Középvidék

//Alamaise – semmi gond  //


Megálltam tőle pár lépésre, aztán a szavaira összeráncolt homlokkal és felhúzott szemöldökkel meredtem rá. Most már nem zavart meg ennek a furcsa lónak a szaga, ami egy cseppet sem volt egyébként szokványos, így – és az, ahogy minden félelem nélkül és láthatóan sokat tudva az itt zajló dolgokról, - már biztos voltam benne, hogy egy magamfajtával állok szemben.
De ez még mindig nem magyarázta meg, hogy miért van itt.
Arra a nyakamat mertem volna tenni, hogy nem a véletlen sodorta ide, hiszen semmilyen út nem vezetett erre, pont azért hoztam ide a nőt is.
- Sokszor már csak az a célravezető. – vontam meg végül a hosszas szemlélődés után a vállam.
Nem rontott nekem elsőre, így szinte bizonyos lehettem benne, hogy nem áll szándékában megtámadni, hiszen az állapotomat tisztán láthatta. Arról sem tudok, hogy Kain-nak cimborái lennének, legalábbis mostanára, ha voltak is, mind halottak. Furia hatékonyan pusztítja el azokat, akik magukra haragították.
Szóval kicsi az esély, hogy ellenséges sárkány akarna épp leszámolni velem, inkább nagy a valószínűsége, hogy tényleg segítene, csak kérdés, mit takargat a háttérben.
- Igen, kell. – ismertem el végül és a helyére csusztattam a kardom, mert nem gondoltam ostobának, hogy amíg rászegezem a közelembe jönne. – A karom csúnyán megsérült, lassan gyógyul.

//Alamaise – a lehetőséget kár lenne elszalasztani //


Nem tudom honnan szedte ezt a lovat, vagyis ezt a jószágot, ami lónal nézett ki, mert biztos nem igazi volt. Azok nehezen tűrték a sárkányokat a hátukon, ha mégis, akkor is a félelemtől eléggé izgágák voltak.
Na, de most nem a hátas volt az érdekes, hanem ez a „tünde”, aki nyilvánvalóan nem baráti szívjóságból igyekezett nekem segíteni, az nem a sárkányok sajátja, hanem mert akart tőlem valamit, csak, még nem bökte ki, hogy mit.
Talán Furia küldte, hogy a körmömre nézzen, mert már jó régóta nem jelentkeztem?
Azért kissé feszült lettem, ahogy közelebb lépett, de aztán hagytam, hagy tegye a dolgát. Én nem voltam jó a gyógyításban, sosem törtem magam, hogy errefelé fejlesszem a mágiámat.
Minden esetre örültem, hogy ha már valakinek muszáj volt a nyakamba esnie, akkor ezen képessége erősebb volt, így most elégedetten néztem a begyógyult sebet. Kissé megmozgattam az izmaimat. Nem volt tökéletes, de most már csak erősödnie kell, nem lesz baj, akár most szárnyra kaphattam volna.
A következő megszólalása azonban megint csak mozdulatlanná dermesztett és, ha akartam volna sem leplezhettem a meglepődésemet. Tényleg tudta, hogy mi történt itt és ha igazat mond, akkor a miértet is.
- Megölted? – szisszentem fel, bár nem maga a tény esett rosszul, hanem az, hogy ő tette meg. – Ezek szerint Furia annyira türelmetlen volt, hogy utánam küldött? Én is el tudtam volna végezni a dolgom. – csattantam fel és néztem rá háborogva. – Egyébként meg a kis jégelfecske láthatóan utálja a fajtánkat, nem hiszem, hogy egy Kain miatt kockáztatta volna az életét. Nem tudott az semmit. – dühöngtem egy sort.
Aztán lehiggadtam és hideg mosoly jelent meg az arcomon.
- Neked talán mást mondott? És……..milyen volt a vére íze?

// Alamaise – csak egy jégszőke elfre fáj a fogam //


Éééééés Igen! Jól sejtettem, hogy nem csak úgy véletlenül tévedt ide a fajtárs, hanem az én nyomomban járt, méghozzá egy fekete sárkány jóvoltából. Sajnos tényleg sok időt pepecseltem el azzal, hogy felkutassam az elvesztett nyomot és az a némber sem könnyítette meg a dolgom, egy egész örökkévalóságig tartott ide elvánszorogni. Én sokkal türelmesebb vagyok, mint Furia, mégis néha legszívesebben megfojtottam volna azt az elfecskét és visszatekintve a történtekre, meg is kellett volna tennem.
Ráadásul még miatta kell lenyelnem a büszkeségemen esett csorbát, hogy egy másik sárkány segítségére szorultam, aki még azt is megtette, amire én még erőszakkal sem voltam képes.
Bizonyára nem kerülte el Alamaise figyelmét a lassan lilába játszó fejem.
- Telarban?
Olyan könnyedén jelentette ki, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, csak úgy, mellékesen odavetette……..
Még majdnem azt is elszalasztottam a meglepetéstől, ami éhes érdeklődésemet az előbb felkeltette, hogy Alamaise kibökte, Nienna-nak ……átlagos íze volt?
Elhúztam a szám és lapos pillantást vetettem a megvidámodó fajtársra.
- Pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy az üldözés és a félelem megédesíti még az ő vérüket is, bár már rég volt, hogy részem volt benne…… - nyaltam meg önkéntelenül a számat.
Most jöttem rá, hogy milyen szomjas és éhes vagyok.
Arra, hogy felajánlotta menjek vele, felkaptam a fejem, kissé gyanakodva. Csak nem akarja elorozni tőlem a zsákmányt és maga levadászni az árulót?
Jobb lesz, ha vele tartok és szemmel tartom és nem válok el tőle, míg bizonyos nem lehetek, nem keresztezi az utam.
- Jó, menjünk mielőbb, de a városban muszáj lesz ennem és innom valamit, ha nem akarok bajt. A gyógyulásomhoz is szükségem lesz rá. – bólintottam. – Te ezzel akarsz menni? – intek a ló felé.
Ha azzal, akkor én mindenképp megelőzöm a teleportálással, így még aggódnom sem kell.

//Alamaise-nek, aki jobb utitársat nem is választhatott volna //


Tudom, hogy vannak olyan sárkányok, akik nehezen fanyalodnak a kétlábúak húsára, de én ugyan úgy zsákmánynak tartottam őket, ahogy egy szarvast, de persze én sem voltam olyan vérszomjas, mint amilyennek mutattam magam, ám nem baj, ha megpróbál az ember egyfajta „tiszteletet” kivívni a többikkel szemben, meg aztán most még elég dühös voltam az elf némber miatta, aki így megszégyenített. Valahogy majd rá kell vennem Alamaise-t, hogy tartsa ezzel kapcsolatban a száját, nem szerettem volna, ha sárkány testvéreimtől ezek után lapos, vagy lesajnáló pillantásokat kapok.
- Nekem más feladatot tartogat az élet és itt is megtalálom, amire szükségem van. – vontam meg a vállam, de aztán örültem, hogy nem forszírozta ezt tovább, bár én kezdtem az egészet.
Mikor egy varázslattal eltűntette a lovat, elismerő pillantást küldtem felé, mert ez egy igen hasznos dolog volt és még sosem láttam, így valószínűleg ritka is.
- Ez igen! Nekem is megmutatod, hogy lehet ilyet csinálni? Egy ló még sem olyan feltűnő, mint egy repülő sárkány. – jegyeztem meg.
A városban való étkezést emlegetve már összeszalad a nyál a számban.
- Nekem mindegy csak hús legyen és sok. – vigyorodtam el először mióta találkoztunk.
tudtam mire vélni, amikor a ragasztásról beszélt és ismét csak sikerült meglepnie.
Sokkal több van ebben a különös sárkányban, mint amit eddig kinéztem belőle. Talán nem véletlenül ő lett a nyomomba küldve. Még mindig nem voltak világosak előttem a szándékai.
Az önzetlen segítség azért nem volt fajtánkra jellemző…….
- Tele vagy meglepetésekkel Alamaise! – horkantam fel a megjavított és kitisztított ruházatomat szemlélve. – Remélem jó társak leszünk és kölcsönösen tanulhatunk egymástól majd. Részemről ezek után semmi akadálya, hogy eltűnjünk innen és újra indíthassam a vadászatomat, na persze csak az után, hogy megtömtük a hasunkat. Irány Telar! A központi térre vagy kintebb, mondjuk a Vén Kujonhoz menjünk?
Ha megegyeztünk, magam elé képzeltem a helyet, hisz mindkettőt ismertem és pár pillanat múlva már csak hűlt helyem láthatta valaki, ha bárki is járt volna arra.

//Alamaise – inkább gyanakvóbb //


Ismertem a máguskufárok választékát és, hogy őszinte legyek még sosem láttam nluk csak hasonlót sem, de csak megvontam a vállam és bólintottam, hiszen valószínűleg én sem árultam volna el egy aránylag „vadidegennek”, ha rendelkezem ilyesmivel.
- Persze, majd rákérdezek, ha találkozom eggyel.
A magabiztossága sokat mondó volt. Bár eddig csak segített nekem és jobb formába hozott, mint amire még napokig számíthattam volna, azért én fenntartásokkal álltam a szándékaihoz. Persze lehet, hogy ez részemről csak egyfajta paranoia, de ritkán volt alkalmam fajtárssal hosszabb ideig együtt lenni. Minden esetre nem akartam idő előtt elvadítani magamtól. Meg kell nyernem a „barátságát”, hogy nehogy bemószeroljon Furia-nak. Azért egy sárkányt még sem akartam volna eltenni láb alól, mert annak már súlyos következményei lettek volna…….ha kiderül.
Meg aztán okot sem adott rá.
- Ezt jó hallani. – húztam én is mosolyra a számat és néztem a már magát is rendbehozó elfre.
Meglepődtem, hogy nem ismeri a fogadót, de hát nem mindenki olyan vándormadár, mint én, így csak bólintottam.
- Akkor kapaszkodj és már ott is vagyunk.
Egy személyt magammal vinni nem okozott gondot és hamarosan már a Vén Kujon hátsó udvarán öltöttünk alakot, ahová a vendégek nem sűrűn járnak. Nem akartam feltűnést.
- Ezek szerint velem tartasz az áruló nyomában? – kérdeztem rá, amikor már biztosan álltam a lábamon.
Egy másik pár szem sokat jelent, de a dicsőséget, nem akartam elengedni.

2. küldetés – Barát vagy ellenség? (1. rész)

//Nie – aki jól bírja a kiképzést velem //

Arra gondoltam, hogy egy kis ideig nem ártana meghúznom magam. Úgy véltem elég sok két és négylábút haragítottam magamra, vagy tettem érdekeltté abban, hogy vadásszon rám, hogy igyekezzek eltűnni a térképről, ráadásul az emberfia már lassan azt sem tudja, hol biztonságos és hol nem, mert a tudás, hogy kétlábú alakban akár sárkányokba is botolhatunk, nem volt épp megnyugtató.
Ott volt példának okáért az a Kain nevezetű mágus, aki ugyan soha nem ismerte el, hogy sárkányfajzat lenne, de nem is tagadta.
Még a gondolatára is megborzongtam és nagyon reméltem, hogy eltűnt azzal a kendővel együtt végleg az életemből. Már párszor megízleltette velem a halál közelségét……
De most egyedül vándoroltam, követve a Hajnal folyót, élvezve a magányt és, hogy nem kellett pénz áldoznom semmire, igaz nem is volt miből nagyon áldozni, hiszen a legutolsó vállalkozásaim valahogy mind kudarcba fulladtak és az nem segít, hogy duzzadjon az erszényem.
Szóval ettem, amit csapdákkal fogtam, vagy horoggal halásztam és aludtam, ahol épp rám esteledett, vagy egy odúban, vagy egy barlangban, vagy a magas fákon.
Csak a legvégső esetben akartam bemenni bármilyen településre, pár hetet így akartam tölteni, aztán majd eldöntöm hol próbálkozzam ismét pénz keresni, bízva benne, hogy addigra a kétlábúak kitalálják, miként verjük vissza az orkok és sárkányok invázióját.
A lábamat a folyóban áztatva vártam, hogy valami a horgomra akadjon. Csak a nadrágom volt rajtam, az ingem frissen mosva, kiterítve száradt egy bokron. A számban egy fűszálat forgatva figyeltem a vizet meredten, már igen csak korgott a gyomrom. Az összegyűjtött gyújtós már előkészítve várta az ebédemet.

2. küldetés – Barát vagy ellenség? (2. rész - időntúli)

//Nie – a bátor vándor //

- És igen! Megvagy! – rikkantottam vigyorogva, ahogy kirántottam a horgot és egy szép kis ezüstösen csillámló hal ficánkolt rajta.
Már egy hasonló hevert mellettem a fűben, így meg is volt az ebédem, éppen időben mert már kezdett korogni a gyomrom.
Elővettem a késemet és nekiálltam megpucolni a halakat. A belezéssel és a nyúzással hamar megvoltam, a haszontalan részeket visszaszórtam a vízbe, az ottani ragadozóknak, nem akartam a szagukkal az erdőből is magamhoz vonzani egyet. Köztudottan a medvék szeretik a finom kis halhúst.
A már előkészített nyárhoz vittem a zsákmányt és szépen felfűztem rá, aztán meggyújtottam a tüzet is, majd mikor már nem lobogott túlságosan, egy villás ágon megtámasztva a nyársat, már csak türelmesen várnom kellett, hogy elkészüljön.
Addig a féloldalt a könyökömre dőltem és egy pikáns kis kocsmadalt dúdoltam az unaloműzés céljából.
Közben számba vettem, hogy vajon kell-e valami mielőtt ismét útnak eredek, mert idejövet egy város mellett jöttem el kis kerülővel és egy darabig biztos nem fogok más, nagyobb településre tévedni, így, ha szükségem van bármi olyanra, amit a természet nem tud nyújtani nekem, akkor most van itt az ideje beszerezni.
Távolabbról, mintha valami csörtetést hallottam volna, ezért arrafelé fordultam, mert bár fényes nappal volt még, nem lehetett kizárni, hogy valami kiszagolta az ebédemet.
Kezem az íjamra fonódott és nyilat tettem az idegre.
- A hal az enyém és nem osztozom. – morogtam magam elé.

2. küldetés – Barát vagy ellenség? (3. rész - időntúli)

//Nie - kukucs //


Hegyezem a fülemet, meregetem a szememet és közelebb húzódom a tűzhöz, bár a szavaimmal ellentétben, azért annyira nem vagyok az éhhalál küszöbén, hogy egy nagy macival megharcoljak a halért. Van abból még elég a folyóban, nem kockáztatnám ezért a kettőért az életemet, de azért, ha, jól sejtem és nem csal meg a fülem, inkább kétlábú dobbanásokat hallok, azért kimutatom a fogam fehérjét. Fogjon magának mindenki, amit akar, de ne az én zsákmányomat akarja…..
~ Messzebbre kellett volna húzódnom a várostól. ~ morgolódom magamban. ~ Tudtam, hogy csak baj lesz belőle, ha ennyire közel táborozom, talán valami éhesen maradt csavargó megérezte a füstöt. ~
De aztán véget ér a morgolódás, mikor egy kapucni köpenyt viselő alak, szinte átgázol rajtam, nem nézve, se jobbra, se balra és egyenesen a vízhez robog, nem törődve vele, hogy elázik a ruhája, na meg azzal sem, hogy egy meglepetéstől döbbent félelfet hagy maga mögött, aki még az íját is elfelejti rászegezni.
- Mi a jó fene van már? Felgyulladt az erdő, vagy Dremer jár a sarkadban? – hörrenek fel, mikor már visszatér a szavam, de aztán káromkodva ugrom a tűzhöz, amiben a finom kis halaim hevernek, mivel az idegen lendülete ledöntötte a nyársakat a helyéről. – Ha tönkretetted az ebédemet, akkor te fogsz újabb halakat és sütöd meg nekem! – fakadtam ki dühösen, nem törődve vele, hogy kit is illetek a mondandóval.

2. küldetés – Barát vagy ellenség? (4. rész - időntúli)

//Nie- amint vetsz, úgy aratsz //

Tényleg pipa vagyok, hogy valakit pont akkor vet ide a rosszsorsom, amikor már a számban érezhettem volna a finom, puha falatokat. Ám, amikor megfordul a köpenyes alak, a szám is tátva marad a döbbent felismeréstől, hogy ki áll előttem.
A kezem megszorul a nyárson és a képem elkomorul, még jobban, mint eddig, hiszen a hátam közepére sem kívántam volna a találkozást. Na, nem azért, mert nem lett volna szemrevaló menyecske, hanem mert az elffia nem szívesen botlik bele egy boszorkányba - persze ő mágusnak mondja magát, - aki nem igazán kedveli a magamfajtát.
Már várom, hogy mindenféle szidalmat zúdítson rám és én válaszoljak is rá, de ........úgy néz ki - de lehet ez csak valami tréfa, - hogy nem ismer fel.
Mondjuk végignézve magamon, talán én sem ismernék magamra, ha most tükörbe néznék, jó ideje nem váltottam ruhát, a hajam nem látott fésüt és borostán is voltam, bár nem olyan erős, mint az embereknek, azonban ennek hiányát nem örököltem "drága" atyámtól.
Mikor nagy ívben, nagy szemeket meresztve rám Nienna kerülni kezd, hogy visszavonulót fújjon, felegyenesedek, még mindig az egyik kezemmel a nyársat, a másikban az íjat tartva.
Egy pillanatig azt hiszem, hogy szó nélkül faképnél hagy, ami nagyon bosszussá tesz, ám mégis csak úgy néz ki, meghallotta, amit az előbb, amikor még nem tudtam ki ő, a fejéhez vágtam.
- De, de nagyon is sok kár esett az ebédemben! - vágtam dühös képet. - Nézd meg, tiszta hamu lett, így hogy egyem meg! - rázom felé a nyárra fűzött halakat.
Persze, ha nem lesz más, akkor simán lepucolom és megeszem, de nem akarom, hogy ilyen könnyen szabaduljon, na meg aztán kíváncsi vagyok mikor ismer fel.
- Dremer meg mindenhol ott ólálkodik, sosem tudhatja az ember épp kire vet szemet.

2. küldetés – Barát vagy ellenség? (5. rész - időntúli)

//Nie – aki csak vigyázzon azzal a husánggal //


Alig bírom megállni, hogy ne nevessem el magam, mert azért furcsa, hogy én azonnal megismertem, ő meg úgy beszél hozzám, mint egy vadidegennel. Na, de persze most is azonnal kimutatta a foga fehérjét és nem bírta visszafogni magát.
- Már miért kéne, hogy fenyegesselek? – néztem rá villogó szemekkel.
Nyugodtan elsétálhatott volna, de neeeeem, neki muszáj leállni vitatkozni, meg számon kérni.
Pedig akár valami álnok útonálló is lehetnék, aki nem csak a vacsoráját akarná csak behajtani rajta, még sem retten meg. Nem tudom, hogy ez bátor vagy botor cselekedet-e a részéről.
Természetesen én nem akarom a vesztét, ráadásul tudom, hogy mágus, aki ellen fizikai támadással élni nem a legokosabb ötlet, pedig ráférne egy kis „alázat”.
Azért gyanús lesz nekem a viselkedése, amikor ennek ellenére hátrálni kezd és még gyorsan fel kap egy méretes faágat, „fenyegetően” felém tartva.
Először kuncogásban, aztán nevetésben török ki, mert annyira tréfásan néz ki és értelmetlen is, hacsak valamit nem titkol ezzel.
- Ez most komoly? – törölgetem le a könnyeimet és csak a kaland kedvéért leengedem az íjamat a földre, viszont a halakkal díszitett nyársat én is úgy tartom felé, mint ő a husángot. – Ha másért nem, már csak a látványért megéri a Halál Urának, hogy vessen erre egy pillantást, persze csak szigorúan szórakozás alapon. – vigyorgok tovább. – Különben is, ha nem fizeted meg az ebédemet, akkor küzd meg velem a szabadságodért. És nyugodtan próbálkozhatsz a kocsmárossal, először is nem az ő földje, másodszor meg odáig el is kéne jutnod………
Hirtelen jön az ötlet, hogy kicsit emlékezetesebbé tegyem a mostani találkozónkat is. A múltkor ő szórakozott rajtam, most visszaadnám a kölcsönt.
- De, ha nyersz ellenem – emelem meg a nyársat, amivel a botjára mutatok, - akkor mehetsz Isten hírével, de ha veszítesz, akkor igen is fogsz nekem halat és meg is sütöd nekem. – vigyorgok tovább kajánul.
Majd a végén bemutatkozom neki, ha addig nem jön rá ki vagyok……

2. küldetés – Barát vagy ellenség? (6. rész - időntúli)

//Nie – Angard! //

Egyre jobban tetszik ez az egész helyzet, főleg az, hogy a fehérhajú boszorka úgy néz rám, mintha valami nem evilági dolgot látna, talán még egy sárkánnyal is hamarább megbékélne, mint, hogy egy nyársat lóbáló, koszos és ápolatlan alakkal álljon szemben, aki fizetséget követel az elhamvadt ebédjéért.
De persze Nienna kisasszony még sosem nélkülözött valószínűleg egy pillanatig sem, nem tudja milyen az, ha napokig csak a víz lötyög a hasában, így mit neki pár szottyadt hal és egy éhes vándor.
Már csak ezért is megérdemli, hogy valaki erre felhívja a figyelmét és megtanulja, hogy van amiért meg kell szenvedni.
Pedig még nagylelkű is vagyok, hiszen esélyt kínálok neki, ő mégis egy mágus és én csak egy nyárssal állok előtte……….Mondjuk ez egy kicsit izgatottá tesz, de valami azt súgja, nem fogja kihasználni ezt az előnyét. Amennyire sikerült megismernem…….furcsa elvei vannak és abba talán nem fér bele, hogy csak úgy egyszerűen lesújtson egy egyszerű halandóra.
Azonban nagyon úgy fest, hogy esze ágában sincs megvívnia velem és ezt persze nem hagyhatom.
Szavaira szélesen elvigyorodom és olyan gyorsan vágom el a fogadó felé vezető ösvényen az útját, hogy arra biztosan nem számít.
A még mindig a halakkal díszített nyársan végét az ő botjához koccintom és vívóállást veszek fel.
- Angard! – szólítom fel, ami fogalmam sincs mit jelent, de már hallottam, amikor párbajozók használták. – Ha nem véded magad, elfenekellek! – figyelmeztettem kajánul.

2. küldetés – Barát vagy ellenség? (7. rész - időntúli)

//Nie – Szép próbálkozás! //


Igazából sosem láttam a jeges tekintetű kisasszonyt varázsolni, ezért nem tudhatom mire képes, de még – a most inkább parázsló tekintetét látva, - is valamiért biztos vagyok benne, hogy nem fog azzal támadni. Mert hiszen már megtette volna, nyilvánvalóan annyira mérges.
Persze komoly bajba is kerülhetek, ha megcsal az előérzetem, de mit ér kockázat nélkül az élet.
Azt azonban nem tudom, hogyha a józan esze ellenére leáll velem párbajozni és győzök, mert győzni fogok, ha csak nem vagyok annyira peches, hogy egy jól vívó mágusnőhöz van akkor sem szerencsém, ami olyan ritka, mint a fehér holló…….akkor vajon elmegy-e odáig, hogy betartja a vesztesre kirótt büntetést és horgászik nekem.
Az, hogy magamban szövögetek kéjes bosszúmat, nem jelenti azt, hogy nem tartom szemmel a kisasszonyt, akinek arcára olyan döbbenet ül ki az elfenekelés szó hallatán, hogy sajnálom, hogy nincs tehetségem a rajzoláshoz, mert érdemes lenne megörökíteni.
- Ne mondja, hogy még senki nem tette meg? Én leszek az első? – kacsintok rá, de a szeme villanásából tudom, hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban és a következő pillanatban már nekem fog ugrani.
És természetesen így is lesz. Hagyom, hogy dühös ütése eltalálja a nyársat és a szétrepülő haldarabkák beterítsenek mindent. Gondolom nem örül ennek sem, de aztán persze hátra és egyben oldalra is ugrom, így a térdem magasságában elsuhanó lendületes ütés remélhetőleg kibillenti az egyensúlyából és az oldalát fogja mutatni felém. Szándékom szerint a nyárssal finoman ráhúzok a felém eső fenekére.

2. küldetés – Barát vagy ellenség? (8. rész - időntúli)

//Nie – aki csupa meglepetés //

Egyre biztosabb vagyok, hogy valami történt Nienna-val, mert ha akkora pimaszságra sem válaszol varázslattal, amit én megengedek feléje és még ezekkel a nevetséges fegyverekkel is leáll velem vívni, az már túl megy azon a határon, amit ez a fehérnép még el tudna viselni.
Éppen ezért egyre magabiztosabb vagyok mind az előttünk álló harcban, mind a pimaszkodásban, mely még arra is alkalmas, hogy egyre jobban kihozzam a sodrából és még ha valami Isteni szerencsétlenség folytán le is becsülném a vívástudását, akkor se tudjon higgadtan viselkedni.
És nagyon úgy néz ki, hogy ez a számításom be is válik, hiszen bősz lendülettel esik nekem, nem nézve semerre, nem foglalkozva azzal, hogy a kezében tartott nem épp hétköznapi „fegyver” súlypontja nem a legideálisabb, így ha alaposan meglendítik, akkor azt már nehéz visszafogni, amennyiben nem ér célt. És most nem ért célt, hiszen a lábam már nem ott van.
Kaján vigyorral lendítem meg a saját fegyveremet, hogy adjak egy alázatos leckét, de mérgesen horkanok fel, amikor nem várt segítsége érkezik, a köpenye személyében, ami mintha önálló életre kelt volna – bár lehet, hogy mégis csak varázslat segíti, - de úgy rátekeredik a nyársra, mintha el akarná nyelni.
Hangos szitokszó repül ki a számból, mert tisztában vagyok vele, hogy annak kiszabadítására nincs időm, így inkább elengedem és hátraugrok a maga körül megperdülő lány és annak husángja útjából.
Szavaira, amiket ziláltan kiált felém csak vidám kacagással válaszolok, gyorsan összeszedve magam és én is felkapok egy letört faágat, ami kicsit rövidebb, mint az övé, de mégis csak valami.
- Eszemben sincs, inkább egyre jobban tetszik az ötlet. Ha el akar menni, dolgozzon meg érte. – ütöm meg ismét a botját, ha már szemben áll velem, aztán csalogatva intek felé, miközben az ösvény felé hátrálok, hogy kedvet hozzak neki próbálkozni a szökéshez.

2. küldetés – Barát vagy ellenség? (9. rész - időntúli)

//Nie- aki sosem adja fel //

Nem szeretném abbahagyni a mókát, mert annyira jól esik látni, hogy ezt a hidegvérű, arisztokratikus kisasszonyt ennyire ki lehet hozni a sodrából és, hogy be kell piszkolnia a kezét holmi földről felszedett husánggal.
Bár elvesztettem azt a kellemes kis fegyveremet, ami még halakkal is fel volt ékesítve és ami így minden ütésnél teleszórhatta a tisztaruhás Nienna-t korommal és égette darabokkal, azért eszemben sem volt feladni a szórakozást. Egyébként is nagyon, de nagyon meg akartam nézni, hogy miként teljesítené a feladatát, amikor elveszíti a küzdelmet. Ehhez még két kézzel is neki álltam volna lebirkózni. De nem kellett ehhez folyamodnom, hiszen az erdő talaja tele volt lehullott ágakkal és volt köztük pár kézrevaló, ám azért nem válogathattam, mikor a lány igen is komolyan gondolta, hogy alaposan megcsapkod azzal a bottal.
Amikor elvesztette az első lendületét, muszáj volt tovább fokoznom az érzelmeit, ezért csalogattam az ösvény felé és ezért is kopogtattam meg a „fegyverét” az enyémmel.
Ám ekkor olyat tette, amire egyáltalán nem számítottam. Nem felém ugrott, hanem hirtelen visszaszaladt a tűzhöz, ahol a ledobott ruháim voltak és azzal fenyegetett, hogy elégeti őket.
Döbbenten engedtem le a botomat és meredtem rá, de aztán igyekeztem menteni, ami menthető és visszavarázsolni a vigyort, remélve, hogy megtévesztem.
- Hát azt mondják, hogy a tűz tisztít is, ha beledobod, akkor jobb lesz ha menekülsz, elég büdös lesz. Ja és az élősködők már biztos örülnek, hogy átugrálhattak rád……. – ijesztgettem, de persze nagyon is aggódtam.
Sem pénzem nem nagyon volt új ruhára, na meg azért a figyelmet is azonnal magamra vonzottam volna, ha gatyában megyek be egy településre.
Ha nem veszi be a lódításomat, akkor bajban vagyok…….

2. küldetés – Barát vagy ellenség? (10. rész - időntúli)

//Nie – aki nem dől be a trükköknek //

Aúúú! Ezt talán nem kellett volna mondanom! Nekem is sokszor előbb jár a szám, mint az eszem, mert bár láttam, hogy hatottak rá a ki élősködőkkel kapcsolatos szavaim, de ez azzal járt, hogy majdnem beleejtette a ruháimat a tűzbe, amit persze el akartam kerülni.
Láttam, hogy a keze megremeg és a karja is lejjebb ereszkedett, én meg jó pár méterrel arrébb, tehetetlenül figyeltem.
Aztán nagy megkönnyebbülésemre az ujjai még sem nyiltak ki, de viszont alaposan szemügyre vette a kissé füves és poros, de alapvetően tiszta holmikat és az ijedt kifejezést egy mindent tudó mosoly váltotta fel.
Ezerszer elátkoztam már a gyors és éles felfogását, de most kicsit örültem, hogy ez megmentett egy kellemetlen sétától és a biztosan kiváltott gúnyolódástól.
Ettől függetlenül nem így terveztem ezt az egész dolgot, őt kellett volna megleckéztetnem és most nagyon úgy néz ki, hogy fordítva sül el a helyzet.
Természetesen nem válaszolok, amikor rákérdez arra, hogy átakartam-e- verni, csak megvonom a vállam és összeszorítom a fogam.
Aztán mégis megszólalok, mert megint a nagy becsülettel meg tisztességgel jön……
- Én tisztességes párbajra hívtalak ki és az is büntetést érdemelne, hogy orvul megzsarolsz a ruhámmal…..kisasszonyka, de elismerem, hogy ezzel sarokba szorított. – dobtam le a botomat a földre csalódottan és nem túl boldogan. – Menj csak, nem foglak megakadályozni. – állok félre és sétálok arrébb.