Főtér

Már belenyugodtam abba, hogy pár hétre be leszek zárva, a mostoha körülményeket meg nem először tapasztalom meg, hiszen sokszor egyensúlyoztam a nyomorúság küszöbén, csak az utóbbi időben vitte fel a tolvajok istene egy kicsit a dolgomat. Mivel a fájdalmas részen már túl voltam, már csak azt kellett volna kivárnom, hogy valaki megelégelje a semmittevésemet, vagy azt, hogy újabb rosszfiúk érkezzenek és kevés legyen a hely, akkor úgy is kidobnak. Utána pedig Shuga ajánlott munkát, így a napi betevőm miatt nem kellett volna aggódnom.
Erre meg Mia nagyasszony a történtek ellenére – vagy éppen azért – most „együtt akar működni” velem!
Csoda, hogy nem tetszik a bőrömön megvásárolt egyezség, amibe még bele sem szólhattam?
Mikor váratlanul megfogja a kezem, kissé megáll bennem az ütő, mert bár nem akarok neki örömet szerezni, hogy félni lásson, ő mégis csak egy hatalom közeli mágusnő és azok sem a kegyelmükről, sem a gyenge teljesítményükről nem híresek.
Vajon be akarja pótolni a fájdalmat, ami elmaradt a csonkolás miatt?
Nagyon is könnyen el tudtam volna képzelni, hiszen épp most sorolja fel, hogy mennyire értékes, mennyire különleges az ellopott ékszer és, hogy milyen szoros érzelmi kötöttsége is van hozzá.
A fene essen belém, hogy pont egy olyan ékszert tudtam könnyedén ellopni tőle, ami ilyen fontos neki! Minek hord ilyet egy nyilvános bálon, ha meg már felveszi védhette volna jobban is! Nekem megfelelt volna egy sokkal értéktelenebb darab, amiért kapok pár darnát.
Mondhatni ő is hibás, de persze ezt nem fogom mondani. Csendben, lehajtott fejjel tanulmányozom a csizmám orrát, nem először hallgatva végig hasonló fejmosást, így csak túl akarok lenni rajta, hogy megtudjam végre miért fektet a megszerzésembe ennyi energiát és…..pénzt.
Azért nem állom meg, hogy ne morogjam el az orrom alatt, a nem rajtad múlt szlogenre:
- Mit várt tőlem, csak egy tolvaj vagyok.
Természetesen az ékszerek csillanására felkapom a fejem. Nem gondoltam volna, hogy az egyszerű utazó ruhájához is így felékszerezi magát. És engem tart ostobának, hogy ráugrottam a karkötőjére?
Gyorsan körbe néztem, hiszen ennyi érték láttán akár még az őrök egy részének is megfordulhat a fejében, hogy élete végéig jól élhetne belőlük, őket sem a becsület bajnokaiként tartják számon. És, ahogy én sem, ők sem tudhatják, hogy a különlegességük miatt, hamar lebuktatná őket……
- Nem kéne ilyen nyíltan mutogatnia őket. – szisszentem fel és a szemem nem igen tudtam levenni a gyönyörűséges ékszerekről, mintha megbűvöltek volna.
A kezem önkéntelenül mozdul, de aztán erőt veszek magamon és szándékosan elnézek a válla felett, majd döbbenten ugrom egyet hátra, ahogy a kesztyűje éppen csak elsuhan az ágyékom előtt.
Főnemesi úriasszonyként egyáltalán nem számítottam sem a nem túl árnyékolt szavaira, de erre a mozdulatára főként nem.
Mikor végre megmozdultam, vetettem egy pillantást a rácsokon túlra guruló szekerek foglyaira, aztán vissza a nyíltan vigyorgó nőre és komolyan elgondolkoztam, hogy kivel járok jobban……..
Lehet, hogy jobb lenne kivárni a büntetésem végét………
- Mennyire hosszú? – szólaltam meg végül rekedten. – A közeljövőben lenn majd egy találkozom…….lehet nem ártana üzenetet is hagynom…..- próbálkoztam, hátha kiderül egyáltalán tervezi-e, hogy valamikor elenged…..

// Jerry, Mia Kicsit bekukkantok vagy ha szívesen láttok tovább is //
*Alakom láthatatlan, ilyen tömegben még a kis boszi sem érzékelheti jelenlétem. Amúgy is jobban körbe nézve többen vagyunk ebben a városban mint ahogy azt hittük volna. Habár legtöbbjük csak ittmaradt halottak. Nem tesznek semmit, úgy csinálnak mintha még mindig köztük lennének. Csak sétálgatnak láthatatlanul, nem is törődve semmivel. Majd hallgatom a duó beszélgetését, majd Jeremy kérdésére egy halk válasz érkezik fülébe.
- A te szolgálatod életed végéig tart...
*Súgta a sejtelmes hang a fülbe, s ha Jeremy megfordul az arcomat láthatja maga előtt. Eltekintve válla felett Miára nézek majd gördítek egyet a szemeimmel.
- Nem hittem volna, hogy előbb érte jössz mint én.... Vajon mi dolga lehet egy ilyen nagyúri asszonynak egy ilyen piti tolvajjal. De nem is lényeges.
*Tekintetem Jeremyre vándorol, láthatja fegyver nincs az oldalamon bár talán ennél azért jobban ismer mintsem, hogy így védtelennek tituláljon.
- Merre tartatok? A találkozó miatt ne aggódj- vigyorodok rá Jeremyre.- Amúgy sem lettél volna képes találkozni vele míg idebent hűsölsz.

//Mia, Hossin //

Eddig sem voltam – a látszat ellenére – túl magabiztos, ám, amikor a halk suttogás, ami eléri a fülemet megérint, láthatóan összerezzenek. Főként mivel ismerős zöngése van ennek a hangnak, aki a hátam közepére sem kívánok.
Aztán amikor megfordulok, már meg is győződhetek róla, hogy igazam volt, a váratlan „látogatónk” Hossin.
Nem tudom miért kínoz még, de mielőtt még bármit is válaszolnék neki Mia megelőz és legalább azzal nem kell ezek szerint foglalkoznom, hogy a talpát nyaljam, hogy megalázkodjam, ezt világosan a tudtomra vagyis a tudtunkra adja.
- Nem kell bemutatni, - biccentek a bérgyilkos vezért felé. - Hossin nem hiszem, hogy kedvel engem és biztos jól szórakozott volna, ha még odabenn talál…. – intettem a magunk mögött hagyott börtön felé.
Hogy mibe nyugszom bele és mibe nem, nem kötöm az orrukra, az azonban nyilvánvaló, hogy Mia ismeri Hossint és fordítva. Egyébként sem tudom, hogy miért akart volna Hossin előbb megtalálni és abban sem vagyok biztos, hogy jobban jártam a nagyasszony elsőbbségével. Én jobban örültem volna, ha simán kiebrudalnak a büntetésem után a tömlöcből és eltűnhettem volna a balfenéken.
- Igazán kegyes vagy…. – szisszent ki a fogaim közül, ahogy Mia nem gördített akadályt abba, hogy üzenetet hagyhassak Shuga-nak, ha közben megjelenne.
Ezek után igazán jólesően hallgattam, hogy ha kulturáltan, de marják egymást, talán ez még majd jól is jön nekem és az sem kerülte el a figyelmem, hogy Mia elégnek tartotta a megpróbáltatásaimat. Ez azért jó jel.
- Igen Hossin. – bólogattam serényen. – Igazán kereshetnél más játszópajtást, a találkozómat pedig bízd rám. – lépkedtem a nő mögött, igyekezvén lerázni a gyilkost.
Nála még a közeledő tiszt is kellemesebb társaságnak tűnt, hiszen biztos voltam benne, hogy nem bocsátotta meg, hogy megszöktem előle.

/Mia Jerry/
*Elmosolyodok a lány valaszára.
-Bizonyára ugrattam volna kicsit, miért ne tettem volna. Hisz jó barátok vagyunk nem igaz Jerry?
*Majd vállamat vonom a többiekre odalent. Nem igazán érdekel egyikük sem. Jerryt is csak a jó kedv megtartása érdekében hoztam volna ki.
-Viszont ha már így alakult, hogy előbb mentél érte mint én hát vidd csak.-pillantásom átvándorol Jeremyre- Ne aggódj Jerry azért figyelek rád. Most hogy már tudom merre jársz.
*Vékony mosoly kúszott arcomra.
~Érdekesnek tűnik, követem őket hátha valami izgalmasat látok.
*Elpillantok a közeledő lovas felé, majd mely levegőt veszek, nem mintha gondot okozna.
-A mielőbbi viszont látásra.
*El sétáltam tőlük s az első sarkon eltűnve már a nyomukban is voltam.
~Szellem lét előnyei. Mennyivel könnyebb lett az élet, bár kicsit fáj hogy nem élek. Megszokható érzés.
*Láthatatlan alakom nagy távolságból követte őket.

/Le is lépek játszatok csak majd ha szorult helyzetbe kerültök kis acion és szorul a hurok szóljatok ha beferek //

Bizonytalanul toporgok a Városházával szemben, egy árnyékosabb és kevésbé forgalmas helyen, ahol nem akarnak fellökni lépten-nyomon. Nem is tudom az idejét annak, hogy mikor léptem át önszántamból egy hivatalos épület kapuját, főként, ahol őrök posztoltak jó pár helyen, ezzel biztosítva a hivatalnokok testi épségét, ha valaki éppen nem értett volna egyet a döntéseikkel vagy az intézkedéseikkel.
Legszívesebben a szokásos módon, lopva, az éj leple alatt kerestem volna fel az épületet, de ezzel most nem értem volna el semmit, hiszen fogalmam sem volt, hogy egyáltalán hol keressem azt, amire vágytam.
És ez most kivételesen nem egy megbízás volt, nem valami értékes ékszer vagy titkos dokumentum, hanem a saját érdekem…..
Olyan régen meg kellett volna már tennem, de soha nem volt elég bátorságom, hogy szembe nézzek azzal, ha kiderül, mindhiába reménykedtem. Amíg nem volt biztos semmi, addig élhetett bennem a remény, hogy van valaki, vagy valakik még ebben a világban, akitet a családomnak mondhatok, hogy nem vagyok egyedül……
Ám most, hogy a sárkányok és az orkok egyre nagyobb fenyegetést jelentettek és egyre több települést romboltak le, nem várhattam tovább, mert ha kiderül, hogy a saját késlekedésem miatt fosztottam meg magam attól, amit a legjobban vágytam e világon, akkor azt sosem bocsátottam volna meg magamnak.
Meg kell tudnom, hogy őriznek e a levéltárban valamit a több mint 100 évvel ezelőtt történt mészárlásról, ami a város szélén történt. Ahol elvesztettem a szüleimet és az öcsémet és húgomat.
Az öcsémet én mentettem ki, de aztán, amíg visszamentem, hogy megkeressem a húgomat, ő is eltűnt, ahogy a kishúgom is, akit nem találtam meg a legyilkolt szüleim mellett.
Talán itt a régi iratok tudnak róla mondani valamit, csak kérdés, hogy esetleg nem e virít valahol egy körözési plakát rólam, bár rég jártam erre és akkor leültem, amit kellett.....elvileg.
Döntöttem és határozott léptekkel vágtam át azokon, akik a szép épületben gyönyörködtek, de a lépcsők előtt megint megtorpantam.
- A fene! Mennem kell, vállalom hogy bezárjanak, más bajom nem lehet! – morogtam az orrom alatt, biztatva magam.

//Keress és találj! – Nie-vel//

Az elhatározás keskeny vonallá szorította a számat, felkészülve bármire, hogy bejuthassak az épületbe és találjak valakit, aki a segítségemre lesz.
A lábam már emelkedett, amikor egy régen hallott, de nagyon is ismerős hang akasztott meg és én némi döbbenettel az arcomon fordultam az irányába.
- Nienna? – szaladt ki a számon is a meglepettség, amit elkerekedő szememen is láthatott.
Őszintén szólva mindenkire számítottam, de rá nem. Arra meg végképp nem, hogy, ha felismert, akkor miért nem szaladt az ellenkező irányba, minél messzebb tőlem, a helyett, hogy megszólítson.
Ő túlságosan is jó volt ahhoz, amit én képviseltem és tudom, hogy igyekezett engem is jobb irányba terelni, ám én már túl régen éltem ezt az életet ahhoz, hogy sikerrel járjon.
De nem sokáig állhattam ott szó nélkül, a lépcsők tövében, mert nem szerettem volna, ha ismét hangosan kimondja a nevem és felhívja rám a figyelmet, amit amennyire csak tehettem el szerettem volna kerülni.
- Kérlek, csendesebben. – már, ahogy kimondtam tudtam, hogy nem ezzel kellett volna kezdeni, mert most azt hiszi majd, hogy tilosban járok. – Nem, nem az van, amire gondolsz. – szögeztem le gyorsan, miközben gyorsan körbe néztem idegesen. – Most …khmm…hivatalos ügyben akarok bejutni. – intek az épületre magyarázkodva. – Meg kell tudnom valamit,…..valami fontosat. – meredtem a házra, mintha valami meghódítandó vár lenne.
- És te, te is be akarsz menni? – rázkódtam meg és tértem magamhoz, ránézve.

//Keress és találj! – Nie-vel//

Sosem vádolhattam Nienna-t, nehéz felfogással, sőt……Nem kellett nekiállnom elmagyarázni neki, hogy miért kérem csendesebb üdvözlésre, rögtön felfogta, hogy mi ennek az oka, bár azért persze suttognia sem kellene, hiszen elég sokan nyüzsögnek körülöttünk.
Csak biccentek a szinte elsóhajtott elnézést kérésére, de meglep az után közöltekkel, mármint, hogy nem gondol rólam rosszat a közös kis kalandunk óta.
Persze nehéz helyzeteket éltünk meg együtt, de azért azt nem gondoltam volna, hogy most már bocsánatos bűnnek tartaná a tolvajlást……
Egy óvatos, lapos pillantást vetek rá, ahogy magát ostorozza, hiszen bár elég érdekes dolgokat művel a mágiája, nem gondoltam, hogy bárkinek is ártani akart volna.
Viszont felcsillant a szemem, amikor megemlítette, hogy segíthetne, mert kiismeri itt magát, meg aztán őt ismerik is. Ezt az alkalmat meg kell ragadnom, hiszen ez óriási előnyt jelenthet, nem egy ismeretlen valakinek kell elmagyaráznom mit is keresek. Lehet, hogy nem voltunk Nienna-val barátok, de azt tudtam, hogy a velejéig becsületes és lelkiismeretes, megbízhattam benne.
Nyilván nem kell megindokolnia, hogy mit keres it,, hiszen csak a meglepetés miatt kérdeztem rá, de teljesen logikus volt, hogy egy olyan valaki, aki sokat van úton, mint példának okáért én is, biztosít magának egy olyan helyet, ahol az üzenetek, levelek utolérhetik.
- Megköszönöm, ha időt szakítasz arra, hogy kisegíts az ügyemben. – léptem utána, ahogy elindult, de a Shuga-ról való érdeklődésére csak megráztam a fejem. – Nem tudok róla és ez engem is aggaszt. – ismertem be. – Eddig mindig felbukkant, akárhová is vitt az utam, mintha szemmel tartott volna és……….vigyázott volna rám. Bevallom ez egy kicsit különös is volt. – vontam meg a vállam. – De most teljesen eltűnt és másoktól sem hallottam róla. Sok kockázatos dolgot bevállalt, néha talán az erejét feszegetve. Bízom benne, hogy akárhol van, biztonságban van.
Nem sok embert tudhattam annak, ami akár a barátság szélét súrolta volna, de ő valahogy kivívta ezt nálam, pedig Istenek lássák a lelkem, sok mindenbe belekevert…….
A bálos megjegyzésére fintorogtam egyet.
- Ne is emlegesd, a legrosszabb rémálmaimban kerül csak elő. Most azonban……..szeretnék megtudni valamit, ……valakiről, vagyis….egy családról, akik régen éltek itt……. – össze kellett kaparnom a szavaimat, nehezen szakadtak ki belőlem, hiszen oly régen volt már és oly régen meg kellett volna már tennem. – Régen volt…..száz éve már, hogy meggyilkoltak egy családot itt, a gyerekek…….két fiú és egy lány viszont eltűnt. Tudni…..- köszörültem meg az összeszorult torkom, - tudni szeretném, hogy elő lehet-e keresni valamit erről.

//Keress és találj! – Nie-vel//


Nehéz volt kiadnom magam, pedig még csak az elején jártam, hiszen nyilvánvaló volt, hogy ahhoz, hogy Nienna a lehető legtöbb segítséget tudja megadni nekem, el kell mondanom a lehető legtöbbet. Persze mondhatom neki azt, hogy nem rólam van szó, nem az én életem romjait kell felkutatni egy poros könyvtár mélyéről, de ennek nem lett volna értelme. A tünde lány okos volt és úgy sem hitte volna el, hogy tudok egy csomó részletet, amit csak az tudhatott, aki akkor ott volt. De még mindig azt gondoltam, hogy az Istenek okkal sújtottak azzal, hogy mindenkit elvesztettem és jobb lenne továbbra is a magányos utat választani, mert akkor senki miatt nem kell aggódnom, hogy újra eltűnik és soha sem látom viszont. Mert ugye ott volt példának Shuga is, akit a magam módján megszerettem és most nincs sehol……..
Ha viszont megtalálom a testvéreimet, ha élnek még?
Minél jobban vágytam, hogy ez így legyen, de egyben rettegtem is……
- Régen volt….. – vontam meg a vállam. – De ……….köszönöm, rendes tőled. – néztem a közeledő bejáratra és egy óvatos pillantást vetettem a strázsákra is, ahogy elhaladtunk mellettük, de látszólag ügyet sem vetettek ránk.
- Igen…..ismertem őket ……Zoldrode, a nevük…..Zoldrode Maicar, a felesége Frida, a lányuk neve……Varonica és a két fiú, Elos és…….. Jeremy. – halt el a számon a szó.
Olyan régen mondtam ki hangosan a nevüket, még a gondolataimban is csak a képük jelent meg előttem. Mintha visszarepültem volna az időben…….
A sok vér…… a sikolyok…..a tűz……
Megráztam a fejem, hogy kitisztítsam a gondolataimat és vöröslő szemeim Nienna-ra vetettem.
- Pontosan 101 éve, nyárutón történt, innen északra, úgy három mérföldre a várostól……

//Keress és találj! – Nie-vel//

Nem tudom mi ütött belém, hogy hirtelen csak így kiszakadt belőlem az évszázada őrizgetett történet, ráadásul se nem voltam részeg, se nem kínoztak meg érte, csak úgy egyszerűen felbugyogott, mintha Nienna megértő kérdései megnyitottak volna bennem egy csapot, amit mist nem tudtam és……igazából nem is akartam elzárni. Olyan volt, mintha ki akart volna szabadulni abból a börtönből, ahová akkor elzártam és mintha muszáj lett volna, különben megmérgez vagy szétmarcangol belülről, megbosszulva, hogy több mint száz évig igyekeztem nem tudomásul venni és elfelejteni az egészet.
Velem soha nem történik jó „csak úgy”, amiért nem magam teszek. Ötven év után feladtam.
De a sárkányok előrenyomulása miatt már nem volt vesztegetni való időm, itt volt az utolsó esély és ha ez miatt a Jégelfhercegnőnek, - aki már nem is volt jeges, - kell a segítségét kérnem, akkor megteszem. Nem ez lenne e legrosszabb dolog az életemben, hiszen végül is én kedveltem a tündét. Becsületes volt és mindent megtett azokért, akikért felelősséget vállalt. Ráadásul olyat kértem most tőle, amihez jól értett. Csak épp…….most teregetem ki az életem, a múltam, amit eddig gondosan őriztem.
- Igen……ők voltak a családom. Fel…..feltartották a gyilkosokat, míg én az öcsémmel kimásztam a hátsó ablakon. Mikor megláttam a lángokat, elbújtattam az öcsémet, hogy várjon meg és visszamentem. Láttam anyám és apám legyilkolt testét, de a húgom nem volt ott, eltűnt, ahogy az öcsém is, amikor érte mentem. – az emlékek ilyen hosszú idő elteltével is élénkek voltak, megborzongtam és egy mély lélegzetet véve folytattam. – Hosszú évekig kerestem őket, bejártam szinte az egész birodalmat. Nem állhattam be sehová dolgozni, nem maradhattam egy helyen csak addig, míg meggyőződtem, hogy ott nincsenek, de fél évszázad hosszú idő, elvesztettem a reményt, de most már kifutok az időből….
Jó darabig nem néztem az arcára, mert nem akartam látni a szánalmat rajta, a szívem köré páncélt építettem és ezt nehéz volt lebontani.
Közben egy nagy és őrzött ajtóhoz értünk és biztos voltam benne, hogy ide nem juthattam volna be legálisan Nienna nélkül, akit a medálja miatt szó nélkül beengedtek.
Most, hogy a lány tudta mit kell keresnie, átadtam neki a terepet és bíztam benne, hogy tudja mit csinál, csak csendben követtem mindenhová.
- Hiszek neked. – mondtam csendesen.

//Keress és találj! – Nie-vel//

Tudom, hogy nem vagyok jó és az elf elvárásai szerint nem is leszek. Túl sok idő telt el ahhoz, hogy változtassak az életemen, már megszoktam a kóborlást, a besurranás, a veszély izgalmas érzését, ami a veszteségeim fájdalmát egyfajta droggá változtatták, ami már túlságosan mélyre hatolva átitatta a személyiségemet. Bár azt sem állíthattam, hogy én lettem volna a megtestesült gonosz persze. Voltak elveim, voltak határaim, amiket nem voltam hajlandó átlépni és harcoltam a nagyobb gonosz ellen, ami biztosította számomra azt, hogy úgy érezzem még a határvonalon egyensúlyozom. Most, hogy ismét magamba engedtem a múltam emlékeit, rá kellett jönnöm, hogy talán az tartott meg ezen a vonalon és nem hagyott teljesen elbukni, hogy pislákolt a lelkem mélyén a remény és nem szerettem volna, ha…..amikor találkozom az öcsémmel, vagy a húgommal, vagy adnák az Istenek mindkettővel, akkor legalább a szemükbe tudjak nézni……
Most, hogy Nienna oldalán a Könyvtár egyre porosabb régióiba tartottunk, tudatosult bennem, hogy ez valamilyen jel lehet, hogy pont belé botlottam, hogy pont itt és most fonódtak ismét egymásba az útjaink. Egy utolsó esély…….és igen, ahogy a hangosan kimondott szavaim visszaverődtek a magas mennyezetről, tényleg eltöltött valamiféle bizonyosság.
Hallgattam, ahogy sorolja a levéltárosnak a kevéske tényeket és a sok feltételezést és a szívem egyre hangosabban verdesett a mellkasomban, ahogy gyűltek az elénk rakott hatalmas könyvek és összecsavart pergamenek.
~ Ennyi irat között csak megtaláljuk amit keresek, hiszen a látvány és a mennyiség alapján még azt is feljegyezhették, hogy hány gabonaszemet takarítottak be, vagy épp ki tüsszentett nagyobbat egy napon. ~
A gondolataim halmazán át egy pár pillanatig nem is hatoltak át Nienna kérdései, vagyis egy darabig fel sem fogtam, hogy hozzám beszél, nem a papírokat rakosgató férfihoz, de akkor ismét munkára fogtam megfakuló emlékezetemet és próbáltam segíteni.
- Nem tudom……nagyon zavarosak az emlékeim, hiszen, az elfek élethossza alapján, még alig nőttem ki kisgyermekkorból, de ….mintha anyám akkoriban sokat sírt volna és étek sem került mindig az asztalra, de a támadás előtti pár hétben …….boldogabbnak tűntek újra.
Igazából ez nem hittem, hogy ez sok segítség lett volna, talán tényleg utalhatott arra is, hogy pénz volt a dologban, lehet eladósodtak, vagy hasonló, de ezer minden lehetett még….
A testvéreim pedig………a legkisebb nyomukat sem találtam, bár persze akkor, gyerekként nem sokat tehettem és senkit nem is érdekeltem, később, amikor már az információért fizethettem is, már sok idő eltelt, kit is érdekelt volna két félvér kölyök…….
- Igen, kutakodtam és találtam pár olyat, akik ismerték a szüleimet is, de senki nem tudott róla, hogy a faluban, vagy a környező településeket valaki befogadott volna egy vagy két gyereket és hidd el a félvéreket biztos megjegyezték volna, főleg az én fajtámat. – hangomból igyekeztem száműzni a keserűséget, mert ez ugyan régen volt, de nem sokat változott azóta sem a helyzet.
Tény, hogy én sem akartam már megkedveltetni magam senkivel, hiszen olyan szintre igyekeztem emelni a „hivatásomat”, hogy azok, akik megvetettek és szükségük volt a munkámra, maguk ereszkedjenek le hozzám.
- Sok felé jártam azóta is és mindenhol kérdezősködtem és figyeltem, de nem találtam nyomot, de tudom…….., hogy éreztem volna, ha elmennek. – tettem a szívemre a kezem. – A kötelék ugyan gyenge, de nem szakadt el……… - néztem valahová a távolba. – Ez lehet azért is mert nagyon legyengültek, vagy azért mert nagy távolságban vannak, vagy…..elvesztették a reményt, hogy valaha megtalálják őket. – tértem vissza a jelenbe és néztem a lány gyengéd szemeibe. – De, ha a halálukon is vannak, jobb, ha tudom, mint ha bizonytalanságban maradok és kérlek, ne szánj engem, mert az ……… - idegesen beletúrtam a hajamba, - ……..szóval az nem kell, csak segíts a keresésben. – hadartam.
A szánalom, a gyengédség, a szeretet, csak az életet bonyolítja, terhet ró az ember vállára, felelőssé teszi a másik felé és én nem akartam soha, soha többé gyenge és kiszolgáltatott lenni senki felé, aki aztán eltűnik az életemből.

//Keress és találj! – Jerry-vel//

- Igen, kutakodtam és találtam pár olyat, akik ismerték a szüleimet is, de senki nem tudott róla, hogy a faluban, vagy a környező településeket valaki befogadott volna egy vagy két gyereket és hidd el a félvéreket biztos megjegyezték volna, főleg az én fajtámat…

Kétségem sincs, hogy igazat mond, bár az, amit hallok, talán nem éppen a legszerencsésebb a lehetőségek közül. Hiszen, ha befogadták őket, ha a nevük, történetük nem veszett feledésbe, az azt jelentette volna, hogy mi is a nyomukra bukkanhatunk. De a „semmi” inkább rosszat jelent, mint jót. Arra, hogy talán ők is áldozatul eshettek valaki haragjának, vagy egyszerűen csak gonoszságának, nem is akarok gondolni, s azt sem szeretném, ha ő erre akár csak gondolna is. De nem teszi, s a megkönnyebbülés aztán arra sarkall, hogy a könyvhalom tetejéről leemeljem a legfelsőt, s az asztal mellett álló székek egyikére telepedjek vele.

- Nem hiszem, hogy a szánalmam sokat változtatna a helyzeteden és az ő sorsukon, Jeremy Talbot. A szánalmat és a sajnálatot pedig nem kellene megvetned akkor, ha… Nos, ha baráttól kapod. Túl régóta ismerjük egymást már ahhoz, hogy tudd rólam, hogy nem vagyok az a szánakozó alak, aki tehetetlenségét és érdektelenségét csomagolná ebbe az érzésbe, csak hogy megítélését jobbá tegye mások szemében. Így talán elhiszed nekem, hogy a sajnálatom őszinte, semmiképpen sem megbántani és lenézni akarlak vele. Bárkit szánnék, akinek gyerekként ilyen borzalmat kellett megélnie. Hát ne vesd meg a szánalmamat, mert segíteni akarok, s eltökéltségem vetekszik a tiéddel, azt hiszem. Éppen ezért kérlek, ne foglalkozz azzal, én mit érzek, amikor a te érzéseid most a fontosabbak. Inkább keressünk bármit, ami gyerekekről, tűzesetről, vagy birtokátruházásról szól. Sok esetben a legélelmesebb szerezhet földet, aki tudja, hogy régi tulajdonosai biztosan nem térnek vissza, és olcsón lecsaphat a földre, házra… És ne aggódj, Jeremy, biztosan találunk valamit, mert igazad lehet. Nem tűnhettek el a föld színéről nyomtalanul…

Azzal már lapozom is a méretes, a város környéki telkek tulajdonosait feljegyző könyvet, amely nevekkel, helyekkel, ingatlanokkal, ingóságokkal, vagyontárgyakkal van teli. Családok, birtokok, örökösök követik egymást, néha cirkalmas betűkkel a lapokra róva, néha csak sietve odafirkálva, éppen ki végezte a munkát. A legtöbb bejegyzésbe semmi érdekes sincs, néha egy-egy végakarat, adóslevél tarkítja a képet, amely aztán jelezheti, hogy a vagyon, vagy akár egy része gazdát cserélt. De Zoldrode Maicar-t nem találok. Az azonban hamar nyilvánvalóvá válik, hogy az az év nem volt szerencsés a gazdák számára. Ahogy a bejegyzések alapján elmúlnak a legmelegebb nyári hónapok, úgy szaporodnak meg az adósságlevelekről, tartozások fejében lefoglalt jószágokról, vagyontárgyakról hírt adó utalások.

- Tudom, hogy kicsi voltál még… - fordulok a fiúhoz, aki talán ő maga is kutat a feljegyzések között. – De nem emlékszel valamire, ami… - próbálom megfogalmazni, mire is gondolok. – Nem volt abban az évben szárazság? Vagy nem tette tönkre valami a termést? Úgy tűnik, sokaknak lehettek rossz heteik, hónapjaik abban az időben – mutatom a kölcsönökről szóló papírokat. – Sokan kerültek bajba akkoriban… Sokan szánták rá magukat, hogy kölcsönt kérjenek… És úgy tűnik, volt, aki ebből hasznot is húzott – olvasom immár sokadszorra ugyanazt a nevet. – Nem ismerős?

//Keress és találj! – Nie-vel//

Tisztában vagyok vele, hogy nyersen fogalmaztam, de ezekben az érzésekben sosem mozogtam otthonosan. Jobb volt eleve el sem kezdeni ezeket boncolgatni, mint, hogy a mélyére nézzek.
Nienna szavai azonban mégis csak ott kavarogtak bennem és megérintettek úgy, ahogy a családom elvesztése óta szinte senki. Fürkészően néztem aez elf lány szemébe, bár abban igaza volt, hogy amióta csak ismertem, soha nem próbált meg alakoskodni, vagy hazugsággal etetni, mindig egyenes volt, azt is megmondta, ha nem tetszik valami és azt is, ha igen. Szóval komolyan kellett vennem, amit mondott és, hogy tényleg átérzi azt, ami akkor és most bennem zajlik.
Mikor a lassan mindent beborító könyvek halmából elvett egyet és lapozgatni kezdte, próbálva valami kiinduló pontot keresni, hol találhatnánk valamit, én is leengedek valamit az érzelmeimet páncélként borító pajzsokból.
- Megpróbálok….. – a máskor oly könnyen fecsegő szám, most nehezen találja a szavakat, - megpróbálom elengedni a …….azokat a gátakat, amik…..kialakultak bennem. Sajnálom, de nincs sok jó….tapasztalatom, de veled talán menni fog. Csak…….kell egy kis idő, hogy ehhez hozzászokjam. Tudom, hogy segíteni akarsz, te vagy a kevesek egyike, akinek ezt elhiszem, hgy figyelembe veszi az én érzéseimet is. – huppanok le az egyik székre, mert úgy érzem, hogy valamiért elgyengültek a lábaim.
Nem tudom viszont, hogy mennyi segítséget tudok nyújtani a keresésében a könyvek, az írások között, mert bár tudok olvasni, a kutatás ezekben távol áll tőlem.
Minden esetre a tanácsai talán segíthetnek, így ezeket szem előtt tartva lapozom át az oldalakat.
Nagyon sok dokumentum hever előttünk és fogalmam sincs, egyáltalán a végére érünk-e valaha…….
Nienna kérdésére állok csak meg és igyekszem ismét visszanyúlni a régmúltba, erőltetve az emlékeimet, amik azért még egy elfnek is nagy időtávlatban nyúlnak el.
- Biztosan volt valami, mert nagyon kevés étel jutott az asztalra jó darabig, sokszor éhesen küldtek ágyba minket a szüleim és ők maguk is rossz bőrben voltak. Ahogy mondtam, anyánk sokat sírt és apánk többször nyúlt a szíjhoz, ha csintalankodtunk vagy valamit véletlenül tönkretettünk.
Hirtelen egy emlék villant fel az elmém peremén.
- Igen, már emlékszem! Sok állatunk megbetegedett és elhullott, ráadásul még nem is használhattuk fel a húsukat, pedig nagyon szerettük volna, de apám azt mondta, hogy romlott és nem lehet. – emeltem a pillantásom a merengésből a lányra. – Lehet, hogy megmérgezték a jószágokat, vagy a terményt?
A könyvre nézek, amit felém tart és elolvasom a nevet.
- Uther Kacora……..hmm…….nem…- ingatom meg a fejem, - de…..DE várj csak! Kacora! Mikor a gyilkosság után kerestem a testvéreimet, akkor hallottam róla! Az egyik szomszéd emlegette, hogy vele kellene beszélnem, mert sokaknak segített már a faluban, de……..végül nem jutottam el hozzá, mert az emberei kihajítottak, mondván, hogy egy kolduskölyök vagyok, de pár darnát utánam hajítottak, hogy ne keltsem rosszhírét. Igen, az ő neve van itt. – böktem a papírra, amin elég sokszor volt megemlítve. – Gondolod, hogy köze lehet ahhoz, ami a családommal történt? Bár, ha így is lenne, már régen meghallhatott, hiszen ő ember volt és már akkor sem fiatal. – jegyeztem meg.

//Keress és találj! – Nie-vel//

Tényleg nehéz visszaemlékezni, de egy egy dolog jobban bevésődött, mint a többi és így, ha bizonytalanul is, de kitölthetőek a rések. Tudom, hogy ez nem elég, kéne még több, de túl régen volt. Azonban ezeken el lehet indulni és most, hogy Nienna-nak próbálom előtárni, amit az elmém hajlandó felöklendezni, most, felnőtt fejjel, már én is többet látok belőle, mint kiskölyökként, aki ráadásul hirtelen mindenkit elveszített és még csak nem is volt ember……
Miután elhallgattam, még egy pár pillanatig maga alá gyűr, ami ezekből a töredezett képekből összeáll, de mikor visszatalálok a jelenbe és a tündelány papírt markoló ujjaira esik a pillantásom, amikről először csak azt gondolom a szavaim keltette aggodalom miatt fehéredtek el, ám rá kellett jönnöm, hogy ez már nem az a……fehérség. Mintha az ablaküvegen megjelenő jégvirágok terebélyesednének a papíron, de az ott jég………és eszembe jut, hogy a sivatagban is valami hasonló dolog történt Nienna-val, bár a harc és a káosz miatt, abból keveset láttam, viszont Shuga, aki a leghatalmasabb mágusok egyike volt, igen megviselten jött ki a dologból. Soha senki nem magyarázta el, hogy mi történt tulajdonképpen akkor.
A hatodik érzékem azt súgja, hogy ez nagyon veszélyes, de még sem mozdulok. Érzem, hogy ez nem ellenem irányul, látom a sápadt arcát és méregtől villanó tekintetét. Ha eddig nem hittem volna, hogy átérzi a tragédiámat, akkor most ez mindenben hitelt adott volna neki.
- Ebben nem lehetünk biztosak, lehet, hogy tényleg nem volt szükséges egy újabb koldusra. – mondtam halkan, bár nem túl nagy meggyőződéssel.
Ha valahogy bebizonyosodott volna, hogy a most előbukkant megérzés igaz, de a nyom a halálával megszűnik, akkor fogalmam sem volt, hogy mit tettem volna. Még a bosszú lehetőségétől is megfosztottnak lenni……..beleborzongtam a tehetetlenségbe.
- Nem tudom! – ráztam meg a fejem. – El kellett jönnöm onnan, mert addig is csak épp, hogy megtűrtek minket ott, félvéreket. Egyedül semmi esélyem sem volt az életben maradásra, senki nem segített volna. – ráztam meg a fejem. – De nincs valami nyilvántartó könyv, ahol ezt feljegyzik. Általában a templomok vezettek a lakosságról ilyesmit, ha jól tudom. – néztem körbe, mert lehet, hogy azok a könyvek nem is itt voltak eltárolva.
- Van erre külön hely esetleg? Talán még az is kiderülne, hogy kik tartottak vele, ha elköltözött. Lehet, hogy elvitte a testvéreimet is? De akkor engem miért nem? – csapongtam. - Csak abban bízhatunk, hogy nevet nem változtatott, mert akkor tényleg vége……..

//Keress és találj! – Nie-vel//

Nem mindennapi név a férfié, akit keresünk, ezért bízom benne, hogy Nienna felvetése, hogy talán elköltözött, még mindig ad egy kis reményt, de ha………valami szélhámos volt és miután megszedte magát nevet változtatott és odébbállt – az én köreimben ez nagyon is gyakori volt, - akkor esélyes volt, hogy soha semmiféle nyomra nem fogunk bukkanni.
A szívem köré hideg csomó kezdett gyűlni, pedig láttam, milyen elszántan vetette bele magát a jégelf lány az újabb kutatásba. Én sem adhattam fel, nem, amíg minden reményem el nem száll, amíg az utolsó szalmaszálat is át nem forgattam e földkerekségen.
Ezért aztán én is sorra vettem le a halomból a papírokat, a kimutatásokat, ám a legtöbben csak a nevet próbáltam meg fellelni, nagyobb összefüggéseket nem láttam át, így csak bízhattam benne, hogy Nienna szeme meglát valamit.
Mikor a legközelebb felpillantottam, már láttam, hogy a levéltáros lámpásokat gyújtott, mert már lemenőben volt a Nap. Tudtam, hogy a mai nap nem hoz már szerencsét, a legtöbb reményt adó könyvelést, statisztikát már átnéztük……
A harangra hunyorgó szemekkel néztem a felbukkanó alakra.
- Persze….persze, nem akarjuk tovább feltartani. – kászálódtam le a székről lemondó hangon. – És köszönjük a segítségét. – intettem a jó nagy kupacra. – Ha kérhetjük, akkor igen, maradjon.
Kifelé menet, erősen beletúrtam a hajamba és megdörzsöltem a tarkómat, hogy kicsit felrázzam magam, nem az én világom volt ez a hely és az ücsörgés.
- Nagyon köszönöm a kitartásodat Nienna, a fáradságodért szeretnélek meghívni egy késői vacsorára, mindketten megérdemeljük. – sóhajtottam. – Talán a kocsmárost is kifaggathatjuk közben, hátha ismer régi lakókat, vagy ilyesmi.
Ez csak olyan vagdalkozás volt, de most már bármit megragadtam volna.

//Keress és találj! – Nie-vel//

Hát igen, én is szívesebben kutattam volna egy megbízásom után, tudva, hogy a családom, már ami megmaradt belőle, biztonságban van, ám értettem, hogy miért mondta ezt Nienna és hálás voltam érte. Talán most először a találkozásaink során, hagytam, hogy az érzelmeim kissé kiüljenek az arcomra. Őszintén szólva vele szemben, már fáradt voltam az alakoskodáshoz.
- Nagy veszteség ez az embereknek és …..mindenkinek, a sárkányok és az orkok lassan kiszorítanak minket. – bólintottam.
Nekem úgy tetszett a világunk, ahogy volt, a maga hibáival és ellentéteivel, vagy épp sikereivel együtt. El sem tudtam képzelni, hogy mi lesz, ha veszítünk……..
Ezért kell most mindent, egy végső erőfeszítést megtennem, hogy megtaláljam a testvéreimet.
Kicsit haboztam, hogy melyik kocsmába vigyem a jégelfet, de úgy gondoltam, ott ahol én jól érezném magam, ő biztosan nem, így végül a Hörpölő Kacsára esett a választásom. Közel volt a Városházához és mióta csak először megfordultam a városban itt volt és már akkor is jó réginek tűnt, de a tulajdonosa szépen karban tartotta. Sok tisztségviselő megfordult a fala között.
Míg ezt szépen végiggondoltam és kinyitottam volna a szám, hogy elmondjam Nienna-nak is, tágra nyílt a szemem, mikor megállt és a szemem láttára átalakult és ott volt előttem egy ………másik lány.
- Azta! Ezt a trükköt én is szívesen elsajátítanám. – csuktam be a szám, ahogy meg tudtam szólalni, pedig nekem ritkán akadt el a szavam. – És még én is elhinném, hogy …..Veronica vagy! – nyeltem egyet, de aztán megengedtem egy félénk mosolyt és engedtem a feszes tartásomon, amit a fesztelen belém karolása okozott.
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer így sétálunk egy település utcáján.
A fogadóban nagy volt a tömeg, hiszen ilyenkor már a munkának legtöbb ember számára vége volt és most a kikapcsolódásé volt az idő. Szerencsére sokan csak a söntésig jutottak, így amikor átverekedtük magunkat a tömegen, találtam egy félreeső üres asztalt.
Meglepően hamar előkerült egy feketehajú és szemű, tűzrőlpattant leányzó.
- Mit hozhatok a kedves vendégeknek? A ház ajánlata az áfonyával és szalonnával tűzdelt szarvashús, amit ma ejtett el Hardig a város kiváló vadásza, az omlós cipóról és a zöldséges raguval töltött pitéről már nem is beszélve. Hozzá kínálunk egy testes vörösbort a saját pincénkből vagy mézsört a törpék kiváló mesterétől. – sorolta vidáman. – De van hideg étek is, ha mást kívánnak.
Nekem már a hallottaktól is összeszaladt a nyálam, rádöbbentve magam, hogy jó régen ettem utoljára.
- Nienna? – néztem a jégelfre. – Mit kérsz? Nekem jöhet a vadhús cipóval és a mézsör.

//Keress és találj! – Nie-vel//

Csak egy szomorú mosoly játszik az arcomon, amikor húgom szóba kerül, de a szomorúság mellett az édes emlékek is előjönnek, nem bánom, hogy Nienna-t hozzá hasonlítottam.
- Nem csak a neve szép. – tettem hozzá, már a fogad felé tartva. – Bár nem tudom most, hogy nézhet ki, de mindig ő volt a megfontoltabb, ő higgasztott le minket az öcsémmel, hiába volt fiatalabb. A haja dús és olyan színű, mint az enyém. – osztottam meg az emlékeimet a mellettem lépkedő lánnyal.

Elégedett voltam a választékkel, mert valahogy sejtettem, hogy Nienna nem a húsok nagy élvezője, itt viszont kaphatott olyan ételt, amivel ő is megtöltheti a hasát. A fogadó hangos volt ugyan, de a mogorva elf tulajdonos ügyelt arra, hogy a vendégei nyugton maradjanak. Az ajtótól nem messze két tagbaszakadt kidobó állt készenlétben, ám a törzsvendégek miatt nem kellett aggódni, inkább néha az átutazók kavarták a bajt.
A fürge szolgálólány máris eltűnt a felvett rendelésünkkel.
Bólintottam a jégelf szavaira, mert a kiváló ételek mellett ez is szempont volt, amiért a Hörpölő Kacsát választottam.
- Twelwin időtlen idők óta vezeti ezt a helyet, bár nem az a barátságos fajta, szinte mindenkit ismer, ismert, mert a fülét azért szereti nyitvatartani. Már én is kötöttem pár jó üzletet vele. – néztem a pult mögött álló. mindenkire vasvilla szemeket meresztő elfre, aztán elvigyorodtam. – Viszont a felesége viseli a nadrágot, szóval vele jobban szót értesz majd, Twlwint bízd rám.
Vártam pár percet, míg követtem Nienna-t a pulthoz, ahonnan ő már követte az elf asszonyát az emeletre vezető lépcsőhöz.
- Adj Isten! – biccentettem a köpcös, de izmos alakra, nem volt az az elfekre jellemző maga és vékony fajta, lehet volt benne némi keverék vér. – Tudom, hogy olyan az emlékezeted, mint a híres elefántoknak és szeretném, ha a kedvemért és pár darnáért megerőltetnéd. Hallottál egy Uther Kacora nevű alakról, kereskedő volt errefelé, de az már jó egy évszázada lehetett? …. – várakozóan néztem rá, miközben azért a fél szemem a jégelfen tartottam, nehogy valaki belekössön, igaz vele volt Ursula, így kételkedtem benne, hogy valakinek lenne bátorsága, de hát sosem lehet tudni.
- Milyen nevet mondtál? – ütötte meg a fülem még a szokásosnál is csikorgóbb morgás.

//Keress és találj! – Nie-vel//

Egyből izgatott lettem Twelwin szavaitól, mert nagyon úgy tűnt, hogy sikerült rátapintanom valami érzékeny dologra, amit a kérdezősködésem véletlenül talált el, de ez csak jól jöhetett most. Mindenről elfeledkezve, ételről, italról, fáradtságról, élénken vöröslő tekintetem az elf kékesszürkéjébe fúrtam, ami most viharfelhőként kavargott. Nyilvánvalóan a név felzaklatta.
- Uther Kacor. – ismételtem meg az uzsorával is kereskedő férfi nevét. – Ezek szerint……ismered? – kérdeztem rá ismét, igyekezve, hogy a hangom ne remegjen meg a reménytől.
- Azt a Haleran (a Káosz istene) imádó kurafit? Bár csak soha ne ismertem volna! – vörösödött el az arca és emelte égnek a tekintetét. – Annak a nyomorultnak köszönhetően, majdnem elvesztettem a fogadómat, amit épp akkor nyitottam és kis híján tömlöcben kötöttem ki, vagy még rosszabb, de még így is évtizedekre lerombolta a hírnevemet, amit nagyon sok munkával nyertem csak vissza. Hosszú évtizedek, sőt talán már vagy egy évszázada is meg van, hogy hallottam a nevét, de még mindig viszket a tenyerem, pedig tudom, hogy már rég a föld alatt porlad az az átkozott. – tört elő belőle egy szuszra.
Meg kell vallanom, hogy életemben nem hallottam még összesen ennyit beszélni, ezért alaposan meglepett a heves reakciója, amit még a kirohanása ellenére is észrevett, mivel a homlokomra szaladt a szemöldököm.
Gyanakodva meredt rám, ahogy befejezte.
- És te? Honnan ismered, hogy jött most elő a neve?
Mivel feltámadt a remény, hogy előreléphetünk a nyomozásban, nem volt okom, hogy titkolózzak előtte, bár – az eddig kimondott szavai alapján, -amúgy sem hiszem, hogy eltitkolt volna erről az emberről valamit.
- Segítséget kértem tőle akkor, amikor …….. apám Zoldrode Maicar, és anyám Frida háza leégett és meghaltak, a testvéreim pedig eltűntek. – néztem a szemébe keményen. – Akkor kidobatott és én…….soha nem találtam meg őket. Talán te tudhatsz valamit és ha igen, kérlek ……… hallanom…..tudnom kell……..
Igazából csak most tűnt fel, hogy Nienna még nem ért vissza és aggódva néztem a lépcsők felé…….. bár Ursula egy légynek sem ártana………..

//Keress és találj! – Jerry-vel//


Hagyom, hogy kitereljen a szobából és a lépcső felé noszogasson, főleg, hogy közben még azért mesél.

- Azért ne aggódjon, nem történik túl gyakran ilyen rémes eset. Most inkább amiatt a szörnyek miatt kell aggódni. Emberek tűnnek el, állatok és az biztos, hogy ez azoknak a szárnyas fenevadaknak a műve. Egyre közelebb jönnek a városokhoz és az orkok is egyre többet portyáznak a folyó mellett. Vagyis tényleg jobb, ha nem marad magára sehol. Különben lehet, hogy úgy jár, mint azok a szerencsétlenek. Ebben igaza van a bátyjának. És akkor sem segíthetett senki. Jó néhány nap eltelt mire hír jött a halálukról. – nagyot sóhajt, és nyögve indul lefelé. – De Twelwin többet tud róla, ő már akkor is a fogadót vezette.

Eddig jutunk, mire leérünk, s Jeremy Talbot-ot látva tudom, hogy ez az információ már hozzá is eljuthatott. A megkönnyebbülés és a türelmetlenség keveréke csillog a szemében, míg a fogadóséban inkább a haragé és a bosszúszomjé.

- Ugye, tud róluk valamit? -  a kérdés talán mindkettejüknek szól, s az, hogy végül ki felel majd rá, a Sorsok Asszonyára van bízva. S ő az elfnek ad bátorságot, s tán türelmetlenséget.

- Az egy alávaló gazember, egy pénzéhes fertelem, akiben olyan sötét szív lakik, akár a legsötétebb ősi sárkány lelke, amely elpusztította az elfek városát. De nem titkolhatta örökké… Mert voltak, akik rájöttek az üzelmeire… Azok a szerencsétlenek… Zoldrode próbált figyelmeztetni, hogy ne üzleteljek vele, de nem hittem neki… Senki sem hitt neki… - a kezébe temeti az arcát szégyenében. – De azután, hogy az a ház leégett, s ők ketten… Elkezdődtek a suttogások… És ezen már az sem segített, hogy azzal próbálta bizonyítani ártatlanságát, hogy magához vette azt a két gyereket… Azt mondta, jó nevelést akar nekik adni és iskolába küldte őket… Valian-ba…