Lanur-hegység

A mocorgó hallgatósága sámánunk számára azt sugallta hogy ismét demonstrálnia kell erejét, de az orrát megütő szagok hamar rávilágítottak arra, hogy tanítványai talán éhesek lehetnek, ami róla nem különösebben mondható el, de mivel ork léte ellenére próbál jó mesternek tűnni, elengedi a társaságot, hogy megtömjék a hasukat valamiféle étellel. Ez alatt Mordon inkább a tábort kívánta alaposabban bejárni.
Amikor a növendékek ott hagyják a sámánt, az fogja magát és valami csendes zugot keres magának. El is indult ezen hely felkeresésének. A tábort messze nem gondolta elég csendesnek az ott lézengő bagázs miatt, ezért elhagyta azt, és a közelben keresett valami csendes zugot magának. Egy barlangot, amiben egy időre hátrahagyhat mindent és pihenhet. Amikor megtalálta a számítását, kényelembe helyezte magát. Levette a köpenyét, ami alatt betegesen sovány, aszott testét rejtegette, majd leterítette az elrongyolódott mágusköpenyt, és törökülésben rátelepedett, majd hagyta hogy gondolatai kitisztuljanak.
Furcsa lehet hogy egy ork meditációval próbálkozik hiszen már jellemük miatt sem olyanok akik képesek lennének ilyesmire. Mordon sem épp az a fajta akinek megy az ilyesmi, de pihenésképp és gondolatai tisztázására talán ideális lesz, hátha eszébe ötlik valamiféle hasznos.

A tábor felől hatalmas üvöltések zengenek, amit maga a sámán is meghallott rejtekében, ami arra utalt hogy a harcosok megtudták hogy hamarosan hadba mennek és égnek a harci tűztől. Ez az üvöltözés zene volt füleinek, és örömmel csatlakozott volna az üvöltöző tömegekhez, de egyedül, jelenlegi helyén nem lett volna értelme, ezért csak elégedetten mosolygott.
Lassan eljön az idő amikor a létezése nem lesz figyelmen kívül hagyható tényező és a nevét mindenhol ismert lesz, és rettegni fogják a hatalmát. Ő lesz az ork sámánok és a törzse ura is, és neve fennmarad.
Dicsőségszomját már maga sem bírja visszafordítani, és végül belőle is kitör egy velőt rázó üvöltés, amivel saját vérszomját hangoztatja.
Mordon jókedvét viszont hamarosan egy hűvös fuvallat zavarja meg, a barlang mélyéből, ami mintha egyszerre lenne figyelemfelkeltő és hátborzongató. Mintha egy távoli hang próbálná megszólítani a távolból, ez pedig rideg gyanakvást ültetett a szívébe.

A sámán óvatosan tekint be a barlang mélyére, a hangok forrását keresve, de nemigen hallja ismétlődni a hangokat a barlang mélyéből. Már azt hitte hogy az abbamaradt, amikor állott levegőjű fuvallat ütötte meg az orrát, egyenesen a barlang mélyéből, mintha hirtelen huzatossá vált volna menedéke. Olyan érzés kezdte lassan bekeríteni Mordont, mintha valami, netán valaki el akarná kergetni, és félelmet akarna ültetni a szívébe.
Egy ork, aki reszkető lábbal szalad vissza társaihoz nem épp valami szép látvány, pláne ha az épp Mordon lenne. A sámánnak nem állt szándékában így tenni, de akármennyire is furcsa, valami félelemhez hasonlatos érzés kavarog benne. De hát egy ork nem fél. Az orkok inkább meghalnak mintsem hogy nyúl módjára iszkoljanak, és épp ő, az Ork Birodalom sámánmestere lenne az, aki fülét-farkát behúzva szaladna el?
Nem! Ez a sámán erőt vett magán és besétált a barlang mélyébe. Nem ő lesz az első ork aki elszalad, ő ilyet nem akar és nem is fog sohasem effélét tenni.
Miközben a sámán a félelmével dacolt, azalatt egyre mélyebbre ment a barlangban, de ahogy egyre mélyebbre került a barlangban, úgy borult sötétség rá, és a félelem is olyan lassan vert gyökeret a szívében, és egyre inkább uralni kezdte tetteit.

A barlang, amiben Mordon egyre mélyebbre hatolt, lassan egyre sötétebbé és nyirkosabbá vált, emellett félelme is csak tovább nőtt, ami miatt óvatosabban haladt bentebb és kezdeti fürgesége is csupán csoszogás már, nem több. A barlang valami furcsa kisugárzással bírt, mintha valami olyan történt volna ott, amit varázslat okozott volna. A sámán gyanakodva húzta végig kezét a falon, majd az orra alá tolta és megszagolta azt. Orrát gyenge korom és az állott levegő szagának keveréke csapta meg.
Kíváncsisága végül felülkerekedett félelmén, ezért egyik kezében egy fénylő golyót idézett meg. A golyó hasonlított az első varázslathoz amit Frikk kérésére csinált, hogy jelezzen vele a harcosainak, de ennek fénye sokkal erősebb volt, így beragyogta a járatot. A falakat keskeny, fekete koromcsíkok tarkították, mintha régen valami hatalmas máglyát raktak volna a járatban. A sámán a látottak forrását követően beljebb ment, keresve a rejtély kulcsát.

A sámán furcsállva méregette a barlang falain húzódó függőleges, fekete csíkokat. ahogy méregette azokat, feltűnt számára hogy a kormos vonalak úgy alakultak ki, hogy az üreg párás levegőjének vize kicsapódott a falra, és lassan lecsurogva vagy lemosták, vagy éppen beleitatták a sziklás falba a kormot, amit csak az istenek tudják miféle munkásság juttatott fel a falra.
Mordon egyre beljebb haladt a barlangban, de szívét már nem csak a félelem, hanem a kétely is mardosta. Feltette magának a kérdést, hogy ugyan minek akar ő bemenni egy efféle helyre, pláne ha a nyakát is szegheti.
Ezen egy időre elmélázott. Megállt a hideg kövön, és elgondolkodott. Ha most visszafordul, talán az addig olyannyira nyomasztó érzések, amik nem méltók egy orkhoz, elhagyják és élheti csodás világát, mészárolva és varázstudóhoz méltó dicsőségben fürödve.
Viszont valami abban a sötét ork agyban nem hagyta nyugodni. Mi van ha ő maga jelenleg egy varázslat csúfos áldozata, és netán valamit rejteni próbálnak előle. Azt mégsem hagyhatja hogy ilyen korán megcsúfolják őt és páratlanságát. Még csak az kéne, hogy a sárkányok csatlósán kívül azok a szedett-vetett harcos bagázs is a táborban lenézzék.
Ez a gondolatmenet hamarjában helyrerázta a sámán elméjét, és noha azok az érzelmek továbbra is benne voltak, mégis folytatta az útját.

//Mammon Urgaroth feltűnik//

A barlang, mely háromszáz éven át csupán Urgaroth menedéke volt. Ez volt az a hely ahol második életét élte, és mint a falevél a szélben, bebarangolta annak minden zugát és feltérképezte az egészet. Háromszáz hosszú éve volt rá hogy bejárja és megismerje a járatokat, így bármikor eligazodhatott a kesze-kusza rendszeren.
Az évek során amiket a világtól elvonulva töltött, mindig talált valamiféle elfoglaltságot. Amikor nem az idegeneket kergette el hajlékától, akkor erejével kísérletezett, vagy épp az alagutakat bűvölte el, hogy a belépőket a félelem érzése kerítse hatalmába. Ez utóbbit többször is megismételte, hogy ez a varázslat alaposan felhalmozódjon a falakban, a velejéig átjárva azokat. Amikor nem ezekkel foglalatoskodott, akkor általában a sírját rendezgette. Igen, a sírját. Az első években amiket test nélküli állapotban töltött, átjárta valamiféle gyötrelem, hogy hajdani földi porhüvelyét különféle élőlények lakták, és mivel nem volt senki sem aki testét végső kegyeletben részesítette volna, maga tette ezt meg. Maradványait egy helyre helyezte, mélyen a barlang szívében, és hatalmas kőhalmot hordott rá, jelezve hogy csontjai ott pihennek.
Éppen újabb kövekkel "ékesítette" eme nyughelyet, mikor valami furcsa érzés hasított bele. Ismerős érzés volt számára, de olyan rég érzett hasonlót, hogy már rég elfelejtette hogy az az érzés mai átjárta egy mágus erejének kisugárzása volt. Rég volt már olyan kíváncsi mint akkor. Tudni akarta mi is árasztja magából azt az erőt amit akkor érzett, így hát láthatatlan árny módjára suhant el, egyenesen a furcsa kisugárzó erő irányába.

Szépen komótosan ballagott előre Mordon, keresve a hőn áhított válasz a kérdésére, miszerin mégis ki mer ugyan orkhoz méltatlan érzelmeket plántálni belé, s mégis miféle oka van erre. A sámának voltak sejtései, mégpedig nem is akármilyenek. Elgondolása szerint megint elf kezek munkálkodnak a háttérben. Hiábajátszák az ártatlant, ha mindig törik a fejüket velamin az ork sámán ellen.
Igen. Már majdnem teljesen biztos. Az elvetemült elfek valami gonosz tréfát eszeltek ki a sámán ellen, hogy összezavarják szegényt, de lebecsülték a nsgy és hatalmas Mordon erejét. Nem fognak túljárni az orkok eszén, ez pedig olyan biztos amennyire a világ lapos.
Így vélekedet Mordon magában. Habár az elfekkel kapcsolatos aggodalma jelen esetben egy cseppet több mint alaptalan, hiszen a had nem véletlenül vert tábort egy efféle vidéken. Erre még a madár sem jár. Persze azért megeshet hogy az elmélete helytelen, és pár elf tényleg rá feni a fogát a következő elágazásnál...

Urgaroth szélsebesen veszi be a kanyart és száguld tovább egyenesen célja felé. Egyre jobban érdekli miféle alak merészelt területére lépni. Nem sűrűn esett meg vele hogy valakit magának kellett kikergetnie a barlangból az azon ülő varázslatok elleni védelme miatt. Elképzelése szerint valószínűleg vagy erős mágiával rendelkező ember törhette át a védelmet, aki talán még hallott is róla. minden esetre ha kell, hajlandó akár végezni is vele ha nagyon kíváncsiskodik kéretlen vendége. Ugyan erre még nem volt példa. Általában elég volt egy-két látványos illúzió és a kíváncsiskodók hamar elkotródtak.
Miközben terveit szövögetve haladt előre, a járat végén egy apró, ragyogó fényes pontot pillantott meg, ebből pedig egyértelmű volt hogy megtalálta akit keresett. Sebesen szállt az ismeretlen felé, szabadjára engedve hangját.
-Távozz a barlangomból!!!- Visszhangzottak a szellem hideg szavai a hosszú járatokban. Hangja fáradt, megfásult volt de tisztán érezhető benne miféle határozottsággal akarja védeni a területét.

A hang, ami Mordont távozásra szólította fel, körülötte visszhangzott. Örült hogy végre megtalálta azt aki pár olcsó varázslattal megcsúfolta volna az orkok alapvető természetét. A felszólítás ellenére a sámán csak tovább haladt a barlangban.
-Nekem aztán senki nem parancsol! Majdnem folt esett a becsületemen! Felelj, ki vagy!- Jelentette ki határozottan Mordon, majd megállt és körbenézett.
Mondandója nem egészen tartalmazott igazságot. Elvégre ha azt nézzük, Frikk látja el őt feladatokkal és neki végre kell hajtania, elvégre ha vele tart azt kell tennie amit mond. Persze amíg az idegen ezt nem tudja, addig nem is baj.
Mordon semmi esetre sem tántorodik helyéről, jót áll magáért és óvatosan körbefordul, keresve azt bolondot próbál belőle, az ork sámánok fejéből csinálni.
-Gyere elő és mutasd magad! Had etessem meg veled a nyelved!- Fenyegetőzik Mordon, előrántva a tőrét, előre szegezve, miközben másik kezével továbbra is fenntartja a fényes gömböt, ami addig útját világította.

Urgaroth ahogy egyre közelebb ér a betolakodóhoz, egyre áttetszőbbé válik, míg nem teljesen eltűnt, így hát minden látható jel nélkül került a betolakodó közelébe, akinek személye teljesen meglepte Urgarothot.
Első ránézésre valami félszerzetnek vélte a fáslikba és mágusköpenybe burkolózott lényt, de közelebb hajolva hozzá jobban megnézte magának, rá kellett jönnie hogy az a lény ami szemben áll vele, nem más mint egy aszott ork, aki ugyanolyan tisztavérű szerzet, mint amilyen valaha maga is volt.
A tény meglepetésként hatott rá, hogy amit lát az nem több és nem is kevesebb egy mágiahasználó orknál. Életében nem látott még egyet sem, így holtában sem számított efféle betolakodóra.
-Mammon Urgaroth vagyok. A barlang szelleme. Cserébe felelj, te ki vagy.- Felel annak rendje és módja szerint az orknak. Nem hitte még mindig hogy amit lát az az, aminek látszik.
-Arra aligha lenne már lehetőséged orkfajzat.- Felel az erőszakos válaszra Urgaroth, majd kezét az ork vállára helyezi, ami végigsiklik a satnya testen.

A sámánt valamiért lassan a hideg kezdi rázni. Nem mintha addig melege lett volna, de most valami okból kifolyólag olyan érzése támadt, mintha valami furcsa, fagyos dolog siklana át a testén. Úgy sejtette megint a szellem játszik vele. Nem gondolta hogy efféle teremtménybe fog futni, de annyi baj legyen, kiáll ő ellene ha kell. Már ha nem piszkít maga alá félelmében.
-Én... Csatabáró Mordon vagyok... A Győzhetetlen sámánja.- Válaszolja vacogva a sámán, miközben a varázslat mibenlétén gondolkodik. Az ellenfele bárhol lehet, és egy rossz mozdulattal is saját vesztét hozhatja. A kezében lévő világító gömb is már csak pislákol, alig látat már valamit néha a barlangból.
-Látatlanban könnyű küzdeni. Mutasd magad és küzdj férfiként!- Szólítja fel Mordon a vele játszadozó kísértetet, de a fene se tudja hogy mi járhat annak az eszében. Mordon minden esetre próbálja rávenni a kísértetet arra hogy nyugodalmat hagyjon neki.

Urgaroth láthatatlan testét gurgulázó kacaj hadja el amikor végignéz a reszkető orkon. Biztosra vette hogy a rajta eluralkodott félelem több mint elég az elrettentéséhez. Akár igaz amit az ork mond, akár csak egy olcsó trükk a belőle áradó erő, az a sejtése hogy már nem lesz rá gondja egy emberöltőn át. A fajtája hamarabb hal meg egy csatában mint öregen, álmában.
Amit a Mordon nevezetű mondott neki, cseppet meglepte. Miféle alak lehet az a Győzhetetlen aki szolgálatába állíthatta áldozatát, aki valószínűleg csupán egy imposztor, semmi több.
Ennyire elszaladt volna az idő? Ennyire nem jutottak el hozzá a hosszú évek alatt a világ változásának hírei? Ezek a kérdések cseppet letörték a kedvét, nem akart már hatalmaskodni az ork felett, így kihúzta belőle a kezét.
-Felettem nem állhat hozzád hasonló. Te csak a mágusok megcsúfolója, egy utolsó kis imposztor vagy. Semmi több.- Vág vissza nyugodt hangon Urgaroth, miközben ismét körbelengi a betolakodóját.

A sámánt vérig sértette az a hitetlen beszéd amiben Urgaroth nem létezőnek titulálta az ő erejét. Miféle bizonyíték kellhet a szellemnek arról hogy Mordont épp úgy átjárja az erő, mint az összes többi varázstudót? Hiszen, továbbra is ott ragyogott a kezében a fényt kibocsátó gömb, amit nem is rég idézett.
A mondottak megsértették Mordont. Még hogy ő, a leghatalmasabb varázstudó az orkok között, valójában egy csaló lenne? A sámán rút viccként tekintett az egészre, amit meg is szándékozott torolni.
-Az beszél, aki csupán egy testetlen hang, semmi több! A húsodat rég felzabálták a férgek, ezért irigyled és becsmérled az élőket!- Vágta a Mordon a kísértet fejéhez azt ami először eszébe jutott. Nem hajlandó eltűrni az őt ért sérelmeket. Egy szellem tudja hogy mit engedhet meg magának.
A sámán sejti hogy talán kihúzta a gyufát a kísértetnél, de nem bánja. Megküzd vele ha kell, bár nem is tudja hogy mihez kellene folyamodnia vele szemben. Még nem küzdött efféle szerzettel.

-Ne merj efféle hangnemet megengedni magadnak mocskos ork!- Hangzott fel ismét Urgaroth hanga, miközben az ork képébe tolja a sajátját, lassan láthatóvá téve önmagát, elsőként arca maradványait felfedve előtte. Nem volt hajlandó tovább hallgatni az ork szavait, főleg hogy az semmit sem tud róla. Nem tűrte tovább a tiszteletlenségét, és fagyos kezét belemélyesztette az ork mellkasába, ismét elterjesztve benne azt a fagyos érzést, közben kezével lassan Mordon szívét kezdte szorongatni.
-Ha tényleg mágus vagy, tudod hogy mit kell most tenned. Persze a legjobb ha mihamarabb reagálsz.-
Urgaroth nem akart tovább cseverészni az orkkal. Nem tartotta sokra a hazugokat, ezért Mordon életét is feleslegesnek gondolta.
-Na gyerünk bizonyíts.-

Mordonnak mér nemcsak a testét, hanem szívét is hatalomba kerítette a kísértet fagyos hatalma, ami kezéből sugárzott a sámán testébe, akiben a fagyos, csontos tenyér mélyen benne volt és fagyos mágiát bocsájtott a sámánra, aki már nagyban forralta a tervét a kísértet ellen. Mordon minden figyelmét, testi és mágikus erejét az Árnyhullám megformálásába fektette, majd mivel elvetni már semmi ereje nem volt, így egyenesen a szellem karjához tolta azt, hagyva hogy szétáradjon annak anyagtalan testében. Bizonyos volt benne hogy az elegendő lesz annak lerázásához.
Ha a szellem a varázs hatására elengedte Mordont, az azonnal a szívéhez kap, és köpenyébe burkolózik, majd elkezdi csontos ujjait lehelgetni, mert a hideg megviselte gyenge testét, meg nemigazán ahhoz szokott.
-Nem tűröm hogy egy kísértet fajzat így beszéljen velem! Ostoba vagy ha azt hiszed hogy így elbánhatsz velem!-

Urgaroth hangos üvöltést hallatva engedte el Mordont, messzire húzódva az addig igazándiból veszélytelennek tartott sámántól. Életében sem gondolta hogy vannak varázstudó orkok, nem hogy holtában, pedig az előbb átéltek bizony az előbbit támasztották alá.
Már nem csak csontos kezei, hanem piszkafává aszalódott kísértet-karja is láthatóvá vált, ő maga pedig egész alacsonyan lebegett. Holtában most érezte először hogy fáradt lenne, és ez több mint érdekes volt számára. Messze nem hitte hogy valaha is ismét érezhet hasonlót.
-Hogy tetted ezt ork?!- Vonta kérdőre betolakodó ellenfelét, hiszen az átéltek hamar más irányba terelték gondolatmenetét. Mi volna ha kihasználná az orkot hogy ismét többé-kevésbé élővé válhasson? Éljen és érezzen mint mások. Ezzel párhuzamosan viszont eszébe jutott hogy az élettel a szenvedés és a fájdalom is vele jár, azt pedig ő nem akar érezni soha többé, de ha mégis érezhetne ízeket, illatokat és megtapinthatná a tárgyakat, akkor az kárpótolná mindenért.
Az érzelmek hamarosan kavarogni kezdtek Urgarothban, mint régen. Egyszerre kezdte gyűlölni és áhítani az életet minden áldásával és átkával együtt.

-Sámán vagyok ostoba!- Ismételte meg hangosan Mordon, hátha eljut ez a kísértet beszűkült tudatáig, és sikerül észhez térítenie, persze ha nem sikerült volna, örömmel ontotta volna ki a belét a jelenésnek, már ha az efféléknek van hasonló, habár, mivel már tudni vélte miféle alak volt az aki addig érzéseivel játszott, már messze nem tartotta érdekesnek, főleg hogy viszonylag könnyen, habár némi rizikó árán megsebesíthette támadóját.
Mivel már nem talált semmiféle kihívást a lényben, letelepedett a fal tövébe hogy kifújhassa magát, és később távozhasson.
Már nem érdekelte a kísértet, és míg szem előtt tudja addig nem is tart tőle. Biztosra vette hogy amíg nem lép fel támadólag, addig az sem fog semmi rosszat sem tenni. A sámán csendben elüldögél a barlang falához támaszkodva, próbálva felmelegedni az előzi fagyos élmények után.

Urgaroth figyelemmel követte a sámán mozgását, és sehogy sem tudott kiigazodni annak furcsa kézállásán, ami olyan volt mintha tartott volna valamit. Persze ezt ő, nem is érzékelhette, mivel nem is igen volt mivel. Ha valamit keresett, vagy épp tájékozódott, azt leginkább valamiféle hatodik érzékkel tette. Egyébként is mióta szellemként szem nélkül tengődött, ő mindig is így érzékelte a környezetét mintha mi sem történt volna, csupán a színek vesztek el számára.
Ezen érzékelési lehetőség segített számára, hogy tudja azt, hogy a sámán vele szemben, a földön ült és pihent. Ironikus hogy mennyire ki vannak szolgáltatva egymásnak.

Mordon lassan ismét felmelegedhetett, már ahogy a hideg barlangi körülmények megengedték neki, de így is, félig felmelegedve sikerült annyi erőt összeszednie, hogy elhagyhassa a barlangot. Úgy érezte hogy a szellem már nem jelenthet rá veszélyt még hátulról támadva sem, és valahogy annak bűvölete érzelmeire is elmúltak, mintha mi sem történt volna. Ilyen törékeny lett volna annak mágiája? Kitudja. Annyi viszont biztos, hogy ezek után a szellem már nem mer ellene tenni semmit sem.
A sámán lassan kifelé cammogott, azon az úton ahol nemrég még rettegve, kételkedve önnönmagában haladt a szellem felé. Mondhatni már kicsit nevetségesnek is érezte hogy egy kísértet, egy hozzá messze fel nem érő teremtés képes volt egy ork rendíthetetlennek hitt érzelmeit megcsúfolni és játszani azokkal. Ez persze egész kínos volt Mordon számára, és úgy érezte erről nem egészen biztosan kéne beszélnie a többi ork előtt. Egy orknak nehéz bevallania mindenkinek, pláne magénak hogy félelmet érzett egy testetlen lény olcsó trükkje miatt.

//Urgaroth egy időre leköszön, de később fel fog tűnni.//