Főtér

//Nie, Kain Namelyr, Valturaan - Találkozások Tarsisban//

Tarsis nem volt nyugodt város és ezt nem csak a folyamatos nyüzsgés miatt kellett megjegyeznem, elvégre az lett volna a legkevesebb gondom, sőt! A kétlábúak meg-megálltak, rácsodálkoztak, hogy van, aki egy ilyen, korai időpontban a hangszerét bűvöli, néhányan még kezdetleges, egyszerű táncmozdulatokat is lejtettek, de a legtöbben csak enyhén bólogattak a ritmussal együtt. Ilyenkor élveztem legjobban végignézni a közönségem változatos, olykor-olykor meglepően ritka arcain. Minden lehunyt szem mesélt valamit, éppen úgy, ahogyan az apróra nyitott ajkak is, én pedig órákig tudtam volna képzelegni, hogy melyik pontosan miről és miért, hogy a számomra láthatatlan szempárok mögött milyen emlékek bújtak meg, amelyeket felidézett a lant csodálatos és utánozhatatlan hangja.
Mert bizony megbújtak ott csodálatos és hátborzongató élmények is, olyanok, melyeket vagy kívánt magának a kétlábú, vagy élből elutasította volna ismételt tapasztalatukat, viszont vitathatatlanul részüket képezték. Azon apró darabnak voltak még apróbb darabkái, amelyeket személyekként ismertek; Véres küzdelmek emlékei, az első csók íze egy tavaszi estén, a nyári szellőben szállingózó, vérszagú félelem, sárkányok pusztítása, szerelmek olthatatlan tombolása, a végesség és végtelenség érzése, az öröm és a bánat fonta láncok, melyek Lanuriához, Vadalanhoz, vagy valamelyik nagyon távoli földhöz láncolták őket, a vágyak, melyek széttépték volna a testüket, hogy újra és újra megtegyék ugyanazt, a szomjúság, az éhség, a barátságos és vidám tivornyázások, a halottak temetése, az almák érése, a szűzleányok lágy érintése és egy senki, egy utcai bárd zenéje, kinek nevét senki sem tudta, mind olyanok voltak, melyek hozzájárultak a világ egészéhez a maguk sokszor lehetetlen módján, és ez így volt rendjén.
Viszont nem mindenki vélekedett így sajnos, legalábbis nem mindenki a muzsikám mélységével, vagy egyáltalán a hangokkal, amelyek felőlem áradtak. Ezzel természetesen nem is lett volna baj, nem mindenkit érinthetett meg és valamelyest ebben is rejlett az egész szakma szépsége, hogy nem mindenkinek szólt, amit csináltunk, viszont akinek igen, annak nagyon és általában sikerült is mély nyomott hagynunk bennük, viszont most nem szimpla nem figyelésről volt szó. A tömeg ugyanis tőlem nem messze egy másik kört alkotott, ahol nem egy muzsikus, de még csak nem is artista, vagy egyéb előadó szórakoztatta az embereket, hanem egy szebb száll, fekete hajú, szakállas férfi tépett egy másikat, aki előbb néztem volna vágásra szánt takarmányállatnak, mint sem kétlábúnak, de Tarsisban nem jó dolog első látás alapján ítélkezni... Meg sehol máshol sem.
Egy pillanatra átnéztem a hömpölygő forgatagon, hogy mégis mi a fenét csinálnak a városőrök és ismét egy hatalmas meglepetés ért. Egy fehérelf leány kötötte le a figyelmüket, ráadásul nem is akármilyen; A kontyba fogott haja és a világoskék szemei hamar elárulták, hogy ez nem egy hétköznapi fehérelf volt, hanem az a csodálatos kis teremtés a Vén kujonból. Kuncogtam egyet halkan, miközben konstatáltam, hogy milyen kicsi a világ, majd abbahagytam a zenélést és kiabálni kezdtem.
- Őrök! - visítottam át a tömegem, ahogy csak tudtam (és bárdként ugyebár elég erős volt a hangom mindig). - Nyissátok ki a szemeiteket kicsit! - mutattam a verekedő férfiak felé, így már minden előtte engem fürkésző szempárt rájuk terelve, és reméltem, hogy még többet is sikerült.

//Nie, Kain Namelyr, Arnelian Kyrath - Találkozások Tarsisban//


Érezte a nyer hús hívogató illatát, jóllehet, inkább csak a képzelete játszhatott vele, elvégre izzadt Csupasz-testek aromája töménylett a levegőben, némi ezer éve nem mosott haj-kivonat kíséretében. Meglehet, talán akadtak kivételek, ám a fiatal sárkány rájuk se hederített. Követte az orrát, amely ezúttal átverte, s amikor erre végül ráébredt, az is megvilágosodott előtte, valójában egészen végig a saját emlékeire támaszkodott. Nem óhajtott kikerülni senkit; tegyék csak  mások, ha annyira sietős nekik, s az sem zaklatta fel, hogy a kétlábúak itt-ott bizony erősen megnézik maguknak. Nem viselte a csuklyáját, fehérsége pedig úgy virított ki a többi nép közül, mintha paradicsomot helyeznék a fehér paprikák közé. Mennyire szerette is a paradicsomot! Alig várta, hogy elfeledhesse ezt az egészet és nekilásson mágia nélkül ételt varázsolni. Már nem mintha a nyers hús számára nem lett volna elég felpezsdítő, sőt, főképp az abban rejlő vér szagáért volt oda, mégis rabul ejtették az ízek, amelyek elől élete első két évtizedében elzárkózott.
- Addig tűnj el utamból, míg szét nem téplek!
Valturaan mozdulatai ennek hatására egészen megfagytak. Még nem haladt előre annyit, hogy ne hallotta volna a fenyegetően kipréselt hang nélküli szavakat, sőt, mondhatni egy helyben toporgott a kétlábúak ellenáramában. Egy pillanatra hátranézett a válla felett, ám a következőben azt kívánta, bár ne tette volna, s a merevség ismételten eluralkodott rajta. A nagy, széles hátú fekete alaktól származott az a suttogásnak legkevésbé sem mondható kígyósziszegés, ebben egészen biztos volt; válaszul a furcsa, elhízott Csupasz felháborító modorára. Neki magának sem éppen nyerte el a tetszését a felsőbbrendűségét sugárzó, kövér ember, azonban jelenleg nagyobb problémával kellett szembenéznie, mintsem végiggondolhatta volna, mihez kezdett volna a sötét tekintetű helyében.
Mert még a szeme is csupa fekete volt, akárcsak az elégett fa által hátrahagyott repedezett koromtömbök. Sötét és dühtől duzzadó valója tűzviharként hullámzott végig Valturaan érzékelésén, amely még jobban megbénította őt. Az a nap jutott eszébe, amikor nővére, Niveria elsőként támadt reá. A jeges levegőt szelő ordítása, a megrögzött vágya, hogy elkapja fivérét, aki lepaktált egy kétlábúval... Ám ez nem volt számára elég. Ez, akármi is lett légyen, aprócska porszemmé zsugorította a Niveria által jelentett fenyegetést. A félelem béklyókba zárta Valturaan tagjait, végül hűvös veríték lepte el a hátát és a nyakát. 
M-mégsem lesz ez így jó. - gondolta magán kívül, s másodjára is annyiban hagyta az élelemszerzést.
El akart tűnni innen, amilyen gyorsan csak lehet, azonban nem merte meglépni, bár nem pontosan azért, amiért más sárkány félt volna ugyanebben a helyzetben. Valturaan azért akart kereket oldani, mert úgy hitte, az idegen olyasvalaki is lehet, akinek ezidáig soha nem láthatta Csupasz-alakját. S ha ez volt a helyzet, talán felismerte őt, és ha felismerte, bolond lett volna nem elégtételt venni rajta. Elvégre ő volt az, aki miatt északi menedékük elvesztette biztonságát, s a fehér elfek városban is bebizonyosodott már, mennyien kívánták holtan látni őt. Őt, aki az ég-világon semmit sem mondott sem Laryss Orowennë-nek, sem az apjának, sem pedig bárki másnak.
- Őrök! Nyissátok ki a szemeiteket kicsit!
Ezt a hangot már ismerte korábbról. A Vörös Dalnok szavai voltak, melyek eljutottak hozzá, s aki ezek szerint, ha képes volt látni a készülődő káoszt, közelebb foglalt hozzá helyet, mint azt gondolta. Ám lantos vérelf ide vagy oda, a kiáltás hatott - a sárkányra úgy, hogy visszanyerte teste felett az uralmat, az említett őrökre pedig úgy, hogy elléptek a velük diskuráló felhőszínű leánytól, s magabiztos, gyors ütemű léptekkel, további társaikkal egyetemben menten körülvenni igyekezték a rendbontókat. A fehér sárkány ekkor ismerte fel a nőstényt: ott találkozott vele, ahol a zenésszel is, abban a bűzlő koszfészekben, Telarban. Igen kevés ismerőssel büszkélkedhetett, s azok közül is még kevesebben voltak, akikkel valóban szót váltott volna, most azonban bárkit elkapott volna egy kis biztonságért - mert a társaság azt jelentette... Kivéve, ha a sötét alak olyannyira gátlástalan, hogy ez sem érdekli majd.
Tehát sebesen szedte a lábát, egészen pontosan a fehér nőstényelf felé, amikor pedig odaért, egy halovány biccentéssel intézte el az elvárt udvariassági formákat.
- Itt az ideje elhagynod a veszélyes terepet és megérdeklődni a vöröskétől, hogy megy neki mostanában a zenélés. - mondta neki, hűvösséget és rejtélyességet színlelve - Én éppen ezt terveztem tenni. Tarts velem.
Remélte, hogy amaz követi majd, s elindult, majd két lépés után visszanézett. Egyrészt látni akarta, mi ült ki a leány arcára, másrészt pedig az árnyékokat is megszégyenítő álcázott sárkányra volt kíváncsi. Kíváncsi? Inkább kihegyeződve.

//Kain Namelyr, Arnelian Kyrath, Valturaan - Találkozások Tarsisban//

- Úgy látszik, végül mégis balhé lesz... - vonom le a következtetést, amikor a túlméretezett kötekedő alak nem áll meg a szócsatánál. Szegény ellenfele rosszkor volt rossz helyen - gondolom, de a következő pillanatok mindenki számára meglepetést hoznak, mert úgy látszik, hogy az elsőre szerencsétlennek titulált alak nem is annyira az. Miközben odaát zajlanak az események, itt a két készséges és lelkes katona magyarázza az utat a piac felé és látszik rajtuk, hogy bánják, hogy nem hagyhatják el az őrhelyüket. Amikor a behemót elvágódik, gondolatban megtapsolom a bemutatót, azonban a néhány pillanat múlva előkerülő fegyver már engem is aggaszt.

- Őrök! Nyissátok ki a szemeiteket kicsit! - hallatszik egy ismerős hang, s eddigi lovagjaim - felmérve a helyzetet - a rendbontók felé rohannak. És ha még az ismerős hang nem lenne elég, egy pillanattal később ott áll előttem egy ismerős, túlontúl ismerős alak is, kit már egy ideje nem láttam.

Képtelen vagyok elhinni, amit látok. Három éve próbálom azt a várost és azokat a dolgokat elfelejteni. És amikor már majdnem sikerült... Most itt vannak megint.  Itt van ő, aki mindig előbújik valahonnan, akár egy szellem és arra a múltra emlékeztet, amelyre a legkevésbé sem kívánok emlékezni. Hideg és furcsa valója mindig rémülettel tölt el, de ahogy kér, szinte könyörög, teljesen összezavar.

És most megint itt van és nemcsak ő, hanem a dalnok is. Az istenek gonosz játékot játszanak velünk, azt hiszem.  Valami furcsa szál van sorsunk vonalában, ami olyan erősen összekapaszkodik, hogy nincs esemény, történés, amely szétszakíthatná.

- Itt az ideje elhagynod a veszélyes terepet és megérdeklődni a vöröskétől, hogy megy neki mostanában a zenélés. Én éppen ezt terveztem tenni. Tarts velem. – szól és már indul is, de visszanéz, és azt várja, hogy kövessem. Legszívesebben messze futnék ettől az egész helyzettől, de megint az a furcsa pillantás… Elindulok utána…

//Nie, Kain Namelyr, Arnelian Kyrath - Találkozások Tarsisban//


A dalnok köré csinos kis tömeg verődött, mióta elhaladt mellette, azt meg kellett hagyni. Ahogyan azt is, a vértünde igazán ügyesen bánt hangszerével, már amennyire Valturaan képes volt megítélni. Már az első pengetéssel könnyed, súlytalan láncok kötötték személyéhez a hallgatót, mint egyfajta furcsa, varázslatnak tűnő kapcsolat. Az elf férfi zenéje ugyanis élt - lelke nem volt, s nem is lélegzett, mégis lüktetett benne az a valami, amelyet mások talán szenvedélynek hívtak volna. Egyszóval nem érte meglepetésként, hogy rabul ejtette a kétlábúakat, s valahogyan azt sem érezte igazán távolinak tőle, hogy felszólalt az egymásnak esők ügyében. Olyannak tűnt, aki a maga módján törődik ezzel a zsíros bőrű, szagos népséggel.
A fehér nőstényelf szó nélkül követte, a fajtársbőrbe bújt sárkány pedig ráemelte helyeslő tekintetét. Értékes volt számára a leány, mert akármennyire is szerette volna, léteztek területek, melyekre akárki nem teheti lábát. Ha mindössze meg tudta volna kérni, hogy nyissa ki a szemét, amerre jár, kissé talán előbbre is jutott volna a keresés ügyében. Előtte azonban meg kellett akadályoznia, hogy akár véletlenül is lekaszabolják, így hát két legyet is ütött egy csapásra, amikor a nagy összetalálkozás mellett döntött. S bár nem igen tudta volna megmondani, miként fog vélekedni róla a vörös üstökű, úgy gondolta, igazán jók az esélyei, ha vele van a kék szemű nőstény.
Esélyekről szólván, ekkor talán számára kissé nem várt dolog történt: amikor Valturaan valamiféle elnagyolt üdvözlésre nyitotta a száját, az összeütközés megfékezésére felszólított őrök társai, egy magas, tagbaszakadt ember és fél fejjel alacsonyabb társa lépett oda a zenészhez, s mielőtt még a sárkány kettőt is pisloghatott volna, a hallgatóság hátrébb lépett, egyedül hagyva hármukat a biztonsági testület tagjaival.
- Jó szemed van, lantos komám. - intézte hozzá szavait az egyik, éreztetve vele, hogy megjelenésük tárgya cseppet sem letartóztatás - A helyzet az, hogy bent el is kéne mondanod, mit látott. - tette hozzá, aztán, látva, hogy az egybegyűltek kezdenek elszivárogni, léptében még visszafordult, s felemelt hangon így szólt - Nem tart sokáig, ne tedd el a hangszered.
Valturaan tekintete egy pillanatig elidőzött a lantos szemein, válasz után kutatva bennük. Erre a legkevésbé sem számított, tekintve, hogy az eseményhez tőle sokkalta közelebb is tartózkodtak rendfenntartók - akiknek egy részét természetesen, mint utóbb megbizonyosodott róla, a fehér teremtés foglalta le. 
Na de ennyit? Hová tették ezek a szemüket?
Aztán, amikor az őrök megindultak a kocsik felé, a fehér sárkány látta, amint sötét ruhákat viselő fajtársát a hatalmasra hízott ember társaságában sakkban tartják. Ezt összegezve az imént hallottakkal, bizony egyikük sem tudta, mi történt pontosan, az így keletkezett felhajtás pedig tökéletesnek bizonyult, hogy Valturaan hanyatt-homlok elmeneküljön az egész városból. E következtetésre minden joga meg is volt, elvégre, még mielőtt folytatta volna útját a lantoshoz, s visszafordult, pontosan látta, mi történt. Mi több, csaknem az elejétől látta, mi történt! Félt is, igen rendesen - félt, hogy sejtése beigazolódik, s akkor nem lesz majd szoba, barlang vagy üreg, ahol elrejtőzhetne a bosszúálló elől. Hiszen ismerte családja és a menedékiek haragját. Egyszerű lett volna mindent itt hagyni, s rohanni, el innen, azonban csakhamar ráeszmélt, micsoda ballépést követne el vele: elvégre bárki megmondhatta volna, hogy az idegen sárkány ártatlannak bizonyult, akkor pedig elengedik, s rövid úton le is zárul a keresés, hacsak nem a saját élete. A megoldás pedig nem is lehetett volna kézenfekvőbb.
Valturaan felemelte hófehér kezét, jelezvén, hogy szólni kíván, azonban nem várta meg az engedélyt.
- Szemtanú vagyok. - mondta - Láttam mindent. Én is megyek.
Azzal követni kezdte az őröket. Ha nem kerítenek még tanúkat, nyert ügye lesz. Mindössze csak fajtársa ellen kell vallania, hogy rácsok mögé juttassa, ezzel pedig a veszély leghaloványabb lehetőségét is kizárja elkövetkező napjaiból. Egyszerűbb nem is lehetett volna... Legalábbis néhány magabiztosságban úszó perc erejéig egészen így tűnt, átgondolva azonban a fehér nőstényelfre emelte tekintetét. Egyrészről, ha velük tart, könnyedén hazugnak bélyegezheti, amely bizonyára valamiféle büntetéssel járt volna. Másrészről, ha már a büntetéseknél tartott, azok - az efféle fokúak - legjobb tudomása szerint sem tartottak örökké, s ha fajtársát szabadlábra helyezik, valószínűleg már csak ezért is üldözőbe vette volna, még akkor is, ha ezeddig szándékában sem állt ilyesmi. A hosszú, sötét haj alatt végighúzódó széles, izmos hátra nézett, s igyekezett nem elképzelni, miféle alakot rejthet magába csomagolva - miféle alak fogja széttépni, ha számításai helytelenek. 
De már döntött. Mellette fog vallani, az életéért rohanni utána is ráér, ha a sors istennője ezt írta meg neki.

//Kain Namelyr, Arnelian Kyrath, Valturaan - Találkozások Tarsisban//


A dalnok volt, aki az őrséget riasztotta, így logikus, hogy őt előveszik ezért, de azt már végképp nem értem, hogy a bánatos szemű ugyan miért keveredik bele. De ha így döntött, hát tegye. Talán ezzel vehetjük elejét a már kissé bosszantó sorozat ismétlődésének, amelyben először megjelenik a félvér és a lantja, majd a különös idegen a kéréseivel és a furcsa pillantásával, aztán pedig a baj. És utána csak még több baj. Rengeteg. És ez már másodszorra ismétlődik meg, de most legalább van arra mód, hogy a bajig eljutva a továbbiakban már ne vegyek részt benne. Egy biztos. Én biztosan nem megyek velük.
- Kisasszony, csak nem ment el a bazárba, ahogy javasoltam? – kérdezi hirtelen egy hang mögöttem és a városőrök egyik tisztje áll előttem, amint megfordulok. Ő az, aki éppen a minap, egy késő esti órán kísért az udvarházig. Közben kiderült róla, hogy szenvedélyesen gyűjti a régi térképeket, és ő volt az is, aki a piacot javasolta a városnézés egyik úti céljaként.
- Sajnos nem, de éppen arra készültem, amikor … - mutatok körbe sajnálkozva. – De én nem sokat láttam az egészből. – teszem hozzá gyorsan. -  Csak azt, hogy az a fickó fegyvert rántott.
- Melyikük volt? Látta, ugye? Tudja, így is van éppen elég dolgunk… A város most tele van idegenekkel és minden rendbontásról jelentést kell írnunk… Egyszerűbb lenne a dolog, ha csak az egyikükkel kellene foglalkoznunk… Szóval melyikük volt? – érdeklődik reménykedve.

Nincs okom hazudni a tettest illetően, bár abban nem vagyok biztos, hogy a két bajkeverő és a két tanú közül bárkit is megmenthetek néhány órányi távolléttől. De ez már legyen az ő gondjuk.  Ám ahogy a jelentéseket és az azokat író személyeket ismerem, több oldalnyi iromány is születik majd az esetről, természetesen kellőképpen érzékeltetve a rendfenntartók hatékonyságát és az eset megoldásának gyorsaságát.

- A nagydarab volt, de biztosan csak túl sokat ivott, vagy túl keveset gondolkodott – vélem. – Ha nem ebbe az alakba kötött volna bele, akkor talált volna egy másikat. Sajnálom, hogy gondjuk lesz vele – jegyzem meg végül szánakozva, de azért remélem, már egyikük sem okoz itt újra bajt. – Elmehetek? – kérdezem reménykedve. Miután bólint és megköszöni az információt, elindulok a piac irányába…

//Nie, Kain Namelyr, Valturaan - Találkozások Tarsisban//

Nem feleslegesen nyitottam ki a számat, hiszen a rengeteg tekintettel együtt a városőrök is megindultak az immáron fegyveres, túlsúlyos férfihoz és a fekete hajúhoz, hogy miután utóbbi eltörte előbbi orrát szétválasszák őket. Túl későn érkeztek oda, de legalábbis ez is volt valami, főleg úgy, hogy előtte nem holmi kamarás vagy egyszeri dolgozó vonta el a figyelmüket, hanem a gyönyörű hóelf lány, és mivel a katonák is csak kétlábúak voltak, tehát a szépet képesek voltak megbecsülni akképpen, hogy csodálják, a csúnyát pedig megvetni azáltal, hogy félrerántják a fejüket, nyilván nem akarták futni hagyni a leányt. Bármit is kérdezett, biztos vagyok, hogy a kelleténél jóval hosszabb választ adtak, hogy megnézhessenek rajta maguknak mindent, amire egy férfi kíváncsi lehet.
A jelenet hatására oszlani kezdett a tömeg, amire csak csalódottan sóhajtottam egyet és folytattam volna a játékot remélve, hogy legalább pár előzőlegesen engem hallgató kétlábút sikerül visszacsábítanom, természetesen olyanokkal, akik még nem hallották a játékom, viszont két hangnál nem jutottam tovább, mert az egyik páncélos odalépett hozzám. Tisztelettudóan biccentettem neki.
- Természetesen bárminemű kérdésüket meg fogom válaszolni. - tettem volna el a hangszeremet, mire közölte, hogy inkább ne.
Ez engem nem igazán foglalkoztatott és felemeltem a bőrtokot lábaimtól és belecsúsztattam a lantomat, hiába nem fog sokáig tartani, így mégis könnyebb volt hurcolnom. A fegyveressel mellettem követtük a másik katonát, aki a fekete hajút és disznófejűt terelgette, mikor egy ismerős hang ütötte meg a füleimet.
- Szemtanú vagyok. Láttam mindent. Én is megyek. - mondta úgy, hogy mindenkinek egyértelmű volt, hogy nem akart lemaradni a dolgok fejleményeiről, legalábbis nagyon be akart számolni.
Kissé felé fordultam és kínos félmosolyt húztam ajkaimra.
- Már idejét sem tudom, hogy mikor találkoztunk utoljára, cimbora.

//Kain Namelyr, Arnelian Kyrath, Valturaan - Találkozások Tarsisban//

Már éppen indulnék, amikor a tisztnek eszébe jut, hogy – bár nem igazán szerettem volna, ha ezt annak tekinti – a „vallomásomat” mégis írásban rögzítené.
- Megbocsásson, kisasszony! A vallomása perdöntő lehet, s ehhez jó jönne a neve is, mit a jelentésbe írhatok… nem tartanánk fel sokáig, gyorsan lejegyezzük, aztán mehet is tovább! – kéri.
Így kénytelen vagyok követni a társaságot, még ha nincs is kedvemre a dolog. Bár az őrök jó része bennünket kísér, néhányan még ott maradnak a téren, és ahogy látom, a bámészkodók között keresnek szemtanúkat. Így azok, akik kíváncsisága nagyobb volt és nem hagyták el időben az események helyszínét, szintén az őrség vendégszeretetét élvezhetik hamarosan.

Kelletlenül én is elindulok, és ahogy a közelben álló állomáshely felé tartunk, azért feltűnik néhány dolog. Míg a dalnok könnyedén véve az egészet gyalogol a kísérői között a lantját cipelve, és a nagydarab fickó is inkább magával van elfoglalva és szipogva, panaszkodva igyekszik még tovább győzködni az igazáról mindenkit, addig a másik kettő feltűnően kerüli egymást. A szótlan fehérelf - miután meggyőződött arról, hogy én sem maradok ki a kikérdezésből - elgondolkodva baktat az épületek felé, miközben néhányszor lopva a másikra pillant. Nem tűnik túl magabiztosnak és úgy látszik, némileg tart is a fekete köpenyestől, aki szintén nem látszik túl lelkesnek a kialakult helyzet miatt. Mióta elindultak, lehajtott fejjel a földet bámulva sétál, és még véletlenül sem néz a kéretlen, de önként jelentkező tanú felé. Csak nem ismerik egymást???  De ha igen, akkor ez a találkozás bizonyára nem lehet egyikük kedvére sem. Ez a dolog azonban inkább csak mulattat, mintsem zavarna.
Éppen ezért tűnik fel az, amikor már majdnem a célunkhoz érkezve a fekete köpenyes körbenéz, mintha keresne valakit. ~ Lehet, hogy máshonnan is várna segítséget? Vagy ő is tart valakitől a közelben? ~

De nincs nagyon idő a látottakon gondolkozni, mert – beérve a helyőrség udvarára - a tiszt udvariasan mutatja az utat az épület belseje felé. A bejáratnál előre enged, majd kéri, hogy kövessem.
A hely, ahová belépünk, egy nagyobb terem, ahol – az udvarhoz hasonlóan – nyüzsögnek a katonák. Ahogy haladunk előre látszik, hogy a hátsó részében folyosók nyílnak, s ezek egyike felé irányít a kísérőm. Miután néhány szót vált a bajkeverőket és a tanúkat terelgető őrökkel, azok gyorsan elvezetnek mindenkit. Azt még látom, hogy az események két főszereplőjét együtt kísérik el, és zárják előttünk a folyosó egyik cellájába. Nem tűnik túl jó ötletnek ez a párosítás, de az őrök közül ketten az ajtó előtt maradnak, így csak remélem, már egyik odabent tartózkodó sem lesz elég ostoba ahhoz, hogy folytassa a nézeteltérésük rendezését.

Mi pedig tovább indulunk a folyosó végén álló szoba felé. A tiszt kinyitja előttem az ajtót és belépünk. A nem túl nagy helyiség fehérre meszelt hátsó fala előtt egy méretes, fából készült asztal áll, mögötte iratokkal zsúfolt polc. Papírtekercsek, különböző színű zsinórokkal összekötözött irathalmok százai, általam áttekinthetetlennek vélt összevisszaságban. Az asztal tetején is kaotikus rendetlenség, amelyben a férfi éppen most próbál valamit – vélhetően az írószerszámot – megtalálni. A toll és a tintatartó végül egy iratkupac alól kerül elő és a tiszt udvariasan helyet mutat az asztal előtt álló padon. ~ Oda inkább nem ülnék le! ~ gondolom, miközben végignézek a nem túl tiszta ülőalkalmatosságon. – Köszönöm, ha nem bánja, állnék – szólok és ezzel kicsit zavarba hozom az őrség tagját, de ő udvariasan nem erőlteti a dolgot tovább. Én pedig, mivel nincs értelme szükségtelen adatokkal terhelni a hivatal emberét, inkább türelmesen várom a kérdéseit.

- Kérem, kisasszony… Talán kezdjük a nevével és azzal, hogy miért is tartózkodik a városban – érkezik az első, kérdésnek nem nevezhető mondat. Mivel itt nem sokan ismernek, így nincs okom arra, hogy eltitkoljam a valódi nevemet és mivel a feladataim teljesítése során már találkoztunk, így azt is nyugodtan felfedhetem előtte.
- Nienna nan E’Leinor-Syllen vagyok, a valiani Nagy Könyvtár segédkönyvtárosa. Az itt tartózkodásom oka pedig a tanácskozás… De ezt tudja is … - válaszolom és ő sietve papírra is veti a megtudottakat.
- És most kérem, röviden mondja el, hogy mit tud az ügyről… Röviden, ha lehet – kéri és én egy könnyebb lehetőséget kínálok neki.
- Nem lenne jobb, ha kérdezne?
- Ó, persze, így egyszerűbb lehet – mondja sietve. – Mit látott, ki kezdte a vitát? – kérdezi és rájövök, hogy nem volt túl okos dolog rábízni a kérdések feltevését, mert máris problémába ütközök. Azt persze hallottam, amikor a méretes behemót belekötött a köpenyesbe, de aztán már csak a meglepő erőfölénnyel záruló néhány pillanat következik. De hogy mondjam el a katonának, hogy az a fickó, aki méreteiben messze alulmúlja támadójáét, úgy győzte le ellenfelét, hogy még erőlködnie sem kellett? Nem biztos, hogy jó fényt vetne rá a dolog, főleg úgy, hogy nagyon úgy tűnik, nem szívesen került ebbe a helyzetbe.
- Azt hallottam meg először, amikor a méretes úr nem túl szívélyes hangnemben megszólította a köpenyest – válaszolok, majd elmondom, amit hallottam. A tiszt szaporán jegyzetel, majd amikor befejezte, várakozóan rám tekint.
– Igen… És azután? – és itt jönnek a gondok, de megpróbálom a problémás részeket valahogy kihagyni.
– Sajnos éppen útbaigazítást kértem a városőröktől és arra figyeltem. Már csak azt láttam, amikor szintén ugyanaz a fickó fegyvert rántott és a másik védekezett. És akkor már az őrök is elindultak. – fejezem be és várom, hogy cirkalmas megfogalmazással ezek az információk is a papírra kerülhessenek.
- És jól látta mindkét alakot? … Mondja, a másiknál látott fegyvert? – érdeklődik még az első kérdésre adott igenlő válasz után, és amikor nemmel felelek a második kérdésére, még néhány sort ír a jelentésbe.  Aztán úgy tűnik, nem jut eszébe más. De azt még feljegyzi, hogy a Nemesi Udvarházban megtalálnak még néhány napig. Én pedig abban reménykedem, hogy nem lesznek további kérdések…

//Nie, Kain Namelyr, Arnelian Kyrath - Találkozások Tarsisban//


A menetirányt kérni sem kellett, látszólag mindenki gyorsan túl akart esni ezen, Valturaan pedig osztotta a véleményüket. Szaporán lépkedni kezdett, bár a vérelf szavaira még felé fordította a fejét.
- Már idejét sem tudom, hogy mikor találkoztunk utoljára, cimbora.
Az arckifejezése idegennek hatott. Idegennek, mert bár Valturaan burkolt nemakarást vélt felfedezni benne, valami megmagyarázhatatlanul másnak tűnt ahhoz képest, amikor Larysstól látott hasonlót, a Lanur-hegység egy bizonyos fenyvesében. De hiába, fehér elfből volt, ők meg idegenkedtek bármitől, ami nem a saját fajukhoz volt köthető, s talán néha még az sem jelentett határt. Ez idővel természetesen változott közöttük, ebben az esetben azonban maga a sárkány sem kívánta volna másként. Ezekkel a kétlábúakkal nem akart érintkezni a kelleténél többször. Ezekkel sem. A fehér nőstény pedig minden bizonnyal rábólintott volna, de nem került kimondásra, és különben is, a sápatag jelenség se szó, se beszéd, faképnél hagyta őket.
Ez egy kissé enyhíti a honvágyam. - gondolta a sárkány szórakozottan, s megpróbált nem is gondolni rá, mi lesz most.
- Évek, dalnokom... évek. - felelte neki egészen halkan, mintha régen látott jó barátok lennének, ám a szavak megválogatásuk ellenére sem hangoztak felhőtlenül boldognak.
A legkevésbé sem.
Némi derű ugyan fellelhető volt benne, elvégre a hósárkány rendkívül szerette hallgatni az igényes, szívhez szóló zenét, most azonban nem hogy zene nem volt többé; egyszeriben úgy érezte, a menedékét képező társaság kezd darabjaira hullani. Némi remény csillant fel benne annak láttán, amikor a fehér nőstényelfet mégiscsak maradásra kényszerítették - ráadásul nem is neki kellett -, azonban korántsem lehetett biztos abban, hogy terve meg is valósul. Elvégre könnyen megeshetett, hogy az az elrettentő sötétségbe burkolózott alak nem valami hálálkodó fajta. Sőt, vajon mi lesz vele akkor, ha a fekete szemekben semmit nem ér a gesztus? Valturaan nem is akart belegondolni, egyelőre.
Csak követte az utat mutató rendfenntartókat, arra, amerre vezettek és igyekezett minél inkább elkerülni a szemkontaktust, akárkivel is. Nem kellett volna két Csupaszra és egy erős feltételezésre bíznia a saját életét, ám amikor belevágott, feltette magának a következő kérdést is: mennyivel volna jobb menekülni, s félelmével, távol kerülési igyekezetével még inkább magára vonni a figyelmet? Mennyivel volna jobb elrohanni Tarsisból, hogy azután odakint még napokig ne jöjjön álom a szemére, ha leteszi a fejét? Így hát szótlanul baktatva vette szemügyre az épületet - legalábbis vette volna, ha nem érzékelt volna olyasmit, amely túl szörnyűnek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen. Néhány lépés erejéig erősen kételkedett is benne, s megpróbálta azzal magyarázni, hogy talán a sötét hajú sárkányszaga ennyire erős, ám amikor az teljesen félreértelmezhetetlenül két irányba ágazott, Valturaan önkéntelenül is benn tartotta a levegőt egy pillanatra. 
Két sárkány! Nem egy, rögtön kettő!
Fel sem akart nézni. Akkor sem, amikor egészen jól és tisztán érezhetően elhaladt a közelében, így pedig mindössze egy csizmát láthatott belőle, ám az elég is volt az azonosításhoz: ugyanúgy nézhetett ki, akár bármelyik őket kísérő őr, ez pedig aggodalommal töltötte el a sárkányt. Nem sűrűn botlott beléjük útja során, ráadásul most egyszerre kettő is keresztezte azt. Persze teljesen véletlenül történhetett... nem sok esélyét látta, hogy mindketten fehérek legyenek, ha pedig mégis, hát ugyanabból a menedékből mindkettő csak nem jöhetett! Elvégre akkor talán némi szót váltottak volna egymással, ám ez nem történt meg. A sötét alak a helyén maradt, az orrát törölgető nagydarab Csupasz-ember mellett, aki itt-ott vérpettyeket szórt szét az úton, amelyet maguk mögött hagytak. Semmi gyanús mozdulat, semmi eltávolodás... de talán túl későn nézett fel. Egyelőre annyiban hagyta a dolgot, s engedte, hogy vezessék. Fél szemmel elkapta a nőstényelf arcát, mielőtt belépett volna a kikérdezés színhelyére, ám aztán egyedül találta magát egy helyiségben, ahol némi ülőalkalmatosságon kívül csak az ablakon beszivárgó nap fénye törte meg a nyomasztó egyhangúságot. Valturaan sóhajtva vette tudomásul, hogy a lantosnak nem az ő társaságát szánták - egyrészt megkönnyebbülten, mert jelenleg semmi kedve nem akadt beszélgetni, másrészt azonban aggodalommal terhesen, ugyanis úgy érezte, elszámította magát. Kissé dühös lett magára, azonban jól tudta, mennyire hadilábon állt a Csupasz-kapcsolatokkal, ez a kettő pedig annak idején Telarban nem túl fényesen indult. Nem kellett volna tehát meglepődnie.
Aztán a nagy járkálás és mérgelődés közepette végül lépteket hallott... majd ajtónyitódást - ezé az ajtóét. Legszívesebben azonnal elment volna az őr mellett, ki a szabadba, majd a Főtérre, csakhogy erős gyanúja, miszerint ezt nem néznék jó szemmel, megakadályozta benne. Szótlanul követte hát az egyenruhás Csupaszt, s magában hálát adott, hogy legalább nem a harmadik sárkány jött érte. Útja közben a fekete hajú és a nagy, kövér ember szagát is megtalálta.
Akármennyire is hihetetlennek tűnt, Valturaan valamelyest kényes volt a rendre és a tisztaságra, így kissé elborzasztotta a terem - jobban mondva a polcok és az asztal - állapota, hogy az ülőalkalmatosságról ne is beszéljünk. Ennek ellenére helyet foglalt. Rém mocskosnak érezte magát már csak attól is, hogy a piacon hozzáértek a kétlábúak, ez már cseppet sem rontott a problémán. Figyelte egy darabig az írogató alakot, egészen addig, amíg meg nem szólalt. Ekkor a papírjára emelte a tekintetét, hátha elkap valamit, akár egy apró részletet is. A nevét kérdezte, valami körítésként szolgáló szöveggel.
- Drest Aluviel, Orod Opelë-ből. - válaszolta ösztönösen, ahogyan annak idején az ibolyaszemű tanította neki.
Az elkövetkező percekben is így válaszolgatott neki, amikor pedig a tárgyra tértek, elmondott, amennyit tudott, s ahogyan tudta, tartva magát ahhoz, hogy az igazat teszi közzé. Végül is mit veszíthetett vele... Ha már belekeverte magát, igyekezett a lehető legtempósabban beszélni, persze azért figyelembe véve az írás sebességét. Aztán, amikor végezni látszottak, s az elbocsátás leghaloványabb jelét érzékelte, Valturaan se szó, se beszéd, elhagyta a helyiséget, akárcsak egy rendes fehér elf. És ugyan a legkevésbé arra törekedett, hogy előadja magát, az embernek mindössze ez jutott eszébe róla, s egy legyintéssel annyiban is hagyta a dolgot. A sárkány valójában dühtől és félelemtől feszült mellkassal sétált az őr nyomában, aki odakint várta az ajtó előtt a folyosón, s egészen a kijáratig látszott kísérni őt. Más esetben ki nem állhatta volna az alak társaságát, de így legalább biztos lehetett benne, hogy az egyenruhás sárkány egy ujjal sem fog hozzáérni... s ha kicsit is kedvelik az istenek, a másiktól is megkímélik.

//Nie, Kain Namelyr, Valturaan - Találkozások Tarsisban//

- Bizony évek, cimbora, bizony évek. - csóváltam meg fejemet a fehérelf szavaira mint aki bánja az idő múlását, holott valójában csak furcsálltam.
Furcsálltam, hogy a találkozásunk óta eltelt idő, mely semmiképpen sem volt több egy évtizednél, mégis sokkalta többnek hatott, mint máskor egy egész századnyi, noha azokból csak kettőt éltem meg és egyik sem volt nevezhető kifejezetten eseménydúsnak. Telart is alig hagytam el, így persze, hogy ez a pár év rengetegnek tűnik, mikor nem csak a szülővárosom mellett elterülő szikár és halott pusztába gyalogoltam ki, hanem Tarsisig meg sem álltam, és amúgy is  jártam a világot. De még milyen jól tettem!
Mondanám, hogy már majdnem megfeledkeztem arról a gyönyörű, kék szempárról, mely egy kellemes nyári estén lebukó nap utolsó reménytelen, ámbár mégis csodálatos és megtörhetetlennek látszó sugaraira emlékeztetett, de szerencsére nem így volt, sőt. Álmatlan éjszakáim ugyan nem sokszorozódtak meg, hiszen találkozásunk előtt sem tudtam rendesen aludni, viszont mióta először megpillantottam a gondosan összefogott hófehér hajkoronát, a sárkányoktól való rettegésem helyére egyre gyakrabban betört és betört a lány képe, ami hatalmas vágyat ébresztett bennem. Nem holmi eldobandó testi vágyakat, hanem valódi álmokat, valódi érzelmeket táplált belém, melyek végül is az élet értelmét jelentették.
Igen, meg akartam érinteni viszont nem azért, hogy jól érezzem magamat; Azt akartam, hogy ő érezze az érintésemet, dőljön karjaimba gyengéden és szeresse, ahogyan szeretem. Legyen hálás minden apró mozdulatomért, amit kezeim írnak le követve vállainak ívét és végül elérik a pántokat, hogy kibontsák nekem teljes, valódi valóját, melyet rejtegetett előlem. Viszont itt nem akartam megállni.
Nem egyszer akartam megtenni ezt vele, mint a többi leánnyal és nem is csak én akartam neki adni nekem tomboló szerelmemből - mert nem ismertem ugyan, ez az volt, nem vitás, legalábbis valami olyasminak az apró, kezdeti morzsája, amiből később erős érzelmeket is gyúrni lehetett -, hanem azt akartam, hogy ő is adjon övéből. Ő is adjon csókot az én arcomra és túrjon bele az én hajamba; De legfőképp engedje meg, hogy lefessem úgy, ahogyan én tudom. Nem holmi vászonra vázolnám fel, de nem is pennát ragadva foglalnám versbe szépségét. Egyszerűen szeretném, amíg tudom, amíg a testéből ki nem szállt törékeny lelke. Ez az igazi művészet.
Végig rajta tartottam a szememet, ahogyan ballagtunk oldalunkon a fegyveresekkel, majd el is értünk valamiféle szállásukra vagy központjukra, nem igazán értettem sosem ezeknek a helyeknek a funkcióját. A lényeg a lényeg viszont, hogy nem egy terembe vezettek minket, hanem kit-kit külön-külön a maga útján, gondolom így gyorsabban lezajlott az egész procedúra és nem kellett senkinek órákat ücsörögnie várva arra, hogy rá kerüljön a sor. Gyorsan végzett és már mehetett is akárhova, végezni a dolgát.
Engem egy nagyon apró szobába kísért az egyik városőr, ahol nem vitték túlzásba a dekorálást. A szoba közepén volt egy asztal, körülötte négy székkel a négy oldalról, a falon csüngött pár egyszerű porc, melyeken mindenféle kötésű könyvek sorakoztak, a kőpadlóra pedig szépen, aprólékosan kidolgozott szőnyeg volt terítve, viszont ebből egyszeri kétlábú mit sem látott volna, hiszen csak egy aprócska véset funkcionált ablakként, az is inkább a szellőzést segítette elő, hiszen az asztal közepén egy gyertya pislákolt, gyengéd fényével kellemes félhomályba öltöztetve az egész termet.
- Üljön le, kérem. - lépett a bejárattal szemben lévő székhez a páncélos, udvariasan kihúzta nekem, ő pedig leült az ajtónak háttal lévőre, pont velem szemben.
Közöttünk táncolt az apró lángocska, ami legalább egy üde színfolt volt a bekövetkező, kínosan hosszú csendben, miközben a katona matatni kezdett az asztal fiókjában, gondolom írószer és papír után kutatva. Eltartott neki egy darabig, így nekem volt időm szemügyre venni a polcokon sorakozó színes, bőrkötésű könyveket, melyekről kissé csalódottan konstatáltam, hogy nem pont az én ízlésemnek megfelelőek. Ahogyan néztem, főként jogi témájúak voltak, noha egész kezdetlegesek. Nagyon vékonyak voltak, tehát aki írta vagy papírnak, türelemnek, esetleg mindkettőknek volt hiányában, vagy csupán ismeretei tartalmaztak vakfoltokat arról, hogy Lanuria földjén mit szabad és mit nem - de ez a kapitányságot látszólag nem zavarta, elvégre mégis megtartotta a könyveket, ráadásul egy ilyen vallató teremben tartották őket, amiből az olyan egyszerű, mindenben logikát kereső dalnok, mint én arra a következtetésre juthatott, hogy használták is őket.
- Elnézést, a kollégám kissé rendetlenül hagyta itt a dolgokat. - mentegetőzött a városőr, miközben egy vastag papírköteget emelt ki a padból tintával és madártollal együtt, amire én csak legyintettem egyet. - Na, szóval. - köszörülte meg torkát. - Először is, a nevét mondja meg, legyen szíves.
- Arnelian Kyrath vagyok. K-y-r-a-t-h. - feleltem és már válaszoltam is a következő kérdésre, ami ugyan még el sem hangzott. - Éppen muzsikáltam, ahogyan szoktam, önmagam szórakoztatásra, mikor feltűnt, hogy ez a két jómadár csépeli egymást. Ha jól láttam, és minden bizonnyal jól láttam, a fekete hajú esett neki a nagydarabnak, aki erre fegyvert rántott, de az előbbi harcias kedvű úr... Nos, gyorsan reagált és eltörte az orrát. Egyértelműen ő a vétkes. A másik hiába jól megtermett, azon a férfin látszik, hogy erősebb nála. Nem is értettem, hogy miért süllyedt idáig... - figyeltem, ahogyan a férfi lejegyzi mindezt, majd felálltam. - Azt hiszem, mindent elmondtam, amit tudok.
- Azt kétlem. - kuncogott a páncélos. - Viszont mindent elmondott, ami érdekelt, legalábbis a témával kapcsolatban. Bár ez a kis utcai balhé vezetett hozzánk olyan dolgokat is, amik jobban megmozgatják a fantáziámat, ha érti, hogy mire gondolok. - vigyorgott gyanúsan.
Természetesen értettem, hogy a fehérelfre célzott, mi másra tehette volna, viszont jobbnak láttam azt, ha szimplán színlelem, hogy nem értem. Nem akartam meghallgatni, hogy mik zajlanak le a mocskos fantáziájában, így megindultam az ajtó felé.
- Nem, nem értem. - csóváltam fejemet és tettem kezemet a kilincsre. - Viszont én most távoznék, engedelmével. - léptem ki az ajtón és néztem el a folyosó végébe.
Az ajtó még zárva volt és abba a terembe vezették a hófehér leányt. Nem volt semmi fontos teendőm, így úgy döntöttem, hogy megvárom, míg ő is végez odabent; Mondhattam ezek után neki, hogy miattam kellett ilyen kellemetlenségbe keverednie, hát meg is volt az okom kiengesztelni érte. Mondjuk elkísérhettem valamelyik templomhoz, vagy akár a piactérre is, ahol akár pár darnát is rááldozhattam; A Múzsának mindent.

//Nie, Kain Namelyr, Valturaan - Találkozások Tarsisban//

Amint kiléptem abból a sötét patkánylyukból, az illemet esetleg csak látásból ismerő városőr is követett, majd az övén csüngő hatalmas kulcscsomóból előhúzott egyet, amivel bezárta az ajtót. Intett egyet, hogy tényleg elmehetek, de mint mondottam volt, arra indultam meg, amerre a lányt vezették, és amíg nem végzett nekidőltem a falnak. Jó ötletnek tűnt megvárni, elvégre évek óta nem láttam, de gyönyörűsége ennek ellenére mégis ott dolgozott bennem. Biztos voltam benne, hogy ez Eclair és Helna együttes munkája volt, ők terelgették arra útjainkat, hogy egymásra találjunk és mivel ezt nem tettük abban a félbordélyban, újra olyan vizekre bocsátották hajóinkat, melyeket mindvégig egy irányba fújt a szél és ezért hálás voltam nekik.
Azt a leányt mindenképpen nekem szánták, habár mindig is erős kételyek uralkodtak felettem, nem is arról, hogy születik-e valaki azért, hogy az én szerelmem terhét cipelje, hanem afelől, hogy egy magam fajta bohémnak meg kell-e esküdnie valaki mellett. Először nem akartam, biztos voltam benne, hogy az élet szépsége pontosan a bohémságban rejlik: Vidám dalok, sok ital és minden este másik, gyönyörű leány, akinek én is ugyanannyi vagyok, mint ő nekem, egy gyönyörű szép emlék, kinek szerelmes érintése olyan mélyen beleégett bőrömbe, hogy sohasem, senki kedvéért, senki istenéért nem cserélném el azt az élményt semmire.
Ahogyan korosodtam azonban jobban kinyíltak szemeim és láttam, hogy kezd kialakulni bennem, hogy mire is vágyom. A hölgyek nagy részével így is csak pillanatnyi örömöt szereztünk egymásnak, de voltak tartósabb kapcsolataim, de egyik sem volt színtiszta szerelem. Hogyan is lehettek volna, hogyha egyszerre nem egy ilyen leánnyal mulattam, hanem többel, volt hogy egy héten akár néggyel is. Ezek csak barátságok voltak. Intim barátságok, igaz, de csak barátságok, viszont máris mások voltak, mint a többi. Nem csak pár pillanatig, percig, óráig tartottak az érzelmek, hanem napokig, hetekig, hónapokig. És most, ilyen futó kapcsolatok közepette az istennők habókos kedve úgy tartotta jónak, hogy bocsátanak elém egy leányt, akitől teljesen mást akarok. Sokkal többet. Bárhogyan is legyen, az istenek akaratával nem jó ellenkezni!
Amint kinyílt az ajtó, már léptem is oda hozzá, persze nem elsietve a dolgot, nem akartam ráijeszteni, hagytam neki, hogy felfogja, hogy vártam és ráadásul rá vártam.
- Bocsáss meg. - mondtam. - Erről az egész kellemetlenségről én tehetek. Nem szerettelek volna egy ehhez hasonló, legkevésbé sem kedves helyzetbe hozni, szóval kérlek, fogadd őszinte bűnbánatomat. - hajoltam meg udvariasan. - Engesztelésképpen, merthogy egyikünk sem hagyhatja szó nélkül a dolgot, mit szólnál hozzá, ha tennénk egy kitérőt arra a világhírű piacra? - mosolyodtam el és néztem a szemeibe.

//Kain Namelyr, Arnelian Kyrath, Valturaan - Találkozások Tarsisban//

És ismét a bárd. A folyosón vár, amikor kilépek, de most nem vidám és nemtörődöm, hanem szertartásos és komoly.

- Bocsáss meg. Erről az egész kellemetlenségről én tehetek. Nem szerettelek volna egy ehhez hasonló, legkevésbé sem kedves helyzetbe hozni, szóval kérlek, fogadd őszinte bűnbánatomat. Engesztelésképpen, merthogy egyikünk sem hagyhatja szó nélkül a dolgot, mit szólnál hozzá, ha tennénk egy kitérőt arra a világhírű piacra? – szól és igaza van. Nincs most kedvem egyedül üldögélni a papírhalmok között és újra és újra ellenőrizni az adatokat, az összegeket, a helyeket és időket.

Másra vágyom. Talán az utolsó órák tapasztalásai nyomán született  remény villanyozott fel, hogy újra normálisan járhatok egy városban és útvonalam nem szorítkozik pusztán a szálláshelyem és a hivatal közti néhány sarokra. Illatokat akarok érezni, és színeket látni, találni valamit, ami örömmel tölt el. Élni akarok, ahogy régen. Talán túl régen…

Magam is megrémülök az érzéseimtől és először önkéntelenül is nemet intenék a fejemmel, de aztán látom, hogy mostani életem milyen szánalmas és keserű. Az évek csak telnek, a magány és szomorúság pedig egyre sűrűsödik körülöttem. A fal, amely a múlt és a jelen között épült, bent tartja az árnyakat, de hová lesz az élet, ha a sötét kísértetek már kint is elrejtik a fényt a mindennapokból.

Csak állok ott egy ideig. Az arcát fürkészem és a saját érzéseimet.  A piac kíváncsivá tesz, és ha nem kell egyedül mennem, csak még jobban vonz a dolog. És rá kell döbbennem, hogy az ajánlkozó személye sem közömbös, hiszen ismerem tehetségét az andalító dalok terén. És bár kapcsolatunk nem volt felhőtlen a múltban, de nyílt, reménykedő pillantása meggyőz arról, hogy most nem kell tartanom tőle. Így kérdésére válaszul igennel felelek és ennek hallatán az arca felderül.
- Nem ismerem Önt uram, így kísérőmül nem fogadhatom el csak akkor, bemutatják nekem.  Úgy hiszem azonban, ez most nem igazán lehetséges. – teszem hozzá, majd folytatom. – De ez már a második találkozásunk, és ha nem ragaszkodunk olyannyira a szabályokhoz, akár el is tekinthetünk ettől és ismerősként üdvözölhetjük egymást – biccentek mosolyogva felé. – Köszönöm, hogy ilyen kalandra invitál és szívesen önnel tartok – mondom és a két őr kíséretében a kijárat felé indulunk.

Az őrök csak a kapuig kísérnek és már az utcán járunk, amikor – megtörve a csendet – felé fordulok és közben azon gondolkozom, hogy mennyire képtelen és teljesen irreális ez az egész.
– Kedves Dalnok… Ismerettség ide vagy oda, azért kérem, árulja el, hogyan szólíthatom…

//Nie, Kain, Arny - Találkozások Tarsisban//


Úgy tűnt, más csupaszbőrűeket is hozzájuk hasonlóan bevezettek ide - legalábbis erre következtetett, amikor szembetalálkozott velük az egyenruhás őr társaságában haladva a kijárat felé. Valturaan-t nem érdekelte, mit fognak vallani, ahogyan az sem, hogyan telik majd el az elkövetkező nap, csak teljék el, de gyorsan ám! Fogságban érezte magát, mint egy ketrec sarkába kényszerült vad, ez pedig feszélyezte, s bosszantotta őt. A másik két sárkány jelenléte zárta korlátok közé, mégpedig azért, mert tőlük aztán még annyira sem számíthatott kézenfekvő viselkedésre, mint a kétlábúaktól. Azok bezzeg vagy ellenségesek voltak vele, vagy nyájasak, s akartak valamit, ám az is előfordult, hogy mindössze csak egy jót kívántak beszélgetni valakivel. Ez a valaki pedig akár ő is lehetett - hótünde vagy nem hótünde, csaknem semmit sem számított, azon túl, hogy első megrökönyödésüket leküzdötték a delikvensek. Mintha olyan nagy csoda volna, hogy tud beszélni! Persze nem hibáztatta őket, elvégre egy fehér elfet játszott, aki megszállottan kutat az eltűnt felesége után, ezáltal pedig olyasféle dolgokat is kénytelen megtenni, melytől viszolyognának a többiek. Nem óhajtott rajta változtatni, sőt! Jegyezzék csak meg maguknak, pontosan ki is ő. Minél több szál találkozik őbenne, akárcsak pókháló közepe volna, annál jobb - s annál könnyebben lel újabb nyomot. Egyébként is így tervezett mára, azon túl, hogy megoldja az étkezés problémáját. Ám miért is jelentett volna gondot egy ragadozónak? Hiszen mindössze annyit kellett volna tennie, hogy elejt valami vadat egy félreeső erdőszegletben, jól elrejtőzik, s elfogyasztja a zsákmányt. Igen ám, azonban szörnyűségesen nehéz volt rávennie magát, hogy visszalényegüljön Csupasz-formájába, ha már egyszer elhagyta azt, még akkor is, ha kötelességének, s élete mozgató erejének vélte a keresést. Hiszen nem az volt ő, akinek tűnt... nem tartozott leghőbb vágyai közé bűzös testeket és még bűzösebb árnyékszékeket szagolni, sem követni az összes ostoba szabályt, amelyet a pikkelytelenek kitaláltak maguknak. Félreértés ne essék, szívesen adott végeláthatatlan műsort az ő hótündéje kedvéért, s azért, hogy együtt lehessenek, azonban annak idején elvárta tőle, hogy akként kezelje őt, ami. Ne kösse meg, ne is próbálja átformálni, mert ebbe a fába az összes létező fejszéje beletörik majd. Laryss-t persze nem kellett félteni. Nem riadt ő meg - már nem, annyi év után - párja valódi mivoltától egyetlen másodpercre sem. 
Ezt a bizonyos valódi mivoltot mégiscsak rejtegetni kellett. Akkor is, s most is, ez pedig nem fog változni. Ugyan voltak helyek, ahol nem kényszerült volna erre, mégsem tette be oda a lábát, mert nem tudott rájönni, mit találhat. Pontosan azért, mert úgy érezte, képtelen olvasni fajtársaiban, ezáltal pedig sebezhetőbb általuk, mint egy aprócska virág ezernyi dobogó talppal szemben. Titkon mégis vágyott szót váltani valakivel, aki olyan, akárcsak ők. Bárkivel... ha a nővérét, az apját és mindenkit, akit ismert, nem kaphatta vissza, akárki megtette volna. De ő félt.
Félt, s éppen ezért habozott megtenni az utolsó lépést ki, az emberforgatagba. Mert akkor el kell hagynia az épületet, s hátát mutatja az idegen sárkánynak, aki talán még e pillanatban is ott áll, ki tudja, mire várva. Mégis lépett - lépett, mert zavarodott orra távozásra sürgette. A sok kétlábú, bonyolult, szövevényes szagkavalkádot produkált, melyben a korábban érzett őré úgy alakult át, akár egy bábjából kikelő pillangó - csak éppen sokkalta kellemetlenebbre sikeredett a végeredmény. Kedve lett volna az arca elé tartania a kezét, ha megtehette volna, de ugyebár az túlságosan feltűnő... Miért is ne lett volna, nem igaz? A láthatatlan viselkedési mintázatok örvénylő tengerében, melyben idegenebbnek érezte magát, akár a fényes hold a többi, apró csillag között, s melyben nehézkesen volt csak képes olvasni. Ráadásul most olybá tűnt, az őr tán nincsen egyedül. Vagy a feketeköpenyes, bár nem számított egy fikarcnyit sem, ha rajta kívül összesen hárman voltak! 
Vagy... csak ketten?
Valturaan nem volt képes megítélni, így egyelőre mélyre ásta tudatában a problémát, s a kiértekor megpillantott két alakot kezdte keresni a főtéri forgatagban. Ők ketten, mint két teljesen mindennapi kétlábú, vegyültek el, hiszen azok voltak - vele ellentétben. Nem csoda hát, ha megértették egymást, ám ő bízott saját képességeiben, melyek átsegítették minden egyes napon, melyen érintkeznie kellett választottja édesapjával, aki igen keményen mérte rá elvárásait. Igaz, ez később változni látszott, de ha annak a kettőnek is léteztek efféle dolgai vele szemben, akkor aztán várhatta azt a változást! Tenni ugyan akart ellene. Hogyne akart volna? Elvégre bármi jobb, mint egyedül arra várni, mit lép a másik kettő - vagy három -, ez alól pedig a Vörös Dalnok és a Honvágy-gyógyító társasága sem jelentett kivételt. Valami nehéz mégis visszatartotta a sárkányt további lépteitől, s ő csak állt, nézte távolodó alakjukat, s hátát hagyta az őrnek, ha amaz egyáltalán ott volt még.
Talán a többi sárkánynak nem értek volna semmit ezek az életek. A többiben talán nem merült volna fel ilyesmi, s benne sem, amíg bolondjává nem tette egy egyszerű fehér elf leány. Valturaan kockázatnak érezte kiontott vérüket, márpedig abból bőségest lesz, ha valamelyik meg találja támadni. 
Ki tudja, mi lesz itt... - gondolta - Csak az istenek, de fogadni mernék, hogy fetrengenek a röhögéstől és eszük ágában sincs átsegíteni ezen.
Már ha egyáltalán volt, min átsegíteni őt, ezt nem hagyhatta ki. Tartózkodással vegyes közömbösséggel szemlélte hát fajának tagjait, egyúttal pedig pontosan e tartózkodás gátolta meg abban, hogy kockára tegyen két létezést, melyekre később talán szüksége is lehetett.
Megkordult a gyomra, testének ezt a jelzését pedig a fiatal sárkány ezúttal borús nemtetszéssel fogadta, végül aztán mégiscsak elindult. Lassú léptei komótosan fogyó távolság mellett vitték vissza a piac felé, csakhogy onnan egyenest étkezdét keresett volna - egy fogadót, ahol egyúttal szállásra is szert tehet. Ám egyelőre csak a lépésekre koncentrált, s arra, hogy magabiztosságot árasszon. Mintha nem is tartana fajtársaitól, legyenek akár százan.

//1. küldetés - Jótett helyébe...//

A megjegyzésem, miszerint Tarsisban mindenhol hatalmas nyüzsgés volt, legalábbis sokkal nagyobb, mint akárhol máshol, ahová korábban betettem a kopottas csizmába dugott lábaimat, egyáltalán nem volt légből kapott. Hiába távolodtam a főtértől, a tömeg fizimiskája ugyan változott, de a mérete egyáltalán. Biztos voltam benne, hogy a szélrózsa akármelyik irányába fordulhattam volna, sehol sem fogadott volna másmilyen helyzet; Habár a szép ruhába öltözött, jómódú kereskedőek megfogyni látszottak, sokkal több egyszerűbb alak keringett a macskakövön, míg nem ebben a hatalmas felfordulásban egy kellemes hang csapta meg a fülemet.
A víz hullámzása volt az, ahogyan a szél játszadozott a zöldeskék fátyollal, melynek annyi mindent köszönhettünk. Meglepett, hiszen pár perccel korábban még céhházak és üzletek között bolyongtam, aztán néhány pillanatra nem az lebegett szemeim előtt, hogy merre járok és máris ott találtam magam a kikötőben, ahol a levegő sokkal édesebb volt, mint akárhol máshol. Mélyeket szippantottam bele, miközben figyeltem az érkező és távozó hajókat, azon töprengve, hogy mennyi különböző életút és sors folyt itt össze egy helyen. Voltak, akik éppen hogy leléptek a hajóról, leszórtak pár ládát és már álltak is tovább, de olyanok is jó számmal, akiknek miután lába elérte a biztos talajt a bárkáik megbízhatatlan émelygése után, évekig, de akár évszázadokig nem mentek vissza oda, ahonnan megindultak. Fura volt belegondolni, hogy akármelyik alaknak lehetett ez egy jeles nap, mely örökre befúrta magát emlékei közé, melyre sorsfordító áldásként vagy éppen átokként tekintett, én pedig pontosan abban az időben és pontosan ugyanott, amikor és ahol ő az új életének kezdetét ünnepelte, céltalanul nézelődtem, mindenféle ötlet nélkül, hogy mit is kezdjek magammal.

//1. küldetés - Jótett helyébe...//

Gondtalan semmittevésem azonban egy pillanat alatt szállt el a fellegek közé, gyorsabban, mint ahogyan akármelyik hajó vasmacskája felemelkedhetett volna a víz alól. Valamiért mindig kinéztek maguknak az emberek, vagy a rubintvörös hajam, vagy a hátamon lógó lant keltett bennük reményt afelől, hogy én vagyok a megfelelő ember arra a munkára, amihez éppen két dolgos kezet keresnek, igazából fogalmam sincs, valahogyan mégis mindig megtalált mindenki az ügyes-bajos dolgaival, amiket én ugyan fanyar és egyáltalán nem őszinte mosollyal az arcomon, de elvégeztem, hiszen tudtam, hogy tudják, hogy ingyen senki sem dolgozik, így ha csak pár darna is, de valami mindig járt a hirtelen érkező feladatokért.
Reméltem, hogy most alakul ez másképp, attól a perctől fogva, mikor gyanút fogtam egy enyhén testesebb nőre, aki perceken át figyelt, majd maga mellől felemelve egy kosarat meg is indult felém. Igyekeztem félrerántani tekintetemet, mint aki nem vett róla tudomást, de a tömegen átfurakodva magát csak elért hozzám.
- Szép jó napot, fiatalember! - köszöntött.
A hangja... érdes volt. Kifejezetten bántott a fülemet és nem csak azért, amiért nagyjából egyetlen tiszta hang sem hagyta el torkán, hiszen fogaknak is híján volt, sokkal inkább azért, mert emellett még az alapvető orgánuma sem volt túl szívet melengető. Halkan mormogtam valamit az orrom alá köszönésképpen, lelkem legmélyén remélve, hogy továbbáll, de egyáltalán nem volt szándékban.
- Kirándulgat? Még sosem láttam erre, pedig minden nap itt ülök ám! Ott-e! - mutatott az egyik épület lépcsőjére. - De nem cseverészni jöttem ide, az istenek óvjanak attól, hogy én akárkivel is beszélgessek! Nem ám. Nem bizony. Nem nem. Hanem, képzelje el, eltűnt az egyetlen drága kislányom! Tegnap még megvolt. Ma reggel elmentünk a piacra, aztán ide a kikötőbe ücsörögni, ahogyan szoktunk, de mikor leültem a lépcsőre, már nem volt meg. Pedig sikongattam neki, de csak nem óhajt előbújni a kis Abigail. Elég makacs lányka, de ez az ő korában természetes. Valamivel alacsonyabb nálam és a fenekéig lelógó, fekete haja van, amibe ma reggel egy igen édes piros masnicskát is belecsúsztatott. Nagyon megy a ruhájához. Éppen olyan színe van, mint a maga hajának! - kuncogott, mint aki megfeledkezett arról, hogy éppen szíve bánatát öntötte ki nekem. - Lenne szíves és megkeresné nekem? Az én torkom már elfáradt...

//1. küldetés - Jótett helyébe...//

Egy ilyen felkérést udvariatlanság lett volna visszautasítani, meg amúgy is nekem lett volna kellemetlen és nem az asszonynak. Felsóhajtottam és egy erőltetett mosolyt húztam az ajkaimra, miközben szememet a nőre emeltem.
- Természetesen, hölgyem. - biccentettem és már indultam is, hogy lehetőleg minél hamarabb megtaláljam a kislányt.
Szerencsére szenvedett annyira erős ízlésficamban, hogy biztosra tudjam, hogy őt látom-e vagy sem, elvégre nem nagyon szoktak a nemesek báljain kívül piros ruhában rohangálni, de igazán nem panaszkodhattam, elvégre ez is csak az én dolgomat könnyítette meg.
Arra indultam el, amerről a nő elmondása szerint megérkeztek a kikötőbe; A főtér felé, hiszen ha valóban csak akkor veszítette el, amikor már leült, akkor Abigailnek valahol a közelben kellett lennie - akkor is, ha nem egy helyben ácsorgott, hiszen még nem delelt a Nap, tehát alig múlt el a reggel.
Nem tartott sokáig, nagyjából egy félóra bolyongás után meg is pillantottam azt a bizonyos vörös ruhát. A lány éppen háttal állt nekem, szóval szabadon láthattam a haját és a masnit is, így teljesen biztos voltam benne, hogy ő rá bukkantam.
- Abigail! - kiáltottam neki, de nem fordult meg, még csak meg sem rezzent a neve hallatán, csak vakon haladt előre a tömegben.
Szó sem lehetett arról, hogy egyszerűen csak nem hallotta meg, mert többször is megismételtem, de mintha a falnak kiabáltam volna. Az én türelmem is véges volt, mint akárki másé, így felsóhajtottam és megszaporáztam lépteimet, hogy utolérjem, ami sikerült is, tenyerem pedig megállt a vállán.

//1. küldetés - Jótett helyébe...//

- Eresszen el! - fordult hátra a lány és keze szinte azonnal az enyémre is repült, hogy lerángassa azt a csontos válláról. - Nem tudom, hogy mit akar tőlem, de takarodjon, amíg szépen mondom! - vágott mérgelődéséhez dühödt képet.
Én valamivel jobban meglepődtem, mint ő, hiszen teljesen biztos voltam benne, hogy ő volt a lány, akit keresnem kellett; Illemet nem ismerő, rövid, vörös szoknyában és felsőben volt, haja sötét volt, akár az éjszaka és valóban ott ült benne a vérszínű masni. Más nem sétálgatott a kikötőben ilyen ruhában, de amúgy is... Nem pont úgy viselkedett, mint aki elveszett. Mintha pontosan tudta volna, hogy merre tart és egyáltalán nem tűnt kétségbeesettnek. Mintha minden a legnagyobb rendben lett volna, mit sem törődve azzal, hogy édesanyja aggódott érte. Ezen a ponton mondjuk már azt sem mertem volna megkérdőjelezni, hogy csak az öreglány volt feledékeny már annyira, hogy elfelejtse, hogy lánya elindult valahová egyedül, hiszen már olyan pöttöm sem volt, mint ahogyan az a kosaras nő szavaiból lejött.
- Hát nem te vagy Abigail? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
A lány felsóhajtott és pár pillanatra tekintetét a mellettünk elhaladó embereken tartotta, majd visszaemelte rám. Kérdően nézett és legalább annyira értetlenkedve, mint én, annyi különbséggel, hogy az ő smaragdzöld szemeiben mintha némi félelmet is véltem volna felfedezni. Egészen tompát ugyan, de félelem volt, az biztos. Ki ne rémülne meg, ha egy idegen megállítaná és tudná a nevét?
- Így neveznek. - felelte végül. - De fogalmam sincs, hogy mit akarhat tőlem, az istenek gyermekétől, valóságos isteni leszármazottól egy olyan söpredék senki, mint te, ki bőrtokkal a hátadon közlekedsz, mint valami őrült! - bökött a lantomra.

//1. küldetés - Jótett helyébe...//

Furcsább már nem is lehetett volna, komolyan. Az a fogatlan vénasszony mindennek tűnt, csak istenségnek nem, így rá kellett eszmélnem, hogy érvényesült az az örök érvényű szabály miszerint egy bolond százat csinál; Igaz, hogy jelenesetben csak kettővel volt dolgom, de mivel az anyának sem volt minden rendben a fejével, szinte törvényszerű, hogy a lánya is kattant legyen.
Felsóhajtottam és lehunytam szemeimet. Nem gondoltam, hogy ez ilyen fárasztó lesz, de már igazán nem érdekelt. Mindenképpen vissza akartam rángatni a lányt a nőhöz, már ha másért nem is, akkor azért, hogy nehogy kárt tegyen valakiben ez az önjelölt istenke.
- Nem igazán érdekel, hogy kinek a lánya vagy. - kaptam el a karját. - Annyit tudok biztosra, hogy anyád vár téged a kikötőben, én pedig megígértem neki, hogy vissza is viszlek neki és én ugyan nem képzelem, hogy az Istenek Kertjéből származom, mégis vagyok annyira becsület, hogy betartsam a szavamat, szóval most velem fogsz jönni, ha tetszik, ha nem!
Nem igazán hatotta meg amit mondtam neki, sőt lehet, hogy el is engedte a fülei mellett, hiszen amint befejeztem, tenyerét a karját szorító kezemre helyezte, amit hirtelen nagyon forrónak kezdtem érezni, míg nem teljesen biztos voltam benne, hogy lángra kapott. Kénytelen voltam elrántani fájdalmamban és hatalmas meglepetésemre valóban felizzott egy ponton a bőröm, igaz, már csak a lángok nyomait láthattam. Értetlenkedve néztem Abigailre ismét, akinek most valami egészen más kezdett el gyűlni a szemeiben.

//1. küldetés - Jótett helyébe...//

Hirtelen minden harag és félelem kiveszett a szemek zöldje alól és őszinte megbánás váltotta fel, amelyet nyomatékosítottak a hamarosan meginduló könnyei is. Itt veszítettem el teljesen a fonalat. Pár pillanattal korábban még valódi istennek nevezte magát, aki születésétől fogva felettem állt és már csecsemőként jobban megérdemelte az életet, mint én akármikor, most pedig könnyeinek fátylában borult előttem térdre, a bocsánatomért esedezve.
Értetlenül pislogtam, ő pedig ismételten kezemért nyúlt, de sokkal lágyabban, mint azt korábban tette, hiszen most nem égetni akart, csak egy puha csókot legyintett rá.
- Kérem, ne haragudjon. - emelkedett fel, miközben karjával végigtörölte arcát. - Nem akartam bántani. Csak... csak nagyon hiányzik anyu. Nem tudom, hogy hol van. Félek. - zokogott.
Már feladtam, hogy megértsem, hogy pontosan mi is történt, de ez végül is egy számomra kedvező fordulat volt. Kedvesen rámosolyogtam, ezúttal őszintén. Ha arról beszélt, hogy hiányolta az édesanyját, akkor könnyedén rá kellett tudnom bírni arra, hogy kövessen és ez pontosan így is történt. Nem kellett vele kiabálnom, rángatnom, de még csak győzködnöm sem. A puszta tény felvidította, hogy tudtam, hogy merre volt az anyja, az a fogatlan vénasszony a kosárral, így már valamivel derűsebben battyogott utánam.

//1. küldetés - Jótett helyébe... - VÉGE//

Hamar vissza is értünk és Abigail majdhogynem a bőréből is kiugrott, amikor megpillantotta a nőt. Egymás nyakába borultak, pár percen keresztül ecsetelték, hogy mennyire szörnyen érezték magukat a másik nélkül, ami csak azért volt fura, mert legfeljebb is csak három vagy négy órát tölthettek el külön, de hát a zsák is nehezen viseli, ha elveszíti a foltját.
Végül a nő odalépett hozzám és elkezdett kosarában matatni, közben azt ecsetelve, hogy mennyire hálás azért, amit tettem. Nem nagyon csináltam ugyan semmit, mégis hálát és pozitív érzelmeket váltottam ki belőle, tehát azt hiszem már csak ezért is megérte a dolog, de végül jutalmat is kaptam, noha nem pont olyat, mint amilyenre számítottam és elvártam volna.
A kosár mélyéről pár igazán szép gomba került elő, amiket vigyorogva nyújtott felém, mondván, hogy ez a fizetségem. Csak nagyokat pislantottam, de amikor rájöttem, hogy komolyan gondolta, felsóhajtottam és elfogadtam tőle. Már nem volt olyan őszinte a mosolyom, pár fényesen csillogó érmének jobban örültem volna, de végül is ezek a kalapos finomságok is többek voltak a semminél. Legalább tudtam miből csipegetni, ha hirtelen megéheztem volna, de hamar rájöttem, hogy nem is ezért dolgoztam. Legalább békén fognak hagyni az őrültek, mert tudják, hogy rendesen bánok velük...

// Mia -Időntúli - A bál után valamivel //

Sosem viseltem jól a bezártságot, hiszen szabadon jártam keltem a birodalomban mióta csak megálltam a saját lábamon és az első darnámat megkerestem. Voltam már dutyiban, de az sosem tartott pár napnál tovább és vigyáztam, hogy kétszer ugyanott még véletlenül se kapjanak rajta.
Most alaposan rajta vesztettem, mert egy pár gyenge pillanatban azt hittem, hogy én is lehetek valaki egy lány szemében.
A botütések már nem sajogtak, a kalodát meg túl lehetett élni, ha az elffia a gondolataiba vonult vissza, nem törődve a kölykökkel, akik romlott tojással és rohadt paradicsommal dobáltak és a vénasszonyokkal, akik rajtam köszörülték éles nyelvüket.
A börtön volt a legrosszabb, így nem is akartam hinni a fülemnek és szememnek, amikor az őrök megjelentek és felrángatva koszos vackomról, magukkal hurcoltak, bár nem tudhattam, miért, de minden jobb volt a sötét és nyirkos tömlőcnél.
Koszos és szutykos voltam, a hajamat egy szénaboglya is megirigyelhette volna és nem is illatoztam.
- Hová megyünk? Ugye most szabadon engedtek és nem valami sokkal….- nyeltem egyet idegesen, - sokkal rosszabbat terveztek.
Persze senki nem válaszolt, én meghunyorogva néztem az égre, ahogy kibukkantunk a sikátorból.
Remélem nem gondolták meg magukat és épp a bitóhoz sétálok……..
Különös mágiahullámok értek el, valahonnan ismerős volt, de nem tudtam honnan……

//Mia - Időntúli //


Kutató szemeim a bitófa emelvényét kereste, ahogy a Főtér elém tárult, de nem láttam semmi ilyesmit, azonban ez nem nyugtatott meg teljesen, főleg, amikor megláttam az ismerős asszonyi alakot, aki fekete köpenyébe burkolózva várakozott, - mint megtudtam egy percnyi késéssel, - az őrökkel megtett utam végén.
Egyből eszembe jutottak azok a rejtélyes szavak, amiket nekem címzett még a tiszt szobájában, mielőtt elvittek és a szívemet félelem és bizonytalanság különös keveréke járta át, mert már azt hittem rég messze ját és még a nevemet is elfelejtette. Vajon most miért van itt?
Halvány remény még maradt bennem, hogy ez csak valami véletlen, de mikor az őrök megálltak előtte és kimondták azokat a szavakat, nem igazán volt helye már kétségnek.
A Tarsisi hatóságok egyszerűen eladtak neki, mint valami ……engesztelési ajándékot!
A döbbenet elnyomta a nyugtalanságot és még az sem jutotta eszembe, hogy a nyakamba szedjem a lábam és megpróbáljak elszökni, bár utólag ezt amúgy sem tartottam volna jó ötletnek, hiszen mégis csak egy mágusról volt szó, na meg egy katonákkal jól őrzött városról.
És az őrök elmentek, miután valami papírokat átadtak……
Az még ebben a szánalmas helyzetben is a szemembe ötlött, hogy egy hangyányit sem tartott tőlem, sőt az ékszereit is kihívóan viselte a bálnál most sokkal egyszerűbb ruháján, mintha szándékosan az orrom alá akarta volna dörgölni.
Szavai legalább olyan fájdalmasan ütöttek, meg, mint az első bot, ami a hátamon csattant. Össze is rezdültem halványan.
- Miért? – szedtem össze magam és igyekeztem kihúzni magam. – Mit akarsz tőlem, már megkaptam a büntetésem és nem is ért kár. Nem volt joguk neked adni, mint egy……. – kezdett kiérződni a harag a hangomban, - ……mint egy darab húst!

//Mia - Időntúli //


Nem igazán értem, hogy miről beszél. Persze felfogom a szavai értelmét, csak azt nem értem miért mondja ezt. A remény még soha senkit nem segített semmiben, csak hitegeti az embert, hogy talán valaha jobb lesz a sorsa, vagy elmenekülhet egy olyan életből, egy olyan helyzetből, amiben nem akar lenni. A remény még soha nem adott ennem, soha nem melegített takaróként. Így aztán láthatta, ahogy elhúztam a számat és közbe szúrtam.
- Nem kell a maszlag, nem a remény hozott ide, és nem is holmi varázslatos fény, hanem te, mert akarsz tőlem valamit. – mondom neki halkan.
Ennek ellenére a szemem önkéntelenül is a most érkező rabszállító szekerek felé fordul és nem kell hosszú időnek eltelnie, hogy felmérjem mire célozgat az előttem álló nőszemély.
Felismerem a fenyegetést, ha szembejön velem és Mia nem is igen rejti véka alá, hogy ha a szép szó nem jönne be, akkor nem habozik a keményebb megoldást választani, vagyis inkább azt sugallja, hogy az enyém a választás.
Mintha lenne!
Simán el tudom képzelni, hogy ha nem csinálom azt, amit ő akar, akkor eleget fizetett az őröknek, hogy a következő cellám az újonnan érkezőkel feltöltve várakozzon rám és még okot is adjanak rá, hogy ne kedveljenek meg.
Azonban ha tetszik, ha nem kénytelen vagyok behódolni neki. Nagyon elszúrtam a dolgot és annyira nem vagyok bolond, hogy most próbáljam ki, hogy meddig engedi majd a pórázomat.
Nem szájalhatok vele! Nem mutathatok semmi mást, mint elfogadást……
Vöröslő tekintetem a démoni rabokról Mia-ra fordítom és követem minden mozdulatát, többek között azt is, ahogy a szabadulásom papírjait a keblei közé rejti. A tekintetem megvillan, aztán lehunyom és mikor kinyitom csak belenyugvást lát benne.
- A karkötő……hiba volt. Örülök kisasszony, hogy nem érte kár.
Azért is persze, mert akkor talán a kezemtől is búcsúzhattam volna……
- Igyekszem nem …….felbosszantani. De….még mindig nem tudom miért hozott ki? Mit akar tőlem?