*Valami történt délen. A küzdelem, ami eddig úgy tűnt, mindent elsöprő győzelemmel végződik, fordulatot venni látszott. A sárkány a fenyők közé szorulva szórta szét tüzét a fenyvesben. Egyetlen célja volt: megégetni, megölni Hëmylt. A boszorkány azonban megúszta, sőt, mi több, még elfek is érkeztek. A sárkány a pikkelyeiről lepattanó nyilakat szinte meg sem érezte, de a szárnyába állót, a hártyából meredezőt már igen. Felordított, inkább dühében, mint fájdalmában. Ekkor érték el a boszorkány energiái. Soha nem érzett még ilyet, ez a sötétség, ez a hideg, amely beférkőzött pikkelyei alá, olyan volt, mintha elpusztítana minden életet maga körül. Látta is Malliath, ahogy a körülötte elfutó elfek közül többeket is elkap és úgy hamvadnak szét, mintha sosem lettek volna. Az ő teste sokszorta nagyobb és erősebb is, de érezte, hogy sokáig nem maradhat meg. Szégyen, nem szégyen, a tüze nem használt a fenyves boszorkánya ellen, és a pikkelyei, amik olyan kemények voltak, mint az elfek pajzsai, nem állhatták útját az ellenség varázslatának. Nem érdekelte, mi lesz a kétlábúakkal, az viszont igen, hogy vele. Már kezdte érteni, mi végzete lehetett testvéreinek az előző háború idején. Egymással voltak elfoglalva, nem törődtek egy kétlábú boszorkánnyal, akinek volt ideje megidézni ezeket az erőket, amik talán nála is sokkal hatalmasabbak, s mire észbe kaptak, már nem volt esélyük a sötétség ellen, amely felfalta őket. Malliath utolsó erejével feszítette meg magát, s próbált kitörni a fák közül. Ha sikerült, igyekezett minél távolabb kerülni a boszorkányból áradó sötétségtől, ami így is egyre csak terjedt.
A keleti fal eredeti résénél az orkok visszavonulóban voltak. Az elf felmentő sereg elsöprő erővel tolta őket befelé, a város belseje felé. Arash, nem messze a másik réstől, a fal tetején próbálta megtalálni önmagát. Azt a mágust, aki nem félt semmitől, legfeljebb titkon, és aki ezt brutalitással oldotta meg régebben is. Most viszont nem találta a szavát. Félelmei mind közelebb nyomultak hozzá, miközben csapatai ott küzdöttek körülötte és szükségük lett volna az irányítására. Az, hogy a vezér, a rettegett fekete bőrű mágus ott fetreng a falon, látszólag indokolatlanul, félelemmel töltötte el a körülötte lévőket és inkább menekülőre fogták, hátha a sárkány közelében majd újra erejük teljében lehetnek. Elfek és nimfák jelentek meg a falakon, a kapuban, a falakon kívül és a mágus még mindig nem lelt megoldásra. Kezek nyúltak felé, és akkor végre elrebegte a teleportálás igéjét. Úgy tűnt el a falról, mintha ott sem lett volna. A biztosnak tűnő északi falra teleportálta magát, ahol még mindig az ő orkjai voltak az urak és reménykedett benne, hogy ezek a kísértetek nem tudják követni, ha pedig mégis, akkor lesz elég ideje kitalálni valamit ellenük.*
Valószínűleg nem lenne rá időm, hogy hathatós segítséget nyújtsak a sárkány sólya alatt csapdába esett elf nagyúrnak, ha a megnyílt kapun, amit a menekülők használtak, nem lépne át egy elszánt felmentő sereg egy fehér hajú zöld elf és csapata személyében. Ez alkalmat ad arra, hogy összeszedjem, amire a kiszabadításhoz szükségem lehet, de minden bizonnyal még így sem boldogulnék, hiszen hatalmas egy dögről van szó, ha nem kapnék segítséget az újonnan érkezettektől, így közös erővel sikerül kihúzni Sol’tis-t a gyík alól, aki maga is mindent megtett, hogy szabaduljon, elszánása mit sem csökkent, sőt, ha lehet még nőtt is. Az elfek láthatóan ismerik egymást és így én is megtudom, hogy Gilchanar a zöld elfek vezetője. Kicsit félre állok, míg ők megbeszélik a dolgokat, de közben ideges pillantásokat vetek az ideiglenesen visszaszorított orkok, majd a teleport kapu felé, ezért kissé össze is rezzenek, mikor Gilchanar megveregeti a vállam. Kikerekedik viszont a szemem, amikor egy dübörgő, termetes állat csörtet keresztül a téren, ami elől mindenki sietve tér ki és akinek a szarván egy halott agyaras lengedezik és egyenesen a kapu felé trappol. Nem tudom, hogy kihez tartozik és mi a terve, de az biztos, hogy azon a kapun én is át akarok még jutni, ezért arrafelé mozdulok, ekkor ér el Sol’tis nagyúr szava. - Csak megmutattam hová tartozik. – bólintottam és csak néztem, ahogy ismét a csatába veti magát és reméltem nem hiába kockáztattam oly sokat miatta. Én inkább a kapu felé indultam, hiszen megtettem a magamét, még talán többet is, na meg aztán láttam ott az előbb még egy nőt is, aki úgy láttam tartotta a kaput még és talánéletben lehet és akinek még segíthetek átjutni magammal együtt. Már, ha az a jószág addigra eltűnt onnan!
A hozzászólást Jeremy Talbot összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-12-25, 10:52 am-kor.
Arveleg Nemes
Hozzászólások száma : 72 Életkor : 37 Munkahely : Fehérló Rend
* Arveleg felkészült. Gondolatban elbúcsúzott mindenkitől, aki valaha fontos volt számára. Sajnálta, amiért nem láthatja majd újból Tarsis gyönyörű városát, s nem táncolhat a bálokban nemes, szépséges kisasszonyokkal, akiknek elregélhette volna a nagy csaták történéseit. De, szégyent nem hozott családjára, a rendjén belüli testvéreire, a barátaira. Vajon mi fogja őt várni mindennek a végén? A nyugalom? Igen, azzal ki tudott volna egyezni. A pihenéssel. Behunyta szemeit, vett még egy, utolsó, mély levegőt, mielőtt az ork lecsapott volna rá a fegyverével. Azonban, a dolgok másként alakultak. Segítő, támaszt nyújtó kezek fogták meg őt hóna alatt, majd emelték a magasba, ki a porból, az enyészetből. A két oldalán elf harcosok álltak, fényes páncélban, elszánt, bosszúra szomjazó arckifejezéssel. A bestia, ki életét kívánta venni percekkel ezelőtt, kivérezve, átlőtt torokkal hevert nem messze onnan, ahonnan a lovagparancsnokot felsegítették szövetségesei. Biztonságba helyezték a férfit, összegyűjtötték a többi sebesültet is. Arveleg tudta, az ő számára véget ért az ütközet, legalábbis fizikai szempontból biztosan. Mielőtt otthagyták volna a hősies sérültekkel, megragadta az egyik elf karját. * - Mindent bele, fiúk!... Mutassátok meg nekik... hogyan kell elbánni az őhozzájuk hasonló szörnyetegekkel! * Biztatta a hegyes fülű katonát. Nehezen jöttek a szavak belőle, a nyelvét ismételten kiszáradt fadarabnak érezte a szájában, ajkai összetapadtak, repedezetté váltak. Csak bámulta az előre törő elfeket, kik halált megvető bátorsággal rontottak az északról érkezett orkokra, a nemes Taltaur parancsnokot. Furcsa módon vágyakozást érzett, bár velük tarthatott volna, törhetetlenül, megrettenthetetlenül. Szemhéjai leragadását csupán az a fájdalom gátolta meg, mi alkarjából jött, s az újult előre kapott, ahogyan a csataláz csillapodni kezdett a férfiben. Jobb kezével kibontotta az alkarvédő csatjait, majd óvatosan, remegve emelte le a rongálódott fémdarabot végtagjáról. Sziszegett a kíntól, vörösen fénylő sebesülését vizslatta. A mellette lévő, rossz állapotban lévő harcostársára nézett, rátette kezét annak beszakadt vértjére. * - El fognak látni... el fognak látni, cimbora! Hamarosan... hamarosan... * Suttogta. Tekintete rámeredt a városra, az égő házakra, a halottakra, a csatázókra. Szerette volna abba a hitbe ringatni magát, hogy meg fogják menteni a várost az erősítéssel érkezett fegyveresek. Vajon tényleg megtett minden tőle telhetőt? Sokan meghaltak a parancsára. A kapu felé fordította a fejét, nézte és reménykedett. Ugyan élet-e még Norward? Bárki, akit egykoron testvérének nevezett? Talán, ha lett volna rá elég ereje, akkor is félt volna odamenni, hogy saját szemével győződjön meg minderről. Azonban, Arveleg számára Lumel'Auvrea ostroma véget ért. *
* Úgy tűnik az elfek hallgatnak a fiatal mágusra. Többen is elindulnak a legközelebbi lépcsők felé. Így tesz Kesa maga is. Azonban az orkokra erősödő nyomás hátulról a falakon is éreztetik hatásukat. Több és több ork próbál meg feljutni a falakra. Egymást rángatják le a létrákról, hogy saját életüket menthessék, miközben a hátuk mögül érkező vesszők szintén megnehezíti számukra a feljutást. Egy elesett elf íját és vesszőit gyorsan magához véve Kesa is elindul a lejárat felé. Az egyik vesszőt szinte azonnal a húzza helyezi, és célba is vesz vele egy előtte álló alig vértezett orkot. Meglehetősen könnyű célpont, a fal eléggé leszűkíti az ork mozgásterét, miközben a távolság sem túl nagy. Hamarosan az ork mellkasából áll kifele a vessző, amit egy újabb követ. Megnyitva ezzel előtte az utat.
A rés másik oldalán Arash megpróbálhat elmenekülni félelmének tárgyai elől, de ezek mind saját elméjének szülöttei. Kesának már nincs hatása az események alakulásában, csupán az egyetlen személy, láthatna abból valamennyit, amit a sötét mágus átél. Ha a teleportálás megszüntetik legmélyebb félelmeit, akkor megszabadulhat a varázslat alól, de ha nem akkor a rémképek továbbra is őt akarják.*
*A Sötét fenyves fái között, Lumel’Auvrea déli falainál oly események sora zajlik, mi megváltoztathatja a csata egész kimenetelét. Hëmyl átadja magát a sötétségnek, mely már elméjét megbontotta korábban, s e sötétség előbb ujjain, majd egész testén át kezd kitörni e világba. A sárkányt és az elfeket is elérik a sötétség cikázó, ébenfekete szálai. Oly erők ezek, miknek kevéssé lehet hosszan ellenállni, s nem egy nyugati tünde leli halálát bennük, mire a többiek védőpajzsokat idéznek meg maguk köré, hogy óvják létüket a sötétségtől. Azon újfajta sötétségtől, mi több, mint mivel maga az erdőt sújtó átok mélyén rejtezik. Ez csupán árnyéka annak, mely most a boszorkányon keresztül e világra tör. Malliath is sikeresen töri ki magát a fák között, noha több pikkelye bánja, vérző sebeket hagyva testén, ám a sötétség maga is meggyengíti a sárkányt. Nem tudni, hogy mily messze jut el, ám a terjedő átok mind több területet terít be. Nem a növényekre hat, nem is az állatokra, noha azok fejvesztve menekülnek előle. Az elfek messze kerülik a déli fal környékét, hol a boszorkány leledzik, nem vele jöttek megküzdeni, hanem testvéreiket felmenteni az ellenség támadása alól.
Az Áldás terén Avaris még mindig tartja a kaput, melytől nem messze Sol’tis is kiszabadul a sárkány teste alól, s hamarvást ismét harcba szállnak az orkokkal. Inan, a déli falak védelmének vezetője és harcosai is felállnak az ellenséggel szemben, miközben a harcosokban balsejtelem növekszik, hogy valami történik délen…. Avaris, a vér elfek királynéjának haja immáron szinte teljesen őszbe hajlott, erejét megfeszítve tartja a kaput, ezzel hozva áldozatot, hogy míg kell, nyitva álljon, kimenekíteni mindenkit, s mikor kell, hát bezáruljon. Ő már sejti, ha a város elesik, vele pusztul ő is, ám ha sietve nem fordul meg a csata sorsa, hát a későn kivívott győzelem sem mentheti meg életét. A kaput, míg bírja, nyitva kell tartania. Jeremy, ha akar, hát átléphet rajta, Sol’tis, Gilchanar és társai már nem vele foglalkoznak. Villogó kardokkal, fényes pajzsokkal, s a levegőt sebesen szelő nyilakkal fogadják az orkokat. A csatazaj ismét felerősödik a város főterén, s eközben a tolvaj a kapunál megpillanthatja Sol’tis fehér hajúvá vált feleségét, ki évezredeket öregedett e röpke idő alatt, ám kezét még mindig a kapuban tartja, s csupán pillantása kíséri őt. //Ha Jeremy átmegy a kapun, írhat a Nyugati szegletbe, Daxa, és Merilien mellé.//
A keleti falnál, a régebbi rés mellett, hol Taltaur és csapatai már tovább törtek a városban befelé, tolva az ork erőket mind hátrébb, a csapat mögött járó gyógyítók érkeznek meg, s veszik kezelésbe sebesen a még élő védőket. Arveleg és társa is kapnak közülük segítséget. Sebtisztítás, vizsgálat, kinek kenőcs, mely fájdalmat csillapít, hűsít, kinek hevenyészett rögzítő kötés, kinek pedig mágia az, mi osztályrészül jut. A tarsisi nemes kap mindent karjára, s ellátják egyéb sebeit is. Az elf nő, ki kis oldaltáskájából húzza elő Olassiëban kevert szereit, sietve látja el, hogy mielőbb a következőhöz juthasson. Nincs sok idő, rengeteg a sebesült, s a csata folytatódik, hamarvást saját testvéreit is el kell majd látniuk. Arash teleportálása nem jár sikerrel. Carnë varázslatához több föld nimfa is csatlakozik, így hamarosan már egyre növekvő futóhomok falja az orkokat, ám még így is épp elegen maradnak közülük, akik visszavonulnak az erdő felől és előretörnek a városba. A vörös hajú nimfának erejét bizony valóban csökkenti varázslata, hiszen nem csekély hatást váltott ki vele. Syllis és társai, akik az eddigi csatában is felhasználták a természet adta lehetőségeket, gyökereket, indákat, ágakat, leveleket, s mindent, amit az erdő, a talaj adott, most is így tesznek. A nimfák varázslatai hatásosak, s nem egy támadó esik áldozatul nekik. Ilsa vezetésével az olassië-i elfek is előretörnek a kapunál, míg a túloldalon a lovagok és a vér elfek is hátrálnak. Kesa maga is visszavonulóban van, s hamarosan szerez is magának nyilakat, s íjat egy elesett harcostól, hogy szabad utat nyisson. Eme út némi harcok árán meg is nyílik előtte, noha a résen beözönlő orkok közül nem tudja mindet lelőni, s akad olyan nyila is, mi célt téveszt. Hamarosan egy szürke ork keveredik a Klensbane-ház örököse elé, s lándzsájával döfköd felé, akadályozva őt a haladásban. A falak közelében kavarodás van, hiszen a védők rendezetlen visszavonulása több lehetőséget ad a támadóknak, hogy gyilkoljanak, s gyorsabban foglalják el a falat. Arra azonban már nincs idejük, s vezérük sem, hogy megszervezzék az elfoglalt területek megtartását. A pihent elf erők felőrlik a támadókat lassan, s eljön az a pillanat, amikor megtörik az ork sereg, s a harcosok inkább életüket mentik, mintsem a felmentő sereggel harcoljanak tovább. Arash maga hiába teleportál el északnak, csupán röpke idő az, míg félelmei követik őt, s újfent megjelennek körülötte. Újra közelítenek a földön heverő sötét bőrű mágushoz, kinek riadt arcára van írva tehetetlensége az átok ellen. Ráadásul Taltaur csapatai már az északi falakat szabadítják fel.*
Hëmyl Boszorkány
Hozzászólások száma : 40 Életkor : 1239 Munkahely : Sötét fenyves
*Hideg volt, nagyon hideg. Nem látta már a tüzek fényét, nem látta a sárkányt, az elfeket, az orkokat. Nem látta, de érezte, mint megannyi meleg, kis foltocskát, amik ott ugrálnak a közelébe. Gyűlöletet érzett, végtelen, mély, olthatatlan gyűlöletet és haragot. Ezek megzavarták az ő nyugalmát, azt a nyugalmat, amiért ő a napfényt, a meleget, elméjének egy részét áldozta réges-régen. És mégis visszatért ide a háború. Tehetetlennek érezte magát, de eldöntötte már régen, ő nem hagyja el ezt az erdőt. Talán nem is lett volna képes rá többet. A sötétség, amelyet maga hozott erre a fenyvesre, őt is ide láncolta. És most ismét a sötétséget hívta segítségül. Átengedte neki a testét, felhasználta, vagy a sötétség használta fel őt, hogy újabb életek sokaságát vigye magával. Érezte, ahogy terjeng és ez a sötétség a nyomában furakodott a sárkánynak, megérezte azt a hatalmas életerőt, amivel rendelkezett. Kellett neki. Hëmyl hátrarántotta a fejét, másnak talán a nyaka tört volna el a mozdulatban, de ő a magasba emelkedve kezdett lebegni. A cikázó, ébenfekete szálak kitörtek kacagásra nyílt száján, s felfelé, az erdő fái felé is szálltak, aztán a lombokba kapaszkodva, onnan visszaverődve a menekülő elfek fénypajzsaira csaptak le. Az orkok, akiket elértek, nem voltak ilyen szerencsések. Nekik nem volt védelmük ellene. Mind többeket borított be a sötétség, mind nagyobb területet. Ha a Sötét fenyves eddig fojtogató lett volna, most halálossá vált. A boszorkányból kisugárzó feketeség egyre terjedt, magával ragadva minden értelmes életet.*
*A teleportálás sikerült. Arash, a lila köpenyes mágus, bőrszínétől elütő, sápadt arccal meredt körbe. Azt hitte, a teleportálása talán megmenti őt ettől az átoktól, de csak nem sikerült. Nem telt belé fél perc, amikor már kezdett megnyugodni, s újra feltűntek a kísértetek. Vérszomjasnak látta őket, akik mind az ő vérét akarták.* - Dremer kaszájára! *Kiáltotta el magát, s botjára támaszkodva feltápászkodott. A lába sajgott, még a korábban okozott sérüléstől, de nem akarta a földön végezni. Az északi falon állt, ahol már hallatszott, hogy az elfek szorítják vissza az orkokat. Most a legkevésbé sem érdekelte a csata. Csak saját maga és ahogy közeledtek felé, vicsorogva fordult feléjük.* - Én Arash N’gobo vagyok! Én öltelek meg benneteket! És megtenném megint! Ha végezni akartok velem, hát tessék, de nem fogom magam megadni senkinek! Én vagyok Arash! *Természetesen nem felejtette el félelmet, de mint oly sokszor, mint a köztük lévő Formenya ellen is, amikor már elveszettnek hitte magát, már nem volt tétje semminek. Mitől rettegjen hát, ha úgyis meghal?! Akkor már inkább pusztít, öl! Ha ettől a szemléletváltástól sem szűnt meg az átok, akkor Arash botjával hadonászott közöttük. Ha megszűnt, akkor rátámaszkodott a varázsbotra és hisztérikus röhögésben tört ki, mint akinek elment az esze. Az orkok persze mindkét esetben rettegve tértek ki a mindig oly fenyegető mágus elől, aki sok társukon torolta meg a legkisebb vélt és valós tiszteletlenséget is. Most jobban féltek tőle, mint bármikor.
Malliath is menekült. A sötétség hidegét ott érezte a csontjaiban, beférkőzött pikkelyei alá. Nem mert visszaváltozni, helyette hirtelen vált füstté, és jelent meg a város belsejében, nem messze a főtértől. Onnan még nem látta azt, de itt legalább, az egyik ház tetején megpihenhetett. Még mindig érezte azt a hatalmas erőt, ami a boszorkányból áradt. Biztos volt benne, hogy nem menekülhet el ilyen könnyen. Itt a sereg is, Furia megöli, ha nem tesz meg mindent a győzelemért. Előbb azonban össze kellett szednie magát. Keletről mind közelebb hallatszott a csata hangja, ez pedig azt jelentette, hogy az orkok bejutottak a városba. Ez jó hír volt neki, fel sem merült benne, hogy a nyomukban szintén elf seregek vannak és ők tolják mind beljebb a megvert ork sereget.*
Ahogy közeledem az átjáróhoz, szinte vonz a túloldalról átsejlő béke és nyugalom, tudom, hogy ott biztonságban lennék és azt is, hogy már így is többet tettem, mint amit egyáltalán épp eszemnél megtettem volna, de annyira, de annyira legem volt, hogy állandóan futnom, menekülnöm kell, hogy talán itt volt az ideje, hogy kicsit megálljak. Különben is buzgott bennem a méreg, amiért Nawa azt hitte rendelkezhet az életemmel és hiába fenyegetett meg és adta értésemre, hogy szerinte az emberi fajnak – és nem csak annak, hanem minden kétlábúnak, aki nem áll a sárkányok oldalára, - vége, ezt egyszerűen nem hittem el. Persze láttam az ork hordákat, a sárkányok okozta falvak, városok pusztulását, de Lanuria hatalmas és, ha a népek összefognak…….. Na jó, biztos valaki jól fejbe vágott és most meggárgyultam, hogy ilyen gondolataim vannak. De hát van az a dolog, hogy egy tolvaj is számot vessen a sorsával! Már láttam, hogy a tünde nő, aki a kaput tartja, mekkora változáson ment át, hiszen szépsége – bár megmaradtak finom vonásai, - fakulni kezdett és haja is fehérbe fordult. Míg népét mentette, évtizedek, talán évszázadok vonultak át rajta. Egyedül állt ott és kitartott. Vágyakozva néztem bele a kapuba, aztán összeszorítottam a szám és egyik kezemben egy íjjal és tele tegez nyílvesszővel a hátamon mellé álltam. Végül is ő az utolsó mentsvár mindenkinek. A többiek újabb csatába keveredtek a térre zúduló orkokkal és én nyilaimmal igyekeztem távol tartani minden rajtuk átjutót, hogy Avaris kitarthasson, amíg csak lehet.
//Még maradnék egy kicsit //
Arveleg Nemes
Hozzászólások száma : 72 Életkor : 37 Munkahely : Fehérló Rend
* Arveleg biztonságba került, habár a városból szivárgó füst és halálszag még mindig körüljárta a levegőt, megtelítette a tüdejét, s nem engedte szabadulni a rémséges gondolatoktól. A páncéljának szíjait kilazították, majd leemelték róla. Szívesen segítségére lett volna ellátóinak, azonban mozdulni is alig bírt. Arca sápadt volt a vérveszteségtől, sebesült keze oly hidegnek bizonyult, akár a jég. A segítség ettől függetlenül nem maradt el, nyugtató szavak kellemes hangszínben érkeztek hozzá, valamint gyógyítók a felmentőseregből. * - Én még bí... bírom. A súlyos... a súlyos sérülteket... * Csak ebben a pillanatban ébredt rá, hogy talán már ő maga is azok közé tartozott, kik azonnali ellátást igényeltek, különben ez lehetett volna az utolsó megütközése, eme kegyetlen világban. A segítség jól érintette őt, hiszen enyhítettek fájdalmain, kezét, valamint egyéb apróbb sérüléseit is ellátták. Még egyszer az égre tekintett, azután szemhéjai húzásán nem tudott felülkerekedni, s elszenderült a fáradtságtól. *
// Sajnálom, ha rövidre sikeredett, nekem már sok szerep úgysem jutott volna, kérek valakit, hogy ébresszen fel, hogyha vége a csatáknak! //
*Lumel’Auvrea még áll, olyan csata folyik ott, milyet régen láttak ezek az öreg fák. A déli városrészt már egészen ellepi a sötétség, s a körülötte álló fákat is belepi. Mind több elfnek töri át védőpajzsát, s egyre többen esnek el ettől. A többiek, az orkokkal egyetemben menekülnek a közelítő sötétség elől. Nem egymással vannak elfoglalva, próbálnak futni a boszorkány átka elől.
Arash elméje megbomlani látszik, de nem ez az, mi végül változtathat az átkon, melyet Kesa mondott rá, sokkal inkább az, ahogyan hozzááll a félelemei megjelent illúziójához. Ha felfedi valós lényegüket, tán még lehet esélye túlélni őket. Ám ha nem fedi fel, s arra vár, megszűnjenek körülötte, hát maga is velük pusztulhat. Hisztérikus nevetése nem segít a csatán, orkjai tőle jobban félnek, mint az ellenségtől, s hamarost futva menekülnek a közeléből is. Taltaur, s az elfek pedig már odaérnek az északi falra, hol Arash vihorászik, sántán, botjára támaszkodva. Mivel a sötét bőrű mágus nem támad rájuk, s nem látják saját démonjait, elfutnak mellette, az orkokat üldözve. Hárman maradnak csupán a közelében, hogy szemmel tartsák, s ha kell, nyilaikkal küldjék el Dremerhez. Az északi fal is felszabadul, az orkok kiűzetésre kerültek onnan.
A keleti falnál Arveleget ellátják az elfek gyógyítói, majd hagyják pihenni. A csata már nem itt dúl, s a még élő többi sebesült ellátása után tovább haladnak arra, hol társaik, testvéreik küzdenek a megfutamodó ellenséggel. Kesa szerencséje, hogy az elfek már feljutnak a falakra is, pontos nyilaik, pihent erejük pedig megtöri a hevenyészve felálló ork védelmet is, s így a felé hadonászó, lándzsás ellenség is elf nyíllal testében szenderül végleges pihenőre. Carnë és Syllis, a többi nimfával együtt töri meg az orkok ellenállását a kapunál, s Ilsa, valamint az olasszië-i zöld elfek szétzavarják az orkokat, kik eddig a megmaradt vér elfeket és lovagokat szorították befelé a város belsejébe. Úgy tűnhet, a csatát megnyerték. Az ork sereg összeomlása megtörtént, már csak a fő tér közelében vannak harcoló erőik, a többiek a fenyvesből próbálnak mielőbb menekülni. A terjedő sötétség, az elfek, emberek, egyéb lények győzelme felettük nem segít rajtuk semennyit. Minél előbb elhagyják a Sötét fenyvest, annál hamarabb kerülnek biztonságba. Malliath nem vezeti őket, Arash valahol az északi falnál tűnt el számukra, s a többi alvezér már nem képes összefogni a megvert sereget.
Az Áldás terénél Sol’tis, Gilchanar és társaik megvetik lábukat a tér romjai között, s ott küzdenek a rájuk támadó orkokkal. Avaris hálásan pillant a közelében megálló Jeremyre, kire szükség is van, hisz vannak orkok, kik átjutnak a védőkön, s a kapu felé tartanak. Nyilai találhatnak, s ha jól céloz, nincs oly ork, ki elérné a kaput. A nyugatról, a boszorkány átka elől menekülő elfek eközben futnak bele Malliathba, ki körül nem is kevés ork gyülekezik, azt remélve, a sárkány majd megszervezi őket, s legalábbis megmenti. Akadnak azonban, kik már inkább elfutnak, így a nyugati elfek csapatai Malliathra, s az orkokra törnek, így azok vagy harcolnak, vagy visszavonulnak a főtér felé. Eközben a sötétség mind terjed, eléri immáron Ilsa csapatait is, hol Carnë, s a nimfák is tartózkodnak. Elfeket, s nimfákat is magával ragad, így Ilsa rendeli el a visszavonulást a sötétség elől, észak felé, valamint pajzsok emelését a sötét ellen. Kesa is érezheti az új sötétséget, mely mind közelít a keleti fal környékéhez. Tán a megnyert csata sorsa így változik meg egyetlen boszorkány hatására, ki gyűlöletében oly erőket idéz meg, melyekhez hasonlatosat csak az előző nagy háborúban volt képes.*
* Most hogy már nincs előtte akadály, ismét futásnak ered a fiatal mágus. Egyik kezében még mindig az íjat, másikban pedig egy újabb vesszőt szorongatva. Kényelmesebbnek tartja ennek a fegyvernek a használatát a falon, mint saját mágiáját. Komolyabb varázslatokra már alig maradt kapacitása, így kénytelen más módon harcolni az életéért. A célpontok meglehetős közelsége, illetve a fal szélessége, mindkettő olyan, ami megkönnyíti a fegyver használatát. Már csak arra kell figyelnie, hogy ne az egyik elfet találja el. No nem mintha annyira aggódna az életükért, csak ha őket találja el, akkor saját dolgát nehezíti meg vele. A fal belső oldalán látja, amint az orkok sem restek utat törni maguknak, miközben egyre nagyobb számban tódulnak be a résen. Ezzel együtt egyre kevesebben választják a létrákat a városba történő bejutásra. Nem is hiányzik neki, hogy egyik orkot a másik után kelljen megölnie, hogy végre elhagyhassa a falat. Hamarosan utoléri azokat az elfeket, akik korábbi felszólalására szintén lefele igyekeztek a falakról. * - Gyerünk már! Nem érünk rá itt időzni! El kell érnünk a lépcsőket mielőtt az orkok elzárnák az utunkat!! * Szól oda az elfeknek, akik néhány a létrákon felmászott orkkal küzdenek éppen. A fal most a Klensbane ház gyermekét akadályozza, hogy megfelelő helyet találhasson, ahonnan íjával célba vehetné az orkokat, ezért ha nem akar feleslegesen időt veszíteni, akkor kénytelen egy kis mágiához folyamodni. * - Dewa Dewa terkuat mendengar kata-kata saya. Jantung lawan didominasi oleh rasa takut tak ada habisnya. * Ha sikerül a varázslata, akkor az egyik ork szívén a félelem uralkodik el, és ha a lehetőségei adottak rá, akkor megpróbál elmenekülni a harcból, ezzel remélhetőleg a többi orkot is megzavarva, így könnyítve meg az elfek dolgát. Az eredményt azonban nem láthatja, mert inkább megfordul és a fal belső oldalán haladó orkok felé céloz íjával. Ez már komolyabb kihívásnak tűnik, mint a falakon lévő célpontok. Távolabb is vannak, ráadásul a fal sem szűkíti le a mozgásterüket. Az egyetlen, ami előnyére válhat, az a számuk. Éppen ezért azt a helyet veszi célba, amit a legsűrűbbnek ítél. Ott látja a legnagyobb esélyét annak, hogy sikerül eltalálnia valamit. *
* Arash újabb megmozdulása a félelmei felé, továbbra sem szüntetik meg azokat. Ahogy a sarokba szorított vadállat, úgy ő is csupán a menekülés hiábavalósága miatt támad rájuk. Támadása éppúgy felfedheti előtte az illúziók általános gyengeségét, mint ahogy a sötét mágus halát is eredményezheti. *
*A mágus, hiába nem érezte félelmeit, mégsem volt képes szabadulni tőlük. Nem csak azért, mert valójában még jelen voltak, csak épp a dühre koncentrált, hanem mert törődött velük. Azonban már nem futhatott távolabb onnan, és ahogy az elf harcosok körbevették, rá kellett jönnie, ők nem látják őket. A vihorászást azonban nem hagyta abba. Botjával ütött a hozzá közeli lények felé, még ha kockáztatta is, hogy sebesült lába megadja magát és eldől közben, mint egy zsák. A bot akadálytalanul siklott át rajtuk és annyira azért nem bomlott meg az elméje, hogy ne jöjjön rá, ha az átkozott tündék nem látják őket és nem is támadnak rájuk, csak rá meresztgetik a szemeiket, akkor nem velük van a baj. A megvilágosodáshoz két vihogás között jutott el és ez elég volt ahhoz, hogy úgy olvadjon szét az egész színjáték, mintha sosem lett volna.* ~Ez illúzió! Egy semmire való illúzió!~ *A tündék jelenléte és az, hogy nem a helyiek egyenruháját viselték, azt jelentette, hogy bekövetkezett, amire a fehér hajú figyelmeztette. Felmentő sereg érkezett és az verte szét az ő seregét.* ~Hol van a sárkány?!~ *A következő pillanatban, még mindig vihorászva nézett körbe, eljátszva, hogy még mindig látja az elfek számára láthatatlan félelmeit. Csak egy pillanat és már elhangzott a teleportálás igéje, s a helyén maradó ködöt hasíthatták csak az elfek vesszői, ha sikerült elteleportálnia. Ebben az esetben egy ház tetején jelent meg, ahonnét korábban is átlátta a csatát. Láthatta, hogy ez a csata elveszett, és azt is tudhatta, neki mennie kell innen. Az a sötétség, ami dél felül terjengett, nem sok jóval kecsegtette.
A sárkányt, ha már szóba került, nem izgatta az orkok megmentése. De vezette őket, a halálba. Ordítása megrázta a környező utcákat és hatalmas mancsaival a közelítő elfek közé csapott. A sötétség ellen hozott pajzsok őt nem tarthatták vissza, karmai, farka, fogai, mind veszélyes fegyverek, de őt más izgatta. Ahogy az orkok a csatába szálltak, és minden bizonnyal a halálba is, kevesen voltak ők ahhoz, hogy feltartsák a tündék csapatát, ő a levegőbe emelkedett. Nem érdekelt már más, csak egyetlen dolog: Hëmyl. Nem érdekli a fák sűrűje, végső elhatározásra jutott. Meg akarja bosszulni testvéreit, azokat, akik hétszáz éve itt lelték halálukat. Amikor a magasból megpillantotta a sötétséget, zuhanórepülésbe kezdett. Nem sokkal a fák vonala felett behúzta szárnyait, hogy mint egy lövedék, törjön át a lombokon.* - Lig uitbarsting! *Hangzott a sárkány-varázsige, amitől egész teste felfénylett, fénykitörésnek hívják saját nyelvükön. A fény, ha sikerrel járt, eloszlatta a sötétség egy részét a lombok között. Remélte, hogy jó helyen tört bele, ahol a forrása, a kétlábú boszorkány van. Ha sikerrel járt, nem érdekelte, hogy kezdi a sötétség feloszlatni saját testét is, még egy varázslatot mondott el, az utolsót: - Weerling! Pusztulj, átkozott! *Száját tátotta ki, s azon fehér villámok törtek ki a sötétségben, a boszorkány sejtett helyét célozta vele.*
Igazán tiszteletreméltó elszántsággal állnak helyt a kapun át érkezett zöldelfek, bátor vezetőjük oldalán, ahogy az új erőre kapott Sol’tis is, így ugyan csak megtorpantják az orkok rohamát. Nekem sincs időm megbánni hirtelen támadt felbuzdulásomat, hogy még maradok egy kicsit, mert azért mindenkit nem tudnak ők sem feltartani és vannak agyarasok akik komisz vicsorral igyekeznek a kaput fenntartó elf hölgy felé. Annak felém irányuló meleg mosolya pedig minden kétségemet egy csapásra elsöpörte, így kezem minden bizonytalankodás nélkül illesztette az újabb és újabb nyílvesszőket az idegre és küldtem azokat a közeledő orkok fekete szívébe. Viszont mivel én azért nem vagyok a csata sűrűjében és ellátok a harcolók feje fölött, észlelem a nyugat felől egyre terjedő baljós sötétséget és az eddig nyomasztó érzés, ami végig kísért mióta az erdőbe tettem a lábam, most talán még gyomorszorítóbb. ~ Valami van arra! ~ És az orkok abból az irányból mintha inkább menekülnének, mint rendezetten támadnának……. - Úrnőm, - szólítom meg Avaris-t, - bírod még? Mintha közeledne nyugatról valami. – eresztek egy vesszőt a kardot lengető, ránk rontó ork szeme közé.
* A falakra felérkező orkok helyét hamarosan nimfák veszik át, Felszabadítva a fiatal mágust kellemetlen helyzetéből. Még ugyan elereszt pár lövést, mielőtt karjait leengedné. Ki akarja használni ezt a kis időt is, hogy pihenhessen. Végre újra megpróbálhatja kihúzni magát a harcok alól. A nimfák elvégzik a dolgát, remélhetőleg. Közben a kopasz mágusra gondol. Vajon végzett vele az illúziója? Hiszen ha sikerrel járt, és valóban az a mágus vezette az orkokat, akkor az erősítéssel együtt már jó eséllyel megnyerik ezt a csatát. Neki pedig nem kell további varázslatokhoz folyamodnia. A távolban azonban egyre erősödő sötétség közelít a fiatal mágus felé. Kesa aggódó tekintettel figyeli a sötétség terjedését. Egyáltalán nem tetszik ez neki. A mérete és terjedése csak egy dolgot jelenthet. Egy rendkívüli hatalom áll mögötte, amit jobb lenne elkerülni. * - Van elképzelésetek, ki állhat emögött? *Kezével a sötétség felé mutat, miközben a vérelfek felé intézi a kérdését. Nehezen tudja elképzelni, hogy a nimfa erősítés tagjai között valaki ilyen természetű mágiát használna. Így a fiatal mágusnak adja magát, hogy ha szövetséges áll az esemény mögött, akkor azt inkább a vérelfek fogják ismerhetik. Csak remélni tudja, hogy egy oldalon állnak a sötétség megalkotójával, ahogy innen meg tudja állapítani, aligha lenne képes, jelen állapotában, olyan erejű varázslatra, ami megoldást jelenthetne. A sötétség középpontjától pedig túl messze van, hogy megpróbálhassa megtörni azt. Anélkül pedig legjobb esetben is csak időnyerésre lenne jó az a varázslat. Amennyiben sem az elfek, sem azok a nimfák, akik hallhatták a kérdést, nem adnak olyan választ, ami meggyőzné Kesát, hogy nem kell tartania a közeledő sötétségtől. Akkor ismét utasítja az elfeket. * - A létrákon le a falról! Vagy azt akarjátok, hogy elérjen a sötétség?! * Korábban meg sem fordult a fejében, hogy az orkok létrái esetleg a túlélést jelentheti majd számára, de most úgy tűnik mégiscsak lehetséges ez. Remélhetőleg az elfek és talán a nimfák is hallgatnak rá, így a fenyvesben esetlegesen még mindig megbújó orkok ellen lenne valaki, aki felveszi a harcot, természetesen helyette. *
*Lumel’Auvrea főterén a harcok még folynak, noha az orkok inkább már nyugat felé próbálnak kitörni, elkerülve a teret védő vezéreket, s a kapun érkezett elf csapatot, melyet még egy íjász is erősít a kapu mellett. Az Avarishoz közelítő orkokat egymás után szedi le Jeremy nyilaival, miközben a túlerőben lévő ellenség, a délről érkező sötétség elől menekülve nyomást gyakorol a tér védőire.* - Én kitartok, míg van kit menteni…. *Válaszol Avaris Jeremy kérdésére, noha ereje végéhez közelít már. Teste utolsó tartalékait éli fel, s hófehérré vált haja is mutatja, mily sokat áldozott fel eddig. A zöld elfek közül többen elesnek, s Gilchanar úr is megsebesül, amikor Sol’tist igyekszik kimenteni szorult helyzetéből.* - Vissza a kapu felé! *Kiáltja Inannak, ki megmarad, de kimerült déli védők csoportját irányítja. Gilchanar Sol’tist támogatva hátrál a kapu felé, ám az orkok nem oda tartanak. Átrohannak a téren, s el is hagyják azt. A nyugati elfek nagyura Sol’tist Jeremy mellé fekteti, miközben mind érzik immár a közelgő sötétség borzalmas erejét. A város urának száján vér buggyan ki, s hörögve, szörcsögve veszi a levegőt.* - Óvd, a népem, Gilchanar…! A lányom… *Lehunyja szemeit. A fehér hajú nagyúr Sol’tis mellkasára helyezi tenyerét, s fejét csóválja. A nagyúr többet tett, mit tehetett volna, de Gilchanar még érzi szívének gyenge dobbanásait.* - Vigyétek át a kapun!
A keleti falnál Arveleg végre pihenhet. Sebeit ellátták, s az olassië-i tündék biztosak abban, hogy megtették, mit tehettek érte, erős szervezete már elvégzi a munka többi részét. Kesa kiáltására a falat még védő elfek is visszavonulnak, a nyomukban betörő orkok mögött pedig már a nimfák és az elfek serege foglalja el helyüket. A szürkeköpenyes varázslata elegendő, hogy az amúgy is megtört, s rémült ellenség tovább fusson a közeléből. A város belseje azonban szintén csapda lesz számukra, hiszen a főtér még az elfek kezén van, s csupán nyugat felé kínálkozik orkoknak kiút. A sötétség miatt Ilsa, az elf sereg parancsnoka már ki is adta a visszavonulásra a parancsot, melyet csapatai teljesítenek, s északnak indulnak a nimfákkal egyetemben. Akad még a helyi védők között, ki pontosan tudja, mivel állnak szemben, s választ is ad Kesának, felé fordítva véres orcáját.* - Hëmyl az, a fenyves boszorkánya…. Jobb, ha futsz, e pillanatban nincs az a pajzs, mi megóvhatna a sötétségtől. *S megfogadva maga tanácsát, sietve elindul minél messzebb a délről terjedő sötétségtől.
Arash végül felfedezi a rá mért varázslat illúzió voltát, s ezzel meg is töri azt. Az elfek nyilai a megszökő mágus hűlt helyét hasítják át. Sikerrel altatja el gyanújukat elmebajt szimulálva, s ezzel már láthatja is, mint borítja el Lumel’Auvreát a sötétség, hogyan futnak csapatai előle, s még az elfek is. Egyedül nyugaton szabad még az út, hol nem a sötétség, avagy a tündék az urak. A mágus láthatja még a sárkányt is, amint saját alakjában készül valamire. Malliath e pillanatban áldozza fel a benne reménykedő orkokat, majd bosszúra szomjazva fényvarázslatokat alkalmazva emelkedik a levegőbe. Szárnyai még elbírják, ám midőn a magasból lecsapni készül, már nem ilyen szerencsés. A fák, amelyek elég jelentős részét maga is megsebezheti, nem csak csenevész cserjékből állnak, vannak köztük erős, öreg fenyők is. Ezek összetörik szárnyait, már nem emelkedhet magasba, ám a fényvarázslat, mit indít, hatásos. A fenyves boszorkánya, avagy az, mivé immáron a sötétség hatására vált, még érzékeny a fényre, s a sárkány maga is lecsap rá. Hatalmas lendülete, a szájából kitörő villámok eltalálják Hëmyl testét, s megrázva oly erővel járják át, mivel annak öreg teste nem képes versenyre kelni. A sötétség, mit megidézett, sem képes megtartani őt, s megidézője halálával maga is lassan megszűnik növekedni. A fenyvesen uralkodó régi átok azonban oly mélyen gyökerezik a fákban, hogy sokkal több időre lesz szükség, mire megszűnik majd. A sárkány tettét, még láthatják a város környékén tartózkodók is, ám a boszorkány végzetét nem, csupán azt, hogy a sötétség nem terjeng tovább. Az orkok menekülnek, nem keresve már a küzdelmet, ám a város romokban hever, a sötétség uralkodik jelentős részén, hol pedig nem, ott tüzek égnek, s romok közt holtak hevernek.*
*Malliath megérkezett a fák közé. Ágak törtek, fák reccsentek, s az ő csontjai is. Szárnyának hártyás része reccsenve szakadt, a fájdalomtól csaknem felüvöltött. De a bosszú elvakította ebben a pillanatban. Nem gondolt azokra, akik otthon várják, csak arra, itt és most elégtételt vesz azon sárkányokért, akiket a boszorkány küldött át a másvilágra. A fény és a sötétség találkozásakor a sötétség erősebb volt. Érezte, ahogy lassan, pokoli érzéssel foszlik semmivé meggyötört szárnya, mely még mindig óvta testét és érezte a hideget, ami belé hatolt. A feltörő mágia utolsó tette volt. Magával ragadta a sötétség, de még megadatott neki a tudat, hogy Hëmyl, a Sötét fenyves legendás réme is vele pusztul.
Arash látta, hogy elveszett a csata. A tetőről jól követhette a sárkány tettét, ahogy feláldozta az orkokat az elfek pusztítására, és látta azt is, ahogy a terjengő sötétségbe vetette magát, mint egy üstökös. A hang, amely felszakadt akkor semmihez sem volt hasonlítható. A mágus szakadozott köpenyében, sebesült testével, botjára támaszkodva ott állt és nézte, ahogy a fekete sárkányok követe eltűnik a sötétségben. Felvihogott. * - Ez hát a vége! Ostobák! Nyugaton még szabad az út, arra törtessetek! *Ordította az orkoknak, akik az alatta lévő utcákon futottak. Elnézett kelet felé. Az ellenség már arra tartott, s ő nem akarta bevárni őket. Futni nem tudott, harcolni talán még igen, de kivillantva sötét arcából fehéren villogó fogait, elsziszegte a teleportálás igéjét. A nyugati fal romjainál jelent meg újra. Ha az orkok eljutottak odáig, ő engedte őket elfutni maga mellett.* - Mozgás, gyáva kutyák! Ki a fenyvesből! *Amikor már az üldöző elfek jelentek meg, botját a földbe döfte egy utolsó varázslatra.* - Dremer füstje! *A felemelt bot helyéről sűrű, fekete füst tört elő. Tathaen és egy-két lovag már találkozhatott vele, nem túl barátságos a belé hatolókkal, s neki pont ez volt a célja. Feltartóztatni az ellenséget, amíg megmaradt csapatai eltűntek a sötét fák között. Ő maga is követte őket, hogy odakint megpróbálja az orkokat is feltartóztatni. Nem lesz könnyű, főleg a sárkány nélkül nem, sebesülten.*
A főtéren még folynak a harcok, én meg lassan kezdek kifogyni a nyilakból, ahogy a vérelfek vezetőjének felesége is az erejéből, amivel még a kaput tartja, hogy megmenthessen mindenkit. Sajnos talán ezzel magát is feláldozza, hiszen nem úgy néz ki, hogy az orkokból kifogynánk. Azonban azt kell tapasztalnom, hogy az újonnan érkezett agyarasoknak esze ágában sincs bekapcsolódni a küzdelembe, hanem szinte meg sem állva kerülik el a csatározókat és rohannak tovább nyugat felé. Ha jobban elnézek felettük már sejthetem is, hogy mi az, ami menekülésre késztette őket, hiszen arra csak sötétséget látni. Már éppen úgy döntök, hogy részemről a soknál is többet tettem, hogy bizonyítsam a vér nem vált vízzé, mikor a zöld elfek vezetője visszavonulást rendel el, majd magával hozva a súlyosan sebesült Sol’tis-t a kapuhoz indulnak a maradék védőkkel és embereivel. Azonban a várttal ellentétben az orkok nem követik őket, hanem ők is társaik után erednek. Nem tudom a vérelf nagyúr életben maradhat-e, de én már nem habozok, az én szerepem már véget ért, a várost meg sötét borzalom fenyegeti, amit még az orkok sem várnak meg. - Majd én. - ragadom Sol’tis vállát és, ha valaki még segít beviszem az átjáróba, hogy a hátam mögött hagyjam a borzalmat. Csak remélni merem, hogy a hősiesen kitartó Avaris-t is magával hozza valaki a végén, mert megérdemelné, hogy ura mellett maradhasson, vagy haljon, ha az Istenek úgy rendelkeznek.
Hëmyl Boszorkány
Hozzászólások száma : 40 Életkor : 1239 Munkahely : Sötét fenyves
*Hallotta a csörtetést, érezte, hogy valami a hidegbe váj, a feketeségbe, amely testén keresztül áradt az élők közé. Arrafelé fordult, és szájából, szemeiből is ontott a sötétséget a felé olyan gyorsan közelítő fény felé. Nem tudta megállítani, pedig érezte, hogy az életet magukba szívó szálak áthatolnak a fényen, áthatolnak a meleg, életerős testen és kiszipolyozzák az életet belőle. Találkozott már ilyennel, ezek voltak a sárkányok, akiket az előző háborúban ölt meg. Azonban ebből a már megöltnek hitt testből kitört valami elemi erő. Nem árasztotta el környezetét, közvetlenül közelről csak rá fókuszált. Célzottan, éppen olyan feltartóztathatatlanul, mint ahogy az a fény tört be a sötétségbe egész addig, ahol ő volt. Ez a fény élesebb volt minden kardnál, gyorsabb minden kardcsapásnál, és elérte őt. Azt a nyamvadt, öreg testet, amelynek már réges-régen az enyészeté kellett volna, hogy legyen, ha az a félőrült elme nem tartja embervérrel, emberhússal, sötétséggel életben. Erős rángással reagált rá teste, beléhatolt, s a boszorkány fájdalmas sikolyt hallatott, ahogy a fehér villámok átjárták testét. Érezte, ahogy a szívét is eléri, érezte, ahogy elméjében világosságot gyújt, s egyúttal kilöki őt abból a testből a sötétséggel együtt, amely eddig birtokolta. Hëmyl, a fenyves boszorkánya ekkor már halott volt, teste rongybabaként csuklott össze a romok, az összetört fenyők között, a sötétség pedig elvesztette kapuját, s nem fertőzte tovább a fenyvest.*
*A csata a Sötét fenyvesben fekvő Lumel’Auvreáért véget ért. Az ork sereg maradványai részenként futnak ki az erdőből, menedéket keresve. Arash, a sereg vezetője maga is igyekszik irányítani őket, de nem mind hallgatnak rá. Vannak, kik az Áldás terén futnak bele Gilchanar úr és társai nyílzáporába, mások Inan és csapata kardjaitól hullnak a földre, s megint mások az északi falnál ütköznek bele Taltaur csapatainak fegyvereibe. A vér elfek maradéka immáron az Áldás terén gyülekezik. Egymás után lépnek át a kapun, s egyre több zöld elf csatlazik, valamint néhány kimerült vér elf is Avarishoz, hogy helyette tartsák fenn az átjárót a Nyugati szeglet erdeibe. Gilchanar nagyúr elrendeli a visszavonulást csapatainak. Zöld elf kürtök szólalnak meg a füstölgő romok között, a sötétség uralta erdőben. A fehér hajú nagyúr Avarist támogatja át a kapun, mit már mások tartanak működésben. Sol’tis asszonya megöregedett, erejét veszítve támaszkodik remegve a nagyúr karjára. Haja hófehéren omlik vállára. Látta, miként viszik át férjét holtsápadtan a kapun, mégsem engedhette el, látta, miként viszik át leányát, mégsem hagyhatta záródni az átjárót. Látta, miként hull el népének színe-virága, pusztul, mit Sol’tissal közösen építettek, mégis kitartott. De most, hogy nincs már oka kitartani, elgyengülten rogy a földre a nyugati szeglet hűs fái alatt, férje mellett. Az érkezőket gyógyítók veszik körbe, így az úrnőt is, noha ő félretolja őket, s férje fölé hajol. Remegő ujjaival simítja a férfi sápadt arcát.* A férfi még kinyitja szemét, s megszorítja leányának kezét. Gyenge mosoly jut feleségének, majd lehunyja szemeit, s lelke távozik Dremerhez. Avaris arcán könnyek csordulnak le.* - Thilio in gîl na bâd lín! Le melithon an-uir! //A csillagok ragyogják be utadat! Örökké szeretni foglak.// *Suttogja könnyes szemmel. Tudja, Merilien is ott van, ám szívét még inkább fájdalom járja át, s nem az öröm, hogy gyermeke él. Jeremy is átjutott a kapun Sol’tissal, ő segített lefektetni nyugaton, s immáron hozzá is fordul egy a helyi erők közül.* - Van sebesülésed? *Méri végig a tolvajt, s ha nincs neki, hát odébb áll, hisz sokan szorulnak még segítségére. Daxát csupán együtt érző tekintetek követik. Többen is vannak oly idős tündék a helyi elfek között, kik még éltek, midőn Elsga városa tündökölt, midőn az volt az elfek fővárosa. Átélték mily erő lakozik egy őrült fekete sárkányban, mely maga pusztította el azt a dicső várost. Átélték a csatát, a remény vesztettséget, midőn Gilgedron, a bölcs magát áldozta fel, csak, hogy testvéreit mentse, s állt szembe a sárkány dühével. Elsga romjai a bizonyíték, mily pusztító is tud lenni a gyűlölet, s azon sebek, mik kitörölhetetlenül ott vannak minden nyugati elf szívében. Ők nagyon is tudják, mit érez Daxa, de azt is tudják, az élet megy tovább, Agare eltűnt, beszélik az istenek elégelték meg tetteit, s tüntették el a föld színéről. Hagyják, hadd élvezze a csendet, a békét, mit e liget nyújthat. A kapun utoljára egy arany-türkiz színű vértbe öltözött, vértől mocskos elf harcos lép át, mielőtt az bezáródna. Taltaur az, s pillantásával keres valakit. Merilien az, ha megtalálja a vörös hajú elf lányt, odasiet hozzá. Sisakját ledobja, haja előreomlik, s kék köpenye is akadálytalan csúszik le válláról a dús fűbe. Nem szól, csupán megöleli a vér elf lányt.
A városban Ilsa és Syllis néznek egymásra. A sötétség megszűnt terjedni, de jelen van, s midőn az orkok távoztak, itt maradni nincs értelme. Ők nem lépnek át a kapun, de megvárják, míg kik távozni szándékoznak, megteszik azt, s többen is csatlakoznak az átjáró fenntartásához. Így a vér elfek távozhatnak vezéreik, s megmaradt családtagjaik csoportjához a Nyugati szegletben. Kesa, ha kívánja, szintén csatlakozhat, ha átlép az átjárón, a nyugaton rejtve élő tündék oltalma alá kerül, onnét nincs is oly messze birtoka. Arveleget, s lovagjait is értesítik, s az olassiëból érkezett tündék döntése után még védelmükben hagyhatja el kelet felé a Sötét fenyvest. Syllis Carnët és a többi, még életben lévő nimfát irányítja kifelé az erdőből, s egy darabon még az elfekkel közösen haladhatnak, majd útjuk elválik, s a természetbe olvadva térnek vissza Izra erdejébe. Carnë griffje sértetlenül várakozik a fenyves szélén, hol gazdája felszállhat rá, ha akar. Nill, noha nem vett részt a harcokban, a börtön pusztulásakor kiszabadult, s jó eséllyel már a harcok alatt elhagyta a várost és a fenyvest is. Ilsa Namor, az elfek vezetője is megfújatja a kürtöket, s a sötétség közepette a túlélő lovagokkal, s kik még vele tartanak, szintén elhagyja kelet felé az erdőt. Tűz, vér és romok maradnak, a Sötét fenyvesben és még nagyobb sötétség, mi majd lassan fog eltűnni az erdőből. A boszorkány holtteste is ott hever, a sárkányé is, mit felfalt a sötétség, de már nem maradt, ki eltemesse őket. Lumel’Auvreát az utolsó harcos is elhagyja.*
//Köszönöm mindenkinek a részvételt, remélem, jól éreztétek magatokat! A jutalmak legkorábban egy hét múlva kerülnek megállapításra és kihirdetésre a résztvevőknek.//
* Az elf válasza csak bebizonyította a fiatal nemes számára, hogy ez nem az a veszedelem, ami ellen még maradt ereje küzdeni. Egy ork sereg után a legkevésbé sem akar még a fenyves boszorkányával szembeszállni. Igazából, ha nem is lett volna az ork sereg, akkor is inkább az elkerülés lenne az ésszerűbb válasz. Kezével sürgeti az elfeket, inkább ők másszanak le elsőkét és szálljanak szembe az orkokkal, már ha vannak még erre, mintsem ő maga. A sötétség még elég messze van ahhoz, hogy ne feltétlenül azzal kelljen foglalkoznia. Miközben az elfek a falról próbáltak lejutni, addig Kesa újra és újra a sötétség felé fordította a tekintetét, csupán azért, hogy megbizonyosodhasson arról, tényleg jól tette, hogy az elfeket küldte le a létrán elsőként. * - Az meg … ? * Halk szavak hagyják el ajkait, mikor a sötétség fölött megjelenő fény a fenyves egy részét még megvilágítja. A fény és a sötétség egybeesése, egyetlen gondolatot ültetett el a fiatal mágus fejében. Talán valaki szembe mert szállni a fenyves boszorkányával? Ha valóban így van, az számára rosszat nem jelenthet, hiszen ha mást nem is, de időt nyer neki. A fény, ami az erdő lomboronájának egy részét megvilágította, elhalványul, Kesa pedig egy röpke pillanatot szán még a sötétség megfigyelésére. Még mindig növekedik. Futva lép a legközelebbi létra felé. Gyorsan megbizonyosodik afelől, hogy lent nem kerültek harcba az elfek. Biztonságosnak tűnik odalent, legalább is biztonságosabbnak, mint fent a falakon, várva a sötétség közeledését. A létráról még egyszer a sötétséget kezdi méregetni. * - Megállt… MEGÁLLT A SÖTÉTSÉG! * Elejét csak halkan, alig hallhatóan bukkan ki a szájából, majd olyan hangosan folytatja, hogy a lenti elfek is hallhassák. * - Még maradjatok lent! * Ő pedig továbbra is a létra legfelső fokába kapaszkodva áll, és egyenesen a sötétséget figyeli, hogy ha újra növekedésbe kezdene, akkor azonnal le tudjon mászni. Nehéz elhinni, hogy a fenyves boszorkánya csak úgy annyiban hagyja a varázslatát, azt pedig még kevésbé, hogy akár le is győzhették. Hosszú percekig áll a fiatal nemes a létra tetején, bárminemű változást keresve a sötétségen. *
//Mese: Vér a fenyők alatt - ezt még megkeserülitek! Mindenki! //
*A varázslat sikeresnek tűnt. Sebei fájtak, a lábát helyre kell majd hozni és Arash nem volt soha a gyógyítás mestere. Jobban értett mindig a sérülések okozásához, mint azok eltüntetéséhez. A sötét füst megvédte a menekülő orkokat, bár nem is volt igazán kitől védeni őket. Az elfek láthatóan megelégedtek azzal, hogy megnyerték a csatát és nem üldözték tovább a támadó sereg darabjait. A sötét bőrű mágus vicsorogva nézett le sebesült lábára. Fájt. Minden erejével azon volt, hogy végre elhagyja ezt az átkozott erdőt. Az elfek pedig legyenek boldogok a romokkal és a sötétséggel, ami a harcok és a boszorkány átka után maradt nekik Lumel’Auvreából. A lila köpenyes mágus úgy döntött, hogy ideje odébb állni. Az erdő szélén kívülre teleportál. Kimerült volt, de nem állhatott meg. Eszelős szemekkel meredt az onnan kilépő első orkokra. Elnevette magát, harsányan, hangosan, hadd hallják a beljebb lévők is.* - Ugye nem gondoltátok, hogy elfuthattok, patkányok?! *Botját megvetette a fenyves sötétlő fái felé mutató, de a földbe vájt véggel. Csillogó gyűrűit összekoccintotta, hogy újabb varázslatot indítson el a megvert ork sereg harcosaira, ha kell. Nem akart úgy Zotreth (az álnok…SIC!) elé kerülni, hogy az egész összegyűjtött seregből nem maradt semmije. Már fogalmazódott a terv fejében, hogy a fenyves körül található részeket megtartsák. Ha akadt még tanya, falu, amit a háború nem pusztított el, az nekik való falat lesz, és ha elég erőt képes összegyűjteni, talán újra képes megnövelni a sereget. Ha nem sikerül, akkor bizony lemondhat vérmes reményeiről, ami Filnoren helytartói székét illeti.*
*Éjsötét átok borítja a Sötét fenyvest. Ide még az orkok sem merészkednek. Az átok fojtogat, az átok félelemmel borítja be az elmét, s egyesek suttognak. A környéken ólálkodó ork csapatok egy árnyékról beszélnek egymás között, egy árnyékról, amely sötétebb az éjszakánál, sötétebb a fenyves sötétjénél. Az árnyék ott lakik a fenyvesben, s időnként hallani tébolyodott kacagását is. Beszélik, hogy a fenyves boszorkánya nem halt meg, vagy meghalt, de még rosszabb: most ott kísért a fák között, melyekhez életében is úgy ragaszkodott. Nem csak az erdőt borítja fenyves. Nem is oly régen nagy csata dúlt az elátkozott fák alatt. Lumel’Aurvrea, a vér elfek erdőbe rejtett városa volt a tét. Orkok, elfek, sárkányok harcoltak itt, s emberek is. Ám a boszorkány, megelégelve nyugalmának háborítását, újfent megidézte a sötétséget, mely korábban sárkányok sokaságát irtotta ki ugyanitt. Ez a sötétség felfalt elfet, orkot, s mindent, ami útjába került. Azonban egy sárkány, bizonyos Malliath életének feláldozásával is bosszút állt testvéreiért, s megölte Hëmylt, a fenyves boszorkányát. A sötétség azonban itt maradt. Apránként falta fel az ott maradt holttesteket, mígnem nem találván tovább táplálékra, követte a halálba megidézőjét, ám a félelem, mit jelenléte gerjeszt az, amely szívre, lélekre, elmére terpeszkedik, itt maradt. Itt, a romok, az erdő elátkozott fái között. Holtakat már nem lelni, csak csontokat, és köveket a fák alatt. Az elfek egykorvolt dicső városát ezek, s a sötétség takarják, mely ellep mindent.*
Merilien Lumel'Auvrea Vér elf
Hozzászólások száma : 335 Életkor : 737 Munkahely : Vérelfek vezetője, vérelf-hercegnő
Hamarosan elérkezünk a fenyves már oly' ismerős részéhez. Könnyek mardossák a szememet, s facsarja szívemet a bánat és a gyász. Lépésre rúgom a lovamat, majd Aewy'dronra pillantok. Látom, hogy ő is lehajtott, gyanúsan csillogó szemekkel pislog előre, majd sóhajt egyet és bólint. Lassan sétálunk be az immár elpusztított, lerombolt kapun, és igyekszek felkészülni vérelf testvéreink holttesteinek látványára. A fény varázst, mely védelmet ad nekünk, s láthatunk mellette kicsit kiterjesztem. Aewy'dron lágyan megfogja a kezemet, ahogy mellém lép, s összeadva a mágiánkat, egy majd 5-8 méteres kört világít meg közös varázslatunk. Döbbenten pislogok a romokra, a vér áztatta kövekre, a lerombolt házakra, s a fő téren lévő kútra, ahol megnyitottuk a kaput, mely miatt anyám már szinte csak egy kósza lélek, pislákoló élettel szívében. - Hát ez maradt dicső városunkból... - szavaim leheletnyi suttogás, ám ebben a halotti csendben tisztán csendülnek, s már a romos épületek sem verik vissza gyásztól s szomorúságtól fűtött szavaimat. Hallom, ahogy Aewy'dron halkan zokog, igyekszik elkendőzni bánatát, de megértem. Nem nézek rá, hagyom had gyászoljon egyedül. Én tartom magam, nem fogok itt sírni, annak nincs itt az ideje. Az az idő már elmúlt. Tán már könnyeim sem maradtak a csata, s a hatalmas veszteség után. - Hol vannak a holttestek? Dicső harcosain, és ádáz ellenségeink holttestei? Csupán vér áztatja a köveket... - szólalok meg, s kérdőn nézek Taltaurra. Lassan leszállok a lovamról, habár sejtem, hogy kedvesem ezt nem veszi jó néven. Lassan leguggolok, s a száradt vért nyálammal nedvesítem meg. Lehunyom a szememet és egy varázslatot motyogok. Érezhetően s láthatóan fogy az erőm, hiszen ahogy a varázslatom életre kel, a fénykörünk egy picit homályos lesz, ahogy a gyertya lángja lobog meg egy lágy szellő hatására. Végül a varázsom létrejön, és egy aprócska sötétvörös fénygömb indul útjára. -Túlélőket keresek. Hátha odalent a tömlöcben, vagy egy romos ház kamrájában... - hangomat átfonja a remény, és mintha a vörös fénygömb, mely vérmágia útján jött lére is kicsit erősebben pislákolna. - Hogyha van túlélő, elvezet minket hozzá. Ha nincs, a gömb nem mozdul, s szép lassan kihuny. - mondom el, hogyan is működik ez a varázslat, majd hangomat lehalkítom, s lélegzetvisszafojtva várom, mozdul-e a vörös gömb.
*A kis csapat a védőpajzsok oltalmában tovább haladnak mind mélyebbre. A sötétség nem csökken, sőt növekedni látszik, s e sötétség mélyén fekszik egy város, melynek romos, üszkös falai ott pihennek a fák alatt. Ahogy mind mélyebbre haladnak, nyomukban a védelmüket biztosító katonákkal, nem lelnek holttesteket, csupán követ, fémet. Vajon Taltaurnak lehet válasza rá, avagy éppúgy értetlenül áll a Meriliennek is feltűnő rejtélyre? Nem lelni maradvány szövetre, nem lelni testekre, a sötétség felfalta őket. Amikor a két nő elhagyja lovát, nem változik semmi. A sötét továbbra is ott örvénylik körülöttük, ám nem hatol át a pajzsokon, csupán kerülgeti azokat. Az általa megidézett sötétvörös gömb azonban hiába vár tőle életet. Mozdulatlan marad. Nincs e sötét fenyvesben más túlélő csak a vér elf úrnő, s az őt kísérő csapat. Lassan huny kifelé a gömb, megmaradva ott, ahol egyedüli túlélői állnak a csatának. Merilien, Taltaur, s a többiek.*
*A nyomasztó sötétség nem segíti az előrehaladást, ám legalább a védőpajzs távol tartja azt közvetlenül az elfektől. Taltaur és katonái készenlétben vannak, s eme készenlét önmagában is feszültté teszi őket, melyet tovább tetéz a nem is oly régen itt zajlott csata emléke, s a sötétség mindent átható ereje. Merilien közelebb léptet lován Aewy-dronnal. Taltaur nyomban követi őket, noha nem közvetlen közelről. Nem segít, ha érinti is őket. Bizonyos veszélyekre nem segítség a közelség, s látni így is látja őket. A pajzs fenntartható a katonák körül úgy is, ha a két vér elf nő kilép belőle. Az úrnő feltett kérdésére a parancsnok is csak vállát tudja vonni, hiszen nincs válasza. A csatából hazatért harcosok meséltek a sötétségről, mely egyre terjengett a harcban, meséltek a sárkányról is, ki abba belerepült.* - Talán a sötétség, melyet a fenyves boszorkánya idézett meg. Az tüntette el őket. *Válaszol halkan, de szavai mögött nincs meggyőződés. Taltaur maga is érzi a megrendülést, e várost látta teljes pompájában, s most, mi maradt belőle, szívszorító hatást kelt benne is.* - Úrnőm, óvatosan! Nem tudni, mi sötét erők maradtak itt! *Figyelmezteti halkan a parancsnok Merilient, mégsem állíthatja meg, csupán aggódó szemekkel kémlel körbe, vajon a varázslatra mozdul-e valami Lumel’Auvrea romjai között. Kardján a keze, s harcosai is idegesen pillantanak körbe. A vörös gömb, melyet Merilien megidéz, mozdulatlan marad, s lassan halványul is. Bizony, a parancsnoknak az lett volna gyanús, ha életet talál.*
Merilien Lumel'Auvrea Vér elf
Hozzászólások száma : 335 Életkor : 737 Munkahely : Vérelfek vezetője, vérelf-hercegnő
Gyötrelmes fájdalom ereszkedik a szívemre, ahogy a fénykörben meglátom dicső városunkat. Vagyis csak a maradékát. Összefacsarodik a szívem és ismét ellep a gyász és a fájdalom keveréke, mely azóta ostromolja szívemet, mióta Lumel'Auvrea ostroma véget ért. A városba ékezvén lassan körbenézünk, majd egy vér-varázslatot hozok létre, hogy választ kapjak arra a kérdésemre,hogy vajon túlélte-e valaki a mészárlást és az ostromot. A fénygömb lassan megjelenik, vörös fényt ontva magából, ami szép lassan halványulni kezd, majd el is tűnik, csak az ürességet és a szomorú reménytelenséget hagyva maga után. Térdre hullok, és tenyerembe hajtva a fejemet halkan sírni kezdek. Hangtalan hullanak a könnyeim a tenyeremben, ám a vállam mozgásából látható, hogy kitört belőlem az eddig elfojtott fájdalom és reménytelenség. Lám, mégis van még könnyem, mely dicső városunkat siratja. Hogyha Taltaur megindul felém, Aewy'dron leinti, lágyan simítva meg a férfi kezét és ő jön oda hozzám. Leguggol, és a vállamra hajtja a fejét, majd halkan suttogni kezd, valami nyugtató dallam járja át hangját és szavait. Érzem, hogy a könnyeim szép lassan elapadnak, és furcsa, szinte ijesztő nyugodtság telepszik rám. Megtörlöm a szemem, majd határozottan felállok és körbenézek. - Azt akarom, hogy dicső városunk romjai fent maradjanak, jelezve az erre tévedőknek, hogy egykoron milyen fényes város állt ehelyütt. Létrehozok egy szent termet, ahol a vérelfek történetei, titkai s mágiánk fent maradhat az utókornak. Nem sokan maradtunk, kik ismerik a vérmágia titkát. Nem hagyom elveszni a tudást, ám csak az arra érdemesek ismerhetik meg a vérelfek hatalmas tudását! - jelentem ki a városnak beszélne, de természetesen a katonák is hallhatják szavaimat. Lágyan megfogom Aewy'dron kezét és felé fordulok és egy mosolyt küldök felé. - Tudom, nem katonáknak való feladat, ám mégis megtisztelnétek, hogyha megtisztítanátok az utat a Könyvtárig, amit talán nem pusztított el annyira az ostrom. - mutatok egy épület felé, ami való igaz, hogy egész jó állapotban van a többi épülethez képest. A város közepén helyezkedik el, hatalmas, robusztus ajtaján láncok tartják a kaput, így úgy tűnik, oda nem nagyon ment be senki, hacsak nem sérült meg valahol a fal, amit eddig nem vettem észre. - A Könyvtár fogja megtartani titkainkat, s múltunkat. - jelentem ki, és hogy mutassam az utat a katonáknak, én magam kezdek el néhány nagyobb követ elgörgetni az útról, ami a Könyvtárhoz, s a Fő térhez vezet.
*Taltaur óvó szavai ellenére Merilien úrnő végrehajtja varázslatát, mely eredményt hoz, habár nem az áhított, vár eredményt. Túlélő rajtuk kívül nincs a romvárosban. Az elesettek testei is eltűntek, csak az erdő, a felszerelés, a kövek maradtak. Nem oktalan hát az előtörő sírás, mely a még mindig védőpajzs óvó ereje alatt lévő vér elfet rázza. Az úrnő tervének központja maga a könyvtár, azon épület melyet a csatától megkímélt a végzet. A vér elfek erős épülete átvészelte a csatát, orkok nem törték fel az ajtó zárját, sem az ajtót óvó láncokat, az élők nagyobb izgalmakat sejtettek velük, Malliathnak pedig lényegesebb volt az új ellenség, Hëmyl és az ő sötétsége. A katonák bizony, bár nem erre képezték őket, segítséget nyújthatnak Meriliennek, ám ezen munkában már védőpajzs nem óvhatja őket. Ha az utat meg kell tisztítaniuk a törmeléktől, holtak maradványaitól, azt a sötétség nyomása alatt kell végrehajtaniuk. Ha feloldják a pajzsot, a mindenre rátelepedő sötétség örvénylő formákat formál. Csatajelenetek bontakoznak ki a talán csak túl élénk fantáziájú elfek előtt, sosemvolt lények csápos fejei jelennek meg, kitátva gigászi szájukat, s tűnnek is el, mint az eloszló füst. A levegőt hideg tölti be.*
*Az olassiëi parancsnok aggódó pillantással kíséri Merilient. Bizony ezen pillanatokban leginkább máshol lenne az imádott nővel, s nem egy holt város romjai között. A kialvó gömb jól jelzi számára, amire számított is. Nincs élet a város romjai között. A sírásra maga lépne Merilienhez, ám Aewy-dron visszatartja ebben. Tehetetlenségében kardjának markolatát szorongatja, míg elfehérednek ujjai rajta. El kell ismernie, a másik vér elf pontosan tudja, mire van szüksége az úrnőnek, nem véletlen hát, hogy velük van. Oly kapocs lehet közöttük, mit nem igazán érthet a férfi. Merilien szavaira rémálma válik valóra. E helyen nem kívánt sok időt tölteni, ám nem veheti el ezen emlék állításának lehetőségét az úrnőtől. Még örülhet is, hogy nem egy új épületet kíván emelni, avagy szobrot faragtatni, csupán a könyvtárat kívánja felhasználni. Taltaur az épület felé pillant. A sötétség nem kimondottan barátjuk, innen nehéz megítélni, mily állapotban is leledzik az épület, noha kétségtelenül jól állhatta a csatát. E látási viszonyok között nem látni romlást rajta, csupán út közben. A fő tér felszakadt kövei, melyeket még maga Sol’tis emeltetett magasba, szanaszét szóródva hevernek, miként páncélok, fegyverek, is akadnak út közben. Ezt kell hát a katonáknak megtenniük?* - Hallottátok az úrnőt! Ám ketten maradjanak mellettünk, mi óvjuk biztonságod, Merilien. *Fordul némi torok köszörülést követőn előbb az elf harcosokhoz, kik vonakodva látnak neki a munkának, majd kedveséhez is. A katonák már nem tartják fenn a pajzsot, Taltaur azonban készen áll, hogy Merilien érdekében megidézzen egyet, ha szükséges. Szűkre húzott szemmel figyeli a sötétség által megjelenített formákat.*
Merilien Lumel'Auvrea Vér elf
Hozzászólások száma : 335 Életkor : 737 Munkahely : Vérelfek vezetője, vérelf-hercegnő
Tudom, hogy amit kértem alantas feladat a harcképzett katonák számára, így nem csodálkoznék, ha néhányan fintorogva húznák el a szájukat. Habár nem látom ennek a jeleit a katonákon, érzem, hogy legbelül igenis ezt gondolják. A pajzs lehullik, és a sötétség szorongató markát érzem a testemen, a nyakamon. Aewy'dron ismét megidéz egy fénygömböt, amelyet magasra emelve világítja nekünk az utat. - Több kéz, gyorsabb munka. - jelentem ki szomorkásan mosolyogva, végigsimítok szeretett férfim oldalán, majd én magam is elkezdem összeszedni a véres fegyvereket, páncélokat, míg Aewy'dron a fényt, a két katona pedig az őrséget biztosítja nekünk. Lassan, de elkezdünk haladni a Könyvtár felé, amelyet a sötétség lágyan burkol körbe. Fogalmam sincs, hogy milyen állapotban van a könyvtár, talán feleslegesen tisztítottuk meg az utat eddig. A katonák serényen dolgoznak, és én is gyorsan szedegetem össze a dolgokat, melyeket elbírok és eltorlaszolják az utat. Mikor már elég tiszta az út, intek a katonáknak, hogy elég lesz, majd Aewy'dron felé fordulok. - Létre tudunk hozni ketten olyan mágiát, mellyel bevilágíthatjuk a könyvtárat, hogy aki erre téved, tudja, s ismerje meg szeretett otthonunk történetét és helyét? - nézek lágyan a nőre, és megfogom a kezét. Tekintetemben kérlelés van, vágyakozás. Ha ez lenne életem legutolsó varázsa, akkor is megtenném. A népemért. A városunkért.
Tárgy: Re: Lumel'Auvrea 
2015-12-22, 1:34 pm
//
//
//