Olassië, az elfek városa

//Nie, Thalion - A döntés//

Sóhaj szakadt ki torkomból, ahogyan a lány mögött bezárult az ajtó. Olyan sokat voltam már nélküle... Túl sokat. Most, mikor végre megnyugodtam és azt hittem, hogy ismét egymás karjai közé hullhatunk zavartalanul, ismét elvették tőlem és habár tudtam, hogy nem végleges és legfeljebb is csak pár órára kellett nélkülöznöm, de mégis végtelenséggé sűrűsödtek a percek. Eleget vártam már. Fanyar tekintettel vonszoltam el magamat az étkezőig, ahol az egyik polcról leemeltem egy üveg bort és kultúrával nem törődve, pohár nélkül szürcsöltem a nagyokat a szőlőszemek könnyeibe.
Furcsa volt belegondolni, hogy évekig ez jelentette az egyetlen vigaszomat az életben és láss csodát, pár nap alatt teljesen megváltozott minden. Pedig ez mindent el tudott űzni belőlem. A sárkányok karmainak vérző emlékét, Nienna hiányát, de még a saját tehetetlenségemet is. Napok óta egyetlen kortyot sem ittam belőle, hiszen munkámba merülve nem volt időm szomorkodni, így most ismét friss élményként hatott, ahogyan végigcsörgedezett torkomon. Fagyosnak éreztem és az íze is mintha csak egyetlen apró részemre hatott volna; Tüzes volt, de égetett. Sebeket tépett fel bennem. Olyan sebeket, melyekről már teljesen megfeledkeztem, viszont ez a régről ismerős íz most mégis egyszerre zúdította lelki szemeim elé az összes álmatlan éjszakámat, a sok könnyűvérű leányt, édesanyám halálos ágyát és a sárkányok támadását, amelyet ugyan sosem éltem át személyesen, mégis mintha az lett volna az, melytől leginkább felerősödött a borzongásom. Egykoron ezek elől mind ebbe az ízbe menekültem, a varázslatba, amit hordozott magában és úgy tűnt, hogy képes voltam rá. Ismét.
Szemhéjaim lefeszültek. Nem hittem volna, hogy ismét idáig fogok süllyedni és mégis sor került rá, a boldogságom ellenére. Boldogságom. Hirtelen úgy éreztem, mintha sosem tapasztaltam volna meg igazán; Hiába volt ott a hóelf, hiába ülhettem egy helyen, melyet végre otthonomnak nevezhettem és hiába égett egybe lelkemmel a lantom minden szava, sosem voltam boldog. Mintha csak egy görcs lettem volna. Egy hatalmas, sajgó görcs, aminek a puszta gondolata is annyira fájt, hogy könnyek indultak meg szemeim alól, miközben némán meredtem a semmibe. Nem akartam ezt. Magam sem tudtam, hogy mit akartam, de ezt semmiképp. Régen bárki kérdezett volna, senkinek sem feleltem volna úgy, hogy eképpen képzelem el a boldog életet, mégis akárhányszor megláttam a lányt, úgy éreztem, mintha csak erre vágytam volna. Rá.
Hatalmasat csattant a borosüveg a falon. A szilánkok lehullottak a hideg padlóra, a maradék ital pedig végigcsorgott a falon, hogy végül az egykor őt fogva tartó üveg földi maradványai között pihenhessen. Dühös voltam. Nem az italra, mégis neki kellett bűnhődnie saját személyem miatt. Nem is lett volna szabad ilyen gondolatokat megengednem magamnak, régi életemet egyszerűen el kellett hantolnom és mi sem csodásabb lehetőség ennél, mint a koncert, amelyre olyan lelkesen készültem, saját magamat a háttérbe tolva, csak a zenére koncentrálva.


Fontos ügyben kerestem a nagyurat, így beengedtek. Szerintem amúgy is megtették volna, hiszen Thalion éppen a másik felemmel tárgyalt, de még így is kaptam egy fegyveres őrt magam mellé. Szerencse is volt, hiszen elvesztem volna a palotában egymagam, pláne, hogy a kertbe vezetett. Megigazítottam a vállamon lógó hangszert, megköszörültem torkomat és félve ugyan, de közelebb léptem feléjük. Nem hallottam, hogy miről beszéltek, de abban biztos voltam, hogy észrevették érkezésemet.
- Elnézést a váratlan érkezésemért. - haraptam ajkamba. - Nekem sem kellemes, hogy meg kellett zavarnom a nagyurat, még ha szívem választottjával is beszél ugyan, de nem tudok tovább várakozni. Én próbálkoztam és nekem lett volna a legkellemesebb, de nem sikerült, így kénytelen voltam eljönni ismételten a színe elé, hogy elmondjam, hogy készen állok. Minden dal erősen nyomja a szívemet, így szeretném mihamarabb megajándékozni velük a város lakosságát. - álltam idegesen, hiszen lehet, hogy valami fontosat zavartam meg.

// Arn, Thalion - időn túli játék //


Először azt hiszem, hogy Gildor tér vissza, s valamilyen fontos hír készteti arra, hogy ismét a nagyúrral beszéljen. De aztán látom, hogy Arnelian érkezett meg. Meglep, ugyanakkor örömmel tölt el, hogy itt van, s a szavait hallani még nagyobb boldogság. Hiszen annyira várja azt, hogy Olassië népe előtt is felhangozhassanak a dalai, amelyek a város urának tetszését is elnyerték már egyszer. Várja és ugyanakkor aggódik is miatta. És pontosan ezért én is türelmetlenül várom már előadását. Hiszen ha kitűzik az időpontot, s végre lezajlik majd a nagy esemény, Arn leteheti végre a terhet, amelyet ez az alkalom jelent számára. Mert tudom, hogy mekkora felelősség ez neki. Nem kétséges, hogy népünk mindig híres volt költeményeiről, s most ítéletet mondanak majd az ő művei és játéka fölött. Így megértem aggodalmát. Meg kell felelnie önmaga és a városlakók elvárásainak is. De csodálom bátorságát és elszántságát, amellyel vállalja ezt. Miattunk...

De tudom, hogy aggodalma alaptalan. Mivel én már hallottam az előadásra szánt dalokat, szemernyi kétségem sincs afelől, hogy mindannyiuk tetszését elnyerik majd ezek, ahogy Arnelian lantjátéka is. Hiszen oly gyönyörű, megnyugtató, vagy máskor oly felkavaró és érzelem dús az a muzsika. Tudom, érzem minden porcikámban, hogy sikere lesz, én pedig örömmel támogatom őt abban, hogy megmutathassa tehetségét és művészetét. Az, hogy itt van, hogy készen áll a nagy eseményre, valóban biztató.

Hát hozzásietek, megfogom a felém nyújtott kezét, s várjuk, hogy Thalion nagyúr döntsön. Szerencsére nem kell sokáig várakozni, s felelete megnyugtat mindkettőnket.
- Holnapra tűzöm ki a koncert idejét. Legyen délután, mikoron a munkát népünk tagjai leteszik. Ezt követőn, miként Nienna kívánja, térjetek vissza a fővárosba, hogy elrendezhessétek dolgaitok, s midőn ezen túl álltok, várni fogom visszatértetek.

Megkönnyebbülök… Csak egyetlen nap, és vége a várakozásnak. Csak egyetlen rövidke nap, és az életünk nyugodtabb lesz. És ennek leginkább Arnekian miatt örülök. Én magam akkor leszek majd teljesen nyugodt, ha elrendezem azt a néhány ügyet is, amely a fővárosban vár rám.
Mert most még csak reménykedni tudok, hogy majd megértik az indokaimat, s elfogadják azt is, hogy már nem kívánok a Könyvtár alkalmazásában állni. Türelmetlen vagyok, hiszen már tudom, hogy mit akarok és fogok tenni. Csak már indulhatnánk...!

Az utazás… Olyan jó lesz végre együtt megint. Ha arra gondolok, hogy csak nemrégiben keltünk útra, hogy ideutazzunk… Most meg már a főváros az újabb cél… Mintha rengeteg idő telt volna el azóta, hogy döntésünk nyomán Olassië felé vettük az irányt. És azok az aggodalmak, amelyek akkor még oly riasztóak voltak, mára már semmivé foszlottak. Hiszen már nem kell aggódnunk, hogy mi lesz az út végén. Már van hova hazatérni.

Éppen ezért nyugodtan, s csendben állok Arnelian mellett, ujjaimat az övéibe fűzve. Tudom, hogy nem érhet itt bennünket baj.

S míg azt várjuk, hogy a nagyúr elbocsásson minket, gondolatban már el is indulok Valian felé. Mennyivel másabb lesz majd így utazni. Nem egyedül és nem hivatalos ügyben. És nem, egyáltalán nem vágyom oda, de nem szeretném cserbenhagyni Drest-et sem. Ígéretet tettem neki. Ahogy a terveken gondolkozom, arra jutok, hogy az Amyas utáni kutatás biztosan nem lesz túl bonyolult és nem fogja sok időmet igénybe venni. Csak át kell néznem a lovasokról készült feljegyzéseket. S ha Rawion-nal is sikerülne indulás előtt beszélni, az nagyban leszűkítené a keresést. Úgy tűnik, így nagyon könnyű lesz válaszokra lelni.

Ahogy egyszerű lesz annak a telar-i levélnek is utánajárni. Az első gond vele az, hogy rá kell jönnöm, vajon eredeti-e. Mert a fura mágus nem igazán az a megbízható és szavahihető típus. De ezt is hamar kideríthetem. Hiszen ezeknek a leveleknek a másolatát is a Könyvtár őrzi. S ha ez megvan, a következő lépésen majd ráérek akkor gondolkozni...

//Nie, Thalion - A döntés//

Szemeim bizakodva fúródtak Nie tengerkék gyöngyeibe, miközben Thalion szavait vártam. Vártam, hogy elengedjen minket a színe elől, hogy hazamehessünk és egy végre nyugodt, együtt töltött este után lezárhassuk ezt a végtelennek tűnő időszakot életünkben, amire a koncert a város és ezzel egyetemben népem színe és java előtt szinte tökéletesnek tűnt. Csak a mellkasomban ne lett volna az a görcsösen nyomó érzés, amit a félelem és az izgalom váltott ki belőlem, de sajnos ez ezzel járt. Hihetetlen volt az egész, még mindig. Pár évvel korábban még bordélyokban és nyomornegyedekben zenéltem, most meg a tündék városának főterén készültem egy koncertre, ráadásul nem egyedül, hanem Eclair legboldogabb könnycseppjének hófehér ujjait körbefonva. Mindezek ellenére az érzés egyáltalán nem akart elfoszlani, sőt! Mintha minden perccel, minden órával egyre szűkebb és szűkebb kötés szorította volna össze szívemet, ami szabadulni akart a fogságából, mert így minden dobbanása, minden csepp vér hatalmas fájdalmat és szenvedést jelentett számára, habár látta maga előtt a végét.


Nem hazudok, ha azt állítom, hogy aludtam már jobban, amióta a lány szívébe zárt, de csak eljött a reggel, a kötés pedig teljesen feloldott bennem. Magam sem értettem, hogy miért, talán az éjszaka során sikerült valahogyan rendet teremtenem gondolataim között, talán ahogyan a várakozás véget ért, félelmeim is eloszlottak, nem is lényeges, az viszont már annál inkább, hogy teljesen frissen és üdén léptem ki az ágyból, puha csókot hintve kedvesem homlokára. Rámosolyogtam.
Hogy felébredt-e vagy sem már nem foglalkoztatott annyira, hiszen tudtam, hogy az ő lelkében mindenképpen nyugalom volt, meg hát neki is nehezek voltak ezek a napok, megérdemelte a pihenést. Csendesen sétáltam ki tehát a másik szobába, ahol lantomat tartottam és a hevedert nyakamba akasztva halkan elkezdtem pengetni azokat a dalokat, amiket el szándékoztam játszani felebarátaimnak. A hangok teljesen természetesen követték egymást, meg merem kockáztatni, hogy ennyire szépen, tisztán és maguktól még sosem hagyta el semmiféle hang a hangszer torkát. Elégedett voltam magammal és nem csak azért, mert a versek is tökéletesen illeszkedtek a dallamokra, hanem mert sikerült túlélnem ezt az időszakot.
Habár egy üveg bor és valószínűleg a személyzetből valamelyik kedves hölgy keze bánta, de sikerült túlélnem és ez - úgy éreztem - adott elegendő lendületet ahhoz, hogy tényleg ne adjam fel. Már nem is lett volna miért, hiszen egy szempillantás alatt megkaptam mindent, amiről az elmúlt kétszáz évben csak álmodni mertem; A boldogság gyakorlatilag a lábaim előtt hevert, én mégis azon gondolkodtam, hogy miért kéne elégedetlenkednem és végre, annyi év után sikerült elérnem azt a pillanatot, amikor nem találtam semmit, amitől seb lett volna hevesen verő szívemen. Sőt mi több, mintha az eddigiek is teljesen begyógyultak volna azon a reggelen, ahogyan álltam a szoba közepén és amint hangszerelemből, ugyanúgy torkomból is tökéletes harmóniában törtek elő a dallamok, amiket elmém és lelkem minden ellenségeskedésük ellenére együtt komponált. Ez volt a tökéletesség, kétségem sem volt felőle, ahogyan afelől sem, hogy már csak pár óra választott el életem egyik legszebb, ha nem legszebb pillanatától.

// Zaricse és az Ekorinok//
*A nagyúr fejében végig ott motoszkált, hogy lehet a saját végzetébe menetel, viszont ahányszor csak hátra pillantott lelke mindig nyugalmat lelt. Gyermeke akit a mögötte sétáló leány hordoz most mindennél többet jelentett számára, a lány sem maradt közömbös hiába indult csupán egy ágyasnak. Mély lélegzet hagyja el ajkait majd megemeli kezét megállj intve a vándoroknak. Egész Ekorin a háta mögött masírozott. A háborús helyzet nem könnyítette meg a vándorlást, bár a zászlójukat ismerte már a seregek azon fele kiknek az oldalán harcoltak. Orkok kik észre vehették őket hamarabb szálltak a túlvilágra minthogy egyetlen hang elhagyja szájukat. Több száz kiképzett katona bérgyilkosok lázadók bűnözők s mellettük hétköznapi közemberek elfek kiket begyűjtöttek. Rosszúl nem bántak velük így hát az egyetlen dolog amiben bízhatott, ha át is adja őket Thalionnak talán megkegyelmez.
Keze ökölbe szorul, még sosem érezte ezt ezelőtt, mindennél jobban félt a haláltól de attól még inkább hogy életét csak úgy eldobja. S minduntalan fellángolt e gondolat de szerető szíve elnyomta azt. Már az erdő szélén jártak, se sárkányok se orkok sehol, ez jó jelnek számított.
-Hárman velem jöttök- Csörrent a kard ahogy a parancs elhangzott- Telepedjetek be a fák menedékébe, ne rakjatok nagy tüzet. Valószínűleg fivéreink- hangzott el gúnyos hanggal- Már hírét viszik Thalionnak érkezésünkről. Hozd a fehér zászlót, míg ezzel menetelünk Thalion híres gerince véd minket.
*A fehér zászló mellé felkerült Ekorin saját zászlaja is. Egy mély levegő a rettenhetetlen vezértől majd megindul. A három harcos követi, bár nem lenne rájuk szüksége de mégis kell valaki ki vissza fordul majd a tömeghez s viszi a hírt befogadják e őket mint menekülteket.
~ Vajon egyetlen élet képes lesz engesztelásül szolgálni egy egész nemzetért?
*Tette fel magának a kérdést úgy hogy tudva ez lesz kivégzésének helyszíne.
~ Remélem legalább zengik majd a nevem ezután. Zaricse az Ekorinok megmentője.... Milyen szép kár hogy nem élem meg.
*Nem kellett sokáig sétálni az erdőben, míg nem szempárok ragadtak a masírozókra.
- Uram.
- Én is érzem őket, vegyétek le a kezeteket a kardokról. Nem eshet bántódásunk míg a fehér lobogó véd minket. Ők nem vadállatok.

//Thalion remélem nem bánod ha így bejelentkezés nélkül ide iszkoltunk el hozzád menedékért /

// Thalion bocsi oda akartam aztán elnéztem és itt kötött ki //
*Ahogy az elfek elő léptek halvány mosoly kúszott arcára, minden bizonnyal bíztató jelnek vette, hogy nem egyből nyilak hadával kell megküzdenie. Habár jobb szeretett volna csatában meghalni de ezt a kegyet most nem engedheti meg magának. Halkan sóhajt egyet majd megszólal. Hangja határozott s halvány jele sincs annak hogy félelem lenne benne.
-Zaricse vagyok, s habár bérgyilkosokat nem szívesen fogadtok, de a menekültekkel mi képpen áll Olassië? Nem harcba hoztam a seregem, láthatjátok szép számmal akadnak nők és gyermekek.
*Biccenti meg fejét majd a két őr kardját lecsatolja magáról, s a porba hullik, akadt még ott pár fegyver viszont ezek is követték elődjüket.
-Thalionnal kívánok beszélni, békével jöttünk viszont népem az erdő szélén váraozik nyílt prédát mutatva, akármely ellenségnek.
*Oda fordul jobbján álló emberéhez.
- Menj vissza tudasd velük minden rendben van. Fegyvereiket rakják fel a kocsikra s húzódjanak beljebb az erdőbe. Thalion már tud jöttünkről.
*Az ifjú férfi az elfekre néz, s ha ők rábólintanak meg is kezdi útját visszafelé. S ekkor a sötét elf ismét vissza pillant.
- Az ínységes idők még a legádázabb ellenségből is szövetségest teremt. Elvezettek hát Thalionhoz?
*Zaricse nem sok katonát lát, viszont meg van róla győződve ennél jóval többen lehetnek körülötte. Mágiáját elfojtja amennyire csak lehet. Habár önként sétált be az oroszlán barlangjába, nem őrült meg teljesen, hogy felfedje minden erejét. Lassan szét nyitja köpenyét mutatva, hogy semmi nincs nála a kezében lévő boton kívül.
Ha az elfek rá bólintanak az útra nem soká váratja őket az indulással. Tudja fogytán az idő, sokan éhesek már köztük. Nagy útra vállalkoztak, az ellátmány szűkösnek bizonyult. Nincs idő mit vesztegethet.
- Régen nem jártam már itt. Idejét se tudom már mikor...- Meredt bele az erdőbe- Még fiatal voltam alig egyszáz éves talán...- Egy mély viszont elégedett sóhaj hagyja el ajkait.- Akkoriban nem ilyen idők jártak, jóval békésebb volt a környék.

*Bólint egyet a mondatra.
- A nagyúr bizonyára nem hagyná kint gyermekek s nők tucatjait az erdőn kívül mi menedékül szolgálna számukra a sárkányokkal és orkokkal szemben.
*Zaricse vár, várja mi következik most. Biztos benne, hogy Thalion meghallgatja őt, nem úgy ismeri a nagyurat, hogy hátat fordítana azoknak kik menedékért jöttek s harcos kezeket hoztak magukkal.
- Oly lenéző a tekinteted, mintha tehén trágyába léptél volna. Talán színem miatt vagy ilyen lenéző? Jómagam már bele születtem a sötétségbe, választásom sem volt s ha lett volna sem döntök másképpen.
*Húzta ki magát a nagyúr, vállát hatalmas gond nyomja s már jó ideje testtartása is kezdett meggörnyedni. Nem volt egyszerű egy egész várost az irányítása alatt tartani hiába volt a vas szigor és az elfeket is megszégyenítő fegyelem köztük.
- Hogy nevezed magad elf? Ha már én felfedtem előtted nevem.

*Hosszú út vezetett az erdőben, a nagyúr nem szólt semmit a bemutatkozás után. Nem nyomta kétely lelkét az iránt mit most tesz, tisztába volt a következményekkel. S ha fejét is veszik nem nagy ár ha a vére tovább halad az idő mezején. Újabb kíséretet kap midőn a városba érnek, enyhe meghajlással üdvözli az új csapatot majd velük tart.
- Még sosem jártam itt, csak a mesékből hallottam efelől a hely felől. Habár nem túloztak be kell vallanom.
*A palotához érnek a kísérettel, mély levegőt vesz midőn megáll az ajtóban. Egy pillanatra megfordul, hogy egy utolsó pillantást vessen azon városra ahol életét élhette volna vígan amennyire azt egy közelf megtehette volna.
- Remélem legalább őket megkíméli...- Szólalt meg halkan.
*Majd ha beeresztést nyer a palotába természetesen semmi ellenvetése ha átmotozzák, kezében tartott botjától is megválik ha kérnék. Habár a bot nem rejt semmi mágikus erőt, egy egyszerű pálca mit talán Ekorin uralkodójának szántak. A tetjén egy züld kő van értéktelennek nem mondható darab, de nem rejt magában veszélyeket. Ha szólítja az elf nagyúr s bekísérik mellkasára helyezi kezét majd enyhén meghajol.
- Thalion nagyúr!- vár egy pillanatot majd folytatja- Ekorinok vezetője vagyok Zaricse.
*Amíg nem szólítja semmi többet nem tervez mondani, végülis veszélyes vizeken jár s több száz éhes száj várja odakint a nagyúr döntését.

*Eljött a pillanat amiért útnak indult. Körbe tekintve látja elővigyázatos a fogadtatása, habár saját szándékait ismerve teljesen felesleges. De ő maga sem cselekedett volna másképpen.
- Nagyúr!
*Ereszkedett féltérdre a tündék vezére előtt, fejét meghajtva. Tán idejét sem tudja mikor csinált ilyent utoljára. Hány esztendő repült tova felette mióta csak neki hajbókoltak.
- Amit nyújtani tudok neked, az több száz éhező száj s vagy hétszáz Ekorin harcos. Lanur földjein számát sem ismerem hány besúgóm s kémem munkálkodik. Ha hiszed ha nem köztetek is.
*Mély levegőt vett a nagyúr majd folytatta.
- Mind elhoztam nektek, hogy tápláljátok őket s ők titeket megmaradt erejükkel. S ha kell fejemet is szívesen adom értük, ha ők így hiánytalanul megmenekülnek.
*A nagymester szíve gyorsabban kezdett verni, talán most érzi igazán azt mit rég elveszettnek hitt önmagában. A félelem mi úrrá lett szívén, a halál közelsége táplálja bár egy halvány reményfolt akadt még s azon nő az ki gyermekét hordja szíve alatt.
- Mit szólsz nagyuram, megkegyelmezel népemnek? Befogadod őket otthonodba, hasznodra hajtanak ha én így rendelkezem. Jó nevelést kaptak, keményet s ellenszegülést nem tűrőt. Eme vidék legjobbjai a maga nemükben.

*A nagyúr kissé össze húzza szemöldökét. Kiegyenesedik majd hangja elkomorodik.
- Onnan tudhatod Nagyuram, hogy tisztes csatában fejemet veszed. Mi nem választunk magunk közül királyt. Nálunk az vezet ki a legerősebb köztünk, ez tartja szilárd lábakon egységünket időtlen idők óta. Míg saját városunkban voltunk a kihívott fél választ fegyvernemet, s mivel mi most vendégként érkeztünk tiéd lesz a megtiszteltetés, hogy válassz.
*Pillanatnyi csendet tartott, mély levegővel bökte ki utolsó mondatát.
- Válaszd a kardot csak test a test ellen fém a fém ellen, mágia nélkül. Ha én választanék a helyedben ezt választanám meg, hisz sosem voltam nagy kardforgató de a mágia világában talán párom is kevés akad.
*Elnémul egy pillanatra, majd ismét folytatja.
- Egyetlen okom volt, hogy erre a lépésre szántam magam s ez többet jelent nekem mint hitvány repülő férgek oldalán éhen dögleni egész nemzetemmel. Nem szándékszom elmondani, kivéve ha  csak te magad hallod ezt. Viszont biztosíthatlak nyomósabb ok nem is kell egy halandó életében ennél. Mit szólsz Thalion, eltartod népemet szolgálataikért cserébe? Ha így teszel az adósod leszek.
*S most végleg elhalkult várta mit felel a tündék királya.

//Nie, Thalion - A döntés - VÉGE//

Remegtek kezeim, mint az alkoholban mértéket nem ismerő bűnösnek, kinek elméje csak hűvös szerelme mámora körül járt s már nem is vágyott igazán másra; Talán hasonló helyzet állt elő nálam is, azonban jóval rémisztőbb és hatalmasabb, mint mit bármilyen elvonás és hiány okozhat. Ereimből mintha minden vér elpárolgott volna és helyére nehezen hömpölygő, hideg sarat öntöttek volna, lélegzetem pedig egész lényemet átjárta; A fülem lüktetése, a szívem dobbanása, mind a belőlem forrón ki-bemászkáló levegő ritmusát követték, egyedül ujjaim voltak hajlandóak bármiféle diszharmóniára: Hogy is ne lettek volna, mikor annak a hónál is fehérebb tenyérnek követhették édes vonásait, melyre megváltójukként, saját, személyes istenükként tekintettek?
Végül nehezen ugyan, de tekintésem és kiszabadult az ördögi lüktetésből, mely már előre a tér közepe felé terelte gondolataimat, és sikerült belefúrniuk magukat Nienna szemeibe; Lábamról leváltak a gyökerek. Íme, megszabadultam láncaimtól és többé szolgája nem leszek senkinek! Az a szempár még akkor is ugyanazzal az érzéssel töltött el, mint mikor először megláttam őket... Először, mikor még csak vak vágyakat és egy szebb jövő reményét rejtegették... Most pedig a teljességet. Magamhoz rántottam a lányt és átöleltem. Mellkasomon akartam érezni szívének még a legkisebb dobbanásait is, ahogyan fejét a vállamra hajtotta, a rabságból szabadult ujjaim pedig hófehér tincsei közé csúsztak és óvatosan felemelték arcát hozzám; Egészen közelről csodálhattam minden részletet, mit a pimasz teremtők belerejtettek, viszont ezt a mámort ő maga törte meg és emelte tetőfokára egyaránt, mikor ajkait enyéimhez érintette és megadta a legtöbbet, mit földi létben kívánni lehet. A boldogságot árasztotta szét bennem, én pedig mosolyogva fordultam utána. Nem szóltam egy szót sem. Nem lehetett baj.
Most már valóban elindultam a hegyes fülű tömegben a tér közepe felé; Nem tudnám semmi kincsért leírni az érzést, amelyet akkor éreztem. Elégedett voltam és félelmeim mintha teljesen kiszálltak volna belőlem, immáron sokadjára, azonban ezúttal teljesen megfeledkeztem róluk. Mi több, az egész anyagi lét hazugságnak tűnt, ahogyan meneteltem előre a színes párnák és szépen kifaragott padok között, hangszeremet kihámozva börtönéből. Nem éreztem magam másnak a többitől, akik körülöttem ültek és bíztam benne, hogy ők sem. Egyek voltunk, egy nép, egy hatalmas lélek, közös istenek által, kik ugyanazokat a súlyokat hordtuk szíveinkben és kikkel a Sors keze oly kegyetlen volt; Én pedig meg is tudtam énekelni mindezt.
Egymagam álltam a tér közepén és szavam sem kellett hozzá, hogy mindenki elhallgasson. Torkom köszörültem halkan, miközben végleg kiűztem lelkemből az izgalom megmaradt utolsó szilánkjait, majd felemeltem hangszerem. Végignéztem mindenkin, ki összegyűlt a város utcáin és végre szólásra nyitottam ajkamat.
- Szenvedni nem, élni születtünk. S amint élünk, mi mégis szenvedünk; A terhet azonban levethetjük és találhatunk üdvösséget. Sírni nem, élni születtünk. S amint élünk, nevessünk hát; Legyünk boldogok és felejtsünk el minden könnyet, mi valaha arcainkat mosta. Gyűlölni nem, élni születtünk. S amint élünk, szeressünk hát; Mert élni születtünk, üdvözülni és boldognak lennie s ez a kulcs, mely a titokzatos zárat nyitja. - pendítettem meg a lantot, miközben végig az árnyakba bújt Niennát néztem.
A hangok folytak egymásután. Egyik dalból szinte észrevétlenül vezettem át a hangokat a másikba, minden létező szerzeményt eljátszva, mi valaha megfogant agyban, ezzel valóban lefedve egy tünde lelkének minden örömét és nyomorát; hit, szerelem, félelmek, halál... Isteni adottság a költészet! Mindezt azonban nem gondoltam így, még el nem értem a katarzist, a teljes szabadság érzését és le nem pendítettem annak a dalnak az első hangját, mit mindentől elszigetelve írtam napokon keresztül... és mi mindenkiről levetett minden súlyt.


//VÉGE - Köszönöm szépen a rengeteg türelmet, egy örök élmény ez a játék, remélem nektek is emlékezetes marad, ha csak egy kicsit is //

*A nagyúr megérti Thaliont, maga is nehezen jutott el errea döntésre. Ő maga sem örülne efajta idegeneknek. Arcán halvány mosoly jelenik meg, nagy kő esett le a szívéről viszont van még mi nyomja azt.
- Engedd meg nagyúr, hogy átkeljünk erdődön. Ne kelljen ekkorát kerülnünk, s szeretnénk vízhez jutni. Abból kezdtünk kifogyni, s ha nem veszed zokon élelmet vennénk tőletek, ha van olyan mi eladó megfizetjük nektek. Ha nincs azt is elfogadjuk, sajnos ilyen időket élünk.
*S azon múlik a távozás miképpen válaszol Thalion. S válaszától függően a nagyúr meghajol.
- Köszönet mindenért Thalion, az istenek segítsenek titeket. Viszont lenne még valami.
*A nagyúr köpenyébe nyúl majd egy térképet vesz elő.
- Ha megengeded közelebb megyek hozzád, hogy eléd tárhassam mit talán nem is tudtok.
*Ha bólint a nagyúr közelebb lép s kiteríti a térképet. Pontos rajz feliratozva, az orkok tanyáját jelöli. *Az ekorinok szabadon mozogtak az orkok között s a sárkányok vidékén sem esett bántódásuk hisz egy zászló alatt harcoltak.
- Tessék- nyújt át egy levelet.- az orkok őrjáratai, s leírás a rejtett ösvényekről amiken megkerülhetitek őket. Bevallom őszintén nem kívántam részt venni a háborúban. De a hatalom gyorsan elragadja az embert s elfet egyaránt. Mi eképp távozunk a háborúból, békét kapva s információt adva. Habár a sárkányokat őrültség lenne megtámadni, azért ott vannak a fészkek a térképen.
*Majd egy mély levegő után elveszi kezét a térképről.
- S ez most az én ajánlatom, ha kardra van szükségetek küldjetek futárt. Már jó ideje dolgozunk azon, hogy ha Furia ellenünk jönne. Esélyesnek tartom, most még szövetségesek voltunk később majd eledellé leszünk. Ezt engedi következtetni a logika. S most ha megengeded távozunk tőletek.
*Miután elengedték a nagyúr az övéihez sietett.