Középvidék

// Nienna-nak, aki maga a csiga, már a lassúságot nézve persze //


Akármennyire is túl akartam lenni már a városkapun és haraptam volna el a piszmogó kapuőr torkát, muszáj volt türelemre intenem magam és azzal vigasztalódni, hogy már nem soká megmutathatom igazi valómat a kis könyvtárosnak, aki olyan angyali ártatlan képpel álldogált mellettem, mintha a világ összes ideje a rendelkezésére állt volna.
Gyanús volt ez a nagy ráérés, hiszen a kutakodásaim során úgy értesültem, hogy nagyon odavan azért a dalospacsirtáért, ami feltételezi, hogy most neki kéne a legtürelmetlenebbül toporognia, hogy már úton lehessünk hozzá.
Az őr megjegyzésére már mordulnék is, hogy valamit mondjak, de a nő megelőz.
~ Nem mondod? És eddig ki rohangáltatott össze-vissza a városban, mintha egyáltalán nem lenne sietős? ~ vicsorogtam magamban, de kifelé csak egyetértő bólogatást produkáltam.
- Biztosan utol fogjuk érni, de lehet még gyorsabbak is leszünk, ahogy mondja. – értettem egyet, mert persze eszem ágában sem volt az orrukra kötni, hogy mi az igazi tervem. – Olyan biztonságban lesz velem, mint még a kocsiban sem lenne és biztosan eljuttatom a célhoz. – biccentek félig az őrnek, félig a nőnek, aztán sietősen nekivágok az útnak, hogy végre eltávolodjunk annyira, amennyire egy térkapu nyitásához kell.
Kíváncsi vagyok, milyen távolságot képes megtenni egyszuszra, de pár megállóig, hagyom, hogy tényleg fogadóknál lyukadjunk ki, hiszen egyszer úgyis rám kell bíznia az utat, addigra pedig remélhetőleg már az ereje is fogytán lesz.
Ha eljutunk ehhez a ponthoz, rábeszélem, hogy béreljünk lovakat, hiszen egy ismeretlen pontra nem képes teleportálni, én meg addig míg nem leszünk kettesben, nem fedem fel e képességemet.

//Nienna-nak – úgy szeretlek, majd megeszlek //


Mivel már nem a városban, őrök, munkatársak, vagy barátok között vagyunk, nem kell annyira túljátszanom a szerepemet, így aztán csak annyit beszélgetek a könyvtáros lánnyal, amennyit feltétlenül muszáj és nem bájolgok feleslegesen.
Ahogy egyre több állomáson állunk meg, kezd gyanússá válni a dolog, hogy nem az „erejével” van problémája, hanem valamiért az időt húzza.
Viszont, ha ez lenne a helyzet, akkor az igen érthetetlen volna, mert azt feltételezi, hogy gyanakszik rám, kételkedik a szavaimban, de akkor meg miért tartana velem? Megtehette volna, hogy ragaszkodik hozzá, hogy rajzoljam le a baleset helyszínét, vagy katonákat akart volna hozni magával, de nem vállalta volna be az utat kettesben…….
Egyre többször járt az eszemben, hogy vajon mit hagytam ki a számításból, mit nem vettem észre. Talán félreismertem és erősebb, mint gondolnám?
Viszont már akármi is van, hamarosan kiderül, hiszen utunk utolsó, „civilizált” megállóhelyéhez érkezünk, innen már én fogom meghatározni az utat és nem lesz több játszadozás….
Hagyom, hogy a nő menjen előre és rendezze le a fogadóssal a vacsoránkat és az éjszakai szállást, hogy „kipihenje magát”.
Nem aggódom a külön szoba miatt, hiszen úgy sem fog elszökni, ha eddig velem tartott.
A türelmetlenségem is kordában sikerül már tartanom, mert csak a reggelt kell kivárnom, aztán, ha ebben a kócerájban nincsenek bérelhető lovak, nekem a gyaloglás sem okoz gondot.
- Pihenje ki magát ma éjszaka, mert holnap megerőltetőbb lesz, nem áll majd rendelkezésre térkapu. – intek búcsút a szobájába térő Niennanak.
A szoba tényleg kicsi, csak egy ágy és egy kis asztal van benne a fürdőtálnak és a vizeskancsónak. Én ledobom a cuccomat az ágyra, aztán már fordulok is vissza az ivóba.
- Van bérelhető két lova? – kérdezem a fogadóst.
- Akad, de csak egy és nem is valami gyors, olyan poroszka, meg aztán nagy távot sem bír.
- Majd kíméljük. – kaptam a dolgon azonnal, hiszen örültem, hogy akad egy is. – Kibérelném két napra. Reggelre készíttesse fel.
Ha megállapodtunk az árban kifizetem, bár mintha a fogamat húznák, de Kain a sokszorosát megéri, ha közelebb jutok hozzá.
Aztán már nem megyek fel, hanem egy kancsó bor társaságában várom meg, hogy a nő lejöjjön a vacsorához, ami a nők piperézkedését tekintve, nem is tart sokáig.
Nem nehéz észrevennie, hiszen csak még két asztal foglalt, így nem sokára már velem szemben ülhet és a vacsorát is gyorsan megkapjuk.
Én már halálosan éhes vagyok, így neki is esem.

//Hamm, bekaplak! – Niennanak (egy ártatlan Raven mosoly) //


Nem fecsérlem a szót felesleges udvariasságra, amikor elém rakják az ételt és bár sárkányként jobban díjazom a nyers, véres húst, most a jó kis cupákos ragu is megteszi…..csak sokk legyen!
Különben is, ha nem verem el most az éhem, még a végén nem lenni türelmem kivárni a vallatás végét és az nem lenne túl jó.
Végül is, már azt is megköszönhetné ez a kis ….tudálékos démonnő, hogy, ha mindent szépen elmond, meggondolom, hogy életben hagyjam. Pedig a sárkányisten lássa a lelkem, szívesen megkóstolnám, könyvtáros még nem ettem.
A bor is jól csúszik a zsíros ételre és így jobban esik majd az alvás is, így nem fogom vissza magam, ha ő nem iszok, az az ő baja, több marad nekem.
- Nem is tudja mennyire. – húzódik mosolyra a szám. - Pedig jobban járna, ha jól belakna, ki tudja mikor ehet újból meleg ételt. – jegyzem meg, de ha neki nem kell, akkor ne menjen már pocsékba, simán felfalom az ő adagját is.
Már vártam, hogy megint faggatni kezd, de nem hiszem, hogy gondot okozna, bármilyen választ is kap tőlem. Ismét türelemre intem magam, de mielőtt válaszolnék, még megiszom a pohárban maradt bort, kipiszkálok egy megakadt porcot a fogam közül, megtörlöm az ingem ujjával a szám, elvégre nemes asztaltársaságban ülök.
- Mert, ha mindig a kitaposott utat választaná a magfajta vándor, akkor sosem érne sehová, meg lejárná a lábát. Rövidebb úton megyünk. – néztem rá. – Vagy tovább várakoztatná a kedvesét? Már így is úgy haladunk, mint egy vemhes tehén.
Remélem tetszett neki a válasz és nem faggat tovább…….

//Nienna-nak, aki mindig a fején találja a szöget //


Engem nem zavar, ahogy szinte elborzadva nézi a lakomámat, a megjegyzésemet is csak a rend kedvéért teszem, mert nem kell tudnia, hogy nem tervezem elhúzni nagyon az előttünk álló utat, így az, hogy megéhezik majd vagy sem, nem sokat nyom a latban. Én mindenesetre elnyomom az éhségemet, mielőtt másra is megfájdul a fogam.
Nem értem azt sem, hogy miért nem elégedett a válaszommal, hiszen teljesen logikus magyarázattal szolgáltam. Mit nem lehet azon nem érteni, hogy azért nem megyünk a kitaposott úton, mert az a hosszabb? Talán a Könyvtárosok nem tanulnak ilyesmit?
- Csak a tényeket közöltem és nem sértettem meg, hiszen nem azt mondtam, hogy maga az a tehén, nem igaz? – hessegettem el a sértődöttségét, majd majdnem elvigyorodtam, amikor akaratlanul is majdnem fején találta a szöget. – És én nem sértődtem meg a hasonlata miatt, ha tudni akarja, mondhatnám, hogy majdnem olyan gyors voltam.
A fáradtságán meg tud segíteni, bár már nem sokáig kell cipelnie e terhet……..
- Most viszont megbántott kisasszony. – vált hidegebbé a tekintetem a hangommal egyetemben, amikor vádaskodni kezdett, még ha nem is alaptalanul, de ezt csak nekem kellett tudnom. – Igenis válaszoltam a kérdésére és nincs jobb válaszom. Azért térünk le a főúrtól, mert ahová igyekszünk, arra van rövidebb út is, még ha kényelmetlenebb is, mert nem alhat pihe-puha ágyban és nem lesz, aki maga elé tálalja az ételt. De csak pár napról van szó, így valószínűleg még maga is kibírja. Ha tudom támpontot majd, akkor használhatja a teleportálást is, egyébként meg már béreltem lovat, így gyorsabban haladunk majd. A jutalom miatt nem aggódom higgye el és azt is, hogy el fogom juttatni a célhoz, ebben ne kételkedjen. – állom a tekintetét, mert nem vagyok az a fajta, akit egy kis kellemetlen vádaskodás eltérít a tervtől és pironkodásra bír. – Ha fáradt, akkor javaslom pihenjen, mert a bizalmatlansága kezd sértő lenni. – javaslom neki.

//Nienna-nak, aki még mindig ellenáll a sármomnak //


Nem mondom, hogy nem lepett meg, amikor a kis könyvtáros lány egyszer csak felpattant a helyéről és majdnem, hogy agresszívan támaszkodott le elém az asztalra és megesküdnék rá, hogy még a szeme is villogott.
Elfojtottam önkéntelen mozdulatomat, amivel reagáltam volna, mert ragadozó ösztönöm ezt támadásnak vette….., de nem tehettem……még nem.
Egy főút melletti fogadóban ültünk és nagyon nem kellett oldalra sem néznem, hogy tudjam, nem egy szempár és fül követi az asztalnál történteket.
De legalább kibukott belőle, hogy mi rágja belül és nyilvánvalóan sok igazság volt a mondandójában, a feltételezései megállták a helyüket, csak hát már elég messzire eljött ahhoz, hogy ne feltételezzem én meg azt, hogy csak rám akar ijeszteni, hátha kibújuk a szög a zsákból és elárulom magam.
Hát ehhez előbb kell felkelnie!
Próbáltam átlátni a feldúltság leple mögé és kockáztattam, bár be kell vallanom, nem sokat. Ha reggel nem tart velem, akkor másként oldom meg. Nincs kísérője és, ha egyedül kel útra, akkor a markomban lesz, de ,még adok egy esélyt.
Szó nélkül néztem, ahogy dühösen kiviharzik, aztán mielőtt felsétáltam volna a szobámhoz, felhajtottam a maradék italom és egy vállvonással kiszóltam az ajtón a durcás lány után.
- Arra sincs oka, hogy ne bízzon bennem…..Tettem valamit, amivel bántottam, vagy kárára voltam, ugye nem. A helyet pedig amennyire tudtam behatároltam és elmondtam magának, ha akarja akár le is rajzolhatom, de attól még nem fog tudni oda teleportálni, mert, ha jól tudom, csak oda tud menni, ahol már járt, bár nem vagyok mágus…….De - nem kötelező velem tartania, menjen csak keresse a kedvesét, ahol akarja, én minden esetre holnap reggel elindulok, ha ott lesz, ha nem. Felveszem a társam, aztán megyünk tovább.
Egyelőre nem túlságosan aggódtam, majd kiderül, mit hoz a reggel.

//Nienna-nak, az örök optimistának //


Nyugodt szívvel hagytam a fogadó ajtaja előtt a nőt, mivel nem gondoltam, hogy neki merne vágni az útnak, amikor azt sem tudja hová kellene mennie. Na meg úgy is utólérném.
Azonban nem tudom szó nélkül hagyni a kirohanását, mert azzal elismerném, hogy igaza van, hogy van alapja a gyanúsítgatásának és én minél tovább akartam húzni a lelepleződésemet, mert miért nehezítsem meg a dolgomat, ha van esély rá, hogy a saját lábán sétál a csapdámba.
Azonban még szinte le sem tettem a hátsómat az ágyra, hogy egy jót aludjak, amikor máris kopogtattak és a szagáról már akkor tudtam, hogy a kis könyvmoly az, amikor még ki sem nyitottam. Minden esetre elégedett mosoly futott át az arcomon, hogy mennyire könnyen ment a manipulálása.
Persze mire kinyitottam mogorva ábrázatot öltöttem, hogy érezze mennyire megsértett.
Még jó, hogy szorosan összepréseltem a szám, különben biztos leesett volna, amikor ott állt papírral és szénnek a kezében és határozottan rám parancsol, bár kérésnek álcázza.
- Higgye el kisasszony, nem akarja, hogy az én rajzom alapján találjon oda. Miért nem fogadja el, amit önként nyújtok, a segítő kezet. – szólalok meg végül rekedten, miután elfojtottam a késztetést, hogy rávicsorogjak, vagy rosszabb esetben itt helyben agyoncsapjam.
Az idegeimet még sosem tépázta meg senki más ennyire.