Gwaith-dúr, a sötét elfek városa

// Oo, rendicsek! Kösz a szép invet, grat beléd! Megjegyeztem
Tehát:
Akirteppel egy időntúli- Novalor személyes küldetése - vagy miszösz //

Tréfa rejlik az osonó mozdulat mögött. Ha nem látta volna hogyan közelít a háta mögé a nyuszikkal a kezében, akkor egyikük megsebzi a másikat, mert mire a furcsa férfi a mágus mögé ér, az már felugrott volna, és a mozdulat közben a krafttal már vágott volna is felé. Lopva a nyulakra pillantva azonban sejtette, hogy amaz el akarja készíteni őket. A vadász meg se rezzent, tovább játszva, hogy észre sem vette a közeledőt, míg csak az meg nem szólal, amikor is meglepetten felhúzza a szemöldökét, s mire elébe áll, a hang tulajdonosára mered.
Elvigyorodik.
- Nahát, milyen szép jószágok!- szól, s közben úgy érzi, kölcsön kenyér visszajár. Miközben tényleg meglepődik a sötét ruhában a világos arc, és a hófehér haj meglepő sötét környezeti háttérbe olvadásán. Milyen furcsa elf- gondolta, és tovább lépett fejben, mert emlékeztette őt valakire, méghozzá egy kedves, s talán éppoly veszélyesnek mondható fiatalemberre, mint ez a rejtőzködő. Fehér haj, fakó bőr, vékony magas alkat. No és nem utolsósorban a zsigerből jövő tréfák sora. Igen, nem véletlen, hogy Aden jutott eszébe, a méregkeverő halálosztó.
A másik gondolati vonal azonnali cselekvésre buzdította, nem úgy van az, hogy őt így lehet ijesztgetni az idegen erdőben. Majd rájön ez a rejtőzködő, hogy Balál szereti- e az efféle tréfákat- hm...- visszaadni!
Miután így végigmérte, kimérten bólintott az idegennek.
- Neked is hasonlóképpen üdvözlet, Rejtőzködő! De meg kell vallanom, szerintem összetévesztesz valakivel, ami azt illeti, nem ártanék nőnek, hacsak nem ártalmas bestiáról van szó. Egyébként is emlékeznék rád.
A rejtőzködő esetleges reakciójától függetlenül kis szünet múltán így folytatja:
- Foglalj helyet, a táborom a tiéd is. Ketten nagyobb eséllyel birkózunk meg az erdő árnyaival. A húst viszont fel kell szentelni, mielőtt hozzálátsz!- mondta kissé keményen, ellentmondást nem tűrő hangon, majd így fejezte be mondandóját:- Az erdő Istenei elvárják. Ismered a módját, ugye?
Majd a saját elemózsiáját megforgatta a meleg kövön, és a rejtőzködő szemébe nézve ártatlan képpel, még egy kisebb ásítást is színlelve várta, mit reagál. Annál is inkább, mivel ilyen szentelés nem létezett, más módon szoktak persze hálákat adni a népek...

-Istentelen Elf! Hogy nem foglalkozol az istenekkel? Még kivívod Akahana haragját. Csak ne itt, és most találjon rád! Nem akarom látni a véged.
Valamit mormog maga elé, amiről a másik azt hiheti, hogy talán ősei nyelvén zsörtölődik. És milyen közel jár akkor az igazsághoz. Balál egy ősi runát morgott el, aminek a segítségével a még sülő nyulak elég sűrű fekete füstöt kezdenek eregetni, és ahogy Balál immár hangtalanul elmorzsol egy varázst, a fák lombjai lassan lefelé hajolnak az elf feje fölé. Egyre mélyebbre hajtják alsó ágaikat. Amaz talán észre sem veszi még, láthatóan egyáltalán nem éhes, gondolatai viszont mélyek, és meglehet sötétek, mint az éjszaka.
A biztos hosszan mérlegelt, de végül elcsattanó kérdés, szinte nekirepül a vadásznak. A falombok, mint egy sátor, közvetlen az idegen feje felett megmerevednek, és nem mozdulnak tovább.
Balál a fickót elnézve nem is érti a meglepetését, hiszen pontosan ilyesmit nézett ki a másikból így első látra. Mert ő bizony nem emlékszik, hogy valaha is akárcsak futólag látta volna amazt.
- És mond csak, mi közöd neked ehhez? Hogy öltem-e valaha is, úgy hiszem, csak az én dolgom kettőnk közül. Valóban tudni akarod? Vagy csak tréfával akarod elütni az időt, míg elég a húsod, elf úr?
Tart tőle, hogy nem kap más választ, mint amit kinéz a sötét figurából, aki úgy oson, akár egy árny, és oly fürge, mint egy macska, a kés pedig úgy áll a kezében, mintha beleszületett volna.

Micsoda figura! Az ilyennel még viccelni sem lehet. Miféle munkáról beszélhetett? Értetlenül bámul utána, eszik egy falatot, majd rákészül egy kis alvásra. Hajnalban, még mielőtt felkel a nap, szeretné megnézni a kihelyezett csapdáit.
Mielőtt ledőlne, kraftjával megpiszkálja a parázsló nyulak maradványait. Felnevet, aztán súg valamit a a füstbe. Mire bebugyolálja magát a pokrócába, és a birkaprémbe, és a feje leér, a nyulak szépen átsütve pihennek a nyárson a tűz parazsa fölött.
Reggel, ha a sötét elf visszatér, addigra talán a vadász is megérkezik, felszedve a csapdákat, és mindazt, amit azokban lelt. Lehetséges, hogy várni kell, míg megjön, és míg összekészül az útra valóval. Aztán könnyű reggelit készít kettejüknek, tréfa, és rosszakarat nélkül, kecskesajtot vesz elő, és langyos tejet hoz valahonnan. Ki tudja, honnan? Nem beszél, csak amit szükséges. Csendesen, és aprólékosan készül az evéshez, és az úthoz. Megterít kétfelé osztva amit erre az étkezésre szánt.
Amikor kész mindennel, leül egy farönkre szemben az elffel, és várakozón tekint rá, jó étvágyat kívánva.

Nincs szüksége segítségre, már mindene össze volt pakolva.
- Csapdákkal, csalétekkel bármikor tudok szolgálni a feladatodhoz is. Elég alapos megfigyelő vagyok, szerintem hasznomat veszed.
Miközben elindultak, ha az elfnek más dolga nem volt, egy darabig csöndben baktatott, aztán végül csak kibokte:
- Áruldl már el, hová megyünk? Meddig utazunk?
// Fagy//

//Bocsánat a zavargásért. ^^//

Küldetés - Az átok

A hegyek, azok a csodálatos csúcsok. Mindenki meg akarja hódítani, de igazán soha senki sem képes legyűrni a természet ezen csodáját. Mindegyik más, élesen, vagy szinte észrevétlen visz fel a magasba, halálos csapdák és éles nyársak tárházával várja a merész szívűeket, de hogy mind egyforma lenne? Ritkán hallani ilyen elhamarkodott kijelentést, Sou pedig talán nem is hitte, hogy egyszer ezek a szavak elhagyják ajkai küszöbét. Eleget akart tenni a Cloudnak tett ígéretének, még ha az akkor nem is abban a formában, vagy értelemben hangzott el. Ehhez viszont maga mögött kellet volna hagynia a hegyeket, e helyet azonban követte a vonulatot, míg az össze nem fonódott egy másikkal, ami egy új és eddig került táj felé vitte. A benne munkálkodó akarat, látni akarta azt a helyet, ahová népe sohasem tehette be a lábát, vagy ha akadt is egy-egy kiváltságos, az sosem tért vissza. Igazából viszont, ez is csak egy indok volt.
Még a törpéknél hallott egy helyről, érdekes, hogy csak azért lehetett fültanúja a dolognak, mert korábbi ellenfele még váltani szeretett volna vele néhány szót és visszatartotta. Sötét mágusok fészke, azoké, akiket gátlástalanságuk miatt kivetne magából a társadalom, de itt csak saját egyéni szabályaik szabnak gátat. Legalább is, ahogy ő ezt elképzelte. De a hegyek, az átkozott emelkedők és éles leejtők, a szüntelen fel és le, meg az éles kanyarok, hamar eltörölték a megfáradt elme azon képességét, amely a tájra ügyelt. Azaz, Sounak fogalma sem volt, hogy hol van!
Megállt, az utolsónak tűnt a hatalmasság a hegylánc sorában, amelynek oldalában megkapaszkodott. A Nap már nekikészülődött, hogy a horizont alá bukjon és ráhagyja a sötétségre a tájat, pihenjen és életese mindazokat, akik napaljuk az éj. Az árnyékok birtokba vettek szinte mindent, még a sárkányok látása sem segíthetett ebben a kontrasztos világban és Sou már el is könyvelte magában, hogy ma sem éri el a várost. Kényelmesen a sziklafalnak dől és feketébe hajló zöld tükreivel követte a nap útját. Különös látványban volt része, ahogy a napsugarak átszüremlettek a keskeny nyíláson és itt-ott megtörve fényt szórtak a mélybe. Csak puszta kíváncsiság vezérelte, amikor lepillantott a korábban érdektelennek tűnő szurdokba, ám amint a gyorsan illanó fénynél megpillantott, elégedettséggel töltötte el.
Nem sokkal napkelte után ereszkedett alá és fedezte fel az utat, ami egészen a sötét elfek városáig elvitte. Ügyesen, halksággal és néhány elejtett szóval, igyekezett átjutni és szó nélkül engedte, hogy dolgait átforgassák a város őrei. Akik nyilvánvaló veszélytelensége ellenére is inkább elküldték volna, de Sou szolidan kötötte az ebet a karóhoz és végül elnyerte a bebocsájtás, mondván azt tesz az saját életével, amit akar. Egészen más érzésekkel lépett ide be, mint korábban Mardanba, valahogy megfogta, erősen, két marokkal az a sötét hatalom, ami itt verte fel tanyáját. Az a része, amit igyekeztek eltiporni, nem akarta megtenni a következő lépést, de még is tovább haladt, hiszen itt lesz az, amit keres. Vagy az, nem is ami, hanem inkább aki?
Nem fogadták jó néven a kérdezősködését, pedig egy névvel együtt járt alkalmasnak tűnő lélektől lélekig, de a sok mogorva és marcona lak, hamar elérte, hogy elmenjen a kedve a további érdeklődéstől. Rá fog találni magától is. Lát is, hall is, már csak figyelnie kell. Az idő lassan telt Sou felett és ő ezt még lassabbnak érezte, hangulata pedig percről-percre egyre komorabb lett. Elméletileg nem jelentene nagy kihívást egy fehér kígyó szimbólummal ellátott házat megtalálni. De, még is!
Egy hosszú és nagyon keskeny utcácskába, vagy egyenesen sikátorba is sikeresen bekeveredett, ahol nem is egy fura szerzetet sikerült szemügyre vennie és át is lépni felettük. Nem rettent meg és könyörtelen egyszerűséggel rázta le magáról a kuncsorgó mancsokat, pillantása is egészen elhidegült és ha olyan fából faragták volna, amilyenből nem. Biztos, hogy felgyülemlő frusztráltságát ezeken a szerencsétleneken töltötte volna ki. És hogy előbb kimenekült onnét, mint eredeti tempójában kiért volna, az egy vödör beazonosíthatatlan, de iszonytató szagú mosléknak volt köszönhető. Nem igazán nézte meg, hogy kit lök fel, ahogy kirontott a sikátorból orra elé emelve karját és a rosszullét testet rázó erejével küszködve. Megrovóan néztek rá, nem is egy meglökött járókelő szitkait rázta le magáról és akkor találomra irányt választott, hozzá pedig fordult is. Ekkor esett meg, hogy egy bíborköpönyeget viselő alak szinte felkenődött rá és csak szerencsének köszönhették, hogy egyikük sem zuhant az utca koszos kövére. Sou szúrós pillantással mérte végig az alakot, aki megelőzte őt.
- Figyelmetlen voltam! Bocsásson meg!
Sou bólintott és kölcsönösen utat engedtek egymásnak. Azonban alighogy elhaladtak egymás mellet Sou fülét ismeretlen szavak ütötték meg, meg is fordult, ahogy az a bizonyos rossz előérzet rátört. Elkapta, ahogy a bíborköpenyes tova igyekszik a növekvő tömegben. Egyszerűen vállat vont a dolog felett, nem tartotta ugyan is elképzelhetetlennek, hogy hallucinált. Inkább indult a saját dolgára, csak hát, abba a különös jelenségbe ütközött, hogy megbámulják, ujjal mutogatnak rá, mint valami látványosságra és ez nem minden. Akadnak olyan is, akik egyszerre teszik mindezt, de hozzá jó ízűen kacagnak. Már- már kirobbannak belőle a kérdés, hogy az ő teljesen hétköznapi alakján mi olyan mulatságos … és akkor egy vért fényes felülete megmutatja számára a szörnyű igazságot. Több mint megdöbbentő volt. Alig tudta megállni, hogy meg ne érintse az új vágású, igen csak disznóforma vonásait. Lehunyta a szemét és mély levegőt vett, ennek a felfedezésnek váratlan hatása lett. Megnyugodott, közömbös tekintettel pillantott végig a tömegen, persze hogy az igen csak kitűnő színű köpenyt sehol nem látja, de érezte a szagát.
Megindult visszafelé, közben igyekezett a temérdek szak, illat és bűz között megtalálni azt az egyet. Mondhatni nyomon volt, ott állt egy rajta mulató kis csoport tagjaként és Sou szándékosan elment mellettük, de visszapillantott a bűnös szemébe nézve. A férfinek több sem kellet, hogy megugorjon. Futásnak eredt, Sou pedig a nyomába szegődött. Néhány perc múlva pedig már egyértelmű volt, hogy melyikük ismeri jobban a várost. A hirtelen kanyarok és a váratlanul beszűkülő sikátorok természetes gátként működtek az estleges elfogó varázslatok számára. Ez azonban nem csökkentette Sou vadászkedvét, mert kár is lenne tagadni, vadászott. Csak a becserkészés részén hamar túlesett, belekezdve egy hosszúnak ígérkező hajszába, aminek kétes a kimenetele. Látszólag nem is diadalmaskodhat, mert egy sarok után el is veszíti a nyomot, sem hang, sem szag nem igazítja útba, ellenben a porban heverő lábnyomok annál inkább.
- Nem akarok elégtételt venni, csak vond vissza a varázslatot! – Kiáltotta el magát, válasz azonban csak egy felzavart öregúrtól jött, aki nem éppen virágnyelven szólította fel a csendben maradásra. Sou nyelve hegyén a válasszal irányba fordult volna, de ekkor érte a meglepetés felülről, nem mondhatni, hogy sikkes volt a mozdulat, amivel kitért a felé zuhanó alak elől.
- Ugyan! Egész jól áll. – Harsogta, nevetésre hajló hanggal a férfi, miközben fölényesen meg is villantotta rövid kardjának fényes pengéjét. Sou elmosolyodott és el is rugaszkodott a földtől, nem volt mivel kivédenie a kardot, csak a saját teste, de nem állt szándékában megakadályozni a penge haladását. Alacsony termetéből adódóan könnyebben hajolt mélyebbre és így a penge elzúgott a feje fölött, csak az azután megejtett korrekció után indult meg új tartózkodási helye felé. Ekkorra már kiegyenesedett és elérhette a férfi kezét, egy kezével rá is tudott fogni karjára, de a következő lépése merőben meglephette a vicces kedvű mágust, mivel Sou erős fogsora is rázáródott a karjára. A kard csendes koppanással ért földet, de a mágus már rúgáshoz emelte a lábát és ez volt az a pillanat, amikor Sou elengedte. Néhány lépést eltávolodott, onnét nézte ahogy a mágus újra birtokba veszi a fegyverét.
- Te kis vakarék! Letörlöm azt a mosolyt a képedről. – Sou kérdőn megemelte jobb szemöldökét és elégedetten konstatálta, hogy ellenfele varázslatba kezd, az első rigmusok teljes elhangzása előtt iramodott egyenesen ellenfele felé, akit ezzel védekezésre kényszerített és támadásra ösztönzött. Az első vér a neveletlen mágusé, de ez igazán nem zavarta Sout, örült, hogy a lendület elfordította tőle a férfit, így mindjárt könnyebben került a hátába, ahol minden teketóriázás nélkül térdhajlaton rúgta és már nyúlt a kardot tartó keze után. Amaz megingott és a rántást követően a hátára esett, de még tulajdon kardjának pengéje is a torkához simult, vékony csíkot vágva a bőrébe.
- Nos? Élet, vagy ragaszkodsz az átkodhoz? – Tette fel hűvös, kimért hangon a kérdést és a legyűrt ellenfél már próbálkozott is, amire Sou megrázta a fejét. – Akkor ezt, azt hiszem, nemnek vehetem. – Egy leheletnyivel nagyobb erőt fejtett ki a pengére, ami engedelmesen tovább mélyítette a sebet.
- Jól van! – Kiáltott fel kétségbeesetten és szinte mér mondta is a varázslatot, ami eltüntette a borzadályos ábrázatot. – Most már eresz el!
- Az, az első alkunk tárgyát képezte. – A mágus szemében felismerés gyúlt, a súly, ami a testét szinte a földbe préselte … egy sárkányé, aminek viccsorba torzuló pofája átüt ezen a törékeny emberi alakon. Talán a halálra is felkészült, amikor nem történt semmi, vagy is, hogy a penge lapja felfeküdt a nyakán. Ahogy kinyitotta a szemét, egy riadt tekintetű kamasszal találta szemben magát. Sou az utolsó pillanatban döbbent rá mire is készült, hidegvérrel, egy ártatlannak induló hecc miatt, majdnem levette valaki életét. Elhúzódzkodott a mágustól és annak több sem kellet, hogy kereket oldjon és inkább hagyta kárba veszni a kis akciójáért járó fizetséget.
- Hallottam engem kerestél….