Ambaron falu

Az ifjú kalmár megfogta a fogó egyik szárát két kézzel, míg a fejvadász a másikat és kinyitották, de ez után egy újabb probléma került elő. Hogyan csukják rá a dugó végére?
Miközben próbálták előre hajolva fél kézzel a csípő fejéhez tartani a butykost, addig a másik kezükkel és lábban rásegítve tolni egymás felé a két szárat.
-Nem megy. Kéne valaki, aki könnyebben tudja használni ezt a vackot...
Mondta elmélázva, de hirtelen eszébe jutott a fogadalma, hogy amíg teljesülnek a kívánságai, addig vigyáz még a halk gondolataira is. Az erdő megmozdult mögötte és amikor megfordult, egy fát kidöntve rohant elő egy óriás arany páncélban és három méteres karddal.
~No, ez hiányzott tényleg! Egy leselejtezett harci küplopsz, vagy mi a szösz ez.
Nem sokáig gondolkodott, rögtön a cselekvés útjára lépett. Bár nem lehet olyan túl pontosan leírni szak szavakkal a mozdulatát, mint ahogyan azt az olvasó elképzeli az ezen fórumot gyanútlanul olvasgatva, de igazából mondhatni, hogy Vogon félre ugrott.
Meg is volt rá az oka. Ugyanis a pallos épp kettészelte a gyepet, amin ült és legfélelmetesebb módon pont azon a szent helyen, ahol az elébb ült.
-De ügye őt nem akarod, hogy velünk vacsorázzon? Nem osztozkodom vele. -fordult oda vendéglátójához ellentmondást nem tűrve.

A kábulatból ébredve azonnal előrántotta a kését és a rövid kardját. Harctól izzó szemekkel nézett fel és vette észre, hogy már jócskán elmúlt éjfél és a Hold is visszanyerte eredeti színét.
-Hát vessük bele magunkat! Ne sajnáljuk, csak mi győzzünk!
Bár megint félreértés történt a szavait illetően, ő csak arra gondolt, hogy ideje lesz nekik is lendületet venni a támadáshoz, de mégis ez a lendület megérkezett.
Felemelkedtek mind a ketten a földről és hatalmas lendülettel előre repülve pont a batár hasába fúródtak.
A másik oldalon kibukkanó feje prüszkölt Vogonnak és kezével igyekezett kiszedni az orrából az oda beszorult gyapjú pamacsot. Bár nem tudta, de sejtette, hogy a támadójuk most a lábukat nézegetheti, így nagyot rúgkapálva próbált előre jutni és kipottyanni a hátán, mielőtt még megragadná csülkeit és a hívatlan vendég húzná ki őket szorult helyzetükből.

A rabszolgakereskedő hirtelen azon kapta magát, hogy el kell tűnnie innen, mert igen csak forró lett a lába alatt a talaj. Apropó... Nincs is talaj a lába alatt, bár a forróság az bizony stimmel.
Gyorsan kirugdosta magát a már lángba borult óriás bábúból és a biztonság kedvéért egy tigrisbukfencből félszaldóvá vált mozdulattal végig hemperedett a földön, mielőtt felkelt volna, nehogy későn vegye észre, ha lángot kap a ruhája. Viszont felállva legnagyobb megkönnyebbülésére nem volt folt a ruhán. Felsóhajtott.
-Most már hozzá láthatnánk a dugó kivarázsolásához. -ez az egy olyan dolog jutott az eszébe, ami nem könnyelmű a jelen helyzetben, hiszen varázstalan elf lévén kizárt, hogy szó szerint valóra váljon.
Ezzel szemben a tenyerében mégis fekete füstpamacs jelent meg és benne egy dugó.
~Nagyszerű! Akár ki is csinálta, azért remélem nem az összes bor folyt ki. Ideje lenne szólni is, hogy mit csinál, nem csak úgy fejbe dobni valamivel engem.
Ahogy ezt kigondolta, egy barátja háta mögül felszálló dologra lett figyelmes. Mire rájött, hogy az egy narancssárga torta, addigra lágy ívben... Igen, lágy ívben fejbe találta és szétkenődött az arcán. Megnyalta a szája szélét és boldogan vette tudomásul, hogy a tej megsavanyodott benne és ehetetlen.
~Irdatlan nagy szerencse. Ha finom, akkor sajnálnám. Így nem kár érte.

A kereskedő jó kedvvel elvette az italt és meghúzta, csak akkor nézett furcsán, mikor Akirtep kívánságot fogalmazott meg.
Nézett minden felé ő is, hogy ugyan most mitől kell félnie, de nem látott sehol se ilyet. Látni nem látta, de érzékeny füle hallotta, mikor megnyugodott volna, így gyorsan hátra ugrott. Még időben, hogy csak a jobb lába ujja szoruljon be az érkező alá.
-Telhetetlen! -morrant rá barátjára.- Áááúúú! -kicsit megkésve, de hangot adott fájdalmának, nehogy ennek okozója azt higgye már, hogy ez neki meg sem kottyant. Valaki nagyon agyon akarja szeretni és ebben csak az zavaró, hogy kétséges elviselni őt még az elkövetkezendő évszázadokban.
-Gyere elő! Ne várd meg míg oda megyek! Gyere elő! -ordítozta, miközben minden igyekezete azon volt, hogy kihúzza cipőjét és benne saját magát a jó fajta vöröset rejtő fa tákolmányból.
Párszor megismételte a fenyegetését, mire egy aprócska lány repült elő a fák közül hártyás szárnyakkal. Olyan kicsi volt... Egy törpénél kisebb. Ha jó hasonlítást akarunk keresni, akkor olyan kicsi volt, amilyet még soha nem látott.
-Hát te miféle lény vagy?
-Én egy evolani kívánság tündér. -mondta lehajtott, szomorú fejjel- A társaim száműztek, mert szerintük nincs szükség rám. Csak bajt hozok rájuk. Ne haragudj, nem én csinálom. Nem tudom miért, de mindig teljesülnek körülöttem, amit mások akarnak. De nem tudom befolyásolni őket. Egyszerűen csak megtörténnek.
-Rendben. Akkor először is gyere ide és megragadjuk hárman a hordót. Ha mindannyian arra húzzuk, akkor ez az oldal felemelkedik annyira, hogy ki tudom szabadítani magam.

//Kain, Lys ha mire ide értem és ti elmentetek jelezzétek lécci pm be légyszi//

*Pár napot igénybe vett az ide út, de jóval kényelmesebb volt a síkságokon mint a hegyen lefelé a hegységből. Az egyetlen amire gondolni tudok csak az, ha még itt vannak csakis a fogadóban lelhetem meg őt. Nem kaptam túl sok infót csak azt, hogy itt járt. Ha csak nem időzik itt huzamosabb ideig. Jártányi erőm is csak alig akad, de még bevonszolom magam a fogadóba, majd azzal a szent pillanattal bevetődök egy székbe majd egy asztalhoz ülök. S rendelek egy sültet, vízzel. Nem ettem semmit ebben a három napban, most ezt bepótolom, kétszeres adagot rendeltem. Majd várok, biztos vagyok a dolgomban, s ha már elmentek akkor úgyis jelenteni fogják nekem. A főnök hű csatlósai.

*Még nem tudom a keresés vajon célt ért e? De egy halk hang szól hozzám, egy fiatal férfi az kire mikor ránézek egy fekete csukja takarta az arcát. Majd eképpen szólt.
- Nawarean... a levelem kissé megkésett lehetett számodra, ahogy az információ is nekem a keresett személyről. Már két hete nem láttam a faluban.
*Teszi össze kezét majd enyhén előre dől mintha urat fogadott volna. Érdekes látvány ilyenhez nem szoktam hozzá. De viszonzom a köszöntést majd én is úgy teszek mint ő.
- Az ambaroni baglyok közül vagyok.
- Értem, szóval te küldted a levelet.
- Igen de ahogy látod feleslegesen, bocsáss meg a téves levélért. Viszont van valami amiről beszélhetnénk. Sok madár csicsereg errefelé is. Gondoltam megkérdezek tőled egyet s mást ha nem haragszol meg érte.
- Nem igazán tudom mire vélni a dolgot... De legyen.
- Kövess kérlek, a fogadóban mindent megbeszélünk.

//Moozen//

*Telar után felüdülés nekem, hogy végre elhagyhattam a várost. Annyit hallottam már ezekről a vadregényes tájakról, amelyek innen egészen közel vannak, hogy úgy döntöttem, nyugatnak indulok. A kószák, akik a faluban járta-keltek korábban, nagyon sokat meséltek.
Éj-hasadék, elfek területei, a nimfák erdeje, csupa olyan dolgok, amiket biztos, hogy látni szeretnék.
És még egy dolog, ez pedig Lanur tornya. A Hajnal folyón nem is volt olyan nehéz átkelni. Több gázló is van, rajta és révészt is láttam, de én inkább úgy gondoltam, hogy tartogatom a darnáimat későbbre.
Ezért aztán ledobtam a szandálom és az első gázlóhoz siettem.
Reméltem, hogy ebben a folyóban nincsenek olyan vad sellők, mint amilyennel a tengerben találkoztam. Akkor futottam össze először Vogonnal is.
Az a férfi még most sem tudom, hogy mikor mond igazat és mikor mond nagyot.
Nehéz követni a gondolatait.
A hosszas vándorlás alatt többször megálltam, ha cserjés közelébe értem.
A málna, a ribizli, a szeder mind nagyon finom és tápláló gyümölcsök, de mire egy falu fényei felbukkantak, már megundorodtam tőlük.
Hiába, a jóból is megárt a sok.
Így aztán a faluba érve, amikor az első szembejövőtől, aki nagyot nézett a bőröm színén, megkérdeztem, hogy hívják a helyet, az Ambaron szót mondta.
Megköszöntem az információt, de mire megkérdeztem volna, hogy és egy fogadót merre találok, a dolgos parasztember már elsietett a dolgára.
Tétován állok most Ambaron főutcáján, már ha egy falunak van olyan és nézelődök, hátha valakit meg tudnék még kérdezni.
Színes, virágos ruhám tetejére most egy vastagabb köpenyt terítettem, hogy az őszi, hűvösebb időben ne fázzak meg.
A nap is lemenőben, tehát ideje lenne valami fedelet találni a fejem fölé éjszakára.*

// Fela //

A kissé fura találkozás után a Sol nevű nimfával, tovább követtem a Hajnalfolyó folyását északi irányban. Találtam néhány ígéretes nyomot, de végül nem vezettek eredményre. Több napja nem találkoztam más értelmes lénnyel, és kissé hiányozni kezdett az emberek, vagy akár más beszélni tudó teremtmény társasága, na persze egy füstölgő orrlyukú sárkányt nem számoltam ide. Szóval úgy döntöttem ellátogatok Ambaronba, ahol sok kellemes emlék vár, még a vágtázókkal töltött időszakból.
Elhagytam hát a folyópartot és nyugati irányt követve haladtam tovább. Kétnapi út után értem el a falu szélét, de már az felderített, hogy találkoztam néhány paraszt emberrel, és talán nem értették miért köszönök rájuk szívéjesen, de jól esett végre embert látni. A ruházatomon bizony meglátszott az út pora, és egy fürdő is rám fért volna, hisz utoljára két nap előtt volt rá alkalmam. Talán az összképen javított kicsit, derűs ábrázatom, legalább is a néhány falusi nem fordult el hirtelen mikor rájuk pillantottam, ez mindenképp azt sugallta, hogy legalább nem tűnök valamiféle haramiának a fegyvereimmel.
Megálltam a falucska központi részén, és kissé leráztam kopott köpenyemről az út porát, majd a tovaszálló porfelhőn túl egy egzotikus szépséget fedeztem fel, ahogy kissé talán tanácstalanul forgolódott.
Vastag úti köpenye óvta a széltől, amit én a ruházatom rétegessége révén inkább kellemesnek éreztem. Kissé körbe néztem, nehogy rosszul ítéljem meg esetleg a helyzetet, mert ki tudja? Az is lehet, hogy csupán vár valakire. Gondoltam, és ez alatt csizmámat is leporoltam kissé a köpenyem szegélyével, egy fintorral vettem tudomásul, hogy lassan talpaltatnom kéne, mert lejár az orra. Fancsali grimasszal ajkamon emelkedtem fel és ittam néhány kortyot a kulacsomból, de csak nem érkezett hozzá senki. Így hát odasétáltam a kellemes naplementében és igyekeztem kellemes vonásokkal palástolni, hogy úgy éreztem ritka szépségbe botlottam.
- Jó estét hölgyem. – Szólítottam meg kellemes zöngékkel.
- A nevem Moozen. Norlani városőr, - mutattam a szürkére fakult köpenyemen az őrség és a város címeréré, - valamint vándor, és vadász, efféle. – Legyintettem hetykén a kezemmel.
- Ha esetleg eltévedt, szívesen útba igazítom, ismerős vagyok a környéken. – Fejeztem be előzékenyen.

*Ahogy körbenézegetek, megpillantok egy felém tartó férfit.
Tipikus kósza kinézete van. Még serdülő leányzó koromban megfigyeltem, hogy úgy járnak ezek a kószák, mintha még ezer mérföld állna előttük.
Lassú léptekkel, és takarékosan. Ez a férfi is úgy közeledik hozzám, én pedig kissé félszegen állva várom meg, hogy odaérjen.
Ha mégis máshová tartana, nem érint majd olyan rosszul, hogy tévedtem.
Ez a férfi azonban megáll előttem és bizalomgerjesztő arckifejezéssel megszólít.*
- Jó estét, uram!
*Válaszolom, és a szavai, amiket mond, tovább növelik a felé ébredező bizalmam.*
- Fela Husani…vándor, délről.
*Egy kicsit bizonytalan vagyok, hogy is mutassam be magam. Nem mondhatom, hogy egy déli földműves lánya, akinek tucatnyi testvére van.
Azt sem mondhatom, hogy megszöktem a házasság elől, ami csak boldogtalanságot hozott volna, hiszen egy erőszakos barbár emberhez akartak adni.
Egyszerűbb ez így.
Mit nem adnék, ha hasonlóan hangzatosan mondhatnék valamit, de nem mondhatok. Igazából egy senki vagyok. Merilien volt az utolsó ember, vagyis inkább elf, aki igazán kedves volt hozzám és nem akart semmit tőlem.
Örülök, hogy van végre valaki, aki nem ütközik meg a bőröm színén. Amikor elindultam, nem gondoltam volna, hogy a világban ennyire különbözök mindenkitől. A kószák, akik megfordultak nálunk, sosem tettek megjegyzést senkire ott.
Számukra, én legalábbis úgy emlékszem, mind ugyanolyan emberek voltunk, mint ők.
Szerényen lesütöm pilláimat és töredelmesen bevallom az igazat.*
- Még sosem jártam itt, és a helyiek eddig nem adtak túl sok segítséget….szállást keresek. Nem nekem való az őszi, hideg éjszaka.
*Fázósan összébb húzom a köpenyt magamon.*

Előzékeny mosoly uralta vonásokkal hallgattam a nő szavait, és bár neve furán csengett a fülemben, nem adtam jelét.
Határozottan kellemes hangja volt, és könnyed mimikája, tökéletesen illett arcéleihez. Valamint enyhén félszeg pillantása, majd az azt követő szavai, még szimpatikusabbá tették számomra a kreol bőrű, és felettébb nem mindennapi szépséget.
Enyhe szusszantással nevettem aprót, majd megigazítottam a tarisznyám vállpántját.
- Nos, kedves Fela, örülök a szerencsémnek, magam is szállás dolgában jöttem, hosszú és magányos út áll mögöttem. Szívesen elkísérem a fogadóba.
Kicsit félre esik a falu utolsó házai között, és egy hatalmas tölgyfa is takarja, de ott van, és ha az árak nem változtak, öt darnából ki is jön egy személy vacsorája. A szoba úgy emlékszem nyolc darna volt egy éjszakára.  – Mondtam mosolyogva, és kezemmel az irányt is mutattam. Kicsit hezitáltam ezután. Fiatalabb süldő koromban valószínűleg ezt nem tettem volna, hanem egyszerűen közlöm a tényeket, amik a nő láttán megfogalmazódtak bennem, a megjelenését, és arcát illetően, de az már múlt. Sokat tapasztaltam az óta, és talán meg tanultam tisztelni a többi lényt magam körül, annyira, hogy nem rontok ajtós túl a házba. Megvártam még egy földműves eltolta mellettünk a fa taligáját, mely szénával volt púpozva, nyílván hazafelé igyekezett hisz, lassan lenyugvóban volt a nap.
- Talán mehetnénk együtt is, ha már így összetalálkoztunk. Nem gondolja? – Mondtam végül, de úgy éreztem azért talán egy apró gesztus belefér.
- Esetleg ha nem bánja, és nem talál túl toprongyosnak hozzá, talán vacsorázhatnánk egy asztalnál. Biztosra veszem, hogy kellemesen el tudnánk beszélgetni. – Intéztem felé szavaimat és lassan el is indultam a fogadó irányba, és ha Fela követett, akkor néhány házzal odébb, egy kanyarból kiérve, már ő is megláthatta a kétszintes fogadót a dombtetőn. Azért a lépéseim közben kissé elgondolkodtam, mert lehet, hogy ez is túl erőszakosnak tűnt a számára, de nem tehettem róla. Úgy vágytam már az emberi társaságra, mint koldus egy falat kenyérre, reméltem, hogy nem sértettem meg a hirtelen felkéréssel. Persze az a tény sem volt elhanyagolható, hogy nem mindennap lát a magamfajta férfiember őhozzá hasonló ritka, és kellemes szépséget. Amennyiben követett, illetve mellettem lépdelt, a fogadóhoz érve kinyitottam az ajtót előtte, és kezemmel intettem, hogy fáradjon csak előre. A falon hatalmas fatáblába, írott gyöngybetűkkel vésték bele avatott kezek: Csillagfény fogadó.
- Csak ön után Fela. - Egy kocsma esetében természetesen nem tettem volna, de ismertem a fogadót, és tudtam, hogy mindig tiszta, valamint talán a környezetéből is tükröződött Fela irányába, hogy nem egy késdobálóról van szó, ezen felül a falut övező mágia miatt mindig nyugodt és kellemes hely volt.

*Ambaron egy nyugodt falu, itt kezdtem meg utazásomat. Itt találtam rá első barátomra, s most ha kell itt is ér véget az utam. Nem értem rá megvárni az erősítést, sokkal fontosabb most az, hogy megmentsem a maradék falusiakat, ha lesz még belőlük pár. Ahogy a falu első házát megpillantom máris holttestek fogadnak. Egy kutya ugat felém, mire csak egy vörös szempár szegeződik, majd szűkölve elinal. Körbe tekintek, a falusiakat védtelenül érte a támadás, egy férfinek még csak a nadrágját sem sikerült begombolnia könnyítés után máris nyílvesszők álltak ki mellkasából. Égő házak mindenfelé, s én csak haladok előre. A feltűnést nem is igazán kerülöm, hisz el akarom hitetni maga Dremer tért be ebbe a faluba, hogy elvigye mi jogosan az övé. S kisvártatva orkokba is ütközök, kik nem tudják mire vélni megjelenésem. S látom rajtuk értetlenül állnak előttem míg arcomat meg nem világítja az égő házak fénye. Ruhám alól füst száll fel, majd megemelem kezemet, s az orkokra mutatok. Hangom sziszegős, minél jobban próbálom torzítani, majd megszólalok.
- Dremer elviszi mi neki jár... eljő érte...
*Villan meg a két vörös szempár a koponyában, majd a kasza is előkerül az eddig rejtekéül szolgáló köpeny alól.
- Dremer eljött értetek... s magával visz oda hol élő nem járhat.
*Nem igazán hittek nekem látszott arckifejezésükön, majd az egyik nekem ront. Kinek pengéje átsuhan testemen. Legalább is ezt látták azok kik körülöttünk szemlélődtek, hisz a gyorsak tánca ezen lényeknek már a teleportáláshoz hasonló. A feltámadt szél meglebegteti a köpenyt, majd egy halk puffanás hallatszik hátam mögött. Egy ork fej gurul el mellettem teste viszont már csak mögöttem rogyott térdre. Lehajolok érte majd a lófarokba kötött hajának tövét megfogom szabad kezemmel s megemelem társai előtt. S halálának rémületében megfagyott arcát mutatom feléjük. S ismét csak megszólalok sziszegős hangomon.
- Dremer eljön azért mi neki jár... eljő hisz őt illeti... s ma a halál angyalát értetek küldte el, értetek kik megtámadtátok istentársának oly kedves falvát...
*Talán hatásos volt a belépő, s a füst egyre jobban terjeng ruhám alól, már már magába zár. Majd vérfagyasztó kacajom hallatszik, ezt még több ork figyelmét felkeltve. Kik már rohannának felém de látom egy társuk megállja inti őket. Talán a rajtam átsuhanó kard, vagy holtan össze esett társuk, kinek lefejezését még csak nem is észlelhették meghatotta őket.
- Nou Zan! A halál sötét angyala eljött értetek, s elviszi lelketek, s azokét is kiket itt megöltetek...
*Majd várok az engem ellepő füstben már nem láthatnak, viszont én pontosan látom őket, látom testhőjüket, szívük heves kalimpálása még jobban felfűti őket. Olyanok mint kis gyertyák a sötétségben. Két kezem rámarkol a kaszára, s csak reménykedek, hogy ez a gyenge acél ki fogja bírni a következő fej levágását is. Bár az ember kovácsok sem szoktak hanyag munkát végezni. S most mint búzakalászt úgy fogja az orkok fejét is levagdalni eme penge. Majd halk hang szól ki a füstből, mi egyre erősebben zengi be az éjszakát.
- Fuss ! Fuss! Fuss ! Fuss!

Bevonuló:

Nem aludt túl jól. Hol jobbra, hol balra fordult, szinte állandóan kereste a megfelelő és kényelmes helyet. Nem, nem az ágy megvetett vánkosával volt a gond és még csak nem is a három másik szerzettel, akikkel megosztotta a felkínált, megfizetett fekhelyeket. Pedig az egyik, az égzengést is megszégyenítő morajjal egybekötve fújta ki a levegőt. Amúgy csend volt. A fogadó, ahogy a város is, már régen elcsendesedett. Mindenki elhúzódott a kis vackába, talán a gyűlő, egymásra tornyosuló felhők nyomása és a másnapi szürke, nyálkás idő ígérete nyomatékosította, hogy mennyivel jobb is a takaró meleg oltalma alatt álomföldén járni.
Hasra feküdt, véget vetett a végtelennek tűnő forgásnak, amiben már gombóccá gyűrte maga alatt a lepedőt. Nyitott szemekkel figyelte a hanyagul becsukott ablaktáblákat és növekvő utálattal hallgatta az egyre hangosabbnak és hangosabbnak tűnő horkolást. Nem fog vissza aludni, pontosabban esélyes sincs, hogy visszaaludjon! Kisurrant a takaró alól, különös módon egész testében végigborzongott, a gyér fényben hunyorogva figyelte a karján égnek meredő piheszálakat. Kellemetlen és nyomasztó érzés környékezte meg és egyre jobban érezte maga körül tekeregni ezt az érzést most, éber óráiban. Talán ez keltegette?
Tekintete újra és újra az ablakra vetődött, egészen olyan volt, mintha megbabonázta volna. Percekig még tétlenül ücsörgött az ágy szélén, játszva a gondolattal, hogy nem várja meg a reggelt és inkább most folytatja az útját, aminek a váratlanul rátörő éhség és a faluból érkező hívogató illatok vetettek ideiglenesen véget. Kitérő, vagy valami hasonló. Nem volt eltervezve előre, hogy melyik úton akar végig menni, de most, ez a hirtelen mehetnék meglepte.
Először kósza gondolatnak tűnt, de most, hogy ott áll az ablak előtt, résnyire nyitva azt, beengedve az est hűvösét, inkább tűnt késztetésnek. Nagyobbra tárta az ablakot és finoman kimozdította helyéből az ablaktáblát is, hogy kényelmesen a párkányra könyökölhessen. Zöld szemei, mint a fűben prédára leső macskáé megvillant a kósza fényben. Kevés volt, de akadt még egy-egy nyitott ablaktábla árnyékában, ahogy a fogadó szú ette cégére felett is. Csend volt. Az éj zavaró némaságában nem a béke nyugalma érződött, mind inkább a rettenő várakozás feszültsége. Egy kutya szűkölő vakkantás rezzentette meg, midőn a messzi sötétségbe révedt, nem keresett, legalább is tudatosan nem sejtett semmit a közeli erdő sötétjében.
- A kutya rúgna meg! Zárd be azt az ablakot! – förmed rá hálótársai közül egy, álmatagon is bántó mogorvasággal. Sou megfordult, a hang tulajdonosát kutatva a sötét homályban, de a semminek küldött méltatlankodó pillantásnál nem lépett tovább. Lassan, semmit sem elsietve kezdet feltápászkodni, ahogy tekintete újra az éjszaka elsimult sötétjére siklott, dermedt döbbenettel állt meg. Milliónak tűnő, pillanattal növő, vörösen lobbanó fenyegetés.
- Megtámadtak! – kiáltotta, hangjában a döbbenettel és a józan ész szította óvatosságra intő félelemmel. Morcos és mogorva morgolódás támadt mögötte, miért is vennének komolyan egy fiatal kotnyeles, álmatlanságtól unatkozó kölyköt? Vagy, ez lenne Ambaron álszentsége? Kinek jutna eszében pont itt életeket ilyen erőszakos módon kiontani? Sou maga is feltette ezt a kérdést, de az elmúlt idő alatt mit sem fakuló szövetsége a széllel már új életre kélt. Az áramlat lehúzta a takarókat és olyan furmányos módon lopta a szendergők bőréhez dörzsölve a hideg levegőt, hogy nem maradt választásuk. Felébredtek. A reppenő anyagok kavalkádján át és a „mókás” kedvű mágus sziluettje mellett ők is láthatták az égre emelt vörös-aranysárga csóvákat. Szedelőzködtek is, de rögvest. A levegővel babrálóknak azonban van lehetősége manipulálni a tehetetlenül repülő tárgyakat. Nem tűnik soknak az egy, talán két tucat vessző, ami belegabalyodik a felszított, tekergő áramlatba és bukdácsolva a földbe fúródik, vagy pattogva tovább gurul. Valaki elrántja az ablak elől, ami mások számára egyet jelent a biztos halállal. A padlóval ütközik térde keményen és szinte teljesen el is hasal, de nincs ideje szót ejteni a mozdulat fölöslegességén. Orrát pörkölt fa és égő vas szaga üti meg, a forrás pedig csak centikre lehet tőle. Tisztán látja, ahogy a vas még felizzik, a felszálló szürke füst pedig olyan, akár a kifakult gyászszalag.
- Ki innen! .. Ég a tető! – hangzik a folyosóról visszasiető férfi hangja. Csak pillanatok és csak pillantások kellenek, hogy a menekülésben közös útra leljenek. Sou elmaradt hálótársai mögött, maga sem tudja miért kell még magához vennie tarisznyáját és mi vezérli, hogy felöltse talárját, csak tette és mire az ajtóba jutott fentről derengő fényesség világította meg az útját. Zajok, avatatlan fülnek is egyértelmű volt, hogy fém feszül fém ellen és ott, ahol a vas már haszontalan az izmok mérettetnek meg. A lépcső előtt még megtorpanni kénytelen, egy kivágódó ajtó állja útját, aki kiront rajta egyenest viharzik lefelé, de lábai nem veszik oly sebesen a fokokat. Sou összerezzen a dobogó hangok hallatán, talán a csontok reccsenését is hallotta, de fájdalom sikolya elől nem zárhatta be a fülét, egyik elől sem. Az első fokra tette lábát, mikor a lenti sötétségben valami baljóslatú fekete megcsillant alant. ~ Orkok!~

*Az éjszaka csendes és nyugodt. Van még valamennyi spórolt pénzem, így épp a Csillagfény fogadóban szállok meg.
Nyugodtan alszok, Moozenről álmodok.
Lassan elfogy az utolsó darnám is, így nem sokára el kell hagynom ezt a nyugodt, kis falut és továbbállnom újra.
A csendes éjszaka, a hűvös idő nem siettet.
Ilsa sem törődik sokat már velem, amikor lent megfordulok.
Most viszont álmaimból felriadok. Még nem tudom, mi tölti meg a levegőt feszültséggel, de szinte tapintható.
Kintről kiáltások, furcsa, hangos zajok hallatszódnak be.
Kitárom az ablak spalettáit, úgy, ahogy az ágyból kiugrottam, vékony, alvós ruhámban és kinézek.
A lángok, a tűz fényében rohangáló, sötét alakok olyan képet mutatnak, amikről eddig csak hallottam.
Fegyverek csillannak a tűz fényében, nyilak szállnak a levegőben és ordítások hallatszanak.
Ez nem csak hirtelen keletkezett tűz, és nem az oltásra felvert falu zaját hallom.
Ambaront megtámadták.
Egy pillanatnyi bénulás után visszahőkölök és becsapom az ablaktáblákat.
Nem tudom, mit tegyek. Sietve dobálom be batyumba a ruhámat, aztán bontom ki újra, és rángatok fel magamra egy melegebb ruhát, amiben nappal szoktam kint lenni.
Ideges vagyok és még a kezeim is remegnek. Sohasem voltam még csatában, csak meséket hallottam róla, de ez itt a valóság.*

/Mese-Ránk borul az Ég/

Vogon gyönyörű napszakra ébredt. Imádta a hajnalt, mikor majdnem minden nap felébred és nyugalomban tölti el az idejét, ami még napfelkeltéig hátra vannak órák.
Ahogy lassan felült, körbe nézett és a fácán tollai még mindig ott voltak a tűz mellett, ahová tette. Elővette a számlakönyvét és a fűbe lerakta, hogy előbb tőrével kihegyezze a vacsorájából megmaradt íróeszközöket.
Hangokra lett figyelmes a fákon túl. Ahogy az amúgy is hegyes fülét még jobban próbálta rávenni, hogy még hegyesebben figyeljen, úgy egyre tisztábban kivette, hogy valakik csatáznak a sűrűben.
~Majd reggel megnézem. Nem lenne biztonságos a sötétben még egy elfnek sem.
*Így történt, hogy visszafordult papírjaihoz, hogy összeszámolja az üveggyöngyre, indigó festékre és néhány vastárgyra elköltött kiadásait, megbecsülve, hogy vajon mennyi rabszolgára kéne ezeket cserélni az ork területeken.
Ahogy a sorok végére írt számokat szummázta, szörnyű érzések kerülgették.
-A francba! Ez a falu! Valaki megtámadta a falut. Tudtam én, hogy szokatlanul nagy zaj egy éjszakai utazón való rajtaütéshez!
*Így azonnal össze is csapta a dolgozni valót és minél hamarabb próbált összepakolni, hogy lóra pattanva a nem rég vásárolt csere rakománnyal vágtasson az erdei tisztásról a hangok irányába.

/Remélem, Ambaron még nincs körülzárva. Dél felől közelíteném meg, talán ott még nincs annyi támadó./