Lanur-hegység

~ Túl könnyű. ~
Annyira közel repülök a lombokhoz amennyire, csak lehet. Gyorsan átváltozok és elkapom az egyik ágat. Ha mázlim van utol, tudom érni. Leveszem a gyűrűt. Jól jön egy kis extra erő. Ráugrok a medvére és a torkába nyomom a karmaimat. Nem elég ahoz hogy átvágjam de azért fájdalmas lehet. Olyan mélyre hatolt hogy vissza kell változtatnom a kezem, hogy kiszabadítsam az ujjaimat. Ledob a hátáról. Dühösen felém, üvölt. Bevált.
- Engem akarsz? Kapj el.
Elkezdek futni. A csapda az erdő szélén várja. És azzal együtt a halál is.

/a fehér elfek és a sárkányok/

A vörös nőstény terve majdnem bevált, ám az utolsó kis szakaszon, ahol már nem a fák védelmében kellett volna az ellenfélnek mennie gondba ütközött. Szerencsére Veron feltalálta magát és hamarosan már őt kergette a felbőszült jószág a csapda helyére.
A fent szárnyait csapkodónak sem sok kellett, társa földre kerülése után vérszemet kapott és rögtön rá is vetette a préda hátára magát, amint erre lehetősége adódott. Nem sokáig maradt ő sem, hamar levetette őt is magáról a kölyök sárkányokkal közel azonos méretű ellenfél.
-Pusztulj, te átok verte!
*Igen hamar korrigálta a dolgot egy lendületes felszállással, így hiába próbálta őt is megtámadni a fehér szőrű, már nem érte el. Ám egyelőre úgy látta, nagyon rájuk fér, hogy együtt jöttek. Egy közönséges medvét bármelyik sárkány azonnal földbe döngöl természetes alakjában. Ám ezen a területen élő alfajuk a jelek szerint nem csak hírnevet növesztettek. Nem csak a fehér elfek, a terület őrzői veszélyesek, bizony nekik is oda kell figyelniük, hova próbál oda kapni ez a jószág.
Viszont a többszöri cicózás után, mely nem segítette, hogy a fagy sárkány terve mihamarabb beteljesüljön, de talán még jól is jött neki kicsit, hogy kényelmes tempóban tudja a távolságot tartani.
Ám hamarosan elértek a hófolt széléhez.

A medve próbál megkarmolni. Az utolsó pillanatban kitérek de, így is megsebesít. Nem érdekel. Most már nem fog megállítani. A vörös szerencsére lefoglalja egy kicsit, amíg előnyhöz jutok. Amikor már majdnem elérem a falat, hátranézek. A medve Gomorára morog. Fújok felé egy kis tüzet, hogy újra kövessen. Nem éri el a medvét de azért felkelti a figyelmét. Gyorsan odalapulok a falhoz. Előttem a csapda. Mögöttem a sziklafal. Nem messze a vérszomjas bestia.
- Itt ma valaki meg fog halni. A kérdés csak, az hogy te vagy én.

/a fehér elfek és a sárkányok/

A tekercskészítő a levegőből körözött és támadt többször, de tudta jól, hogy a fehér társa csapdára készül a közelben. Így az utolsó szakaszon már engedte, hogy a medve zavartalanul rontson rá a vadászra. Volt elképzelése, mi mindenre tudja felhasználni saját természetes közegét egy fagy sárkány. Hiszen az otthonuk mindenhol megtalálható eleme a hó és a jég. Így ennek manipulálásának megtanulása számukra a legtermészetesebb. Ám nem szerette volna akár véletlenül is keresztül húzni a tervet.
-Azt hiszem, most te jössz.
Így ő harcra készen fentről kísérte figyelemmel az eseményeket, hogy újra beavatkozzon, amikor erre előnyös helyzetet lát.

/Bocsi a késői reagért./

Mint aki ráér, visszacsúsztatom a pengét. Nekidőlök a kőfalnak. A medve egyre közelebb ér.  Kíváncsi vagyok, hogy ezután mi jár a medve és a vörös fejében. Veron a sárkány feladta és megadja a medvének a gyilkolás örömét. Esetleg Veron túlságosan elbízza magát és ez a felelőtlenség valószínűleg az életébe, kerül. Gondoljanak, amit akarnak. Nem számít. A medvelépésekre van. Türelem Veron. Nincs sok hátra. És rálépett a foltra. Gyorsan elforgatom a csuklómat.  A medve fülsüketítő módón felüvölt. Két lábra áll így már látszik mi történt. A tőr átszúrta a mancsát. Még ha el is tudna menekülni, nem jutna messzire. Nem érti mi történt. De én értem. Amint leszálltam elrejtettem a tőrt a hóban. Amikor a bestia rálépett megkeményítettem a hót a penge körül és egy hirtelen mozdulattal feltoltam a felszínre. Ravasz csapda. De most nincs idő gondolkodni. A medve nem szenved örökre. Most kell lépnem. Gyorsan megkerülöm a medvét. Megragadom a vállát. Felhúzom magam. Előveszem a pengét. A karmokkal kivájt lyukhoz helyezem. Majd dühösen így szólok:
- Ez volt a kedvenc kabátom.
Átdöföm a torkát. Gyorsan leugrok majd a medve a földre, hull. Még egy kicsit mocorog. Küzd az életéért. Mindhiába. Megszólalok remélve, hogy a vörös nem hall:
- Ez az élet rendje

/A fehér elfek és a sárkányok/

Gomora elégedetten szemlélte az alant folyó eseményeket. Veron egyre jobban hasonlított a vadászat során fajtársaihoz. Mintha határozottabb, magabiztosabbá vált volna. Ha hallotta is az utolsó mondatot, csak egyetértően tudta volna konstatálni. Az élet rendje a küzdelem és hogy a gyengébb elhullik az erős keze által. A medve helyett nevel majd másikat az erdő. A fajok közötti egyensúly nem borul fel.
Ahogy leszállt a földre éles karmaival gyorsan levágta a négy mancsot.
-Szükséged van a többire? Bármelyik része kell, szólj csak nyugodtan!
*Nem pazarol egy életet csupán néhány varázs alkotóelem megszerzésére. Minden részét valamire tudja használni. Medveepét átkok főzeteihez, az erősebb zsigereket húrok, masnik készítésére. Egy ilyen ritkán elejthető jószágnál a csontokat sem árt, ha külön félre rakják. Talán egyszer majd varázspálcát farag belőle az egyik Völgyben élő társa...
Természetesen a közös zsákmányból nem irigy bármit oda adni Veronnak sem. Hiszen igen nagy részét ő végezte az elejtésnek, méltán van joga bármit elvinni belőle.

- Csak a fej és a bőr kell. Semmi több.
Újra kinövesztem a karmaimat. Elkezdem vágni a húst és a Bőrt. Túl vastag, ahhoz hogy a kardal levágjam. Egyelőre csak gyengítem, hogy könnyebb legyen levágni. Most nem foglalkoztam a kifröccsenő vérrel. Mihamarabb vissza akarok menni fehérsárkányszigetre hogy, eltegyem azokat, amiket szereztem. Számomra nagy értékek és a nagy értékeket nem jó elveszteni. Szereztem jó néhány bőrt és néhány fejet. Nem mindennapos zsákmány. Nekem legalábbis nem.

/a fehér elfek és a sárkányok/

A völgyi elégedett az elosztással. A máj még jól jöhet számára ellenmérgek készítésére. És sok hasznos alapanyaghoz jutott hozzá ezzel az egy -nem könnyű- vadászattal. Örömmel kapja fel a tetemet és viszi egészben haza felé.
-Majd még találkozunk, remélem. Ne feledd el, ha nem találod az otthonomat, csak kérdezz valakinél a tekercskészítő után!
*Még egy röpke pillanatig szétnéz, hogy a Nap állásából próbáljon tájékozódni, merre van kelet és merre nyugat. Szerencsétlenségére nem figyelt arra, hogy a préda utáni kutatásban alaposan eltelt az idő. Már elmúlt dél, de az itteni szokásos hideg csalóka, és inkább úgy vélte, még mindig késő délelőttre jár, ezért nem melegítették még fel a napsugarak a vidéket. Így nagy sebbel-lobbal neki vágott pont a nyugati iránynak. Már csak akkor vette észre, hogy nem arra megy, amerre tervezte, mikor a völgy helyett, ahol átszelték a magas hágókat Orod Opelë völgyének kiszélesedő, tágas része felett szárnyal.
~Üsse ork csont! Már nem fordulok vissza. De akkor még lentebb kell ereszkednem, hogy a fák teljesen takarjanak a földről szemlélődők elől.
*Így, ha nem tartóztatják fel az észrevétlen követői, hamarosan újabb jeges csúcsok felé emelkedik, hogy eltűnjön a Sárkány-hegység felé.

/Köszönöm mindkettőtöknek a játékot. Vadászat küldi ezzel elvileg befejezve./

//Aldo és Arg'h - Veszély//

//Aldo Barras//
("Kockáztatva kimerülő mágikus erejét mondta ki a szavakat és tette meg a mozdulatokat, de valami nagyon balul sülhetett el(már megint), mert nemhogy nem teleportálódott ki a barlangból, ellenkezőleg, egy láthatatlan erő berepítette a barlang sötétlő belsejébe, intenzív találkozásra késztetve annak falával.")

Gondtalanul sétáltam dél felé a Pirkadat fogadótól, miután kifizettem Arelnek az éjszaka díját és a reggelit. A felkelő nap sugarai simogatták arcomat és jóleső meleggel öleltek körül. Éppen egy régi katonai dalocska ritmusát és sorait elevenítettem fel magamban, és kezdtem fütyörészni, mikor meglódult előttem a táj. Hirtelen úgy tűnt mintha megszédültem volna, de aztán elfolytak a színek és kígyó módjára tekeregni kezdtek a fák. Egy ellenállhatatlan erő kezdett magához húzni, aminek a centruma egy kavargó tölcsérben végződött épp előttem. mindez néhány pillanatig tartott, mire kapaszkodót kerestem volna egy útszéli fa személyében, már késő volt.
Magával ragadt és berántott egy iszonyatos erő, melytől felfordult a gyomrom is, hogy aztán amilyen hírtelen elragadt el is engedjen. Csak épp a hely nem stimmelt! Sem a környezet sem pedig a lelki állapotom nem emlékeztetett a néhány pillanattal az előttire.
Egy bűzös barlangba kerültem, ahol egy dühödt Troll fordult felém, beterítve jó adag ragacsos iszonyú bűzös nyálával. Gyorsan letöröltem képemről a ragacsot és igyekeztem felmérni a helyzetet.
Egy alakot láttam feküdni és …hm…talán mocorogni a földön a barlang falánál. A szememet csípte a ragacs, és eltartott néhány pillanatig mire ki tudtam törölni. Kis híján agyoncsapott a dühödt lény, de sikerült félre gurulnom a roppant ütéstől melybe beleremegett a barlang. Egyforma távolságra kerültem a Trolltól és az idegentől is. Kardot rántottam, de nem tudtam mire számíthatok, és hogy vajon az idegenben bajtársra vagy egy újabb ellenségre találok e?
Félszemmel a Trolt, félszemmel az idegent kémlelve igyekeztem védekező pózt felvenni. Végül egy elég sutára sikerült kérdést ordítottam az idegen felé, remélve hogy választ kapok, és sikerült túlordítanom a dühödt fenevadat.
- Mi ez a hely? Hogy kerültem ide?

Alig hogy megvetettem a lábam, a barlang egy biztos szegletében a Troll máris felém fordult.
Ez remek! Gondoltam dühösen és igyekeztem valami gyenge pontot keresni rajta. Eközben, a lény bömbölése, mormogása,  mellett az idegen szavait próbáltam felfogni, és értelmezni. Mágia! Mi más lenne! Hogy fene vinné el Dremer bugyraiba az összes kontárt, aki varázshasználónak képzeli magát!
Gondolataimnak gesztust is adtam egy szúrós pillantás formájában, amit a varázshasználó felé küldtem.
- Tudod, ha tényleg egy hercegnő, lehet, hogy csak rád vágyakozik. Talán egy szerelmes csókod lenyugtatná. Mivel bosszantottad így fel? – Vetettem vissza válaszom, de nem sok időm maradt már a fecsegésre, mert egy jól irányzott csapás kis híján eltörte a karom, melyben a pengét fogtam.
Minden istenekre! Mekkora erő van ebben? Csak rutinomnak volt köszönhető hogy nem ejtettem el a fegyverem, és izmaim sem szakadtak bele a csapásba. Egy oldalt perdüléssel, és csuklómozdulattal hárítottam, az ütés erejét a barlang padlózatára továbbítva. Nagyot rázkódott ismét a helyiség és szétzúzott kőszilánkok pattantak a levegőbe a Troll ütése nyomán. Néhányuk megvágta arcomat, némi vért serkentve ki bőröm alól, de ez egyelőre nem zavart. Nyílván való volt azonban hogy ezt sokáig nem lehet játszani. Előbb utóbb eltalál, és akkor annyi volt!
A troll még az iménti bődületes suhintás lendületéből igyekezett újra támadó pozíciót felvenni, ezt kihasználva a lábai közt lendültem a túloldalra. Egy tigrisbukfencből felpattanva immár a mágiahasználó mellett álltam. Így legalább nem csak rám fog figyelni a dög. Gondoltam.
- Üdv! A nevem Moozen és nagyon nem komállak! – Mondtam, a mágusnak, de tekintetem mindvégig a trollt figyelte. „ Kimenni sem fogsz tudni még legalább egy óráig.” Ismétlődött fejemben a mondat, de hirtelen támadtt egy ötletem. Hátha le lehet nyugtatni ezt a lényt. Mit veszíthetek.
Kisé leengettem a kardot, és nyugtatólag felé emeltem kezem.
- Hé! Figyelj kicsit troll! Ha, szétvered ezt a helyet hol fogsz lakni eztán? Nem akarok veled harcolni, sem pedig bántani téged. – Ez persze inkább magamnak szólt mert elég soványka esélyeim voltak, látva hogy a mágus nem igen igyekszik segíteni. Bár tekintve hogy mit hozott össze és hogy-hogy kerültem ide talán jobb is, ha nem igyekszik annyira. Gondoltam és próbáltam tovább hatni a fenevadra.
- Kereshetsz majd új menedéket, és közben levadásznak majd. Harcosok százai fognak a nyomodba eredni. - Reméltem hogy legalább elgondolkodik csekélyke agyával, ezzel is időt adva valami rögtönzött terv kiagyalására.

http://i.sz. 712. évi küldetés, A portya//

Mordon hosszú ideje távol volt már Frikktől, és annak seregétől. Nem volt semmi baja, azt leszámítva hogy nem akart dróton rángatott bábja lenni a nagyravágyó ork úrnak és mindig rohangálni utána, a sarkában állva, arra várva hogy mégis mire akarja elfecséreltetni a sámán erejét, amit nagyobb célokra is fordíthatna mint hogy jelezgessen, vagy épp élelmet csencseljen vele az őt megvető Frikk párti kutyafattyaktól.
Hogy mi volt a terve? Nos, Mordon sosem tervezett meg mindent részletesen. Általában kitalált valamit és véghezvitte és ennyi. No igen, ez most sem volt másképp. Elhatározta hogy megcsinálja a maga szerencséjét azzal hogy maga is felcsap hadvezérnek és önfejűen rendet tesz a kialakuló ork birodalom határán. Na igen, szép kis terv, de hogy a fejedelem mit szól hozzá, az más mese. Sohasem szerette ha valaki önálló módon cselekszik, erről pedig a feldarabolt helytartó esete ad bizonyságot. Persze amit jelenleg Mordon tervez kicsit másabb egy helytartó önkényes fosztogatóhadjáratánál. Mordon vissza akarja kapni ami az övé. Nem akar a hazátlan, kitagadott csavargó szerepében tetszelegni. Neki is jár az ami a helytartóknak. Tény hogy van egy szolgája, akit annak rendje és módja szerint betört, de az még mindig kevés. Visszaszerzi a törzse feletti irányítást, és annak irányításával segíti a fejedelmet a harcban. Bebizonyítja hogy az ő fajtája ér annyit mint Frikké, és hogy van miért oka félnie tőle mindenkinek.
Erre pedig elérkezett a pillanat. Az eddig menedékként szolgáló ork falu, ami kelletlenül ugyan, de befogadta „Frikk sámánját”, a határon helyezkedett el.
Egy nap, az egyik felderítő hírt hozott egy vakmerő kereskedőről, aki botor módon át akar vágni a környéken. Nem kellett sok az engedetlen harcosoknak, akiket csábított a friss hús és vér szaga. Hamar összeverbuválódott a csapat és elinduljanak a kocsi után. Mordon maga is ki akarta venni a részét a fosztogatásból és a harcosokkal kívánt tartani, de azok addig sem tűrték köreikben a sámánt, aki csak úgy betolakodott közéjük, azt állítva hogy Frikk, a Győzedelmes személyi sámánja.
-Te kutya! A belednél fogva lógatlak fel egy fára!- Dühöngött Mordon a rajta gúnyolódó orkon. Mordont ekkor már semmi sem tartotta vissza attól, hogy beváltsa amit beígért. A harcos aki Mordon idegeivel játszott, túl fiatal és óvatlan volt, és hátat fordított Mordonnak, aki élt a lehetőséggel, elővette tőrét, amit keresztvasáig beletolt a tiszteletlen harcos bal oldalába, egyenesen a szívébe, amire az térdre rogyott Mordon előtt, aki csontos kezével megfogta a lassan elvérző harcos vállát és kihúzta belőle a pengét.
-Most mondja bármelyikőtök is hogy gyenge vagyok!- Rivallt rá a harcosokra akik hamar jobb belátásra tértek, egy kivételével, aki dühtől elvakultan rontott a mágusra, akinek csak annyi volt a szerencséje, hogy ellenfele nem számított arra hogy a sámán előveszi láncos buzogányát, és arcon csapja vele. A mai nap az a nap, amikor Mordonnak megvan a kellő határozottsága ahhoz hogy véghez vigye a tervét, és pár fejére ejtett ork nem fogja megakadályozni.
Alighogy megölte a neki óvatlanul hátat fordító fiatal orkot hamar eltörte egy másiknak az orrát, amivel hamar elérte a többi semmirekellőnél hogy átértékeljék helyzetüket. Végül Mordon határozottsága és ügyessége meghozta gyümölcsét, és az orkok kelletlenül ugyan, de elfogadták Mordont mint a támadás vezetőjét. Ez kezdetnek elég is volt, de a segéderőnek szánt alapanyag elég silány volt. Mivel Frikk minden épkézláb orkot maga mellé gyűjtött így Mordonnak a selejttel kellett beérnie. Nem egészen arra gondolt hogy pár taknyos ork fattyú élén kell nekikezdenie a törzse visszafoglalásának.
-Te! Mutasd meg hol tudunk rá lecsapni! Te meg hozd a rabszolgámat! Ezeket meg hadjátok itt!- Adta ki az első utasításokat a siheder bagázsnak, miközben a falott ork oldalába rúgott, majd élükön elindult a kereskedő kifosztására.

http://i.sz. 712. évi küldetés, A portya//

Az út amin haladtak sűrűn benőtt bozótosokon át vezetett. A csapat a könnyebb haladás érdekében egyes oszlopban haladt előre a cél felé. Legelöl a hírt hozó felderítő haladt, mögötte sasszemmel felügyelő Mordon, aki mögött málhahordó szolgája haladt, akinek hátán jelenleg csak egy üres zsák pihent. Őt pedig a többi harcos követte. A szolgát kivéve mindegyikük kezében volt valamiféle szedett-vetett fegyver, amit csak az istenek tudják honnan szerezhettek.
Mordon bízott a felderítőben, a felderítő pedig abban hogy a nála tapasztaltabb Mordon nem kárhoztatja hasonló sorsra mint a faluban maradt társait, habár meglehetősen furcsa volt számára hogy a sámán nem használta varázserejét a harcban.
Ennek persze oka volt. Mordon bizonyítani akart, nemcsak magának, hanem a többi orknak is, hogy varázserő nélkül is van félni valójuk. Nem tűri tovább már azt hogy kinézzék maguk közül és ha kell öl is hogy bebizonyítsa hatalmasságát. Büszke arra hogy az ami. Egy ork sámán, aki nem csak jó harcos hanem erős mágus is, és hamarosan visszanyeri a születésével neki járó törzsfői helyet.
Mordon torz fejében folyamatosan ezek az öndicsőítő gondolatok cikáztak, ahogy egyre távolabb kerültek a falutól, ami csak tovább növelte a harci kedvét.
Az út amin haladtak sűrűn benőtt bozótosokon át vezetett. A csapat a könnyebb haladás érdekében egyes oszlopban haladt előre a cél felé. Legelöl a hírt hozó felderítő haladt, mögötte sasszemmel felügyelő Mordon, aki mögött málhahordó szolgája haladt, akinek hátán jelenleg csak egy üres zsák pihent. Őt pedig a többi harcos követte. A szolgát kivéve mindegyikük kezében volt valamiféle szedett-vetett fegyver, amit csak az istenek tudják honnan szerezhettek.
Mordon bízott a felderítőben, a felderítő pedig abban hogy a nála tapasztaltabb Mordon nem kárhoztatja hasonló sorsra mint a faluban maradt társait, habár meglehetősen furcsa volt számára hogy a sámán nem használta varázserejét a harcban.
Ennek persze oka volt. Mordon bizonyítani akart, nemcsak magának, hanem a többi orknak is, hogy varázserő nélkül is van félni valójuk. Nem tűri tovább már azt hogy kinézzék maguk közül és ha kell öl is hogy bebizonyítsa hatalmasságát. Büszke arra hogy az ami. Egy ork sámán, aki nem csak jó harcos hanem erős mágus is, és hamarosan visszanyeri a születésével neki járó törzsfői helyet.
Mordon torz fejében folyamatosan ezek az öndicsőítő gondolatok cikáztak, ahogy egyre távolabb kerültek a falutól, ami csak tovább növelte a harci kedvét.

// i.sz. 712. évi küldetés, A portya //

-Gyerünk nyeszlett banda! Gyorsabban!- Utasítja a félig-meddig irányítása alatt álló, éppen kamaszkorú ork kölyköket, akik a kezdeti tempóból erősen visszavettek. Mordon nem vetette meg a lassabb tempóban való haladást, sőt, sokat utazott efféle tempóval, de ez a fajta nosztalgia épp a legrosszabb pillanatban ütötte fel a fejét, hiszen sürgette őket az idő. Miután végre sikerült Mordonnak némi életet vernie a fiatalokba,
észrevette hogy az addig közöttük lévő szolga sehol sincs. Épp ennyi kellett csak hogy Mordon veszélyben érezze a küldetését, de feleolyan bolond sem volt mint az alárendeltjei, így hát elkezdte kiértékelni a lehetőségeit. Tudta hogy ha hagyja elmenekülni a szolgáját, akkor az a harcosok szemében a gyöngeség jele lenne, de ha meg utána küld valakit akkor kevesebben lesznek egy esetleges harc során, hiszen ki tudhatja hogy miféle ember lehet a kereskedő, már ha ember egyáltalán. A legjobbnak viszont úgy vélte, ha mégis tesz valamit a szolgájával kapcsolatban. Hátrahagyott egy harcost, hogy kutassa át a környéket a szolga után, de ne tegyen benne komolyabb kárt, hiszen aki Mordon alárendeltje, azt csak ő fenyíthet meg. Mondhatni ez az egyik előjoga volt, mint rabszolgatartó. Ezzel a joggal tudta bizonyítani mindenki, legfőképp a szerinte alárendelt harcosok előtt hogy ő másabb mint ők. Miután Mordon bebiztosította szolgája előkerülését, folytatta a harcosokkal az utat a célpont felé.

// i.sz. 712. évi küldetés, A portya //

A hangulat kezdett lassan a tető fokára hágni a fosztogatók izgatottsága miatt. Mindenki fajtától függetlenül, inkább a maga kis önző érdekeire összpontosított. Voltak akik a vér szagáért tette a dolgát, volt aki az értékes árukért vagy épp a friss húsért indultak csatába, sőt, megint más csak azért, mert ez lesz élete első portyája, ami a mostani időkben nemigen volt megengedett. Viszont Mordon továbbra is csak a saját jussáért tette az amit. Igazán nem érdekelte az hogy miféle zsákmány üti a markát, csak azt akarta hogy minél több harcos álljon mellette amikor visszafoglalja a törzsfői posztot.
Lassanként elérkezett a támadás pillanata, és úgy tűnt hogy még időben a kereskedő elé tudnak vágni, ami felvetette Mordon fejében a kérdést, hogy ugyan mivel tudná Frikk haragját a jövőben enyhíteni, ha esetleg nem lesz szívélyes a viszontlátás. Talán nem lesz elég számára hogy szerzett egy új falut a kiépülő birodalom számára és sokkal több kell ahhoz hogy megenyhítse a bősz Frikket. Talán ha visz mellé még valamit. Talán ha felajánlja a zsákmányt amit a faluja ellen vezetett hadjárat alatt szerzett, megfeledkezik arról hogy a sámán faképnél hagyta, és megtűri maga mellett, sőt talán még jutalomban is részesülhet hogy ilyen gondos munkát végzett. Na de persze azt is megeshet hogy a képébe nevet, és végez vele. Minden esetre csak most tudatosult Mordonban hogy nagyon keskeny vonalon sétál a hűség és az árulás között, és jelenleg úgy áll a dolog hogy nagyon az árulás mélysége felé dől.

// i.sz. 712. évi küldetés, A portya //

A társaság a kisebb fennakadások ellenére is elért a rajtaütés kiszemelt helyére, pedig nem kellett sok hogy lemaradjanak a zsákmányról. A hely egy keskeny út volt, aminek mindkét oldalát bozótos segélyezte, és az értékes rakománnyal feléjük döcögő szekér hangja már rég megtörte a csendet és hangja egyre erősebben visszhangzott az út mentén. Az idő sürgette Mordont. Hamar ki kellett találnia hogy mi legyen a terv. Gondosan megfelezte a csapatot, és elhelyezte őket az út két oldalán, elrejtve őket a sűrű növényzetben, meghagyva nekik, hogy csak a jerére jöjjenek elő. Magának viszont más szerepet szánt. Valamivel messzebb a rejtőzködőktől és a feléjük tartó kocsiktól, fentebb az úton, jó alaposan az arcába húzta köpenye csuklyáját, és elrejtette testét a köpönyeg alatt, ezzel felismerhetetlenné téve magát, majd lassanként elindult visszafelé. A terve az volt, hogy így teljesen bekerítik a kocsit, na meg hogy Mordon maga csaphasson le a szekéren ülő kereskedőre. Ahogy egyre haladt előre, néha gyorsabban, máskor lassabban hogy megfelelően bekeríthessék a kocsit. A szíve egyre hevesebben vert az izgalomtól. Rég volt már ilyen pillanat az életében, és most megtudhatja hogy kihúnyt-e a magában az a tűz, ami egy vezetőt azzá tesz ami.
A szekér már feltűnt előtte. Most már csak pillanatok voltak hátra. Mordon lehúzódott az út szélére, és hagyta hogy a kocsi elhajtson mellette egy darabig. A bakon ülő kereskedő megállította a kocsit, majd Mordonra pillantott, aki ebben a pillanatban elővette a tőrét és fellépve a kereskedőhöz, lerángatta azt a földre.
-Most!- Kiáltotta el magát, amire egyszerre előugrottak a harcosok a bozótosból, ezzel bekerítve a szekeret. Innen már nem volt menekvés, és a kereskedő hamar megismerkedhetett Mordon tőrének pengéjével.
Az orkok boldogan ugráltak fel a kocsira, elkezdve kipakolni azt, de akik nem fértek fel, azok a szekeret húzó állatra akarták vetni magukat, amit Mordon gondosan megakadályozott. Tudta hogy így is gondos lesz úgy eltusolni a dolgot hogy az emberek ne szerezzenek róla tudomást.
-Nem kapjátok meg ti pondrók! Ezt elvisszük Frikknek, akárcsak a szekeret! Aki kárt tesz benne, azt én magam ölöm meg!- Parancsolt a harcosokra, akik tétovázva ugyan, de beletörődtek abba amit Mordon mondott, majd leráncigálva pár társukat, most ők másztak fel átkutatni a rakományt.
Mint kiderült, a szekér javában élelmet szállított, de volt rajta pár fegyver és vértezet is, ami kezdetnek nem is volt rossz fogás. A sámán úgy gondolta hogy itt az ideje az ujja köré csavarni a harcosokat, ezért utánuk ment.a kocsi hátuljához.
-Látjátok hogy érek annyit mint ti! Ha pedig velem tartotok akkor még több járhat nektek! Frikk miatt pedig ne aggódjatok, mert ha neki is jár a zsákmányunkból, akkor megbecsüli - Kecsegtette további javakkal a fiatalokat, akiknek nem is kellett több, hamar beleegyeztek az ajánlatba.
Mordon gondosan elvezette a szekeret egy közeli barlangba, ahol az Frikk számára összegyűlő zsákmányt rejtegetni akarta. megbízta az egyik harcost hogy vigyázzon a lóra, a nyomokat pedig eltüntette a többiekkel. A testet pedig a falu terére vitette, és rádobatta az ott heverő ork tetemre. Ezzel akarta helyiek felé jelezni hogy épp annyi rettegni valójuk van tőlük, mint a harcosoktól.

// i.sz. 712. évi küldetés, Szkander //

Megesik hogy csak egy kis löket kell ahhoz hogy valaki belekezdjen élete addigi legnagyobb kalandjába és ez alól az orkok sem kivételek. A legutóbbi különlegesen nagy zsákmány után Mordonnak az az ötlete támadt, hogy kicsit kiruccan az egyik távoli faluba némi információ reményében, és mindezt egyedül. Ezzel a magányos küldetés kicsit bolond gondolat volt, főleg hogy az orkok körül csak úgy izzik a levegő a mostani helyzet miatt, de Mordon számít rá hogy gyengének tűnő teste könnyedén megtéveszti az őt mustráló szemeket.
~Ugyan ki gyanakodna egy gyenge orkra, aki magányosan kódorog?~ Merül fel a kérdés Mordonban, miközben a terven való elmélkedés közben levágta a napok óta a falu közepén rohadó két tetem fejét, amiket szuvenír gyanánt magával akart vinni a zsákmányokat rejtő barlangba, ami azóta némi változáson esett át. Miután a harcosok megtudták kinek is szánja Mordon a szekeret és az azt húzó állatot, maguk is elkezdtek javakat felhalmozni a fejedelem számára. Igaz, a legtöbb dolog amit felhalmoztak, csupán tákolt állványokra akasztott szárított húsból és rozsdás fegyverek óriási kupacából állt, de ezt sok feltörekvő ork megirigyelte volna. Hát igen. Nagy az ára annak ha valaki meg akarja tartani a fejét.
Mordon háta mögött hagyta a biztonságos falut és titkos raktárát, a biztonságát pedig a harcosokra bízta.

// i.sz. 712. évi küldetés, Szkander //

Mordon lassan haladt előre az egyik falu irányába. Most nem sietett igazán. Rég volt egyedül, rejtve a kíváncsi szemek elől, így gondosan felmérhette a környék növényállományát, és szerencséjére sok hasznos növényt hoznak a helyi földek, amikkel gyógyszereket készíthet és kísérletezhet. Persze a kísérletezés Orkként számára abból áll, hogy összekever minden kezébe kerülő anyagot, kideríti mire való és semmi több, elvégre a régiek is rájöttek valahogy arra hogyan kell tüzet csiholni két kő segítségével.
Persze a nagy elmélkedés és csodálkozás közben Mordon ügyelt rá hogy előre haladjon az úton, de nehéz az utazás, ha valakinek fejben folyamatosan dolgoznia kell a túlélését biztosító tényezőkön, ami lássuk be egy ork sámán számára igen fontos lehet. Mivel azonban jelenleg más dolga volt, nehezen ugyan, de eloltotta a növények iránti érdeklődését, és folytatta az utat a falu irányába. Mordon biztosra merte venni hogy a sok gyaloglás majd meghozza gyümölcsét, és biztosan gazdagabb lesz pár hasznos információval, és talán még jól is érezheti magát a helyi kis ivó egyik sötét sarkában meghúzva magát, a helyiek és az átutazók szemrevételezése alatt.

// i.sz. 712. évi küldetés, Szkander //

A falubéli háztetők lassan emelkedtek ki a délutáni napfényben fürdő betakarított földek között. Ahogy Mordon kiért a kocsiútra, és egyre előrébb haladt az azon, a különlegesen kidíszített házak úgy szaporodtak meg a település felé vezető irányban, mint a gomba az esőben. A vele szembe jövők mind megbámulták szikkadt kis testét, és ha nem látszott volna rút arcán hogy az orkok népéhez tartozik, talán a helyiek azt hitték volna hogy egy békétlen lelkű holt mászott ki elcsúfult testével a sírból, hogy az élők útjain kísértsen az azt használók rémületére. Persze az hogy nem lepődtek meg kinézetén igazán, talán annak a számlája írható, hogy ma épp valamiféle ünnepséget ülhetnek, talán vaslam iféle betakarítás utáni mulatságot.
Végül útja egész sikeresnek bizonyult, mivel lassan beért a faluba, ahol ugyan a kidíszített házak között jókedvűen sétálgatók megnézték maguknak a furcsa jövevényt, de nem igazán tartottak tőle. Talán azért mert teste olyan törékenynek tűnt mint a nádszál, vagy mert valami száműzött orkféleség lehet, akit csökevényessége miatt elkergetett a hordája, és maga is a vidulás módját keresi a forgatagban. Persze senki sem ért rá igazán hogy elgondolkozzon effélén, mivel ahogy a földművelőket is lekötötte a sok ünnepre érkezett kereskedő portékája, úgy a többi embert is elszólította a vidám mulatozás, csupán pár ráérősebb öregember és csellengő fiatal fürdette tovább figyelő tekintete fényében a sámánt, aki erre ugyan nem is számított amikor elhatározta magát az útra. Jogosan félt mindkettő korosztály képviselőitől, mivel az öregek legtöbbje talán tudatában van a kapukat döngető vésznek, és elég tapasztaltak ahhoz hogy pár okos szóval ellene uszítsák a falut, nem is beszélve a lángoló lelkű ifjúságról, akik mindig készek a harcra, és éles szemükkel bármilyen árulkodó jelet kiszúrhatnak, vagy akár gyors logikájukkal kreálhatnak ellene valamit, amivel könnyedén megütheti a bokáját.

// i.sz. 712. évi küldetés, Szkander //

Mordon hogy elkerülje az őt méregető tekinteteket, hamar megkereste tekintetével a kocsmát, ahová az akkor tőle kellő legnagyobb iramban becaplatott, bár ott bent sem volt valami kis tömeg. a különböző népek díszes kavalkádja uralta a kocsmát, ahová a hozzá hasonlóan alaposan szemügyre vett népek menekültek be, és persze pechére elfoglalták előle a legeldugottabb asztalokat, bár a legtöbben mégis az egyik közeli asztal körül tódultak fel, ahol nagy drukkolás és üdvrivalgás zsivajában keveredett a helyiek és az út porát nyelő népek víg tömege, ahonnét keserű ábrázattal állt fel az asztaltól egy kemény kötésű törpe, akinek sűrű szakálla alatt is látható volt elégedetlen arckifejezése, amit az addig vele szemben ülő csak csak egy mosollyal nyugtázott, miközben az asztalról elemelt pár érmét, ami arra utalt, hogy valami játékról lehetett szó. Ez ugyan nem érdekelte Mordont, így ahogy a nyüzgő tömeg engedte, a pulthoz ment hogy vegyen magának valami harapnivalót és egy kevés italt, bár ha valaki megmondta volna Mordonnak, ami ezután következett, biztos nem ment volna be az ivóba.
Az asztalnál ülő győzedelmes tekintetű fickó felállt az asztaltól, és Mordonhoz ment, és meginvitálta az asztalához szkanderezni. Na igen, azzal a testfelépítéssel, és a szagából, amit az elfogyasztott bor okozott annak a falusinak, sejthető volt hogy nem épp baráti csevejre vágyik, és hogy csak a dicsőségét akarja növelni azzal hogy egy orkot is lenyom az asztalnál, bár lehet hogy nem volt jó ötlet hogy Mordonnal kezdett. Mordonnak tetszett a kis mitugrász hozzáállása a dologhoz, és biztosra vette hogy le tudja nyomni, habár amikor az emberek megtudták hogy a sámán elfogadta a kihívást, mindenki egyből fogadásokat kezdett el kötni, persze mindannyian Mordon ellen tettek, aki persze tisztában volt az erőfölénnyel, de azzal is hogy egy kis varázslattal könnyedén megnyerheti a meccset, anélkül hogy kiderülne a turpisság.

// i.sz. 712. évi küldetés, Szkander //

Orkunk nem is tétovázott sokat. A pulttól egyenesen a törpe által előmelegített helyen foglalt helyet. Felvette a legkényelmesebb pozíciót, majd felhajtotta ruhája ujját, ami alól kivillant fáslizott karja. Mindenki nevettség tárgyaként kezelte Mordont, aki rá sem hederített a népekre, akik még véletlenül sem sejtették kivel van dolguk. Még ellenfele sem méltatta sokra, még azt sem szabta meg melyik karjával álljon ki ellene a sámán, mert biztosra vette hogy egy csont és bőr orkot könnyedén lenyomhat.
Mordon miután gondosan felhajtotta a ruha ujját, rákönyökölt az asztalra, majd nemsokkal ezután ellenfele is megkövette őt, majd a két kéz átfogta egymást, és az egyik önjelölt bíró apró igazításokat végeztetett a könyökök távolságát illetően, és mindenki letette tétjét a falusi javára, elindult a viadal.
A két fél teljes erővel feszült egymásnak. Egy ideig egy kéz sem mozdult sem jobbra, sem balra, mintha az elbizakodott férfi csak macska módjára játszana az egérré minősített Mordonnal. Miután a borgőzös kandúr megunta a játszadozást Mordonnal, ráerősített, és lassanként elkezdte Mordon kezét az asztal felé dönteni, miközben úgy kuncogott az ork gyengeségén, mintha az valami jó vicc lett volna. Nem is igazán kellet Mordonnak több hogy felbosszantsák. Elővette az egyik piszkos trükkjét, a Megcsapolást, és lassanként elkezdte elszipolyozni ellenfele erejét, akinek a keze lassan az ellenkező irányba fordult, és nem értette ez még is hogyan következhetett be. Azt érezte hogy az ereje fogytán van, és hogy a bor, amit ivott, egyre mámorosabbá teszi. A sámán sejtette hogy valami hasonló fog bekövetkezni. Sejtette hogy ha valaki bor hatása alatt gyöngül el, az olyan mintha valaki ereje teljében húzna meg egy teljes boros hordót.
Ahogy az egyre mámorosabb állapotba kerülő ellenfele keze tompa puffanással érte az asztal lapját, Mordon arcán egy elvetemült mosoly rajzolódott ki. Győzött. Győzött akár csak az első Frikk melletti csatában és a szekér elfogásában is. Büszke volt magára, hogy lenyomra a férfit, aki elernyedten, enyhén becsípett állapotban feküdt az asztalon. Mordon most kegyes hangulatában volt, és most csak a pénzre fájt a foga.
-Ez itt az enyém.- Közölte ellenvetést nem tűrve, majd elvette a részét az ellene tett pénzből, és a pulthoz ment, ahol már várta az étele és az itala. Gondosan megszemlélte a zsákmányát, ami egy marék érme volt. Mordon tisztában volt a kisebb címletekkel, de a nagyobbakkal nemigen volt tisztában. Már elégedetten zsebre akarta volna rakni a pénzét, amikor a pultos a fizetésre figyelmeztette, de mivel Mordonnak nem volt erőssége a kivonás, ezért morcosan ugyan, de az asztalra tette a keresetét, amiből az or gondos felügyelete mellett, a pultos elkezdte elvenni a jussát, ami után csak pár garas maradt az asztalon. Mordon fintorogva kezdte újra számolni a pénzét, ami ugye nem nagy erőssége az orkoknak, de pár perc után rájött hogy alig maradt 15 darna az addigi szép nagy marék érméből. Miután szomorúan nyugtázta a dolgot, zsebre tette a pénzt, és nekilátott megérdemelt ételének elfogyasztásának.

(a pénzzel kapcsolatos dolgot Főadminnal áttaglaltam, és azt mondta ez így még tiszta)

// Dremer találkozó //
*Egy nyugalmas hely kellett, itt volt az ideje, hogy megkérdezzek valamit az istenektől. Két hete még a fővárosban vesztegettem a drága időt. S szorongat már a vész, hamarosan a fekete sárkány támadásba lendül, érzem az ereimben. Viszont eddig jó helyen állok mint a csatlós aki éppen Nemelyrt üldözi. Kétely gyötör, hisz Nemelyr megmentette az életemet Sendelben, vagy akár úgy is mondhatjuk kisegített a bajban de ez nem változtat a tényen, hogy adósa maradtam. Az égre tekintek, vajon az istenek látják e? S ami fontosabb tudják e? Mi készül Lanuria kis földjén. Hamarosan elszabadul a pokol, s én tanácstalanul állok ezelőtt. S ahogy kapaszkodok felfelé a sziklákon, egy ötlet ver szöget fejemben. Maguk az istenek tudnak csak választ adni a kérdésre, hogy vajon keresnek e közöttünk egy új Lanurt? Aki megkapja a hatalmat, s megvédheti e nemzetet. A régi mondákat hallva több ilyen lény is van. Talán sebességben még utol érnék egy ilyent viszont a mondák szerint sebezhetetlenek, s eddig csak egy ember volt képes végezni egy ilyennel, az istenektől kapott fegyverével. Lassan megérkezek a célomhoz, egy elhagyatott barlang van lezárva. Egy ideig itt éltem, s még mindig megvan az emlék arról mikor megtámadott egy tolvaj a házból kilépve.
-Hehe...
*Nevetem el magam, háznak nevezni egy ilyen barlangot. Az orjás táncába lépek majd elgörgetem a sziklát ami lezárja azt. Lassan átlépem szerény kis zugom bejáratát, majd vissza görgetem a követ a bejárat elé.
- Meg kell kérdeznem az isteneket. Mi tévő lehet egy halandó ebben az időben. A fekete sereg csak gyűlik, s már a kíséret sem volt épp szerény ellenfél számomra. Ha csatába kezdtem volna az a tömérdek sárkány egyszerűen széttép... Sokan vannak s a vezetőjük túl veszélyes ahhoz, hogy egyedül szembe szálljak vele... Dremer a tanácsodra lesz szükségem... Szóval elmegyek hozzád...
*Kis monológom végére pár gyertyát ragadok meg amiket még talán egy éve hagytam itt, halk nesz töri meg a csendet majd a fény beborít mindent. Öt pontban helyezem el őket, majd megvágom tenyerem s véremet csorgatom a gyertyák között. Egy ceremónia van készülőben, ami halál s élet közé repít majd. Egy ilyesfajta dolgot alkalmazott Salamon a párján is aki belehalt a szülésbe, s ő maga halhatatlan lett egy élet árán. De ez most más, ehhez nem kell varázslat, csak a vérem, s a benne rejlő erő. S az emlékek, miket kaptam. Pontosan tudom mit kell tennem, hogy meghaljak egy kis időre. Beülök a csillag közepébe, majd megvágom kezem s halkan kiejtem a szavakat.
- Tiltott pecsét,a tizedik ,a túlvilág vándora.
*Lassan érzem ahogy az élet elhagy, s hátamat hű barátom az ezüstös lándzsa fogja meg. Érzem a hideget, s lassan látok egy halvány fényt. Nem a gyertyák azok ez sokkal messzebbről jön, s térből időből kilépve még látom ahogy a saját testem holtan hever, magam mögött. De egy kapocs egyben tart minket. Dremernek kell eljönnie hozzám hisz a véremből rajzolt pentagrammot nem hagyhatom el ebben az állapotban. Különben vége a dalnak, s ez véd meg magától Dremertől is, hisz így még nem ragadhat el hisz bármelyik pillanatban megtörhetem a pecsétet mit fent tartok. Majd szóra nyílik a szám.
- Dremer... Élet s halál ura, szólítalak téged, mint eltévedt lélek, mint diák a mestert úgy kereslek. Kérlek jöjj el hozzám s adj választ a kérdésekre.
*Majd térdelek le s szememet a földre szegezem. Azt mondják Dremer eljön a halottakért, most remélhetőleg értem is el fog jönni. Bár én még nem tarthatok vele, dolgom van még ezen a világon.

*Fejet hajtok az isten előtt, tudom igaz amit szól, s talán nem kellett volna megidéznem ő magát mégis megtettem. Az időm még nem jött el, s nincs mit elintéznem magammal. A hideg átjárja a helyet, lassanként belopózott majd még a lehelletet is megfagyasztaná főleg ha lenne most olyan. Tisztelettel végig hallgatom a halhatatlant s miután ő maga befejezte szólalok meg én is.
- Bocsáss meg istenek istene... hogy magamhoz hívattalak. Nem gondoltam, hogy egy úr vagy akivel kényem kedvem szerint diskurálhatok. Nem is tenném ha nem lenne megfelelő okom rá. De kérdéssel kell hozzád fordulnom hatalmas Dremer.
*Felnézek az arctalan lényre, majd folytatom amint azt ő megengedi.
- Gondolom odafent, mindenki érzi ami idelent készül. Egy halhatatlan halandó, Roober népéből kívánja vissza venni mi jog szerint az övé volt. Emlékszem a napra mintha csak tegnap lett volna mikor ti halhatatlanok fegyvert adtatok egy halandó kezébe, hogy megvédhesse fajtáját. Az árnyaktól mik felé siettek. Bizonyára te is tudod kiről beszélek.
*Nem igazán akarom húzni az időt, viszont egyfajta tálalást kénytelen vagyok bemutatni ha már idezargattam egy istent amúgy is forgalmas napjából.
- Lanur volt az ki tőletek erőt kapott. S akivel ő maga szembe szállt ismét meg akarja szállni ezt a világot. Tudnom kell az istenek mi véleményen vannak erről. Bizonyára tudjátok mi készül itt. S a kérdésem még csak most jön.
*Emelkedek fel s lépek határaimhoz közel. Szememben a félelem nem látszik, hiába áll előttem maga a halál, kénytelen vagyok kifaggatni a világ sorsáról.
-Fogtok e ismét segíteni a halandó világnak? Avagy hagyjátok a feledésbe veszni őket? Tudnom kell! Se ember se sárkány nem vagyok. Nem tartozom senkihez mégis mindenkihez, nem voltam senki szolgája egyedül a tiéd mester. S most mint szolgád kérem a segítséged...
*Térdelek le előtte, s szememet a földnek vetem. S csak reménykedek, hogy nem lesz busás jutalmam amiért ide rángattam a nagyságos istenek legfélelmetesebbét.