Az orkok elözönlötték mára város főterét is. Szörnyű így látni szeretett lakhelyemet, és úgy vélem, ezt fel sem fogom. Egy darabig még biztosan nem. Az agyam átállt egyfajta csata módba, és nem foglalkozom semmivel, csak a rengeteg orkkal, akik körülvesznek minket. Daxa-t a harcostársammal igyekszünk az ispotály felé vonszolni, ám csakhamar rájövünk, hogy ez így nem fog menni. A lány túl lassú, túl sebesült. Nem akarom itt hagyni, hogyan is tehetném? De az orkok tömege nem hagy más lehetőséget. Egyik kezemben a karddal igyekszem hárítani a csapásokat, míg Daxára figyelek. - Mássz be oda! - kiáltom a nő fülébe, és egy nagyon közeli szikla alá mutatok. Ott észrevétlen tud maradni, az orkok vélhetőleg csak a fél testét látnák, és hogyha nem mozdul, megúszhatja. Közben folyamatosan figyelek az orkokra, ám sokan támadnak egyszerre. A távolban meglátom apámat, és anyámat a pajzs alatt. Valóban kicsit nyersen szóltam anyámhoz, ám úgy vélem, hogy a harc, a csata alatt már nem számít a tisztelet. Egymást kell védenünk, s a városunkat. Ám úgy tűnik, habár előbbit még megmenthetjük, utóbbit már nem igazán... A falak már romokban, szinte csak a keleti fal és a fő tér áll. Az orkok pedig özönlenek... És támadnak. A harcostársamat ketten támadják meg és le is szúrják. Döbbenten, egy másodpercre nézem a holttestét, majd már védekezem is. Ám ez a másodperc elég volt az egyik ocsmányságnak, hogy a közelembe férkőzzön. Kardja a vállamat éri, és érzem, hogyan mélyed bele a páncél a vállamba, enyhe vért serkentve. Szerencsére az elf páncélok nem hiába híresen világszerte, így megvédi a testemet, ám hiányával óvatosabbnak kell lennem. Egy oldalra döfés segítségével húzom fel kardomra a másik támadó orkok, a többieket pedig szüleim együttes ereje pusztítja el. Hálás pillantást vetek apámra, ahogy mellé állok, majd anyámra nézek. Hallom párbeszédüket, és gyorsan kell döntenem: itt maradok apámmal, védve a városunkat az utolsó leheletemig, vagy segítek anyámnak biztos helyre vinni a népemet, és életben maradok... Szívem a maradás felé húz, de az eszem dönt: megfogom anyám kezét, és sietve ugrok be a pajzs alá, hogy aktiváljuk a Szent kutat. A kútra tesszük a kezünket, majd anyám ősi elf nyelven nyitja meg a kaput. Közben figyelem, ahogy apám a térkövekkel csapja agyon az orkokat. A kút hamarosan aktiválódik, anyám pedig segíti a pajzson belül állókat átjutni a biztonságos menedék helyre. Ám közeledik valami sötét... Szinte érzem, hogyan kúszik le a sötétség a torkomon, és hamarosan meg is tudom, hogy mi az: Hemyl... Megborzongok a látványra, ahogy a sötét valamik szállna fel. Gyorsan eljut az agyamig a felismerés: denevérek. A pajzs szélére állok és maradék varázserőmet teszem bele még a pajzsba, hogy megvédjen minket a denevérek rajától és minden fizikai dologtól, ami a térre készül belépni... Már ami maradt belőle.
//Üdv Hemyl! Örülnénk, ha a denevéreid a rothadt húsú orkokat eszegetnék meg először. //
*A város középső részén, a börtönben az orkok végül csak kivárták, hogy a cella rácsa engedjen. Ebben legnagyobb része az Arash felé érzett félelmüknek volt. A sötét bőrű mágus elég alkalommal mutatta meg, hogy bárkit kegyetlenül meg tud büntetni az engedetlenségért. Néha még az sem kellett neki, csak rossz napja volt, s azt egy harcosa bánta. Az orkok a szabadba kiérve már örültek, hogy csak a boszorkány sötét átka nyomasztja őket, úgy hagyták ott Jeremyt, mintha ott sem lett volna. Ölni való célpontokat kerestek. Az ispotályt végül élvezettel számolták fel. A védekezésre alig képes sebesülteknek nem volt sok esélyük ellenük, a többiek pedig elhordták az irhájukat, amikor már nem volt kiket védeni. Az orkok az Ádlás terén is helytálltak, még a vezéri házaspár tüze ellenére is. Merilien bizony csak az egyiküket tudta megölni, a többiek re ellenben más végzet várt. Sajnos Sol’tis olyan varázslatot hajtott végre, amely a téren lévő összes orkot Dremerhez küldte. Ha Arash jelen lett volna, talán megakadályozhatta volna, de így nem maradt ott más, csak holtak a tér kövei alatt. Addig, amíg meg nem érkeznek oda máshonnan a harcosok. Például az ispotály elől.
Az északi falon Malliath döntötte meg a védelmet. A sárkány hathatósan szedett le több elfet is, akik még tartották a fal alját az orkok ellen. Azonban hiába tört meg a védelem, a diadalittas harcosok nem tudták legyilkolni mindet, azok a fal tetején jelentek meg, ahol azonban a sárkány és a falra már feljutott orkok várták őket. A falon aztán a már belülről utánuk érkező orkokkal a hátukban inkább a visszavonulást voltak kénytelenek választani. Nem maradt más, aki feltartsa a sárkány csapatait, azok pedig több elfet leölve törtettek előre a menekülő tündék után a keleti fal felé.
A déli falon belül a tündék egy háztömböt tartottak még ellenőrzésük alatt. A betörő orkoknak minden ház egy-egy újabb erődítmény volt, amelyet el kellett foglalni, s ha ez sikerült nekik, le is rombolták azt. Nehéz volt így küzdeni, az elfek körömszakadtukig védelmezték, ami még megmaradt nekik. Hiába a korbácsok, hiába a helyi tiszt fenyegetőzése, csak nem bírtak a vértündékkel.
Eközben Arash az elf főtiszttel vívott harcot megnyerte ugyan, de csak ekkor érezte meg a lábába állított tőrt. Dühe ekkor enyhült csak, látva Tathaen szétzúzott testét. Felordított, ahogy a fájdalom végigkúszott izmos, agresszív testén. Fehér fogait összeszorította, s előbb kirántotta a tőrt, majd ugyanazt az elf pengét felizzítva a sebbe szorította. Fájdalomkiáltását alig nyomta el a környező csatazaj. Lila köpenyéből hasított le darabot, s kötötte szorosan sebesült lába szárára. Aztán már a teleportálás igéjét suttogta el sziszegve, s a következő pillanatban már a legközelebbi ház tetejének gerincén egyensúlyozott. Egyik lábával az egyiken lejtőre lépett, másik oldalon nem terhelte sebesült testrészét, helyette botjára támaszkodott. Így vette szemügyre az ostrom alakulását. Látta, hogy már csupán három helyen van ellenállás. A város főterén, egy déli házcsoportban, s a keleti falnál. Elégedetten nézte a dolgok alakulását, amelyet a boszorkány sötétjében a mindenfelé lángoló tüzek világítottak meg.
A kapunál a lovagok rohama megtörte az orkok támadását, s visszaszorította őket, amíg lehetett. Azonban a helyi támadók sem hülyék, hamarosan lándzsákkal próbálták a lovakat, lovasokat leszedni. Akadt olyan ork, aki, mielőtt a ló agyontaposta volna, mely felé tartott, kardjával elvágta annak inait, így ott hanyatlott el mellette lovasával együtt. A közelítő tünde seregek kürtje nem jutott el hozzá, a csatazaj elnyomja előtte, s a fal túloldalán arcvonalat formáló csapatait sem láthatta, csupán azt, seregei nem bírnak a keleti fal védőivel, s ha az északról oda szoruló védők is csatlakoznak, még baj is lehet. Odakint, ahová a fővezér nem látott, az orkok megzavarodva fogadták a természet lecsapó erejét. Küzdeni akartak, s a fák támadták hátba őket. Hegyes ágak, tűlevelek záporoztak vastag bőrükre, s elf nyilak jöttek a semmiből. Hamarosan felálltak, pajzsokat, kinek mije volt, tartottak maguk elé, hogy a tünde nyilak, vagy a fák ne tehessenek kárt bennük, s várták az ellenséget. Vezetőjük ordítva, fröcsögve lelkesítette őket, készítve az újabb ellenségre. A boszorkány hangja ekkor zúgott a támadók fülébe, s többen kaptak is oda fájdalmukban. A lecsapó denevérek a déli csapatokban rögtön zavart keltettek. Nem tudták, honnan jönnek, s az előbbi hang is megzavarta már őket. A feltűnő hosszú nyakú, csontokból álló szörnyeteg az égből készült lecsapni rájuk. Sikítva, félelmüktől kikerekedett szemekkel meredtek az óriás szörnyre, míg többen már a denevérek harapásai, karmolásai ellen hadonásztak kardjaikkal. Rövidesen többen el is estek a vérengző, sötét, kis lényektől.* -Hogy dögölnél meg, te némber! *Ordította tehetetlenül a háztetőn a sötét bőrű mágus. Bánta, hogy nem tudja hol van a fenyves boszorkánya, mert biztos, hogy akkor végezne vele.*
Daxa Lavenir Zöld elf
Hozzászólások száma : 372 Életkor : 186 Munkahely : Idomár
Mintha a falnak beszélnék, egyik vérelf sem hallgat meg... E miatt könnyen mészárolja le egyik oldalamról a férfit pár ork, s már Merilien felé is csapnak, amikor a nő egy megdőlt oszlophoz oldalaz velem. Szavára hallgatok, s amint elenged, a földre kerülök és bekúszok a nagyjából védettnek vélt helyre. Aggódón pillantok ki, arcomat a vér és por egyvelege piszkítja, ahogy minden más porcikámat is. Látom, ahogy Merilien visszarohan a pajzshoz, s megnyugszom. Legalább ő biztonságban van. Csak ekkor veszem észre Sol'tist, ahogy végre hajtja erős varázslatát. A föld remegni kezd, megvonaglik, megtörik. Az oszlop megrogy felettem, de végül tartja magát, s a törmeléket, amely a tetejére záporozik. Beljebb húzom lábaim, összehúzva magam kucorodok össze, miközben a föld, a padlózat és az orkok alá hullanak, s szinte betemetnek. A sötétet csak néhány fénysugár türi meg, az is halvány. Köhögve legyezem el a felkavarodott port az arcom elől. Kint még hallom a csata zaját, denevérek sivítását és szárnycsapásait. Újabb varázs, akár csak azok a démoni lények...? Elfekszem.. Azt hiszem, jobb, ha megvárom a csata végét és csak reménykedek abban, hogy a végén nem orkok fognak előásni.
// Mivel karakterem sokat már nem tehet, amíg állapota, helyzete nem változik, nem írok vele reagot, egészen a mese végéig, ahol remélhetőleg segítséget kap HAJRÁ ELFEK! >< //
Carné többi nimfa társával egyszerre érkezik a sötét fenyves határához. A nimfák lóháton vágtattak végig, hogy a csata helyszínéhez a lehető legközelebb hagyják lovaikat és onnan gyalogosan menjenek tovább. Habár korábban még nem jártak ezen a helyen, de az erdő sötét sűrűjéről már hallottak eleget. Lovaikról leszálltak és Carné is griffjéről, majd magukhoz vették fegyvereiket és útnak indultak. A nimfák életmódjuknak köszönhetően gyorsan beleolvadtak a természetbe, így álcázva saját magukat az ellenség elől. Ruháiknak színét a természet színei szerint válogatták össze. A sűrű erdőbe egyre beljebb érve habár szét széledtek, de túl messze nem hagyták el egymást. Tudták, hogy együttes erővel nagyobb eredményt képesek elérni. Az orkok támadásai mellett a boszorkány átka is fenyegette őket. A fenyvesbe érve szinte úgy érezték, hogy nehezebb a levegő vétel, mint korábban. Itt minden más volt, mint az erdőn kívül. Carnénak eszébe jutott, hogy griff madara talán nem került még az átok hatása alá.
Rezzenéstelenül ütöm a rácsit a fejszével és erőszakkal veszem rá magam, hogy ne kezdjem el eszeveszetten csapkodni, ahogy a füst egyre jobban elönti a börtönt és látom, hogy az orkok is egyre sűrűbben pislognak az ajtó felé. Hallani a lángok éhes ropogását is, amitől feláll a szőr a hátamon és biztos vagyok benne, hogy csak percek kérdése és az agyarasok elrohannak én meg elevenen sülök meg, bár valószínűleg előtte megfulladok. Szakad rólam a víz, de az most nem feltűnő, hiszen pokoli hőség kezd lenni,de végül szabadon koccan a rácshoz a fegyver és a dühösnek szánt dobást sem kísérő vad káromkodás, ahogy a varázslat visszaüt és megcsillan előttem a szabadulás reménye. - Erősebben! Erősebben! – biztatom az izzadó orkokat hevesen és pár perc múlva egy reccsenés adja tudtul, hogy sikerrel jártak, az ajtó kitárul előttem és én legszívesebben a nyakukba ugranék, már ha nem rohannának el hanyatt-homlok és, ha nem látnám meg a rusnya ábrázatukat. Nem kell biztatni, hogy rohanjak a nyomokban. A fejszével a kezemben érek a szabad levegőre, ami sokkal kellemesebb, mint odalenn, bár itt is hamu, füst és vérszag nyomasztja a levegőt és még valami más is azonnal rám telepszik, sokkal erősebben, mint eddig. Nagyot szívok ettől függetlenül a levegőből, de nyögés is kiszakad belőlem. A nagydarab harcosok kis idő múlva már távol járnak, hogy minden valószínűség szerint ismét vérbe akarják mártani kardjukat, de szinte alig vesztem őket szem elől, robbanás hallatszik is testrészek záporoznak rám, ahogy az egyik falnak esve landolok. - Mi a jó….! – nyögök fel, ahogy lesöprök magamról undorodva egy kart, aminek markában még mindig egy kard szorul. Magamban káromkodva állok fel, hogy füsttől könnyes szemmel nézzek körbe, merre kéne menekülnöm. Előttem a tér, amin keresztül hoztak a börtönbe, a földdel lett egyelő, csak a a közepén van mozgás, egy kút körül. Ha jól látom ott vérelfek tömörülnek, bár jórészt csak nők és gyerekek, pár idős férfi és mintha egyre kevesebben lennének……… ~ Talán valami kijárat? ~ ötlik fel bennem és arrafelé kezdek szaladni, ha egyedül kóborló orkba botlok, jó hasznát veszem a fejszének, ha többen vannak, inkább igyekszem elkerülni őket. Ám alig teszem meg az út felét valami feketeség kúszik a látóterembe és szinte földbe gyökerezik a lábam, ahogy a hatalmas csont szörnyet meglátom és önkéntelenül szorítom a fülemre a kezem, ahogy ordítása felhangzik. Olyan, mint valami szörnyszülött sárkány és ez csak egyet jelenthet ……..itt van a boszorkány, ezért is ül baljós nyomás a mellkasomon. ~ El innen! ~ parancsol rá ösztönöm a lábaimra, ahogy ismét megindulok a tér közepe felé, ahol aztán egy magányos alakot is megpillantok aki mintha a kardján támaszkodna…… A tér szélén meglátom az első orkokat.
Arveleg Nemes
Hozzászólások száma : 72 Életkor : 37 Munkahely : Fehérló Rend
* Néha könnyebb lett volna csak feladni az egészet, a halállal folytatott keringőből kilépni, átengedni csupán neki a táncparkettet, hiszen már annyian megtették előtte. A nézők közt megannyi barát és ismerős volt, kik anno szintúgy részt vettek az előadásban, ám megfáradtak, lepihentek. Ennek ellenére, a fájdalmas üvöltést követően, Arveleg nem adta fel. * - Pusztulj! * Kiáltotta, majd előhúzta a kését, s megkísérelte kettészelni a lényt, amely megtámadta. Kardjával botorság lett volna egy csúszómászó ellen hadonászni, ugyanis az túl nagy fegyvernek bizonyult a kisebb lények ellen. Oldalra tekintett, meglátta a lángokat, melyek az olajból és a kátrányból csaptak fel, s egy időre feltartóztatták a beáramló ellenséget. Egy pár másodpercre büszkeség, elégedettség öntötte el a szívét. A siker élménye új erőt sugárzott testébe, talán egy pillanatra elnyomta azt a nyomasztó érzést is, amelyet az erdő boszorkányának átka szüntelenül próbált biztosítani a parancsnoknak. Remény ütötte fel a fejét a káoszban, lehetőség a kiegyensúlyozott küzdelemre, ámbátor a harcot mindenképpen folytatni kellett, még ha az izmok sajogtak is, s a sebek folyamatos gyengülést kölcsönöztek birtokosaiknak. Egy pillanatnyi megbotlás, amit a lábánál lévő szörnyetegmarásának köszönhetett. Nem sikerült teljesen megsemmisítenie a kis rohadékot, ezért a talajra zuhant. * - Tűnj már el rólam, az istenek szerelmére! * Szitkozódott a páncélozott férfi, de egy baráti érintés, valamint vakító fény, a parazita pedig a semmivel lett egyenlő. Az elf, kinek segítsége a legjobbkor jött, a porba hullott. Arveleg a tűzre pillantott, úgy tűnt hamarosan kialudni készült, majd ismételten a földön heverő bajtársára. Összeszorította az ökleit, önnön személyét átkozta, amiért egyáltalán felmerült a fejében a gondolat, miszerint hátra akart hagyni egy támaszra szoruló hőst, cserébe a küldetése sürgetéséért. Ő lovag volt, egy lovagot az elvei tették azzá, akinek számított, azok nélkül semmit sem ért. * - Tarts ki barátom, biztosabb helyre viszlek innen! Nem adhatod fel, most nem! Ott leszel majd az ünnepeltek között, amikor végre megnyertük ezt a csatát. * Próbált életet, energiát önteni szavaival a megfáradt fickóba, majd átkarolván a derekát, benyúlva annak hóna alá, maga mellé állítva vonszolni kezdte. Egészen a várfali lépcsőig vitte, ahol leültette annak harmadik lépcsőfokára. * - Tudom, mágiát használtál az imént. Ámbátor látom, legyengültél kissé. Itt van a tőröm, lehetnek még csúszómászók a közelben, ezzel meg tudod védeni magadat ellenük. Szeretném személyesen tőled visszakapni, mikor ennek vége. * Mondta Tarsis fia, de érezte, magára kell hagynia harcostársát. * - Köszönöm! * Hálálta végső soron meg a fényes varázslat általi felszabadítást, utána, már amennyire tellett még tőle, sietős léptekkel kezdett abba az irányba haladni, amerre két lovagtársát küldte a közelmúltban. Amikor rájuk lelt, rá kellett döbbennie, elkésett. * - Calden... William... Testvéreim. Adama emeljen benneteket maga mellé! Nem hoztatok szégyent a becsületetekre, igaz lovagként emlékeznek majd meg rólatok a krónikákban. Ég veletek! * Búcsúzott el elesett fivéreitől Arveleg, miközben elmorzsolt néhány könnycseppet. Jó barátokat veszített el ezáltal, inkább bele sem gondolt, mennyi másik testvére feküdt még kettejükön kívül vérbe fagyva. Úgy tűnt, az ellenséges varázsló átka a katonákra koncentrálódott, ezért a lovak segítségét óhajtotta igénybe venni a Fehérló Rend vezetője. Azt tervezte, hogy a réshez hajtja őket, a megrakott szekérrel pedig megkísérli majd huzamosabb időre befedni a várfalon ejtett csorbát. Utána elengedné az állatokat, nehogy lekaszabolják őket az orkok. Miközben tevékenykedett, valami szörnyű érzés szorította össze gyomrát, aminek a tartalma ki is ömlött száján. * - Mi... Mi a pokol történik? * Hebegve távoztak tőle a szavak, ám a választ tudta legbelül. A boszorkány megérkezett. *
* A falon állva a sűrű sötét füst, lassan kezd szertefoszlani, ahogy a fal tövében a lángok is alábbhagynak, így végre Kesa is megpillanthatja az ork sereg falon kívül maradt részét. Habár már elég sokkal végeztek, még mindig akad kint ép elég belőlük, hogy ne lehessen nyugtuk még egy ideig. A falról azonban nem csak kifele nyílik rálátása, hanem a belső területekre is. Végre egy kis rálátása van az ostrom helyzetére, amitől némi örömet kellene éreznie, de a távolabbi falakon az elf vértek helyett inkább orkoknak tűnő sokaságot pillant meg. Aligha sikerülhet arról erősítést szereznie. Egyre inkább erősödik benne az az elgondolás, miszerint azzal kell megoldaniuk a helyzetet, amivel éppen itt és most rendelkeznek. Miközben ezen gondolatok felé elkalandozik, egy ork harcos készül felmászni hozzá a várfalra. Kesa rémülten tenne néhány lépést hátrafele, hogy eltávolodjon az orktól, de a falon elterülő egyik egykori védő holtteste megállítja a lépést. Tekintetét pedig egyenesen a holttestre vonja. Közben az ork sem tétlenkedett, gond nélkül feljutott a falra baltájával kezében. * - Letupan cahaya! * Kiáltja a Klensbane ház sarja, miközben egyik kezét előre, másikat pedig szeme elé helyezi, szemeit pedig rövid időre becsukja. Kinyújtott kezéből erős vakító fény villan, amit a sötét erdőben uralkodó fényviszony, csak még erőteljesebbnek éreztet. Az ork sötétséget kedvelő szemi erősen megsínyletthette az erőteljes villanást. Megfelelő lehetőséget teremtve Kesának a támadásra. Gondolkodás nélkül villan meg a fém penge, mely rövid úton sikerül az ork testébe mártania. Ezzel gondoskodik arról, hogy a támadójának ne kelljen tovább aggódnia látásának elvesztése miatt. Az esetet követően Kesa szíve még mindig erőteljesen kalapál, azonban most, hogy már kevesebb dolog van, ami elvonhatná a figyelmét, már saját magának is feltűnik. Légzése is szaporábbá válik, miközben ismét tesz hátrafele néhány lépést, ezzel újra megtalálva a korábbi elf testét. Egy ork vessző suhan el ekkor nem túl messze tőle. Csak ekkor tudatosul benne, hogy korábbi varázslata, amivel sikerült ártalmatlanítania az orkot, a többi szemében céltáblát csinált magából. Szinte azonnal fedezéket keres magának a fal közelében, hogy kitalálhassa, hogyan rázhatná le magáról az orkok életveszélyes érdeklődését. *
*A fenyves boszorkánya megelégelte hát, hogy sötét lakhelyét felveri a háború zaja. Ismét, mint sok száz évvel ezelőtt, midőn erejének legjavát felhasználva sárkányok százait pusztította el, önnön elméjének egy részével együtt, s borította a fenyvest is az éj szorongató sötétjébe. Megidézett denevérei előbb csupán a déli kerületeknél küzdőket lepik meg, s pusztítanak is sokakat el, majd hamarvást eljutnak a város középső részeire is, s immáron az Áldás terénél is keringenek. Délen a csontszörny is lecsap az égből. Sötétség borítja el az első területet, ahová lecsap, s mikor felemeli kezét, csak holtak maradnak nyomán. Újabb sikoltás hagyja el száját, végigszáguldva a déli területeket követően az egész városon. A védők és a támadók dobhártyája is megfeszül, egyeseké el is pattan a rettentő zaj mellett. Fejfájás, fülzúgás lép fel sokaknál. Merilien magára hagyva Daxát egy kő alatt, visszatér a térre, elhaladva Sol’tis mellett, s belép a pajzsba. Avaris úgy látja, nincs idő tovább várakozni. A város, melyet annyi évszázad folyamán építgettek, lassan az enyészeté lesz, s ki tudja, mi marad meg azokból, kik még vérükkel óvják azt. Lumel’Auvrea lakóinak színe-java, vér elf férfiak, s nők, kik a csatában küzdenek, s esnek el, hogy a nép megmenekülhessen. Tudja, mi a teendő. Az üvegcse, melyet Daxa hozott Olassiëból, az ottani szent kút vizét tartalmazza. Az emlékmű kör alakú, felmagasodó építményének apró csészéjébe önti, s az a vizet, mint szomjas sivatagi homok, szívja fel. Leányával együtt helyezik rá kezüket, s mondja el ősi szavait, melyek megnyitják a kaput Gilchanar nagyúrhoz. Azon tündékhez, kik Elsga szülöttei voltak, s most rejtekben élnek a Nyugati szegletben. Az úrnő szemei kékes, tiszta fénnyel villannak, midőn visszanéz a téren ácsorgó, a denevérek rohamát figyelő lakosokra.* - A kapu nyugatnak visz benneteket, el innét, messze! Lépjetek hát be, hisz ti hordozzátok a vér elfek jövőjét, s múltját is! *Lassan haladni kezdenek befelé a nők, a gyermekek, az öregek, s tűnnek el a kör szélei között. Odaát halkan susogó erdő csendes zöldje várja őket, s fajtársaik, a nyugati elfek. A denevérek dühödten rohanják meg a pajzsot, melyet Merilien, s nem egy vér elf mágiája tart még fenn. Nem tudnak áthatolni rajta.
A térre, ahol Daxa még mindig a romok rejtekében fekszik, Jeremy, a tolvaj lép. Talán még hallhatja is fojtottan a sebesült elf köhögését a nagyúr varázslata után. Kezében ork fejszét tart, s pillantásuk akár még Sol’tis nagyúréval is találkozhat. A vér elfek, s a város vezére még mindig fél térden tartja magát, s midőn a félelf feltűnik, úgy is marad. Erőt gyűjt. A feltűnő orkok láttán emelkedik fel, s vesz egy mély levegőt. Még nincsenek sokan. Kősziklaként áll a rom és a halottak közepette, a denevérek is elkerülik őt. A nagyobb zsákmányra, a tömegekre támadnak, a pajzs ellen. Int a tolvajnak, jöjjön közelebb. Ő is látja a sötét lényt, ő is érzi a boszorkányt, s a denevéreket is, de még nem foglalkozik velük. Muszáj gyűjtenie az erejét. Az orkok eközben megindulnak. Ők még nem ismerik a vér elfek urát, s nem érdekli őket a tolvaj kiléte sem. Ölni akarnak. A háttérben észak felől futva tűnik fel egy szőke hajú, viseltes ruházatú elf. Malliath az, ki azonban orkok között rohan tovább, s ezek egy része szintúgy a pajzs ellen fordul, a többi lemaradva, nem túl lelkesen követi a sárkányt a csontszörny irányába.
A keleti fal résénél a lángok lassan gyengülnek. A tünde, kit a lovag elvisz a csata közvetlen közeléből, bágyadtan pillant rá. Szemében ott a hála, noha tudja, ha az ellen ideér, s nem szedi össze magát, egy tőr nem sokat segít majd rajta. Csupán az esetleges férgeket lesz képes elpusztítani. Hamarvást kellően legyengül a lángfal, hogy egyes orkok megkíséreljék a beugrást rajtuk. Lángoló ruházattal fetrengnek odabent a romokon, s az elesetteken, míg nem egy védő leöli őket. De jel ez, hogy ha Arveleg nem igyekszik, bizony hamarosan betörnek ott, s folytatódik a fáradt védők halálig tartó küzdelme. A falakon is folyik még az ádáz harc, s a szürkeköpenyes mágusnő által keltett óriási fény, noha Kesának kedvez, s támadóját kivégezheti, felhívta rá a figyelmet a fenyves sötétjében. Ork íjászok veszik célba, s kik felfelé másznak a falon kívülről, sejthetik, ott egy mágus várja őket. A fal rejteke azonban megóvja őt a távolról támadó harcosoktól, s akad még védő a falon, kik megkísérlik megállítani az ellenség áradatát. Odalent indulnak új dolgok. Taltaur, s Ilsa, valamint mind az elf, mind a nimfa erők hallják a boszorkány lényeinek rikoltását, s ez baljós érzetekkel tölthetik el őket. Nem várhatnak tovább. Az elf kürtök már elrendelték a támadást, s Olassië harcedzett zöld elfjei támadásba lendülnek. A fák rejtekét használva íjaikkal tizedelik a felsorakozó orkokat, kiknek pajzsai nem fedik le egész testüket, s a tündék lövései megtalálják a réseket. A nimfák varázslataira megelevenednek a sötétség alatt nyögő fák gyökerei, s a földön zárják erős burokba az ork harcosokat, addig szorítva őket, mígnem a szusz is elszáll belőlük. A fákról leszakadó ágak hegyes végei sebeket osztanak, s a tűlevelek is sötét fellegként rontanak az orkok arcának. A fennálló sorok megbomlanak, így kénytelen-kelletlen, az ork parancsnok elrendeli a támadást azok ellen, kiket nem is látnak. Ork harcosok keresik a rejtőző nimfákat, a fák mögül lövéseket adó elfeket. Ilsa ekkor rendeli el a támadást. Az elf kürtök hangja a falakon, a kapunál, a résnél még életben lévő védőkbe tölthet új reményt. Erősítés, tán felmentő sereg érkezett. Az arany-zöld páncélba öltözött tünde harcosok pedig előrontanak a keleti falat ostromló seregnek, melynek orkjai így akár két tűz közé is kerülhetnek. A megbomlott sorok nem állják sokáig a hirtelen jött támadást. Mind Elonar úrnő nimfái, mind Thalion nagyúr elfjei súlyos veszteségeket okoznak nekik.*
*Az a némber lecsapott csapataira délen. Látta, ahogy a hatalmas lény a házak közé tenyerelt. Sikoltásától a lila köpenyes mágus csaknem leszédült odafentről. A feje zúgni és fájni kezdett. Fogait csikorgatta. Látta a teret is, ahol hirtelen elesett az összes orkja. De legalább északon, nyugaton is győzelemre álltak. Malliath egy csapat élén vágtatott át a városon. Ahol nyíltabb tér volt, Arash láthatta és ez legalább megnyugtatta. A sárkány majd helyre teszi Hëmylt. Nem érdekelte különösebben, hogy hogyan, de az megfordult a fejében, hogy a boszorkány egyszer már óriási pusztítást vitt végbe ebben az erdőben. Akkor azonban az egymással harcoló sárkányokat készületlen érhette a boszorkány támadása. Ez most másképp lesz. Arash tekintetét keletre irányította. Ott történt valami. Látta, hogy egy tünde elindul befelé, a város belseje felé. Nem igazán érdekelte, mit akar, ott már az ő harcosai voltak az urak szinte mindenütt. Egy vér elf nem sok vizet zavar. Így gondolta a sereg vezére. Meglátta a két halott lovag mellett a harmadikat is és odafentről meghallotta az elf kürtök hangját. Most hangosabbak voltak és ez bizony rossz hír volt neki. Az a fehér hajú, aki merényletet próbált végrehajtani a város védelme ellen az ostrom előtt, figyelmeztette nem csak a vér elfek mágiájára, hanem az esetleges felmentő seregre is. Úgy tűnt, hamarabb ideértek, mint gondolta. Addigra el akarta foglalni a várost, onnan már jobb helyzete lett volna a támadás ellen. Szentségelt egy sort, mielőtt a teleportálás igéjét mondta volna el. Nem messze Arvelegtől állt meg.* - Nem kell oda az a szekér, katona! Maradtál volna ott, ahonnan jöttél! *Ezekkel a szavakkal vetette hátra a csuklyát fejéről, hogy látható legyen hegekkel barázdált arca és kegyelmet nem ismerő tekintete. Közben azonban ujjai sem tétlenkedtek. Halkan kezdett mormolni, miközben szabad kezének ujjai, mintha valami láthatatlan testet cirógatnának, úgy mozogtak. S valóban, mert ez a láthatatlan test lassan az ujjak végén megjelenő kavargó anyagból kelt életre. A lény, egy levegőből és sötétségből szőtt farkas képét vette magára, de ez a lény bizony már nem volt rest. Fényes, fekete bundája alatt megfeszültek az izomkötegek, s az állat; mintha megnyúlt volna, ketté is vált. Immáron ketten várták gazdájuk parancsát, amely nem is késett sokat.* - Marcangoljátok szét! Igyátok meg a vérét! *A két árnyfarkas mintha csak e szavakra és az Arveleg felé mutató botra várt volna, elrugaszkodott, hogy rávesse magát a lovagra. Arash eközben szisszent fel, hiszen a bot, amivel mutatott, eddig támasza volt sebesült lába felől. Nem maradt itt azonban, újból teleportálni kényszerült, habár utálta ezt a varázslatot. Fájó feje ráadásul még nehezebben alkalmazkodott a helyzethez. A keleti fal magasában jelent meg. Meglephette a fáradt tünde harcost, mert hamarabb eszmélt még fájó fejjel is. Botjával bökött felé.* - Szállj, átkozott! *Ha sikerrel járt, háttal hullhatott le a fal alatt sürgölődő orkok közé, akik már harcba lendültek a közelítő elfekkel és nimfákkal.*
Merilien Lumel'Auvrea Vér elf
Hozzászólások száma : 335 Életkor : 737 Munkahely : Vérelfek vezetője, vérelf-hercegnő
A város pusztul. Ezt bárki láthatja, és habár fájó szívvel, de szép lassan tudatosul bennem, hogy a várost el kell hagynunk. Élve, vagy holtan. Szívem szerint utolsó leheletemig harcolnék, ám tudom, hogy talán okosabb lenne segíteni a túlélőknek átjutni a kapun, majd lezárni azt, hogy az ocsmány orkok ne juthassanak be oda. Anyám segítségével megnyitjuk a kaput, ami lágyan felfénylik, és csend, ó milyen nyugodt csend hallatszik a túloldalról. Erőnek erejével szakítom el a tekintetem és a kezemet a kaputól, és lépek hátrébb. A pajzs még tart ugyan, de már nem sokáig. Az én erőm is fogytán. Megölelem anyámat, és intek neki, hogy menjen át ő is a sebesültekkel. Legalább ő maradjon élve. Kifelé fordulok, és tekintetemmel megkeresem apámat, aki még mindig harcol, erőteljesen. Ám én észreveszem rajta a fáradtságot, és talán a beletörődést is. Elönt a düh. Hát nem adhatjuk fel! Ezek az ocsmány szörnyetegek nem igázhatják le ezt a nagyszerű, gyönyörű várost, ami olyan sok mindent túlélt. Egy erőteljes kardot ragadok magamhoz, kilépek a pajzs elől és apámhoz igyekszem, miközben védekezőn vágom le a rám támadó orkokat. Még fürgén mozgok, inkább elugrok-hajolok az ütések elől, minthogy harcba szálljak. Gyors, fürge léptekkel sietek oda apámhoz, majd megvágva a kezemet az egyik sebére helyezem. A vérünk keveredik, és néhány másodperc alatt, lehunyt szemmel adom át neki az összes varázserőmet, ami még testemben maradt. Apám érezheti, hogyan forr a vére, hogyan lüktetnek az erei, és érezheti, hogyan töltődik meg mágiával. Tudom, hogy ő jobban fel tudja használni a maradék mágiámat. Több igét, varázslatot tud. - Állítsd meg őket, apám! - súgom a szavakat. Az egész nem tart tovább pár másodpercnél, miközben védenek bennünket. Hamarosan ellépek atyámtól, é ismét harcba bocsátkozok. Igyekszem közel kerülni az elfhez, akit a kő alatt hagytam. Habár az orkok még mindig sokan vannak, talán eltereli a figyelmüket többi harcos és a boszorkány. Hiszen Hemyl megérkezett, itt van, és fogalmam sincs, hogy mihez fogunk kezdeni. Az összes reményem apámban van. Hogyha sikerül, akkor egy apró kerülő úton igyekszem biztonságba helyezni Daxa-t, hogy kicsit rendbe szedhessük őt. Érzem, hogy fáradt vagyok, és a mágia hiánya hatalmas ürességet hagy a testemben. Legszívesebben rohannék a kapuhoz, és itt hagynám ezt az egész felfordulást. De nem tehetem. Tudom, hogy nem tehetem.
Mikor elindulok a még fenntartott pajzs felé, ahol folyamatosan menekítik ki a lakosokat, több helyről hallok nyögéseket, halk kiáltásokat, hiszen a varázslat szépen letakarította a környéket és kétségem nem fér hozzá, hogy aki ezt okozta az a vérelf, aki most ott térdel kimerülten a a tér közepén a kardjára támaszkodva. Nem állok meg azonban a nyöszörgések miatt, hiszen az orkok sem maradnak tétlenek, még ha jó sokkal is végzett a mágia, nem tűnik úgy, mintha ez megtorpantotta volna őket, itt-ott máris kezdtek visszaszivárogni, ami azt jelentette, hogy nem sok idő kell ahhoz, hogy lerohanják a helyet. Ezt egyáltalán nem szerettem volna megvárni és inkább a férfi, az elfek vezetője felé indultam, mikor megláttam, hogy int nekem. - Bolond vagy! – kiáltottam Merilien-nek, amikor az elszaladt nem messze tőlem az egyik rom irányába. – Mindjárt lerohannak az agyarasok és az a dög sem magától van itt. – intek az ég felé, de nem állok meg, én ki akarok jutni innen. A pajzsot azonban egyre több ork rohamozza és lehet, hogy egyetlen esélyem a menekülésre a még mindig erősnek látszó elf vezér, aki szál egyenesen emelkedik fel és látszik, hogy mindent meg fog tenni, hogy a végsőkig kitartson. Talán, ha segítek neki visszavonulni, én is kijuthatok, mielőtt teljesen bekerítenek. Soha nem harcoltam még fejszével, de érzem a súlyát a kezemben és azt is, hogy talán ez a legutolsó lehetőségem, hogy kitörjek innen. - Már majdnem mindenki átjutott, aki még életben van. Vissza kell vonulni, míg áll a pajzs. – noszogatom a Sol’tis-t, ahogy elhajolok egy felém repülő lándzsa elől és készenlétbe helyezem a fegyvert. ~ Mit nem adnék egy jó íjért most! ~
Arveleg Nemes
Hozzászólások száma : 72 Életkor : 37 Munkahely : Fehérló Rend
* Arvelegnek át kellett értékelnie az addigi tervét, amikor meghallotta a barátságosnak tűnő kürtöket, valamint a több száz íjvessző süvítő hangját. Azok azonban nem az ő embereibe, vagy a vérelfekbe csapódtak bele, így minden bizonnyal az orkok seregeit kezdték megtépázni. Azon tűnődött, ha a falon keletkezett rést megszünteti, úgy a felmentő seregek is nehezebben tudnak majd bejutni a város felszabadítására. A kapu ugyan betört, ettől függetlenül az ottani erők talán nem lesznek képesek fennakadásoktól mentes átvonulást biztosítani az erősítésnek. A tűz egyre inkább a végéhez közeledett, ámbátor a merész, átugrándozó bestiákat kardélre hányták a fáradt védők. Mielőtt döntésre jutott volna, megjelent előtte a sötét mágus. Most jött el a pillanat, amikor szembe nézhetett vele. Nála sötétebb bőrű, gonosz tekintetű fickónak tűnt, mégis sugárzott belőle valamiféle erő, ami a megmagyarázhatatlansággal volt egyenlő, a Tarsis-ból érkezett lovagparancsnok számára. Hiába, ő nem konyított a varázstudományokhoz. Tisztában volt bele, hogy a támadó mágiával szemben neki védelmet nem nyújtott semmi, pajzsát szintúgy elvesztette az ütközet kezdetekor. Mindettől függetlenül, a lovak bepánikoltak, midőn a szörnyűséges átok két farkasformát kezdett ölteni. * - Küldd csak a kopóidat, mágus! Meglátjuk, hogy mennyit ér az agyaruk a szilaj acéllal szemben! * Üvöltött vissza a gonosztevőnek a lovag, ezt követően előrébb hajolt, pengéjével addig próbálta csapkodni a szekér istrángjait és gyeplőszíjait, ameddig ki nem tudta szabadítani a lovakat, hiszen azok csupán gátolták volna a terve kivitelezésében. A szörnyűséges, fekete lények ezalatt egyre közelebb értek. Így hát, Arveleg döntött... Hinnie kellett a közelben életben maradt védőkben, bíznia az akaratuk és kitartásuk erejében, ameddig az újonnan érkezett erők fel nem váltják őket. A szekérrel valószínűleg sehogy nem jutott volna el a résig, ugyanis Arash akadályt szabott neki. Előbb elgondolkodott rajta, mi nyújthatott viszonylagos jó védelmet az olyan teremtmények ellen, melyek stabilan, négy lábbal a földön közlekedtek? A magaslat. Maga mögé pillantott, halvány mosollyal az arcán. * - Várj még rám, halál! * A megrakott szekér, melyen törmelékek nyomták egymást lefelé, nem imbolygott túlságosan, így a lovagkapitány, átmászva a vezetői pozícióból a szekérhátra, felállt a rakomány tetejére. * - Rajta, rémek! Öljetek meg, ha tudtok! * Biztatta az árnyfarkasokat, akik addigra oda is értek. A páncélos katona megkísérelte kardjának élével, valamint hegyével visszataszítani a felkapaszkodó bestiákat. Az egyiknek próbálta kettészelni az orrát, a másiknak egy alkalommal az egész koponyáját. Nyilván, sok mozgásteret neki sem hagytak, ráadásul kettő célpontra egyszerre volt muszáj összpontosítania. Ő is sérüléseket szerzett a felviharzó agyarak, karmok rohamaitól. Csalinak álcázva, még addig sebesüléstől mentes lábát, mit lábszárvédő borított, lejjebb lépet egy törmelékdarabnyival "emelvényéről". Várta, hogy valamelyik szörnyeteg rámarjon végtagjára, ezután szerette volna annak a fejébe vágni fegyverének hegyét, akár karót a földbe. *
*Lumel’Auvrea sötét óráiban négy erő küzd egyszerre egymással. Az Áldás terének közvetlen környékén néhány elf harcol a Sol’tis varázslatát követően ismét megjelenő ork támadókkal, míg odabent, a lassan széteső pajzs alatt a térkaput használva Avaris lassan kimenti a város civil lakosságát. Merilien eközben Sol’tisnak adja maradék varázserejét, amelyet azért teste is megérez, hiszen nem lehet egymástól állóképességét és mágiáját elválasztani, e kettő egy és oszthatatlan. A nagyúr meglepetten pillant leányára, s biccent felé. A mellé lépő tolvajnak úgyszintén, hisz minden szövetséges jól jön harcában, mellyel a még gyengén álló pajzsot védelmezi, s az alatta lévőket.* - E várost mi építettük fel, s nem hagyom el, míg harcosaim közül egy is védelmezi! Ha élted kedvesebb, mint az, hogy kiállj mellettünk, hát távozz! *Néz rá Jeremyre, s megindul a közelítő orkok ellen. Egyik csapása elől elhajol, s lábával térdére rúgva töri szét azt, másiknak csapását immáron kardjával hárítja, majdan megperdülve mártja meg a pengét az ork húsában. A törött térdűt is ekkor öli meg. Merilien ellen már több ork támad, hiszen ő feléjük mozog, keresve Daxát. Gyorsnak gyors, noha a felhasznált mágia fizikai erején is meglátszik. Így kap hosszú, formás combjára is egy vágást egyik ellenfele sötét kardjától. Daxát meglelheti a romok alatt, ámbár neki kell a sebesült nőt kiszabadítani ork hullák, s a tér romjai alól. Azonban láthat még mást is, mint minden szemlélő. Szárnysuhogások sosem hallott zaja harsogja túl a csatazajt. S ki felpillant, mind láthatja, miként repülnek el a hatalmas égi bestiák a fenyves fái felett. Akad azonban olyan, ki letér lefelé. Néhányan követik is. A küzdelembe avatkoznak, noha látják, hogy a város nagy része immáron az orkok kezén van. Pár sárkány tüzével borítja be a tér egy részét óvó védőpajzsot, mire az úgy hullik szét, mint vékony üveg, ha játékos kezű gyermek kővel zúzza be azt. Avarist, s a kapun belépő utolsó elfeket is beborítja a tűz. Sol’tis nagyúr e pillanatban nem feleségét, leányát óvja. A pajzs, mit megemel, Merilient, s Daxát is védi a sárkányok felé szálló tüzétől.* - Meneküljetek! *Ordítja, s ő maga kardját a szárnyas lények felé tartva halálos átkot mond. A sárkány megvonaglik, s felordít fájdalmában, ám teste még rázuhan a vér elfek nagyurára, maga alá temetve őt, s rajta is marad. A sárkányok nem maradnak ott a téren, a többi szárnyra kap, s ismét felemelkedik a magasba. Lángok maradnak utánuk, s egy női test, mely megemelkedik, még mindig tartva az elf térkaput.
Malliath elrohan a csontszörny mellett, s az őt kísérő orkok nagy része is ezt teszi. Nem a szörny a cél, hanem az azt irányító boszorkány, kinek nyomát még nem lelik. Megkerülik az elfek által még tartott negyedet, s a déli fal rése felé haladnak. A sárkány lelassul, s úgy keresi ellenét. Leguggol végül a vér áztatta földre, s tenyerét ráhelyezi. Fajának nyelvén suttogja igéit, mire alig észlelhető hullám szalad szerte a földön. Hëmylt keresi a varázslat, hisz tudja, a fenyves úrnője itt kell, legyen, valahol. Midőn megérkezik a válasz, doboló fülére fogva kezét int azon orkoknak, kiket a csontszörny sikoltása nem taglózott le, s futólépésben halad tovább. A falon kívül fellelt ellenség sötét sziluettjére elébb harcosait küldi, kik fegyvereiket emelve rontanak a boszorkányra. A sárkány kivár, hadd tereljék csak el a kétlábú szörnyeteg figyelmét harcosai, még ha azokat egytől egyig le is vadássza. Nem kár értük, sosem tartotta őket elégre, ám a fenyves boszorkányának történetét jól ismeri, s azt is, hány testvérét ölte meg, midőn elátkozta ezt az erdőt. A déli negyed mellett egy hatalmas, fekete sárkány áll meg, s néz szembe a csontszörnyeteggel. Egy azok közül, kik a fenyves felett repülnek tova.
A keleti fal közelében Arveleg immáron az Arash által ellene küldött két teremtmény ellen kénytelen küzdeni. A lovak istrángját sikerrel vágja el, s így csupán ő marad a két árnyfarkassal szemben. Szúrásai rendre találnak a felfelé igyekvő lényekkel szemben, ám mintha a levegőt döfködné, nem hat rájuk. A levágott orr ugyan szertefoszlik, mint a füst, melyet elfúj a szél, de helyére új nő. A kettéhasított fej is összeforr, midőn a két farkas közül az egyik végre rákap a még ép lábszárra. A szúrás, mi koponyáját éri, végül sistergés közepette eltünteti őt, ám társa ez idő alatt felkapaszkodik, s a törmelékre taszítja a lovagot. Sötétben villogó szemei, s éles, hegyes fogsora immár ott csattan a lovag arca előtt, s ha nem tesz valamit sietve, hát e pillanatban vége is lesz neki. A falon még mindig dúl a harc, noha az orkok nyomása csökkent. Seregeik rosszul állnak, az elf, s nimfa csapatok súlyos veszteségeket okoznak, s az lentiek nem tudják rendezni soraikat kellően. A kapunál a lovagok közelharcban mind több orkot vágnak le, s a védők maradéka is sikerrel támad rájuk. A résnél azonban megérkeznek az északi falat elfoglaló orkok, s hátba támadják a rést védő fáradt harcosokat. Kesa is láthatja, miként áll meg a falon a lila köpenyes mágus, s miként érnek a rés közelébe az orkok a város belseje felől. Azonban láthat még mást is, mint minden szemlélő. Szárnysuhogások sosem hallott zaja harsogja túl a csatazajt. S ki felpillant, mind nézheti, miként repülnek el a hatalmas égi bestiák a fenyves fái felett. Akadnak azonban olyanok, kik kiválva a rendezett alakzatból, irányt vesznek lefelé. Fákat törnek ketté karmaikkal, vagy tépáznak meg, hogy leszállhassanak. A küzdelembe avatkoznak, noha látják, hogy a város nagy része immáron az orkok kezén van. Több sárkány csap le a résnél védekezők helyett a falat és a kaput védő harcosokra. Van, melyik újabb rést szakít a falon, melyen orkok áramolhatnak be. E rés éppen Kesa mellett nyílik. Van, melyik a város falára száll, szárnyaival teret seperve magának, s tűzzel borítja be az olassië-i elfek sorait. Az első sorokban küzdő tündék veszteségei súlyosak, s Ilsa és Taltaur is csupán időben felvont pajzsaiknak köszönhetik, hogy még életben vannak. Orkok is ott pusztulnak a tűzben, de ez nem érdekli a sárkányokat különösebben. Több volt ott jóval az elf. A felmentő sereg vezérei sebesen rendelik el a visszavonulást, az első csapást túlélő elfek, s nimfák a fenyves sötétjében keresnek menedéket, miközben az orkok immáron támadásba is lendülve űzőbe veszik a menekülőket. A sárkányok nem várnak tovább, nem ide igyekeztek, csupán kitérőt tettek a fenyves felé. Épp, miként érkeztek, emelkednek a magasba, s hagyják meg a további harcot az orkoknak. Így is épp elég előnyt biztosítottak nekik. Azonban ha mind távoztak, a sötétből ismét felzeng a tünde kürtök támadásra hívó hangja, s a nimfák és az elfek ismét megindulnak az orkok ellen.*
// Mese: Vér a fenyők alatt - üdv, srácok, egy kis vendégszereplésre ugrottam be, kinek örömére, kinek bánatára... //
*Aki megélte már az első Nagy Háborút, vagy az azt megelőző időket, az tudja, milyen érzés a csillagok szikrázó fénypontjai alatt több ezer halandó sárkány között repülni. Tudja, milyen érzés magasabbra emelkedve lenézni rájuk, azt a végtelen tengert, amelyben rendezett, pontos alakzatban repülnek egymás mellett, alatt, megtartva a távolságot, megtartva a szerkezetet. Furia is ezt érzi, büszkeséggel tölti el, ahogy a hozzá képest apró sárkányok szelik a levegőt. Megindultak, hogy valóra váltsák az álmot, amely visszahozza az egyensúlyt a világba, visszahozza azt a békét, amely régen ezeken a földeken uralkodott. Szándékosan ekkor indultak el és előre tervezett az is, hogy a Sötét fenyves tömege felett repülnek el. Látni akarja, hogy az orkok, akiket Malliath hathatós támogatásával Arash vezet, Zotreth küldötte, milyen eredménnyel járnak a vér elfek városával szemben. A tündék csapást csapás után kapnak, s ennek előre eltervezett, jó oka van. Olassiët már évekkel ezelőtt megtámadták, s bár azóta a város a híresztelések szerint egészen rendbejött, az elesett elf harcosokat biztosan nem tudták pótolni. Orod Opelëben még most is Inaeth csapatai az urak, s a tündék harmadik nagy városa, Lumel’Auvrea is elszenvedi majd a háború nehéz súlyát. Ahogy a fenyves fölé érnek, már látható, melyik részén ritkásabb az erdő, melyik részén szűrődik át a boszorkány átkán a lángok vöröses fénye. Furia pontosan tudja, hol keresse, s ahogy lenéz, láthatja azt is, hogy odalent javarészt a terveknek megfelelően alakulnak az események. Azonban Hëmyl is közbeavatkozott, s talán lebecsülte Thalion elfjeit, ugyanis láthatóan felmentő sereg érkezett az vér elfeknek. Csupán néhány pillantásába telik, holló tekintet villanásába, hogy több sárkány is kiválva az alakzatból lezúzva a fák ágait, betörjön a csatába. Ő maga azonban máshova érkezik. A csontszörny ellen. Tekintetével aztán megkeresi azt a csontlényt, s aztán szemei vörös tűzben parázslanak. Két kezét maga elé tartva suttog el a sárkányok ősi nyelvén néhány borzalmas szót, mely halálosabb minden másnál. Szavai jeges késként szaggatják ki a földből a recsegve síró fákat. Az erdő, a házak egy része a levegőbe emelkedik, de még föld, romok, orkok és elfek is kerülnek a varázslat mezejébe. A denevérek, s a csont szörnyeteg tehetetlen mozdulatlansággal emelkednek egyre magasabbra. A nőstény szemei fekete tűzbe fordulnak, s hirtelen ökölbe szorítja mancsait két lábra ágaskodva. Egy roppant vérfagyasztó sikoly, s riadt szárnycsapkodások, aztán a szörny és a többi sötét lény hamupernyeként szállingózva hull lefelé. Furia ekkor emelkedik csak fel, csatlakozik a többi távozóhoz, s hagyja, hogy Malliath, s Arash kihasználja a rövid segítséget, s végleg megtörje az ellenség ellenállását.*
Hëmyl Boszorkány
Hozzászólások száma : 40 Életkor : 1239 Munkahely : Sötét fenyves
// Mese: Vér a fenyők alatt - beleköptél a levesembe, Furia! //
*A boszorkány érezte, hogy a démoni szörnyeteg kezd irányíthatatlanná válni. Próbálta akaratát ráerőltetni, de nem működött. A csontszörnyet akaratával arra bírta, hogy támadja meg azt a hatalmas, fekete sárkányt, ami akadályozta. A szörny el is indult, viszont jó félúton egyszerűen eltűnt, semmivé vált. Jobban mondva hamuvá. Hëmyl rettenetes sikolyt hallatott, mikor felpattantak szemei és ismét saját szemeivel látott. Kissé meg is szédült a váratlan váltástól, de megrázta a fejét, s már mindent jól látott. Hallotta, ahogy a sárkány a magasba emelkedik, érezte, hogy elhagyja társaival együtt a várost. Az erdő az övé, a sötétség pedig közvetítette felé a mozgásokat. Látta a felé tartó orkokat is. A szerencsétlenek meg merészelték támadni őt, a saját területén! Kezdte taszító bűbájjal, s az első hork hanyatt is vágta magát a fák sötétjében. Oda még nem ért el a lángok fénye. De a boszorkány nem maradt veszteg. Démoni kacaj hagyta el a száját és elsuttogta a következő idézetet. A közeledő két ork alatt ekkor nyílt meg a föld és azok kapálózva, visítva hullottak is a mélybe. A boszorkány kezével a közeli fa ágai felé nyúlt, s egy nyílszerű faág vált le róla. Már repült is a következő ork felé, s állt a torkába. Azonban a többi már túl közel jutott, s a sötét köpenybe burkolt nőszemély fehéren világító arcát is elrejtette, s eltűnt előlük. Kacagva, oldalról támadta meg őket.* - Ez az erdő az enyém! Pusztuljatok! *Kezei között formálódott sötétséget eresztette rájuk. Az örvénylő forgatag egymás után falta fel az orkokat, szó szerint. Csak csontjaik és fegyvereik maradtak a nyomában.*
*A fal tetejéről sokat nem tehetett. A csata nem kedve szerint alakult a keleti falon kívül. A felmentő sereg gyorsan visszaszorította a fal közelébe harcosait. Hiába kemény küzdők az orkok, az elfek varázslataival nem tudtak mit kezdeni, ahogy a sötétből rájuk rontó pihent katonákkal sem. A lovaggal, akivel talán már végeztek a megidézett árnyfarkasok, szintén nem foglalkozott. Neki már a sereggel kellett törődnie. Nem volt már kipihent, sebesült is volt, meg kellett gondolnia, mit fog tenni. Amíg gondolkodott, nagy zaj lepte meg az ég irányából, és amikor felnézett, sötét arcát gúnyos öröm öntötte el. Hát a sárkányok mégis beavatkoztak a csatába! Itt repültek el felettük, de az ütközet nem hagyta hidegen őket, pedig láthatóan nem álltak a támadó seregek rosszul. Fehér fogai kivillantak, amikor hátranézve látta, hogy öntik el tűzzel a főteret. Ott úgysem volt sok ork, tett róla az ellenség erős vezére. Ellenben a fal áttörése és a csatába avatkozás orkokat is megölt. Viszont sokkal több elfet, akik hátrálni is kezdtek.* - Nyúlszívűek! Ennyi tudtok a fene nagy önteltségetekkel, tündék! *Ordította magából kikelve, és öklével még a levegőbe is csapott. A sárkányok ezután emelkedtek a levegőbe és neki is jobb dolga lett.* - Támadjatok, öljétek meg mindet! *Ordította a falnál tömörülő orkoknak, aztán inkább a körülötte újrainduló csatával foglalkozott. Botjára támaszkodva bicegett odébb, ahol még elfek próbálták a falra felmászó orkokat visszalökni és előbb tűzgömböt küldött rájuk, aztán pedig botját akasztotta a lábuk közé, hogy elgáncsolja őket. Ha ez sikerült, rögtön fejbe is vert az egyiket, hogy minél több ork vethesse meg a lábát a falon. Érezte, ahogy eltűnik az a nagy varázslat, amit megidézett a fenyves boszorkánya, tehát a sárkányok, vagy Malliath ezt is megoldották. Malliath azonban, bár ezt Arash nem tudhatta, nem a csontszörny ellen vitézkedett. Orkjait ösztökélte a boszorkány ellen, hogy felmérje erejét és stílusát. Ez idő alatt pihent is egy keveset, amíg harcosait egymás után küldte Dremerhez Hëmyl. Aztán kardját a földbe szúrva indított tűzcsóvát Hëmyl ellen, majd kardját felkapva, futva próbálta megkerülni a boszorkányt. Nem számított neki, hogy sikerült-e megölni, sejtette, hogy nem, azonban a következő támadás, ha sikerült közel kerülnie hozzá, kardjával indult a boszorkány ellen. Vágásra emelte, és sújtott le, és már el is lépett a sötétség felé, hogy újabb támadási felületet keressen.*
Igazán vegyes érzelmek küzdenek bennem, félelem, düh és menekülési vágy, de azt sem hagy hidegen, hogy még, ha csak félig is vagyok vérelf, mégis csak az én népemet mészárolják le a szeme előtt. Persze legszívesebben ettől az egésztől olyan messze lennék, amilyen messze csak tudok, de nem vagyok ostoba, hogy az elmúlt időszak alatt, főleg amit Nawa táborában töltöttem, de jöjjek rá, hogy ebből a háborúból senki nem vonhatja ki magát. Megpróbáltam és nem sikerült, a harcok, mintha csak a nyomomban lihegtek volna. Lehet, hogy tolvaj vagyok, de az élet megtanított rá, hogy sokszor meg kell küzdenem az életben maradásért…….és most úgy néz ki, hogy nem kerülhetem el, hogy választanom és tennem kell érte. Főleg az után, hogy Sol’tis, aki a vérelfek vezetője, kerek-perec megmondta, hogy nem menekül, míg van, aki védi a várost. Én meg ott álltam egy szál magamban vele és sehol egy kósza erősítés. Mikor a vérelf lány elszalad mellettem, hirtelen nem tudom mi lelte, de végül Sol’tis felé indulok kis habozás után, aki felé ismét megindulnak a térre érkező orkok és aki kimerülni is látszik. - Ez itt már csak mészárlás. – vetem oda, hiszen nyilvánvaló, hogy már mindenhol elöntötték a várost az agyarasok, különben nem lennének itt. Még egy pillantást vetek a pajzs védelmében már majdnem mindenkit kimenekítő kapura, aztán a férfi oldalára lépek. Ekkor látom meg az egyik hulla alól kilógó íjat és a mellette heverő, szinte teljesen tele lévő nyíltartót. Lelkesen villan meg a szemem, a baltát az övembe tűzöm és felkapom kedvenc fegyverem, hogy azonnal próbára is tegyem. Elégedetten morranok fel, ahogy a férfi mellől két ork felbukik, az első két vesszőmmel a mellkasukban, de gyanakodva kapom fel a fejem a szárnysuhogásra, mert közben a csontlényről el is feledkeztem, sőt a boszorkány nyomasztó jelenlétéről is az íjnak való örömömben. De ez nem az, hanem egy sárkány, ki máris tátja hatalmas száját, hogy lángba borítsa a teret. Valószínűleg csak a mágiával segített fürgeségemnek köszönhetem, hogy nem égtem halálra, hiszen azonnal egy pajzzsal a karján elesett agyaras holtteste mellé vetődtem és rántottam magamra fedezéknek, de bal vállamat még így is megperzselte a tűz. Fájdalmasan szisszentem fel, de még hallottam az elf vezér kétségbeesett szavait és valami varázslatot, aztán a sárkány üvöltését és egy földnek csapódó test hangját. Gyorsan lehengerítettem magamról a vérző és orrfacsaró égett bűzt árasztó testet, hogy menekülhessek ha kell és azt láttam, hogy ahol az előbb Sol’tis volt, most a szárnyas dög hever. - A Jó büdös életbe! - mázolom el a képemen a vért, ami szerencsére nem az enyém, majd rohanva megindulok a sárkány tüze által most még az orkoktól is megtisztított téren, a dög felé, hátha meglátom Sol’tis-t és még él. Íjamat feszesre húzom és úgy közeledem, ha kell még pár vesszőt eresztek a gyíkféregbe, a szemét, nyakát célozva és próbálom megkeresni az elfet. Fél szemmel még látom, hogy a kapu áll, talán most már ha él még, hajlik rá, hogy átcibáljam.
Merilien Lumel'Auvrea Vér elf
Hozzászólások száma : 335 Életkor : 737 Munkahely : Vérelfek vezetője, vérelf-hercegnő
*Az orkok körbevesznek minket, és szinte érzem, hogyan esik el percről perce a városunk. A mi szeretett városunk. Érzem a szívem mélyén, hogy menekülnünk kell, hogy már nem tehetünk semmit, ám apám szavai büszkeséggel töltenek el, amit Jeremynek mond. Nincs időm a büszkeségre, hiszen Daxa-t akarom megnézni, él-e még. A mágiám nagy részét átadom apámnak és érzem, hogyan rogy meg a térdem. Veszek egy nagy levegőt, kirázom a fejemből a kábulatot, és habár gyenge fizikummal, de igyekszem az utolsó állóképességemet összeszedve megindulni előre. A pajzs már alig tart, de látom, hogy már nem sok elf vár a menekülésre. Anyám még mindig segíti az idősebbeket, ő marad utoljára: szinte tudom. Kardomat szorosan markolva igyekszem közelebb jutni harcostársamhoz. Néhány orkot leszúrok, ám néhány vágást én is kapok. Nem vagyok már elég gyors, érzem magamon. Talán a pajzs felé kellett volna mennem, ám hajt a kíváncsiság, hogy megnézzem él-e még az elf. Odaérkezvén gyors mozdulatokkal, hangos nyögéssel távolítok el néhány hullát és pillantom meg az elfet. Még él! Hatalmasat dobban a szívem, és igyekszem minden erőmmel a lány hóna alá nyúlni. - Gyere, sietnünk kell. A kapu... - nézek a pajzs felé, ami még áll. Egy darabig... Lágy pofonokat adok a nőnek és igyekszem arra ösztönözni, hogy utolsó erejével próbáljon meg a saját lábán jönni mögöttem. - A túloldalon vár a segítség! Gyerünk! - biztatom, miközben védem magunkat. Még néhány vágást kapok, és nem is figyelek arra, ami körülöttünk történik. Az erőveszteség, a mágiám hiánya és a harc teljesen elvonja a figyelmemet. Szinte csak vonszolom magunkat, elhárítva néhány ütést. Apám pajzsát hálával fogadom, és ennek segítségével lépünk be a pajzs alá. Anyám magához ölel, és Daxát egy másik elffel együtt juttatja át a kapun. Még néhányan vannak a téren, én pedig apámat figyelem. Ekkor tudatosul bennem, hogy mik is repülnek fölöttünk, hogy miért sötétült el még jobban az ég. Tátott szájjal meredek az égre, majd látom, hogy apámra esik az egyik. - Apám! - kiáltok, szinte sikítva, tágra nyílt szemmel. Megindulok kifelé, ám anyám erős, mégis meleg keze kap el. - Menj át. Gyerünk! -lökdös a kapu felé, míg én zokogva igyekszem apám felé sietni. Ám az erőm elhagy, utolsó lélegzetvételeimmel nyeldeklem a bűzös csata levegőjét, majd érzem a húzást, amivel átkerülünk a kapun túlra. Érzem anyám meleg kezét a karomon, ám érzem a hiányt is, melyet apám hagyott a szívemben. Majd elsötétül a világ és elájulok, nem látva, hova kerültünk a kapu segítségével...
* A falak biztonsága menedéket nyújt az ork vesszők ellen. A közelben hallható ütődő hangok csak egyet jelentenek a fiatal nemes számára. Mégpedig nem mást, minthogy az orkok előszeretettel szeretnék megszabadulni tőle. Pedig ha tudnák, ereje mennyire nem illik az ilyen nyílt harcokhoz, talán érdeklődésük is alábbhagyna. Kesa már szinte a torkában érzi szívének dobogását. Most aztán valóban jól megcsinálta. Sikeresen felhívta magára az orkok figyelmét. Eddig sikerült a háttérbe húzódva beleszólnia a harcok alakulásába, azonban most azzal a villanással célpontot csinált saját magából. Nincs mit tenni. Ha nem kíván közelharcban szembenézni az orkokkal, akkor egy másik varázslatához kénytelen folyamodni. Enyhén remegő kezei szeme közelében kezdenek kutakodni. Egy gyenge szempilla után kutatnak, melyet a következő varázslatához használhat fel alapanyagként. * - Akan adalah kenyataan, menjadi subyek mantra tembus pandang. * Mikor végre egy ujjai között akad, az alábbi szavak hagyják el ajkait, miközben a szempillát ajkai elé helyezi. Még nem ér a varázslata végére, mikor egy orknak sikerül felmásznia a falra, így saját szemeivel láthatja, amint a mágus szemei előtt tűnik el. Értetlen tekintettel mered maga elé, miközben a fal többi részén próbálja megtalálni az elveszett személyt, sikertelenül. Kesa mozdulatlanná dermedve várja a fejleményeket. Várja, hogy az ork tovább haladjon és kinézzen magának egy elfet, akinek nekieshet. Ez az ork azonban más, mint a mire számított. Pár szál haja meglebeg a menetszélben, ahogy a mágus volt helye felé közelít. Kesa legszívesebben elfutna, de ez a varázslata csak a szemet csapja be. Ha most futásnak eredne, akkor még egy orknak is feltűnhetne, mi is történik körülötte. No nem mellékesen, az ifjú nemes lábai sem akarnak oly lendületességgel reagálni, ahogy azt tulajdonosuk elvárná. Kezében még mindig ott szorongatja fegyverét, hogy ha túl közel merészkedne az ork, akkor ő legyen, akinek a támadása felkészületlenül érhesse a másikat. Lépés lépést követve közelít hozzá az ork, és már alig két méter választja el őket egymástól. A Klensbane ház örököse erőteljesen megszorítja a két keze között megpihenő fegyveren, és egy mély lélegzetvétel közepette megerősíti magában elhatározását. Lábaiban az izmok megfeszülnek, ahogy lendületvételre készülnek. Feleslegesen. Az ork holtan borul előre, alig pár centire a mágus lábaitól. Hátából egy vérelf nyílvesző mered kifelé. Megkönnyebbülés fut végig Kesán. Nem kellett támadnia, így varázslata sem oldódott még fel. Ő pedig végre elhagyhatja ezt a helyet. Láthatatlansága ellenére nem egyenesedik fel teljesen. Jobbnak tartja továbbra is kiélvezni a városfal nyújtotta biztonságot. Így halad előre, mikor az ő füleit is megcsapják a sárkányok szárnycsapásának hangjai, de ami igazán letaglózza, az a nem is olyan messze földet érő sárkány látványa, illetve ahogy a méretes test alatt úgy adja meg magát a város fala, mintha csak valami kártyavár lenne. Még a fedezékkel sem törődve tesz hátra pár lépést, hogy távolabb kerülhessen a méretes bestiától. Miközben egy önmagából kikelt üvöltésre lesz figyelmes, a sárkányon túlról. Szerencséjére azonban amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ismét a levegőbe kívánt emelkedni a sárkány. Annyi időt sem hagyva a fiatal nemesnek, hogy elgondolkozhasson azon, miként is kéne szembeszállniuk a sárkányokkal. Már ha egyáltalán szembe akarna szállni bárki is önként egy ilyen fenevaddal. Tekintetével, sok más védőhöz hasonlóan, követi a szárnyas fenevadakat, mígnem azok ismét a lombok felé nem emelkednek. Csak ezt követően fordul a korábbi kiabálás irányába. Egy sötétbőrű férfit pillant meg, aki rövidesen ismét hallattatja erőteljes hangját. Annak ellenére, hogy eddig csupán orkokkal találta magát szemben a Klensbane ház örököse, mégis az az érzés uralkodik el rajta, hogy ez a férfi nem a várost akarja megvédeni. Ezt igazolja az is, ahogy botjával rátámad a fal védőire. Egy pillanatig még elidőzik tekintete a boton, mielőtt belekezdene varázslatába. * - Jadilah subjek kekhawatiran oleh musuh sekarang! * Erőteljes szavak hagyják el száját, miközben kezei is táncra kelnek, mígnem az utolsó szóra lecsukásra vezeti szemhéjait. Amennyiben a varázslat eléri Arasht, a sötét mágus előtt legnagyobb félelme elevenedik meg, amit rajta kívül, csupán Kesa láthat, de a Klensbane ház örököse is csupán annak elmosódott, körvonalait láthatja. Ha Arash nem képes legyőzni legnagyobb félelmének megtestesülését, az könnyen Dremer birodalmába küldheti a sötét mágust. *
Arveleg Nemes
Hozzászólások száma : 72 Életkor : 37 Munkahely : Fehérló Rend
* Arvelegnek sikerült elpusztítania az egyik lényt, habár nyilvánvalóvá vált előtte, miszerint csupán akkor voltak hajlandóak megszűnni a sötét mágiából származó bestiák, amennyiben a fejüket teljesen átdöfte a kardjával. Némi örömittas hangulat kerítette hatalmába, mikor győzelmet aratott Arash varázsfarkasa felett, azonban kevés ideig tartott a mámor, hiszen a második szörnyeteg pillanatokon belül leteperte a törmelékrakásra a lovagot. A teremtmény iszonytató fogsorát a férfi arca előtt csattogtatta, a lehelete ridegséget, halált árasztott magából, fénylő szemeiből a veszettség és őrület sugárzott. Két kezével az árnyfarkas fejét próbálta eltolni magától, azonban érezte, nem tudhatta sokáig visszatartani a vészjósló agyarakat. Ismét úgy döntött, hogy áldozatot hoz. Bal, csuklószorítóval ellátott alkarját belenyomta a támadója pofájába, amire az rámart. A gyilkos agyarak egyre inkább ráfeszültek a páncélra, s horpasztani, lyukasztani kezdték azt. Tarsis nemesi származású fiának igencsak nehezére esett visszafojtani magából a kiáltást. Oldalra kapta a fejét, ahol meglátta kardjának markolatát. * - Gyerünk már, csak még egy kicsit! * Facsarta ki a szavakat, összeszorított fogai közül, miközben jobb kezének ujjaival a fegyvere után kaparászott a törmelékek között. Mikor végre sikerült érte nyúlnia, erősen megmarkolta, s megkísérelte azon nyomban átszúrni vele a farkas koponyáját. Ezt követően szeretett volna lemászni a szekérről, de csupán lezuhant a földre, a véres sárba esett. Ebben a pillanatban az égre nézett, baljós hangokat hozott a szél magával. Ismerte ezt, valahol már tapasztalta, s tudta, csakis rosszat jelenthetett. Megfagyott ereiben a vér, amikor rájött. * - Istenek, legyetek irgalmasak! A sárkányok megérkeztek. * Mondta, miközben a szárnyak csattogásának hangja egyre kivehetőbbé vált. A szekér kerekének támaszkodva fölkelt a talajról, majd a város felé fordította tekintetét. Mikor újra a védőkre nézett, látta, ahogyan elevenen égtek el a kaput védő bajtársai, valamint a falakon is egyre inkább megtizedelték a harcosokat. Talán nem maradt több remény... Arveleg egyik halott harcostársához bandukolt, elvette tőle a pajzsát, saját sebesült baljára próbálta rögzíteni, hiszen azzal már képtelen lenne jó ideig kardot forgatni. A pajzs tompa húzóerejét még el tudta viselni, noha nem kölcsönzött neki kellemes élményeket a súlya. Kissé megpihent, mély levegőket vett, lassan kísérte figyelemmel, ahogy egyik kósza hajtincsén piszkos izzadságcsepp csordult végig. Felébredt benne valami ősi harag, a gyűlöletnek egy új szintje ellenségei iránt, ahogyan meggyilkolt testvéreinek csonkított testét bámulta. A félelem ideje elmúlt, a végső határozottságé következett. * - Lanuriaaa!! * Üvöltötte még egyszer, teljes hangerejéből, majd ráfordult azokra az orkokra, akik hátba akarták támadni a megfáradt, keleti falnál állomásozó védőket. Az egyik gonosz lényre rontott. Leadott felé két csapást, az egyiket felülről indítva, a másikat vízszintesen, utána pajzsának szélével kívánta szétroncsolni annak gégéjét. Amennyiben nem érkezik rövid időn belül segítség, ha tényleg meg kell halni, úgy karddal a kezében vész majd oda, ahogyan egész életét leélte. *
*A Nyugati szeglet erdeiben megjelenő Merilien és Daxa végre békességben megpihenhet. Fajtársaik óvó, ápoló karjai támogatják őket a térkapu még mindig fennálló kijárata mellett. Az erdő, melyben nyílt csendes, hűs békességet áraszt. Csupán a kapu résén át hallik a várost elborító háború borzalmainak hangja. Merilien még láthatja, miként tartja Avaris a kaput, s láthatja, miként hajlik anyjának haja lassan őszbe. Érhető, a Szent kút vize kell a kapu megnyitásához, ám ennyi idő után nem csupán a varázslatos víz ereje fogy, hanem az elfé is, ki az átjárót nyitva tartja, hogy mind, ki menekülni kíván, elhagyhassa Lumel’Auvrea romos városát. Daxát két barna hajú zöld elf támogatja, s rögvest sebeivel kezdenek foglalatoskodni, miként teszik azt a vér elf hercegnő sebeivel is, amennyiben megengedik. A kapun keresztül kísérhetik figyelemmel a küzdelem alakulását a téren. A pajzs már nem létezik, Sol’tis kedvese kiszolgáltatva várhatja az első orkokat, kik majd a térre lépnek. A megmenekült vér elfek nem tudják elhagyni a kaput, míg látják városukat pusztulni. Aggódó szemeiket a résre függesztik, mi nyitva marad még. Sol’tisért, Avarisért, de már a félelf tolvajért is aggódnak, kik még a téren vannak. Zöld elfek jelennek meg fegyverben. Íjászok, kiknek tegezében nyilak sokasága hever, s oldalukon ívelt elf pengék lógnak. Nincsenek túlságosan sokan, élükön egy igen méltóságteljes nagyúr áll. Az erdő urának arcát hagyományos, elf fonatokkal díszített, hófehér haj borítja. Rebesgetik, hogy Elsga elesésekor őszült meg hirtelen. Gilchanar az, aki az Elsgából elbujdosott nyugati elfek vezetője.* - Edain őrei! Nem nézzük tétlenül ezt! *Kardját kiemelve ugrik át a kapun, s katonái némán követik őt.
Jeremy léptei a csatazajban nem hallatszódnak, midőn a sárkány holttestéhez közelít. A sárkány nyaka alól ismerős felsőtest lóg ki. A markáns elf arc szemei csukva, megviselt, kormos ábrázatát vércsíkok szabdalják, miként a sárkány körül is mind növekszik a vörös tócsa. A tolvaj felajzott nyilára nincs már szükség, a sárkány üveges szemei nem is követik mozgását, s a hatalmas test sem mozdul légzés ütemére. Sol’tis pillái megrebbennek, első mozdulatával fegyverei után kapadozik kezével, miközben a sárkány nehéz teste a földhöz szegezi. Nem éri el őket. Orkok tűnnek fel a téren. A romok között bukdácsolva, társaikon, s az elesett elfeken taposva közelítenek. A halott sárkány jó sárkány, nem tartanak tőle, az ott álló egyetlen elf, s a kaput őrző nő az áldozat, akire vágynak.
Avaris mellett új, pihent elfek érkeznek. Nyilak zápora száll át a téren, s az elején őket vezető, fehér hajú férfi kivont kardja az orkokra mutat.
Délen, hol Inan végül a csontszörny és az orkok együttes támadására feladja az eddig tartott kerületet, hátrálva közelítenek a város főtere felé. Nem maradtak túlságosan sokan, fáradtak, véresek, és nincs olyan, kinek ne lenne valamilyen sérülése. Az erdő sötétjében másfajta ütközet zajlik. A fenyves boszorkánya küzd a sárkány által reá küldött orkokkal, s egymás után vadássza le őket, míg nem maga a sárkány kerül vele szembe. A boszorkányból sokat kivett a csontszörny létrehozása és irányítása, s megviselte annak pusztulása, de nem lebecsülendő ellenfél.
A keleti falnál, mely lassan inkább csupán romhalmaz, a sárkányok tüze meglódította az ork sereget. Sok védő esett el, noha mind az elfek, mind a lovagok közül maradtak még túlélők. Az ork seregek azonban erőteljesebbekké váltak, hiszen a sárkányok támogatása levegőhöz juttatta őket. Arveleg bal alkarját áldozza be az árnyfarkasnak, midőn azt legyőzi végül. A küzdelemben újabb sebesülést szerezve tér vissza a réshez, hol az északi falat elfoglaló ork hadak is megérkeznek, két tűz közé fogva az első rész védelmét. A lovagok vezetője ekkor ront oda fúriaként, s pajzsával, a kardjával kivégzi első ellenfelét. A résnél a tűz végleg kialszik, de az orkok e pillanatban nem ott tömörülnek. Arveleg ellen azonban rögvest három ork tülekedik, nyomasztó túlerejük elönti a fáradt védők maradékát. Egyikük a lovag lába felé csap fejszéjével. Csupán a lábszárvédőjét repeszti meg, míg a második kardját magasra emelve készül a lovagra sújtani, s harmadik ellenfele igyekszik Arveleg háta mögé kerülni. Hasonló helyzetben vannak a rés védői is. A lovag elszánt támadása azonban új lelket önt beléjük. Megszállja őket ama végső elkeseredés, mi a Fehérló Rend alapítójában is munkál, s hihetetlen, végső erőfeszítésre sarkallja mindet.
Kesa láthatatlansága elegendő ahhoz, hogy Arash ne vehesse észre a mágusnőt, ki őt szemelte ki. A sötét bőrű mágus sikerrel küld a halálba egy védőt, s tán többet is tenne, ha nem érkezne az átok a szürkeköpenyes Klensbane-lánytól. A mágust elöntő rettegés lassan testet ölt, csupán számára, s az őt megátkozó nemes számára láthatóan. Akad még vér elf, ki a falon leölve ellenét hallva a korábban rivalló hangot, megleli a mágust, s az ellenség vezérét sejtve benne támadásba is lendül ellene. Ha Arash nem figyel kellően, könnyen lehetséges, hogy hamarabb találkozik a Halál urával, mintsem azt tervezte volna. A mágusnő illúzióját felfedi saját varázslata, s abban a pillanatban hull le róla az álca, amelyben átkát a sötét bőrű mágusra mondja. A falra feltörő orkok azonban még ott vannak, s hamarosan támadják is a Klensbane-ház örökösnét.
Az erdő sötétjéből tünde harcosok rontanak ismét az orkoknak. Nyilaik pontosak, karjuk pihent, lábukban még van erő, s pajzsaikat nem festi még sötétre az ellenség vére. Nimfák is törtetnek, s az orkok nem tudják őket megfogni. A természet az orkok ellen fordul, hisz a boszorkánynak más dolga van. Nimfák varázslatai pusztítják őket, miközben Ilsa kardját már megfesti a vér. Előretör, s csapatai élén a kapu irányába halad. Taltaur a sereg másik felén tör előre. Merilienre gondol, hogy vajon a hercegnő életben van-e. A vér elf lány ölelése, bőrének melegsége jut eszébe, s kardja eme emlékkel súlyosbodva vágja le az elébe álló ork fejét. A falon kívül álló ork had immáron fáradtan hátrál a rájuk támadó sereg elől. Hamarosan Arveleg mellett is megjelennek az első felmentő erők, lévén, ott nincs a falon kívül számottevő ork haderő. Az első zöld elfek, kik Olassië nagyurának parancsára érkeztek, a résen betörnek, s a északi falról érkezett orkokkal szállnak szembe.*
Hëmyl Boszorkány
Hozzászólások száma : 40 Életkor : 1239 Munkahely : Sötét fenyves
*Elpusztította a felé tartó orkokat. Azonban a tűzcsóva meglepte. Egy elf támadt rá. Ez is meglepte és az is, hogy az elf az orkok között mozgott, azok mégsem ölték meg. Azért nem azért volt Hëmyl a fenyves rettegett boszorkánya, hogy holmi tűzcsóva végezhessen vele. Arra volt jó, hogy az elf elfuthasson előle. Amikor a boszorkány a tűz múltával leengedte a pajzsát, már nem volt sehol. Rosszat sejtett és csak úgy vaktában ugrott félre.* - Bolond vagy, tünde! A sötétség az én birodalmam, itt te vendég vagy…. *Sikoltotta, miközben figyelte, hogy hasítja át a hűlt helyét a kard.* - Nem szívesen látott vendég! *Karmaival az egyik mellette álló fába markolt, és újra mormolni kezdett. A fák halk suhogással elevenedtek meg a sárkány körül. Ahogy próbált arrébb jutni, hogy megtámadhassa a nőt, vastag ágak szakadtak le és csapódtak neki felülről. Tetvek, nyüvek és minden egyéb lény, ami még megélt a sötét fenyők környezetében, támadt a sárkányra. A boszorkány elengedte a fát és lábával a földre dobbantott. A dobbanás hangja Malliath lába alatt zengett és a megnyíló föld, ha nem figyelt mindjárt a sötétségnél is sötétebb mélységgel kecsegtette. E mélységben gyökerek vártak, hogy körbeöleljék őt és addig szorongassák, amíg van benne szusz.*
Nem vagyok hős típus, mint ahogy már többször bebizonyosodott és most sem ez vezet, amikor kellő óvatossággal közelítek a sárkányhoz, mely alatt közelebb érve már megpillantom a vérelfek vezetőjét is, aki láthatóan még él és még ilyen állapotban is a fegyveréért tapogatózik. A sárkány viszont legalább döglött és ez nagy megnyugvással tölt el, na nem mintha egyébként lenne miért nyugodtnak lennem. Ránézve a terebélyes tetemre tudom, hogy esélyem sincs kézzel megmozdítani, de habozok itt hagyni is. Azonban már látom az első közeledő orkokat és, ahogy a sárkány dög megmozdítására, arra is esélytelen vagyok, hogy egy magam felvegyem a harcot velük. Sol’tis fegyvereihez lépek és a kezéhez tolom őket, majd a szemébe nézek. - Sajnálom! Ha lenne időm……….és ekkor, mintha csak valami hallhatatlan segélykiáltásra jelennének meg, a még mindig nyitott átjáróból zöld elfek csapat zúdul elő egy fehér hajú, nemes kiállású elf vezetésével és azok azonnal az agyarasoknak rohannak. Mégis tehetek valamit talán? Jó pár kisebb-nagyobb gerenda, törött deszkák hevernek a téren, így a nyert idő talán elég egy egyszerű emelőhöz. Egy rövidebb tönköt húzok gyorsan oda, majd egy hosszabb rudat teszek rajta keresztbe, aminek egyik végét Sol’tis beszorult teste mellett nyomok a tetem alá és megpróbálom a másik végénél a súlyommal megemelni. - Húzd ki magad! – lihegem, ahogy fél szemmel közben az orkokat lesem.
*Malliath biztos volt benne, hogy a boszorkányt eltalálja. A kardja olyan erővel és olyan sebesen csapott le, hogy lehetetlen volt kitérni előle. A boszorkánynak mégis sikerült. A sárkány azonban nem hagyta ennyiben, újra támadott. Nem válaszolt a kétlábú nőstény szavaira. Provokáció volt, fel akarta dühíteni, de itt volt a lehetőség, hogy bosszút álljon megannyi testvéréért, akiket az előző háborúban ölt meg a nő. A sötétben bujkálva kereste a lehetőséget az újabb támadásra, amikor meghallotta a fák susogását maga körül. A neki csapódó faágak felsértették az arcát, megütötték, de ez csak feldühítette. Felordított, s a körülötte zúgó természeti anyagok úgy hamvadtak el, mintha sosem lettek volna. A lába alatt megjelenő erőteljes rezgés gyanút ültette el szívében, és helyesen is gondolta, csakhogy gyorsabb volt nála a boszorkány. A sárkány alatt megnyílt a föld és csak lélekjelenlétének köszönhette, hogy nem esett bele mélyen. Malliath egy villanással öltötte fel vörös pikkelyes alakját. A nagy sárkánytest egy pillanatra megszorult a fák között, amíg nekifeszülve ki nem törte azokat, amik fogva tartották. Szájából tűz tört elő, s bár a boszorkány ott volt valahol, nem tudta, pontosan hol. A feltételezett irányba, és annak szélesebb környezetébe is küldte a tüzet. A fák, az avar hirtelen gyúlt lángra és talán a boszorkány is így járt.
A keleti fal résénél az északról jött ork sereget meglepte a hirtelen jött ellentámadás. Azt hitték, ezek a védők már hamar elesnek. Ha Arveleg legyűrte előző ellenfeleit, azért akadt még ork, aki buzogányát magasra emelve csapott le a lovagra. Ha pajzsával hárított, akkor érezhette fájós kezében a buzogány erejét, és az ork nem állt meg. Fehér ork volt, méretes, kötött izomzatú, és büdös szájú. Egymás után csapott le Arvelegre többször is, nem emelte közben vissza a fegyvert, hanem visszakézből is ütött. Arash eközben újabb védőt küldött ki a fal magasából a Halál urának, amikor valami furcsaság történt. Nem hallhatta a csatazajban Kesa átkát, de megérezte, hogy történik valami. Mintha a vér elfeknek erősítés érkezett volna. Új alakok sötétlettek körülötte, kezüket nyújtva felé. Előbb azon családtagjai, akiket ő maga ölt meg, aztán egyre-másra összetört csontú, szétzúzott, megégett és még ki tudja, hányféleképpen megölt korábbi áldozatai fordultak felé. Nem élők voltak, nem….kísértetek mind, akik visszajöttek, hogy nyomorulttá tegyék. De megjelent ott Formenye, az a némber, aki a zöld elfek városának ostromakor megvakította őt. Pedig annak megmentette életét. A barna bőrű mágus elsápadt, botját maga elé emelte, két kézre kapva.* - Ne közelítsetek! Ti már nem éltek! Ti meghaltatok! El innen…! *Hátrébb lépett és megbotlott egy hullában. Így esett hanyatt, az árnyékok azonban mégis egyre közelebb jöttek hozzá.* - Kszasszum! *Kiáltotta, mire a bot végén a levegő hullámzani kezdett, s aztán a kísértetek felé repült egy mozdulatára. Dehogyis volt neki ideje és ereje arra, hogy befolyásolja a csatát odalent! A saját félelmei foglalták le. Még a kegyetlen Arashnak is van lelke és ez a lélek időnként kimondottan szenved saját tetteitől. Mi sem rosszabb attól a félelemnél, hogy saját tettei hozzák majd fejére a halált!*
Daxa Lavenir Zöld elf
Hozzászólások száma : 372 Életkor : 186 Munkahely : Idomár
Tompa zajokként hallom a síron túli sikolyokat, a szárnycsapkodásokat. Árnyékok suhannak el zárkám rései előtt, megtörve a be-be törő enyhe világosságot. Morgások, kiáltások, varázsigék hangjait hallom szállni a szélben. Nem tudom, hány percbe lehetek ott, mikor valami - vagy valaki- elkezdi le kaparni rólam a romokat. Megmarkolnám fegyverem, ha lenne a közelemben, de jobb híján egy nagyobb követ kapok ép kezembe, hogyha esetleg ork lenne az illető, egyből lesújthassak. Még a légzésemet is visszafogom, ahogy lassan beterít a "fény" (már amennyit Hemyl átka megenged), s bizonytalanul pillantok ki. Megnyugodva veszem tudomásul, hogy Merilien tért vissza értem. Arcomon a félő grimasz megkönnyebbülve simul ki, egészen addig, amíg megnem látom és hallom a sárkányokat magunk felett. Hirtelen megjelenik Sol'tis, egy pajzsot húz fölénk. Felkiáltok, mert mindent elönt a tűz, csak azt látom. Még a pajzson keresztül is érzem forróságát, de a varázslat kitart. Végül eltűnik, ahogy a vérelfek ura is, egy sárkány alatt. Fájdalmas tekintettel nézek a halott dögre, ami alól félig ki lóg a még élő férfi. Ha 10en lennénk se tudnánk felemelni a rusnyaság fejét, hogy kiszabadítsuk a férfit, s valószínűleg nem azért áldozta fel magát, hogy itt töltsük az időt, hogy az orkok lekaszaboljanak minket. Meriliennel a kapu felé tartunk. Még egy utolsó, természetvarázst engedek a szélnek, hátha Arakh'ist eléri. - Arakh'is neledth sîdhfennas!*1 - hívom a kapun át. Nem kívánom itt hagyni, de nem tudom most megkeresni. A városra több sárkány is lecsapott, látom a lángokat és ahogy elrepülnek. Talán errefelé tereli... Végül átérünk, s a tűz és harc hangja eltompul, hirtelen csend telepszik a tájra. A nap szikrázik, a madarak csivitelnek, csak az átmenekített civilek gyászos duruzsolása keserű e helyen.. és Merilien sírása. A lány elájul, míg engem két másik tünde vesz át, hogy sebeimet kezelje. Hálásan pillantok rájuk, majd meglepve a hófehér hajú férfire. A város már félig elesett, s ő még is át megy, hogy segítsen. Szívem elnehezül, csodálva, meredten bámulom, ahogy a daliás vezér átnyargal csapatával a portálon. - Eclair elia aglareb.*2 - motyogom erőtlenül, majd fájdalmasan felkiáltok, ahogy vállamból kirántják a nyílvesszőt.
*1Arakh'is gyere át a békeajtaján! *2Eclair segítsen győzelemre.
Arveleg Nemes
Hozzászólások száma : 72 Életkor : 37 Munkahely : Fehérló Rend
* A lovagnak sikerült ugyan némi energiát kölcsönözni a védőknek is azzal, hogy rárontott az ellenségre, mégis úgy érezte, az utolsó rohamra vezette bajtársait. A legelső ork, ki Arveleg elé került, holtan rogyott össze, miután a kapitány vágásai szétszabdalták a testét. Azonban, volt még bőven azokból, kik megbosszulhatták az elbukott szörnyeteget. Egyből három újabb jelentkező kívánta eltenni láb alól Tarsis fiát. Úgy hitte, hiába is próbálta volna az igazságos vívás szabályairól kioktatni a bestiákat, ezért nem csépelte a szavakat, maradék erejét a harcra óhajtotta felhasználni. Sikerült szereznie egy lábszárvédőn keletkezett horpadást, ahogyan arra rásuhintott az egyik ork. Mivel, ennek következtében, a lény lefelé suhintott fejszéjével, Arveleg megkísérelte támadójának homloklebenyét felnyitni, méghozzá egy jobbról indított, vízszintes vágással. A hullám nem tört meg, hamarosan újabb vágásnak lesz szemtanúja, melyhez felemelte pajzsát. A penge belehasított a kölcsönzött védőeszközbe, a fájdalom pedig egyenesen a Fehérló Rend alapítójának alkarjába. Nem is tudta tovább tartani a karját, elhajította magától a pajzsot, hiszen oly fájdalmak kerítették hatalmukba, melyek nem hagytak számára más választást. Összeszorított fogsorral vicsorítva, bandukolva próbált visszatámadni ellenfelére, s egy megpördült suhintás, valamint három keresztvágás után, annak nyakába szúrni a kardja élét. A hátulról érkező orkot túl későn vette figyelembe, tompa fájdalmat kölcsönző érzés ejtette rabul. Lábai cserben hagyták, térdre rogyott, majd egyenesen a mocsokba, arccal. Ennyi volt. Nem bírta tovább a gyűrődést, hirtelen homályossá kezdett válni minden, az alkarjában lüktető kín enyhült. A hangok halkultak körötte. Lassan vett levegőt, mély lélegzetvételekkel. Halványan, mintha érzékelte volna az elfek felmentő seregét, de az is lehetett, csupán képzelete űzött belőle gúnyt. Talán megmentik majd, mielőtt a galád, hátba támadó ork bevinné a végső csapást Arvelegre. *
* Varázslata hatására több emberszerű lény jelenik meg Arash körül. A Klensbane ház sarja nem látja őket olyan részletességgel, hogy esetleg felismerhesse őket, netalántán képes legyen őket később felhasználni. Mégis az elhangzott kiáltások segítenek Kesának, hogy megértse mit is láthat az ellenség mágusa. Saját varázslata azonban őt is kiszolgáltatottá teszi ismét. Láthatatlansága a varázslattal együtt hullik le róla, ezzel ismét felfedve őt az ork szemek előtt. Gyorsan ismét valami fedezéket kell találnia, mielőtt az íjászok is észreveszik, ráadásul a sárkány által ütött résnél, már a fal sem jelent takarást számára, miközben csak egyetlen irányt hagyott neki, amerre elindulhat. Gyorsan le kell jutnia a falról, ha nem akar itt sarokba szorulni. Habár több elf is a falat próbálja még védeni, de túl sok idejük nincs, mielőtt a falon keletkezett résen betörő orkok elzárnák a visszavonulási lehetőséget. * - Ledőlt a fal!! … Orkok törnek be a városba! … Visszább kell húzódnunk! * Kiáltja a többiek felé, hátha van olyan, akiben még nem tudatosult a helyzet. Korábban már kétszer is hallotta az erdőben felharsanó elf kürtöket, némi reményt adva az érkező segítségről, de ha itt maradnak, csak idő kérdése mikor szorulnak teljesen sarokba, majd pedig mikor távoznának Dremer birodalmába. *
*Az éj sötétje beborítja a csata helyszínét. A nap fényei nem hatolnak be a fák mélyére, a boszorkány átka, s a fák lombja is távol tartja onnan. Messzi az az idő, midőn csend és nyugalom honolt a Sötét fenyves mélyén. Most a háború zaja veri fel a nyugalmat. A vér szaga, a füst szaga és a halál biztos ígérete terjeng a fenyvesben. Délen, hol az orkok végül megtörték az elfek ellenállását, Inan megmaradt csapatait rendezetten vonja vissza az Áldás tere felé. Csak remélheti, hogy a Főtér még nem esett el. A fák mélyén egy sárkány és egy boszorkány küzdenek egymással. Hëmyl az erdőt, annak élőlényeit, s földjét is felhasználja Malliath ellen, míg utóbbi fajának fegyvereit veti be. A megjelenő sárkány áttöri magát, a fák között, ám meg is szorul ott. Hatalmas testéből tűz tör ki, s felégeti környezetét. Vajon a boszorkány túlélheti ezt? Hiba lenne alábecsülni őt, noha nincs már olyan erős, mint egykoron, amikor a harcok elől menekülve elfoglalta, majd mikor a háború itt is utolérte, sötétségbe borította a fenyvest. Érkeznek azonban mások is: a Nyugati szeglet erdeiből nem csupán a kapun át Gilcahanar és kicsiny csapata, a megbeszéltek értelmében az ottani szétszórt uradalmak tünde erői is erősítést küldtek, s Thalion nagyúr csapataival egyetemben érkeztek, déli irányból. Az első elfek elérnek Hëmyl és Malliath párbajának helyszínére, s nyilaikkal rögvest üdvözlik is őket. A tüzet elf nyilak hasítják, noha a sárkány pikkelyeiben ezek sem tesznek kárt.
A Nyugati szeglet csendes erdejében az aggódó vér elfek között az alélt hercegnőt rögvest többen is gyógyítani kezdik. Tán nem elegendő a szerek, kenőcsök használata, miután sebeit kitisztították, az egyik zöld elf gyógyító mágiához nyúl, hogy erősítsen a meggyengült nőn. Merilien hamarosan magához térhet. Daxa sebeit is ellátják, s noha a helyi tündék inkább hívei annak, a természet végezze el a munkát, egyik gyógyítója épp ugyanúgy segíti előbbre a javulását az Olassiëból érkezett elfnek, mint Merilienét.
Az Áldás terén Gilchanar nagyúr és csapata hirtelen ront a térre lépő orkoknak. Azokat meglepi a váratlan ellenállás. Friss erők ezek, olyanok, miknek nincsenek még kimerülve tartalékaik. Jeremy segítségére elszánt pillantást vet rá Sol’tis. Ez a csata még nem ért véget. Hamarosan Gilchanar és csapati is odaérnek, s Jeremyvel egyetemben emelik tovább az emelőt, míg ketten a nagyúr hóna alá nyúlva húzzák kifelé a sárkány nyaka alól. Sol’tis megállva a lábán, kezet nyújt Gilchanarnak.* - Eclair hozott Lumel’Auvreában, Gilchanar uram! - Thalionnak igaza van. Ha mi nem segítünk magunkon, nem lesz, más, ki megtegye. Eclair fiai vagyunk mind, hát mutassuk meg e hordának, hol a helye! *Ezzel Jeremyre pillantva a fehér hajú megveregeti a tolvaj vállát, s int harcosainak. Míg ők a vér elfet húzták kifelé, a többiek folytatták harcukat a tér szélén a betörő orkokkal. Ekkor ér a térre, hallva Daxa széllel küldött hívását Arakh’is. Csörtetve, véresen, kormosan, mutatva, nem vakarózással, s legelészéssel töltötte az elmúlt időket a város mélyén. Egyik szarván még most is ott lóg egy ork hulla. A kapu felé csörtet, s az elfek szabad utat engednek neki. Sol’tis kihúzza magát, s mély levegőt vesz. Fogait összeszorítja, majd a tolvajra néz.* - Helyén van a szíved…. *S maga is csatlakozik Gilchanarhoz, hogy folytassa a harcot – ahogy állította, míg él… Az orkok nem adják fel, noha a térre érkezik a visszavonuló Inan is. Nyomukban délről a betörő ork sereg léptei csattognak, csupán rövid előnyük van a fáradt elfeknek, hogy a téren rendezzék soraikat a pihent erőkkel.
A keleti fal maradványain Arasht Kesa átka vonja ki a csatából. A falon még küzdő, fáradt védők sem vele foglalkoznak, látják, megbomlott az elméje a mágusnak. Komolyabb gondjaik vannak. Az orkok betörnek lassan minden résen. A sötét bőrű mágus felé saját félelmei közelítenek, s könnyen lehet, ha nem talál ki valamit, hát hamarosan valóban találkozhat velük Dremer birodalmában, ugyanis a megidézett lökés nincs hatással testetlen félelmeire. A rettegés jól látható a mágus arcán. A résnél Arveleg hősies küzdelme társait is emberfeletti erőfeszítésre sarkallja. Legyőz kettőt ellenfelei közül, ám a harmadik sikerrel kerekedik háta mögé és küldi a földre a tarsisi nemest. Nincs azonban ideje többre. Taltaur élén olassië-i elfek törnek be a résen, s egy kósza nyíl üti át a lovag fölé magasodó ork gigáját, küldve ezzel Dremerhez a rút lényt. Tünde kezek nyúlnak Arveleg hóna alá, s emelik fel, hogy arrébb vigyék, több, más sebesülttel együtt. Jól látható, Taltaur, s erői hogyan futnak át a ziháló, kimerült védők között, s ütköznek meg az északról érkezett seregekkel. Azok menten hátrálásba kezdenek. A kapunál az orkok két tűz közé kerülnek, s a könnyebbnek ígérkező irányba törtetnek, azaz befelé, a városba. A lovagrend tagjai, s a vér elf védők nem bírják tartani őket, a benyomuló ellenség visszaszorítja befelé a harcosokat. Kesa kiáltása a másik résnél eljut mindenkihez. Valóban, kevesek ők már, hogy soká tartsák a falat, s noha Tathaen már nincs az élők sorában, a mágusnő kiáltása elegendő, hogy elhagyják állásaikat. Igyekeznek rendezetten tenni, ám az ellenség nem sok időt hagy erre. A falakon, a réseken beözönlő orkoknak azonban hamarvást komolyabb gondjuk is van. Arash nem irányítja őket, pedig kellene egy erős kéz, mely megszervezi a sereget, nincsenek kétfrontos harchoz szokva. Ilsa vezetésével elfek, érik el a kaput. Syllis, a nimfák vezetője a falon jelenik meg, elengedi a teleportálás végén Carnë vállát. A vörös hajú nimfa kis idő alatt érezheti, hogyan szokja meg a teleportálás után az új környezetet. A város siralmas látványt nyújt. Mindenhol tüzek lángjai törnek az égre, orkok futnak a falak között, a falak romokban hevernek, ameddig a szem ellát. Sok az áldozat, Lumel’Auvrea szinte elesett már.* - Mentenünk kell, ami menthető! Kapjuk el az orkokat! *Kiáltja Syllis, mire hamarosan több nimfa is megjelenik körülöttük a kapu melletti bástyán. Többen máris a kapun belül tömörülő ork hadra irányítják mágiájukat, miközben alant a szövetséges elf csapatok törnek rájuk. Tán mégsem oly lefutott ez a csata, a védők hősies küzdelmeikkel időt nyertek, s az ellenség is képes hibázásra…*
Hëmyl Boszorkány
Hozzászólások száma : 40 Életkor : 1239 Munkahely : Sötét fenyves
*Hëmyl azt hitte, hogy a sárkány, mert mostmár biztos volt benne, hogy az, elsüllyed a föld alá, mégsem így lett. A szárnyas jószág átváltozott, megmutatta igazi arcát. A fák recsegtek a mocskos teste körül és a boszorkány a sötétség felé húzódott. Nem volt elég, hogy egyszer már éppen elég keményen harcoltak itt, nála, és nem volt elég, hogy miattuk vált olyanná, amilyen…most megint eljött egy. Nagyon elege volt, de ha akkor több százat el tudott pusztítani, hát ez az egy sem fog túljárni az eszén! A tűz, amely lángba borította az avart, már csak hűlt helyét találta a nőnek. Igaz, a köpenye még megperzselődött kicsit, de már régen nem adott a külsőségekre. Hasznossága csökkent csak, mivel így egy kicsivel kisebb lett. Amikor kezével csapkodva eloltotta, megszagolta kozmás szagú ujjait, aztán felkacagott.* - Ennyit tudsz, sárkány?! *Majd szemét behunyva suttogni kezdte sejtelmes, sötét igéit. A feketeség körülötte mind emelkedett, szemeinek a fehérjét is elöntötte a földöntúli sötétség, miközben ujjaiból hideg, sötét vonalak cikáztak szerteszét. Az avar körülötte a levegőbe emelkedett. letört ágak, tűlevelek, föld, kavicsok lebegtek körülötte, amikor hirtelen nyilak szelték a levegőt a háta mögül. Megzavarták, és a pillanat varázsát is megtörték, de így csak egyik kezét irányította a sárkány felé, ha az még mindig ott volt, ahonnan a tüzet lehelte rá. A másikat háta mögé fordította és azok a sötét vonalak, mintha villámok ellentettjei lettek volna, előcsaptak ujjainak végéből. Ha a sárkány ott maradt, elérték testét, hidegebbek voltak, a leghidegebb télnél, a legkeményebb jégnél, és mégis, amit értek, azt könnyen foszlatták szét semmivé. Ugyanez irányult az elfek ellen is, miközben a sápadt boszorkány szája enyhén megrángott. Testét hatalmas erők járták át és a szálak csak mind sűrűbben hagyták el őt, már nem csak a keze irányába, hanem előtörtek a köpenye alól, a szájából….és pusztítottak.*
A keleti falnál a nimfák a természet erőit bevetve harcolnak az orkok ellen. Ellenségük nagysága olykor kifogyhatatlannak tűnhet a nimfák számára. Teleportálása az erdőből egy másik csatatérre váratlanul érte a vörös hajú nimfát. Hirtelen eszmélt fel a várfalon állva, hogy egy balta suhint le feje mellett, és ha nem veszi ezt időben észre, akár végzetes is lehetett volna számára. Szerencsére nem így történt. Syllis nem figyelmeztette őt előre. - Egy harcosnak a legváratlanabb helyzetekre is fel kell készülnie, például az ilyen esetekre!-mondta Carné vezetőjüknek kettő tör csapás közben. A fal mentén mindenhol holtestek hevernek, orkok serege áramlik, hogy a várba bejusson. Carné arra gondol, hogy itt valami nagyobb horderejű dolgot kell kitalálni, ami egyszerre visszafogja a támadók nagy részét. A természetet kell segítségül hívni ő az, aki itt bármit is tehet. Létezik olyan varázsige amit, ha az illető kimond, nagyobb erejű futóhomok keletkezik az ellenség lábai alatt, és elnyeli őt a föld. Carné gyorsan lejátszotta magában ezt a gondolatmenetet. Az ötlet teljesen jónak tűnt, habár idő nem volt rá, hogy ezt bárkivel is megossza, cselekedni kell. Elsuttogta magában a varázsigét, és a körülötte lévő összes ork lába alatt sűrű homok keletkezett, ami aztán szépen lassan elnyelte őket. Kiabálhattak, kapálózhattak, de mindhiába, a természet erősebb volt náluk. Ennek hatására társai arcán a megkönnyebbülés érzete látszott. Hamarabb is segítségül hívhatta volna a természetet. A varázslat használata közben fontos azonban azt tudni, hogy ennek hatására csökken a varázsigét használó fizikai ereje, főleg Carné esetében, hiszen ő nem túl erős még a többi társához képest. Az sem minegy egyebekben, hogy milyen erősségű segítséget vesznek íly módon igénybe. A további ilyen fajta segítség nyújtásért, társához kell fordulnia. Az erdei nimfák bármelyike a fákhoz fordulhat, hogy szükség lenne rájuk. A vár maga az erdőben van, a fáknak nem kell messzire menniük ahhoz, hogy a feladatot elvégezzék. A vörös nimfa társához fordult, és így szólt. - Kérjünk segítséget a fáktól! Gyökereik, indáik nagyok és erősek könnyű szerrel elbírnak az ork seregekkel.
Tárgy: Re: Lumel'Auvrea 
2015-11-22, 9:14 pm
//
HAJRÁ ELFEK! >< //
//