Nem számítottam lelkes fogadtatásra, igazából már annak is örültem, hogy nem lőttek le a falig és, hogy utána sem, ahogy elfogtak, hiszen tényleg semmi okuk nem volt szegről-végről fajtársaimban, hogy megbízzanak egy hangyányit is bennem a történtek után. Én biztos nem bíztam volna meg saját magamban, az már biztos. Az ellenségtől kerültem közéjük, akár valami kém is lehetek, aki be akar férkőzni közéjük, bár, ahogy elhallgatom a kinti hangokat, nem túl jól áll egyébként sem a város szénája. Az orkok tömege még csak egy dolog, hiszen szervezetlenül nem érnének sokat, de itt és most nagyobb erők markában vannak, akik megfelelő hatékonysággal vetik be őket. Talán ez beláttatja fogva tartóimmal, hogy semmi szükség egy ilyen ellenségnek arra, hogy olyanokat dobjanak a karjaikba, mint én. Nekem meg életbevágóan szükségem lenne egy nem is akármilyen mágus segítségére, aki leszedi rólam azt a pecsétet, amit Nawa első ember, Zaricse helyezett rám, mert akármelyik pillanatban végezhetett volna velem, kész csoda, hogy eddig nem történt baj. Talán csak az mentett meg eddig, hogy mindenki a csatával van elfoglalva, meg hát nem is igen tudják mi történt velem. Ezért próbáltam minden erőmmel felhívni magamra a figyelmet és persze fontosabb szerepben előadni magam, mint amit értem, hiszen nem biztos, hogy tényleg tudok érdemi híreket elmondani, amivel előrébb lehetnének. - Mond, mi értelme lenne, hogy bejöjjek a városba, ha aztán tudom, hogy itt ér a vég vagy a ti kezetek által, vagy az orkokéval, hiszen senkit nem fognak kímélni, aki úgy néz ki, mint én is? – teszek fel az őrnek egy logikus kérdést. – Nem vagyok bolond! nyilvánvaló volt, hogy bezártok majd, ha megadom magam, ha ellenetek lennék ennek mi értelme lenne? Nem is tudod elképzelni milyen helyről sikerült megszabadulnom, ha nem mutatok egy kis együttműködést, akkor sosem szabadulhattam volna tőlük. De míg ott voltam, láttam egyet és mást és hallottam is, de cserébe segítséget várok én is. Valamiféle mágikus pecsétet helyeztek rám, ha valaki leszedi rólam, mindent elmondok, amit csak tudok. Igazán előnyös ajánlat, hiszen csak egy kis mágia kell. - Talán emberek ezreit, tízezreit mentheti meg az, amit hallottam……..
Daxa Lavenir Zöld elf
Hozzászólások száma : 372 Életkor : 186 Munkahely : Idomár
Lassan eltakarodtak a denevérszerű izék, minek után furcsa égetőeső esett. Egyik sem tett boldoggá, a végeláthatatlan ork sereg főleg. Hogy a fenébe lehet ennyi belőlük? Ezeket termesztik, vagy mi? És miért nem látni soha egy ork asszonyt sem...? Jobb, ha nem most kezdek ilyesmiken agyalni. Hirtelen egy kéz ragad meg, s már ütném le az illetőt, ám mikor ráesik a pillantásom, vicsorgásom alább hagy. Egy mágus az, s ahogy látom, gyógyítani akar. Nem bánom én, észre se tettem, hogy az apró sebek nem alvadtak be. Egész ruhámat vér foltozza, arcomon piros-lila foltok az ütések mentén, de testem többi része is tele lesz velük, mire véget ér a csata. Tenyerem már hólyagos, oly sokat szorongattam és forgattam a lándzsát. Kicsit megállva, várva, míg végez a köpenyes, körbe pillantok. Az elhulló társaim látványa a falakon, a falak mentén.. Alapjáraton is összeszorítaná a szívemet. Kiáltások és halál hörgések töltik be a fejem. Hemyl átka csak ront az összképen. Szemeim könnyezni kezdenek, s érzem, ahogy átjár ismét a düh. A férfire pillantok, némán várva engedélyére, vagy jelére, hogy kész vagyunk, s újult erővel esek az orkoknak, bár szívembe kezd az a gondolat beférkőzni:
Soha többé nem fogom már látni Olassië gyönyörű városát. Itt fog utol érni mindannyiunkat a halál.
Arveleg Nemes
Hozzászólások száma : 72 Életkor : 37 Munkahely : Fehérló Rend
* Egyre kellemetlenebbé kezdett válni a néhány sebhely, melyet a kis, démoni bestiák hagytak maguk után. A fájdalom azonban azt jelentette, hogy Arveleg még nem lehelte ki lelkét, s valamilyen szinten visszatartotta őt a kimerüléstől is. Nem volt egyszerű folyamatosan hadakozni egy olyan nehéz felszerelésben, mint amit ő viselt, ráadásul bal karja gyengült, melyben a pajzsot tartotta, hiszen teste azon oldalán nyíl általi sérülést szenvedett a nemesi származású férfiú. Az égből aláhulló, égető vész elől meg tudott menekülni, noha a nem régiben kiszemelt orknak sikertelenül próbálta fejét venni, s az visszavágott, újból a kapitány életére tört. Látszólag még dühösebben, elszántabban támadott a páncél borította katonára. Ez azért lehetett, mert az előző förmedvény az ő kardja által hullt el, a gonosz szolgája pedig bosszúra szomjazott, vagy még őrültebb harci morál ébredt benne, mikor égési sérüléseket szenvedett. Ez egyébként a többi fajtársára szintúgy igaznak bizonyult. * - Gyere csak! * Biztatta ellenségét a lovagparancsnok, azonban a termetes bestia olyan lépést intézett ellene, amire egyáltalán nem számított. Arveleg vértje végighasadt a gyilkos szándékkal leadott csapástól, még reakcióra sem nagyon akadt ideje, csupán hátrébb lépett néhányat. Mire felfogta volna, miszerint majdnem ott hagyta a fogát, újabb rajtaütés érte, amire már kötelezően felelnie kellett. Pajzsával adott választ a sújtásra, megkísérelte oldalra lökni azzal ellenfele fegyverét, azután előrébb lépni egyet, majd kardjának keresztvasával arcon vágni a dühödt gonoszt. Csakhogy, a fehér orkot túl kemény fából faragták, alig hatotta meg Tarsis képviselőjének megmozdulása. Pár másodperccel később, egy fejeléssel illette a lovagot, aki ettől megszédült, az egyik törmelékhalom mentette meg a földre zuhanástól. Gyűlölte ezt az érzést, a bódult, tompa, sajgó fájdalmat a koponyáján. A következő pillanatban kard csapott össze karddal, újonnan csengett, szikrázott az acél, de a lovag érezte, hogy egy kezével nem tudott eléggé erős ütéseket leadni a monstrumra. Elengedte hát a pajzsot, majd baljával is rászorított a markolatra. * - Ha ismersz valamilyen istent is ezen a világon, hát kezdj imádkozni hozzá, mert hamarosan hozzá küldelek! * Próbálta megfélemlíteni az orkon ezekkel a fenyegető szavakkal, bár annak annyit ért az egész, akár a halottnak a csók. Ismételten egymásnak feszültek, majd Arveleg megkísérelte egy jobbról indított vágással lecsapni az ork kezét, utána pedig annak jobb vállába mélyeszti a pengéjét, ezt követően áthasítani a fél mellkasát. Az első hullám megtörni látszott a keleti fali résen, a lovasok hasznára váltak az elfeknek, kik végre ápolhatták sebesülteiket, kifújhatták magukat. Ez már a lovagkapitányra is ráfért, kissé eltávolodott a réstől néhány méterrel, biztonságosabb pozícióba. * - Calden és William! Feladatom van számotokra. Menjetek a városba, keressetek egy méretes szekeret, amit tele tudtok pakolni hordókkal, törmelékkel, mindegy mikkel, csak nagyok legyenek, meg súlyosak. Kérjétek a polgárok segítségét is, úgy gyorsabban haladhattok! A lovaink ugyan nem igás állatok, viszont erősek, kitartóak. Bírniuk kell! Ezt a rést muszáj betömni valamivel, mert innen egyelőre odébb takarodtak a férgek, viszont nem hagyhatjuk nyitva ezt az átjárót, ameddig az elfek helyre nem állítják a város védelmét! * Szólította két lovagját Arveleg, majd intett nekik, hogy minél gyorsabban induljanak ellátni a kötelességüket. * - Fehérló Rend! Öt ember maradjon velem tartani az állást, a többiek Norward vezetésével térjenek vissza a kapunál állomásozó védők segítségére! * Adta ki a további utasításokat. Nagyon remélte, beválik majd ötlete, de hirtelen a térdére rogyott. A csataláz alább hagyott benne, amikor nem régen eltávolodott a réstől, így kínjai megerősödtek. Talpra állította magát, s boldog lett volna, amennyiben találni fog egy mágust, ki enyhítheti fájdalmait, ha csupán ideiglenesen is. *
* A kapunál megtorpanó orkok egy halovány mosolyt csalnak az ifjú mágus arcára. Csatában van a vérelfekkel körülvéve, ráadásul az ellenségei is kellő távolságban vannak, hogy ne kelljen teljesen elfojtania érzéseit. Elégedetten figyeli, ahogy az elfek kihasználják a helyzetet. Eközben azonban Kesa sem lazsálhat. Folyamatos koncentrációt igényel tőle, hogy koholmánya megfelelően reagáljon az eseményekre, így még azt a kevéske kételkedést is eloszlassa, ami az orkok fejében megfordulhat, mint például, mikor az egyikük az árok széléhez kerül. Az ifjú nemesnek kevés ötlete támad, mi járhat annak az orknak az üres fejében. Talán az átmászás vagy esetleg az átugrás gondolatát fontolgathatja. Netalántán a mögötte sorakozók nyomásának várható következményét akarja előre látni, de ez nem is lényeges az ifjú nemes számára. Hiszen bármelyikről is legyen szó, az orknak kellemes meglepetésben lenne része. Márpedig Kesa ezt szívesen elhalasztaná. Éppen ezért, mikor az ork lába már szinte közvetlenül az árok szélét tapossa, annak oldaláról apró földdarabkák indulnak útra az árok alja felé. Végül az ork csak nem kísérti meg szerencséjét, így az illúzió továbbra is képes feltartani az orkok áradatát a kapu felől. * - Mikor érkezik valamiféle erősítés? * Jobb híján kénytelen a kérdést egy egyszerű katonához címezni. Nem fűz túl sok reményt, hogy kielégítő választ fog kapni, azonban jó lenne, ha minél hamarabb megérkezne, hiszen nem tarthatja fenn az illúzióját az idők végezetéig. Az illúziója mellett pedig nem lehet másik varázslatot alkalmazni, lemondások nélkül. A közeledő fellegről is csupán a többi védő reakciójából értesül. * - Mi az? Mi történik arra? * Ha valamelyik elf válaszol a kérdéseire és beszél az égető csapadékról, akkor Kesa még jobban arcába húzza csuklyáját és kezeit is a köpeny védelmébe rejti. Így próbálva megvédeni magát a fekete csapadéktól, ami hamarosan szürke köpenyét is feketére festi. Amennyiben nem így történik, akkor jó pár elfhez hasonlóan ő is megtapasztalja az égető fájdalmat, amit a fekete csapadék okoz. Az erős fájdalomra önkéntelenül is magához kapja kezeit, ami pedig az illúzióját illeti koncentrációjának megtörésével hamarosan az is szerte fog oszlani. * - Az árok már nem tart sokáig! * Szavai nem túl hangosak. * - Támadás vagy hátrálás? * Bár az ő esetében a kettő majdhogynem ugyanaz lenne, annyi különbséggel, hogy támadás esetén ismét alkalmazná ugyanazt az átkot, amit a résnél is megtett már korábban. *
*Lumel’Auvrea ostroma immáron teljes gőzzel folyik. Nyugaton a betört orkok, a vér elf mágia ellenére is egyre szorítják vissza a falak védelmét, oldalba támadva azt. A rés, min betörtek, kellően nagy, hogy gomolyogva nyomuljanak a város belsejébe. Malliath, a sárkány, elf alakjában északnak fordul, hol Hatas tartja még fel a falakat mászó támadókat csapataival. A hátába érkező ork haderőre is kénytelen felelni, s míg a falon kívülről érkező fenyegetés ellen van fedezék, a háta mögül érkező támadókkal szemben már nincs. Azonban a vér elf parancsnoknak nincs még megkötve a keze.* - Tartalék, kardot elő, s hadd forrjon a vérük, szívük szakadjon! *A katonák értik a parancsot. Mágiát vetnek be, s roskadnak meg előttük az ork hadak, fájdalommal telve. Ezt kihasználva, noha számuk nem érheti el a támadókét, villanó pengéikkel esnek az ellennek, míg Hatas nem engedheti, hogy a fal az ellenség kezére kerüljön.* - Nem hátrálunk, vér visz minket, a vér vezet majd győzelemre! Eclair! Eclair! *Hangzik buzdítása, miközben maga is forgatja odafent, a falon fegyverét, s lábbal rúgja ki nem csupán az ork létrát, melynek kampós vége megkapaszkodott a bástyában, a követ is, mi tartotta azt.
Középen a Merilien, s csekély számú harcosuk által emelt védőpajzsa hullanak az első gyújtó lövedékek. A lángok fröccsenve szállnak szerte a védőpajzson. Még nem szakadt át, noha a közelben álló épületek némelyike immáron lángjaival is érinti azt. Csak idő kérdése, hogy a mágiát feleméssze a tűz energiája. Odabent hallani, miként dübörögnek a lövések a pajzson, s miként sercegnek a lángok odakint. A csatazaj is mind közelebbről hallatszik, hisz a nyugaton betörő orkok egyre inkább megközelítik a város belső területeit is. Jeremy kérdésére az őr csípőből felel.* - Nem jöttél volna, ha el is futhatsz…tudom, mi folyt odakint. „Együttműködés”…így hajítottad mérgedet testvéreimre?! *Hajol közelébb az őr, s szemein látszik, volna miért bosszút állnia a férfin, ám mégsem teszi.* - Beszélj, s ha igazat szólsz, tán megmentheted, életed….! *Villannak rá szemei. E pillanatban már újabb őr áll meg kissé hátrébb, s karjait összefonva széles mellkasán, figyeli a foglyot. A börtön felügyelő tisztje is a közelben jár, noha fél füllel az ostrom hangjait hallgatja.
A déli falon Inan láthatta, a korbácsos hajcsárok miként fordítják vissza örült rohamra a menekülni akarókat, s támadnak azok újfent, immár keményebben az ellenre. E küzdelem nem fűlik fogához, s midőn maga már egyebet nem tehet, a lent fogyatkozó védők közé vegyül. Az egyik holt ork sötét vérét emeli undorral tenyerén magasra, s a vérre fújva mormolja igéjét.* - Aira angaitya! *Nagy levegőt véve a rés felől tömörülők felé fordul, s erősen tenyerére fúj. A vöröslő köd, mi onnan felszállva kicsap az orkokra, többeket kényszerít arra, hogy kínokban fetrengve rogyjanak a földre. Inan maga vágja le őket, ha nem ér oda katonája, s már fordul is, hogy újabb vért merjen tenyerébe. Akad harcos, ki inkább a tüzet választja, s azt vágja az orkok közé lángoló tűzlabda képében, s akad még olyan is, ki halott bajtársa fegyverét emelve olvas arra mágiát. Midőn az ellenségre ront, célja csupán, minél több vágást ejteni, mert a vágások nyomán mérgező vér ömlik majd az ork erekben, s rogynak majd össze tőle. Ő maga azonban ezt már nem éli meg, elesve adja ki lelkét Dremernek.
A keleti falon ádázabb ennél is a küzdelem. Tathaen, a vér elfek helyi parancsnoka megtöri Arash átkát Daxán, s még pár harcoson, kik maguk erre nem voltak képesek. Biccent mindnek, így Daxának is, harcolhat újfent, az átok miatt elvérezni már nem fog. A lovasok rohama visszaveri az ostromló orkokat, noha csupán idő kérdése, míg újra szervezik magukat, s a hátul álló korbácsosok visszafordítják őket. Az idő telik, s a sötétség pokolivá teszi a küzdelmet, nehezebbé, mintha csupán nappal, vagy éj lenne. Ránehezedik a lélekre, plusz teherrel terhelvén azt, mintha a háború maga nem volna elég. Arveleg küzdelmét is a lovasroham töri meg, az ork méltó ellenfél volt, ám a támadás lendülete őt is hátrálásra készteti. Tathaen egyik harcosa lép a lovaghoz, látva a testéből szivárgó vércsíkokat. Ha hagyja, bőrét érinti meg, s adja ki a varázsszót:* - Nut! *A térden álló lovag fájdalmai enyhülnek, noha csupán a mágus átka miattiak. A fáradtság, Hëmyl átka, miatt gyengébb, zúzódásai, lőtt sebe éppúgy sajognak, mint egyébként tennék, s a boszorkány átka miatt e fájdalom még nehezebb. Két harcosa elindul szekeret, s rakományt keríteni rá, de lakosokra csupán a város középső területén, Merilien mellett találhat, az Áldás terén, hol mágikus pajzs óvja az összegyűlt lakosokat. Máshol kihalt utcák, lángoló házak, oltani igyekvő elfek, kiknek a tüzek gátolása feladatuk, találhatók.
Arash sikerrel töri meg Sol’tis átkát, de idő lesz még, mire feje teljesen kitisztul. Seregének pedig szüksége lenne irányításra, hisz a kapunál egy illúzió, a keleti résnél pedig egy nehézlovas roham törte meg a támadás lendületét. A város nagyura e pillanatban ereszkedik le a réshez, s lép Arveleg, Daxa mellett Tathaenhez.* - Sebesülteket hátrébb! Lássátok el őket, míg nyugalom van! *Majd megemeli fejét, s válla fölött veti hátra a közelben állóknak.* - Hátrébb! *Szemei villannak, minta tűzben égnének, s fegyverét a romok között álló vértócsa közepébe szúrja.* - Yárcarcaras! *A kiömlött vér, legyen az orké, emberé, avagy elfé, bugyogva emelkedik a nagyúr körül, s kezd örvényleni mind magasabban, mielőtt megszilárdulna egy kifelé mutató, vöröses, hegyes, tövisszerű rengetegben.* - Kelleni fog a szekér! Jönnek még, s nekünk ki kell tartanunk! *Biccent Arvelegnek. Tathaen ekkor már irányítja a még élő, sebesült lovagok, s elfek elszállítását hátrébb.
- Honnét?! *Hökken meg az elf katona, ki Kesa mellett áll. Nem tud sem a fenyvesen kívül, sem azon belül még egy oly erőről, mely képes lehet feltartóztatni az ellenséget. Erősítésről végképp nem. - Kátrányeső! *Szippant mélyet a levegőből egy másik harcos, egy íjász, s maga is megidéz egy pajzsot, hogy tartani tudja a forró, sötét anyag ellen magát. Kesát ruházata óvja, noha ha akad neki kilógó testrésze, azt bizony megégeti úgy, mint bárki mást. Szavaira az egyik harcos, ki eddig hiába várta a lovagsereget, mi a fal résénél vitézkedik, elkiáltja magát.* - Mutassuk meg nekik, kik védik, Lumel’Auvreát! *Helyeslő morgás a válasz a környező elf seregtől, s a kátrányeső alatt indulnak előre. Pajzsát több harcos is kénytelen levetni, s így csupán páncélja az, mi valamicskét is óvja még az égető csapadéktól. Az elf nyilak repülnek előre, s állnak bele az orkokba, ám az előrebukó harcosok csupán a földre hullanak, s nem az árokba. A meglepett támadóknak beletelik még pár másodpercbe, míg felfogják, csak átverés volt az egész. A maroknyi elf íjász, valamint a falakon, fedezékekben rejtőzők ekkor törnek rájuk. Már nem nyilak, kardok kerülnek elő hüvelyükből, s rontanak a fehér orkoknak. De a sötétség nekik sem használ, Hëmyl átka gyorsabban fáraszt mindenkit, mintha a város korábbi védelme alatt küzdenének. Ekkor a lovagsereg még nem ér át a réstől, s az elfek támadása meg is törik az előrerontó ork túlerőn. A védők a kapuban immár hátrálni kezdenek, ha nem történik valami, hamarosan el is esnek egyenként, szabad utat engedve az ellenségnek a város szíve felé.*
Az orkok hadseregéből nem láttam túl sokat, de az is elég volt ahhoz, hogy tudjam, a város nem fog sokáig ellenállni nekik, ha csak valami csoda folytán segítséget nem kapnak. Talán még a sárkányok is megjelennek és akkor tényleg csoda kell. Láttam mit műveltek és milyen hatékonyan Avalon-ban, ahol akármilyen hősiesen is küzdöttek a védők, alig menekülhetett el valaki. Már egyszer megúsztam, hogy nem lettem halálfia és most sem akartam megtörni e hagyományt, főleg nem bezárva egy tömlöcbe, megkötözve, mint egy sonka, kényére-kedvére kiszolgáltatva majd az elsőnek betörő ork hordának. Nem hiszem, hogy lenne időm nekik magyarázkodni. És akkor még ott van az a nyomorult pecsét! És a csata hevesen és egyre közelebbről dúl. Nincs sok időm, amit elvesztegethetnék, de láthatóan, akármit is mondok, ezeknél az őröknél süket fülekre találok. - Ez igaz, de ezért ne kövezz meg, hisz ki olyan bolond, hogy a sűrűjébe akarja vetni magát. Ez ne az én városom. Lehet, hogy nem vagyok makulátlan és bűntelen, de nem vagyok gyilkos sem. És nem volt szándékom sem ellene, sem mellette tenni, mert, ha a magam útját járhattam volna a közelébe sem jövök,……. de még egyszer elmondom, hogy a hallásukkal bajban lévők is hallják NEM DOBTAM SEMMILYEN BOMBÁT! Egy mágus mester rángatott magával, ő dobta, ő kötött egyezséget az ellenségeitekkel és még volt terve bőven másra is………- hallgattam el sokat sejtetően, de miután kis ideig farkas szemet néztem a hozzám beszélő őrrel, megvontam a vállam. - Valamit, valamiért. Már megmondtam, hogy mit kérek cserébe. De ha lelketekre vesztek több ezer halált ez csak rajtatok áll. Mivel nem hisztek nekem, úgy is halál fia vagyok, nem? Akkor akár kényelembe is helyezhetem magam. A cella közepére sétálok, majd leülök törökülésbe és ellazítom megtört izmaimat, amiket a kötél már embertelenül kínoz. Aztán lehunyom a szeme és várok. Persze közel sem vagyok olyan nyugodt, mint amit kívülre mutatok, de hát aki nem kockáztat, nem is nyer.
*Nyugaton betörtek már a városba, s a küzdelem egyre beljebb hatolt. Az orkok ottani fő ereje Malliath vezetésével egyenesen az északi falak védelme ellen indult meg. Látta, hogy fordította ellenük a falak alatt álló tartalék elf csapatot az ottani vezér, s épp ezért első gondolata nem más volt, mint megjelenni a falon. A sötétlő köd, amely Hatastól nem messze felbukkant, s a szőke, barna ruhás elf harcos kardját villantotta Hatas ellen. Ha az északi fal parancsnoka nem reagált, akkor bizony a sárkány széles, ívelt pengéje felmetszette a vér elf tiszt testét, kiontva vörös vérét a falakra. Ha azonban volt lélekjelenléte az ostromlott falon védekezni, akkor az esetleges védés után máris az egyik ork hullát ragadta meg, s vágta hozzá Hatashoz. Ezután már újra támadott, lángcsóva csapott ki bal tenyeréből, s tartott a parancsnok felé, miközben a fal többi részére is jutott belőle bőven, így a védőkre is. A nyugaton befelé hatoló ork csapat pedig már a házak között keresett ellenséget. Mind beljebb hatoltak, s hamarosan elérték, ha nem volt ellenálló erő, a város főterét. Az első orkok a pajzsnak is nekifutottak, s az ellenük felállított átok is elérte őket.
A déli falon még mindig küzdöttek az orkok, s tagbaszakadt parancsnokuk nem tudta még megtörni az elfek ottani védelmét. A résben már halomban feküdtek a holttestek, öldökölve hullott mindkét oldal. A védők mágiája pusztító és rémületes volt. Mégsem hátráltak a támadók, s a falak tetején is egyre többen próbálták megvetni lábukat. A vértől csúszós köveken törtettek előre, halottakon másztak át, de mentek, és támadtak újra. Arash sikerrel törte meg az átkot, de a füle még mindig csengett, érezte, hogy ez nem jó neki így. A felhő, amit indított, még mindig ontotta a forró kátrányt a védőkre, de a mágus nem elégedett meg ennyivel. Tar, sötétbarna fejét rázogatva indult meg a csatatéren a kapu irányába. Ha kitisztult valamicskét a látása, a fal közelében meg állt, nem lépett be a csatatérre. Azonban villanó szemei fekete arcában követték a támadást. Úgy gondolta, itt van elég erő, hogy megtörjék a védők ellenállását. A teleportálás igéje a rés mögé repítette, s ott megjelenve menten be is húzódott az egyik ház mögé. Botját a földbe szúrta.* - Dremer füstje! *A lyukból, amit fekete botjának vége ütött Lumel’Auvrea földjébe, sűrű, fekete füst gomolygott elő, s gyorsan terjedt. A füsttel együtt hamarosan csúszómászók, férgek indultak meg a városban, így a rés védői felé, hogy halálra marjanak mindenkit, akit érnek. A kinti helyettes hajcsárok ekkor indítottak meg Sol’tis vértövisből formált fala ellen az orkokat. Azok fejszékkel, lándzsákkal, kardokkal lendültek támadásba.*
Daxa Lavenir Zöld elf
Hozzászólások száma : 372 Életkor : 186 Munkahely : Idomár
Már éppen kezdtem volna borúsabban látni a dolgokat, mint amúgy, mikor sikerült megtörnünk az ork támadást, s levegőhöz jutottunk. Fáradtan, remegve támaszkodok a lándzsámra, s pillantok a fal szélén végig, majd befelé a város közepe felé. Látom a lángokat, a fekete füstöt, melyet okádnak, s hallom az orkokat is. Középen vannak a civilek... Lehet a többi fal nem állt olyan jól mint mi és beszabadultak az orkok..? Talán a nyugati fal? Akkor a lakosokat nincs ki mentse. - Ch! Átkozottak! - kiáltom, s el is indulok szaladva az utcák felé. Egy hangosat még füttyentek, hívom a kronom. Ennyi idő alatt már biztosan megnyugodott annyira, hogy újra kezelhető legyen. Amennyiben ez így van, s az utasításnak megfelelően előjön, felpattanok a hátára, s a város közepe felé irányítom őt. Figyelem az utcákat, orkokat keresve. Amennyiben keresztezi utam úgy áthajtunk rajta Arakh'issel, vagy lándzsámmal vágom le, ahogy elhaladunk mellette. Nem kezdek az utcákon bóklászni, egyenesen középre haladok, kerülve a tüzeket és az elzárt utcákat, hogy a pajzsot védelmezhessem. Amint oda értem, figyeltem, hogyan falják a méteres lángok a pajzsot. Arakh'is nyugtalanul toporgott, de nem mentünk túl közel. Itt egyenlőre nincsenek orkok. A tűzzel nem tudok mit tenni. Folytatom utam a nyugati fal irányába, így majd hogy nem átvágok a városon. A velem szembe jövő orkokkal most sem bánok másképp. Azonban nagyon sokan vannak, s jobb ha nem szorulok közéjük. Úgy tűnik, a nyugati faltól visszaszorították a védőket. Hátrálva ritkítom az orkokat, visszafelé haladva a középen emelt pajzshoz. Ha így haladnak, akkor nem sokára elfogják érni azt is.
Arveleg Nemes
Hozzászólások száma : 72 Életkor : 37 Munkahely : Fehérló Rend
* Arveleg megsínylette a megpróbáltatásokat, ám egyelőre úgy nézett ki, nem hiába folyt sem az ő, sem a hű védőbajtársak vére. Az orkok ugyanis jobban visszaszorultak, valamint erősítés is érkezett. Már úgy érezte, legyűri a boszorkány átkának, valamint a csordogáló sebeinek nyomása, amikor odalépett hozzá egy elf. Valamiféle varázsszó hagyta el az ismeretlen harcos száját, miközben megérintette a térdre rogyott lovagot. A kínjai enyhülni látszottak, új erőt meríthetett akaratából. Beledöfte pengéjét a talajba, majd azon keresztül feltápászkodott. * - Köszönöm, barátom! Kétségem sincs felőle, az életemet mentetted meg az imént. * Hálálkodott a kapitány, ezt követően finoman fejet hajtott a barátságos szándékkal érkezett elfnek. A nyomasztó érzés ettől függetlenül nem akart megszűnni, s a megpróbáltatások jó része még hátra volt. Tarsis szülötte mély levegőt vett, azután kifújta, majd újonnan megismételte a dolgot. Úgy vélte, készen állt az elkövetkezendőkre. Soha nem gondolta volna, miszerint a háború ennyire kemény, ily nehezen megterheli a testet és lelket. De, maga mögé pillantott, látni vélte a várost. Belegondolt, hogy mennyi ártatlan életét menthetik meg azon esetben, amennyiben valamilyen módon sikerülne megnyerniük az ütközetet. A vezér, kit a katonái Tathaennek neveztek, megérkezett. Egy olyasfajta mágiát bocsátott az elhunytak vérére, melytől a tócsák egybefolytak, majd tüskékként meredtek a rés felé. Félelmetesnek bizonyult, annyi szent, sőt minden valószínűséggel hatékonyan vissza fogja tartani azokat, kik vakmerően nekirontanak az ellenséges seregből. * - Kitartunk, jó uram! Harcosaid halált megvető bátorsággal rontottak a szörnyek vonalának. Dicsőség az oldalatokon küzdenünk. * Jelentette ki Arveleg, eztán hallotta, valamint szemmel is kísérte, ahogyan a Daxa nevezetű, vörös hajú harcosleány a lakosság segítségére sietett. A Fehérló Rend vezére még nem látott ekkora küzdőszellemmel megáldott hölgyeményt. * - Tathaen uram! Itt talán megtorpantak egy időre, viszont a falak ostrom alatt vannak. Ha megvetik ott a lábukat, elvesztünk. Úgy látom, varázshasználó vezéretek a kettészakadt fal egyik oldaláról irányítja fegyvereseit, én megyek a másikra. Velem együtt féltucatnyian maradtunk itt a rendemből. Kérlek, rendelkezz addig öt testvérem irányításával, még vissza nem térek! * Mondta Arveleg, utána páncélos kezével a felhasadt mellvértjére csapott, jelezve tiszteletét a vérelf parancsnok iránt. Lépteit szaporázva szedte, hogy rátaláljon egy lépcsőre a falba építve. Amint ez sikerült neki, a fal teteje felé kezdett törtetni. Szembesült vele, miszerint ott szintúgy állt a bál. A csizmája talpára vér tapadt, orkoké és elfeké egyaránt. Létrákkal, kampós végű kötelekkel ostromolták a várfalat a gonosz szolgái. * - Katonák! Vágjátok el a kampók végén a kötelet, zuhanjanak csak vissza a mélybe, ahonnan előmásztak! * Biztatta az ottani védőket a lovagparancsnok, nem sokkal később pedig a magasba emelte a pengéjét, s egyetlen, erőteljes suhintással a csomós végződére csapott, remélte a legjobbakat. Kisebb szerencsével aláhullottak azok, kik a "mászóka" másik végéről próbáltak feljutni. A következő pillanatban a nemes férfiú egy szögekkel kivert bunkójú orkkal találta szemben magát, az rá is rontott a lovagra. Nyers erejét latba vetve hadonászott a páncélozott férfi irányába, aki kardjával felelt a merényletekre. A bestia, megunva a párbajozást, lábszáron rúgta a vitézt, ő pedig elfojtott üvöltés kíséretében rogyott újból féltérdre. A lábszárvédő tompított ugyan valamelyest a galád rúgáson, mégis sajgó kínok környékezték Arveleget. Az elvetemült lény meglendítette maga fölött harci eszközét, megkísérelte bezúzni a lovag koponyáját, ám ő bal kezével a penge lapjára markolt, s vízszintesbe fektette azt. Egy elhunyt védő vére csöpögött az arisztokrata családból származó férfi arcára a buzogányról. Arveleg megpróbálta oldalra billenteni a lény fegyverét, azután előre lendülvén, saját kardgombjával bezúzni a szörnyeteg gégéjét. Az egyik elf tiszthez fordult. * - Szükségünk lenne néhány üst forró olajra, vagy bármire, amit rájuk zúdíthatnánk innen felülről. Mitek van ilyen esetekre? * Kérdezte a harcostársát. *
Merilien Lumel'Auvrea Vér elf
Hozzászólások száma : 335 Életkor : 737 Munkahely : Vérelfek vezetője, vérelf-hercegnő
A pajzsunk egészen szépen sikerült, az orkokat is távol tartja., ám úgy tűnik, hogy egy csak egy darabig. Természetesen én sem gondoltam, hogy az egész csata alatt fenn tudjuk tartani a pajzsot, de azt hittem, az orkok még messze járnak, a falaknál próbálnak bejutni. Habár éles fülemmel hallottam, hogyan törik át a város falait, az agyam nehezen fogja fel, hogy éppen most rombolják porig szeretett szülővárosomat, melyhez olyan sok emlék köt. Itt születtem, itt éltem, itt nőttem fel. A szívem megremeg a gondolatra, és éles szememmel igyekszem kivenni a város falait, hogy hol mi is történik. A hangos csatazaj szinte megrepeszti a dobhártyámat, ám hamarosan rájövök, hogy ez nem is oly távoli csatazaj. A pajzsra tűzgolyók hullanak, amik minden egyes érintkezéssel meggyengítik a pajzsot, és hangosan robbanva hullnak alá. A környező épületek lángra kapnak, és hallom a sikolyokat, azoktól, akik a pajzson belül vannak. - Erősítsétek meg a pajzsot, amennyire csak tudjátok! A többiek segítsenek oltani! - adom ki a parancsokat, habár fogalmam nincs, mit csinálok. Kétségbe vagyok esve, és anyám szemébe nézve tudom, hogy tudja ezt. Lágyan odalép hozzám, végigsimít a karomon és megölel. - Tedd, amit tenned kell, Merilien! - suttogja a fülembe a biztató szavakat, és szinte érzem, hogyan töltődök fel, hogyan kezd elzubogni a vér az ereimben. Sóhajtok egyet, majd határozottan lépek ki a pajzs védelme alól, és kiabálom az embereknek, hogy segítsenek oltani az épületeket. Egy központi kúthoz sietek, és mágiával hívom fel a vizet, majd az épületek tetejére irányítom, úgy remélve gyorsabb hatást.
Daxa Lavenir Zöld elf
Hozzászólások száma : 372 Életkor : 186 Munkahely : Idomár
Gyűlölöm a tehetetlenség érzését.. pedig most nagyjából ez kerülget, ahogy figyelem, hogyan rontanak elő az orkok a különböző utcákból. Hátra pillantva látom, hogy többen is kibújnak a védelem alól, hogy oltsák a tüzet... Köztük az a nő is, aki Sol'tistól átvette a vizet. A lánya azt hiszem? Újra előre pillantok, s mikor látom, hogy egy ork egyenesen egy oltogató elfnek akar menni. Persze gyorsan reagálok és lándzsámat dárdaként használva dobom el a fegyvert, hogy átszúrva megállítsa az undorító lényt. Arakh'ist arra irányítva szinte ledőlök oldalra, hogy lenyújtva kezem menet közben ránthassam ki a lándzsát a halottból. Azután leszállok róla és egy bizonyos füttyszó után előre törünk Arakh'issal a megérkező orkok közé. Lendületesen nyesem, szúrom és ütöm a támadókat, a kron pedig pörög, rúg, öklel, tapos. A lángok apadni látszódnak körülöttünk, de a megrongált épületek lassan omladozni kezdenek. Ez egyszerre jó, mert a leeső darabok orkokat is eltalálnak, azonban nekem is nagyon kell felfelé figyelni. Sajnos 'gyermekem' nem tudom figyelmeztetni erre, így egy lángoló fal rész omlik le mellette. Az állat persze ismét megretten, de ekkor már ott vagyok előtte és megfogom fél kézzel fejét. - Minlú gwathinna. Ego!* - mondom, némi természeti mágiát is bevetve, hogy félelmét apasszam, s hátrálok egy lépést, mire a kron megfordul, s ahonnan jöttünk, a faltól, arra megy vissza sietve. Kénytelen voltam elküldeni, mert most csak riadozna, s nincs erőm magamra, rá és a civilekre is figyelni. Nem nézem, merre megy, csak fordulok, s harci kiáltással esek is neki a középre érő orkoknak. Hála a lándzsának és annak hosszának, ha többen vannak, akkor is sikerül őket távolabb tartanom őket magamtól. Forgatom a fegyvert, s magam is fordulok, lendítek és vágok. Nem szúrok, de hárítok, mindig mozgásban vagyok. Olyan ez mint egy tánc, nem szabad megállni, nem szabad elhagyni a lendületet. Azonban tagjaim egyre jobban fáradnak és fájnak. Habár a vérzést elállította a mágus, a sebek nem gyógyultak be rajtam, s a kátrány szinte belefolyt a sebekbe, még kellemetlenebb érzést és fájdalmat keltve. Nehéz volt koncentrálni. A sötétség, Hemyl átka és a sokaság inkább kétségbe ejtett, s a mozdulataim is eképp váltak remegővé. Figyelmetlenségemben nem vettem észre, hogy hátrébb egy ork íjat fog rám. Csak akkor tudtam meg, hogy ott van, mikor combomat mélyen súrolta egy nyíl. Lábam megbicsaklott, kiestem az ütemből. A rám törő orkot kénytelen voltam leszúrni, de így szinte védtelen is lettem. A következő nyíl a felkaromat találta el. Felkiáltottam a fájdalomtól, s ködös pillantással rántottam ki ép kezemmel a lándzsát a hullából. Nehéz volt egy kézzel tartani, de középben megfogva még tudtam hárítani a közeli csapásokat, miközben próbáltam úgy helyezkedni, hogy a nyilas ne lásson rám társaitól. A gond az, hogy lassan visszaszorítottak a pajzs elé. Legszívesebben megnéztem volna, hogy állnak, visszamentek-e már végre alá, de tudtam, ha most elvesztem a célpontot akár egy pillanatra is, halál vár rám. Hátamat egy megrongált oszlopnak döntötten, s próbáltam letolni magamról az orkot, ki a pengéjét épp az arcomba próbálja tolni erejével.
*Az elfek rohamra készülődnek. Kesa a mellette álló elfhez fordul. * - Védj a pajzsoddal! * Az elf először kissé értetlenül áll, mire a fiatal nemes folytatja. * - A kátránytól!! * A felismerés első jelére Kesa máris kántálásba kezd, hogy még az előtt sikerüljön befejeznie átkát, mielőtt az elfek elérnék az orkokat, vagy túl nagy hatást tudnának elérni a jelenlegi helyzetekben. * - Mengikuti perintah saya, lanskap ini mengubah cara saya inginkan. * Így még nem kell amiatt aggódnia, hogy az átok, amit a kapu környékére mond, az ő oldalán állók közül túl sokat elérne. Az elf pajzsa elég védelemnek bizonyul, hogy a fekete csapadék ne tudja megtörni a kántálást. A varázslat végeztével ismét az elfhez fordul. * - Ennyi lett volna. * A réshez hasonlóan, a közelharc illetve a folyamatosan aláhulló égető csapadék komolyan megnehezíti a mágus dolgát. Nehéz lenne újabb varázslatot alkalmaznia és talán nem is lenne túlságosan bölcs. Figyelve az elfet, ahogy társai után ő is csatlakozik a kapunál kialakult közelharchoz. Még a meggyengített ellenséggel szemben is csak idő kérdése, mikor fognak átjutni rajtuk. Erősítés kell, különben feleslegesen dobják el az életüket… Az egyetlen hely pedig, ahol az ifjú nemes nagyobb elf csapatról tud biztosan, ráadásul még nincs is annyira messze, az a falon nyílt résnél harcoló erők. Nem látva más lehetőséget, futva indul vissza a réshez, hogy onnan szerezzen támogatást a kapunál harcolóknak. * - Betörték a kaput!! Erősítés kell a kapuhoz! * Kiabálja a vele szembe jövő lovagoknak. *
- Ostoba fenyegetőzésed nem hat rám, gyilkos! Ha több ezer halál következik, nekünk ahhoz nem lesz közünk. A magadfajtáknak lesz, kik saját kezükkel végzik ama ezrek megölését. *Hangzik lakonikus válasza az őrnek a város középső részén álló börtönben. A tolvaj hát nyugodtan ücsöröghet a cella közepén, rá nem fog hatni eme szövege. A tiszt azonban, ki mindezt végighallgatta, noha egyet ért az őr szavaival, most lép közelébb.* - Oldjátok el kötelékeit. Celláink védelme épp elegendő, hogy ne szökhessen ki. S ha elesik a börtön, hát itt hal majd meg, mint csapdába zárt állat, mert ki bezúzza az épület falait, netán felfeszíti a rácsokat, maga öli meg a bent lévőket. *Az őr, noha tiltakozna, nem teszi, felettesen parancsára nyitja a cella ajtaját, s int a tolvajnak, lépjen közelebb. Ha az megteszi, hát a tünde kötelet leoldja róla, miközben még a fölébe súg.* - Ha csatában hoz össze a sors árulásodért magam veszem élted, merénylő… - S most, hogy teljesült kérésed, add elő, mit magadban tartottál még ama mágus terveiről! *Villan a tiszt szeme Jeremyre, midőn a cella zárja ismét kattanva zárja el a merénylőt Lumel’Auvreától.
A nyugati falnál elesett állások megmaradt védői hátrálnak a város belseje felé. Létszámuk azonban kevésnek bizonyul, s hiába kiváló harcosok, a nyugati fal immáron Malliath sárkány betörő orkjainak kezén van, s a mögötte elterülő épületek úgyszintén. Így jutnak el Lumel’Auvrea szívébe is, s futnak össze az éppen feléjük vágtató kronnal, s lovasával. Az idegen állatot odakint kevesen látták, így újszerűleg hat, de csupán egy jó adag leölni való húst látnak benne, s ha már így van, hát meg is kísérlik. A páncélozott állat lendülete sokakat tipor, avagy sodor el, miközben lovasának lándzsája sem pihen. Azonban akadnak íjászok is, kiknek nyilai lepattannak az állatról. Nem csupán a kront lövik, lovasát is. Avaris elhagyja az emlékművet, s visszatér a zajokra a nép közé. Jelenléte, miként lányáé is, nyugalmat, s bizakodást önt az egyszerű lakosság szívébe, noha a csatazaj mind közelebb, s a tüzek immáron a pajzsot nyaldossák. Avaris maga áll azok élére, kik a pajzsot igyekeznek egyben tartani.* - Tedd, amit tenned kell, Merilien! *Suttogja lánya fülébe, s még utánuk pillant, midőn elhagyják a védőpajzsot, majd büszke arccal irányítja a pajzshoz azokat, kiknek van tudásuk hozzá. A sötétségben kísérteties árnyékokat vetnek a környező házak lángjai a pajzsból kilépőkre, s Merilien varázslatához többen is csatlakoznak, mikoron a lángokra irányítja a kút vizét. Gőz és füst száll a magasba, vöröses fényben tündökölve. Azonban körben lángolnak immáron az épületek, s bőven akad még oltani való. A leomló épületek nem csupán orkokra, hanem az oltókra is hullanak, s így orkok, s elfek egyaránt maradnak a kövek alatt. Előbbiek jóval nagyobb számban. Daxa maga is megmenti Merilient egy hátához közelítő támadótól, de hamarvást ismét hátas nélkül marad, s az orkok közül egyre többnek érinti pengéje a fáradó harcosnőt. Egymás után szállnak felé a nyilak, s az ellenség sem kíméli. Hamarosan több sebből vérzik. Az oszlop, melynek nekidőlnek az orkkal, a két test súlyától ledől, így Daxára esik támadója is. Fehér ork, megtermett fajta, fegyverét sem eresztette el, úgy dőlnek el, ahogy eddig küzdöttek. Az elf nő immáron veszélyes helyzetbe került, s ha nem kap sietve segítséget, hát hamarosan a halál vár rá. Merilient és csapatát úgyszintén elérik az orkok, immáron az oltás mellett harcolniuk is kell. Nem közvetlenül mellettük, egy új erő jelenik meg. Fegyverét maga előtt tartva vág rendet az érkező orkok között. Balját megemelve szórja átkát rájuk, s az orkok előtte hirtelen társaik ellen fordulnak. Nem túl nagy számmal, Sol’tis ugyanis kíméli erejét, de a vér elf nagyúrnak hátat fordítva, mintha csupán bábok lennének, vágni kezdik a következő sorokban érkezőket. A nagyúr érzékelte a csatazajt, akárcsak Daxa, a keleti falnál, s úgy ítélte meg, hogy beavatkozzon.
Az északi falon Hatas időben észleli Malliath megjelenését, s míg a sárkánynak időbe kerül alkalmazkodni az új környezethez, Hatas felkészül a támadásra. Hárítja, s a felé hajított hullával együtt lép még kettőt hátra, így a tetem felfogja a sárkány tüzét is. Azonban a háta mögött immáron újabb orkok másznak fel, s így míg a hullát elengedi, s egyiket hasba rúgva küldi vissza oda, ahonnét jött, a másik elől már csak ellépni tud. Malliath sem lehet azonban nyugodt, mert a parancsnok helyett két vér elf ront rá. Egyik lándzsával döf felé, másik pedig kardjával próbálja kivágni a sárkány alól egyik lábát. A tartalék még kitart odalent, noha az orkok túlereje kezdi felőrölni az elszántan küzdő elfeket, mágiájuk ellenére is.
A déli falon közben egyre több ork veti meg a lábát, miközben a résnél nem bírnak beljebb hatolni. Az öldöklő küzdelem feketésvörösre festi a vér elf város falait a ragadós, csúszós köveken egyre több ork jut fel, s a védők a falon immáron létszámban hátrányba kerülnek. Csupán idő kérdése, hogy itt is megtörjön a védelem. Inan odalent még tartja a frontot, ám mindenhol nem lehet jelen egyszerre, s a fal elesése a résnél küzdőkre is végzetes lehet.
A keleti fal résénél még béke honol, s ezt látva Daxa el is hagyja a helyet. Sol’tis, a város nagyura némileg meghökkenve néz a lovagra.* - A nevem Sol’tis Lumel’Auvrea! *Jegyzi meg Arvelegnek, noha nem neheztel az idegenre. Városuk mostanáig csaknem ismeretlen volt, nem tudhatja, hogyan hívják a vezért, s hogy Tathaen csupán altiszt, ki a fal ezen részének védelmével van megbízva. A nyugalom okán, a lovag távoztával Tathaenre bízza a fél tucatnyi itt maradt lovagot, ő pedig úgy válik köddé, hogy a város belső területein jelenik meg, nem messze az Áldás terétől. Ott nagyobb szükség van rá. Arveleg ezen idő alatt immár a falon küzd több társával, míg a lovagsereg egy harmadik része a kapu felé tart. A Fehérló Rend alapítójának csapása csupán megsebzi a kötelet, hiszen a csomó jóval rugalmasabb és egyben vastagabb is, mint első csapásra tűnne. Javaslatára több elf is lecsap ezekre, s a kardok a csomó alatt érik a köteleket, elmetszve őket. A lovagok vezére eközben sikerrel győzi le a buzogányos orkot, s hamarosan láthatja is, miként mutat le a fal tövében álló üstökre a kérdezett. Azonban nincs már odalent erő arra, hogy azokat feljuttassa a falakra. Minden védő odafent küzd a falakra törtető támadókkal. Harcostársa a következő pillanatban már szúr is, s a létra tetején felbukkanó ork kiszúrt szemmel. prdítva zuhan hanyatt le a falról. Nincs idő hát efféle nézelődésre, újabb támadók érkeznek.
A kapuval szemben Kesa átka hatásosnak bizonyul, mindaddig, míg a védők elérik az orkok csapatát. Az ott kialakuló közelharc csak távolról nevezhető egyenlőnek. Az orkokat csak időlegesen tartja fel a védelem, noha immáron a lovagok mágusa is csatlakozik hozzájuk. A falról indít csapást a kapunál tömörülő orkokra. A tűzlabdák, melyeket maga is fentről hajigál, nem egy ork fején landolnak, s hullnak ki a tömegből. A mágus azonban hamarosan lehull a kapu melletti törmelék halomra. Nyíl áll ki testéből, s zihálva kapkodja a levegőt. Szürke köpenyén a vérfolt egyre nő. A Klensbane-ház örököse a közeledő lovagokhoz fordul, kik épp a kapu felé tartanak. Ha Arveleg utasítása a kapura is érvényes, hát a fal helyett a kapu felé tartanak, hogy ők is beszálljanak a csatába. Erősítést jelenthetnek, s tán időlegesen fel is tartják majd az ellenséget.
Arash füstje előtör a házak közül. Az első katonák, kik hátrálnak előle, nem is sejtik, hogy a sűrű, fekete füstben miféle mérges csúszómászók várják, hogy halálra marják őket.* - A mágusuk bejutott….szükség van egy varázstudóra, ki megakadályozza, hogy hátba támadhassanak minket! *Mormolja a résnél Tathaen, miközben megindul a tövis felé is az újabb ork roham. Az első támadók csakhamar fenn is akadnak a hegyes tüskéken, s az utánuk következők fejszékkel, baltákkal, kövekkel, és saját fegyvereikkel kezdik bontani a Sol’tis által emelt vérakadályt.* - Akinek nyila van még….ideje, hogy elhasználja! Lovagok! Ha betörnek! Lumel’Auvrea eleste után az orkok előtt nyitva a nyugati szeglet! Harcunk nem csak e városért folyik! *Kiáltja Tathaen azon védőknek, kik még a rés védelménél állnak. Az elfek egy része lőni is kezdi az akadályt bontókat, s a kirepülő nyilak szedik le az orkokat, noha minden elesett helyére új áll. Tathaen maga indul meg, hogy a füstben ráleljen az átok forrására. Idő, mire rálel, ám a lila köpenyes mágust még ott találja. Ha a füst nem veszi körbe Arasht, hát a parancsnok is megszünteti ott védőpajzsát, mely eddig óvta őt, s lesepri a vállára hulló csúszómászókat.* - Ideje, hogy valaki megállítsa az őrületet, mit népemre hoztál, mágus! *Von kardot Arash ellen, ám mégsem indít közelharcos támadást. Az, mivel az ellenségre támad a vér mágiája. A mágus szívére hat, hogy megállítsa azt. Kezét kinyújtja felé, s ökölbe szorítja. Arash érezheti, miként kezd szúrni szíve tájéka, midőn nem kap elegendő vért.*
//Tetszik ennek a hétnek az aktivitása! //
Merilien Lumel'Auvrea Vér elf
Hozzászólások száma : 335 Életkor : 737 Munkahely : Vérelfek vezetője, vérelf-hercegnő
Anyám biztató szavaira határozottan sétálok ki a pajzs alól. A sötétség erőteljesen rám zuhan, de igyekszem túllépni ezen. Beizzítom elf látásomat, ami segít a sötétben jobban látni, és remélem, hogy az orkoknak nincsenek ilyen különleges képességei. Határozott mozdulattal indulok oltani az épületeket, ám hamar rájövök, hogy igen csak instabilak, így könnyen a vesztünket okozhatja egy-egy nagyobb szikla darab. Azért izmaimat megfeszítve egy nagy adag vizet locsolok az előttem lángoló épületre, és közben irányítom a többieket is. Még néhány nagyobb vízsugár talál tüzet, és oltja el nagy füstfelhők közepette, ám ahogy mellettem az egyik oltótársamra egy nagy szikla esik, ijedten hátrálok és az agyam szinte lefagy. Gyors mozdulattal igyekszem arrébb tenni a sziklát az elfről, és mikor sikerül, segítek neki felállni. Ám nem sok időnk van, az orkok már ide is betörtek. Előhúzom kardomat a hüvelyéből, és erőteljesen és határozottan markolom meg. Körbenézve meglátom Daxa-t, ahogy egy nagy, méretes fehér ork esik rá. Gyors léptekkel ott termek, majd körmömet végighúzom az ork vállán, vérét véve, majd egy egyszerű varázslattal állítom fel őt, és mozdítom arrébb. - Gyere, segítek! - lépek egyből oda az elfhez, és nyújtom karomat, majd segítek neki felállni. Lágyan a legmélyebb, vérző sebére teszem a kezem, elsuttogok néhány szót, mire a vérzés eláll és a seb gyógyulni kezd. - Egy darabig megteszi. Menj, keresd meg az ispotályt! - utasítom a nőt, bár sejtem, hogy amilyen határozott, nem fogja itt hagyni a csata teret. Kilépve a fedezékként szolgáló sziklák mögül, őrjöngő orkokkal nézek szembe, és meglátom apám alakját is. - Apám! - suttogom kimeredt szemekkel, de nem sok időm marad a csodálkozásra. Az orkok támadnak, nekem pedig muszáj mind fizikai erőmmel, mind varázserőmmel védekeznem, és megvédenem a várost. Immár itt állok a csata kellős közepén!
*A rájuk támadó kron és lovasa, majd a középen álló pajzs, és azok védői meglepték az orkokat. Nem utolsó sorban a város közepéi jutott erő még nem állt fel rendesen. A győzelem mámora előbbre vitte őket, mint kellett volna és felkészületlenül érte őket a váratlan ellenállás. Persze, nem voltak fegyvertelenek, akadt nekik íjászuk és harcosuk is bőven. Ezek azonban nem voltak elegek. Az ellenség elég keményen állt ellen és bár volt nekik bőven erejük, sokan estek el. Merilien vérmágiájával segítette ki Daxát, de akadtak még ott harcosok. Három szürke ork támadt rá a vér elf hercegnőre. Kardjuk már csillogott az elf vértől, és sárga fogaikkal vicsorogtak miközben három irányból támadtak rá. Egyikük megpróbálta keresztüldöfni, s Merilien hasa felé szúrt, másik társuk a fejét vette célba, harmadik pedig a háta felől indult meg, hogy felülről a kardjával vágja le a tündét. Daxa ellen támadt még két társuk, egy szürke és egy fehér ork. A szürke csak kardját forgatta, és próbálta keresztüldöfni az épp csak megmenekült elf nőt, a fehér ork pedig hatalmas buzogányát forgatta meg és sújtott le rá a magasból.
Az északi falon Malliath bosszankodva vette tudomásul, hogy Hatas kivédte támadását, és még két vér elf meg is támadta. A kardos elől elrántotta lábát, s hátrébb is lépett, a lándzsát pedig hóna alá kapta, és elmarkolva a nyelét megpróbálta ledobni gazdástól a falról az elfet. Ezután, ha sikerült, ismét a kardosra csapott le. Szikráztak a pengék, s a sárkány közelebb rontott, hogy térdével hasba rúgja az elfet. Ha ez sikerült, akkor kardja markolatával zúzott rá a védő fejére. Odalent harcosai tették dolgukat, de nehezen bírtak az elszántan küzdő ellenséggel. Tudta Malliath, hogy szükség lenne odalent is rá, de ki kellett iktatnia a védők vezérét. Ezért, ha a két elfet sikerült legyőznie, ismét Hatas felé fordult, s kezét kinyújtva mágiával próbálta lefogni az elf parancsnokot. Bizony érezhette, ahogy végtagjai nem engedelmeskednek neki.
Délen is jobbra fordultak a dolgok, Arash nélkül is mind vérszomjasabban támadta az orkok. Érezték, hogy van keresni valójuk. A védők nehezen állták a sarat.
A keleti falon a csapatok véres küzdelemben próbálták elfoglalni a falnak legalább egy szakaszát, de nem volt könnyű dolguk. A kapunál is újabb varázslat tévesztette meg nem túl intelligens tömegeiket, s a védők meglepően bátran támadtak rájuk. A szerencséjük csak az volt, hogy a kapuban állóknak nem volt hova visszafordulniuk, a mögöttük érkező tömegek tolták őket beljebb. A kátrány az ő bőrüket is égette, de a fájdalomtól csak fanatikusabban törtettek előre a város belseje felé. A résnél sok ork halt meg a vérből készült tüskéken, de hamarosan nekiálltak fejszékkel, baltákkal, fegyverekkel bontani azt. Hamarosan ork íjászok is érkeztek, hogy a tövisek résein a bentről kifelé lövőket nyilazzák le. Lőttek is befelé serényen. A házak között azonban Arashnak nehezebb dolga volt. Ő nem maradt a füstben, amíg az a rés felé áramlott, mögötte állt, várta a sikolyokat, amik nem jöttek még. Jött ellenben egy tünde, aki rögvest szívfájdalmat okozott a mágusnak. Arash szemei kidülledtek, s a férfi szívtájékát markolászva görnyedt össze. Arra azonban még volt ereje, hogy Tathaen felé mutasson kezével. Összekoccintotta a gyűrűket, de kezét már lökte is abba az irányba. Sötét csáp, vagy három csapott ki a gyűrűből, tekeredve, kavarogva, lehetetlenség volt megtalálni mindet, s a csápok közül elég volt, ha csak egy célt ér. Ha pedig talált, hát tekeredett és mart is.*
Daxa Lavenir Zöld elf
Hozzászólások száma : 372 Életkor : 186 Munkahely : Idomár
A karom remegett a megerőltetéstől. Az oszloppal együtt dőltem én is és az ork is, kinek így nagyobb lendülete lett ahhoz, hogy kardját belém vájja. Sebesült vállam miatt másik karom alig -azt is óriási fájdalom közepette - mozgott, most mégis igénybe kellett vennem. Fájdalmasan csikordult a fogam, ahogy két kézzel támasztottam a lándzsát, amire teljes testsúlyával rám támaszkodott ez a megáltalkodott! Már épp feladta volna erőm, mikor hirtelen megjelent Merilien, s kisegített. Elfogadva kezét kelek fel, s figyelem ahogy combom gyógyítja. Habár a vállamon súlyosabb sérülés, azon nem segíthet, amíg a nyíl benne van. Elöl megfogom a vékony fát és gyorsan sok levegő vétel után letöröm a nyíl végét. A fájdalom úgy belém hasít, hogy felkiáltok. A lány szavaira rá pillantok még kissé ködös pillantással.
- Az orkok betörtek. Elfogják érni az ispotályt is, s inkább vágjanak le a harcmezőn, mint egy épületben várakozva. - Alig tudom befejezni szavaim, mert rögtön 5en támadnak ránk. Csak remélni tudom, hogy a lány nem dísznek hordozza azt a kivont kardot, ám amíg nem lehetek ebben biztos, inkább terelem őt. Az egyetlen kiút ebből a körből a magunknak vágott lesz.
- HÁTRA!! - Kiáltom Merinek, s tolom is arrébb a kardok elől a buzogányos felé. A választás egyszerű: a buzogány lassabb fegyver, Meri könnyen ki tud majd térni előle. Inkább ő rá figyelek, sem mint magamra, mert ő még mindig többet tehet. Arrébb mozdulok, kivédek két csapást, a harmadikat csúsztatom. Közben rettenetesen remegek, mindenem fáj... Válasz "csapásként" csak meg-meg vágom az orkokat, mert tudom, hogy a lány vérükkel varázsolni tud. Így sebesülten nem vagyok elég ahhoz, hogy ezeknél az első csapásoknál tovább fel tartsam az orkokat. Elvétek egy mozdulatot, s már kapom is az egyik fehér öklét az arcomba. A világ tompa lesz körülöttem, s tudom, nem sok kell, hogy elveszítsem az eszméletem. A világ fordulni kezd, s végül a föld addig addig fordul míg fejemnek nem koccan. A látásom kicsit beszűkül, a tüzet látom magamtól nem messze, s a harcot, mint tompa zajokat hallom magam körül. Próbálok arrébb kúszni, mert érzem ahogy az orkoktól remeg a talaj. Úgy tűnik, engem most kisebb fenyegetésnek - vagy annak se - gondolnak, mert egyszerűen ellépnek mellettem Meri felé. Kell pár másodperc, mire lassan eszemhez térek. A lángok melegen táncolnak előttem, szinte kínálják magukat. Egy darabja a becsapódó lövedéknek. A vége még nem lángol, így megmarkolom. Forró, de tagjaim jobban zsibbadnak és fájnak ennél. Feltápászkodom és pár sietős, de botladozó lépéssel dugom az égő végét a nagyobbik ork páncélja alá. A szörnyeteg felvisit, s kalimpálni kezd, mire elhátrálok, mert növekvő fájdalmában még társaiba is bele csap. Az esély itt van a többieknek, hogy leöljék őt és társait. Sol'tist látva kicsit megnyugszom. Remegő lábaim összecsuklanak alattam, s már ahhoz is kevés az erőm, hogy kezemmel felfogjam az esést. A hátamra fordulok nehezen és figyelve a sötét füst felhőket Thalion jut az eszembe. Azt mondta, nem hagy itt veszni. Csak arra tudok gondolni, hogy jön segítség. Ez az apró remény sugár kezdi bennem gyűjtögetni az erőt, hogy később felkelhessek innen.
A zsibbadt csuklómat próbálgatva mozgatni megforgattam a szemem és sóhajtottam egy reménytelent. ~ Ilyen egy fafejű társaságot! ~ Még reménytelen helyeztemben is bosszantott, hogy hiába hoztam fel jobbnál jobb érveket, egyszerűen elvakította őket a düh és a bosszúvágy, csak éppen rossz célpontot választottak. - Ostoba vagy te! Képtelen vagy felfogni, hogy segíteni akarok, de elvakultságotokban nem fogadjátok el. – csattantam fel, mert nagyon elegem volt belőlük. Igazán kellemesen ellettem volna itt, ha nem fenyeget az a veszély, hogy előbb érnek ide az orkok, mit szeretném, na meg, hogy valami módon aktiválják a rajtam lévő átkot és akkor nekem lőttek. A Látszat ellenére nem vagyok nyugodt, de muszáj valami tétet vinni a dologba, ha azt akarom, hogy végre foglalkozzanak a mondandómmal és valamilyen módon elérjem, hogy közel kerüljön az egyik őr hozzám. Elfojtom a mosolyom, amikor mégis lesz eredménye a kis szónoklatomnak és a tiszt parancsot ad, hogy oldozzanak ki. Nem szándék nélkül igyekeztem a vérkeringésemet megtartani a kezemben. Hátat fordítok neki, hogy kikötözhessen, de mikor végzett nem habozok egy percig sem, hátracsapom a fejem és hanyatt vetem magam, hogy ledöntsem a lábáról. Ha sikerül azonnal a kardja után nyúlok és a torkának veszítem. - Nem szándékozom veled csatázni Csukottfül! – sziszegem vissza a fülébe, majd a tisztre nézek, jelezve, hogy senki ne közelítsen, ha kedves a társuk élete. - A mágus a hegyek között tekintélye sereget gyűjt, bérgyilkosokat képez, még egy trolljuk is van. Összeszövetkezett a sárkányokkal és a nagyobb városok vízkészletét szándékozik megmérgezni titokban, talán már meg is tették. Rám raktak egy pecsétet, ami rövidesen valószínűleg megöl, ha részleteket mondok, de lehet anélkül is, ezért kértem egy mágusotok segítségét. – állok fel az őrről és a markolattal előre visszanyújtom neki a kardot, majd elhátrálok a falig. Nem haboztam volna megszökni, de túl sok elfen kellett volna átverekedni magam, megölni meg tényleg nem akartam egyet sem, bár lehet most követtem el életem utolsó hibáját.
*Lumel’Auvrea középső részén a nyugat felől betört orkok véres küzdelmet vívnak. Elérték az Áldás terét, s az ottani pajzsot. A térre összegyűlt civil tündék védelmezőivel csapnak össze. A harc közel sem mondható egyenrangúnak. A vértündék elszántan, hősiesen küzdenek, miközben oltani is próbálják a tér körül lángoló épületeket. Merilien sikerrel menti meg Daxát, ám az újonnan rájuk rontó orkok ellen mindkettőjüknek meggyűlik a baja. Épp, mint társaiknak is, kik közül immáron többen el is esnek. E harc nem a végső nekik, noha az ellen mindent megtesz ezért. Hamarvást a zöld elf harcosnő a földre is kerül, arcán sajgó folt marad az ütéstől, melyet az ork ökle mért rá. A támadók ekképp mind Merilienre támadnak, kinek figyelni kell, hisz mágiája még benne él a pajzsban is, s gyógyítása, valamint az, mit eddig bevetett, arra vezet, hogy még pirkadat előtt kimerül ereje. Három szürke ork támad rá a vér elf hercegnőre. Kardjuk már csillog az elf vértől, és sárga fogaikkal vicsorognak, miközben három irányból támadnak rá. Egyikük megpróbálja keresztüldöfni, s Merilien hasa felé szúrt, másik társuk a fejét veszi célba, harmadik pedig a háta felől indul meg, hogy felülről a kardjával vágja le a tündét. Mindezek mellé előbb Daxa mindkét ellenfelét, majd a kron lovasának tüzes ellentámadása következtében csak egyiket kapja meg maga ellen. A szürke ork az, ki kardjával Merilienre ront, negyedikként. Több sebből vérzik, melyeket még Daxától kapott. Sol’tis eközben egy csapat orkkal maga előtt próbálja visszaszorítani az ellent. Újabb támadókat von mágiája bűvkörébe, s fordítja önnön bajtársaik ellen őket. Avaris, látva leánya szorongatott helyzetét, fegyverét villantva ront ki a pajzs védelméből. Beledőlve a szúrásba átdöfi páncélja résein keresztül az egyiket, s mintha éji táncba kezdene, vág még mindig felsőtestét is döntve a másikra. Daxa hóna alá erős elf kezek nyúlnak, s emelik meg a csaknem alélt lányt. Merilien egyik társa az, ki közelítő orkot látva kardját a tér kövei közé döfi, s öklét az ellenre mutatva összeszorítja azt. A támadó mellkasához kap, s összerogy. A tünde kardját ismét kezébe kaparintja, s húzza magával a nőt.
Jeremy váratlan akciója még sem volt oly váratlan. Az őrt a hátravetett fej ugyan arcán találta, de kilépett a rádőlő súly elől, s öklét a tolvaj gyomrába mélyesztette. Az eldőlő félelf rögvest megismerkedhet az őr lábával is, mely száját találja el. Saját vére fémes ízét érezheti benne, s a fájdalmat. Azonban ellenfele visszakozik, s önfegyelmet tanúsítva magára hagyja a cellában.* - Odakint, merénylő… *Sziszegi, mielőtt a tiszt, mit sem törődve az előbbi incidenssel, folytatja mondandóját. A tolvajtól kapott információk bizony nem érnek túl sokat nekik. A város védelmén kívül nincs lehetőségük másra hatással lenni.* - Ha a támadó seregről nincs semmi használhatód, úgy börtönünk lesz védelmed, idegen! *Hajtja meg fejét a tiszt. E pillanatban roppan be nagy zajjal a börtön külső ajtaja. Orkok törtetnek be rajta, s keverednek harcba az őrökkel. Csakhamar ki is szorítják őket a cellától, s a véres kardot szorongató szürke orkok vérszomjas tekintettel méregetik a cella rácsát. Nem tűnik túl erősnek.
Az északi falon Malliath az egyik ellenféltől könnyedén szabadul meg. Lándzsástól dobja le a fal magasáról. A másik azonban keményebb dió, s noha a hasba rúgást sikerrel hárítja, a fejére mért ütést így sem kerüli el, s a sárkány ereje elégnek bizonyul, hogy a fal állására hulljon. Hatas érezheti, miként fogja meg a sárkány mágiája tagjait, s, noha lenne neki még mivel ellenállni, ezúttal nehezebb a dolga. Fogai között szűri ki igéjét, s midőn szavai célba érnek, Malliath is érezheti a vérmágiát, mint forralja ereiben a vért. Ha nem engedi Hatast, úgy ketten roskadnak térdre.
Délen Inan minden erőfeszítése ellenére a falakon immár hátrálnak a védők. Sokan estek el közülük. Az orkok uralmuk alá hajtják a falat, s Inan, s maroknyi, még élő harcosa is hátrálni kényszerül. A falakról immáron orkok nyilai szállnak közéjük, s két tűz közé kerültek.
A keleti falon immáron két rés tátong. Míg odafent Arveleg küzd az orkokkal, addig csapata egy része a kapu felé halad, hol rövid ideig Kesa mágiája tartotta fel az ellenséget, valamint az elfek bátorsága. A lovagokkal érkezett mágus hörögve lélegzik, míg az élet nedve lassan távozik belőle a nyíl mellett, mind vörösebbre festve a köpenyét. Arveleg lovag ötletére az elfek levagdossák a falakra dobált köteleket, s nem egy ork hull le a falról. Másik ötlete jó lenne, ha lenne még, ki felhozza az üstöket, s alájuk gyújt, de e pillanatban a védők a fal megtartásán fáradoznak. A kapunál immáron betörnek az orkok, hiába az elfek maroknyi csapatának ellenállása. Ekkor érkezik a Kesával is találkozó lovagok csapata. Őket is éri a kátrányos eső, páncéljuk feketéllve füstölög a rá hulló sűrű, forró csapadéktól. Ha a mágusnő is velük tartott, ideje bevetnie valamit, hogy segítse az ellentámadásra felsorakozó lovagsereget. Azok vele, vagy nélküle, de megindulnak. Nehézlovas tömegük a kapu felé vágtat, hogy felvegye a harcot a beözönlő ork haddal. A résnél Sol’tis vértüske ellenállása lassan megadja magát az ork fegyverek csapásai alatt, s a megfáradt védők, a hat lovaggal egyetemben felveszik a küzdelmet velük. Mindent bevetnek, még a megkövült vértüskéket is, hogy feltartóztassák az ellent. A hullákon, romokon ember ork ellen, ork ember ellen harcol, s a rés még áll. A füst azonban közelít, melyet Arash átka között, s az első védőket már beborítja. Csúszómászók lepik el őket, s marják bőrüket. A lila köpenyes mágus szívére mért átok hatásos volt, Arash érezhette, miként szúr, fáj mellkasa, s a fájdalom lassan kisugárzott baljába is. Ereje még maradt arra, hogy csápokkal támadja meg Tathaent, s azok rá is tekerednek a tisztre. A marás még csupán fájdalmas, de a méreg még testében van. Megbillen, s féltérdre rogy Arash előtt. Mágiája gyengülni látszik, s az orkok vezére lassan felemelkedhet.*
Merilien Lumel'Auvrea Vér elf
Hozzászólások száma : 335 Életkor : 737 Munkahely : Vérelfek vezetője, vérelf-hercegnő
Úgy tűnik, hogy a védelem sikerült, és igyekszem gyorsan reagálni a dolgokra. A zöld elf nőt sikerül megmenteni, de sajnos a pajzs alól kilépve hamar rá kell jönnöm, hogy bizony immár védtelen vagyok az ork sereg ellen. Daxa-t kicsit oldalra mozdítom, és látom, hogy habár él, nem igazán van magánál. Megpróbálom lágyan felpofozni, és intek az egyik közeli társamnak, hogy vigyék el az ispotályba, ott próbálják összefoltozni a nőt. Érzem, hogy a mágiám már nem olyan erőteljes, mint eddig, és sejtem, hogyha így folytatom, akkor napnyugta előtt kimerülök és már harcolni sem lesz erőm. Kérdés hát, hogy vessem be még most az összes erőmet, vagy inkább tartalékoljak későbbre? Az agyam forog, ám nem sok időm marad gondolkozni, hiszen az orkok lassan körbevesznek és támadnak. Az egyik a hasam felé szúr, a másik a fejemet akarja lecsapni, így a legjobbnak azt látom, ha villámgyorsan leguggolok és bukfencet vetve kerülök az egyik ork háta mögé a lábai között. Felpattanva döföm hátba szerencsétlen lomha harcost, és már rántom is ki a kardomat, hogy forduljak a következő ork felé. Látom, ahogy anyám a segítségemre siet és egy másik elfnek is hálát kell adnom, melyet meg is teszek egy biccentéssel. - Anya! Menj vissza a pajzs alá és védd az ott lévőket! - kiáltom a nő felé szinte parancsoló hangon, amilyen hangnemet normál esetben biztosan nem használnék az anyám ellen. Tekintetemmel Daxa-t és az őt védő elfet keresem, így gyorsan utánuk ugorva hárítok el néhány csapást, és döfök pár ork-kézbe, miközben a két elfhez sietek. - Gyorsan, az ispotályba! - adom ki a parancsot, Daxa hóna alá nyúlok és siettetve őket az ispotály felé indulunk, hárítva közben az egyre kevesebb támadást.
Daxa Lavenir Zöld elf
Hozzászólások száma : 372 Életkor : 186 Munkahely : Idomár
A füstfelhőt bámulom, ahogy kifáradva, sajgó tagokkal, a földön fekszem. Épp az otthonom felé jár az eszem, mikor egy elf jelenik meg felettem, s érzem, ahogy a hónom alá nyúl. Érzem, ahogy a hátam elemelkedik a földtől, a fájdalom bele hasít villámszerűen minden tagomba, de fogaimat összeszorítva próbálok felállni. Végül csak talpra állok, de a lábam olyan, mintha késeken járnék. Elindulunk egy irányba. Egy perc múlva Merilien is csatlakozik. Szavaira homlokráncolva pillantok rá. - Egyszerűbb lenne... a pajzs alá. Mondtam, az orkok ellepik a várost! Míg oda elcipeltek... azalatt több orkot legyilkolhatnátok. De akár hagyhattatok is volna a földön: nem tudtok mindenkit megmenteni. A népednek nagyobb szüksége van rád. - mondom kissé fájdalmasan lihegve a nőnek, rápillantva. Annyi sebesült, haldokló van... nem kéne velem törődnie, a pajzsot kellene védenie!
*Az Áldás tere mellett a behatolt orkok számottevő ellenállásra leltek. A nyugati fal védőit már felmorzsolták, vezetőjükkel együtt. Azonban a pajzs mellett még folyt a csata. A vér elfek vezére orkokat fordít valami mágiával saját fajuk ellen, de az orkokat csak kezdetben lepte meg ez, aztán már saját társaikat is lemészárolták. A nagyurat körbe is vették hamarosan, miközben a többiek a pajzs ellen is fordultak. Csak idő kérdése volt, hogy az ispotályt is elérjék, ami nem messze volt a főtértől. Két elf egyik sebesültjüket cipelte, s akadtak orkok, akik rájuk támadtak. Nem kellett sokat várni, hogy védekezni kezdjenek, több orknak megsérült a keze is, de hamarosan íjászok is feltűntek Daxa és Merilien körül. Eközben Avarist és társait is a pajzs felé kezdték visszaszorítani. Több ork pusztult már el a pajzsot érintve, így inkább a tűzoltókra és a kint lévőkre támadtak. Akadt már olyan nagy testű, fehér ork is, aki a feje fölé emelt követ hajította rá a pajzsra.
A város belsejében a börtönnél is ellenállásba botlottak. Megtámadták, s ha tudták, megölték a börtön őreit, ha nem, akkor befelé szorították őket. Szürke orkok ezek, és az őrök le is öltek többet közülük. Egyikük megragadta a rácsot, és megpróbálta kifeszíteni. Szürkés bőre alatt kidagadtak az izmok, sárga fogai pedig vicsorogtak az erőfeszítés közepette, a vékony rácsok mégsem engedtek. Társa ráordított a bent lévőre.* - Hamarosan követed a társaidat a halálba, hegyes fülű! *Majd fejszéjével sújtott le a rácsokra.
Malliath a vér elf tiszttel került összetűzésbe. Kettőjük párharca közben az északi fal őrségét próbálta az ork sereg felmorzsolni. Sok ork esett el a vérmágiának köszönhetően, de a fal lenti tartaléka sem bírhatta sokáig a nyomást. Malliath érezte a vérében izzó mágiát. Ellen fordította a kétlábú, s ez nem tetszett neki. Nem érzett rá garanciát, hogy ha szabadon engedi az elfet, akkor az majd megszünteti az átkot, ezért inkább mást választott. Mágiája fogva tartotta a tisztet, nem mozdulhatott, s bár közben már féltérdre rogyott ő is, kardját hajította a vértünde felé. Elég lenne neki, ha a fejét nyisszantaná le, vagy testébe állva űzné ki lelkét testéből.
Az ork seregek uralmuk alá hajtották a déli falat, s a védőket már onnan is nyilazták. Nem lehetett kétséges, hogy hiába az elf mágia, a túlerővel már nem állhatnak szemben. Orkok ugrottak le a falakról, s vetettek lángot a közeli házak kéményeire, orkok törték be az ajtókat, hogy élők után kutassanak, de a házakat üresen találták. A védők visszavonulóban voltak itt is.
A keleti kapunál betörő orkok megrettenve láttákk a feléjük vágtató lovagok csapatát, miközben társaik a falakon csatáztak a védőkkel. Sokan hullottak vissza az elvágott kötelekről társaik közé, de újabbak másztak fel, és ha a leesők puhára hullottak, hamarosan újra felfelé másztak. A résnél még állták az újabb rohamott a védők, pedig az orkok már betörték a vezér által emelt védelmet és közelharcba kezdtek a helyi védőkkel. Elf, emberi és ork vér keveredett odalent a köveken, s a halottak testvérekként feküdtek egymás mellett. Arash átka gyorsan fogta meg Tathaent és a barna bőrű mágus vicsorgó, fehér fogakkal támaszkodott meg botján. Lépést, lépés után tett meg, hogy a meggyengült elf tisztre támadjon. Varázsbotját emelte magasba, hogy lesújtson Tathaenre. A vér elf harcos, ha nem tett semmit, a bot vége halántékát érte, s jó eséllyel lehanyatlott a földre.* - Találkozunk Dremernél, kutya! *Hörgött rá a mágus a másikra. Ha az mégis kivédte, botját védekezésre emelte, miközben gyűrűit összekoccantotta ujjain.*
A terv első része működik és érzem, ahogy a fejem – ha nem is azzal a lendülettel, mellyel szerettem volna, - azért eltalálja a kezemet éppen szabaddá tevő őr arcát, de már az a része nem jön össze, hogy hátradőlve a földre terítem, mert valószínűleg elég rutinos már az e féle trükkökre és könnyedén kilép előle, majd azzal a lendülettel meglendíti az öklét és keményen gyomron vág. Természetesen azonnal kétrét görnyedek levegő után kapkodva, de ekkor jön a rúgás, ami telibe kapja az arcom. Pár fogam kimozdul a helyéből, a nyelvem és a szám elharapom és rögtön érzem a vér fémes ízért, ami elönti a számat. Nagyot nyögök és karjaim védekezően a fejem köré fonom és összehúzom magam a földön, várva a további ütlegeket, de azok nem jönnek. Halk szavaira nézek csak fel izzó tekintetébe, majd nehezen feltápászkodok és kiköpöm a felgyülemlett vért. Az a tervem, hogy valahogy megmutassam, nem vagyok az ellenségül ezzel biztosan eláshatom, így csak az maradt, hogy információimmal győzöm meg őket, amit az őrparancsnok végig is hallgat, de aztán azonnal el is keserít. - DE NEM VAGYOK AZ ELLENSÉGETEK! ADJATOK EGY FEGYVERT ÉS MEGMUTATOM, KÜLÖNBEN ENGEM IS FELKONCOLNAK! – kiáltok fel, mert a kinti csatazajból ítélve, nem sok időm maradt és nem itt akarok csapdába esni. Folytatnám tovább is, mert más úgy sem maradt számomra, de ebben megakadályoz az ajtó beszakadása és az orkok betörése. ~ Ez nagyszerű! Már nincs menekvés! ~ hátrálok egészen a cellája hátsó faláig és keserűen nézem, ahogy őreimet elsöpri a túlerő. Tudom, hogy kevés az esély arra, hogy ezeket a vérgőzös agyarasokat meggyőzze bármiről is és ehhez elég belenéznem a rácsaimat feszegető ork vérhálós sárga szemeibe. A vékony rácsok azonban kitartottak és ekkor jutott eszembe, hogy azt mondták az elfek, hogy mágiával is meg van erősítve, ez adhatott némi haladékot. - Ostoba agyaras! – teszek fel mindent egy lapra, mert talán a mágikus kötés sem tart ki mindenáron. – Mit gondolsz miért vagyok bezárva ide? Én voltam aki segített nektek bejutni a városba és mérgező bombákkal lekötni ellenség erejét! Engedjetek ki de azonna, különben beárullak benneteket Arash-náll! – hazudok, mint a vízfolyás határozottan, bár a szívem a torkomban dobog. Nagyon remélem, hogy az a fejsze még nem elég a rácsoknak és addig az agyukig is eljut, amit mondtam és ne öljenek meg rögtön. Puszta kézzel nem sokra megyek és nagyon úgy néz ki, hogy most mindkét harcoló féltől várhatom, mikor kapok nyilat vagy egy pengét a hátamba. Fegyvert kell szereznem és kijutnom ebből a csapdából, aztán megmutathatom, hogy mennyire kedvelem a büdösszájú csámpásokat.
Arveleg Nemes
Hozzászólások száma : 72 Életkor : 37 Munkahely : Fehérló Rend
- Örvendek a szerencsének, Sol'tis Úr! * Fejezte ki magát tisztelettudóan a lovag, noha bájcsevejre aligha maradt ideje, ezért némi megbánást tanúsító arccal biccentett a város irányítója felé. Nem volt elég ideje berendezkednie, mint anno Avlanionban, így sok fogalma aligha lehetett a védők vezéreiről. Az összecsapást, amit az egyik orkkal vívott, megnyerte ugyan a kapitány, ezt követően hátrafordult, arra a kötélcsomóra tekintve, melyet nem is oly régen ketté akart szelni harci eszközével. A kötél kitartott, botorságnak bizonyult azt gondolnia, miszerint egyetlen csapásól a mélybe hullnak majd a támadók. Nyilvánvalóan, a csata hevétől vált meggondolatlanná a páncélos vitéz, mindenesetre megfontolatlansága nem hatott ki az elfekre, kik követték példáját, s precízebben kezdték ritkítani a falakra erősített kapaszkodókat, megbontva ezzel a támadási hullámokat. Az orkok közül jó néhányan a talajra zuhantak, ahol halálukat lelték, vagy zúzódásokkal megúszták valahogyan az esést. Persze, ettől függetlenül a többi szörnyeteg még tovább mászott, kihasználva a létrák biztosította lehetőséget. * - Ez az! Pusztítsátok el őket, a falat mindenáron meg kell tartanunk! * Biztatta a bátor harcosokat a Fehérló Rend alapítója, viszont szembesülnie kellett a ténnyel, mely arra vonatkozott, hogy a falakról senkit nem tudtak nélkülözni az elfek. Ekkor újból szemben találta magát egy orkkal, ki a létráról leugorva rávetette magát a lovagra. Arveleg a kőre zuhant, az életét kioltani kívánó bestia pedig a torkára szorította a kezét. Elvetemült pofázmányával az ifjú lovagparancsnokra vicsorgott, a szájából bűzlő nyálcseppek zuhataga fröccsent Tarsis szülöttének arcába. Hiába markolt rá a rémséges ellenfél alkarjára, nem tudta azt lecibálni saját nyakáról. Nem lelte a kardját, ezért jobbjával az övéhez nyúlt, majd kirántotta a tőrét annak tokjából, s megkísérelte a lény szemébe mélyeszteni a pengét, majd újabb szúrásokat kívánt intézni a bestiális ork nyakizmainak irányába. Reménykedett benne, sikerült megölnie a gonoszság fajzatát, de odébb lökte azt, kúszni kezdett az egyik kiürült nyílvesszőtartó kosárhoz, melybe belekapaszkodva megkísérelte újonnan talpa állítani önnön személyét. A kardja után kutatott, a fegyvert éppen akkor találta meg, amikor észlelte, a vértüskékből felhúzott védelem összeomlani látszott. * - Talán nem felülről kellene őket megpörkölni... * Töprengett hangosan, azonban a fuldoklástól köhögni kezdett, lüktetett a nyaka, hiszen majdhogynem eszméletét veszítette a földharcban, mit pillanatokkal azelőtt cselekedett meg. A csata alakulása nem engedhette meg sokáig a lent lévőknek sem a lazítást, Calden és William pedig nem érkezett vissza azzal a bizonyos szekérrel, melyet Arveleg a rés ideiglenes betömésére szeretett volna felhasználni, így saját kezébe kívánta venni az események folyását. Egy időre ismét magukra hagyta az elfeket, remélve, azok folytatják majd a kötelek elmetszését, így nagyobb sikerekkel visszaverve a falmászók hullámait. Ő maga erőltetett tempóban lement a falról, s az egyik üsthöz kocogott. Minden erejét latba vetve kísérelte meg az olajjal tele lévő eszközt húzni, habár a sebesült válla igencsak megsínylette erőfeszítéseit. Megpróbálta a fal árnyékában, viszonylag biztonságos odajutási útvonalat keresve, a réshez ráncigálni az üstöt. Ha sikerült neki, úgy fel szerette volna borítani azt, reménykedve, hogy a kátrányeső hagyta foltok, valamint a kiömlő olaj egy kisebb folyamot képezhetett a rés bejáratánál. * - Jobban teszitek, hogyha szeretitek a hőséget, komák! * Mormolt el egy gúnyos megjegyzést orra alatt, majd egy eltörött dárdának a maradványait megpróbálta meggyújtani az egyik orkok által kilőtt, s becsapódott tüzes lövedék, még égő roncsainál. * - Pokolba veletek! * Üvöltötte, eztán elhajította a dárdamaradványt. Amennyiben a terve beválna, úgy a tüzes hegyű fadarab a kiöntött olajfolyamba toccsanna, s lángfallal pótolná ki a kőfalak között keletkezett rést. Nagyon kockázatos, talán kis sikereséllyel bíró elképzelésnek számított ez. Arveleg azonban a végkifejlettett sem várhatta meg nyugodtan, ugyanis az Arash által megidézett egyik csúszómászó a lábszárvédője fölött beleharapott a férfibe. A lovagparancsnok fájdalmas ordításban tört ki. *
* A lovagok irányt váltva, egyenesen a kapu felé haladnak tovább. Kesa félrehúzódik előlük, miközben lendülete kezd alábbhagyni, majd pedig mindkét kezével térdén támaszkodva megpihen. A lovak patájának hangos dobogása nyugtatólag hat a fiatal nemesre. Talán így már képesek lesznek kitartani azok a túlbuzgó elfek is. Ennyi azonban még nem elég. Önmagukban a lovagok sem lesznek képesek megfordítani a kapunál zajló küzdelem alakulását. * - Kami mendengar beberapa kata bersantai banyak! * Kántálja az utolsó lovagok elhaladásakor, aminek eredményeképpen a paták hangja felerősödik. Nagyobb erősítés érzetét keltve. Talán ezzel a kis varázslattal sikerül még hatásosabbá tenni a lovagok érkezését. A rövid pihenő után tovább folytatja útját a rés felé, hiszen ha a lovagok eljöttek onnan, akkor talán még nagyobb erőt is át lehetne onnan vezényelni a kapuhoz. *
*Az Áldás tere mellett Avaris eközben a neki szóló, tán kissé rangon aluli megszólalását lányának egy vállrándítással veszi tudomásul. Nem a megfelelő pillanat ez, hogy helyére tegye leányát, annál is inkább, mert az ork túlerő szétszakítja őket, s az úrnőt maroknyi kísérőjével együtt a védőpajzs felé szorítja vissza. Az ispotálynak van még védelme, de az orkok hamarvást azt is elérik. Merilien, s társa nem tud a sebesült Daxával oly sebesen haladni, hogy az özönlő orkok ne érhessenek hamarabb el az ispotályig. A csata már ott is dúl, s még egyes sebesültek is kardot fognak, ki mankóval, ki vérző sebbel, újfent a csatába lép, hogy az elesettebbeket védje. Még kitartanak, noha idejük meg van számlálva. Merilien, harcostársa, valamint Daxa is szembesülhet azzal, mily nehézkes haladni egy csata kellős közepén, s a támadók mily mértékben veszik semmibe a civilizált hadviselés alapvető szabályait is. Számukra egy sebesült éppoly gyilkolandó ellenség, mint ki kivont karddal áll eléjük. Rögvest hatan támadnak a három harcosra. Merilien, s társa dönthetnek hát, elengedik az eddig támogatott zöld elf harcosnő kezét, s harcba szállnak, avagy kockáztatják, hogy nem tudnak gyorsan mozogni, s újabb sebesüléseket szednek össze mindhárman. Solt’tis körbepillant, s kardja hegyét hatalmas kiáltás közepette a földbe vájja. A nagyúr körül, az őt körülvevő orkok több sorban porladnak szét, megtapasztalva, mily rettenetes ellenfél is Lumel’Auvrea nagyura. Sol’tis maga is inkább a pajzs felé fordul, hogy az azt támadó orkokat pusztítsa, s így nyújtson segedelmet feleségének.
Az ork Jeremy szavaira meghökken, s bambán bámul be a rácson. Ez az elf ismeri a rettegett mágus nevét?! A fejszés csapására eközben reagál is a rácsot óvó mágia, s fejszéstül, mindenestül vágja a falhoz a rá rontó ellenséget. Társa látva ezt, sebesen engedi el a rácsot.* - Mintha ki tudnánk hozni…elf. *Vicsorogja a tolvajra, miközben kerül olyan támadó is a közelbe, aki látta Nawareant és csapatát bevonulni Arash táborába. Jeremy elkeseredett próbálkozását olybá tűnik tehát, siker koronázza, noha kiszabadítani őt az orkok nem tudják. Vajon a börtön falaira felkúszó lángok mennyi idő múlva fogják feltörni a készítők varázslatait, s felégetni az egész helyiséget? Tán volt bennük annyi, hogy tűzvész esetére nem hagyják a foglyot odabent pusztulni, tán nem…. A tolvaj, ha figyel, esetleg lehetősége lesz figyelni, miként változik a tűz hatására a mágia a cella körül. Az orkok értetlen képpel szemlélik a helyet.
Északon Hatas és Malliath küzdenek. A fal vér elf tisztje, s a támadó sereg egyik vezére harcol hát egymással. Malliath nem adja fel, noha vére Hatas mágiájától mind, jobban forr, s kardját dobja Hatas felé. A dobás jó, s a fegyver hamarvást a védők tisztjének mellkasából mered kifelé, pengéje a hátán, markolata pedig vértjének hasi oldalán. Hatas hitetlenkedve fogja a kardot, s lassan, miként gyászolók siratják elhunyt szerettüket, hagyja el szelleme meggyötört testét. Malliathra egy másik vér elf veti magát dühödten, jobb híján. A védők erejüket megfeszítik, vezérüket veszítve, s ellentámadásba mennek át.
A déli fal elesik teljesen, ott már a támadó orkok az urak, s az ostromot itt vezető ork tiszt hagyja, hadd törjenek beljebb harcosai. Nem akarja megtörni lendületüket, így Inan és csapatai sietve hátrálnak a résnél, és a falakról rájuk támadó ellenség elől. Jobb híján beljebb kísérelnek meg védelmi állást felállítani, hogy feltartóztassák a házak között az ellenséget.
A keleti fal mögött nem messze Arash ütése talál, s Tathaen elnyúlik tőle a földön. Azonban, amikor a mágus azt hinné, már győzelmi kiáltásával a másvilágra távozó tünde mellett elhaladhat, az megrúgja lábait, s noha az elf még szédül, most mellette fekszik el a sötét bőrű mágus is. Odakint, a fal mellett végre eloszlik a felhő, melyet a támadó sereg vezére idézett meg, s a kátrány sem égeti tovább, mely belőle hullt, az alant küzdőket. Heves a csata anélkül is. A falak alatt már halmokban hevernek az orkok, de odafent, a védelmi álláson is nem egy védő teste lelte meg nyugalmát örökre, s van, hol épp gyilkosukkal fekszenek békés közelségben. A Fehérló Renddel érkező mágus utolsót hörögve adja ki lelkét Dremernek a fal belső oldala mellett. Az elf vessző végzett vele. A résnél folyó küzdelemben egy a lovagparancsnok által végigöntött olaj nem hoz változást. Egészen addig így marad ez, míg a tűz is meg nem érkezik, s a magasra csapó lángok visszahőkölésre nem késztetik a falon kívülről érkezőket. Caldent, s Williamet kereshetné is vezetőjük, ők már a sötét füst mélyén hevernek, páncéljuk résein csúszómászók sokasága hemzseg. Mellettük a szekér, mit hoztak volna a réshez, betömni azt. Arveleg tette csupán rövid időre tartja fel a támadókat, ám akik odabent vannak, s még küzdenek, párharcokat vívnak a védőkkel. Elf az orkkal küzd, kiegyenlített a harc. A lovag kiáltására nincs, ki segítséggel jöhetne, s a féreg még mindig ott van. Ha nem tesz semmit, a pokoli fájdalom ismétlődni fog, s tán hamarvást többen is lesznek azok a férgek. Jól jönne most itt bárki segítsége, hogy legalább időlegesen a védők irányába dönthesse a harc állását. A kapunál a lovagok rohamának teret adnak a védők, kitérve előlük. Kesa varázslata hatására sokkal többnek látszódnak, nem csupán az orkok, az elfek szemében is. Nem csoda hát, ha a kapun betörő támadók némelyikének is inába száll a bátorsága, s villogó szemei vadul kémlelnek menekvés után. A lovagok támadása elsöprő erejű, még úgy is, hogy valójában kevesebben vannak, mint ahogy tűnik. Az orkok sorai meginognak a közéjük rontó paripák, s fémbe öltözött harcosok támadásától. Hátrálni kezdenek.
Az erdő mélyén új veszedelem készül. Vajon lecsap az orkokra, s a közeledő vész Lumel’Auvrea védőinek segítségére siet? Avagy az elfeken áll bosszút, kik eddig is hosszú ideje háborgatták már nyugalmát, így döntve el az ostrom sorsát? Hamarosa kiderül, ám a fenyves sötétségének szülője nem arról híres, hogy morális gátlásai lennének, ha ölni kell….*
Reménykedve csillan fel a szemem, ahogy meglátom az ork elbizonytalanodó ábrázatát a vezérük neve hallatán, bár az valószínűleg arra sem méltatott, hogy észrevegyen Nawa mellett, de nekem most jól jött, hogy tudtam a nevét. Ehhez még jött, hogy a cella rácsait széttörni próbáló fejszést a védőmágia úgy vágta falhoz, hogy biztos eltört pár csontja a reccsenésből ítélve. Ha nem lettem volna ilyen szorult helyzetben még jót derültem is volna, hogy ennyire lebecsülte az elfeket az agyaras, de egyrészt jobb volt csendben maradnom, másrészt én is meggyőződhettem róla, hogy őreim nem mondtak valótlant, tényleg nem lesz egyszerű kijutni innen. Segítség nélkül semmi esetre sem. A velem szemező ork gyorsan hátrébb lépett a rácsaimtól és vetett egy pillantást a kábult társára, miközben egy másik társa meg odamorgott neki, hogy ő látott a mágussal együtt, amikor Arash-al egyezkedett, agy legalább nem kellett már attól tartanom, hogy azonnal elvágják a nyakam, ha mégis csak sikerül valahogy kinyitni a rácsokat. Az ostoba arcok még gondterheltebbek lesznek, amikor felbukkannak az első füstcsíkok és a lángok ropogását már a süketek is meghallanák. Azonban most ezekhez az arcokhoz én is csatlakozom, hiszen eszemben sincs itt élve megsülni , bár lehet előbb fulladnék meg a füsttől. Vajon a tűz hatástalanítja a varázslatot? És, ha igen mennyi idővel előtte? Gondoltak-e ilyen eshetőségre a börtön kiagyalói? - Nem hagyhattok itt meghalni, különben a mágusmesterem biztosan nem lesz kegyes hozzátok! – ragadtam gyorsan magamhoz a szót, mielőtt elmenekülnek és a sorsomra hagynak. – Add a fejszéd. – nyújtom ki a kezem a tanácstalanul vakarózó agyarasok felé. Ha megkapom, akkor rövid időközönként óvatosan megkocogtatom a rácsot, hogy a mágia ellenlökését ellenőrizzem. Ha már nem rúgja vissza a fegyvert, akkor rájuk kiáltok (ha addig nem húztak el). - Most verjétek szét! Ha ott hagytak, akkor magam esem neki a rácsoknak, remélve, hogy nem omlik rám az egész börtön és időben kijutok.
*Lumel’Auvrea középső részén a csata véres forgataga sok ork halálát jelentette. A nyugati fal elfoglalását követően egészen az Áldás teréig jutottak az orkok, s ott a védőpajzs alól kilépett, a faltól visszavonult védők együtt próbálták útjukat állni. Sol’tis, a vér elfek nagyura olyan mágiával harcolt ellenük, amivel még nem találkoztak. Rövidesen, nem lévén igazán nagy hatalmú vezetőjük, tisztelni is kezdték azt, aki egymás ellen fordította őket, s egyetlen varázslatára oly sokakat pusztított el. Talán még Arashnál, a fekete mágusnál is veszélyesebbnek tűnt számukra. A csapatok elérték az ispotályt is és a kriplikkel megerősített védelemnek estek. Még nem voltak elegen ott, így a sebesültek állták a támadást, de már az egyik ork egy égő fáklyát a tetőre is feldobott, hogy lángba borítsa a helyet. A nagyúr feleségét eközben a pajzs felé szorították vissza, s a rettegett vezér most azok ellen fordult, akik a pajzsot támadták. Volt, aki kővel próbálta bezúzni, volt, aki tűzzel dobálta, de a pajzs még kitartott. Az elején megtanulták, hogy ne érjenek hozzá, mert az a halált hordozta számukra. A börtönben hittek a tolvajnak, de okulva társuk esetében, nem próbáltak újra nekiifeszülni a rácsoknak. Az elf próbálta tartóztatni őket, s tétován néztek körbe, vajon a lángok és a füst elől, melytől egyre inkább köhögtek, meneküljenek-e, vagy várjanak még. Arash haragjától mind tartottak, még ha a merénylő mesterétől nem is. A fejsze egyszer csak engedett, s halkan koccant, akadálytalanul a rácshoz. Mégis, előbb egy elf kupát vágtak hozzá, biztos hozzérhetnek-e, s csak utána estek a zárnak. Volt annyi eszük, hogy azt zúzzák szét, s amikor az sikerült, a sűrű füstben kitárták a cella ajtaját Jeremy előtt.
A Daxát támogató Merilienre és társára újabb orkok támadnak. Fehér ork vág Merilien válla felé magasból fejszéjével, a társát, aki Daxát a másik oldalról óvta, egy szürke rúgja bordán, mire az el is engedi Daxát. Még ketten érkeznek, és egyikük a sebesült elfet készül rövid kardjával kifilézni.
A déli falon a visszahúzódó elfek nyomán beözönlöttek az orkok, s menten rombolni, gyújtogatni kezdtek, míg a vezérük meg nem érkezett, s nem fordította a város belseje felé őket. Az Inan által felállított védelmi vonal felől érkező ellenállás első pillanatban megtorpanásra készítette a hős orkokat, de utána már nekirontottak az elfeknek.
Az északi falon Malliath épp csak összeszedte magát, amikor máris újabb vér elf támadt rá, s a sárkány ebben a pillanatban karmos mancsával fogadta az elfet. A karmok előbb a tünde combját hasították fel, miközben Malliath másik, még emberi karjával elkapta a felé közelítő fegyvert tartó kart, majd a karmok már a tünde nyakát tépték, ha elérték. Ha ez sikerült, a lent ellentámadó elfek hátába lódított néhány követ fentről. Fejet, hátat célzott, hogy minél hatásosabb legyen, ám ha a falon akadt még elf, akkor vele foglalkozott.
Arash alól kiszaladt a föld, s hangos nyekkenéssel terült el Tathaen mellett. Hemperedett máris odébb, nem akart egy tőrt a bordái közé, netán egy ütést a szeme közé, és máris magához rendelte elejtett botját. Dagadó, izmait megfeszítette fekete bőre alatt, s lesújtott ismét a még szédülő tündére. Ha talált, ha nem, újra ütött. Hallani akarta a csontok reccsenését, az ellenállni képtelen test, a hús tompa puffanásait, s csak ha kiélte bosszúszomját, hagyta ott a testet.
A kapun betörő orkok a feléjük robogó lovassereg látványától visszahőköltek, majd hátrálni kezdtek. A mögöttük torlódó orkokat is hátrafelé tolták, miközben a lovagok elérték őket. A hirtelen érkezett erősítés a kapu körüli csatában fordulatot hozott. A támadó csapatok visszahúzódóban voltak, habár küzdöttek a rájuk rontókkal. A keleti falon még folyt a csata, az ottani védők tartották a falat, ahogy a résnél is sokat ért a lovagvezér hirtelen ötlete az olajjal és a tűzzel. Nem sok ork volt, akinek ötlete volt a magasra törő lángokkal, mint megvárni, hogy kialudjanak. Helyette sokan a kapuk, vagy a szomszédos falrészek felé indultak meg. Megpróbálták megtörni ott a védelmet.*
* A térre érve az ifjú nemes elé tárul a harcok eredménye. Testek tömkelege hever szerteszét. Egy részüknél már távolról meg lehet állapítani melyik oldalt képviselték az ostrom kezdeténél, azonban lelkük végül csak egy oldalra keveredett. Dremer oldalára. A földön heverő testek megfelelő alapanyaggal szolgálnának rejtegetett tudásának kamatoztatásához, de ilyen nyílt terepen nem élhet vele. Ráadásul ereje már így is fogytában. Az a pár bábu, amit harcba állíthatna aligha fordítana meg az események menetét, viszont saját magára nézve sokkal nagyobb fenyegetést jelentene. Még úgy is, hogy a téren jóval kevesebben vannak, mint amire Kesa számított. Innen elég nehezen fog erősítést szerezni a kapukhoz. A jelenlévő katonák el vannak foglalva a falak védelmével vagy a befoltozott fal megerősítésével. Ez volt az egyetlen elképzelése és saját ismerete, ahonnan talán sikerülhet katonákat átvezényelni a kapuhoz. Innentől másra kell bíznia ezt a feladatot, ezért az egyik rést erősítő elf felé veszi az irányt. * - Az orkok betörték a kaput! Erősítés kellene oda! Azonnal tudatni kell az illetékesekkel! * Még megvárja, miként reagál rá az elf, de ha nem indul el valamerre sürgősen, akkor folytatja. * - Nem érünk rá egész nap! Nekem pedig fogalmam sincs, kit kellene keresnem! Indulás!! * Remélhetőleg ennyi elégnek bizonyul ahhoz, hogy az elf végre nekilendüljön. Kesa pedig a fal teteje felé veszi az irányt. Az útja során több testet is át kell lépnie, de végül a fal tetején találja ő is magát, és a szemei elé tárul az ork sereg még kint maradt részének mérete. *
*Jeremy várhat egy darabig, miközben a füst egyre sűrűsödik a cellában, s a börtönben is. Az orkok is köhögve, harákolva várakoznak, s tán csak egy pillanat választja el őket, hogy rongyos életüket mentsék az elf helyett, kit ismer Arash. Megtudni nem fogja, hogy épp ők jártak a cellában, mikoron sorsára hagyták. A holtak nem beszélnek, ezt még a nem túl intelligens ork harcosok is tudják. A fejsze azonban koccan, s a rácshoz vágott kupa is úgy pattan vissza, hogy nem vágja szájon az orkot, ki eldobta azt. A harcosok nekiesnek köhögve a zárnak, s az erős elf szerkezet idővel enged a dagadó izmú orkok csapásainak. A cella kinyílik, s Jeremy végre szabadon kijuthat onnét, miként szabadítói is fullákolva menekülnek ki a szabad levegőre, hol „csupán” Hëmyl átka szorongatja majd őket, s nem a lángokban álló börtön füstje. Odakint immár szabadon dönthet, mit tesz, ugyanis az orkok új gyilkolni való után néznek, nem törődve tovább Arash kegyencével. Feladatuk elvégezték, kiszabadították a börtönből. Az ispotály e pillanatban esik el. Akad már oly ork, ki délről, az Inan által felállított védővonalat megkerülve jut el oda. A sebesültek egymást követőn esnek el, hősi, de esélytelen küzdelemben, gyógyítóik hasonlóképp, mígnem nem maradva már, kit megmentsenek, a megmaradt túlélők e pillanatban teleportálnak el az Áldás terére, hol hasonlóképp pusztító csata kellős közepébe cseppennek. Merilien, s társa eddig nem engedték el Daxát, s e pillanatban el is esik a bordán rúgott kísérő. Két ork mártja meg benne sötét fegyverét, s midőn eleste után nem marad más, hát ők is Merilienl, s Daxa ellen fordulnak. Merilienre e pillanatban fegyver sújt le, vállát éri a fejsze csapása. Csupán vértjének köszönheti, hogy nem súlyos a seb, s a fejsze éle a fémen megcsúszva fordít irányt, lecsapva a vállvértet a hercegnő válláról. Azonban újabb csapás készül, hiszen senki nem gondolja, hogy Daxa ellen tud állni a rövidkardosnak, kinek fegyvere már igen közel jár a vörös hajú elféhez. Inkább a még álló, másik vörös hajúra, a vér elfek nagyurának lányára támadnak mindketten. Avaris tehetetlenül küzd, nem juthat közelebb leányához, s még így is Sol’tis segítségére szorul. A házaspár egyesíti erejét, kezüket fogva sújtanak le az orkokra. Ezúttal a tüzet választva perzselik fel a pajzs mentén körben az orkokat. Majdan a nagyúr Avaris ajkára lehel csókot, de ellentmondást nem tűrőn szól hozzá.* - A népet…ha nem tudjuk tartani tovább őket, a portálon el tudod menekíteni a Nyugati szegletbe Gilchanarhoz! Használd a Szent kút vizét! Menj! *Kiáltja, eleresztve Avarist, ki könnyes szemmel húzódik vissza a pajzs védelme mögé, s indul nemes, egyenes tartással az emlékműhöz. Nem láthatja népe rajta az elkeseredettségnek nyomát sem! Sol’tis odakint megcsóválja fejét, s erejét összeszedve döfi a tér kövei közé kardját.* - Gosto i acharn nín! Onnon Ulundë! *Az Áldás terének kövei, melyek eddig burkolták, a pajzson kívül hirtelen emelkednek meg, orkokat is magukkal emelve a magasba, s midőn már a pajzson kívül nincs élő tünde, hát Sol’tis felemelt kezének mozdulatára lecsap az ott sereglő orkokra mind. A kövek szökőárként zúdulnak a pajzs körül, s a nagyúr féltérdre rogyva szemléli a pusztítást, mit maga művelt. Csupán időt nyert vele, időt Avarisnak…
Az északi falon Malliath csapásai végeznek a tündével, s a még ellenálló, északi harcosok hátába hajigálja köveit. Súlyos sebekkel hullnak a földre többen, míg a megbomló ellenállás miatt az orkok a védők maradékát a falhoz szorítják. Nem nagyon tehetnek mást, egymást követőn jelennek meg a fal tetején, oda húzódva vissza, melyen még vannak társaik, kik küzdenek a sárkány vezette túlerővel. Ezek a csapatok aztán mind vonulnak vissza kelet felé, hol még akad számottevő vér elf erő. Így esik el az északi fal is, követve a nyugatit, s a délit.
Az Áldás tere áll már csak, s a keleti fal.
Délen Inan küzdelme egy háztömbnyire korlátozódik. Az orkok, kik megkerülték őt, s csapatait, immáron elvágták a város többi részétől a megmaradt védelmet. A küzdelem házról házra folyik, s Inan, s emberei nem adják olcsón Lumel’Auvrea utolsó elf kézen lévő déli kerületét.
Tathaent meglepi a mágus gyors reakciója. Ő azt gondolta, hogy az emberi mágusok fizikai képességeik helyett szellemi, mágiabeli képességeiket fejlesztik inkább, ám ez a sötét bőrű oly mértékben vágja halántékon, hogy megszédül belé. Tőre még kezében, s vaktában hajítja el a mágus irányába, kinek lábszárában meg is áll a fegyver hegye. Az mintha meg sem érezné, úgy sújt le újra, s újra. Így esik el Tathaen, a keleti fal védőinek feje. Arash azonban még nem indulhat tovább, a lábába hasító fájdalom megállásra, s tán még inkább ülésre készteti, noha csapatainak keleten szükségük lenne irányítására. A fal résénél Arveleg döntése elég okos volt ahhoz, hogy feltarthassa az orkok résen kívül tömörülő erőit. A lángoszlopok, melyek a magasba csaptak a rés vonalánál, nem engedik beljebb őket egyelőre. A rés védelme így lélegzetnyi szünetre lel, s, noha sokan elesnek, levágja az orkokat. Kesa hívására a tünde körbemutat.* - Ha minden falon ily állapotok vannak, s a kapuval szembeni tartalék sem volt elég, nem tudom, akad-e még, honnét katonát nyerhetnél, mágus! *Minden esetre megindul fáradtan, véresen, hogy csodára leljen, honnét legalább egy szakasznyi vér elf harcost hozhat a kapuhoz. Kesa láthatja, mikét oszlik lassacskán el a füst, melyet Arash idézett, így feltűnnek Calden, s William is, no meg a szekér, melyet hoztak volna, ha a füst, s a férgek meg nem állítják őket. A két lovag bizony holtan hevernek, s még hemzsegnek rajtuk a föld alatti világ lényei. Miként akad oly elf harcos is, ki hasonló sorsra jutott. A rés körül az elesett orkok, s elfek között lézengnek a túlélő lovagok, s tündék. Sebesültek, kimerültek, elkeseredettek. Az olaj lassan fogy, s a lángok mind kevésbé tartják majd a rést. Egyikük Arveleghez lép, kezét a férfira helyezi.* - Laurë! *A féreg, mi eddig rágta a Fehérló Rend alapítóját, e pillanatban foszlik semmivé, midőn a tünde kezéből áramló aranyló fény a vért alá kúszik. Enyhülni látszik a fájdalom is, mit marásával okozott. Azonban az elf is ott marad Arveleg mellett. Lehanyatlik a kövekre, s a holtakra. Fáradt, nagyon fáradt. A kapuhoz rontó lovagoknak új dolgokkal gyűlik meg baja. Az első sorok mögött lándzsások érkeznek, kik a lovakat célozzák. Szügyüket, lábukat, nyakukat, mindegy, csak sebezzen! A túlerő e pillanatban még nem tör be újfent, de, miként Kesa is láthatja a falakról, immáron inkább a Keleti falra, s a kapura nehezedik a nyomás. A mágusnő mellett is felkaptat egy ork, s már lendíti is lapos pengéjét, hogy lecsapja vele a szürke köpenyes fejét. A felderítők hiába keresik Arasht, Kesa annyit láthat csupán, ha van ideje még kipillantani, hogy a csapatok egy része hirtelen rendeződni látszik, midőn „tisztjeik” az erdő sötétlő részei felé fordítják őket. A sötétben pedig érkezik valami, mi még nem látható, csupán a kürtök szólnak, melyek az olassië-i tündéket idézik. A fák megelevenedni látszanak, hegyes ágak csapnak lefelé, tűlevelek zápora zúdul a fák között, a sötétben megbúvó orkokra, csak az ostromlók tömegeit nem érik még el. S megérkeznek az első zöld elf nyílvesszők a sötétségből.*
Hëmyl Boszorkány
Hozzászólások száma : 40 Életkor : 1239 Munkahely : Sötét fenyves
*Ennyi elég volt ebből. Ez az ő területe! Hëmylnek már nagyon elege volt a területén folyó hangoskodásból. Ez az ő erdeje, azért jött ide, mert békét akart! És ezt a békét már jó ideje dúlják itt ezek! Hangosan morogva jelent meg az orkok hátában. Kezeit feléjük lökte, miközben fekete haja, fekete köpenye csak úgy lengett a szélben. Taszító átkot mondott rájuk, s a hátsó ork harcosok úgy estek az előttük lévők nyakába, mintha faleveleket fújt volna rájuk a szél. De nem maradt ott, hátrébb húzódott a sötétbe, mely az övé, mely őt rejtette mindig is.* -Andare, bareanda bordiomi cantera! *Hangzottak el az ősi nyelv szavai. Hëmyl hangja úgy visszhangzott az erdőben, mintha az egész csak egy nagy terem lenne, ami folyton visszhangzik. A bosorkány felemelte két karját, minek hatására rettentő erejű szél kezdett el fújni. Haját úgy tépázta, hogy majdnem le is fújta azt fejéről. De meg sem mozdult. Olyan mereven s mozdulatlanul állt ott, mintha mi sem történt volna. Szemei mind lehunyva voltak. Kezeit mindvégig a magasba emelve hagyta. Várt valamire. Az a valami hamarosan el is jött. Ugyanis a boszorkány kinyitotta a szemeit. Azok feketén izzottak. Kezeit előrenyújtotta. Azok is feketén kezdtek el izzani...mindene feketévé vált, csak arca maradt mindvégig hófehér. De az úgy virított ott, mint gyertya a sötétségben. Hëmyl szája mosolyra húzódott, majd széttárta karjait, s szemét az ég felé szegezte, hol fekete gomolyfelhők gyülekeztek.* -Sötétség gyermekei! Gyertek hozzám..gyertek és segítsetek kiázni mindenkit a területünkről! *Ekkor több denevérraj jelent meg az égen, mik Riana felé tartottak. Közben egy hatalmas nagy szörnyeteg, egy feketén izzó, hosszú nyakú, csontból álló szörnyeteg jelent meg az égbolton a hatalmas felhők közül kiemelkedve. Üvöltése olyan volt a fülnek, mintha közvetlenül mellette üvöltene a szörny. Hëmyl meg sem moccant. Elméjével a szörnyet irányította, aki lassan, de biztosan célba vette a délen egymással küzdő orkokat és elfeket.*
Tárgy: Re: Lumel'Auvrea 
2015-10-22, 3:19 pm
//
*Sátáni kacaj* //