Lanur-hegység

*Raman továbbra is mélyen alszik. Horkolása visszhangzik a barlangban. Gyengéd rázogatást érez, de ezekre csak horkant párat, míg végül már a nevét is emlegetik.
Álomittas szemekkel pillant fel. Alig aludt pár órát, igencsak álmos még.*
- Mi…he?
Szia Mitsi! Jól vagy?
*Felül végre és körbenéz. A lány ruhája merő vér, akárcsak az övé. A nappali fényben sokkal jobban látszik.
Jó lenne lemosni, ehhez meg víz kéne.
Megpillantja a lenyilazott disznót. Jó, nem egy vadkan, de egy feltehetőleg madárétkű elfnek és neki biztosan elég lesz.
Kissé el is csodálkozik rajta, hogy a természetimádó hegyesfülűek sarja arra vetemedik, hogy állatot öljön és a húsát is egye. Már csak azért is, mert másfajta élelmet nem lát.
Csodálkozva mered a tünde szemeibe.*
- Te húst eszel?

*Raman még mindig a barlangban ülve szemléli, ahogy az elf elsétál a disznóig és kirántja belőle a nyilat.
Ő aztán nem foglalkozik az istenek akaratával, ha egy jó disznósültről van szó. Jóféle mocsári ser is kell hozzá, s máris kész az úri lakoma. Olyan még Lanur tornyában sem esznek, amilyet a törpék tudnak sütni, nem is beszélve az evést körbevevő tivornyáról.
Igen…azok az igazi étkezések.
Végül a törpe felemelkedik, hogy kövesse a lányt a disznóig.
Ő maga nem csinál gondot abból, hogy húst egyen és állatot öljön, ha egyszer éhes, de az elfek olyan „finom”, emelkedett népség, hogy azt gondolta, csak növényeket esznek.
Különbnek képzelik magukat a többieknél, pedig nem azok, egy törpe bármikor felveszi velük a versenyt.
Kérdő tekintettel áll meg a tünde mellett, és úgy szemléli a még mindig a kezében lévő nyilat.*
- Miben kell a segítség?
*Megvakarja pocakját, mire a különböző övére akasztott tárgyak vidám csilingelésbe kezdenek.
A disznó nem éppen nagy darab, de reggelire megteszi. Már csak vízre lenne szükség mellé és kellemes kis tábortűzre*

*Raman ámul egy jó nagyot. Bizony, erre nem gondolt. A hegyesfülűek nem hogy nem szeretik a húst, de néha fogyasztják is.
Ami meg igen érdekes, hogy még megölni hajlandó, nyíllal, hiszen az távolról van, nem kell bepiszkolnia a kezét vele.
Bezzeg a törpék, ők igenis hajlandók, sőt szeretnek vadászni, szeretik kidolgozni a levadászott állatok bőrét, igenis jó ízűen megfőzik és fel is falják az elejtett vadakat.
És ezt örömmel teszik, lelkiismeret-furdalás nélkül.
Jót mosolyog Mitsin, majd halkan megszólal.*
- Persze, hozz csak nyugodtan vizet, meg fát, én elbánok a disznóval! Bár a nyúzás a gyorsabb megoldás, kárba fog veszni a finom bőr, ami sülve isteni.
Hm…a szalonnás része, alól némi odavágott szálkás hússal, jól befűszerezve, sörrel locsolgatva…valami isteni!
*Raman szájában a nyál is összefut a gondolatra, milyen finomakat is lehet a vaddisznóból készíteni. Inkább nem is mond mást, előhúzz a tőrét, miközben Mitsuko már mehet is a vízért.
Megejti az első bemetszést az állaton.*

*Még elkapja Mitsi utolsó szavait. Ugyan mi mást kezdene a bőrrel. Az eszébe sem jut, hogy az elf bármire is használhatná, vagy egyáltalán szívesen nyúlna hozzá.
A lány gyorsan eltűnik, így a mocsári törpe gyors, gyakorlott kézmozdulatokkal végzi a nyúzást. Miután megejtette a metszést, gyorsan dolgozik. Lemetszi a körmöket, a csülköt, hiszen ez akadályozná a munkában, majd a meghatározott pontokon szépen átmetszi a bőr további részeit, majd a tőr élével ügyesen ott segítve a munkát fokozatosan megfosztja a vaddisznót a bőrétől.
Mire Mitsi visszatér, már elkészült vele és az állat egy karóra, amely voltaképpen egy erős, kihegyezett ág, fel is van szúrva és beállítva a sziklák közé.
A tünde ígért fát is, így arra vár, miközben a tűz helyét el is készíti már.
Tőréről szépen eltávolítja a vírt és a zsírt, ami az állatról került rá, s el is teszi szépen.
Ebben a tevékenységben találhatja a tünde, amikor visszaér.

*A disznó készen áll a sütésre. Raman épp Mitsit figyeli, ahogy tisztán és üdén érkezik vissza, ámbár furán mutat, ahogy visszatartott lélegzettel igyekszik jönni.
Nem is érti, mi baja van.
Ő nem érez bűzt.
A lány hozott fát is és még meg is gyújtotta. Ez is valami, szerencsére nem rakta bele mindet, mert Raman két villás, erős ágat kiválaszt egyből, ami tartja majd a nyársat.
Közben a lány kérdez is.
Ismét furcsa ez a kérdés, de ha már feltette, hát igen. Jó szakács módjára kiengedte a vért a még meleg állatból, amennyire lehetett. Jobb lett volna, ha Mitsi egyből kivérezteti, amikor megölte, mert akkor kevesebb maradt volna benne.*
- A kiengedett vért hátul találod egy lapos sziklán. Ki kellett engedni, amennyi kijött még belőle, de nem volt edényem.
*Közben hátra, a barlang melletti szikla mögé mutat, ahol megnyúzta a disznót.
A két villás ágat letűzi, kitámogatja jó szorosan sziklákkal, majd ráhelyezi a nyársat a tűz fölé.
A fűszerezés már meg is volt.*

*Most, hogy Mitsuko mondja, tényleg jó lenne már lemosni a vért. De bőven elég csak azt.
Fürödni semmi kedve nincs, így nem is fog.
Nagy büszkén még végignéz a tündén, csak utána indul el. Bizony ő nem fog nagy fürdőzést csinálni.
Ahogy odaér, már meríti is bele kezeit. Először azokat mossa le, majd arcát is.
Némi dörzsölésre azért szükség van, mire a patak hideg vize leviszi az rászáradt vérfoltokat.
Ruházatával már nem is foglalkozik.
Hamarosan már visszafelé baktat a csapáson a tábortűz felé.
Nincs éppen beszédes kedvében, így mikor visszaül, nem szól semmit, csak figyeli a tüzet és a húst.
A gyomra erőteljes korgással adja hírül, hogy követeli már a jussát.*

*Nagy ártatlanul sandít a húsra, mint aki nem is éhes. Ramanra, a mocsári törpére senki nem mondhatja, hogy éhenkórász.*
- Te már kóstoltad?
*Közben azért tömpe kezével átveszi a húst, fújdolgálja kicsit, miközben meghallhagtja a nő válaszát, majd beleharab.
Hát még sülnie kell, hiszen az imént lett csak nyársa húzva.
Tudja ezt Raman is, de nincs szíve visszautasítani a tünde által kínált húst.*
- Még sülhet rendesen.
*Kis gondolkodás után fordul újra a törpéhez, miközben forgat egyet a húson, hogy a másik oldala is egyenletesen süljön.*
- Miért kérdezted a vért?

*Raman meghökken.*
- Inni?
*Közben fordít még egye a nyárson, a sült hús illatai egyre inkább betöltik a levegőt és szépen terjednek a völgyben is.*
- Te aztán nem vagy szokványos tünde. Még a húsevés is inkább rendben van….és hogy jöttél rá, hogy a vér esik jól ilyenkor?
*Lenyes most ő a tőrével egy darabkát a disznóból, s úgy nyújtja át Mitsinek.*
- Na, milyen?
*Már csak kíváncsiságból is figyeli, ahogy a fehér bőrű elv átveszi tőle a falatot, ha átveszi, persze.
Hamarosan jónak kell lennie, hiszen bár hatalmas húsról van szó, az idő is szépen telik.*

*Mitsi visszaadja a húst, hogy még sülhet. Igaza van, még nem teljesen jó. Közben meghallgajta, amit a lány mesél a vérivásról. Hát elég furcsa történet.
Nem az eltemetés, nem is a telihold, arról már tud, hanem az, hogy a víz nem csillapította a szomját, hanem csak a friss, meleg vér.
A mocsári törpék nem szokták a leölt állat várát azon frissiben meginni, megsütik hagymával és úgy az igazi, főleg, ha tele van levegővel.*
- Most nem ittál vért, akkor szomjas vagy? Mindig vért kell ilyenkor innod?
*Érdeklődő a törpe, naná, ilyen tündével sosem találkozott, de még nem is hallott hasonlóról. Igen érdekes neki az egész. Meghallgatja a lány válaszát, de nem kérdez többet, így ha Mitsi sem teszi meg, akkor bizony, amíg elkészül a hús, csendben álldogál a tűz mellett.
Néhányszor megkóstolja, s amikor jó, lekanyarít egy jókora darabot és a lánynak nyújtja.*
- Kész is van, remélem, ízleni fog.

*Raman is vág magának egy jókora darabot és jó ízűen falatozni kezd.
Nem igazán tudja, hogy Mitsi hogy akarja megoldani a vért dolgot, már ha vért akar inni, de az is igaz, hogy vizet a pataknál ihatott, amennyit csak akart.
Raman egy kissé elpirul szakálla és egy darab sonka mögött a dicséretre. Régen kapott már ilyesféle elismerést a főztjéért.*
- Óh…hát öhm…igyekszik a törpe…
Közben szemével követi, ahogy újabb darabot vág magának a tünde. A szavak helyett ez sokkal inkább jele annak, hogy ízlik neki.
Ha nem így lenne, mondhatna akármit, egy darab húsnál abbahagyná.
Raman megtörli száját ingujjával.*
- Nincs ebben semmi különös, csak szeretjük a jó ételeket és a jó erős törpe sört.
Jól esne most is….de talán majd Avlanionban felhatjok egy kriglivel…
Egyél csak bátran…
*A maga részéről levág még egy jókora darabot és ha azt is betermeli, utána már nem eszik többet.*

*Raman csak hümment Mitsi első megjegyzésére. Avlanion nincs már olyan messze, csak ahhoz képest volt jó messze, hogy sötétedés előtt odaérjenek.
Mikor Mitsi újra megszólal, kuncog egyet. A sütés közben az illatokkal és a nyers hús illatával félig már eltelt. Csak jó étvágyának köszönhető, hogy ilyen jól bírt még enni ezután is.
Odapillant a tündére és kacsint rá egyet.*
- A többit meghagytam neked….
*Majd nevet még egyet. A meleg étel és a derült ég jó kedvre deríti, habár éppen nagyon meleg nincs így sem.
Ez mondjuk nem csoda, még Raman is tudja, hogy a hegyek északon jóval hűvösebbek, mint Lanuria síkságai.*
- Egyél csak nyugodtan, én már eleget ettem!

*Mitsi is gyorsan befejezi az evést, s míg elfordul Raman már a maradék hússal foglalatoskodik. Avanion még odébb van és kár lenne a drága húst itt hagyni szabad prédának az állatoknak.
Ami fér tarisznyájába, annyit le is vág és el is teszi. Jól jön az még tartalékba.
Így nem is látja az elf varázslatát, hiszen közben saját dolgával van elfoglalva.
A kérdésre csak tarisznyáját mutatja a tündének, mely már ott dudorodik a kendőbe csomagolt hústól.*
- Hát hogyne! Ne hagyjunk itt többet az értékes ételből, mint amennyit feltétlenül muszáj!
*Megvárja, hogy Mitsi csomagoljon el, közben jó ízűen mosolyog. A tünde igen kellemes meglepetést okozott neki a húsevéssel és közvetlenségével is. Nem olyan kimért, sem olyan hideg és felsőbbrendű, amilyennek a hegyesfülűeket gondolta.
A vízesések városa pedig még jó távol van, így nem árt a társaság, még ha egy különc tündéé is.
Mikor Mitsi befejezi, amit csinál, Raman is biccent felé.*
- Akkor menjünk!
*S elindul felfelé a völgyben, amerre a várost sejti.*

*Az idő kezd egyre hidegebbre fordulni, ahogy haladnak felfelé. Az év ezen szakában a hegyek csúcsait már vastag hótakaró borítja. Szerencséjük, hogy Avlanion felé az ösvények ég tiszták, csak a hideg kezd lassan csontig hatolni.
Ha Raman hegyi törpe lenne, nem is lenne ez gond, hiszen megszokta volna ezt a klímát, de nem az.
A mocsárba később és sokkal enyhébben érkezik meg a tél.
Fázósan összébb húzza magán kis mellényét, reméli, hamarosan elérik azt a várost, mert nincs kedve sokáig fagyoskodni a szabad ég alatt. Pláne jóféle serital nélkül.
Az elf megjegyzésére csak morog egyet a szakállába.*
- Azt én is nagyon remélem....
*Majd hogy a hideget elűzze, rázendít egy jó kis mulatós törpe nótára.*

*A dal közben igazán jól szórakozik, amikor egy pillanatra megérinti az elf. A hideg bőrön a forró keze sokkal forróbbnak, már-már égetőnek hat. Raman fel is néz a tündére.
Bár még mindig fázik, a büszkesége sem akármi. Végülis olyan nép sarja, amelynek elég nagy része a hegyekben él, tárnákban lakik, s jól bírja a nehézségeket.
Kipréseli két strófa között a választ.*
- Maradjon csak rajtad, még neked is szükséged lehet rá….én bírom…!
*Az ösvény lassan emelkedőre ér, s ahogy eltekintenek a távolba, ködösen mintha tornyok sejlenének fel. Víz illatát hozza a feltámadó szél. Raman szemét erőltetve figyel, de nem tudja, jól látja-e, vagy csak érzékei tréfálják menet közben a hidegben.*
- Az ott…már Avlanion lehet?
*Mutat húsos ujjával a levegőben előre. Ha a lány követi tekintetével, fel is fedezhet valamicskét belőle. Raman minden esetre nagyon reméli, hogy az ott már nem kőomlás, hanem a város tornyai.*

-Hmmm, újra a felszínen...*morogja a bajsza alatt, amint kiér a városát rejtő hegy belsejéből. Már legutóbbi kalandozásakor is nehezen bírta elviselni a hegyek gyomrain kívüli világot (mondjuk sosem viseli könnyen), a számára undorítóan friss levegőt... Engedélyeznie is kellett magának egy hét pihenőt, egy hét otthonlétet. Ám egyszer minden jónak véget vet a szükség. Így történt ez most is.*
-Ez a sok magas dolog...*köp ki egyet oldalra, mikor szeme egy igen magas fákból álló facsoportra téved. Őszintén nem vágyik a felszínre, minden egyes zsigere tiltakozik ellene, úgyhogy nincs túl jó hangulatban - ahogy ilyenkor mindig... Hanem a családot el kell tartani, szóval nincs helye panaszkodásnak. Persze a morgás, az oké. De ez csak természetes.*
-Remélem nem futok össze senkivel...*morog tovább, miközben elindul. Ő egy régi vágású törpe, nem híve a szőrtelen arcnak, márpedig a magasnövésűek általában borotváltan járnak.*
-Pfejj!*köp ki még egyet oldalra a borotvált arc gondolatára. Persze alapvetően nagyon is toleráns ő, hisz tudja, hogy nem a magasnövésűek hibája, hogy nem törpének születtek, de jelen pillanatban a viselkedési skálája meglehetősen be van szűkülve.*

*Amint békésen morgolódva ballag, immáron a hegy lábánál járva, eszébe jut, hogy ki tudja milyen hosszú lesz az útja ezúttal, szóval érdemes volna a lehető legjobban feltöltött készletekkel bevetnie magát ebbe a - véleménye szerint - természetellenesen fényes világba, ami a hegyeken kívül terül el. Élelmet még nem fogyasztott, innivalót viszont kortyolt már egy keveset, úgyhogy a legközelebbi általa ismert forrás felé veszi az irányt.
Hamar odaér, mert nem volt nagy a távolság, ám konstatálja, hogy a butykosa még majdnem teli van. Hát, ez bizony egy nehéz, faramuci helyzet. De nincs más hátra, mint előre, fel kell vállalnia a mártíromságot, mert bizony nem lehet hiányos készletekkel útnak indulni, az felelőtlenség volna, az pedig teljes egészében törpétlen lenne, azaz egész egyszerűen elfogadhatatlan.
Még átcsűri-csavarja néhány percen át ezt az egyetlen gondolatot, mintha több érv lenne, mire teljesen eltölti saját önfeláldozása felett érzett meghatódottsága, s szinte már-már könnyek közt, saját szemében hőssé avanzsálódva gyűri le butykosából azt a nagyjából másfél liternyi törpepálinkát. Ettől aztán olyannyira meg is jön a kedve, hogy rázendít egy csatadalra, miközben forrásvízzel tölti meg kiürült butykosát.
Igen ám, csakhogy mire az italtároló alkalmatosság újfent megtelt, bedugaszolódott és visszakerült a helyére, arra a dalnak vége szakadt (nem azért, mert rövid, hanem mert Grengor elfelejtette a többi részét), másik pedig nem jutott eszébe. Bizony, komoly krízishelyzetbe került.
Bele is telik néhány percnyi intenzív homlokráncolásba, azonban egyszercsak elégedett mosoly formájában szélesre húzódik a szája (amiből csak annyi látszódik, hogy az orra alatti területeken meghúzódó rőt szőrboglya kiszélesedik). Igen, eszébe jutott egy másik dal. Na, nem egy másik csatadal, hanem egy munkadal, de dal, és ez a lényeg. A győzelem ténye elvitathatatlan! Szépen rá is készül, megköszörüli torkát, majd pedig vigyázz külvilág, mert ahogy elindul a lába, úgy a szája is:*
-Hej, hó! Hej, hó! Víg dalt dalolni jó!...