Ambaron falu

~A mesterem már megint lelépett, hogy ütné meg a guta! Egyáltalán nem veszi komolyan a kötelességeit. De ne legyek Ryn, ha nem kerítem elő akár a föld mélyéről is! Nos, talán előbb alszom egyet.~ ezzel a gondolattal hajtottam fejem nyugalomra. A faluban szállást kaptam szerencsére, így most pihenhettem a szűk kis szobában. Az este csendes volt, talán túl csendes is, de abban a pillanatban, csak az érdekelt, hogy végre pihenhetek. Majd reggel előkerítem a vén hamiskártyást, a mesteremet.
Pár óra múlva viszont kellemetlen volt az ébredés. Csatazajok hallatszottak be az utcáról. Kiugrottam az ágyból, és kinéztem az ablakon. Meggondolatlanság volt, mert egy kósza nyílvessző beleállt az ablakkeretbe pont az arcom mellett. ~ huh, hát ez csak centiken múlt. ~ gondoltam, miközben visszaugrottam a szoba közepére. Lázasan kezdtem gonolkozni, mit kéne csinálnom. Nem akartam harcba keveredni, lévén nem sok harci mágiát ismerek, így azt fundáltam ki hogy elbújok. De nem a fogadóban, ha itt maradok, megtalálnak, és talán megölnek. Felkaptam szürke köpenyem, cipőmet és a batyumat, aztán kimentem a folyosóra. Gondoltam még mielőtt bárki is lefülelhetne kiosonok az utcára, aztán elhúzom a csíkot ebből a faluból. Aztán arra gondoltam micsoda egy gyáva nyuszi vagyok, de hiába. Nem vagyok túl erős, és talán nem félénkség, hanem ostobaság lenne belefutni a harcba.

* Szemlélem ahogy az orkok vonakodnak közeledni felém. Majd egy hangot hallok, érzem ahogy a lábam szinte földbe gyökerezik. Egy varázsló is van Közöttük, hallom a hangját. Rá vetem tekintetem a Földet fogja, s valamiért azt érzem ha azt elereszti megszabadulok az átoktól amivel engem egyhelyben tart. Az óriás táncába lépek majd egy tőrért nyúlok s karom lendült a sebesség mivel eldobom egészen nagy. Ha csak nem tér ki előle át lyukasztja koponyáját mintha csak egy vekni kenyér lenne. S ha ki is tér előle a háta mögött lévő fan száguld keresztül.
- E halandó ahogy te engem nevezel... Féreg... Dremer szolgája... S eljött érted, s a csürhéért kiket magaddal hoztál.
*S az első ork ki felém rohan érzi ahogy kaszám átszáguld a testén. Majd egy kört írok le a kasza pengéjével magam körül, tán még akad valaki aki a közelembe merészkedik. Szúrok, döfök s vagdalkozok, s kaszámmal terelem az ork fejeket a Földre.
-Élsz még mágus? Gyere csak ide had küldjem lelkedet mesterem szine elé!
* Eközben már a belső pecsétem már az élet pecsétjét nyitva ja meg. Meg ideértem előtt par gyogyitalt megittam hisz sejtettem ebben a csatában nem uszom meg sérülés nélkül. Bár előnnyel indulok hisz én látom az orkokat felém jönni viszont engem a füst elrejt s megvéd tekintetüktől s irányzott csapásaiktol.

//Bocsi, hogy megelőztelek, Sou, de most van időm írni... //

~Gondolkodj, Fela, gondolkodj!~
*Látom, ahogy az ablaktábla résein keresztül belobbannak az első lángnyelvek és füst is szűrődik be. De nem csak ott, a tető gerendái közül is mintha füst jönne be.
Riadtan kapkodom a pillantásom ide-oda.
Ez nem az a pillanat, amikor bátor tudnék lenni. Soha nem harcoltam.
Görcsösen markolom a kis batyumat. Ha Moozen most mellettem lehetne, a harcos, a zsoldos, akinek erős kezei között ott pihentem ennek a fogadónak az egyik ágyában…!
De nincs, egyedül vagyok, mint a kisujjam.
Feltépem az ajtót és levegőt kapkodva, kerekre tágult, riadt szemekkel nézek körbe.
Emberek szaladgálnak ott, csak egy nő áll holmiját fogva nem messze tőlem.
Ő is nézelődik, mint én.
Csokoládébarna bőröm sápadt az ijedtségtől és attól, hogy nem tudom, mit tegyek, hova menjek.
Odalentről csatazajt hallok, fémek csapódnak egymáshoz, artikulátlan hörgések jutnak a fülembe, és emberi kiáltások is.
Köpeny van rajtam, alatta virágos, déli ruha. A hűvös miatt egy alsóruhát is magamra vettem, és könnyű déli szandálom vastagabb lábbelire cseréltem.
Bizonytalanul nézek a nőre.*
- Mit tegyünk most?!

/Mese-Ránk borul az éj/

A rabszolgakereskedő igen gyors iramot diktált hű társának, hogy az szedje mind a négy lábát. Bizony a legtöbb családtagja amint meglátja a falut, már vissza is fordult volna, nincs dolga vele. Mindenki saját életének kovácsa... és ők szeretik hosszúra kalapálni és biztonságosra.
Ám egy valami fűti a Beebebroxokat! A szakmai elkötelezettség. Nem hagyja Vogon sem a bajban még a halálba oly lelkesen rohanó gyerek fajokat sem. Igyekszik most is megmenteni minél többet.
Az utolsó fát elhagyva enyhén elkanyarodik és a házak és az erdő közötti zöldséges kerteken vágtat hamarosan. És igen elszomorodott gondolatai vannak a falusiak sorsáról, akiktől nem is olyan messze halad el.
~Hogy mi a francért kell engem mindig ilyen helyzetbe hozni?
Most is futhatok az események után a helyett, hogy bejelentették volna, hogy portyázni akarnak. Átkozott nehéz lesz lebeszélni őket, hogy ne öljék meg az összeset már, hogy megérezték a vér szagát. Ha sikerrel járok, akkor sem biztos, hogy az emberei leállnak.
De honnan ez a sok ork? Ez túl sok egy törzs legyen. Lehet, hogy többen indultak közös hadjáratra? Ha így van, akkor még van esély. Csak az egyik vezetőjüket kell meggyőznöm, hogy tíz embert elkülönítsenek. Ennyi pont elég lesz!
Bár ha nem csak ezt a falut akarják lerombolni..., akkor még van esélyem, hogy a következő csatára már úgy készülnek, hogy foglyokat is ejtenek.
*Ha megpillant néhány orkot, akik védik az oldalszárnyat esetleg a menekülők útját vágják el, nos ő sem rest, azonnal rájuk szegezi az íját, de nem lő.
-Vezessetek a vezéretekhez! Beszédem van vele. Vogon Beeberox vagyok, a rabszolga kereskedő.
*Nem fog többet tenni, ha kellő távolságot tartanak tőle. Ám ha főnökük említése nem higgasztja le őket, akkor nem lesz rest védeni az életét.

/Ne izgulj, Ryn! Téged is megmentelek. Már elindultam tárgyalni./

Kiosontam a házból. ~ fuh, ez egész könnyen ment. Most pedig spuri el innen. ~ gondoltam, és már indultam is volna, mikor észrevettem, hogy hiba csúszott a számításomba. Az utca tele volt orkokkal, és mivel több ház égett, elég jól láthattak engem. Egy pillanatig visszapillantottam a fogadóra, gondoltam visszaszaladok, de döbbenten láttam hogy ég az épület. Ha visszamennék, kevesebb esélyem lenne talán a túlélésre. Egy házban való bennégés nem szerepelt a karácsonyi kívánságlistámon, szóval újra az utca felé fordultam. Errefelé se voltak túl jó kilátásaim. Egy ork észrevett és üvöltve rohant felém, és ha ez nem lett volna elég, csatlakozott hozzá pár társa is. Egy másodpercig bennem rekedt a levegő, aztán pánikszerűen előkaptam a pálcámat. Hirtelen nem jutott más eszembe csak a gáncsoló átok. Pálcám egyetlen apró lendítésére kirántottam a legközelebbi ork alól az árnyékát, mire az hasra esett. A mögötte lévő nem tudott elég gyorsan lefékezni és átesett rajta. A harmadik már ügyesebb volt, ám a hirtelen keletkezett úttorlasz lelassította. Addig volt időm hogy kicsit koncentráljak, aztán kilőttem rá egy kis méretű tűzgolyót. Sajnos nagyobbra még nem voltam képes, de örömmel láttam, hogy ezzel is nyertem magamnak egy kis időt, mert megpörköltem az orkot. Ám tudtam, hogy a kis közjátékom csak még több ork figyelmét hívja fel rám. Körülnéztem.
- Világos mint a nap. – mondtam látszólag nyugodt hangon.
- Esélyem sincs ellenük. – nyugtáztam elhúzott szájjal, mert hirtelen támadt bátorságom most újra elhagyott. Tudtam hogy szégyen a futás, de azt senki se tagadhatja hogy hasznos, főleg, ha az ember szerencsétlen lányára egy csapat ork ront rá. Megfordultam, aztán:
- Víííííííííííí! – harci kiáltással futni kezdtem, lehetőleg minél távolabb az orkoktól. Nem tudtam merre haladok csak futottam és futottam. Közben lázasan gondolkoztam, hogyan is rázhatnám le őket. Támadt egy gondolatom, de nem voltam benne biztos, hogy ez bejön. Futás közben a saját árnyékomra böktem a pálcámmal. Az árnyék felemelkedett mint valami megfoghatatlan bábu. A következő saroknál én jobbra fordultam és egy konyhakerti bokorba ugrottam, pálcámmal viszont balra suhintottam, mire az árnyék Ryn balra iramodott. Sűrűn imádkoztam az összes istenhez, akit csak ismertem, hogy bejöjjön a csel és az árnyék után fussanak. Mondjuk azt is tudtam, hogy csak egy bizonyos távolságban hat a varázs. Szóval pár méter után semmivé fog foszlani az árnyékbábu. De ez talán elég lesz ahhoz, hogy összezavarjam és lerázzam őket.

Vissza az emeletre! Ez a parancs a legerősebb, túlharsogja az összes vészt kiáltó gondolatot, de még is mi várná fent? Lehetőség? Hogy kimászik valamelyik, ablakon, lehetőleg elkerülve a talán még mindig záporként hulló gyújtónyilakat és utána egyszerűen, mintha mi sem történt volna, fülét becsukva és szemet hunyva a történtek felett, szárnyra kapva, elillanna? Megtenné. Pontosabban, megtette volna, habozás nélkül, nem is olyan rég. Mehetne, talán a beáramló tömeg mellett, vagy egy parányi résen át illanva is volna számára menekvés, de marad. Pillantása a lépcső aljában összeroskadt férfira téved, talán szörny, de az is lehet, hogy csak a fájdalomtól kímélte meg magát az elméje. Íriszei az éjjeli vadászok lidércfényével villant, ahogy a fény és sötét kontrasztjában megmozduló fekete árny egyre közelebb és közelebb ér. Makacsul rá szegezte tekintetét, illetve a fegyvere útját kísérte figyelemmel. Egyetlen mentsvára lehet, ha megpróbál előrelátó és okos lenni, maréknyi harci tapasztalata nem lesz túl nagy segítségére és nem is egy kiköpött zseni, de próbálkozni fog.
Első nekifutásra azt szándékozik felhasználni, ami már adva van. A körbeforgatott fegyvernek már meg van ugyan is a lendülete és elég szelet kever maga körül, hogy ő azt bátran megnövelje, jobban mondva, hogy olyan erővel taszítsa meg a következő ívbe kezdő fegyvert, hogy azt a tulajdonosa ne, vagy csak erőfeszítés árán tudja megtartani. Nem várja meg, míg kiderül sikerrel járt vagy sem. Oldalra mozdul, el a lépcső mellől, a tágasabb tér felé, hogy ne keljen egy sarokban várnia arra, hogy egy túl erős ellenfél agyonsújtsa. Haladtában' meglendíti kezét az orkok felé, igyekszik akkora áramlatot keverni, hogy megtorpanjanak, hátráljanak, esetleg el is essenek. De tisztában van azzal, hogy egy égő épületben nem a lehatásosabb módszer a harcra. Ezért is hallhatja, vagy csak úgy véli, hogy hallja, ahogy sikítva ég a fa, mohón sziszegve, mint egy felpiszkált kígyó a megélénkült széljárástól.
~ El tudnám oltani? ~ Kétkedéssel gondol erre, míg talpa valami hengeres dologra téved és így kénytelen a falnak tántorodva visszanyerni egyensúlyát. ~ Csak hogy… ~ Nem feledkezett meg az orkokról, egy pillanatra sem, ahogy arról sem, hogy hiába kedvez az ég az esőcsinálásnak, ahhoz szüksége lenne jó néhány nyugodt percre. De így? Megpróbált mély levegőt venni, ami nehezére esett, a fogadó tere megtelt a tűz szúrós szagával és amit eddig észre sem vett, hogy a füst korma kaparja a torkát. Azonban szükségét érezte annak, hogy tüdejébe szorult levegőt teljességgel átjárhassa tüzének, minden fagyos hidege. Csupán pillanatnyi habozást követően már ki is fújta, erőteljes kézmozdulattal adva sebességet és irányt a jeges légtömegnek. Nem fog senki halálra fagyni, de a fára és fémre telepedő zuzmó alatt talán képződik egy olyan jégréteg, amin a támadók nyugodt szívvel vágódhatnak hanyatt, legalább is elkövetkező néhány percben. A növekvő meleg úgy is kikezdi majd, de mágikus mivolta csak növel valamennyit élettartamán. Így talán jut ideje arra, hogy felmérje a helyzetet és arra is, hogy távolabb húzódjon az ellentől. ~ Az ajtó! ~ Becsaphatta volna, talán rá az egyik belépő gyilkosra és míg az ajtó ripityára tört volna, az orknak bántódása sem esett volna. Az erejére pedig szüksége lesz, jobb, ha gazdálkodik vele.
Szeme megakad egy sziluetten, korábban is mintha látta volna, ismerős és tisztuló látványa nem éppen kellemes emlékeket ébreszt fel benne, de azok már nem böknek olyan éllel, mint az akkori események után. És. Vannak még, akik harcolnak, egy másik alakon is megakad szeme, aki hozzá hasonlóan kutat a felfordulásban.

//Semmi baj Fela, sőt : ) Nekem így is elég későn sikeredett írni és cserébe észrevettelek, meg Kesa o/ //

- Mocskos.. Lények... A gyorsak tánca.
* E sebességnél már a nyilak nem is oly gyorsak. S szemem segítségével képes vagyok látni őket. S sebességük is teljesen más szinten van mint az óriás táncában. Viszont lángoló köpenyem kissé zavarba ejt. Hisz ledobva magamról már csak a szokásos oltozetem marad rajtam az álarcot kivéve. A lángoló köpeny hamar lekerül rólam ezzel szabad utat adva a füstnek a terjengésében. S hamar el is fog illanni a feltámadó szél következtében pillanatnyi előnyöm most elkezd semmissé lenni viszont van még remény. Hisz e lények túl lassúak ahhoz hogy elkapjanak. Viszont lábam még mindíg nem hajlandó egy lépést sem tenni. Merész lesz a vállalkozás viszont meg kell próbálnom. A fegyver hegyét a földbe szúrom majd hátra dőlök a most már pontosan kilőtt nyilak a felső testemet vették célba. S azon mint lassan szálló tollpihék lebegnek el felettem. Egy ork ki nemrég rám támadt s fejét vettem egy nyilat copelt hátán. Kezében még mindig kardjat szorongatta. Elég közel volt hozzám hogy elvegyem íjat s a nyilas tegezét elérjem s megszerezzem a vesszőket. Mielött még újra megfeszítettek volna idegeiket a vesszők. Máris az elöttem állokba fúródnak. S három ork szinte egyazon pillanatban rogy térdre. Majd halálhörgés édes nesze hallatszik. Majd egy gondolat ébred fejembe miközben dobom le magam elé az íjat. S kezemmel elütöm az engem célba vevő dárdát. Ami van tőlem pár méterre landol a földön. Ha a lábam nem éri a talajt nincs mihez oda szögeznie. Hát ismét hatra dőlök de most túl a holtponton, majd kezem a földet éri. S egy elegáns kézen állásból vissza érek két lábamra. Amim ahogy a földet érintik egy mosoly ül ki arcomon. S csak egy gondolat fut végig fejemen.
~Rabasztatok...

/Mese- Ránk borul az éj/

Az emberkereskedő néha kerítéseket, néha bokrokat átugratva haladt a kertek alatt... egészen pontosan inkább a kertekben, igen komoly anyagi kárt okozva a tulajdonosoknak, akik valószínűleg cseppet sem bánták, hogy nem orkok tapossák le a veteményest... Volt jobb dolguk, mint a befőttnek valón aggódni.
Amikor pár orkot megpillantott, kik a menekülőkre vadásztak hiába vette elő kedvesebbik énjét, tárgyalása egyre inkább megkívánta az agresszív vélemény cserét. Hát jobb modora helyett elővette íját, és bele eresztett egy nyílvesszőt a legelöl loholó lábába, ám úgy tűnt számára, hogy az utolsó udvarias figyelmeztetése is hatástalan. Hát arrább ugratva a paripájával eresztett meg hátra fele további lövéseket, immáron ha nem volt páncél rajtuk, mellkasra esetleg fejre célozva.
Terve az volt, hogy leszedi ezt a pár kötekedőt és vissza kanyarodik a sebesült lábúhoz, hogy foglyul ejtse. A fák között közben egy orvlövészt vett észre, kit a gyújtásra használt fáklya tisztán megvilágított, így őt is célba vette.

//Mese: Ránk borul az éj Kesa és Sou //

*A füst egyre nagyobb a folyosón is. Körbenézek, a szürke köpenyes lány nem felel nekem semmit, én pedig elnézek a folyosó vége felé.
Látom, hogy egy szőke fiú közelében az orkok átesnek egymáson.
Nem lehet véletlen, de szinte felsikkantok, és a szám elé emelem a kezem. Nem láttam még orkot és ezek nagyon rondák.
Egy alvóruhás férfi ugrik elő a semmiből, karddal a kezében, és kiáltására én hátrébb húzódik. Megbabonázva és rettegve nézem a kibontakozó harcot.
A vér látványára és a félelem miatt is hevesen ver a szívem.
Sietve nézek körbe a füstben, hogy hová lehetne menekülni. Reménykedek benne, hogy a varázslófiú, aki talán még csak tanonc lehet, kitalál majd valamit, amivel mindannyiunkat meg tud menteni.
Attól félek, hogy ez a falu hamarosan elpusztul a benne lévőkkel együtt.
Emlékszem még Moozen meséjére egy ork támadásról. Arra is, hogy ott is mindenki lemészároltak.
Nem szeretnék még meghalni, nem ezért jöttem el otthonról.
Kérdőn és félve nézek a lányra, aki a közelben áll és Soura is, meg a harcolókra, akik minden erejükkel harcolnak még az orkok sötét és ronda csapatával.*

~Sikerült! ~ boxolok kicsit a levegőbe a bokor mélyén feküdve. Az orkok elfutottak a másik irányba az árnyékom után. Arra gondoltam, hogy amíg az orkok tovább nem állnak, addig szépen meglapulok a bokor mélyén. Épp kezdtem már magam nagyon biztonságban érezni, mikor egy ork lábát pillantottam meg magam mellett. Megfagytam, még levegőt sem mertem venni. Az ork lassan beleszippantott a levegőbe. ~Muszáj ennek itt szaglásznia? ~ gondoltam bosszúsan. Újra összeszedtem a bátorságomat, ráirányítottam a pálcám és átkot bocsátottam rá. Láttam, hogy az ork kissé szédelegve tántorog, lába ide-oda lépett, majd leült, végül elfeküdt a bokor mellett és mélyen elaludt. De ezzel még nem elégedhettem meg, ugyanis olyan éktelen horkolásba kezdett, hogy csoda lett volna, ha nem vonzza oda a társait. Előszedtem picike tőrömet. Gondoltam elvágom a torkát és ezzel vége is. Nagy nehezen közelebb húztam az orkot és a nyakához tettem a pengét, aztán….megremegett a kezem. Én még sosem öltem meg senkit és semmit. Lehet hogy az orkok gonosz, ronda teremtmények, de biztos nem mindegyik az. Mi van, ha csak muszájból van itt? És most meg kell halnia? ~Nem, nem, nem! Miért kéne bárkit is megölnöm??? Nem akarom! Amíg nem muszáj, addig nem mocskolom be a kezem. ~ kissé búsan lehajtottam a fejem. Ha nem akartam megölni, akkor sürgősen tovább kellett állnom, új búvóhelyet keresni. Kimásztam a bokorból és az árnyékos kertek és házfalak között bujkálva osontam a kertek között.

Mese: Ránk borul az éj

Hirtelen, de persze lehet, hogy eddig is ennyire „zsúfolt” volt a fogadó eme szeglete, most annak tűnik a megelevenedő tűz fényében. Alighogy megállapodott tekintete a déli szépségen már egy egészen más fajta szépreményű egyén kötötte le némileg kalandba fogó figyelmét. A mosoly, még ha ebben a helyzetben nem is pont az ép ész jelképe, akkor is önként helyezkedett el a vonásain. A látvány, részben, a gondolat viszont egészben minimum az irónia mintásszegélyű, fodros köpönyegét a magáénak mondhatja. Vajon mi a nevetségesebb, alsónadrágban harcolni és nagyon finoman érintve a lehetőséget, dicsőn meghalni, vagy egy hálóruhás harcostól térni meg a túlvilágra. Utóbbival aligha büszkélkedne még egy az ostobábbak közül való ork. Visszatérve rájuk, a zöld szemek is az egymásnak ütődő robosztusnak tűnő testeket figyelte, de kénytelen volt gondterhelten tovább kémlelni a fogadó helységét. A tűz nem áll meg, van bőven mit falatoznia, az orkok szintén nem mutatják annak szándékát, hogy inkább máshol keresnének legyilkolnivalót, ellenben vannak, akik fegyvert fognak. Fegyver. Fegyver után néz ő is, megleli azt a rejtélyes tárgyat is, ami kis híján elbuktatta. Csalódottságot érzete fogta el. A régi kalandos elmesélésekben, a valamire való csihipuhikban mindig jutott nem is kis szerep egy jókora nyeles serpenyőnek, de neki nem jutott egy ilyen nehéz, de hatásos ütleg. Egy seprű nyele volt ugyan is a bűnös. Használhatónak vélte, ezért lehajolt érte és magához véve arra törekedett, hogy közelebb kerüljön azokhoz, akiknek egy puszta fadarabnál valamivel hatásosabb fegyvere van.
Eközben igyekezett, már amennyire jutott rá lehetősége, egy olyan gyenge áramlatrendszert összehozni, ami a füst foszlányait szedi össze és tömör, csípős felhővé gyúrva egy irányba tereli, ami egyezik a betörő orkokéval. Had részesüljenek a tüzük áldatlan hatásából, ha lehet minnél töményebben. Igyekszik azonban arra ügyelni, hogy a harcba kezdő bajtársaknak ne marja könnyesre a szemét, mert nem az ellenfélnek akar kedvezni. ~ Mihez lehetne kezdeni? ~ Tette fel magának a kérdést, mert teljesen kifogyni látszott az ötletekből. Amíg ilyen sokan vannak benn az épületben egyenesen örültségnek tűnik megemelni a tetőt, hogy esetleg a parázs röptetésével is nehezíts az orkok haladását, de ez igen csak visszaüthet. Beszakadhat a tető és temérdek új tűzfészket hozhat létre. Nem, határozottan nem szeretne egy épületben bent égni. A zűrzavaros hangok azonban nem hagyják, hogy elfelejtse, szinte majdnem mindegy bent, vagy kint, mindenhol ugyan rossz a helyzet.
- Hogy segíthetek? – Kiáltja, ha neki nem, talán valaki másnak van valami épkézláb ötlete. A lehetetlen is szóba jöhet, az illúziókkal talán lenne esélye megcsalni az nem pallérozott elméket, de nagyon is számít a korábbi tapasztalata alapján arra, hogy nem támaszkodhat a káprázatra teljességgel.

Életben hagytam az orkot, bár magam se tudtam jó döntés volt-e. Nem igazán szeszélyből tettem, inkább csak inamba szállt a bátorságom. Mindig is úgy gondoltam, hogy a gyilkosság nem természetes emberi viselkedés. Persze azt is tudtam, hogy nem sok esély van rá, hogy úgy keveredjek ki ebből az átokverte faluból, hogy nem ölök meg senkit…sőt ahogy jobban belegondoltam még az is nagyképűen hangzott, hogy én kijutok innen élve. Ahogy a bokrok és házfalak között osontam, rájöttem, ez nem egy egyszerű rablóbanda. Az orkok úgy nyüzsögtek az utcákon, mint a hangyák a hangyabolyban. Több ezren lehettek. Tudtam, hogy csak idő kérdése és rám találnak. Olyan sokan voltak, hogy egy egész hadseregre lett volna szükség, hogy megállítsák őket. Ahogy egy ház sarkához értem sikoltozást és kiabálást hallottam. Kikukucskáltam és láttam, hogy maroknyi fegyvertelen falusi próbál elmenekülni egy halom ork elől. Pont felém futottak, de csak hárman tudtak beugrani mellém a házfal mögé. A többit eltalálta egy kisebbfajta nyílzápor.
- Végünk van! Mindannyian meghalunk! – zokogott egy nő, aki görcsösen szorongatta kislánya kezét. A gyermek olyan sokkot kapott, hogy szinte levegőt se tudott venni. Mellettük egy kamaszforma fiú állt, ő valamivel jobb állapotban volt, de ijedten méregetett engem.
- Semmi baj, én is menekülök épp. – közöltem gyorsan a tényállást és újra az utca felé kukucskáltam. Furcsálltam, hogy az orkok nem futottak a falusiak után. Csakhamar rá is jöttem miért. Az egyik ház pincéjéből vagy 5 faláda került elő és most azon veszekedtek. Az összesnek kellett volna. Füleltem, és megtudtam azt is hogy tele van első osztályú pálinkával. Kisebb közelharc játszódott le az orkok közt a piáért, aztán mikor a veszteseket eltávolították, elkezdték lefeszegetni az első láda fedelét. Közben azok akik nem juthattak piához, rájöttek, hogy gyilkolni legalább annyira jó mint piálni és elindultak felénk.
- Gyertek elő kis férgek, hadd belezzünk ki titeket. – üvöltötte az egyik. Tudtam, ha nem szedem össze magam mind a négyünket kicsinálnak. Muszáj lesz ölnöm. Ha nem én gyilkolok először, akkor én halok meg. Egy pillanat alatt megvolt a tervem, kiugrottam a házfal mögül, a ládákra céloztam és ellőttem egy tűgolyót. Még soha életemben nem koncentráltam ennyire. Tudtam, ha varázslatom célt ér, felrobbannak az alkohollal teli ládák, és az orkoknak bizony annyi. Ugyanakkor veszélyes vállalkozás volt, mert én se voltam éppen fedezékben. Távolabb álltam ugyan a ládáktól mint az orkok, de ha ennyi alkohol berobban még én se tudtam pontosan akkor mi lesz. Egyenlőre csak imádkoztam hogy a támadásom sikeres legyen.

*A földre érkezek, nem minden a tervek szerint sikerült. Egy nyíl sebesen a kezembe fúródott, miután lábaim cserben hagytak. Viszont a nyílvessző ami megsebzett, szinte rögvest feloldozott az átok alól. Ekkor jött e gondolat.
~Rábasztatok...
*Lábaim ismét szolgálatomba helyezték magukat. Jobb kezemre tekintek, majd balommal megragadom a vesszőt, s kihúzom karomból. Az első sérülés, mit a háborúban szereztem. Félelmetes volt a látvány ahogy a sebből előbuggyan a vér s az rögvest beforr a pecsét ereje által, tátongó helye ott marad viszont a vérzés megszűnik. Az első csepp vér mit az emberekért hullattam. Ez még csak egy karcolás mi rám fog várni eme úton. Tekintek fel a közeledő orkra, ki éppen csapást készül mérni rám. Nem szabadna elkalandoznom, s erre térdre rogy. Látom ahogy feje közepéből egy vessző lóg ki. Elvigyorodok látom ahogy szivárványhártyáját ellepi a halál szürkesége. Nem érdekel honnan érkezett a nyíl.
-Engem halhatatlanságra szánt a sors...
*Nézek fegyveremre majd az három részre válik, Sebesen három részét összefogom, s hátamra helyezem. A kasza pengéje lekerül, semmiség volt leszedni onnan, hisz én magam helyeztem rá.
-Azt hiszik... az emberek csak... fegyvereik miatt veszélyesek....
*Állok talpra, vöröslő tekintetem pásztáz, ki az első ki közelembe merészkedik. Egy még nem látott állást veszek fel. Kezembe öklöm helyezem, majd egy helyben állok. Az orkok egyre csak közelednek, még kell egy kis idő... Engedem had érjen közel oly közel, hogy már csak egy  hallhasson...
- Sárkány stílus...
~Én maga vagyok a fegyver
*Az ork csapása elől kitérek ki gyomrom felé szúrt. Semmiség volt, a gyorsak tánca az én védelmem. Villan fel szemem, öklöm sebesen száguld, az ork felé. Mi egy lassú lépés volt, olyan volt mintha egy szempillantás alatt két métert haladtam volna, majd egy ahhoz képest lassított felvétel, s az orkok szemszögéből végre ismét látható mozdulat.
~Az óriás...
*Hallatszott ütés előtt a gondolat, s látom ahogy az ork a földre kerül. Arca teljesen össze zúzva hevert előttem...
- Veszélyesebb vagyok a fegyver nélkül mint vele...
*Érkezik a hátamra egy ork penge, mit saját fegyverem három részben hajtva levéd. Megérzem mégsem tűnik oly erősnek.
~Az óriás az én erőm... Gyors...
*Szemeim ismét felvillannak.
~Salamon rengeteg dolgot bízott rám, nevét viselem... Az első fattyúnak mi egy megengedhetetlen házasságból született... S rám hagyott, egy olyan tudást, s a vele járó hatalmat, mi talán szembe szállhat a sötétséggel.
*Térek ki a következő csapás elől, miben elég volt saját erőm ahhoz, hogy az ork kezét tovább repítsem s az saját társa fejét metssze le. Szemem villan, kezem repül. Az ork megfelelő bordáját eltalálva az átszúrja tüdejét. De nem lustálkodhatok sokáig jön a következő tánc. Közben sebem is elkezd gyógyulni viszont sürgősen egy mágust kell találnom, hogy adjon mágiát a táncom következő lépésére.
~Sajnálatos módon ekkora erő sem képes egyedül felvenni a harcot minden ellen... Kellennek a társak...
*Belátom, hogy egyedül nem vagyok képes ennyi orkkal végezni, viszont a kőrgyűrűből ki kell szabadulnom. A az óriás táncával véve lendületet, lépve két lépést, villan fel szemem. Látom a távolságot, épp elég. Ha egy lépéssel közelebb lenne nem lenne időm táncot váltani. Haladt felém egy nagyobb darab ork. Rontok neki a lénynek.
~Egy.. kettő...három... Négy... Az óriás...
*Két tenyerem éri az orkot, kit a lendületem magával ragad. Egyik tenyeremmel orrát ütöttem fel koponyájába, másikkal rámarkoltam páncélzatának fogható részére. Majd neki veselkedtem, az oriás minden ereje a lábamba szökik. A többi orkot a halott tetemmel taszítom félre, s még pont időben, nem volt még oly nagy a gyűrű. Talán három sorban lehettek viszont nincs időm nézelődni. Ismét megvillan a szemem, a kertek felé veszem az irányt. A gyorsak tánca szinte szabad utat biztosít az orkok között. Szánom azokat a lényeket, túl lassúak. Csak az erő semmi sebesség. Majd egy emberi alakokat  pillantok meg szememmel. S mögöttük a könnyen felismerhető orkok hőjét látom.
~Tizenketten... Plusz egy...
*Majd az egyik elordítja magát kit eddig nem számoltam bele, s csak most tűnt ki három ork öleléséből.
~Vannak szar helyzetek ezzel a látással is...
*Gondoltam ezzel arra, hogy most elszámoltam volna magam egy lépéssel ha nem veszem őt észre. A gyorsak léptei feléjük veszi az irányt.
~ Ki kell menekíteni ki eddig elért... közel a falu széle talán még megússzák...
*Ötlik fejembe gondolat, majd az első ork mellé érek. Majd az a következő pillanatban nyakához kap, miből vére folyik ki. Ő állt leghátul, a többiek észre sem vehették kik már igencsak a falusiak s közöttük egy ismerős lány vérére pályáztak. Még mindig a gyorsak lépteit használom, s ismét megcélozom azt ki leghátul áll. Röpke pillanatok ezek, s a gyorsak táncába sebezhető vagyok...
~Ebben csak egy egyszerű ember vagyok... aki a sárkányokkal szárnyal....
*Érem be gyorsan a tizenharmadikat kinek bordája közé szúrom fekete pengémet. Mamba oly régen nem használtam, szinte már könyörgött apám fegyvere, hogy ismét ő legyen a soron. Ehhez a stílushoz, tökéletesebb fegyver nincsen.
~ Talán a fegyver...
*Ötlik fejembe gondolat.
~ Egy másik stílushoz volt összerakva... Ő talán egy... akkor ezt... valahogy át lehet változtatni...
* Ötlik fel bennem a felismerés... hisz Salamon ezt kaszaként írta le emlékeiben viszont ez egy lándzsa. Húzom ki fegyverem az ork oldalából ki feltartott keze alá mivel éppen csapni készült böktem be tőrömet, mi éppen elérte az ork tüdejét. Majd bal kezemmel az ork fejéhez kaptam, lábamat az övé mögé helyeztem, majd szemem villant.
~ Az óriás tánca...
*Rántom meg annak fejét lefele s közben kiszakítom fegyverem a mellkasa felé. Csupasz felső testéből a vér a közeli lány arcára fröccsent, aki pillanatokon belül egy Cián szempárral találkozott.
~Nem áll szándékomban az hogy elájuljon s össze csinálja magát.
*Nézek a lányra aki oly ismerősnek tűnik, viszont nem tudom honnan elmémben homályosan dereng arc.

A tűzgolyó pontosan haladt a ládák felé, és én tudtam, ha célba ér itt akkora robbanás lesz hogy….jobb is ha nem várom meg. Ezzel a gondolattal sarkon fordultam és úgy futottam, ahogy csak lábaim bírták. Nem néztem merre csak rohantam, míg elég távol nem értem a helyszíntől. Beugrottam egy házfal mögé aztán megfordultam és…
Valami meleg fröccsent az arcomra. Érzékeltem, hogy valaki halk puffanással a lábamnál ér földet. Én viszont nem mertem lenézni. Egy magas álarcos alak állt előttem. Olyan közel volt hozzám, hogy ha nem lett volna ilyen nagy a csatazaj még a szívdobogását is hallhattam volna. Testemben az összes izom megfeszült egy pillanatra és pálcámat a sötét mellkashoz nyomtam. Arcom halottsápadt volt és szinte szobormerevek a tagjaim. Ijedt voltam, annyira, hogy megmozdulni se bírtam. Szó szerint a földbe gyökereztek a lábaim. A pálcát is csak reflexből nyomtam a férfi mellkasához. Csak néztem fel rá és kezdtem felkészülni a halálra. Ekkor viszont egy emlék idéződött fel benne. Egy határtalanul kék szempár, épp olyan mint ami most lenézett rám az álarc mögül.
- Na-nawarean. Mondd hogy te vagy az. – nyögtem elhaló hangon. Hirtelen olyan szinten telepedett rám a kétségbeesés és a fáradtság, hogy úgy éreztem menten feladják a lábaim a harcot és összerogyok. Megkapaszkodtam a férfi karjában. Tudtam, hogy csak egy hiú ábránd hogy épp itt fussak össze valakivel, aki talán segíteni tudna.

*Hallgatom a lány hangját, meglep hogy még emlékszik rám. Viszont nekem is beugrott egy emlék mi hozzá kötődött. Amolyan ígéret lehetett ez részéről. Majd kezem miben megkapaszkodik mellkasánál megragadja majd talpain tartja, hogy össze ne rogyjon.
- Erősebb lettél? Hisz ezt ígérted...
*A lány talán még emlékszik ígéretére, s remélhetőleg össze szedi magát s nem fog elájulni a vér láttán ha mégis a földre pillantana. Majd látom ahogy arcán lefolyik a vér majd a kezemen szétfröccsen.
- Gyógyító mágiák... ismersz olyant Ryn?
*Jut eszembe a lány neve még régről, egy nyúlvadászatos kalandról mikor Salamon tanította a sárkány technikát. Akkor még ennek nem voltam tudatában.

A férfi megragadta a ruhámat a mellkasomnál.~ Ez meg akar ölni! Tutira! Máris elkapta a ruhámat és a következő lépése minden bizonnyal egy jó nagy ütés lesz!~ Becsuktam a szemeimet és felkészültem az ütésre. Ám az váratott magára. Ez épp elég volt, hogy összeszedjem még megmaradt bátorságom szilánkjait.
- Ha nem engedsz el, akkor kicsinállak! – kiáltottam rá épp mikor ő is megszólalt. Nem hallottam pontosan mit mond a saját hangomtól, de valami erőről beszélt. Durcás arccal néztem rá, mint egy kislány, aki nem kapott cukorkát. Aztán megkérdezte ismerek-e gyógyító mágiákat.
- Ahhoz neked semmi közöd! – böktem meg a pálcámmal a mellkasát.
- Figyelmeztetlek, ha nem engedsz el, akkor…akkor…én…-nem tudtam pontosan mivel is fenyegethetném meg eléggé. Sokkal magasabb volt mint én és erősebbnek is tűnt. Érzékeltem, hogy esélyem sincs ellene. A félelmet most felváltotta bennem a tehetetlen düh. Olyan hirtelen cselekedtem, hogy szinte fel se fogtam mit csinálok. Felnyúltam és pofon csaptam. Le akartam ütni róla a maszkot.

*A lány kezére nézek miközben dadog felém. Majd tekintetem a hófehér arcra terelődik mi most a dühtől kezd égni. Kezem elengedi ruháját, majd másik kezemmel visszahelyezem a tőrt a helyére. A házam mögötti tokba.
- Ne szórakozzál Ryn... Erre nincs idő... Igen az vagyok akinek gondolsz.... a kérdésemre válaszolj.
*Majd tekintetem körbe vezetem. Még szemem nem lát orkokat kik felfigyeltek ránk. S vöröslő szempár néz vissza a lányra.
- Ha meg akartalak volna ölni már megtettem volna.

Egy pillanatig még én is csodálkozva néztem a kezemre. Fogalmam se volt hogy volt bátorságom ilyesmihez, és már kezdtem felkészülni a legrosszabbra. Ám a férfi rámszólt hogy ne szórakozzak és azt mondta az akinek gondolom. Szóval tényleg Nawarean volt, az a fiú aki szétvert egy kocsmát mert leejtették a vacsoráját.
- Jajj de jó! Megmenekültem! – csúszott egy hatalmas mosoly az arcomra. Nawarean erős srác, elég lesz ha ezentúl elbújok mögé. De aztán tudatosult bennem mit is kérdezett.
- Gyógyító mágia? Hát kicsit értek hozzá, de nem vagyok túl jó benne. Még nem igazán volt lehetőségem gyakorolni. Súlyos sebeket nem tudok meggyógyítani. Csak kisebb vágásokat esetleg. – mondtam bizonytalanul.
- Megsérültél? Hol? Mutasd! – néztem végig a fiún. Az jutott eszembe hogy ha súlyos sebe van akkor mégsem tudok majd elbújni mögötte, ha fedezékre van szükségem. Sőt, akkor még rosszabb helyzetben leszek.

*Csak ingatom fejemet, nemleges válaszul a lány kérdésére, s örömére is egyaránt ahogy azt hiszi képes lesek egyedül megvívni az emberek háborúját.
- Nem de szükségem van rá... Varázsolj rám... s én eldöntöm elég lesz e vagy sem...
*Majd fordulok meg nesz hallok magunk mögül s szemem vörösen izzik mire észre veszem csak egy kutya rohan el mögöttünk s senki mást nem látok a sötétben.
-Gyerünk Ryn! Indulunk! Kivezetjük a túlélőket ebből a halálveremből.
*Várok, hogy a lány befejezhesse varázslatát, majd megindulok a fogadó felé, ahol Souék vannak. Nem könnyíti meg az utat most hogy láthatóként kell mozognom viszont van egy csalim ki majd eltereli rólam a figyelmet mielőtt még kivégezném ellenfeleimet. Majd nem is sokat várat magára ez az esemény. Orkok rontanak ránk átugorva egy kerítés falán. Rynre nézek majd megszólalok.
- Védd magad!
*S mint a kámfor úgy tűnök el a lány tekintete elől, miközben ő fél tucatnyi orkkal kerül szembe.

Rájöttem hogy mit akar a fiú.
- Az nem gyógyító mágia, hanem védő mágia amire te gondolsz. – néztem rá bosszúsan.
- Védő mágiát csak egyszer használtam életemben, mikor tanulgattam, szóval nem valószínű hogy képes vagyok rá. – jelentettem ki. ~ És amúgy is, miért fecséreljem rád a tudományom, mikor ez megmentheti az én életemet.~ gondoltam elhúzott szájjal, de hangosan nem mondtam ki. Még nem bíztam a fiúban.  
- Sajnálom, de ez nem fog menni, még nem vagyok túl erős, ráadásul túlzottan is fáradt vagyok. Mielőtt találkoztunk nagyon sokat használtam az erőmet. – mondtam fejcsóválva. Aztán a fiú elindult. Azt mondta kivezetjük a faluból a túlélőket. Pont arrafelé ment ahonnan jöttem.
- Állj! – mondtam megtorpanva.
- Én arra nem megyek! Onnan jöttem és épp ezért tudom, hogy nem lesz esélyünk kijutni onnan élve. Ha hősködni akarsz, akkor hősködj nyugodtan, de én csak egyfele megyek. Ki ebből a pokolból. – jelentettem ki határozottan. Ekkor viszont újabb orkokba futottunk. Üvöltve rontottak ránk. Épp kérdeztem volna hogy van-e terve a fiúnak, mikor az kijelentette, hogy védjem magam és eltűnt. ~Tudtam hogy nem bízhatok benne~ gondoltam dühösen. Vagy tucat ork rontott rám, én pedig lázasan gondolkoztam mit tehetnék. Hirtelen eszembe jutott egy terv. Előre lendítettem a pálcámat és arra gondoltam talán sikerülhet összekapcsolnom az árnyékukat. Ha ezt meg tudnám tenni, egyszerre tudnám kirántani az összes árnyékát, így mind orra buknának. Nagyobb bajuk nem lenne, de nyernék egy kis időt a menekülésre. Koncentráltam és az árnyékok összekapaszkodtak, aztán megrántottam a pálcámat. Imádkoztam, hogy sikerüljön a varázslat.

* Látom ahogy a lány pálcájával suhint s több ork is orra esik. Nem értettem igazán mit tett velük. Viszont a maradék rám hárul. Nincs okom panaszra hisz a lany egyedül harcképtelenné tette hatukat kik egymáshoz közel voltak. S ha csak másodpercekre is csupán de megállította őket. Pont elég volt, sárkányölő stílusom éppen csak egy pillanatot követel meg segítőimtől ahhoz hogy képes legyen hatékonyan működni. Be kell vallanom nem vagyok egy csapatjátékos viszont így jóval könnyebb a helyzetem. Az orkok kik nem buktak orra Ryn varázslata előtt hamar oda vesznek táncom során. A lany arra lehet figyelmes, hogy legközelebbi ellenfelei egyre csak kihullnak a sorok közül. Majd hörögve kezdenek vergődni a földön. S szemeivel megpillanthat egy nagy vertócsa közepén azon orkok között kiket ő maga ejtetett el. S vöröslő tekintetemmel rá nézek a lányra. Vissza sétálok hozzá, mintha csak a béke falujában lennének. S ahogy kozel érek az óriás erejével megragadom a lányt. Majd hangosan, mégis a csata zajaihoz képest némán üvöltök a lányra. Kinek pálcás kezet fogtam meg. Majd kezdem szorítani. Olyan érzés mintha csak egy darab perec lenne vérrel borítót kezeim között.
- Fuss Ryn... Menekülj... Írd be magad a történelembe mint gyáva nyúl ki képes volt segíteni mégse tette... Fuss rohanj kis varázsló... De ezelől nem menekülhetsz, ez itt végig fog söpörni lanuria szerte... Ezt nevezik háborúnak... Ha nem ma s nem is holnap de meg fogsz halni... Nem lesz merre fussál... A várak falai mint rongydarabok hullnak majd alá... A szárnyas köd előtt... S ork hordái lemészárolnak minden férfit nőt, gyereket... Ez leszel Ryn? Ki elfut ameddig lehet? MENJ HÁT...
*Engedem el kezét a lánynak majd hátat fordítok neki. S elindulok a fogadó felé ahol biztosra veszem, hogy nagyobb eséllyel lelek túlélőket s harcosokat mint akárhol máshol.
-Fuss kislány hisz úgysincs hova... Egymás nélkül már rég halottak vagyunk csak még nem vetted észre....
*Elkezdek távolodni s csak vallam felett intek el a lánynak aki ha nem kiált utánam hamarosan egyedül marad.

Nawa elég kemény szavakat vágott a fejemhez, miközben durván megszorította a kezemet. Aztán azt mondta fussak el, és elindult. Pár másodpercig csendben néztem ahogy távolodik, aztán hirtelen élesen csattant a hangom.
- Nawarean! – odamentem hozzá és komoly arccal néztem rá. Arcomon most nem látszott az a gyermekes vonás, ami máskor.
- Neked semmi jogod elítélni engem! – közöltem vele a tényállást.
- Te azt mondod gyáva vagyok és könnyű szerrel elítélsz azért mert nem megyek vissza a szállóhoz, előket keresni. – összegeztem csendes szinte sziszegős hangon. Ha a tekintettel ölni lehetett volna Nawarean már bizony halottan feküdt volna a földön.
- Én láttam hogy mi van ott. Úgy nyüzsögnek az orkok, hogy szinte egymást is eltapossák. Már nem találhatsz ott élőt, ha csak nincs még pár erős harcos ott. Én viszont senki ilyennel nem találkoztam. – vázoltam a tapasztalataimat.
- Ha visszamegyünk oda Te talán túlélheted. Hiszen erős vagy, nem sok félnivalód van. – jegyeztem meg.
- Viszont ha az én helyemben lennél te sem döntenél úgy, hogy visszamenj. Igen, talán tényleg meghalok, de az hogy egyenesen rohanjak a halálba nem gyávaság, hanem egyszerűen csak ostobaság. – vontam meg a vállam.
- Sajnálom a falu lakóit, sajnálom ami itt történt. Szomorú vagyok, dühös és zaklatott, de nem vagyok ostoba. Gyenge vagyok ahhoz, hogy veled tartsak. Tíz métert se tennék meg és már halott lennék. – mondtam úgy mintha ez egy teljesen evidens dolog lenne. Az is volt.
- Ha viszont kifelé megyek, összegyűjthetem a még megmaradt menekülő falusiakat. Talán párat meg is menthetek közülük. Elvihetem őket ebből a pokolból. – lehajtottam a fejem és megfogtam a karját.
- Ha te ezt gyávaságnak tartod, hát hidd hogy gyáva vagyok, bevallom, tényleg nem én vagyok a bátorság mintapéldája. – néztem fel rá.
- Nem kérem hogy megértsd az én lelki állapotomat. De az ész érveket csak meg tudod érteni. Gyere velem. Mentsük ami menthető, és menjünk, minél távolabb. Vagy ha nem akarsz, menj és öld halomra az orkokat, de nem ítélj el azért mert nem tartok veled. – fejeztem be. Elengedtem a karját de még mindig a szemébe néztem.

*A lany hangjára hatra pillantok. Majd kezem az övében köt ki. Lenezek a hozzam képest igen csak apró lányra majd szabad kezemmel az álarcért nyúlok majd leveszem azt arcomról s elmosolyodok a lányra. Eldobom a csontmaszkot mi kezemben volt. S közben hátra sandítok, hallom ahogy a hazak ropognak a lángok martalékaként. S nemsokára össze is dől egy nem is oly távol tőlünk. Nem hiszem el, hogy igaza van. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy az ahonnan elindultam a semmivé lesz... S a por hamu s a holtak maradnak csak utána.
- Azt mondod nincs remény?
*Majd egy ló nyerítését hallom a távolból. A lányra pillanton vissza, majd vöröslő tekintetemmel a lovat keresem. Ami meg is találok lovasát orkok üldözik s mögöttük egy enyhén bicegős ork halad. Ki kardjával hadonászik a lovas irányába.
- Gyáva vagy... De nem bolond Gyere!
*Ragadom meg a lányt, majd egy hírtelen mozdulattal karomba veszem ellenkezést nem tűrve. Majd ismét megszolalok.
-Támasszad a fejed a melkasomnak... Kulonben kitörik a nyakad... A gyorsak tánca.
*Szemem megvillan, lábaim futásnak erednek a lovas irányába. Van itt túlélő csak keresni kell. Én elég gyors vagyok magam is, hogy eltűbjek innen. De a lánnyal csak a baj lenne s nem tudnék szabadon harcolni. A futás közben a lánynak lehetősége nyílik arra, hogy lassa eme lelassúlt világot. Hol percek óráknak tűnnek... S a távolság fogy a lovas s köztünk kit igen csak gyorsan beérek. Főleg hogy a lovas valami eszement fazon ki hadakozik ahelyett hogy lova összes erejét a futásra fordítaná.

//Kesa és Sou//

*Végre figyelemre méltat a nő mellettem.
Hívására hagyom, hogy a kezemnél fogva elrángasson az egyre közelebb kerülő csatától.
A vér, a füst, a tűz látványa valósággal sokkolnak engem.
Láttam már tüzet a faluban, láttam már vért, de nem ennyit és nem ilyen körülmények között.
Talán az egész faluban már csak mi vagyunk életben. Ekkora támadás lehet odakint is, talán az orkok, amiknek rusnyasága és visongása, hörgése megfagyasztja a vért is bennem, már leöltek odakint mindenkit.
Amikor megszálltam itt, először Moozennel, nem gondoltam volna, hogy talán ez lesz az utolsó hely, amit életemben látok.
És azt sem, hogy orkok rozsdás, koszos fegyverétől kell meghalnom. *
- I-igazad van…!
*Jegyzem meg és követem őt oda, ahova vezet. Ahogy visszanézek, még látom, hogy a füst hirtelen a harcolók felé kezd áramlani.
Nem értem, hogy hogy történhet, talán a mágusfiú kezdett valami varázslásba?*
- Mihez kezdjünk most? A fogadó ég, orkok vannak bent és kint…én…én nem akarok meghalni.
*Könnybe lábadt szemekkel nézek a nő arcába. Mintha tőle várnék tanácsot a túléléshez. Talán éppen olyan kétségbeesett, mint én.
Összerezzenek, amikor hangos koppanásokkal és recsegésekkel valaki elkezdi kívülről bontani az ablakot.
Nem sokára megjelenik ott egy ork feje és megpróbál behatolni a szűk résen keresztül.
Megbabozázva figyelem, a lábaim sem engedelmeskednek nekem.*

// Fela és Kesa //

Egy pillanat is alig telt el, hogy feltette kérdését és már is érkezett rá a válasz. Talán tudta is azt, amit a derék harcos a tudtára adott, jobban mondva megmásíthatatlanul tudatosította benne. Rémisztő volt hallani, ijesztőbb, mint a fent recsegve, sivítva ropogó gerendák hangja, vagy az orkok tisztán kivehető fölényes harci kiáltásai. Ambaronnak vége! Ilyen helyzetben nincs idő az érzelmekre figyelni, a szomorúság még is teret követelt magának. Ez a hely, még is csak egy isten áldását viselte magán és régi történetekből ismert sorsát, lám, végül még sem kerülhette el és ez szomorú volt. Ezért eshetett meg az, hogy igyekezetében megtorpant. Sok ilyennek néznek elébe? Félelmetes döntéseket kell majd meghoznia? Oldalt kell majd választania, ha tényleg az indulatok hevébe fullad ez a világ? Ezeknek a gondolatoknak meg van a helyük és idejük, ám nem most, tétlenségének és látszólagos döbbenetének következményei is lettek. Egy suhintás érte el.
Valaki odafent viszont vigyázhatott rá, vagy pusztán nem most jött el az ideje annak, hogy megtapasztalja milyen is a hideg fém végzetes érintése. Köpenyének vastag anyagába akadt bele a fegyver éle, meg is szakította azt, ahogy elrántotta. Nem esett el, de kénytelen volt fordulni, erősebben markolt rá a seprű nyelére és meg is lendítette azt, nem célzott, csak vaktában vágott a támadója felé. Eltalálta, a kemény ütközésbe belezsibbadt tenyere is és kis híján elengedte a fadarabot is, ami talán reccsent is egyet. Ahogy magasabbra emelte valami sötét ragacsos anyag indult meg rajta, ha súlyos sebet nem is ejtett az orkon, cimpáját biztos kettémetszette. Valóban nem halálos, de roppant fájó találat. Újabb támadással nem próbálkozik meg, inkább hátrál és azok mögé kerül, akiknél rendes harcra készített fegyver van.
- Lesz kiút! – Kiáltja, majd a fogadó azon pontját célozza meg, ahová orkok csak a harcolókon átverekedve, vagy a falat betörve juthatnak be. Valamiért a falnak támasztja a megrepedt nyelet és csak aztán támasztja mindkét tenyerét a fogadó falának, apró réseket kutat fel, azokat, amin senki nem gondolná, hogy a levegő szabadon mozog. Semmi más célja nincs vele, csakhogy legalább egy kicsivel biztosabb legyen abban, hogy mi van a fal mögött, egy utca, sikátor, vagy éppen konyhakert, de legfontosabb, hogy vannak e ott orkok. Csak a felkészülés miatt szükséges neki, mert mindenképpen igába hajtja a valóságot. Régen volt, hogy ezen tudását nagyobb tárgyon alkalmazta, most azonban nem kell más mint egy puritán ajtó. Ha sikerül, olyan szélesnek teremti meg, hogy kettő, de talán három ember is kényelmesen átfér rajta.
- Erre! - Kiállt hátra, hogy jelét adja annak, itt a lehetőség elhagyni az omladozó fogadót. Az ajtót kilöki és elsőként lép ki rajta, hogy tervét újabb pontban valósíthassa meg. Nem marad meg emberi álcájában, de illúzióként megtartja, nem szándékozik plusz rémületet okozni egy sárkány feltűnésével. Kitárt szárnyaival, kellőképpen meglendített farkával igyekszik megtisztítani a terepet egy nagyobb darabon, van is egy két ork, akiket sikerül a fogadó falához préselnie. Egy rövid ideig még rajuk nehézkedik, hogy biztos ne ugorjanak olyan hamar talpra, bár ezzel azt kockáztatja, hogy hanyagul megbűvölt környezetén átsejlik igazi alakja. Nem is marad abban, ahogy az általa kreált nyíláson megjelenik az első menekülő, visszavedlik emberi alakjában. A falnak támaszkodik, kicsit ki kell magát fújnia, illetve így biztosabban fent tudja tartani az „ajtó nyílását”, de egy másik is feltűnik neki. Igaz, azt nem varázslat teremtette. Nem messze van, ott, ahol a falhoz szorította az orkokat. Ablak lehetett, amit kívülről tettek elég naggyá, de most azon is megmenekülhetnek, hacsak nem orkok törtek be rajta.

/Mese-Nawarean , Vogon/

Nawarean levette az álarcot és eldobta. Most egyenesen az arcába nézhettem és láttam, hogy mosolyog. Aztán azt kérdezte tőlem, hogy szerintem nincs-e remény.
- Remény mindig van, de csak kevesen tehetik meg, hogy abba kapaszkodjanak. – mondtam kissé bánatos arccal. Annyira elgondolkoztam, hogy csak arra figyeltem fel, mikor a fiú kijelentette, tényleg gyáva vagyok, de nem bolond. Nos, el kellett ismernem, hogy talán valahol igaza van. Ami viszont ezután történt arra életem végéig emlékezni fogok. Hirtelen felkapott, mielőtt bármit is tudtam volna tenni és kijelentette, hogy döntsem a mellkasának a fejem különben kitörik a nyakam! Annyira megijedtem hogy gondolkodás nélkül belekapaszkodtam a ruhájába és szinte belefúrtam az arcomat a mellkasába. És ami ezutá történt…
Hirtelen hideg menetszél csapódott a testemhez, de olyan erővel, hogy azt hittem kilapulok. Nem kellett látnom, hogy tudjam, olyan sebesen haladunk előre, amit felfogni se tudok. Felnéztem és láttam hogy a világ elhalad mellettünk. Olyan volt kissé mintha mindent lelassítottak volna, én mégis émelyegtem a sebességtől. Összeszorítottam a szemem és ijedtemben szinte belebújtam Nawarean ruhájába. Magamban imádkoztam az összes istenhez hogy ezt a kalandot élve megússzam.
- Csak ne menjünk neki semminek könyörgöm…- nyöszörögtem. Egész testemben reszkettem és olyan mereven kapaszkodtam Nawareanba, mintha kővé dermedtem volna.
~Álljunk meg, álljunk meg…könyörgöm, csak állunk már meg. ~ mondogattam magamban. Aztán úgy tűnt lassulunk, így erőt vettem magamon és felnéztem. Előttünk egy lovas hadakozott néhány orkkal. És az a lovas túlságosan is ismerős volt.
- Vogon? VOGON??? - sikítottam. A meglepettségtől, szinte azt is elfelejtettem hogy mennyire félek a gyorsak táncától.