Olassië, az elfek városa

// Arn, Ulunnor - A döntés - folytatás az erdőből//


- Ő Alzareth. Filnoren, a repülő vár helytartója volt, ő irányította Olassië ostromát. Thalion nagyúr maga győzte le a sárkányfattyat, s e szobor az ő kővé vált teste - válaszol Ulunnor kérdő tekintetemre. Nem akarom elképzelni, hogy milyen borzalmakat kellett átélnie e város lakóinak akkor. - Kis türelmetek kérem, megtudjuk, a nagyúr tud-e időt szánni rátok - folytatja a tiszt, s miközben az egyik katona elsiet, mi csendben várakozunk.

Csaponganak a gondolataim, s a fejemben Arnelian szavai járnak. - Akár otthonunk is lehetne... Akár...

Én is így érzek és az érzés megrémít.
Vajon nem leszek e hűtlen a városhoz, amely életet adott és felnevelt, ha egy másikat érzek majd otthonomnak. Hogy vajon szabad-e a jövőről gondolkodni akkor, amikor a múlt oly keserű és még mindig nem ereszt.

Nem szeretném Arnelian-t becsapni, hisz ő olyan bizakodó. Mi lesz, ha mégsem sikerül? Ha az új élet új kihívásaival nem fogok megbirkózni? Mert mit is kezdhetnék én Olassië városában? A múltamról senkinek sem beszéltem azóta. Arn sem tud semmit Al-ról és az ürességről, amelynek kis szeletét immár ő tölti ki. De nem kezdhetem hazugságokkal ezt az életet!!! Azonban ha elmondom, a szégyen borzalmas lesz, s én képtelen leszek elviselni. Mert hogyan érthetné meg bárki is, hogy egy griff halála szárad lelkemen, aki bízott bennem, s akit elárultam. Mert nem lett volna szabad arra kérnem, hogy hozza el azt a borzalmas csomagot. Ha nem teszem, együtt pusztultunk volna ott Orod Opelë romjai között, de legalább együtt. S a szégyen és a lelkiismeretfurdalás most nem kínozna. Ha nem megyek haza... Ha azok a borzalmas sárkányok...

Mindig csak az a ha... Szinte belefájdul a fejem a gondolatokba.

Végül inkább hagyom az egészet, s Ulunnor-t kérdezem.
- Uram, az emlékkő mindenki számára méltón tiszteleg az elesettek előtt, akik oly számosan voltak. Osztozom fájdalmatokban az elvesztettek iránt, de látom, a város él, s e szobron kívül nyoma sincs a borzalmaknak. Thalion nagyúr hősiessége, s népe iránt hozott áldozata rendkívüli. Te ismered őt, ugye?

Kérdésem mögött félelem húzódik, hisz tudom, nem akarom titkolni bűnömet a nagyúr előtt. Döntését, hogy befogad-e bennünket úgy kell meghoznia, hogy soha ne bánhassa meg azt. És azért is aggódom, Arn mit fog szólni mindehhez...

//Nie, Ulunnor - A döntés//

Nem haladtunk egyenesen tovább a palotához, hanem előtte még elidéztünk egy darabig egy szobornál, melyről Ulunnor szavai által megtudtuk, hogy annyira mégsem szobor volt, hanem egy egykoron érző lény, aki ennek a rendkívüli és csodálatos városnak az ostromát irányította régen, de szerencsére elbukott és csak egy dicső trófeaként végezte, nem messze Thalion nagyúr palotájától.
Az egyik katona kilépett mellőlünk és besétált a palotába, hogy megérdeklődje, alkalmas volt-e az időpont a fogadásunkra. A fejemben gyorsan végigpörögtek az elmúlt napok eseményei és így csak még furcsábbnak találtam, hogy már itt álltunk a díszes, fehér épületek között és szinte áztunk a napfényben. Niennara pislantottam, aki láthatóan meg volt zavarodva, szintén. Az egész olyan irreális volt.
Hiába évekkel ezelőtt találkoztunk először, valójában csak pár hete ismertük egymást és már együtt is utaztunk el mindkettőnk titkon vágyott világába, noha biztos voltam benne, hogy neki nehéz lesz berendezkednie valahová a fehérelfek ősi városa után, viszont arra nem számítottam, hogy én is vissza fogok vágyódni a Telar vastag falai között bujkáló nyomortelepbe, merthogy az volt, hiába nem is tűnt annak. Az emlékek köteléke kötött ahhoz a helyhez, viszont anyám halála után, mintha muszáj volna hagytam magam mögött, most pedig már Olassiëben voltam, ráadásul a múzsámmal... Hihetetlen.
Hófehér ujjai még mindig át voltak fonódva az enyéim között és igyekeztem szemeinket is egyre többször ütköztetni, hogy érezze, hogy számíthat rám és valódi védőfala volnék, ha úgy kevergetnék az istenek a lapokat.

// Arn, Ulunnor - A döntés - folytatás az erdőből//

- Személyesen ismerem őt, a csatában még testőrségében szolgáltam, s azóta lett új feladatom a város körüli külső védelmi vonal vigyázása. Bizton állíthatom, a nagyúr egyenes, s bölcs vezető, kibe méltán helyezhetjük bizodalmunk – felel Ulunnor.  

Hát akkor én is ezt teszem majd. A nagyúr kezébe helyezem a sorsomat…  A sorsunkat. Mert a magaméval együtt Arnelian sorsáról is döntenek ma. Nem tudom, hogy ő maradna-e, bár keresetlen szavai erről árulkodnak. De azt tudom, hogy ha így lenne, nem kérhetném, hogy velem tartson, ha nekem mennem kell. Mert azt nem remélem, hogy Thalion úr szavai megbocsátást hoznak majd. Csak azt, hogy igazságot.

Arn-ra nézek és látom, hogy ő is keresi a pillantásomat, és igyekszem nem mutatni rettegésemet és kétségeimet…

Aztán egy pillanat alatt megváltozik minden. A hátamon lévő tetoválás vonalai egyenként gyúlnak ki, pont úgy, mint amikor megalkották őket, s a rajz, amely Al szárnyát formázza, fájdalmasan életre kel. Mozdulatlanná dermedek, s kétségbeesetten nézek Arn-ra.

Aztán meghallom ŐKET, s az eddigi forróságot jeges hideg váltja fel a lelkemben. Lassan fordulok meg, s közben egyre abban reménykedek, hogy csak tévedés, egy rossz álom legyen, s tűnjön el, ahogy érkezett. Hogy csak a szél, vagy csak a fák hangját hallom, vagy bármit, de azt NEM. De nem, nem tévedés…

Ahogy meglátom őket, önkéntelenül lépek hátra, s Arnelian-ba ütközöm, így tovább már nem hátrálhatok. Elkeseredetten keresem, hogy merre is futhatnék, de ők már itt vannak. Három griff, s a lovasaik. Ez nem lehet! Képtelenség!

De ahogy földet érnek előttünk, még borzalmasabbá válik minden. A legelőször érkező griff megválik lovasától, s én csak arra vagyok képes, hogy dermedten bámuljam, amint az ismerős alak felénk tart. Kétségem sincs kiléte felől, s neki sincs afelől, hogy én  ki vagyok. Látom a szemén, hogy felismer, s én azt várom, hogy most rögtön nekem támad, és végre megfizethetek árulásomért. Nem fogok védekezni ellene…

De ő nem ezt teszi, s én megsemmisülten állok ott, míg ő biccent s a palota felé siet. Aztán csak azt hallom, valahonnan távolról, amikor a visszaérkező katona szól hozzánk:
- A nagyúr hamarosan fogad benneteket. Bárd, uram, hangszered kíváncsisággal töltötte el őt, kérlek, hozd magaddal.

//Nie, Ulunnor - A döntés//

Amik mindenki megilletődve, értetlenül, esetleg teljes nyugalommal állt a szobor előtt, egy szempillantás alatt megváltozott minden, legalábbis Nienna részéről. Amint meghallotta a közeledő griffmadarak szárny dobbanásait, mintha szíve felvette volna ugyanazt a gyors, nagyon jó szándékkal sem pontos ütemet és arcára kiült az aggodalom. Ismét. Mikor le is szálltak és róluk a három fehérelf is, a lány úgy állt, mintha megtiltották volna neki, hogy megmoccanjon, csak hatalmas zavarában lépett egy aprót hátra, amire nekem jött és felnézett az arcomra.
Én is a szemeit néztem, de hamar elkaptam a karjánál fogva és az érkezőket teljesen figyelmen kívül hagyva szorítottam magamhoz, jó szorosan, hogy valóban biztonságban érezze magát. Mellkasomon éreztem szívének ideges ritmusát és a nyakaimat körbefonó kezeiről nem lehetett azt mondani, hogy ne izzadnának.
Nem tudom, hogy mi váltotta ki belőle ezeket az érzéseket, hiszen korábban egyetlen szót sem szólt róluk, de ha jól tippelhetek, ismét múltbéli sebek kerültek feltépésre. A fehérelfek grifflovasok hírében álltak Lanuria szerte, biztos, hogy valami kellemetlen emléket idéztek fel neki a szárnyasok, de nem mertem találgatni, hogy pontosan mit is. Egyszer úgyis muszáj lesz elmondania.
- Minden a legnagyobb rendben van. - suttogtam fülébe, miközben folyamatosan, újra és újra végigsimítottam fejét. - Nem eshet bajod, itt vagyok.
Közben felemeltem a fejemet az időközben visszaérkezett katonára és a jó hírre, amit hozott; Thalion nagyúr tudott fogadni minket, ráadásul szerette volna, ha zenélek neki. Talán legalább ez fakó mosolyt csalhatott Nienna arcára.

// Arn, Ulunnor és a többiek - A döntés - folytatás az erdőből//

- Minden a legnagyobb rendben van. Nem eshet bajod, itt vagyok – hallom Arnelian hangját és amikor ránézek, először érzem hosszú idő óta, hogy igaza lehet. Hiszen minden adott volt a katasztrófához, mégsem jött el a vég. Pedig megtörtént az, amitől a legjobban féltem. Itt vannak a griffek és a lovasok is és mégsem történt semmi.

Csak lassan értem meg a miérteket. Lassan fogom fel , hogy azokat az árnyakat, amelyek kezdetben folyton, aztán már csak álmaimban jelentek meg, s gyötörtek vétkem felemlegetésével, én teremtettem. Én hívtam életre őket abból a fájdalomból és gyűlöletből, amelyet Al elvesztése miatt éreztem… S ők mindig eljöttek a hívásra, uralták létezésemet, s küzdöttek odabent a fallal, amelyet szintén én alkottam ellenük. Így harcoltam Orod Opelë borzalmas napja óta saját magammal, míg végül Olassië falai erősebbnek bizonyultak, s az árnyak kívül rekedtek rajta. S az a fal, amelyet én építettem, és amely oly gyengének bizonyult, mostanra már az a fal sem áll.

S ahogy lelkem újra az enyém teljesen, megint úgy látom a dolgokat, ahogy a valóságban léteznek. Ami egy pillanattal ezelőtt még maga volt a rettenet, az most csak egy fájdalmasan ismerős gyakorlat, rutin. Mert hányszor álltunk mi is így egy-egy szolgálat, vagy őrjárat után, míg a rangidős lovas jelentést tett. Míg ő bement, mi semmiségekről beszélgettünk, miközben a kezem Al tollait simogatta. Jaj, Al…

Újra érzem a hiányt és a veszteséget, a gyászt és a szomorúságot, de már tudom, hogy ezek az én érzéseim, osztozni bennük nem tudok senkivel, de elzárnom sem kell őket. Létezzenek, amíg a sebek el nem kezdenek gyógyulni. Fáj a lelkem, de nem bánom, hiszen ennek így kell lennie… De egyszer majd el kell engednem őt… Őket…

- Menjünk hát! – szól Ulunnor és Arn-ra nézek, s biztató kézszorítására hasonlóan válaszolok. Elindulunk.

Felsietünk a tiszt nyomában a lépcsőn, aztán belépünk a palotába, és elámulok.

Milyen más Olassië palotája, mint Orod Opelë ékessége. Emlékszem, hányszor láttam a felkelő nap fényében otthon a hófehér csodát és hányszor jártam termeiben, amelyek szinte végtelennek tűntek a karcsú, égre törő oszlopokkal, a hatalmas, hegyekre néző ablakokkal, amelyeken át az ég színei festették fehérre, kékre vagy szürkére a kristályosan fénylő falakat. Hányszor siettem a folyosókon, amelyek falait ősi korok dicső emlékei díszítették, amelyek évszázadok óta várták ugyanazon a helyen az idő múlását. Mindig gyönyörűnek láttam Falqualion nagyúr házát, s azt éreztem, falai örökké állnak majd, rajtuk nem fognak korok és idők. Ma már tudom, hogy az eddigi korok valóban nem fogtak rajta, de a sárkányok tüze igen. S ahogy végig nézek a folyosón, amelyen át Ulunnor vezet bennünket célunk felé, hálát adok az isteneknek, hogy ez a hely nem jutott ugyanarra a sorsra. Mert bár méreteiben kisebb, s fensége nem oly szemmel látható, de e falak között csendes nyugalom és a biztonság érzete honol. Valamint az a gondosság és szeretet, amellyel eltüntették a sebeket, amelyeket elszenvedett a város és ez a palota is.

S ahogy felfelé indulunk, Ulunnor megjegyzése mosolyra késztet és a különbségek után a hasonlóságot erősíti bennem:
- A nagyúr szeret a toronyban dolgozni, ahonnét jól láthatja a várost, s a népet mely benne él – mondja és ráébredek, mennyire hasonlók ők ketten. Egyikőjük sem akarja szem elől téveszteni a feladatot, amelyet vállalt, s szemét egyetlen pillanatra sem veszi le népéről és városáról. - Hamarosan odaérünk – mondja még és erősebben szorítom Arnelian kezét, amikor eszembe jut, hogy jövőnk dől el hamarosan.

S hogy a Thalion úrral való találkozó előtt kapjak még egy emlékeztetőt, az előttünk kinyíló ajtón egy ismerős alak lép ki, s ahogy pillantásunk találkozik, csak az örömöt és a megkönnyebbülést látom a szemeiben. Oldalt lépve enged utat nekünk, s egy apró biccentéssel jelzi, hogy várni fog odalent.
- Ulunnor, kísérd be a vándorokat. A nagyúr már várja őket! – hallom az ajtón túlról, s Arnelian kezét fogva, együtt lépünk be a város urának színe elé…

//Nie, Ulunnor - A döntés//

Furcsán szaladt végig a hideg a köpeny takarta hátamon, amikor Nie is rászorított a kezemre és egymás szemeibe mélyültünk. Valahogy éreztem, hogy egy erős kötelék alakult ki közöttünk, egy olyasféle, amit kár lenne próbálni széttépni, hiszen valóban az istenek közbenjárására alakult ki, valóban így kellett történnie, valóban mindkettőnk hasznát szolgálta, viszont amitől mégis rettegtem. Féltem, hogy kezdetekben a minket összekötő szálak nem elég erősek és elég egy apró, rossz lépés, hogy az egész kötél szétszakadjon, még mielőtt összeállt volna - a mindenfelé elpattanó, szétrepdeső darabokat pedig összeszedhette a tünde fia, akkor sem alkothattak már egy egészet.
Viszont én mégis szorítottam a kezét és néztem azokat a gyönyörű szemeit, melyek úgy csillogtak, mint az égbolt egy tavaszi délutánon és amikben minél mélyebbre furakodtam, annál több bánatot és keserűséget vettem észre, melyekben mégis világosságot jelenthetett két, tüzesen forró fáklya; Az én szemeim világa. Még egyszer magamhoz szorítottam, mielőtt elindultunk volna és habár a pillanat egyáltalán nem volt alkalmas erre, ahogyan a hely sem, én mégis fontosnak éreztem, hogy ajkaimat a füle mellett óvatosan, halkan nyissam ki ajkaimat, hogy gyönyörű, hófehér testén végigfusson a borzongás, mint mikor egy bánatos szellő simítja végig a tarkódat.
- Szeretlek. - suttogtam és már engedtem is el, figyelve, ahogyan az apró nyomása elhagyja mellkasomat és ismét mellém áll, majd azt, ahogyan együtt sétáltunk fel a gyönyörű lépcsőkön az őrök között.
A palota bájából egyáltalán nem vesztett, ahogyan a hatalmas kaput átlépve beljebb kerültünk. Szinte alig tudtam eldönteni, hogy merre pislantsak, hiszen a falak mozdulatlanságuk ellenére voltak olyanok mindenhol, mintha inkább ablakokként szolgálnának, Lanuria és Vadalan, de még az azon túlmutató területekre, hiszen a rájuk vésett freskók, valóban gyönyörű díszítések merevségükben mozogtak és meséltek. Ha valakit az érdekelt, itt a tündék dicső népének egész történetét és történelmét megismerhette, hiszen minden fontosabb csata, románc, esemény helyett kapott magának ebben a hatalmas épületben, de a hely nem volt végtelen. Ugyan még bővülhetett volna, viszont mi mégis elértük a végét, amely egy minden máshoz hasonlóan pompás ajtó volt, mely egyesen Thalion nagyúrhoz vezetett, fajtánk egyik legfontosabb, ha nem legfontosabb képviselőjéhez.
Niere mosolyogtam és beléptünk hozzá.

//Nie, Thalion - A döntés//

A szobába belépve úgy éreztem magamat, mintha egy teljesen más világba kerültem volna át. Pár pillanattal előtte még a tündék dicsőségének fényárában sétáltunk, ezúttal pedig egy kevésbé teremben találtuk magunkat. Sokkal természetesebb és szerényebb volt, mint a város többi része, viszont pont ebben a szegényességben volt a bája és a varázsa, hiszen még egy trónus sem díszelgett benne, csupán egy íróasztal, ami mögött fajtánk vezetője, Thalion nagyúr ült.
Érdekes módon a védelmét sem vitték túlzásba, csupán egyetlen férfi ácsorgott mellette teljes fegyverzetben, mintha egyáltalán nem tartottak volna attól, hogy valaki megtámadja. Persze okuk nem is volt rá, hiszen hogyha valaki képes lett volna arra, hogy idáig elverekedje magát, azt már egy egész hadsereg sem akadályozhatta volna meg a merénylet elkövetésében, olyan jól védték az egész erdőmélyi paradicsomot.
Ulunnor bemutatására udvariasan meghajoltam, a nagyúr üdvözlésére pedig egy őszinte, szívből fakadó mosollyal feleltem.
- Hatalmas megtiszteltetés felséged színe előtt állni. Őszintén örvendek, hogy értékes idejéből képes volt pár percet arra szentelni, hogy minket fogadjon. Ezzel szívemből valóban kiűzött minden más érzelmet, csak örömöt érzek és büszkeséget, mert tündének születhettem. - pislantottam szemem sarkából Niere, miközben egy apró lépést tettem előre. - A lényegre térve, csak mert nem húznám idejét, örömünkre és valóban hasznunkra szolgálna, ha meghúzhatnánk magunkat Olassië falai között valahol, sajnos nem tudjuk, hogy meddig. Természetesen van tudomásom arról is, hogy érdekli magát, népünk dicső vezetőjét, a tudásom, mely ezt a zeneszerszámot illeti. - böktem a hátamon csüngő lantra. - Megörvendeztetne, ha kifejezetten felségednek muzsikálhatnék valamit. Úgy érezném, hogy az egész tünde népet szórakoztatom, ami határozottan ráfér valamennyiünkre. A sok dicsőség mellett egy-egy borús felleg is feltűnik múltunk egyébként gyönyörű, szép és tisztán kék egén, például a fehérelfek városának tragikus esete, mely a mellettem álló hölgyet sajnos személy szerint is érinti... Kicsit jobban, mint fajtánk többi tagját. - simogattam meg a lány kézfejét.

// Arn, Thalion - A döntés //

Természetes, hogy Arnelian üdvözli őt először. Elmosolyodom gyakorlatlanságán, de tudom, hogy Thalion úr biztosan nem haragszik meg érte, s keresetlen szavait nem veszi sértésnek. Ha Falqualion nagyúr előtt állnánk, más lenne a helyzet. Most azért aggódnék a szigorú és helytelenítő pillantások miatt. De Arn személyisége olyan kedves és természetes, hogy Olassië ura sem bántódhat meg őszinteségétől.

S amikor befejezi mondandóját és végigsimít a kezemen, én is előre lépek, hogy köszönthessem a nagyurat. A szokásos üdvözlési formát használom és ez kicsit most túl szertartásosnak tűnik Arn szavai után. Homlokomat érintem, majd a szívemre tett kézzel hajtok fejet Thalion előtt:
- Thalion Oreä, Hîr vrand Olassië, im suilon le ad. – szólok, majd a közös nyelven folytatom. – Hálásak vagyunk az engedélyedért, hogy városodba léphettünk – fejezem be, majd várakozóan tekintek rá.

Nem szólok lassan tűnő rossz érzéseimről, mert látva gondterhelt arcát, most nem szeretném saját ügyeimmel zavarni. Aggodalmamat megtartom magamnak, hiszen az ő feladatai felfoghatatlan felelősséggel járnak együtt. Egy nép, egy város terheit nem könnyű cipelni, főleg ilyen nehéz időkben, s Olassië már így is próbát tett a bátorság és kitartás terén. S talán mire ideje, s terhei engedik majd, már én is másképpen látok sok mindent.

Azt azért remélem, hogy Arnelian muzsikája kicsit könnyíthet a szívén…

// Arn, Thalion - A döntés //

- Uram, köszönöm együttérzésedet.. S hasonlóan fogadd az enyémet is Olassië, s a te veszteségeid miatt. - szólok, de nem hagyhatom figyelmen kívül gondterhelt pillantását. - Kérlek, bocsáss meg... de látom, gondod nagyobb annál, hogy elszólítsunk feladataidtól -  folytatom udvariasan, miközben Arn-ra nézek és apró fejrázással kérem arra, hogy lantját, s dalait ne most mutassa meg a város urának. Talán nem alkalmas a pillanat arra, hogy önfeledten hallgassuk a bárd játékát.

Aztán eszembe jut a néhány nappal ezelőtti bizarr eset Tarsis-ban és aggódni kezdek, hogy vajon nem hasonlóan furcsa és baljóslatú jelek mutatkoznak itt is, hisz eddig azt a várost is biztonságosnak hitték lakói, s bíztak a kapuk és a városőrség erejében, s talán itt is ez a helyezt. Lehet, hogy ez csak egy rossz érzés, de azt hiszem, nem árthat, ha máshol, más városokban is tudnak róla. Csak remélni tudom, hogy nem hasonló balsejtelmek nyomasztják, mint amelyek bennünk ébredtek napokkal ezelőtt a Tanács Városában.

- Uram, ha kívánod, kérésedre elmondjuk a furcsa esetet, amely velünk esett meg Tarsis-ban - kezdem és ahogy felidézem a nyomasztóan idegennek ható hármast és egyikük még furcsább átváltozását, nem igazán tudok magyarázatot adni mindarra, ami ott történt.

Ha bólint, csak néhány mondatban mesélem el az eseményeket, kezdve a fekete köpenyestől a piactéren, majd a fehér ismeretlen megjelenéséig, s aztán a legfurcsább, a tarsisi egyenruhába bújt borzalmas alakig, s kérem Arnelian-t, hogy erősítse meg a beszámolót.

- Ha gondjaid nem hasonlóakkal kapcsolatosak, úgy kérlek, ne vedd tolakodásnak azt, amit most elmondtunk - kérem akkor végül, nem akarván tovább rabolni az idejét és a figyelmét. - S most, ha nem ellenkezik akaratoddal, szívesebben hagynánk, hogy azzal foglalkozz, ami nyomaszt, uram...

S ha ideje és feladatai okán inkább lemond a beszámoló meghallgatásáról, úgy távozásra kérünk engedélyt, hogy a város gondjainak megoldásával foglalkozhasson, s ígéretet teszünk arra, hogy egy kedvezőbb alkalommal a lantos nem mulasztja el hangszere, s dalai bemutatását.

//Nie, Thalion - A döntés//

Elmosolyodtam a nagyúr szavaira. Ugyan sejtettem, hogy ez lesz a válasza, viszont mégis ott dolgozott bennem az a kellemetlen "ha", hogy mihez kezdjünk magunkkal, ha elutasítja kérésünket, legfőképpen nem is magam miatt, én már töltöttem az utcákon nem egy éjszakát, ugye így jár az, aki sok szeretőt tart egyszerre, viszont Nienna miatt aggódtam, de szerencsére így nem kellett; Legalábbis nem annyira, mintha nem volna aludnunk, hiszen ha a grifflovasok is fel tudták zaklatni, akkor még ki tudja, hogy a városban mi minden volt képes régi sebeinek feltépésére. Egyértelműen szüksége volt egy támaszra és tudtam jól, hogy ő is engem akart annak.
Ha elmesélte Thalionnak a pár nappal ezelőtti történetet Tarsisban, szívesen segítettem ki benne, néhol kiegészítve pár fontos aprósággal, amit kifelejtett vagy csak én tudtam, néhol pedig szimplán megerősítve igazában; Szükség volt erre, hiszen eléggé hihetetlen történet volt, pár nap árnyékából pedig még inkább, de hát ilyenek mindig voltak és lesznek is.
Ismét meghajoltam elköszönésképpen, majd mosolyogva ránéztem előbb Niere, aztán a nagyúrra.
- Nagyon örvendtünk, remélem, hogy az istenek még keresztezik útjainkat.

//Nie, Thalion - A döntés//

Thalion szavait hallva sebek kezdtek felrepedezni lelkemen, nem olyanok, mint amilyenek korábban a lánynak a grifflovasok láttán. Nem, ezek olyanok voltak, mint mikor sötét fellegek gyülekeznek a forrón tűző nap sugarai elé, teljesen eltakarva azokat, valami rosszat sejtetve, noha lehet, hogy az soha nem is fog megtörténni, lehet, hogy a villámok és az istenek könnyei sosem fogják a kétlábúak vidékét tépni, mégis kellemetlen érzés tölt el bárkit, aki felpillant az égre és a hatalmas, sárga gyönyör helyett sok apró, fekete szégyenfoltba ütköznek mit sem sejtő szemei.
Akaratlanul is közelebb húztam magamhoz Niet a sárkányok hallatán, mintha őt szeretném és csak őt is kéne megóvnom, ezzel igyekezve elnyomva saját félelmemet. Az rengeteg álmatlan éjszaka nem tűnik el gondtalanul senki ember, tünde, ork vagy törpe fiának fejéből, hanem emlékük gonoszul ül ott akár az idők végtelenségéig, hogy a megfelelő pillanatban a múltbéli félelmek felerősödjenek és szerencsétlen kétlábúak ne érezzenek más kiutat az elméjük ördögi játékából, mint azt, ami a korsójukba folyik, vagy az önkezű halált.
Szerencsére ahogyan éreztem az apró, fehér ujjakat, miként körbefonták az enyéimet, máris enyhült a kétségbeesésem és így csak halk bólintással konstatáltam a nagyúr szavait, viszont ami azután következett, mintha teljesen kimosta volna a fejemből azt, hogy egyáltalán valaha is félelmek keringtek volna a vörös hajam alatt megbúvó fejemben.
- Amennyiben valóban nem probléma, meg is ragadnám az alkalmat. - mosolyodtam el és lekaptam vállamról a tokot, amiből ki is csúsztattam a hangszert.
A bőr földre hullott, ismét lábaimra, ahogyan azt mindig szoktam, kezemben pedig ott ült a bolond hangszer: sírt, nyerített és búgott, ha én úgy akartam és gyakran akartam úgy. Valamiért az én kezemben szólt a legtisztábban, legszebben mindig. Talán azért, mert valóban nem én választottam a hangszert, hanem én; Lehet, hogy apám kezei varázslattal áldották meg a zeneszerszámot, ami így különös kötődést mutatott hozzám, de ezt sosem tudhattam meg. A lényeg a lényeg, ismét szólani készült.
Kezeim lassú dallamot kezdtek játszani, egymástól szépen elválasztható, valahogyan mégis egybefolyó hangokkal, majd ajkaim is igazodtak a ritmushoz.

// Arn, Thalion - A döntés //


A nagyúr szavai kétséget sem hagynak afelől, hogy Thalion uralkodásra és vezetésre termett:
- Az én terhem ez. Népünk sorsát viselem vállaimon, s aligha találtok oly pillanatot, mi alkalmasabb a lantjáték meghallgatására, mint mire én mondom – szól, s érzem, hogy nem kellene tovább erőltetnem a távozást.

Főként, miután a furcsa eset említése érdeklődővé teszi:
- Kérlek, mondjátok el a Tarsisban történteket! Minden hír fontos lehet, ha népünk biztonságát érinti. – utasít bennünket, s Arn segítségével megpróbálom elmondani úgy az eseményeket, hogy egyetlen lényeges momentum se maradjon ki. Majd amikor befejezzük, Thalion újra hozzánk fordul mentegetőző szavaimra, hogy bocsánatát kérjem az esetleges haszontalan és tolakodó megjegyzés miatt.
- Nem veszem tolakodásnak.  A népek tudatából sajnos elveszett azon fontos tudás, hogy a halandó sárkányok képesek hozzánk hasonlatos formát is felvenni, s elvegyülni közöttünk – halljuk magyarázatát, s engem is elképeszt a lehetősége annak, hogy sárkányok úgy járhatnak-kelhetnek közöttünk, hogy senki sem gyanakszik kilétükre. Azt hiszem, Arnelian sem gondolja másképpen, mert közelebb húz magához, s ujjai ismét az enyémeket keresik.

S ha még nem lenne elég, a város ura így folytatja:
- Arra, kiről meséltétek, hogy vörös karmokká váltak kezei, úgy hiszem, sárkány volt. Mágusok nemigen szoktak efféle átváltozást művelni saját magukon. Ám afelől nyugodtak lehettek, hogy e falak között nincs egyetlen sárkány sem, jóllehet van olyan, kit szívesen látok. Ő mellettünk harcolt, midőn a sötét seregek Olassië falaira törtek, s már az előző háborúban több társával a mi oldalunkon állt. S a gondok, miket említetek, tűrhetnek annyi halasztást, míg meghallgatom Arnelian lantjátékát, s énekét, hisz ezért is hívattalak ide benneteket – fejezi be végül, s kívánságának megfelelően Arnelian előkészül az előadásához.

- Ben iest lín * – hajtok fejet én is a nagyúr akarata előtt, s az előzőleg felkínált székhez sétálok, miután biztató pillantás vetettem a lantosra. S míg ő lantját veszi elő, hogy játékával a Thalion-t szórakoztassa, én az elhangzottakon töprengek.

Az biztosnak tűnik, hogy a tarsisi katonai egyenruhát viselő alak egy sárkány volt. De ez az alak a szomorú pillantású fehér rokont próbálta rávenni valamire. Valamire, amire az elf dühös… vagy inkább ideges kitöréssel válaszolt még ott, a kis városi utcán oly szavakkal, amelyek valamiért már akkor is ésszerűtlennek tűntek:

- Nem megyek vissza! Nem mondtam semmit. Mit kellett volna egyébként is?! Hiszen legelőször is TI nem mondtatok nekem semmit! – rémlik fel az a pár mondat, s a fehér arc, amint elrohan mellettünk.

Szörnyű gyanú fészkeli bele magát a fejembe, s ennek oka nemcsak ez a tiltakozás, hanem a néhány évvel ezelőtt, Telarban történtek is. Már akkor furcsa volt az az alak. Úgy jött oda hozzám, s szólított meg, ahogyan egyikünk sem tenné… Majd betört a szobámba… Aztán pedig Laryss-ról és az apjáról faggatott és azt mondta először, hogy a lány a felesége… majd azt, hogy a menyasszonya… És azt is, hogy a Borzalmak Napján veszítették el egymást…De ez is olyan furcsa… Sosem hallottam arról, hogy Laryss-nak férje, vagy akár vőlegénye lett volna…  

Nem, azt nem akarom elhinni… Pedig ez a leglogikusabb magyarázat… Nem, talán ez mégsem lehetséges… S nem lehet, hogy a harmadik is… Az a fekete kabátos alak, akit a piactéren láttunk először, s aki bajba keveredett egy nagydarab fickó  modora miartt.. De aztán felrémlik a harc, s az, hogy ők mindannyian együtt tűntek el a hirtelen támadt mágikus örvényben… Miután azok a vörös karmok is megjelentek a tarsisi katona kezén… Gondolkozok, de ami logikusnak tűnik, az merő döbbenet... Képtelenség és egyszer s mind borzalmasan ijesztő lehetőség…

De csak idáig jutok a gondolataimmal, amikor Arnelian befejezi a dalát, s a töprengés félbeszakad. Azt azonban remélem, Arn játéka megnyerte az elfek  nagyurának tetszését.

(*Ben iest lín! – Legyen akaratod szerint!)

//Nie, Thalion - A döntés//

Bizony engem is egy vonzóan kellemetlen érzés kerülgetett, ahányszor csak felpillantottam a lomhán, de annál kecsesebben és kedvesebben a húrok között ugráló ujjaimról, hiszen olyan dolgokat kellett látnom, melyek engem is megérintettek; Egy férfi könnyeit mindig szívszorító látni, főleg, ha egy hadvezérről van szó - nekem ezt mégis meg kellett élnem.
Ulunnor szemei mögül könnyek másztak a fénybe, hogy kövér testüket végigvonszolva a szőke, fonott haja mögött elvesző arcán, lepottyanjanak a földre, hogy soha többet ne emlékezzen senki rájuk, pontosan úgy, mint azokra a névtelen elfekre, akik ebben a kegyetlen háborúban vesztették életüket. A hősök nevei fennmaradnak, viszont az elesetteket nem temeti soha senki; Családapák, fiúk, bölcsek, asszonyok és lányok lelték vesztüket anélkül, hogy bárki is tudott volna arról, hogy hogyan végezték. Nem tudják, hogy kinek a kardja taszította a halálba, vagy azt, hogy ők kiket taszítottak halálba, csupán annyit, hogy már nem éltek dicső népükkel együtt.
A szintén megilletődött Thalion nagyúr lomhán tekintett énrám, aki befejeztem dalomat és élveztem az utána a terembe szabaduló, kísérteties csendet, amiben mindenki el volt temetkezve gondolataiban; Sebeket téptem fel, de ismét csak nem úgy, mint a grifflovasok, hanem olyan sebeket, melyek valóban ápolást igényelnének.
Végül az elfek vezetője megszólalt, amire szívem hevesen kezdett verni. Nagyon hevesen lüktetett, arcomra pedig egy őszinte mosolyt húzott, miközben meghajoltam.
- Hatalmas megtiszteltetés volna. - feleltem és a hófehér lányra pillantottam.

// Arn, Thalion - A döntés //

Amint véget ér a muzsika, úgy merülnek feledésbe az előző zavaros gondolataim, mert Thalion felemeli arcát, amelyet eddig a kezeibe temetett és látom, hogy fáradtságán túl valami más is csillog a szemeiben. Már nem gondolkozom sárkányokról és mágusokról, alakváltókról  és háborúkról, csak azt kívánom, szavai örömet hozzanak Arnelian-nak. Mert megérdemli őket, s sorsának alakulása immár jó fordulatot vehet.

- Köszönöm a csodás dalt. E dallamok reményt adnak, s hadd mondjam azt, Olassiënak is hallani kell dalaid, ha ilyeneket tudsz – szól a város ura, és látom az ő meghatottságát is.

S ugyanezt olvashatom le Edrahil és Ulunnor arcáról is. S mindőjük közül Ulunnor az, akit a leginkább megérintett Arnelian éneke. Arnelian-é, akin még mindig látszik, hogy mennyire átérezte a vers minden egyes sorát, amelyet megénekelt.

- Előadnád ezt a város lakóinak is a Főtéren? – kérdezi a nagyúr, s boldog vagyok, amikor látom a bárd mosolyát.

Őket bizonyára még meglepi a muzsikus kivételes tehetsége. De én már tudom, mire is képes ő. Hiszen első találkozásunk legelső pillanataiban már elvarázsolt az a dallam, amely egy telari fogadóból szűrődött ki, s amelyet az ő ujjai hívtak elő. Azt is tudom, hogy hangszerével másfajta érzelmek előcsalogatására is képes, mert abban a fogadóban aztán másokkal együtt majdnem őrületbe kergetett minket egy újabb szerzeménye, nem is olyan sokkal később.

És persze évek múltán a tarsisi piactéren is találkoztam vele (⁓ Mintha ezer éve lett volna, pedig csak napokkal ezelőtt történt! ⁓), ahol sokan álltak körülötte, hogy a lantjából előcsalt muzsika bűvölje el őket.

Ahogyan elbűvölt engem is… S nemcsak a dalai… Ő maga is…

Mert ugyan mi más vett volna rá arra, hogy mindent feladva induljak el vele egy új életbe. Igen, talán ok volt az is, hogy mire ő megérkezett, a bánat, a szégyen és a keserűség már átvette az uralmat a lelkem felett. Oly észrevétlenül szabadultak ki ezek az érzések, s töltötték el fájdalommal és bizonytalansággal lényemet, hogy észre sem vettem, hogy addig értelmesnek tartott gondolataim hogyan változnak meg. Megváltoztak, csak hogy átadják a helyüket újaknak, amelyek arra vettek rá, hogy olyan dolgokat tegyek meg, amelyeket korábban sosem gondoltam, hogy megteszek majd. S ő segített az első, nehéz lépéseknél és segít még most is. Ahogy végig az idáig tartó út során.

Mert a hosszú, Olassië-ba vezető úton megint újabb oldalát ismerhettem meg. Egy megnyugtató, odaadó és kedves oldalát. Mert neki köszönhetem, hogy az alatt a néhány nap alatt álmaim nyugodtak voltak. Neki köszönhetem és a dalainak.

S most itt, Olassië-ban a város ura is felismerte rendkívüli képességeit és úgy érzi, népéhez méltó ez a tehetség. S én büszke vagyok Arn-ra, örömöm, hogy látom az ő boldogságát, most – úgy érzem - mindennél fontosabb.

S talán ő is ezt érzi, mert mintha válaszolna ki nem mondott szavaimra rám pillant, miközben így szól:
- Hatalmas megtiszteltetés volna…

// Arn, Thalion - A döntés //

Ahogy kilépünk Thalion szobájából, Arn-hoz bújok, aki boldogan ölel magához.
- Annyira gyönyörűen játszottál… - suttogom. – És én nagyon-nagyon… - legszívesebben máshogyan folytatnám, de Ulunnor jelenlétében inkább nem teszem, így egy kicsit elbizonytalanodom a folytatást illetően. – Nagyon-nagyon büszke vagyok rád – mondom végül és remélem, meghallotta habozásomat és érti okát. S ha bólint, kezemet az övébe fűzöm, és örömmel indulok utána lefelé a márványként csillogó, kanyargós lépcsőkön.

Túlontúl új és örömteli az élmény, így ezt élvezem ki. Nem kellenek most a szavak, csak a boldogság van, s az ő arcán is csak elégedettség és mérhetetlen öröm. Ha elgondolom azt, hogy néhány órával ezelőtt még mindketten kételkedtünk, s csak a képzeletünkben élt ez a lehetőség, most az egész hihetetlennek tűnik. Pedig itt vagyunk, s úgy tűnik, maradhatunk is. Minden valósággá vált, amit csak képzeltünk. Nincs szükség hosszas töprengésre, hogy eszembe jussanak Arn szavai: - Akár otthonunk is lehetne… Akár…

Hát az lesz… Ha mi is úgy akarjuk…

Boldogan sietünk lefelé, ki a palota kapuján és le a főtérre, ahol még látjuk, amint Ulunnor néhány szót vált egy ismeretlennel, aki némi bólogatás után elsiet. És még nincs vége a jó dolgoknak, hiszen ahogy a nagyúr is ígérte, hogy még egy találkozás vár. Még egy, ami örömre adhat okot. Rawion siet felénk s üdvözöl a szokásos kézjellel (*Biztonságos hazatérést!*), s úgy érzem, kívánsága soha nem lehetne igazabb. S a jel láttán a két másik lovas arcára kiülő kérdésre is választ ad:

- Nie-t Orod Opelë-ből ismerem. Társunk volt, kit eddig halottnak hittünk – magyarázza, majd hozzám fordul. – Megnyugvás számunkra újra látni… S ez a nap ezé a boldogságé legyen. Kérlek, ne ejtsünk szót azokról a keserves, gyötrelmes időkről… Ma ne! S veszteségeinkről is beszéljünk majd máskor – kéri és én egyetértek vele. Szavai közben még szorosabban fogom a bárd kezét és nem engedném el egyetlen pillanatra sem. – Meg akartalak várni, csak hogy biztosan tudjam, hogy te vagy az – folytatja. – De már vár az új feladat, nem maradhatunk, hogy beszéljünk. Most mennünk kellene. De gyere… gyertek el, s bemutatlak a csapatnak. – javítja ki magát. - Majd üzenj! – int búcsút, s megígérteti, ha berendezkedünk, rögtön üzenünk érte. Öröm őt látni, de nem bánom sietős dolgukat, mert Ulunnor türelme sem lehet végtelen, s a város ura biztosan nem szeretné, ha túl hosszan szólítanánk el feladataitól csak azért, hogy bennünket kísérgessen. Hát Arnelian-ra nézek, s amikor elindul a tiszt után, nevetve hagyom, hogy maga után húzzon.


Nem tudom, mekkora Olassië városa, de beletelik egy kis időbe, amíg célhoz érünk. Egyre kisebb és keskenyebb utcákon haladunk, de mindenhol a hatalmas fák árnyékában álló fehér, vagy szürke kőből épült házak szegélyezik az utunkat. Színes bejárataik hívogatóan nyílnak, s úgy tűnik, a város nyugodt és vendégszerető légköre ránk is hatással van, mert szótlanul sietünk vezetőnk nyomában.

Ugyanilyen az a ház is, ahol végül megállunk, nem messze a városfaltól. Az egyemeletes, fehér kőház falai az utca fölé magasodnak, s csak ablakait és egy fából készült ajtót látunk, amelyen borostyánt formáznak a bonyolult indák és levelek.
És odabent talán még szebb minden. Mert az ajtó egy karcsú oszlopokkal szegélyezett fedett folyosóra nyílik, amely mellett egy aprócska, fűvel borított udvar tűnik fel, s a pázsitot sárga virágok tarkítják. A kis kert közepén egy kőtál áll, amelynek szélét pontosan olyan faragott virágok díszítik, mint amelyek körülötte ragyognak a zöldben. Minden elképzelhetetlenül kedves és otthonos, így az örömtől megrészegülve futó csókot lehelek Arnelian arcára, s kezéből kivonva a sajátomat, vendéglátónk után sietek, aki a folyosó közepén nyíló ajtónál vár minket.

Biztosan ő is látja türelmetlenségemet, mert arra kér, hogy fedezzük fel mi a házat, s mivel biztosan fáradtak vagyunk és neki is lenne még feladata, talán nem is vesszük ezt rossz néven. Ígéri, mindennel elláttak bennünket, de segítőnkre másnap reggel már bizton számíthatunk. S a lelkünkre köti, ha addig mégis bármire szükségünk lenne, nem restellünk szólni, hiszen csak két háznyira laknak. S hogy biztosan ne tévedjünk el, egy zöld ajtót emleget, egy faragott gyíkkal a kopogtató körül. Aztán kimenti magát, s mi elkísérjük a bejáratig és megvárjuk, amíg kilép az utcára, s csak akkor bújunk össze.
- Mondd, gondoltad, hogy ilyen lesz? – kérdezem halkan és csak Arnelian szorosan ölelő karjait érzem…


Talán még sem kellene magára hagynom Arneliant – gyötrődök még az utolsó pillanatban is, de ő kedvesen irányít kifelé az ajtón és kéri, sötétedésre érjek haza.
- Most komolyan, nem vagyok már gyerek…  És egyébként is… Mi történne velem egy jól őrzött erdőben?  – bosszankodom látványosan, csak hogy lássam, ahogy újra rám mosolyog és kitessékel a borostyános ajtón az utcára és a lelkemre köti – immár vagy századszor -, hogy azért csak vigyázzak, és ne menjek túl az őrzött határokon. És ahogy elindulok, még utánam integet a kapu elől. De ahogy befelé indul, arca már újra komoly és átszellemült és tudom, hogy a dalok már újra megtöltik gondolatait.

Ahogy már napok óta folyton…

Amióta Thalion úr hallotta őt játszani, s Arn dala megérintette a lelkét olyannyira, hogy városának lakóitól sem szeretné megtagadni a muzsika gyönyörűségét, a kedvesem az előadás lázában ég. Reggel korán hajnalban kel és késő éjszakáig dolgozik, s enni és inni is csak nagy nehezen tudom elcsábítani a hangszerétől néhány pillanatra. S már be sem merek ülni mellé a próbák alatt, mert az örökös bűnbánó arc és az ígéretek (* Csak néhány napig tart még a dolog és utána minden másképpen lesz! *) őt jobban zavarják, mint engem. Mert én szeretem nézni, ahogy alkot, s közben olyan, mint ha nem is e világon élne… Mint ha egyszerre létezne itt, Olassië városában és ott, ahol a dalok és vele együtt a csodák rejtőznek. De ahogy meglátja, hogy őt nézem, rögtön abbahagyja a játékot, s hozzám siet, hogy újból és újból a türelmemet és a kitartásomat kérje. Így inkább már be sem lépek az apró szobába, vagy ki sem megyek a kertbe, ahol a napsütésben is gyakorolhat, csak hogy ne lássam, hogy gyötrődik emiatt.

S mivel a város ura még nem adott feladatot számomra, és nekem csak apróbb teendőim vannak, hát igyekszem elfoglalni magam. Étellel, itallal ellátnak bennünket, s csak Arnelian-t kell meggyőznöm arról, hogy üljön velem asztalhoz néhány percre, mert ha nem tenném, étlen-szomjan dolgozná végig a napokat. S ha ezt megteszem, nincs is más dolgom… Mert a kétszintes ház sem ad sok munkát, hiszen a földszinti ebédlő és fogadóhelyiség és a minden kényelemmel ellátott emeleti hálószobák és fürdő mindig tisztán ragyog a segítségünknek hála. Úgy tűnik, még inkább vagyunk itt vendégek, s a város és a lakói nagylelkűen törődnek kényelmünkkel.

Azért igyekeztem találni valamit és az első nap még adott némi feladatot, hisz a város még ismeretlen terep számunkra. Így egyedül ugyan, de elindultam, hogy felfedezzem, mi rejtőzik a falak között. A sok-sok útbaigazításnak és segítségnek hála, megtaláltam mindent és mindenkit, akire szükségünk lehet. Az ispotályt, a könyvtárat, az városőrség székhelyét, a várost ellátó kerteket és a farmokat. Hazaérve, vacsora közben pedig alig győztem elmesélni mindent Arn-nak, aki – becsületére legyen mondva - igyekezett figyelni. Én pedig bevallom, hogy ezt látva igyekeztem jó hosszúra nyújtani a beszámolót, hogy minél tovább tarthassam távol a lantjától. Persze, amikor a történetben mindenféle furcsa és különleges, természetesen ezen a környéken ismeretlennek számító állat és növény jelent meg, amelyek leírása egyre aprólékosabb lett, ő rájött a turpisságra és csak a gyorsaságom és a szobámra szerelt erős zár mentett meg a büntetéstől. (* Csak remélem, hogy nem újból azt a „csiklandozásnak” nevezett borzalmat találta ki! *)

Másnap persze a könyvtár csábított el, de Thalion úr rendszerető volta kétséget sem hagyott afelől, hogy itt sem lenne sok dolga egy feladatokra éhes könyvtárosnak. Persze, kutakodni és keresgélni jó volna, ahogy Valian-ban is tettem, de amíg erre engedélyt nem kapok, nem hagyom, hogy a kíváncsiságom túl messzire ragadjon.

Vagyis de… Mégis… Hiszen most pont arra készülök, hogy felfedezzem a város körüli erdőt, s így két problémára is megoldást találjak egyszerre. Egyrészt, ha nem vagyok otthon, Arn-t sem zavarom és ő sem érzi, hogy tőlem rabolja el őt a muzsika és a hangszer, amit annyira szeret. S én sem érzem feleslegesnek magam. És talán van még egy dolog, ami még könnyebbé teszi, hogy megszokjam az új otthonunkat.

A könyvtár térképeit nézegetve ugyanis rá kellett jönnöm, hogy az erdő, amely megvédi az itt élőket a kéretlen és ártalmas látogatóktól, el is rejt előlük valami fontosat. Vagyis nekem fontosat. Mert ha az erdőből kiérve nyugat felé néznénk, meglátnánk a hegyeket…

A hegyek… Akik a kezdetektől fogva itt élnek, talán már nem is vágyják látni őket. De nekem még hiányoznak. Biztosan nem lesznek olyanok, mint Orod Opelë-ben, de a havas bércek látványa biztosan segítene elfogadni az új helyzetet. S ha mégsem, hát soha többé nem járnék arra. Lassan kifakulnának a gondolataim közül, s egy idő múlva már csak valahol, nagyon távol létezne a róluk őrzött kép a fejemben. Hát ez lenne a mai napra kitalált elfoglaltságom.

S tegnap, ahogy felvetettem Arn-nak az ötletet, kérésére Ulunnorral is beszéltem az útról. De mivel megígérte, hogy az erdőben úgyis figyelni fognak, így nem is említettem neki az apró kitérőt. Különben sem megyek túl messzire a határtól. Csak hogy a fák már ne zavarják a látványt.

Így ma hajnalban Arn-nal együtt keltem és most, túl a korai reggelin, indulásra kész vagyok. Csak egy kisebb tarisznya, néhány alma és egy kulacs víz. Néhány üres papírlap és színes kréták… Csak ha kedvem lenne rajzolni… Még egy pillantás a házra… De Arnelian már nem áll ott… A nap süt és a fák levelei színes árnyékot vetnek… Soha jobb napot egy remek kalandhoz…

//Thalion és Arn! Elnézést a javításért, de remélem, így könnyebb lesz a kedvesnek folytatni:)//

//Nie, Thalion - A döntés//

Ujjaim szinte ösztönszerűen süllyedtek a fehér tincsek közé, védelmezően beléjük markolva, ezzel kényszerítve Nie édes arcát a vállamra, miközben másik kezemmel körbefontam derekát, erősen magamhoz szorítva. Ahogyan hozzám simult, testemet végigfutotta az a kellemes melegség, mely már annyiszor, viszont most egészen másképpen; Nem csak testem, de lelkem is kívánta a lány közelségét, hiszen úgy éreztem, hogy minden apró mozdulata nekem lett szánva. Bármit tett, csinált és mondott, egészében rázta meg valómat, újra és újra arra kényszerítve, hogy csodáljam meg a fehérelfet, mind szemeimmel, mind pedig borús elmémmel - ez pedig egy kellemes kényszer volt, mely még a bor részegítő mámorát is kiverte a fejemből. Abból a fejemből, amely most teljesen elvörösödött, amikor a lány megdicsért.
Még pár pillanat erejéig élveztem, ahogyan puha lélegzete mardosta a pár pillanattal ezelőtt még erősen élő félelemtől megeredt enyhe izzadságtól nedves bőrömet, de az ölelésnek véget kellett vetni, így egy finom csókot hagyva homlokán engedtem el, elkapva kezét és ujjait ismét belefonva sajátjaim közé.
- Imádlak. - suttogtam, teljesen megfeledkezve arról, hogy Ulunnor mindvégig mellettünk állt, de a katonát talán nem zavarta a dolog.
Reméltem, hogy szorult bele annyi együttérzés, hogy megértse, hogy egy ilyen helyzetben a tünde könnyen elérzékenyül, főleg hogyha szíve választottja, kedvese is ott van mellette - reméltem, hogy már ő is élt át hasonlót, így egy pillanatra sem érezte magát kellemetlenül miattunk, bár ha úgy is tett volna, engem nem érintett, hiszen Nienna mindennél és mindenkinél többet ért, ér és fog érni.
Lassan indultunk meg ki a palotából, örömittasan és boldogan. Nem tudom, hogy ez annak volt-e köszönhető, amit Thalion mondott, hiszen a tudat, hogy én egész Olassiënek fogok zenélni még teljesen el sem jutott az agyamig, vagy attól, hogy ott volt mellettem a lány, akiről annyit álmodtam és hirtelen, valóban egy csoda folyamán megkaphattam. Az enyém volt és én az övé; Mindketten a másikéi, miközben mégis saját magunk maradhattunk, kiteljesedve, a lehető legjobb úton haladva a tökéletesség felé, ami a másik volt; Azt hiszem, hogy ezt hívják szerelemnek és igen, ez valóban csodálatos. Sokkal csodálatosabb, mint egy magányos hölgy érintése egy magányos éjszakán, egy sötét telari fogadó mélyén... Ez jóval több annál.


- Nem hittem, hogy ilyen gyönyörű lesz. - feleltem a lány kérdésére, miközben ujjaim finoman simogatták csöpp kis kézfejét. - Úgy pedig még gyönyörűbb, hogy a miénk. - mosolyogtam és kezeim már le is csúsztak a derekára.
Ezúttal nem kellett megfékeznem magamat. Ketten voltunk, s otthon. Még egyszer elkaptam azokat a gyönyörű, kék szemeket, melyek már évekkel ezelőtt bámultba ejtettek, és amelyek nem akartak elengedni a mennyei bilincseikből, most viszont mégis kitéptem magamat belőle és ajkaim majdhogynem maguktól kezdték hevesen csókolgatni a lány arcát, végül csak eljutva az ő szájához is.
- Ennyire még sosem voltam boldog. - suttogtam és végigsimítottam fehér karját, majd ismét elvesztem a szemei mögött bujkáló titokzatos világban, ami arra várt, hogy én feltárjam. - Mit szólnál, ha megnéznénk a szobákat kicsit részletesebben? - csíptem finoman a fenekébe, ezek után elengedve és hagyva, hogy vezessen.


Nem örültem, hogy el kellett küldenem, de mellette nem tudtam szomorkodni, az pedig a művészethez elengedhetetlen volt; Legalábbis ahhoz, amit én ott és akkor igyekeztem művelni. A tünde nép a vigadásról és féktelen boldogságról volt ugyanis híres, amit én éreztem, ahányszor csak megpillantottam a lányt, hanem tragikus, ámbár igencsak gazdag történelmükről, melynek pont ebben rejlett az a vonzó kettőssége, mely nem csak az elfeknek, de jó néhány másik kétlábúnak is vonzóvá tette népünk hosszú útjának megismerését. Habár rengeteg árulás, csalódás, veszteség ült a krónikák lapjaira vésve, mégis volt valami a hegyes fülűek élete mögött, ami okot adott a reménykedésre, arra, hogy valóban teret engedhessünk vágyainknak és ne fojtsuk meg őket foganásuk pillanatában, hanem hagyjuk őket szépen s lassan kiteljesedni, hiszen népünk is ezt fogja tenni a háború végeztével; Még nyomoroghatunk, de nem sokáig.
Ezek a gondolatok a kezdetektől fogva egyértelműen éltek a fejemben, mégis nehezen született róluk dal. Valamiért olyan témának tekintettem, amit nem nagyon szerettem háborgatni. Érzékeny terület volt ez rengetegeknél, én pedig csak szórakoztatni szerettem volna, lehetőleg elkerülve minden lehetőséget, amiért hatásvadásznak és égető sebek feltépőjének titulálhattak volna, néha mégis kipattant egy-egy ilyen költemény a fejemből, most pedig valamiért nehezen ment.
A rímek nem akartak passzolni, a szavak nem akartak összeállni, a ritmus pedig mintha csak folyt volna ezerfelé, mint egy nagy folyó a sok kicsi mellékágával, viszont ez így nagyon nem volt jó. Valami fenségeset kellett írnom, valamit, ami megmaradt a kétlábúak emlékezetében és büszkén köthették az elfekhez. Nagyon nehéz feladat volt.

//Nie, Thalion - A döntés//

A szemeim egyszerre bújtak el a világ elől, miközben egy vékony fátyol hullott eléjük, amit a könnyek fontak oda. Szomorú voltam ugyan, de inkább a hosszú és álmatlan éjszakák szőtték ezeket a függönyöket lelkem apró tükrei elé, hiszen dolgoztam, többet, mint az utóbbi pártized évben akármikor. Annyiból álltak a napjaim, hogy lementem zenélni valamelyik lepukkant lebujba, felvettem a pénzt és már ott sem volt, vagy ha igen, akkor csak egy könnyűvérű leányba feledkezve teljesen. Nem is ismertem magamra, mintha az a folyamat, ami évszázadok műve szokott lenni, nálam az elmúlt pár évben zajlott volna le; Beértem, ahogyan az édes szőlő az őszi domboldalakon.
Többé nem voltam elégedett régi életemmel. Se a hanyag munka nem vonzott, se a végtelen züllés, amitől mindennap úgy érződött, mintha az lett volna az utolsó. De most, végre, valóban sikerült elérnem az utolsót, noha nem úgy, ahogyan azt gondoltam, hogy fogom. Mellette ugyanis minden perc, óra, nap és év egyetlen hatalmas, soha véget nem érő pillanattá sűrűsödött és az iránta táplált fékezhetetlen szerelmem teljesen elmosott elmémből mindent, amit egykoron az időről gondoltam.
Már nem tudtam mérni, hogy mennyi idő telt el vele és mennyi nélküle, hogy mennyit görnyedtem lanttal és pennával az asztal felett, hogy hány éjszakán nem aludtam, hogy mennyit ültem magányosan az erkélyen, gondolataimat összeszedve bámulva a semmit - minden megszűnt létezni. Már nem voltak percek, órák, napok, és évek, de még az az egyetlen hatalmas, soha véget nem érő pillanat sem, amit ő jelentett számomra. Csak túl sok volt és túl kevés. Túl sok nélküle és túl kevés vele.
Ezúttal valahogyan mégis túl kellett vészelnem azt a túl sokat nélküle, ráadásul nem szomorkodhattam egész nap egy vastag paplan alatt, könnyeimet elfojtva és azért imádkozva, hogy minél hamarabb újra láthassam, hanem dolgoznom kellett. Dolgoznom kellett és nem úgy, ahogyan megszoktam, hogy dolgoznom kellett, hiszen az egyszerű bordélyokban és fogadókban nagyon alacsonyan volt az elvárás. Igaz, ott is igyekeztem beleadni mindent, amit csak tudtam, viszont nem volt feltétel; Most pedig nem alkalmi és tartós alkoholistáknak készültem muzsikálni, hanem egy egész városnak, mely egy egész népet képviselt. Az én népemet, a népemet, melytől oly' közel voltam, mégis oly távol. Ezt kellett valahogyan megragadnom. Azt az érzést, ami belülről folyt belőlem és végül a lant tizenkét húrján száradt csak fel.
A hangok maguktól álltak egymás mögé, azon már az első napon túl is estem, igaz, néhol kellett finomítanom rajta, de összességében hamar elkészültem vele. Ami már sokkal jobban megizzasztott az a dal lelke volt, a szöveg, mellyel meg akartam érinteni minden népéhez és Lanuriához hű tünde szívét, valami, amire őszintén dobbanhatott egyszerre az a sok ezer szív, amire őszintén gyászolhattak és amit valóban érezhettek sajátjuknak. Egy titoknak, ami csak a miénk és az örökkévalóságé, azé a dicsőségé, amit gyönyörűen megmunkált kardjaink vágtak ki nekünk egy sárral és vérrel kevert úton.

//Nie, Thalion - A döntés//

Soha nem örültem még annyira ajtó nyílásának, mint azon a napon; Elmém felett teljesen elvesztettem az uralmamat, ahogyan hallottam, hogy valaki lenyomta a kilincset, és szívem is mintha egészen másképpen vert volna. Nem lassabban vagy gyorsabban ugyan, de egészen másképp, oly módon, mint még soha. Zakatolt és elégedetten pumpálta a vért, ami ezúttal nem csak a lét minden apró összetevőjét szórta szét a testemben, hanem egy mindent felülíró, a saját életem tényénél is hatalmasabb és biztosabb megnyugvást, hiszen ez csak ő lehetett.
Napok óta nem láttam és nem is hallottam felőle semmit. Egészen biztosan több volt egy napnál, egy hétnél viszont kevesebb, de időérzékem teljesen elveszett. Egyszerűen csak túl soknak éreztem a nélküle töltött időt, olyannyira, hogy ha valaki nekem azt mondta volna, hogy egy évszázad telt el, mióta szomorúan, de búcsút vettem tőle, akár még azt is képes lettem volna elhinni.
Most végre azonban megtörni látszott várakozásom. Gondolkodás nélkül teremtem az ajtóban és a lány éppen hogy be tudta tenni az ajtót maga mögött, karjaim már körül is fonták derekát, erősebben magamhoz húzva Niét, hogy fagyos, de semmiképp sem rideg szívverését a saját mellkasomon érezhessem és annyi idő után végre ismét hozzá igazodhassak.
Hirtelen minden gyönyörére rácsodálkoztam, pontosan annyira, mint mikor először láttam; A kezeim alig bírtak betelni azzal, ahogyan a hófehér hajkoronájába túrtak, miközben szemeim az ő lelkének tükreinek óceánjában vesztek el, mint egy matróz a szirének éneke között.
- Úgy hiányoztál. - rántottam magamhoz ismételten, tudva, hogy az ő szellemének is éppen akkora megnyugvást jelentett ez az ölelés, mint nekem. - Sikerült befejeznem a dalt, de már teljesen szétfeszít belülről a hiányod. Tudom, nem voltál el sokáig, de annyira hiányoztál... Mintha egy darabot téptek volna ki belőlem. - suttogtam neki az egyértelműt, de örömömnek hamar vége szakadt.
Az ajtó ismét nyílt és egy nem várt vendég állt mögötte, aki Thalion nagyúr meghívását hozta, de nem az én részemre. Egy napot már igazán ki kellett bírnom... Ha égetett is... Ha szét is tépett... Ha úgy is éreztem, mintha részben elveszítettem volna... Mintha megöltek volna... De ki kellett bírnom.