Főtér

// Időntúli Shugával - Hogyan lopjunk tolvajtól?
Avagy Vigyorgó Tom, a póruljárt tolvaj esete
Avagy a kristálykaland. //

Mire beértek a főtérre Mia mérge nagyjából elpárolgott. Nosztagiával mutogatott mindent Shugának, na most tényleg úgy nézhettek ki, mint a nászutasok. legalábbis a lány szerint és most már neki is fülig ért a szája. Nem beszélve a megkönnyebbüléstől, amikor nem messze a Tasisi városházától, megálltak a Nemesi Udvarház kapuja előtt.
Persze előzőleg Mia hajtatott még egy kört a kocsissal, kikopogva s kikiabálva neki, hogy az egész széles és tömegtől zsúfolt főteret láthassák.
Amikor végre megálltak Mia kissé felemelte a szoknyája szélét, el ne essen a kocsi lépcsőjén, aztán megtorpant és vigyorogva Shugára pillantott:
- Jobb, ha te mégy elől!
~ Még az utcakövön terülök el...~ morfondírozott magában.

Megérkeztünk, az úton végig régi emlékeket sorolt megmutatta mi micsoda. Az arcáról eltűnt a harag és a duzzogás, átment mesélőbe ami nem probléma hisz Tarsist eddig sikeresen kihagytam. Gyanú fogant meg a kérésénél
- Jobb, ha te mégy elől!
Rendben megyek előre
Kiszálltam a kocsiból majd a kezemet tartva felé, vártam hogy kilépjen. Majd amint kiszállt, tettem is egy lépést arrébb nem adom meg az esélyt neki hogy a lábamra lépjen "véletlenül".
És most merre?

A kocsiban két dolog fordult meg a fejében, egyik, hogy rálép Shuga lábára ahogy kivonul onnan, de végigsétál mindkettőn, két lábbal! A másik, hogy véletlenül kilöki az ajton.
Végül is simán csak leszállt, és csomóra szedett szájjal, nem túl fegyelmezett arccal, igyekezett halkan kuncogni, amikor táncot járt a kocsi mellett a férfi.
- Így hogy viselkedjek úri hölgyként, ha folyton ennyire megnevettetsz?
A csomagjukat az Udvarház egy hordára vitte utánuk, a díszes táblás főkapun pedig ajtónálló kísérte be őket, mutatva az amúgy egyszerű utat a portáig.

// máris folytatjuk az Udvarházban //

//Februári 4. küldetés.//

Unalmas nap unalmas város és én itt rohadok, mert a Tanács ide küldött valami csomagért, éljen a lelkesedésem és az életszemléletem, amely szerint ez így szép és jó.
- Hát egy büdös francot jó, már megint szenvedek és csak azért, hogy a mágustanács megkapjon valami csomagot. ÁÁÁÁ- markolok a hajamba, de el is eresztem, mert gyanúsan sokan néznek és nem épp kedvesen, kiöltöm rájuk a nyelvem és egy ételkufárhoz lépek, mivel még mindig a húsos pite a kedvencem, és azt itt (is) finoman készítik el az árus már ismerősként köszönt. Ez is azt jelzi, túl rég óta vagyok a városba. Igazából nem egy vészes munka csak meg öl az unalom. Az utcákat már kívülről belülről körbe jártam, nincs lassan olyan hely, amit már ne láttam volna legalább egyszer.
Egy figyelmetlen lépésemnél egy test ütődik nekem, majd egy fiatal nő néz rám rettegő szemekkel.
-Bocsánat, nem akartam önnek menni. –és már menne is tovább, de valamiért a karja után nyúlok.
-Üdv kezdetnek. Az is rendben hogy bocsánatot kér. De látom, valami aggasztja, mi elől fut ilyen rémülten. – Szegezem neki a kérdést, amire választ várok, mert addig innen sehova nem megy. Próbálja erővel kihúzni a karját, de lássuk, be ő kicsi én hát lenézek rá és türelmesen várok.
-Kérem ereszen el nem szabad, hogy utol érjen. Had menjek, kérem. - Néz rám egyszerre remegve és kérlelve, de ma nincs szerencséje, nem vagyok engedékeny hangulatban.
-Amint válaszol, a kérdésemre esetleg átgondolom, és talán még segíthetek is önnek. Szóval mi vagy ki elől menekül?
Egyre többször néz, a háta mögé ahonnan hangzavar érkezik, és egyre közeledik szóval a beszélgetésünk is lassan a végére ér és a válasza nélkül is megtudom ki az, aki elől fut.
-Kérem, ha már nem engedett el segítsen az az őrült meg akar ölni, mert nem akartam részt venni a kísérletében. És én nem is fogok akármit is tesz.
Lehajtom a fejem, néha nagyon utálok itt lenni. Egy fekete köpenyes rohan felénk elégé őrült tekintettel, ami a frászt hozná bárkire, aki még nem találkozott hozzá hasonló zakkantal.
-El ne ereszd, üvölt felém ő a szolgám és semmi joga elfutni előlem. – Nos, nekem erről kicsit más a véleményem. Finoman mögém tolom a kislányt, és a mágusnak szegezem a kérdést.
- Már megbocsásson, de nem hiszem, hogy Tarsisban hirtelen újra divat lett rabszolgaság szóval keressen más indokot miért is kéne hagynom, hogy a hölgyet magával vigye?
-Nem fogok, egy alsóbbrendű emberel vitába keveredni ő az enyém ezért magammal viszem.
Nyúlna a lányért, amit nem díjazok és egyszerű dobással földre viszem a jó mágus urat.
-Újra megkérdezem, miért hagyjam, hogy magával menjen?- Rám se bagózik, hasra fordul és a lány lába felé kapna, ha nem lépnék rá a kezére. – Utoljára kérdezem meg miért kéne engednem?
Majd azt veszem észre, hogy az utca árnyékai életre kelnek és bilincsbe verik az én árnyékomat és ez által mozdulni se tudok. A mágus felröhög.
- Ha nálam lenne a táskám te már halott lennél, de ez a haszontalan valahol eldobta így az erőmből kapsz kóstolót ostoba zsoldos.
Körülbelül eddig jut a mondatban, amikor visszakézből szájon üti a kislány, majd futásnak ered. A mágus feldühödik és a futó lányt is bilincsbe veri, de ezzel egy időben az enyém megremeg és kicsit már képes vagyok mozdulni.
-Nagy szavak egy gyávától, ahogy elnézlek megértem miért is szökött el tőled. Hisz nem csak őrült, vagy de még a mágiád is selejtes. – Remélhetőleg sikerül felhúznom és az összpontosítását megtörnöm, nem szeretnék felesleges mágiát használni hisz a téren emberek is vannak.
-Azt mondtad selejt, szánalmas béna? –Néz rám kifordult szemekkel. - Ugyan olyan előítéletes vak bolond, vagy mint a tanács emberei, akik figyelmeztettek gyengeségemre. Hah, az ostobák most már halottak és te is az leszel, és nem fogsz megakadályozni semmit.
Nos, igen ez alapestben biztos így lenne, de a fröcsögése és az instabil lelkiállapota nem épp alkalmas megkötő varázslatok alkalmazására. Lassú mozdulattal igyekszem elérni a késemet, ami elég körülményes, de haladok. A lányhoz sétál, és újabb varázslatba kezd. Első hallásra valami tudatra ható varázsra készül, de mivel ez már a harmadik varázslat, amire összpontosítania kell az enyém tartása enyhül és gyorsabb mozdulatra is képes vagyok, a tőrömet útra bocsájtom egyenesen a kezébe. Felüvölt, majd rám néz, nem adok neki időt valami durvaságra így egy teljes lerohanás mellett döntök. Teljes testel, rohanok neki, immár semmi óvatosság és a földre viszem az őrültet. De még így is képes volt egy tűzlabda varázst aktiválni csak már nem sikerült eldobnia így mindketten lángra kaptunk. Engem felidegesített így felrántottam és 3 gyors ütéssel / egyet a gyomrába egyet a fejére, majd az utolsót az állára mértem könyökkel/ kifektettem a nyomoroncot.
Elsőre elégnek tűnik, a lány is meg tud mozdulni, és egy pillanatra leveszem a tekintetem a varázslóról.
-Jól vagy?  Ha hamarabb elmeséled mi a gond esetleg kevesebb zűr lett volna ezzel a szerencsétlennel.
A lány arcára kiülő rémület jelzi, hogy még koránt sincs lefutva a dolog a bolonddal. De épp időben ugrom előre és fordulok, meg hogy ne szúrhasson hátba a saját késemmel. De nem adom meg neki az esélyt. Laza védő pozíciót veszek fel és így várom a támadását. Amit elégé elsiet, egyenesen felém bök a késsel. Rá fogok a csuklójára testközelbe fordulok, megcsavarom a kezét a csontja reccsenése jelzi, hogy a keze eltört és tovább viszem a hasa felé a kést és felnyársalom vele.
Nem egy elegáns mozdulat, de nem tervezek könnyebb halált a számára. Időközben a város őrök is befutnak, egy ismerős hadnagy köszön rám, de vajon honnan ismerem? Na, mindegy röviden válaszolok a kérdéseikre, kitérve a lányra is, aki rettegve és zavartan áll mellettem. Nem hiszi el hogy véget ért a rémálom számára. A város örök magukkal viszik a sérült varázslót, és mint akik itt se voltak beleolvadnak a tömegbe. A lányra nézek, elmosolyodom, felajánlom neki, hogy haza kísérem, először tiltakozik, de meg győzöm a felajánlásom helyességéről. És elindulunk hazafelé.

//Nie, Kain Namelyr, Valturaan - találkozások Tarsisban//

Hosszasan kacskaringóztam a kocsik és kétlábúak alkotta hatalmas, össze-visszacsavarodó, tekeredő, nyúló, sűrűsödő tömegben, mire sikerült egy olyan apró rést találnom benne, ahol nem ért senki a vállamhoz, nem lökdösött senki, hogy haladjak, hanem egyszerűen kikerültek és haladtak tovább, úgy, hogy volt egy körülbelül kartávolságnyi szabad helyem.
Kihúztam a bőrömön csüngő bőrtokjából lantomat, majd azt valamivel a lábaim elé vetettem, miközben a hangszeren végigpendítettem mind a tizenkét, valódi bélből készített húrt, hogy lássam, a meleg és a sok gyaloglás miatt mennyire ment el csodálatos hangjuk, de hatalmas meglepetésemre alig tompult valamit azok pontossága, tehát csak minimális igazgatást igényeltek a hangolófejek és már játszhattam is. Játszottam, mert játszani akartam. Most senki sem fizetett nekem ezért, lehet, hogy senki sem akart hallgatni a muzsikámat, sőt az is lehet, hogy valójában ezzel csak bosszúságot okoztam a sok-sok siető alaknak, viszont én önző voltam, mert szórakozni akartam. El akartam engedni mindent, ami bennem szorongott és nem engedtem szabadon, el akartam szabadítani mindent, mit fogvatartottam, tenni akartam mindenért, amit valaha el akartam érni. Meg akartam váltani saját magamat a bűneimtől, saját kezeimmel akartam véget vetni minden fájdalmamnak; Egy szóval zenélni akartam, hiszen ez volt az egyetlen menedék számomra, ami elűzte a sárkányoktól való félelmemet, elvégre a hosszú, hosszú évek során a reggeli bár üveg bor ilyen tekintetben szinte teljesen elvesztette hatását.

//Jelen//
//Nie, Kain Namelyr, Arnelian Kyrath - Találkozások Tarsisban//


Négy év szállt tova. Négy éve látta utoljára Laryss Orowennë fagyszínbe öltözött arcát, mégis élénken élt elméjében a leány minden aprócska vonása. Akkor is, ha az a négy év sokkal inkább tűnt négy évtizednek - néhanapján pedig négy évszázadnak -, ahogyan a remény tüze rendezetlen hullámok őrjítő egymásutánjában pislákolt, s éledt újjá, vasmarokkal cincálva darabjaira a fiatal sárkány lelkét. Ez idő alatt bejárta már Lanuria minden olyan szegletét, ahová bebocsátást nyerhetett, mégsem talált rá, amikor pedig minden kiindulópontjához, a Lanur-hegységhez ért, elfogta a mérhetetlen iszonyat: mi van akkor, ha Laryss ki sem jutott innét? Mi van, ha meghalt? Jobbára inkább csak azt tudta, mi nincs: nélküle nem lelhet otthonra sehol, akármerre is sodorja a szél.
Az pedig sodorta - az meg a lendülete -, rendületlenül vitte előre, abban bízva, talán csak elkerülték egymást. Ám az is könnyen megeshetett, hogy olyan helyen vetette meg a lábát, ahová ő mivoltából kifolyólag nem érhet el. Ha pedig így volt, nem kellett mást tennie, mint várni, türelemmel, s jeleket hagyni szerte a kontinensen. Jeleket, amelyeket csak a leány ismerhet fel: egy szót és egy dátumot, netán egy elnagyolt vonalrajzot valamiről, ami fontos volt számukra, s mindezek mellé azt a forró vasként égető ígéretet.
"Keresni foglak!"
Így aztán fatörzs, sziklafal, de egyszer még egy szerencsétlen szekér oldala sem maradt épen. S ahogyan új köröket rótt, mindig ugyanabban a sorrendben felkeresve a már meglátogatott helyeket, ezen a napon Tarsisba is elérkezett ismét. Nem különbözött ez sem a többi várostól, zajos volt, bűzlött a Csupaszoktól, és a legkevésbé sem érzett magában kedvet ahhoz, hogy a szükségesnél egy perccel is tovább maradjon itt. Ha tehette, a legnévtelenebb, legkisebb fogadókat és vendégházakat kereste fel, s most is éppen így gondolta jónak, csakhogy valami éppenséggel előnyt élvezett. Valami, amit ki nem hagyott volna, talán csak nyomokért menyasszonya után: az étkezés. Így vetették hát önnön szükségletei Tarsis főterére, mely jobban nyüzsgött egy méhkasnál is. Ahogyan vállak, kelmék és más testrészek a testéhez súrlódtak, önkéntelenül is merő undor fogta el. Nem akart közöttük lenni, hozzájuk érni, s el nem tudta képzelni, hogyan lehetséges, hogy Laryss közelségét, illatát - s olykor tapintását - hasonlítani sem lehetett volna mindehhez. Mintha ő is sárkány volna... csakhogy sajátjait is megvetette. S ahogy efféle megfejthetetlen dolgokat boncolgatott magában csendesen, a főterekre jellemző hangzavarból túlzottan is ismerős lantjáték vált ki.
A Vörös Dalnok!
A felismerés talán még egészen el sem hatolt teste minden tájába, amikor megpillantotta az elf férfit, s ráébredt, a legutolsó tette volna épp ezen a napon találkozni vele. Így hát, igyekezve a lehető legkevesebbet reánézni, hatalmas ívben kikerülte a köréje gyűlő kíváncsiskodók gyűrűjét, s úgy folytatta útját eredeti célja felé. Húst akart venni, méghozzá sok húst - túl sokat egy hótündéhez képest -, így aztán úgy tervezte meg, ahogyan máskor is: több helyről szerzi be a kívánt mennyiséget, végül az egész zsákmány szagát mindenféle frissen vásárolt fűszerrel fedi el. Neki aztán nem kellett az étkezde kosztja! Általában kivitte terhét a lakott területről, s rejtett helyen jó alaposan megfőzte-sütötte azt. A gondolattól már a nyál is gyűlni kezdett a szájában, ahogyan a kocsik közt haladt... azonban egy nyílként belé csapódó érzés hatására köhögve nyelte le, s torkában dobogó szívvel tekintett körbe a Csupasz-forgatagban. A sárkányt kereste - fajtársát, akit megérzett, közben pedig a legrövidebb menekülőutakat vette számba, dühödten, s csalódottan. Aztán azon kapta magát, hogy a fojtogató érzés pontosan előtte összpontosul.
- Hé te! Mágusféle! Eredj az utamból!
A veszély forrása neki háttal helyezkedett el, az imént elhangzott nem túl udvarias utasítás tűzvonalában, és sötét volt, akárcsak az éjszaka. Sötét, még a feketénél is sötétebb, Valturaan pedig végig sem gondolta, ki vagy mi lehet. Egyet tudott csupán: jobb lesz meg sem tudni, hús ide vagy oda.
Nem mágusféle ez, te elmeháborodott... - gondolta, mialatt türelme éppen a végét járta - Csak az lehetsz, ha így ordítasz, mint fába szorult surranó.
A kétlábú-bőrbe bújt sárkány fordult egyet, s két kocsi közt oldott kereket. Egy termetes emberasszony, óriási kosarakkal a karján pontosan akkor sétált el előtte, s módszeresen oldalba is vágta terhével, amely úgy tűnt, elérte a nem kívánt - avagy kívánt, ki tudja - hatást, s Valturaan halkan felmordult. Újból megfordult, az előbbi irányba, s folytatta útját a húsok felé, határozottan és eltántoríthatatlanul, jóllehet, ha valaki közelebbről is megnézte volna a kezeit, láthatta volna, hogy remegnek. Félt a másik sárkánytól, ennek ellenére kissé odébb, szintén két kocsi között visszaevickélve a Csupaszok folyamába, úgy ítélte, amíg ekkora tömeg veszi körül, a sötét jelenség úgysem tehet semmit. És a lant hangja is távolodóban volt. Kétszeres, nem, háromszoros siker... ha a folyamatban lévő lakomát is ide számolhatjuk.

//Jelen//
//Kain Namelyr, Arnelian Kyrath, Valturaan - Találkozások Tarsisban//


Már ötödik napja vagyunk itt, és a Nemesi Udvarház minden kényelme ellenére kezdem egyre fáradtabbnak érezni magam. Reggelente korán kelek, hogy a Templomban elő tudjam készíteni a tanácskozás iratait a Főkönyvtáros kérésére és késő estig dolgozok, hogy másnapra minden rendben legyen. Az őrök már kezdenek felismerni és egyre ritkábban kérik el a könyvtárosi pecsétet a bebocsátáskor. Napközben azonban nincs semmi dolgom. Bár elhatároztam, hogy végigjárom a város nevezetességeit, de eddig nem volt rá időm és legfőképpen kedvem sem. Mivel azonban hamarosan indulunk vissza a Valianba, nem sok más alkalom adódik már a városnézésre.

Azt gondoltam, jó kezdet lehet, ha a főtérről indulok el. Szerettem volna megnézni a Városházát is, de a bejáratnál olyan hosszú sor kígyózott, hogy inkább későbbre halasztottam az impozáns épület megtekintését. ~ De akkor merre? ~ Bár nincs szükségem semmire, a piac felé venném szívesen az irányt, mivel azt hallottam, különleges dolgokat is találhat az, aki figyelmesen szemléli a kínálatot. Barna csuklyás köpenyemben nem keltek feltűnést és talán a kereskedők is olcsóbban számítják meg portékáikat egy olyannak, aki nem tűnik túl tehetősnek. Még mindig tanácstalan vagyok és a lépcsősor tetejéről igyekszem utat találni, amikor egyszerre mintha ismerős muzsika foszlányait sodorná felém a szél, de olyan nagy a zsivaj és a nyüzsgés, hogy ahogy jön, úgy el is illan az érzés. Biztos csak képzelődöm. Végül döntésre jutok és elindulok abba az irányba, amerre a legtöbben igyekeznek.

Ahogy átvágok a tömegen, egy közeli szóváltásra leszek figyelmes. Bár nincs túl sok tapasztalatom ezen a téren, de a hanghordozás arra utal, hogy itt valaki kötekedni akar, és aki akar, az fog is. Márpedig az ilyen alakoktól jó minél messzebb kerülni. Körbenézek, és meglátom a kérdéses párost, de elsőre úgy tűnik, ez a mérkőzés már lefutott. Bár talán a „mágusfélének” lesz elég esze, hogy elkerülje a küzdelmet. Csak remélni lehet, hogy a közelben álló katonáknak sem tűnik fel a kis közjáték, mert rövid úton kipenderíthetik a két úriembert a városból a torzsalkodás miatt. Nem igazán tűrik meg manapság a rendbontókat. Bár segíteni nem tudok, annyit azért megteszek, hogy útmutatásért fordulok a közelben álló két városőrhöz, hogy figyelmük egy kicsit másfelé terelődjön. ~Néha hasznos a bájos mosoly.~ Ennyi előnyt igazán megérdemel az a szerencsétlen.