Ambaron falu

* Ahogy megállunk a lány arcára nézek. Teljesen falfehéren üldögélt kezeimben, majd olyan lepest tett mire nem számítottam. Egy nevet kezdett motyogni, majd az első hangos kiabálásánál betapasztottam száját a kezemmel. Majd szóra nyílt szám, s enyhén lekezelő hangnemben szóltam a lányhoz.
- Télleg Ennyire tök vagy? Kiabálsz itt míg orkok vesznek minket körül? S még ez a semmitérő elf a lovasunk akiért Ennyit futottam... Bassza meg...
*A lány hangos kiáltása megtette hatását az orkok egy része felénk fordult míg a másikuk is megtorppan majd egy gyors tanácskozást tartva eldöntötték, hogy mi mégis csak könnyebb préda vagyunk mint a lovon vágtázó elf. Ki abban a szempillanatban hogy az orkok megálltak vesszőjével leterített egyet közülük. Majd büntetés képpen a lany óvatlanságáért eleresztem s ő fenékre huppan a Földön. Rá pillantok s megszólalók.
- Ne merj meghalni míg nem vagyok itt... Különben kinyirlak...
* Álltam be a sárkányölő stílus kezdő állásába s rögvest az orkoknak rontok. A körgyűrűhöz képest ez a pár ork sétagalopp volt. Kezemről folyt le a vér, majd az orkok hullái között állván tekintek rá a lovasra. Vörös szemeim égnek a dühtől, mélyen belül latszik bennük, hogy élvezem a dolgot. Elvégre a szakmamban dolgozok most is ami annyit tesz, hogy életeket oltok ki.
-Te!
*Mutatok rá Vogonra.
-Vidd el ebből a faluból a lányt nincs itt tovább keresnivalótok... Huzzatok el mind a ketten.
*A gyorsak táncában sietekoda Vogonhoz majd az óriás táncában megragadom a gyeplőt.
- Ha nem viszed el szép szóra téged is átküldelek Dremerhez... Elveszem lovad s a lány egymaga fog elmenekülni innen.
*Intéztem le kettőnk között ezt a beszélgetést úgy, hogy Vogonon kívül más ne hallja. Latom ahogy Vogon mögött egy ház adja meg magát a tűz erejének s perjét szórva minden felé borította fénybe körülöttünk a teret. Mondandómnak talán kis súlyt kölcsönzött hogy ruhámon nem volt oly rész mit ne áztatott volna az orkok vére. Arcomon folyt lefele utolsó csatámban meghallt ellenfeleim vére.
-Hogy döntessz Vogon Beebenrox... Meghalsz vagy elviszed?
* Nem voltam vicces kedvemben. S arcomra kiült a komolyság, ki kicsit is értett az emberekhez az tudta ez nem a szokásos szöveg. Megtenném hisz kepes vagyok rá s nincs időm egy idiótával hadakozni saját igazán

/Vogon, Nawa /

Mikor felismertem Vogont, akaratlanul is felkiáltottam. Komolyan ez a férfi mindenhol ott van, de most kicsit örültem neki. Nawa viszont befogta a számat és leszidott, amiért hangoskodtam. Én is rögtön észrevettem, hogy milyen butaságot csináltam, de már nem lehetett nem megtörténtté tenni.
- Beszélhetnél szebben is! – szóltam rá miután elkáromkodta magát.
A következő pillanatban a fiú egyszerűen elengedett és én hangos puffanással landoltam a földön. Sajgott a hátsóm, de most a legkevésbé se törődtem ezzel, mivel a lovast üldöző orkok úgy döntöttek, hogy inkább minket támadnak meg. Épp azon gondolkoztam ebből megint hogy mászok majd ki, mikor Nawa megfenyegetett, hogy ne merjek meghalni, különben megöl.
- Nawa, tudod ez paradoxon.- jegyeztem meg elhúzott szájjal.
- De azért kedves hogy aggódsz értem… - jegyeztem meg mikor elindult. Hihetetlen gyorsan elintézte a támadóinkat, és pár pillanat múlva már Vogon lovának a kantárját markolta. Nem kellett hallanom mit beszél, elég volt látnom, hogy tudjam fenyegetőzik. ~ Ez így nem lesz jó! ~ gondoltam és felpattantam a földről. Vogonnal párszor már korzóztunk együtt, így arra gondoltam, ő is bizonyára menti ami menthető és talán ha rátapadok, akkor kijuthatok innen. Persze Vogontól kitelt, hogy a végén megkötöz és elad rabszolgának, vagy itthagy a csata kellős közepén. Ami biztos, hogy ingyen nem segít majd nekem. Meg persze akkor sem, ha rögtön az elején vérig sértjük. Odasiettem a két férfihoz. Hihetetlenül magasak voltak, ráadásul Vogon még lovon is ült. Talán elsőre észre se vették hogy besurrantam a ló és Nawa közé. Egyik tenyeremmel Nawa mellkasát érintettem meg a másikkal pedig Vogon lovának oldalát. Megpróbáltam kicsit elnyomni őket egymástól.
- Szia Vogon – küldtem egy mosolyt a férfi felé. – Hogy s mint?
Elég kínosnak éreztem a helyzetet.
- Ugye nem akartok összekapni? Ugye? Hiszen egy oldalon állunk mind…inkább menjünk ki ebből a faluból. – Próbálkoztam könnyed békítő hangot megütni, de inkább úgy hangzottak szavaim mint egy kutya elől a fára menekülő macska nyávogása.

/Mese: Ránk borul az éj/

Vogon épp üzleti tárgyalásokat folytatott, ráadásul -a délebbi vidékeken szokatlan, Lanur-hegységben azért többször tapasztalt módon- igen nagy népszerűségnek örvendett áldásos, önfeláldozó munkaszeretete, ugyanis egyre többen szaladtak utána.
/*Na, jó! Kis hajlandóságot mutatok arra, hogy elismerjem, hogy apróbb hézagok még voltak a vevők és eladók viszonyának és... mikéntjének tisztázásában, de ne hagyja senki figyelmen kívül, hogy csak egy évtizede alkalmazkodott a gazdasági érdekei miatt az ork tájszólások használatához, kis idő és főleg türelem kell... kellene ahhoz, míg végre egyezségre jutnak a számok tekintetében.- Ráadásul nem is volt biztos Vogon most sem pontosan abban, hogy üzletfelei milyen számrendszerben számolják a rabszolgák vérét. Úgy tűnt, megint van egy csomó hibás áru, mely csupán kidobott vér!*/
Eme eszmefuttatás után térjünk vissza a sorsának megrontóihoz. Ugyanis újabb érvet próbált volna megereszteni íjából. Már eltelt egy kis idő, mikor hangos robbanást és a szokásosnál is nagyobb felcsapó lángokat észlelt menekülés közben a faluban. Sajnálattal vette tudomásul, hogy a támadók -Franc essen az alku képtelenségükbe! Itt ma megcsinálja élete nagy üzletét.- elkezdték bevetni a nehéztüzérségüket és amennyire elmondásból el tudta képzelni az ilyen csatákat, azok kevés esélyt adnak a távolból, hogy a célpont megadja magát és foglyul ejthessék őket.
No, de mi is zavarta meg őt a szépen csilingelők sorába, mely már úgy érezte, liba sorban dalolnak az erszénye felé? Hát egészen pontosan a tárgyalófelei hirtelen halála. És két alak felbukkanása. Az első, aki megállította a lovát és legalább nyomokban némi gazdasági ismeretekkel rendelkezett a szavai alapján... no, meg már próbáltak egyszer Onoria kényszere miatt közösen elfogni egy darab rabszolgát. (De még milyen drága rabszolgát! Ha sikerült volna! Most az egész falura lenne pénze vételi ajánlatot tenni!)
Megkeményedett arccal nézett vissza az emberre, és dacosan nem válaszolt annak a fejvadásznak, aki képtelen volt a diszkrét munkára és hazug vádaskodásba keverte családját is. Tetőzve azt a szégyent, hogy Tarsisban az ország elleni politikai áskálódással vádolta azt a kereskedőt, aki kizárólag csak üzleti érdekből fordulna a népek irányítóinak döntéseik meggondolására.
Ám az újabb érkezőnél már nem tudta türtőztetni magát. Remegő kézzel mutatott a mutató ujjával rá:
-Te...eee...eeeeeeeeee! Ti! -a szavakat kereste, ahogy átvándorolt a mutatott irány a barátjára majd vissza- Nincs időm az alaptalan vádaskodásaitokra. Épp dolgozom.
*Egy mély levegővétellel vissza nyerte nyugalmát és már sokkal átgondoltabban folytatta.
-Megöltétek tizenkét rabszolgámat. Jobb, ha tudjátok, hogy papíron is be fogom nyújtani a pert a kártalanításra. -ismét csak meglengette az ujját Ryn felé- Jobb, ha felkészülsz, kis lány, hogy életed végéig mosogatni fogsz a törlesztésért. Kedvelem az árnyak rendjét. Abszurd az ötlet, hogy én valaha is gyilkossági kísérletet szerveztem volna ellene. Ezt ők is beismerték. -majd átvándorolt a tekintete és ujja vége a másik alak felé- És te is a földet fogod túrni egy nemes birtokán, hogy ki fizesd ezt. -mutatott hirtelen a háta mögé.
*Bal kezével csörömpölt egyet a nyereg hátára akasztott láncokkal és előszedte a csuklóbilincseket, mintha csak most azonnal rendőrbíróként őrizetbe akarná venni őket.
-Az egyiket hagyja életben! Megveszem! ...10 darnáért! -kiáltott oda a porba omló, lángoló házhoz- De a szépséghibás, akkor kérek mellé egy másikat és tartom az ajánlatot. -toldotta meg az aukciót, mely első mondatáért is már akasztották volna Telarban, olyan pofátlanul alacsony ár.
Egy vászon nadrágos félmeztelen férfi küzdött ott a rommá dőlt otthona előtti fűben három orkkal. Vagy fél tucat még holtan feküdt körülötte, miközben ő a vasvilláját forgatta. Egyszerű parasztnak nézhették az erre utazók, ám a mozdulatokból, ahogy két kézzel maga előtt tartva a trágyagórót alig néhány centit mozgatva ide-oda hárította ellenfelei széles támadásait egy fegyverforgatást tanult idegen láthatta, hogy fiatalabb korában mesteri fokon tanították meg a lándzsa használatát. Igen hamar már csak egy földön fekvő sebesülttel nézett szembe.
-Tán nem maga is művész? -látta ő is a hátra felé nyilazó elfet. Nem zökkentette ki alkalomhoz... rend hagyó szavai, ahogy a villára támaszkodva kicsit kifújta magát.

/Bocsi, nem fogok tudni szerintem túl gyorsan és sokat reagolni!*/

*Az még hagyján volt ahogy Vogon mint valami tolvaj úgy mutogat rám, viszont volt egy pont ahol elszállt az a bizonyos béke galamb. S szemeim vöröslő lángokban kezdtek égni. S miután még egy karperecet is elő vett kevés eséllyel pajázhatott az életben maradásra.
- Te viszont Vogon Beebebrox... Nem fogod a Földet túrni mivel most itt helyben kibeleulek Te! Szarházi! Háború közepén van pofád rabszolgákról beszelni?!
* Rántom meg a ló kantárát lefelé minek köszönhetően a ló elveti magát lovasaval a hátán. S én vöröslő tekintettel nézek le Vogonra tőrrel kezemben. Isteni csoda kell ennek a fickónak, hogy ezt most túlélje.

Vogon ugyanúgy meglepődött a jelenlétemen, mint én az övén. Össze-vissza hadovált rabszolgákról, meg mosogatásról. Egyre inkább úgy éreztem a férfi megbomlott.
- Vogon… - kezdtem nyugodt hangon, de a férfi egy bilincset kezdett rázni. Na itt telt be a pohár Nawánál. Megrántotta a ló kantárát, mire az állat keserves nyihogás közben vetette le gazdáját.
- Nawa! Szegény ló…- néztem rosszallóan a férfire, miközben megpróbáltam megnyugtatni az állatot. Ám a helyzet egyre rosszabbnak tűnt. Nawa ki akarta belezni Vogont egy tőrrel.
- Állj! Elég! Kérlek álljatok le! – álltam be a két férfi közé.
- Ha dühösek vagytok, inkább az orkokon vezessétek le a haragotokat. Most van nagyobb gondunk is a személyes összekülönbözéseinknél. – hadartam gyorsan. Leguggoltam Vogonhoz.
- Figyelj! Tudom hogy nem kedvelsz, de mégis mi történt veled? Milyen rabszolgákról hadoválsz itt? Hát nem látod, hogy ez egy egész hadsereg? Itt nem gyűjtenek az orkok élő zsákmányt, mindenkit megölnek. Ha itt maradsz a faluban, a te fejed ugyanúgy karóra tűzik, mint bárki másét. Ki kell mennünk innen. Érted? – kaptam el a karját és komolyan néztem a szemébe.
- Vogon? Érted amit mondok? – kérdeztem újra.
Aztán felálltam és Nawához sétáltam.
- Ez rád is vonatkozik! Ki kell innen menekülnünk. Nem csak Vogonnak és nekem, hanem neked is! Bármilyen erős vagy, ennyi orkkal még te sem bírhatsz el! Könyörgöm ne fuss úgy a halálba! Még túl fiatal vagy ahhoz, hogy ilyen butaságot tegyél. – mondtam miközben megszorítottam a kezét.
- Mellesleg neked látnod kell, hogy leszek hipererős mágus, szóval… - mosolyodtam el halványan és mindkét férfi felé kinyújtottam a kezem.
- Könyörgöm, most az egyszer tegyük félre a személyes ellentéteket és húzzuk el innen a csíkot. Ha együtt maradunk több esélyünk van, mint külön-külön. – fejeztem be és vártam a két férfi reakcióját.

/Mese- Ránk borul az éj/

A sötét elfnek igyekeznie kellett, hogy az egyik lábát kivegye a kengyelből és ne temesse maga alá hátasa, mikor földet ér. Így sem túl dicsőséges a megérkezése, ám már kezdi kicsit újra türtőztetni magát. Az oda ugró Rynt szó nélkül eltolja magától, majd kiveszi a kantárt a bérgyilkos kezéből.
-Dolgozom.
*Nem érzi szükségnek részletesen kommentálnia a helyzetet. Tőle semmit nem vár már el. És rablánccal a kezében vezeti Szaurust a tűz által megvilágított ismeretlen elé. A kérdésre, mely fegyverben való képzettségét firtatja csak két tőmondattal válaszol.
-Nem. Elf. -hangja büszkeségtől zeng.
*Látszólag elégedett mosoly jelent meg mindkettejük arcán, ám egyikükéről hamar leolvad, mikor a közelből keserves női sírás és kétségbeesett hangok hallatszottak.
-Anabella!
*Rohant családjához. Követte őt az emberkereskedő és tapintatosan megállt kicsit távolabb, mikor látta, hogy talán a felesége mellett térdel egy halott kisfiú mellett, kinek a kezében egy favágó balta volt. A tünde elrakta munkaeszközét és inkább az íjára helyezett egy újabb nyílvesszőt, keserű figyelmeztetés ez a legjobb harcosoknak is, hogy ma este nem lankadhatnak megvédeni családjukat egy percre sem. (Aki figyelmesen szemléli, láthatja, hogy a karperecekkel hozzá van kötve a sebesült ork paripájához.)
Ha még látja elrohanni és újabb orkokra vetni magát a félvér ismerősét, akkor Aden után bocsát egy varázslatot, melyet oly sokszor kimondott már.
-Orbit negal!
*Sendelhez hasonlóan most is egy támogató varázs igét kapott magára a fehér hajú, mely erejét ha a pecsétek nem nyelik el, akkor a szokásos pár másodperc előnyt kapja meg ahhoz képest, ahogyan mások észlelik.
Bárhogyan is hat rá az ige, ő ezt egy kedves vásárló csalogató ajándéknak fogja fel. Nem a személy kapta, csupán az emberi faj, hogy ne panaszkodhassanak, hogy nem segített nekik. Az ő harca a szavakban és a papírokban van. Semmi köze ahhoz, lesznek-e még emberek a közeljövőben.

* Nem érdekelt továbbá Vogon miben is ténykedik, latom ezzel a tökkelütöttel nem megyek semmire. Majd Rynre nézek, akinek Vogon az életét köszönheti a mai éjszakán. Majdhallom ahogy a férfi mögöttem valamit motyogott, viszont cseppet sincs rá időm hogy foglalkozzak vele.
-Fuss Ryn... Közelednek... Menekülj be az erdőbe. Tarts délnek addig meg ne állj míg lábad bírja. Az én sorsrom az, hogy fegyvere legyek az embereknek... Ezen az éjszakán az emberiség megmutatja milyen erősek is fegyvereik... Fuss...
* Kezemmel magam mögé utasítom a lányt, majd beállok a sárkányölő kezdő lépésébe. Csak a hangjukat hallom, viszont nem sokkal később az első ork meg is jelenik.
- Hé... Kupec... Védd magad!
*Majd mint egy fehér villám úgy indulok meg a varosba ahol egy nagyon nagy meglepetéssel talalom szembe magam.
~Egy sárkány....
*Viszont a meglepetés ami szemembe tűnik meghökkent, sárkány az emberek partján. Latom ahogy menekülnek vállt vállnak vetve kifelé az orkok gyűrűjéből. Amihez a sárkány elég sokat hozzá ad. Talán túl messze lehettem ahhoz hogy a sárkány mágiája rám is hasson. Vagy csak szemem az mi nem engedte neki. Végülis mindegy segítenem kell nekik.

~Eddig is gyanítottam, de most már biztos vagyok benne: A férfiak nem normálisak!
Az egyik elfut, hogy valami rabszolgákat szedjen össze! A másik meg visszafut megöletni magát, mert neki muszáj harcolnia! Kész katasztrófa ez a nem! Még jó hogy nőnek születtem!!! Nem csak pélóm van, hanem agyam is! ~ dühöngtem magamban.
- Tudod én is ember vagyok, de az én fegyverem gondolom nem lennél… - jegyeztem meg epésen miután Vogon után, Nawa is felszívódott.
- Két majom! – dühöngtem magamban, aztán megfordultam és futni kezdtem abba az irányba amit Nawa mondott.

/Mese: Ránk borul az éj/

Szaurus lovasa épp csak el tudott hajolni a lövés elől. Az első még merő véletlen volt, ám ahogy rúgott egyet a haszontalan szolgán felajzotta az előkapott íját és versenyt fut az idővel, hogy melyikük lő időben. A két lövedék egyszerre indul útnak és elhalad egymás mellett. A mellének repülő második nyíl sebesen halad az elf felé, miközben már biztosra veszi a saját találatát. Koncentrálnia kell, mikor kezével megpróbálja elcsapni az akár halálát is okozni kívánó gyilkos fadarabot, csak épp annyira meglökve oldalról, amennyire kell.
Egy jókora csíkban felhorzsolja a fém hegy a kézfejét, vörös vér buggyanva nyomában, ám felületi sérüléssel megússza. Nem most fog összeomlani, gyilkos kéj árad végig a testén, ahogy az orvlövész holtan bukfencezik. A lovát gyors iramra fogva vonszolja maga után a legújabb rabszolgáját, nem üres fenyegetés volt a részéről, hogy sanyarú sors vár reá, ha ellenáll.
Ám ha a vörös hajú lány figyelmét el is kerülte, hogy páran az ellenség közül meggondolták magukat és a nem létezésbe vesznének, ő biztosan kiszúrta. Ismeri a fény hiányának titkos praktikáit és pont ott volt Ryn a hajón, mikor Valianban megtanulta végre használni az egyszerű illúzió törés bűbáját.
-Falsa tempore ac spatio vanescunt! -kiálltja hangosan és ha a boszorkány körül valami hamisság van, az ismét láthatóvá válik. Mert bármennyire is nem szereti látni, hogy az élete veszélyben van, még jobban nem szereti nem látni, hogy az élete veszélyben van.
Újabb gyilkos követet indít útjára tegezéből azok felé, aki az előtte túlélni próbáló szürke köpenyes életét kísérlik meg kioltani. De hamarosan egy távoli ház tetején ami felhívja magára a figyelmét, az rákényszeríti, hogy ne fejezze be a nő megmentését.
-A cane non magno saepe tenetur aper. -emeli szabad kezét a néger felé.
Bár eme varázslat nem árt neki, ám ha át jut a védelmén, illúziót von köré. Feje teljesen átalakul vaddisznóvá, így elrejtve igazi arcát Ashannak(?). Hát most Nawarean felé emeli ugyan ezt a kezét, ám őt nem átkozza meg hasonló külső rontó trükkel.
-Kölyök! Öld meg a disznót! -mutat ismét a lángok között nevetgélő alakra. Vajon észre veszi a különleges látásával a temérdek hő között elrejtőzőt? És egyáltalán még meghallja-e a már jócskán eltávolodó ember? És ugyan rájön-e, hiszen az illúzión Salamon leszármazottja ugyan úgy átláthat, mint máskor, ha infravörös sugarakat néz.

/ Falsa tempore ac spatio vanescunt. -latin közmondás
„A hamisságok idővel semmivé foszlanak.”
A cane non magno saepe tenetur aper. -latin közmondás
„Gyakran nem a nagy kutya fogja meg a vaddisznót!”/

*Elindulok a fogadó felé, sebesen szedem lábaimat. Egy röpke pillanat volt az egész, kezemet magam elé húztam, hogy védjem vele testemet. Majd csattanok bele a falba, mint óriás úgy hatolok bele a falba. Szerencsére, a nőstény fekete, ennél sokkalta gyötrelmesebb kínokat okozott. Vállam előre téve, fogtam fel vele az ütközést. Majd kissé megszédülve lépek ki a falból. Azért megérintett ebben a sebességben a frontális ütközés. Hiába a tompítás talán csak arra volt elég, hogy a testem ne csapódjon darabjaira. Megrázom fejem, mire a kép elkezd ismét össze állni. Bár még mindig duplán látok.
~Egy ork... Vagy kettő....
*Szédelegve nyúlok a fegyverért, mit elő rántok s védeni próbálom magam. S ezzel is csak annyit tudtam tenni, hogy elterelem az amúgy halálos kimenetelű ütést, mit az ork a mellkasomon akart ejteni. S ezáltal csak oldalamon éppen csak húsba vágó élmény volt. Kezdem vissza nyerni a látásom.
- Már látlak!
*Ismét láttam! Viszont az oldalamon ejtett sérülés most vérzik, a pecsétet lefoglalta, míg fejem kezdte helyre állítani, a feltételes agyrázkódásból. A vérzés nem múlik, úgy látszik egy időre gyengülni fog a hatás. Elvégre a pecsét nem képes egyszerre mindent ellátni, a seb lassan gyógyul majd. De nem érdekes, volt már ennél rosszabb is...
 Tekintetem villan majd felvándorol az égre. Nekem a derengés, mint sólyomnak az egér, ezzel a látással. Láttam fent a sárkányt, ki engem követ. Éreztem baj van, s szem előtt maradva, itt nem lesz esélyem. Emlékszem ahogy a fekete nősténnyel harcoltam, ez ez nem ő... Tekintetem vándorol át az orkokra ismét. Most ők az ellenfeleim, tőröm megmarkolom majd megforgatom kezemben. S az ork ki előbb megsebzett ismét felém csap kardjával, viszont most egy kiegyenlített küzdelemben vehet részt. Váltom a táncot mire az ork egy lomha kis lajhár képében vág felém, s kerülőm azt el. Karom lendül, a tőr máris az ork tarkójába fúródik majd légcsövén keresztül hatol, s ádámcsutkájánál kiérkezik. A penge megízlelheti a friss levegőt odaát.
~ Lótusz vágás...
Majd megállok, s a többiekre vetem tekintetem. Felmérem a távolságot köztünk, elég lesz. Ehhez a lépéshez elég lesz két lépés. Térek ki a következő ork elől, fegyverem s öklömmel esek neki a páncélozott orknak. Szemem villan, az ork már csak öklöm roppant ütését érezheti orra alatt, mi egyenesen felfelé választ magának utat. Mire az ork össze esik. Ismét táncot váltok, a gyorsba lépek vissza. Szememmel ismét pásztázom a terepet, a tűz éppen eléggé megvilágítja, nekem az utat. S most egy Cián szemű lény áll az orkokkal szemben.
~Itt az ideje...
*Lépek alaphelyzetbe, majd a felém rohanó orkoknak egyik széle felé haladok, a tánccal. Ezek a lények, képtelenek felérni hozzám. Tekintek fel az égre.
~Viszont ahhoz fel fogok én érni?
*Innen nincs esélyem, a nyílt terepen nem maradhatok, nyomás vissza az erdőbe! Megtorpanok s az orkok felé rontok, nincsenek sokan viszont annyi időm nem lesz, hogy minden keresztülvágjak, viszont a pecsétem még igénybe van vége a sebesüléseim ápolásával. Nem kockáztatok több sérülést. Minél több felé kell szétosztanom annál kevesebb...
Jön is az első ork, s döfni próbál kardjával mit még a gyorsak táncába kezdtem kivédeni, azt az óriás fejezte be. S másik kezem kinyújtott ujjai az ork nyakát vették célba mire az megroppan, s az ork fuldokolva kezd sétálni éppen csak totyogva. Viszont több időt nem töltök el vele, hisz itt van a következő. Emeli kardját, ebben a táncban lassú vagyok, viszont annál erősebb s most elég az az ösztön mit gyermek koromban a legjobb fejvadász nevelt belém. Az apám!
Emelem kezem, épp időben ér oda az ork kezéhez, s vezeti el annak kezét mellettem. S ekkor kerül színre másik kezem mivel bezúzom oldalbordáját, majd villan fel egy kósza pillanatra a vörös szem mi ismét ciánba vált. Három van előttem elférek közöttük, harc nélkül cselezem ki őket. Rohanok el hármuk között, úgy hogy ők észre sem vesznek viszont egybe bele botlok majd mindenképpen, rántom elő tőrömet, majd vágom bele mellkasába, s test a testhez érés előtt, még a vörös szem villan. Az ork ellökődik tőlem, mintha csak egy bika öklelte volna fel, ilyen érzés, mikor ez az erő érintkezésbe lép veled. Majd fordulok el veszek fel rajtoló állást, mire a három ork megfordul, addigra a gyorsak tánca már messze repít. S egy ház mögött haladok el, onnan egyenest az erdő felé eredek, Viszont én kicsit keletebbre értem ki mint ahogy Ryn haladt. Majd szemem ismét vörösbe vált, ide már kell az ereje. S az ezeréves szaktudás. Rohanok délnek, még pont kiszúrom ahogy, az orkok rohannak Vogon felé, majd elpillantok Ryn irányába. A sűrűben vörös foltokat látok, éppen csak megvillannak.
~Követik! Húzzunk bele. Nyomás...
*Majd a tánc segítsége nélkül rohanok a lány után. A fák az én rejtekeim, megvédenek a sárkány óvatlan szemei elől.
~ A másik majd talán tesz ellene. Ez most reménytelen ő fenn én lenn...
* Közben a sebem rohamosabb tempóban kezd gyógyulni. Állok meg a fák között, elrohan mellettem egy csapat ork. Szemeim látják őket, keletnek indulnak. Sikerült leráznom őket, bújok meg még egy pillanatig a fa mögött, s fülelek. Senki, egy ork nem jár néma csendben. S csak a tűz ropogásának andalító zenéjét hallom...
~Hmm hmm Háború
*Majd elmosolyodok, s utána eredek a lánynak, a lány remélhetőleg elrejtőzik. Percek kérdése mire oda érek.

//Kesa és Sou//

*A lány nyugtatni próbál, de én nem nyugszok meg túl könnyen. Hiába csendes a szoba, alig hallani a csatazajt, mégis ott van.
És mindennek a tetejébe, az ablakon is orkok akarnak ránk törni.
A sikoltozásom nem sokat segít, Kesa az, aki felébreszt az újabb sokkból.
Amíg ő mindenfélét az ork ronda arcához hajigál, én remegő ujjakkal kezdem babrálni az ajtó reteszét. Máskor egy mozdulat elég lenne, de most még be is ragad és én könnyek között, görcsösen rángatom, de sikerül kinyitni.
Visszanézek a nőre, akinek biztos, hogy máris sokat köszönhetek, mert még nem jön.
Biztatására visszamegyek a folyosóra, de ott még rosszabb a helyzet. A tűz, a lángok is jobban érződnek, az emberek sikoltoznak, és a harcosaink egyre kevesebben vannak.
Kapkodom a levegőt, a pupilláim kitágultak.
Aztán a tömeg elindul egy ajtón át. Én tétován nézem, ahogy egymást tapossák, hogy kijussanak. Kesára nézek, és vissza az ajtóra és a tömegre. Már csak két védőnk van és az orkok mindjárt ideérnek.
Ha Kesa nem mond mást, én is megpróbálok átfurakodni az ajtón. Most nem érdekel, ha durakodok, az életem a tét.
Odakint a földön fekvő orkokat látok és a tömeget.
Ha Kesa mást mond odabent, akkor megvárom és követem őt, nem pedig a Sou által nyitott ajtón keresztül keresek menedéket.*

Miután a fiúk leléptek, úgy döntöttem más lehetőségem nincs, mint hogy fussak. Olyan gyorsan ahogy csak bírok, kifelé a faluból. Megfordultam hát, abba az irányba amerre Nawa mutatta a kiutat, felkaptam egy leölt ork kardját. Nem igazán tudtam a karddal bánni, de jobbnak láttam, ha van nálam valami használható fegyver. Az este folyamán nagyon elfáradtam, féltem hogy ilyen állapotban félresikerülhet egy varázslatom. A kard nehéz volt, de még épp elbírtam, így rohanni kezdtem, amennyire ezt fáradt izmaim engedték. Reménykedtem benne hogy nem szúrnak ki, de nem telt bele sok idő már hallottam is a súlyos lábak dobogását mögöttem, sőt a hangokból ítélve olyan volt mintha két oldalról akarnának ollóba szorítani. Valahol a hátulról meghallottam Vogon hangját. Egy varázsigét kiabált, de nem néztem hátra, csak szaladtam ahogy tudtam. Végül úgy éreztem képtelen vagyok tovább menni. Az izmaim fájtak a megerőltetéstől és alig kaptam levegőt. Muszáj volt megállnom, ha csak pár másodpercre is. Nekivetettem a hátam egy fának és megpróbáltam minél halkabban lihegni. Aztán meghallottam amitől féltem. Hörgős levegővétel közvetlen közelről. Oldalra fordítottam a fejem, hogy kilessek a fa mögül és…
…egy ork nézett szembe velem. Tudom, ezek a lények mind rondák, de higyjétek el ez rondább volt mint a többi. Olyan volt mint…nem is tudtam mihez hasonlítani, még a tekintetemet se tudtam levenni róla annyira ocsmány volt szegény.
Aztán hirtelen megemelte a kardját, én pedig ijedtemben belevágtam az első dolgot ami a kezemben volt: a kardot. A fegyver úgy csúszott keresztül az ork testén mint kés a vajon. Éreztem ahogy szétvág húst, izmokat belső szerveket. Döbbenten álltam szemben az orkkal, akinek az arcára fagyott a röhögés. A szeméből kihúnyt a fény és most vakon nézett az arcomba.
- Nem…én…- elengedtem a kardot és hátraléptem. Azt ork abban a pillanatban összerogyott. ~Megöltem valakit…én tényleg leszúrtam valakit. ~ újra futásnak eredtem, mert hallottam, hogy a többiek is pár lépésre lehetnek csak tőlem.
Másnak persze furcsának tűnhet hogy bűntudatom volt, mert megöltem egy ocsmány orkot, aki ketté akart hasítani. Én viszont nagyon is emberi voltam. És gyilkolni nem normális emberi cselekvés. Nem könnyű ilyesmit csinálni. Ez talán a génjeinkbe van kódolva, de ha nem úgy nőttél fel, hogy a gyilkolás normálisnak számított, akkor az emberek többnyire ódzkodnak ilyesmit tenni. Mágus voltam, de ettől függetlenül az érzéseim nagyon is emberiek voltak. És majd megőrültem a tudattól, hogy kioltottam valaki vérét.

/Mese: Ránk borul az éj/

Az emberséges kereskedő (vagy valami hasonlót mond, ha szakmájáról faggatják, de biztosan nem emberi kereskedőt mondott nekem) hamar megsarkantyúzta a lovát, hogy lehagyja üldözőit. Egyik sarok mögül egy büdösszájút pillantott meg, aki már emelte is le hátáról az íját, hogy lelője Szaurus hátáról. Ám neki a kezében volt, gyorsabban keresztül lőtte, mint hogy megfeszíthette volna a másik.
Hamar beérte a varázslónő üldözőinek végét és bár némelyik dühödten szembe fordult vele, a lovas lendülete karddal a kezében legázolta többségüket. Csak alig öt maradt, kik bevetették magukat utána a fák közzé és a kalmár ismét magára maradt.
Gyorsan megrántotta a kantárat és miközben oldalra nyilazott, hogy megritkítsa a nyomában loholó fegyvereseket, megkerülte a kis facsoportot és a másik oldalán várta, hátha kibukkan ismerőse. Ahogy megpillantotta őt, széles mosolyra húzódott a szája és mintha ma nem is találkoztak volna, jó kedvvel üdvözölte.
-Szia Ryn! Megismersz? Olyan rég találkoztunk. Nagyon megváltoztál. -kezével mutogatott valamit- Tedd csípőre a jobb kezed! -ha ezt megteszi, akkor folytatja- Tökéletes! Most fordulj körbe!
*Szemei szinte szikráznak az örömtől, ha ez megtörténik.
-Hihetetlen! Egyszerűen megtaláltad a saját stílusodat. A véres kéz illik a jellemedhez.
*Gúnyosan felkacagott, miközben a nem rég meggyilkolt testnedve elkezdett megszáradni a ruha anyagában.
-Gyere! Ki kell mentenem az adósomat.

// Mese:Ránk borul az éj - Fela és Kesa, meg a menekülök és a leselkedők //

Tekintete tovább kívánkozik, valami vonzza, de elkésett. Már nem láthatja a fal emelkedését, csak oda nem illő sötét alakját, mit sem tudva arról, hogy a jól jövő segítséget zárták el tőlük. Ám, ami az egyiküknek gát, az, egészen pontosan neki eszköz, főként ha maradtak azon az oldalon orkok. Mert akkor nemes egyszerűséggel használja ezt a mágia alkotta felületet arra, hogy felkenje rá a támadókat és eszébe sem jut visszafogni magát. Már nem kell arra ügyelnie, hogy a fejükre ne szakadjon a tető és hogy távolabb mennyire válik hevessé a tűz, az pedig legyen az orkok sokaságának a gondja. Megérzi a két varázslat igényét, de a fal még bőven kitartani látszik, aminek hátát vetette, hogy megtámassza. Míg levegőért és keserű levegő fojtogatása ellen küzd, van módja újra a magasba tekinteni.
Látta, mikor a falat megpillantotta hívta valami a magasba tekintetét. Pánikszerűen csattant akkor a gondolata. Meglátott! De azonnal, késlekedés nélkül fogta el a nyugodtság, ha a fent lustán szemlélődő vörös észrevette volna, már tett volna róla, hogy az áruló gyilkosa és sírja egyben a lángoló fogadó legyen. De, az nem történt meg. Eddig legalább is még nem. Ugyan akkor a magasság fölénye ellenük szól, többet lát és jobban következtethet. A fogadóból kitódulók talán nem is sejtik a magasban rejtőző veszedelmet, ami benne is félelmeket kelt. Győzött már le nála nagyobb és erősebb sárkányokat, de most nincs tenger, aminek vízébe parancsolhatná ellenfelét, hogy az győzze le kérlelhetetlen áramlataival és nem áll rendelkezésére a hegyek útvesztőjének lehetőségek armadájával felvértezett szurdokai. Nem, nem mer, nem akar a vörös ellen támadni, majd talán, ha szükség lesz rá.
- Hol a szekér?! – egy visító hang rántja le tekintetét a magasban szárnyaló bestiáról. Egy nő ragadta karon, fel is szisszent, a szorítása erős és erőszakos volt, még is inkább a bőrébe mélyedő körmök okozták a kellemetlen fájdalmat.
- Foga… - megpróbálta elhúzni karját, de nem járt sikerrel. Értetlenül nézett a kétségbe esett nőre, aztán felderengett számára egy alak. Igen, a mielőbb még látott egy szekeret, de az a rajta levő ponyvával együtt éget, ugyan úgy, mint a ház, aminek tövében állt és ugyan úgy, mint minden Ambaronban. Éppen mutatni próbálná a kereset tárgy felelhetőségének helyét, amikor a nő újra és újra követelni kezdte azt az átkozott kordét, egészen addig, míg valaki le nem fogta. Hálás volt a segítségért, egyszerűen nem tudott mit kezdeni a helyzettel, figyelme jórészt az ajtónyílás fenntartására fordult és elkalandozott a megfigyelő vörös felé is, igen gyakran. Vajon egy viszonylag nagy tömeget meddig fog figyelmen kívül hagyni? Ugyan, az egyik irányt elvágta, de arra az orkok sűrű folyama miatt aligha menekültek volna.
Amint alkalma volt benézett a folyosóra, talán már az utolsók között megérkeznek a hölgyek a fogadóba más irányban betört orkok hírével és talán szó esik arról is, hogy az a szerencsétlen asszony honnét szedte a szekér ötletét. Várt egészen addig, míg mindenki ki nem jutott, vagy míg orkok nem jelentek meg, de ez utóbbit nem hagyta csak úgy tétlenül megtörténni, főleg, ha maradtak még odabent. Mágiát inkább mellőzve, főleg, ha földön köveket is talált, azzal igyekezte megzavarni őket, hogy ha akadt harcos, akkor könnyebben levághassa a galádokat. Pontosan célzott, talán egy picurkát csalt is, hogy biztos telibe találjon mindegyik kő, vagy bármi kemény, ami csak a keze ügyébe akadhatott.
De számolt, valamennyire készült arra, hogy szükség esetén bármikor feloldja varázslatát. E pillanatokban, élénken élt benne a remény, hogy csak az orkokat kell a katlanba zárnia. Ha reménye valósággá válik, talán lesz módja, hogy az alsónadrágos harcosnak, ha mással nem is, egy apró varázslattal meghálálja buzdítását. A merészségét, amivel vállalta a vezér szerepét és ösztönözte a többieket, hogy ne hagyják csak úgy elvenni az életüket. Beleg tanította neki az apró trükköt, ami a sebet nem gyógyítja be teljesen, de elveszi a fájdalmat és használhatóvá teszi a sérült tagokat. Nem tart hosszú ideig, de talán most elég lesz.

*A fák között rohantam, lábaim nesztelen léptekkel visznek. Az éj most világosba börúl a környező házak tüze messziről látszik. S én mint egy árnyék, közlekedek a fák biztonságában. A sárkányt nem látom, ezek szerint neki sincs esélye látni engem. Egyre közeledek a célhoz, mikor egy ló rohan el mellettem. Ostoba lovasa magával hozza támadóit. Ők még távol vannak, viszont látom Ryn felé csalja őket.
~Idióta... féleszü... te elfek selejtje....
*S a lovas lehagy, majd elém kerül, s eltűnik a fák mögött. Nem használok táncot, sebem még nem gyógyult be teljesen. S ahogy érzem esélye sem lesz rá, hogy beforrjon hisz ahogy hátra nézek orkok közelednek. Mire oda érek, furcsa meglepetés ér. Egy disznó fejét látom hátulról, akit valamiféle védőmező vesz körbe. S mire szemem megvillan, s a gyorsak táncába lépek a férfi eltűnik. De van még ott valaki, akit legszívesebben most helyben megölnék. S hallom az orkok közeledő lépteit ahogy azok követik a ló nyomát. Rohanok oda s öklömmel már Vogon orrába ütnék mire egy fél centire megáll kezem. S elnézek mellette, ahogy a lány hófehér arccal s véres kézzel, kissé tántorogva áll előttem.
- Nagy szerencséd van, hogy ma éjjel többet kellett mészárolnom mint máskor, Tökkelütött Vogon Beebebrox....
*Engedem le kezemet majd lépek oda a lányhoz, ujjammal megemelem állát, s a szemébe nézek. A Cián szempár most oly meleg, talán a lány még így nem is látta ezt a tekintetet.
- Az élet az ami a legfontosabb... Nem hagyhatod erőszakkal elvenni... Életért életet... S most te vetted el az övét... Sok ember vére tapadt ma ennek a lénynek a kezéhez... Életért életet.... S most
*Ragadom meg a lány ruháját, s rázom meg őt.
-Ébresztő kislány... mennünk kell!
*S most már a vörös szempár tekint rá. Látszik rajta egyfajta izgalom, s valami félelem is talán. Mégsem sajátját félti.
-Itt vannak!

*Sokan jönnek de nem elegen. Viszont egy meglepetés ér, valaki a lombok sűrűjéből veti ki magát. Gyanakodva tekintek rá viszont nincs kétség segítségként érkezett. Vörös tekintetem ra szegezem majd hozzá szólok.
- Vidd ki innen őket. Segíts ennek az ostoba elfnek! Ryn!
*Kiáltok rá a lányra. Majd szegezem vissza a tekintetemet a nimfára.
- Fussatok... Védd meg őket, én addig...-fordítok neki hátat majd az orkok irányába nézek - eljatszadozok Velük míg ti elmenekültök. S most...HUZZATOK INNEN!
~ Sárkányököl...
* Szemeim vöröse most feketébe kezd átmenni. Az óriás erejét az öklömbe vezetem. Testem ezalatt oly emberi mint akárki másnak. Majd az első lépésnek állását veszem fel.

-Fiam...-szólt hozzám apám - egy férfi csak oly erős lehet amennyire a szíve az. Ma megtanuljuk a puszta kezes harcművészet felső fokát. Ez lesz a legveszélyesebb fegyvered... Ehhez nem kell kard vagy nyíl. Ehhez csak te kellesz s a szívedben lakozó erő.

-Most készülj fiam a legfájdalmasabb lecke meg csak most kezdődik...- Hangzottak egyszerre e szavak számból s apám hangjaként fejemben is.
*Elvigyorodok, mely levegőt veszek. Majd várok míg az első ork ki nem lép a bokrok védelmeből.
-Gyere csak halandó érezd meg Dremer ölelését.
*Eleg közel ért, kardja lendül. Az óriás keze elkapja a pengét, mintha csak tollpihe lenne mi lefelé hull. A másik kéz máris lendül. S ereje az ork vállat éri. Hangos reccsenést hallani, még mielött csak bömbölni kezdene jobb kezem ujjai a nyakára fonódnak majd reccsen halkan s nyaka elcsuklik. S a lény összeesik elöttem. De nem varat sokat a masik magára rogton nekem esik. Közben egy éles fájdalom üti fel fejét vállamban. Egy nyíl fúródott belé. A felém rohanó ork pont olyan gyorsan csapódik a fának majd zúzza össze magát mint ahogy érkezett. Látom ahogy az íjász ismét feszíti húrját. Ezen vessző közel sem kerül hozzám. Viszont én egy követ kapok fel a Földről s teljes erőmmel az ork homlokához vágom. Mi átrepül a koponyán s a lövészt még látom ahogy fejéhez nyúl majd vérét szemléli kezén s össze csuklik. S itt is van a következő delikvens. Kezemből az erő a lábamba összpontosul. Rugaszkodok el a földtől majd ugrok át az ork felett. Ki talán meg szemével követett is viszont mire megfordult szeme már csak az érkező halált látja mi összezúzza arcát. Egyoldalú küzdelmek ezek. S most ninvsenoly sokan mint a faluban voltak. Szemem megvillant a következő ork mar mint csiga, oly gyorsan halad felém. S én mellette termek. Az óriás erejét használva ütök kezére miben kardja van. Könyéktől töröm el, ismét az gyorsak tánca jön. A következő orkra tekintek kit az elejtett pengével mit röptében ragadtam meg, választom el fejét a testétől. Ismét az előző orkra terelem figyelmem. Tarkón vágom immáron csak saját erőmből s az ájultan dől előre. Tőre mi utolsó megmaradt fegyvere kezembe kerül. S dobom neki a legközelebbi orknak. Kinek mellkasába fúródik bele, ahogy látom nem halt meg csak megtorppant. Viszont Ennyi épp elég, lépek át a végső táncba. Megragadom az ájult orkot s rohanni kezdek vele arra amerre a Nimfa s Ryn is távozott. Percek választanak el minket egymástól elég ez az előny. S én hamar beérem őket. A végső tanc se nem gyors se nem erős mindenből egy pici. Az ork mégis csak nehezebb mint Ryn volt.
- Lemaradtak. Nem nézünk hatra csak futunk gyerünk!

//Mese: Ránk borul az éj//

Figyelme lassan úgy oszlik meg, mint a terebélyes fák ágai. A legfontosabbak az erősek, míg egyre vékonyodnak azok, amik a jelen helyzetben elhanyagolhatóak. Igen ám, de még is ezek közül kerül ki egy. Egy nő, nyomában egy másikkal. Jó látni, együtt menekülnek a kezdetektől, sejtés csupán, de ez a fajta összetartás dicséretre méltó és másoknál is látni, hogy akad olyan akinek hidegvére több másokénál és ők igyekeznek a gyengébbeknek segíteni. Ebből a tulajdonságukból kéne az embereknek többet, sokkal többet megmutatni és szükséghelyzet nélkül. Visszatérve a mágusnőhöz, fogadta pillantását és tudta is, nagy vonalakban legalább is, hogy miért kapja. Válasz nélkül hagyta, de szemével és fejével is felfelé intett, remélve, hogy a mágusnő nem rossz következtetést von le, hiszen a sárkányra akarta figyelmeztetni. Bízott benne annyira tiszavirág életű ismeretségük alapján is, hogy nem esik pánikba és jól fog okoskodni.
Az „ajtóra” az alulöltözött vitéz látványa hívta fel elsőként a figyelmet, mielőtt azonban betekintett volna az égő fogadóba, aggódó pillantást vetett a sérült vezérre. Talán butaság volt, felesleges késedelem, hiszen semmit nem tehetett érte abban a pillanatban, viszont, ahogy a parancsnak kívánt eleget tenni, szembesülnie kellett nem is egy ork ocsmány pofázmányával. A düh torzíthatta el ennyire, amúgy sem bűbájos vonásaikat, még sem konstatálta a látványt egyetlen grimasszal sem, megelégedett azzal, hogy varázslatát maradéktalanul feloldotta és így a fal megszabadult különleges tulajdonságától. Az ajtó volt, nincs és ami éppen a nyílásban leledzett, annak kérdéses a sorsa. Benne ragadt, levált, vagy volt annyira erős, hogy szétzúzza a vastag gerendát. Ez az, amit sosem lehet kiszámítani és most nem is figyelt erre igazán. Az események sodra olyan gyorssá vált, hogy ha ép ésszel akarnánk követni sem menne. Borzongás futott végig a hátán, valami igazán félelmetes előjeleként és elég volt számára csupán fellesni az égre, hogy tudja, mi következik.
- Csak ezt ne… - inkább csak suttogta, sem mint jól hallhatóan mondta. A szétszéledőkre tekintett, nem látta esélyét annak, hogy mindenki fölé elégséges védelmet emelhessen és eddig senki nem mutatta volna varázslásnak hajlandóságát. Egy elenyésző pillantás jutott az alsógatyás vezetőnek is, elbúcsúzott, hiszen meghozta döntését és annak fényében nem biztos, hogy szívesen látják majd újra maguk között. Tűz ellen ugyan is tűzzel vette fel a harcot. A tűzokádó arany-vörös, égető csóvájának egy kékbe játszó fehér feszült jegességével, az ellentétes elemek remélhetőleg jórész kioltják egymást sűrű gőzfelhőt képezve. Az idő szűkössége véget, biztos lesz olyan menekülő, akinek alóla kell majd kikászálódnia és lesz olyan, akit a hatalmas tollas szárnyak keltette szél dönt majd a földre, ahogy felemelik gazdájukat. De, talán tud annyi időt nyerni, hogy ők is beérjék társaikat.
Útját egyenesen felfelé veszi, nem számol azzal, hogy a vörös ugyan ott lesz, főleg, ha a tejfehér függöny eltakarta őket egymás elől és felkészül egy esetleges ütközésre is. Úgy igyekszik helyezkedni, hogy a másik sárkány, menekülőktől távolabbi oldalára kerüljön, egyetlen célja, hogy elterelje a másik figyelmét. Nem akar vele megküzdeni.
- Legyen elég a vérontásból! – kiáltja a másiknak, lenyelve abbéli elvárását, miszerint ez nem méltó az ég teremtményeihez. Urat játszani az érinthetetlen magasból. – Kérlek! – reménykedve kéri a nála látványosan nagyobb sárkányt. E pillanatban nem latolgatja esélyeit, pillanatról pillanatra kellene tervét is változtatni, kivár és az adott percben hozza meg következő döntését. Így gondolta, de már is akadt új fejlemény, valami borzongató dolog, aminek forrását talán meg tudná határozni és ismerős hangok, griffek vijjogását vélte felismerni. Ez alkalommal viszont nem mert levenni tekintetét a vörös sárkányról, hiszen annak mozdulataiból kell cselekedeteire következtetnie és tenni ellene, ha a menekülők ellen fordulna.

//Kesa, Sou//

*Kesa kiáltja el magát a hátam mögött. Megrezzenek a felharsanó vékony, de erős hangtól.
A szekér ígérete nagyon jónak tűnik, és végre sikerül magunkat keresztül túrni a tömegen is.
Amikor kiérünk, füst csap az arcomba, rettegő embereket látok magam körül. Biztos én is így nézek ki.
A hátunk mögött szinte már csak az alsóneműs harcos és egy társa harcol a mi életünkért.
Ez a bátorság és Kesa határozottsága nagyon tetszik. Ad egyfajta nyugalmat ebben a borzalmakkal teli éjszakában.
A harcos kiáltása figyelmeztető és ahogy visszanézek, még látom, ahogy próbálják visszatartani a fal nyílásán keresztültörni akaró orkokat.
Nem könnyű ez nekem és amikor Kesa elindul, követem én is.
Inkább a szekér, mint a biztos halál az orkok karmai között.
Azt azért nem tudom, hogy ennyi ember hogy fog felférni egyetlen szekérre.
Érkezik azonban még valami, amire felkapom a fejem. Egy hatalmas orkánszerű hang csap meg. Óriási az a szörnyeteg és óriási a tűz is, ami árad belőle.
És ami még inkább meglep, hogy az előbb szinte észre sem vehető szőke fiú helyéről egy másik, jeges áramlat csap felfelé.
A kettő találkozását követően pedig az arcomba csap a forró gőz, mintha valami hatalmas mozdulna a földön is.
Ha még ott van mellettem Kesa, belé kapaszkodok, hogy ne essek el.*
- Bocsánat!
*Kiáltom neki a forgatagban. Aztán újabb dolog történik.
Újabb szárnyas lények a magasban és valami megmagyarázhatatlan, fojtogató érzés vesz erőt rajtam. Talán itt fogok meghalni.
Ez aztán, meg a korábban látott példák lassan átveszik az irányítást felettem. Pont, mint amikor Mumbasa erőszakossága ellen küzdöttem.
Fekete szemeim körbefordítom. A füst, a gőz, az ordítások között próbálom felmérni a helyzetet. Ha Kesa vezet, akkor már nem annyira rettegve indulok el. Végülis ma már többször is meghalhattam volna, úgy, mint sokan a fogadóban. Nincs más hátra, ha élni akarok, össze kell szednem magam.*

/Mese: Ránk borul az éj/

A kiszabaduló rabszolgát a kereskedő gondolkodás nélkül hátba lövi. Az, amin a kezén van értékesebb, mint mihaszna élete. Hiszen ezek a lakatok egy varázstudó képességeit is blokkolják, ami igen értékessé teszi őket. Ám nem sok időt pazarolhat, hogy a halottról vissza szerezze eme ékszereket.
Vogon igyekszik kardjával levágni minél több felé örvénylő árnyszörnyet, mikor Ashan megtámadja, ám bal kézfején mégis megsérül. Gyorsan kiszívja a vérét és kiköpi szájából, bár tudja, hogy a mágia nem teljesen fizikai, ám vannak evilági materializációi is. Talán lassítja valamelyest a mérgezést.
~Ez csak a tudatomban létezik! Ha nem gondolok rá, nem árthat.
*Ismételgeti magában, ám van jobb dolga most. Eltéve a vasat újra íjazni kell veszetten, mert rájuk tört egy újabb halom ork mennyiség. Az utolsónak sikerül mögéje kerülni és felpattanni paripájára a háta mögé, hogy onnan együtt zuhanjanak. Ahogy épp el akarja választani a főt a testtől, hirtelen hideg tárgy, egy kard vágódik át bordái között. Másik, fájó kezével az ellenfél pengéjét próbálja eltartani, iszonyú fájdalmak közepette.

/Bocsi a rövidért, most csak ennyit tudtam kihozni a helyzetből. Nem lett valami jó./

Sokkos állapotban ácsorogtam, kezeimen az ork ocsmány vérével. Az első gondolatom az volt, hogy muszáj lemosnom a bőrömről a sötét folyadékot, de azt is tudtam, hogy jelenleg nincs arra időm hogy vizet keressek és mosakodjak. Vogon ért mellém először és megkért hogy forgolódjak, de én nem tettem semmit, csak meggyötört arccal néztem a kezeimet. Ekkor az elf megadta a kegyelemdöfést:
- Hihetetlen! Egyszerűen megtaláltad a saját stílusodat. A véres kéz illik a jellemedhez.
Dühösen néztem fel a férfire, aki most azt mondta menjek vele. Eszem ágában se volt ezután bárhová is vele tartani. ~Hogy jön ez a kis senki ahhoz, hogy kajánul gúnyolódjon rajtam. Nem ítélhet el, nem akartam ölni…ez az egész csak véletlen volt. Igen, úgy van, véletlen! Én nem tettem volna ilyesmit direktből. ~ bizonygattam magamnak kétségbeesetten. Gondolataimból egy fekete csáp ébresztett fel. Egyenesen Vogon felé halat és a férfibe mart, mint egy kígyó.
- Ez meg mi volt? – néztem a kalmárra ijedten.
Ekkor megjelent Nawa is mellettem. Végignézett rajtam, aztán azt kezdte magyarázni, hogy nem volt más választásom, vagy én ölök vagy engem ölnek meg. Ezt én is nagyon jól tudtam, de mégis…ennek nem szabadott volna megtörténnie.
- Valami történt Vogonnal! – mondtam, mert úgy gondoltam, most jobb ha nem beszélünk arról mit tettem. Nem jutottam odáig, hogy megnézzem mi támadta meg az elfet, mert az orkok beértek minket és most minden irányból támadtak. Nem volt már kardom, amivel megvédhettem volna magam, így előkaptam a pálcámat. Tudtam, hogy ilyen fáradtan kockázatos varázsolnom, de valamit csak kellett tennem. Öszpontosítottam – az első ork közben már csak karnyújtásnyira volt tőlem- pálcám hegyéből piros szikra tört elő. A vér is megfagyott az ereimben. Nem sikerült a varázslat, túl fáradt vagyok, hogy kilőjek akár egy kicsike tűzlabdát is. Már épp lepergett az életem a szemeim előtt, mikor valami leölte körülöttem az orkokat. Tátott szájjal bámultam az alakot, aztán beazonosítottam, hogy egy nimfa lehet. Azt mondta jobb ha kimenekülünk a faluból, és én kérdés nélkül követtem. Nawa is azt kiabálta hogy menjünk, én pedig szófogadó lányka vagyok. Nem néztem hátra csak rohantam a nimfa után. Kisvártatva megjelent mellettünk Nawa is.
- Jó hogy itt vagy. – küldtem felé egy fáradt mosolyt.
- Ha innen élve kijutunk azt hiszem sok dolgom lesz…- húztam el a számat. Van egy hagyatéka annak ha az ember szembenéz a halállal. Megtudja mit hagyott ki az életéből, és ha megmenekül és túléli a veszélyt, akkor megpróbálja majd betömni a hiányzó részeket. Futás közben Nawára pillantottam. Nem mondtam semmit, úgy éreztem nagy hálával tartozom ennek a fiúnak, hiszen nélküle már nem élnék.

//Mese: Ránk borul az éj - Kesa//

*Bukdácsolva haladok a lány mellett. Reménykedek, hogy a lángokban álló istállóban még a szekere épségben van. De ha ló nincs már hozzá, akkor hiába kockáztattunk azzal, hogy távolabb mentünk a többi túlélőtől.
Aztán visszanézek és látom, hogy többen utánunk jönnek kiabálva.
Nem nézem azonban tovább őket, mert a nő rám szól, hogy segítsek kinyitni a reteszt.
Ledobom a földre a kezemben lévő batyut és mindkét kézzel megpróbálom kinyitni társam segítségével.
Hallom, hogy odabent még élnek az állatok, de a rémült nyerítés, a nyihogás nem sok jót ígér. Még tehénbőgést is hallok a messzeségből.
Kesa óvatosan igyekszik kinyitni az ajtót, de az hirtelen kivágódik. Előttem elsötétül minden és hirtelen könnyűvé válok.
Aztán hirtelen kinyitom a szemem. Az arcom fáj, a számhoz nyúlva véresnek látom az ujjaim és a földön fekszem. Fáj a fejem is, de megpróbálok felkelni és a szemeimmel a lányt keresem.
Vajon ő is olyan rosszul járt, mint én. A batyum valahol az ajtó mellett van, ahogy az állatok kivágták a faalkalmatosságot, elsodorták azt is.
Ha Kesa jól van, megpróbálok elmászni érte. Nem szeretném itt hagyni, abban van mindenem.*

/Mese: Ránk borul az éj/

A rabszolgakereskedő karja már pattanásig feszült a fájdalomtól, mikor ellenfele végre lefordult róla. Nagy megnyugvással nyugtázta és nagy meglepetést szült a formás lábak tulajdonosa. No, nem értékelte le a nőket, számos hölgy családtagja jobban értett nála a fekete mágiához és bizony még az erősségének számító fegyverforgatásban is akad nála veszélyesebb ellenfél. Ám a faja meglepte.
A nimfákat mindig olyannak tartotta... az elmúlt években alakult ki igazából ez a képe róluk, amióta személyesen is ismer néhányat, akik kétbalkezes társaságként mindig bajba kerülnek és az elfek amolyan védelmezőek a természetet szerető ezen lények felett. Kiérdemelve Eclairtól a nagy gondok mellett, hogy pompás testet és igen hatékony mágiát adjon a kezükbe ehhez.
Hát nem is tudta hová tenni hirtelen, hogy Izra egyik leánya áll felette véres karddal, ám szemet gyönyörködtető helyéről gyorsan felállt, hogy maga is Rynnel együtt hátráljon. Szerette volna még használni íját a támadók ellen, ám a fájdalom olyan szinten állandósult a karjában, hogy szinte biztosan csak ügyetlenkedne. A biztonság kedvéért bele markolt egy halott hátán lévő nyílvesszőkbe és tett el még tartalékot a saját tegezébe.
-Ilsette jól van? -tette fel az első kérdést, ami eszébe jutott, miért is kellett őt megmentenie Elonar népének- És Yldicce? -tette fel a másodikat, hogy mégis ki sodorhatta őt megint egy olyan bajba, ami tán' még a mostaninál is veszélyesebb. És bár aggódott a hölgyekért, mindig távolság tartó rettegés fogja el, hogy nem-e eljött az óra, amikor már ő sem tudja őket megmenteni és egy új lényt vesznek rá, hogy életüket reménytelenül kockáztatva óvják az isten teremtette lényt.
Az isten és az istennő; Izra és Eclair körül forgó gondolatai mellett abszolút nem jutott ideje arra, hogy az egy évvel ezelőtt itt történtekre emlékezzen. Lassan egy távoli nagy város meséje idéződött vissza emlékeibe. Élete egy elvarratlan szála. Vajon ki volt az a zöld mágus, aki földrengéssel és óriás bogarakkal akarta őt és még jó pár ártatlant megölni? És Zugor Whuton leánya is vajon ott lelte halálát? Vagy talán Hakantog azért nem jött őt eladni, mert sikerült elkapnia és külön alkuban állapodtak meg a szabadon bocsátásáról?
Egy cetlit húzott elő ruhája belső zsebéből, mely tavaly Sendelbe vitte őt. Megpróbálta ismét kivenni a rajta lévő szöveget. Mit akarhatott a természet mágus? Vajon ha ott marad a főtéren akkor, megtudja-e a tervet vagy életével fizet? De akkor nem találja meg a halott rabszolgakereskedő társa otthonát, hogy az óta is azon gondolkodjon. Egy azokon az alapokon nyugvó házat el tudna képzelni magának is... és Meriliennek. Kivel oly rég óta nem találkozott.