A trükk, amelyet a mágusnő -vajh illendő őt boszorkánynak hívni...?- csinál halovány félmosolyt fakaszt arcomra. Ez megállítani ugyan nem fogja, de biztosra veszem veszem, hogy lelassítja őket. Az orkok gyáva nép, nem nehéz félelemmel tölteni szívüket.. Már ha van nekik. Mikor beértünk a városba, persze nem fogadtak jól, de ez nem csoda. Azonban miután elkérték - és átadtam- a vizét a Szent Kútnak, még mindig hálátlanok voltak. Mármint nem mintha az én érdemem lenne a víz, de... - Amennyiben ártani akartam volna a városnak, nem hozom el Olassiëből a vizet, hanem út közben szét töröm valahol. Úgy hogy már a feltételezés is felháborító.. Így fogadni a segítséget.. Igazán nincs mit. - Válaszolom neki komorra keményített arccal, második mondatomat azonban inkább csak magam elé mormogtam. Miben más a mágus vagy a többiek? Amennyiben én merénylő volnék, úgy ők is lehetnének betöltözött haramiák, de jobb ezzel nem foglalkozni. Követem a vérelfet a nagyúrhoz. Füttyentek, mire a kronom lassan leheveredik. Így Kesa lábát is könnyebben láthatják el, ha nem akar leszállni az állatról. Amíg nem tesz rossz mozdulatot,.hanem nyugodtan ül, Arakh'is biztos nem dobja le a hátáról. Lépteim közben felpillantok a falra. Hallom az orkokat, s ahogy oda kint neszelnek, akár a vaddisznók. A falon látom a nagyurat, meg azt a fura mágiát is, amelyet maguk köré idéztek. A levegőben valami port látok szállni a széllel, felfelé. A biztonság kedvéért csuklyám egy részét a számra szorítottam. Ha a levegő biztonságos, s oda mehetek, tisztelettel, mélyen hajolok meg a nagyúr előtt. - Thalion Órëa üzenetét hoztam a Szent Kút vizével egyetemben. Azt üzeni "Olassië nem feledi testvéreit". Engedelmével maradnék kronommal, hogy segítsem a várost az ostrom alatt. - Mondom Felpillantva a férfire. - Kérem engedje, hogy a város nevében lándzsámra szúrhassam a féreg orkokat. - tekintetem határozott és dühös, ám kétségtelen, hogy némi félelem is van bennem. Még soha nem éltem meg ostromot, vagy akkora csatát, amely kibontakozni látszik. Ennek ellenére maradni akarok, orkok vérébe fojtani félelmeim és megvédeni a várost.
A hozzászólást Daxa Lavenir összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-09-24, 3:03 pm-kor.
/Kernon Kana/ *Az öreg mágus a vesszőkre tekint, s rápillant Kanára, majd Jeremyre. -Kana védelmet! *A lány rögvest egy szélcsatornát idéz s nem sokkal előtte kapja csípőjébe a nyilat. Felkiált majd Kernonra néz, miközben a légáramlatok megóvják őket a további nyilaktól. - Mi legyen? - Vissza hátrálunk! Gyere! *Az öreg megemeli a lányt, felsegítve őt míg neki csak az áramlatra kell figyelnie s arra hogy minden vesszőt mi feléjük tart megállítson vagy eltérítsen. -Gyere Jeremy- Szól oda Kernon. *Ekkor egy apró kis fénygömb jelenik meg tőlük kétszáz méterre. Kana s Kernon szemei elkerekednek. Ismerik a mágiát, s egyből Kernon megfeszített tempót vet be amennyire képes erre a sebei miatt. Kétszáz méter csupán de a távolság fogy, s Kana ereje kitart. Midőn a közelébe érnek a kicsi gömb egy ajtóvá növi ki magát. Kernon a lányt veti be legelőször a kapuba, majd visszafordul a nyilak irányába. -Hatalmas kőpajzs! *Egy hatalmas íves sziklafal veszi körbe az ajtót így a nyilak nem tudják elárasztani őket. Kernon Jeremyre kiált. - Húz bele kölyök ha nem akarod tűpárnaként végezni! *Majd maga is átvetődik a portálon, ami még vár pár pillanatot s ha Jeremy eléri rögvest bezárul.
*Sebes nyilak kopognak a fák törzsén, szerencsém volt az egyik épp elég vastagnak bizonyul, hogy a továbbiakat felfogja, s én hátam neki vetem. Kezem elindul a lapockámból még mindig valamelyest kiálló vessző felé. Megfogom majd elkezdem kifelé húzni, rettenetesen fáj de halkan tűröm nem kiálthatom el magam s ebben segít az egyik ág mit a számba tettem. Majd kijön, meleg vér folyik végig hátamon, egy fiolát gurítok le magamba majd aktiválom a gyógyító pecsétet. A vérzés lassan megszűnik, s én zihálva veszem a levegőt amint a fa kiesik a számból. - A picsába.... - Suttogom *Talpra állok, jóformán fogalmam sincs merre keveredtem el, de végül is mindegy hisz az erdő előbb utóbb véget fog érni. Elindulok hát toronyirány.
/Jeremy ha átlépsz a portálon középföldén találod magad Kanáék ezennel kiszálltak a meséből./
Merilien Lumel'Auvrea Vér elf
Hozzászólások száma : 335 Életkor : 737 Munkahely : Vérelfek vezetője, vérelf-hercegnő
Hamarosan az ostrom első hangjai elérik a palotát, ahol anyámmal és a többi nemessel várakozunk. Az izmaim megfeszülnek, és az ablakhoz rohanva kisietek az erkélyre. Látom, ahogy a nyilak már záporoznak kifelé, és azt is, ahogy valami bombafélék záporoznak befelé. Tekintetemmel hamar megkeresem apámat, aki már parancsokat osztogat. - Anyám! Mennünk kell! - sietek vissza a terembe, hogy aztán ott is hagyjam a nemeseket. Majd anyám elintézi őket, nekem most az a legfontosabb, hogy apámat biztonságban tudhassam. Fogalmam sincs a haderőről, az ostromról és a harcról, de azért szeretnék az első sorokban lenni, apám mellett. Tudom, hogy a parancsnok vissza fog parancsolni a helyemre, anyám mellé, de nem fogom hagyni. Sietve indulok hát a falra, miközben figyelek magamra és a városra. A katonák már készen állnak, ami büszkeséggel tölt el, de a szívem legbelül remeg. Féltem a városunkat, a vérelfek életét és persze a sajátomét is. Felérkezvén a falra megpillantom a zöld elfet és a vele tartó mágusnőt. Értetlenül sietek oda apám mellé, és hallgatom az elf testvérünk szavait. Furcsán megnyugtatónak hatnak, hiszen Thalion ezek szerint mégis betartotta az ígéretét. Segít nekünk. Kíváncsian pillantok apámra, hogy mit is reagál erre az egészre, miközben határozottan markolok meg egy íjat. - Harcolnunk kell. És minden segítő kéz jól jön! - biccentek Daxa felé és még egy apró félmosoly is kúszik az arcomra, de inkább bátorításnak szánom ezt.
A segítség ellenére elég nagyot esem, még szerencse, hogy azok a méreggel teli bombák már nincsenek nálam és, ahogy egy fél pillantást tudtam vetni az elfek falakon álló vonalára, bár voltak köztük jócskán olyanok kiket elért a hatása, azért nem voltak védtelenek ellene. Hallottam egy erőteljes hangot, mely megoldást kiáltott és ez annak ellenére, hogy a „támadók” közé tartoztam jó érzéssel töltött el. A szívem pedig nem csak az átéltek miatt dobogott hevesebben, hanem mert Kana, még a legnagyobb veszélyben is várt rám, pedig miután földet értem láttam, hogy Kernon hevesen sürgeti. Nem volt egyszerű a helyzetem azonban, még azon kívül sem, hogy kezdtem vonzódni a lány iránt, de, hogy ez a hála volt, amiért annyiszor megmentette az életem (és ölt is meg majdnem), vagy valami más……..ezt talán a jövő dönti majd el. Ezért haboztam, szívem és eszem is másfelé húzott. Aztán már sors döntött helyettem, ahogy futni kezdtem a páros felé, mert egy nyíl ütötte át a vádlimat és fájdalmas kiáltással buktam az aljnövényzet közé. Még felpillantva láttam, hogy társaimat is megsebesítették és nyilak zizzentek még számtalanul körülöttünk, az én fejemet is alig kerülve el. - Kana! Menekülj! Menj! – intettem a lánynak, miközben kerekedő szemmel figyeltem a megnyíló kavargást, amiben végül a két alak eltűnt. A város egyre nagyobb része válik láthatóvá, hiszen közben az orkok is megindították a támadásukat, viszont így én is könnyű préda vagyok a sasszemű íjászoknak. Egy méretesebb fa másik oldalára menekülök és annak vetve hátam ülök le, hogy letörve a nyíl tollas szárát kihúzzam azt, mert keresztül fúrta lábam. Halk káromkodások özönét hallatom ahogy az ingemből szakított csíkkal bekötöm, aztán hasalva kikukkantok, hogy mi a helyzet, merre fussak minél messzebb. Egy reményem marad, hogy Zaricse és Nawa is ezt hiszik, elestem a csatában, így nem indítják be a pecsétet, amit rám helyeztek, én meg találok majd valakit, aki később leveszi rólam és akkor örökre megszabadulhatok végre. Csak ahhoz túl kell élnem egy csatát, aminek épp a közepében csücsülök. Előttem a város felbőszült elfekkel, mögöttem egy hadseregnyi vérszomjas ork, akik közül csak a vezetőik ismernek, a többieknek minden bizonnyal jó kis vacsora lennék. És akkor még az erdő boszorkányáról még szó sem esett! Vajon ejtenek az elfek foglyokat? Az orkoknál biztos nem vérszomjasabbak és ………mellettem újabb és újabb nyilak csapódnak be, azt hiszem belőtték a rejtekhelyemet a falról, így mozdulni sem tudok, gyorsan semmiképpen. Előhalászok egy nagyjából fehér vásznat, amibe valamikor cipó lehetett és kissé kidugva azt a fa mögül meglengetem.
A hozzászólást Jeremy Talbot összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-09-25, 2:18 pm-kor.
Arveleg Nemes
Hozzászólások száma : 72 Életkor : 37 Munkahely : Fehérló Rend
* Arveleg kíváncsian szemlélte, ahogyan a lángszínű hajzuhataggal rendelkező hölgy az őrökkel kezdett vitatkozni. Ő sem tartotta teljesen fairnek, amiért ily módon kezelték a leányzó érkezését, ráadásul még a mágusnőnek is segítő kezet nyújtott. Habár, visszagondolva azokra az átkokra, ha éppen azok voltak, melyeket az orkokra bocsátott, ő sem látszott éppenséggel gyámoltalannak. Mindenesetre a lovag egyikük szándékával sem volt teljesen tisztában, szóval jobbnak látta, amennyiben hallgatásba burkolózik. Szerencsére, odabent a vérelf tiszt ismeretei Lanuria Tanácsa és a Fehérló Rend iránt bőségesnek bizonyultak, minek köszönhetően feladattal látták el a lovas, páncélozott kompániát a város falain belül. * - Megtiszteltetés, hogy az oldalatokon harcolhatunk! * Mondta Tarsis ifja, ezt követen vasba bújtatott jobbjával a saját mellvértjére csapott, majd fejet hajtott. * - Ígérem, megpróbálunk majd minél kellemetlenebb meglepetést okozni azoknak a férgeknek, ha egyszer beteszik ide a lábukat. * Jelentette ki Arveleg. A mágusnak így már nem is kellett felelnie kérdésére, de egyértelműnek tűnt, miszerint kettejüket más beosztásban szerették volna elhelyezni a város urai. Egy varázshasználó minden oldalon igen nagy segítség, sorsdöntő szerepük lehet az ütközetben, eme tény már bebizonyosodott a legutóbbi ostromban, ahol a testvériség küzdött. * - Hölgyeim, Adama áldása legyen rajtatok, és sok szerencsét! * Búcsúzott el a nem régen megismert párostól a lovagkapitány, azután a saját emberei vezénylésére fordította a figyelmet. * - Ék alakzatba fejlődj! Bármi történjék, ne hátráljatok! Ezek a gonosz lények el akarnak pusztítani bennünket, de jó sok fémen kell átverekedniük magukat, hogy kitépjék a szívünket a mellkasunkból. Ne adjuk meg nekik ezt az élvezetet! * Harsogta a nemesi származású férfiú, aztán előrántotta a pengéjét, s a magasba emelte, remélve, társainak sikerült némi kedvet kölcsönöznie a harchoz. A morál elengedhetetlen összetevője volt a hadtestnek, noha egy lovagnak természetéhez tartozott a küzdelemre összpontosuló vágy. A csetepaté kezdetét vette, midőn a nyílvetők első lövedékei eloszlatták a várost védő illúziót. A becsapódások erejét érezni lehetett a talajban, valamint a robajlás sem kerülhette el a közelben tartózkodók figyelmét. Arveleg alatt a lova nyugtalankodni kezdett, prüszkölt, patájával a földet kaparta. Az ezután megkísérelt támadás ennél is rémisztőbben hatott, lánggömbökkel próbálták felemésztetni a védelmet. * - Tartsd az alakzatot! * Hangzott a parancs Arvelegtől. *
* Némán hallgatja végig Arveleg bemutatkozását is. Kicsit ugyan meglepődik, de teljesen váratlanul nem érinti. Abban biztos volt, hogy valaki iderendelte őket, azonban, hogy ez a valaki pont Onoria főpapnő legyen. Márpedig, ha ő küldte őket, akkor végkép oda kell figyelnie, mit és hogyan fog tenni az elkövetkezendő időszakban. Szakadt köpenyét szorosabbra fogja maga köré, miközben figyelmét a körülötte zajló eseményekre irányítja. Az őr furcsa gyanakvása, már szinte számára is sértő, éppen ezért meg tudja érteni Daxa reakcióját, és elégedetten fogadja, amennyiben az őr felismeri tévedését. Az őr Kesa felé intézi szavait csupán egy néma bólintással fogadja. Reméli, hogy a kronhoz fog jönni valaki, és nem neki kell a városban megtalálnia azt az illetőt, aki el fogja látni. Nem szívesen mászkálna kívülállóként egy idegen környezetben, amit éppen meg készülnek támadni, még ha éppen egy elf településről is van szó. * - Magán is Kapitány uram! * Hallgatását megtörve búcsúzik a távozó Arvelegtől, majd tekintetét egy rövid pillanatig a mágusra veti. Csak remélni tuja, hogy az elfek nem akarják ugyanarra a helyre küldeni őket. Végül tekintete a távolodó őrön és Daxán pihen meg, mikor a füttyentés hallatára az eddig biztos támasznak tűnő kron megmozdul. Egy halk hang hagyja el a meglepődött nemes ajkait. Azonban az állat nem mozdul oly hevesen, hogy ne találná meg hamar az egyensúlyát. A környező társaság kellően megfogyatkozása és az események lecsillapodása, végre lehetőséget biztosít Kesának, hogy alaposabban megnézhesse magának a város és a benne lakók jellegzetes vonásait. Az efféle tudás szinte elengedhetetlen egy olyan mágusnak, akik az illúziók hatalmával próbálnak meg érvényesülni. Márpedig ha félelme beigazolódik és nem sikerül megszabadulnia Onoria mágusától, akkor aligha lesz esélye más természetű varázslataihoz folyamodnia. Egyik jellegzetességet a másik után nézi meg magának és próbálja memorizálni, mikor egy ismerős alakot pillant meg, Merilien személyében. Sol’tis nagyúr lánya azon nagyon kevesek közé tartozik, aki elmondhatja magáról, hogy az utazásokhoz használt személyazonosságán kívül, valódi nevével is tisztában lehet egyszerre. Természetesnek tűnő mozdulattal húzza az ifjú nemes fejére köpenyének csuklyáját. Remélve, hogy sikerülhet elkerülnie a felismerést, és továbbra is maradhat egy névtelen szürke köpenyes mágus képében. * - Merre jár az a gyógyító? * Egy közelben álló őr felé intézi szavait, aki még mindig szemmel tartja őt és a mágust. Az orkok közeledő hangjára már számára is sürgősebbé válik sérülésének ellátását. Nem lenne jó sérülten belekeveredi az ütközetbe. Kicsit ugyan remélte, hogy illúziója jobban fogja hátráltatni az orkokat, de mikor említették, hogy egy mágus vezeti őket, ez a remény szertefoszlott. Mindenesetre a várakozás perceiben nekikezd az erdőben, illetve az előtt elhasznált energiáinak pótlásába. *
*Megindul hát az ostrom, mely a fenyves fojtogató sötétjét borítja Lumel’Auvrea elf mágia által óvott városára is. Arash nyílvetőiből kilőtt, a mágus által megálmodott lövedékek lebontják az elf várost óvó mágiát, s a sötétség úgy borul rá, mint nehéz, sűrű takaró, mi a maga erejével fojtogatni kezdi az elfek torkát is. Hëmyl átka annyi év után is erős még, s a fenyves, mit a többség került eddig is, most megmutatja teljes valóját. Minden, a városban tartózkodó érezheti a boszorkány mágiájának hatását, legyen az lovag, elf, vagy mágus.
A Daxát eligazító tisztnek villannak szemei, de nem szól semmit a zöld elf kifakadására. Csak ő tudja, hogy a lovagok egy helyen tartva könnyebben figyelhetők meg, s hogy a két mágusra is akad épp elég figyelő szem, kik majd követik minden mozdulatukat.
Kesának szavait követőn hamarvást érkezik egy gyógyító, kinek első dolga lesz megvizsgálni, hogyan is néz ki a nő sebe. Ha a Klensbane-ház sarja hagyja, feltárja a sebet, s a nála lévő szerekkel előbb megszabadítja az esetlegesen benne lévő nyílmaradványoktól, majd kitisztítja, s zöldes árnyalatú, híg kencével vonja be, juttatva a belsejébe is. A kron mindezt hagyja, s ezzel elismerést vív ki saját maga, s gazdája számára is. A mágus két vér elf kíséretében a keleti fal felé veszi útját, honnét a legnagyobb tömegű orkot várják a védők. Erre fekszik az elf város főkapuja is, s ezzel áll szemben fel ék alakzatban a Fehérló rend nehézlovas csapata is. A kapitány lelkesítő szavait a környéken felsorakozott tünde erők némán hallgatják végig. A csata azonban még csak most kezdődik.
Sol’tis körül a méregtől elesett harcosokat gyorsan elszállítják, s ezenközben érkezik oda Daxa elé. A nagyúr már látja a távolban közeledő leányát is, noha arcán nyoma sincs erre vonatkozóan semminek. A méreg füstje gyorsan oszlik tova, így feloldhatják légbuborékaikat, s harcosai is lövik a merénylőket. Szavaikból kiveszi, számos találatot sikerült is elérniük. Az egyik fa mögül valami fehér villan elő, mely mögött az egyik merénylőt sejtik. Inan, az egyik főtiszt, ki Sol’tis mellett küzdött már nem egyszer, ad engedélyt, látván, a nagyúrnak egyéb dolga lesz.* - Ne lőjetek! Ha azonban futni kezdenek, hát haljon úgy, miként testvéreinkkel végeztek. Ha felénk indul, kapjon hágcsót, melyen felhúzhatjuk, s akkor majd meglátjuk, mi lesz sorsa neki! *Jeremy hát szabadon dönthet, futni készül, s akkor majd ismét nyílzápor indul felé, avagy a várost választja, hol ki tudja, miféle fogadtatás vár reá.*
- Thalion úr egyenes, mint a fenyők törzse, s nem is hajlik soha. Mondanám, tolmácsold köszönetünk, de jobb, ha most falaink mögött maradsz. *Veszi át az üvegcsét Daxától a nagyúr. Ismeri tartalmát, s tudja, a nagyúrtól régóta várt, s kért víz érkezett meg most. Meghajtja fejét Daxa felé. Nincs oka kételkedni abban, ki a tenyere alatt bizsergő üvegcsét hozta.* - Eclair, s Garath vezesse lándzsád, hogy testvéreink oltalmazva mutathasd meg az orkoknak, mi rájuk vár, ha Lumel’Auvrea falai alá érkeznek! *Szól még, mintegy áldását adva a tündének, hogy a várost védve harcoljon. A nagyurat is érinti a sötét mágia, s cseppet sem örül neki, hogy a boszorkánytól eddig a várost óvó bűbáj hatását veszítette. Ez nehezebbé teszi küzdelmüket.
Avaris a teremben szavaival immáron a nemesek felé fordul. A sötétség, mi lassan beborítja Lumel’Auvreát, elszorítja torkát. Mégsem mutatja kételyeit, erősnek kell lennie.* - Ugyanazon vérből valók vagyunk mind, hát fogjunk fegyvert, ha még élni akarunk. Elsga óta nem érte nemzetségünk oly kihívás, mint a mostani, s itt az idő, hogy a vér fiai megmutassák, megóvjuk otthonunk minden fenyegetéstől. *Nem tartotta vissza leányát, nem is tehette volna, s a nemesek morgolódására is volt szava. Csillogó szemeiben nem lelkesedés ül, elhatározás, hogy ha kell, élete árán is óvni fogja családját, s e helyet, melyet magukénak mondhatnak. Merilient nem tartotta vissza a termet őrző testőrök egyike sem, noha Sol’tis az ő biztonságáért is állította őket ide. Ismerik már a nagyúr lányát, tudják, e pillanatban nem állíthatnák meg.* - Mint tudod, a teremben nagyobb a biztonság, ám mi most következik, az ellen nem védenek meg a falak… *Hangzik a nagyúr feddésnek szánt mondani valója Merilien felé. Tekinthető ez inkább felmentésnek, de Sol’tis tudja: könnyebb lenne dolga, ha nem kellene miatta is aggódnia.
A falak ekkor roppannak meg. Előbb a keleti falon, hol a szürkeköpenyes mágus is áll, s mi mögött Kesa, s Arveleg helyezkednek el, támad rés, majd délen is, hol Sol’tis, Daxa, Merilien állnak a falnál, s kívül Jeremy. A lövések e fal keleti fele irányában ütnek rést a város falán.*
Daxa Lavenir Zöld elf
Hozzászólások száma : 372 Életkor : 186 Munkahely : Idomár
Sol'tis még pár szót intéz hozzám, de egy biccentésen kívül nem érzem úgy, hogy szólnom kéne többet. Átadtam a vizet, engedélyt kaptam a csatlakozásba a harchoz. Szemem sarkából közben kinézek a városfalról. Látom a sereget, no meg valami fehéret felvillanni, s tőlünk nem messze az egyik elf férfi néhány szót intéz a másiknak. Nem igazán hallom a robbanások miatt. Ugyan még annyit mondanék, Sol'tisnak, hogy őt is áldják az istenek, ám mikor szóra nyitom a számat, hatalmas zörej folytja belém a szót, s áttörik a falat az orkok. A sötétség úgy borul a városra, mintha selyemként hullana alá, fojtogatóan gyötörve a katonákat. Elkomorodom és próbálom kizárni ezt az érzést. A kívül lévő orkok íjazását rábízom a vérelfekre, jó magam hangosan füttyentek ismét. Arakh'is ekkor felkel fektéből, ha rajta van Kesa, ha nem, ő most el fog indulni felém, hisz hívtam. Talán a mágusnő jobban teszi, ha ekkor leugrik, hisz az állat velem együtt az első sorokban fog harcolni. Döngő, ütemes léptekkel halad felém, miközben elindulok felé. Leérek a falról és mikor odaért, felpattanok rá, s irányítom a lyuk felé. Lándzsám az ölembe teszem egyensúlyozva, s Arakh'is oldaláról felveszem az oda rögzített íjat és nyilakat. Gyorsan a hátamra veszem a tegezt, majd lövésre készen várom a többi katonával a lyuknál az orkokat. Kesa, ha rajta maradt, lehet egy kicsit útban lesz a kezemnek, de ügyesen helyezkedem. Nem mondok neki semmit, mert nincs mit mondani. Támadnak, védekezni kell és minden perc, minden ember számít. Ha az orkok betörnek, s tiszta a célpont, lövök. Lehet nálam vagy 40-50 nyíl, azt mind rájuk is lövöm, fedezve gyalogos társaimat a hátba támadásoktól. Mikor elfogy a nyíl, kézbe veszem lándzsám, s egy újabb különös füttyszóval indulok meg, de először nem az orkok felé. Elindulok a lyuktól távolabb egy kicsit, majd visszakanyarodok a fal felé és annak mentén teljes sebességre ösztökélem a kront. A lyukon áthaladók hallhatják, de akkor még nem láthatják a bikát, visszafordulva nyomuló társaikba ütköznek, szembe a vérelf harcosokkal találják szembe magukat. Ha felém jönnek, az nyilván legalább annyit ér, mintha az ellenkező irányba indulnának, hisz akkor is utolérem őket. Harci kiáltással figyelmeztetem társaim, hogy jövök, már ha a döngő léptek nem lennének elegek. Azért reményeim szerinte nem annyira ügyetlenek, hogy ne tudjanak egy lépést hátra tenni, vagy más ne húzná őket hátra. Persze inkább "húzom meg" a kron oldalát a falon, minthogy eltapossak egy bajtársat, így ha valaki ott is marad, igen csak bénának kell lennie, hogy alánk kerüljön. Sikeres támadás esetén oldalt a lándzsát lengetve kapom telibe azokat a támadókat, akik sikeresen elkerülték a szarvakat, a nehézkes testet és a patákat. Ha Kesa azóta is kapaszkodik és maradt még az elejétől kezdve, varázstámogatását is szívesen veszem.
*Elég nagy nyugalom van a fa tetején, s időm is akadt újabb vesszőket keríteni az orkoktól akik készségesen adtak is, nem vagyok még eléggé felépülve ahhoz, hogy részt vehessek a földszinten zajló csatában. Habár a fájdalomcsillapító rendesen hat, már nem is érzem. Viszont ez nem azt jelenti, hogy nincs is ott. Közel száz vesszővel térek vissza a fák oltalmába. Nem igazán akad idefent más rajtam kívül viszont ennek ellenére óvatosan s körültekintően járok el. Az ágak ösvényként szolgálnak. Nem hívom fel magamra a figyelmet. Egy egy vessző hagyja el a húrt s talál vagy sem tovább állok. Azokra célzok kik felhívják magukra a figyelmem, kik mutogatnak s igazítják a katonákat. Nemes egyszerűséggel azt mondanám hogy a vezető réteget próbálom meg ritkítani. Majd megtorpanok az egyik rés fölött, akárhol felismerném ezt a tehenet. S tudom veszélyes állat, viszont egy harci állat gazdája parancsai nélkül csak egy sima tehén marad. Négy vesszőt veszek ujjaim közé. Egy gyors sorozatot küldök a tehén útjába. Nem várom meg, hogy vezérét akire céloztam eltaláltam e vagy sem, ha kiszúrják a helyet rögvest záport kapok. Tovább futok, s az egyik ágon megtorppanok. ~ Bassza meg, közel öt méter... * Hátrébb lépek míg engedi a fa törzse. - Gyorsak tánca... * Neki iramodok, hátamon a nyíllal. Elugrok az utolsó pillanatban s ahogy kezem megérinti a vastagabb ágat táncot váltok. - Óriás... *Húzom fel magam, majd azonnal oltalmat keresek az ág vastagabb részénél. Ha észre is vettek odalentről amit a sötét átok miatt kétlek hamar el is veszíthették nyomom. Az félelf szemem itt teljesen haszontalan lenne, s én magam se látnám a célt. De én... Egy kígyó vagyok... Feszül meg a húr ismét majd egy csapatot veszek célba. Lovagok talán, még a kiállásuk sem elf, szélesek nagydarabok. Biztosra vettem, hogy emberek. Az első katonát veszem célba ki Arveleg volt. A húr meglazul, a vessző elszáll a vöröslő szempár viszont tova is szalad a fenyők oltalmában.
A termetes fa szerencsére megóv a körülöttem potyogó nyílvesszőktől és miután hevenyészve kötés tettem a lábamra és meg hánytam-vetettem magamban az esélyeit annak, hogy elmeneküljek a helyszínről, elhatározásra is jutottam, amit tett is követette, hiszen talán ez volt a legbiztosabb, hogy egyrészt kimaradjak az öldöklésből, másrészt engem se öljön meg senki. Remélem, hogy az elfek tényleg elég „nagylelkűek” ahhoz, hogy ne lyuggassák teli, aki megadja nekik magát, íyg a megadás ősi jelének lengetése után élénken fülelek és figyelek, hogy mi történik. Először is elmaradnak a nyilak, ami már reménykeltő, bár persze csapda is lehet, hogy előcsalogassanak, ha rosszul mértem fel az ellenfelet. Aztán egyre hangosabb reccsenések is megütik a fülem, ahogy az orkok hajító gépei hatékonyan mozgásba lendülnek és, ami engem is hamar mozgásra ösztökél, hiszen ha a büdösszájúak megindulnak, akkor bizony könnyedén legázolhatnak, ha épp rosszkor vagyok rossz helyen. Így aztán mindent egy lapra teszek fel és bicegve nekilódulok a vérelfek városának falai felé. Nagyon bízom benne, hogy megoldják a feljutásomat, mert a kapu az jóval odébb van és nem hiszem, hogy sokat lófrálhatok bántatlanul, mert vagy a falról, vagy az ostromlóktól kaphatok egy nyilat a hátamba előbb-utóbb. Aztán egy éles sivítás után megoldódik a gondom, mert már ugyan közel vagyok a falhoz – amely felől nem érkezik lövés szerencsémre – mikor éles sivítással belevágódik valami mellettem a falba és alig bírok félreugrani a potyogó törmelék és nagyobb kődarabok elől. ~ Azt hiszem elég sürgős lenne, hogy belül legyek, különben nekem lőttek! ~ Feltápászkodok és amennyire csak sebesült lábamtól telik gyorsan besurranok a résen, mielőtt megindul az ork had. - Ne lőjetek, megadom magam! – lihegem annak, aki épp szembe jön, igyekezve távolabb kerülni a réstől, ahol elszánt védők várják a rohamot és valami fura állat is, amit egy lány lovagol meg, de nem agyon érek rá nézelődni, minél messzebb kerülök onnan, annál jobb.
* A kron hátán üldögélve várja, hogy végre megérkezzen az ígért gyógyító. Nem szándékozik a szükségesnél jobban megterhelni lábát. Ennyivel ő maga is tisztában van. A gyógyító pedig hamarosan meg is érkezik, egy fiatalos külsejű elf képében, bár ez nem téveszti meg az fiatal mágust. Tisztában van vele, hogy külseje ellenére könnyedén lehet, hogy saját korának többszörösét töltötte már ez az elf gyógyítással. Így nem is szándékozik beleszólni munkájába, csupán barna szemeivel követi annak cselekedetit. Saját maga is rendelkezik némi ismerettel a testeket illetően, így örömest próbálja ellesni más népek tudását. Már megtanulta, hogy az egy helyről fakadó tudás, könnyen beszűkítheti az ember látókörét, márpedig ha célját el kívánja érni, akkor ezt a luxust nem engedheti meg magának. * - Az mi? * Kérdez rá a zöldes masszára, amire a vérelf vagy válaszol neki, vagy nem. Nem szívesen haragítaná magára az elfeket. Mostanra már neki is feltűnt, hogy néhány elf katona még mindig a közelben maradt. Aligha tudja elképzelni, hogy nincs jobb dolguk a közeledő ostrom tükrében, mint a téren ácsorogni. Köpenyét ismét összébb húzza a gondolatra, azonban amíg védelemmel szolgálnak az orkok ellen, addig őt ugyan nem zavarja, ha megfigyelés alá helyezik. A gyógyító végül lassan befejezi a seb ellátását, és egy rövid utasítással is ellátja a fiatal nemest, miszerint ha lehetséges legalább a nap folyamán ne erőltesse meg túlságosan. Majd gyors búcsút vesznek egymástól. Az ostrom kezdetével biztosan más feladata is akad egy gyógyítónak, mint egy idegen ellátása. Kesa szája önkéntelenül is elhúzódik. Ilyet kérni egy ostrom alatt álló városban… Hacsak nem vonja ki magát a harcok alól, akkor elég nehezen teljesíthető. Azonban az eddig tapasztaltak alapján az ellenség nem fogja visszafogni magát. Ha pedig ez a város elesik, akkor lényegében megnyílik az út előttük az egész középső területek előtt. Köztük saját birtoka előtt is. Most nem engedheti meg magának, hogy kivonja magát a harcokból. Arra a birtokra szüksége van, hogy anyagi támogatásként szolgáljon kutatásához. Alig fejezi be gondolatait, mikor a fal mögötte hangos robajjal megadja magát az ork áradatnak. Fejét azonnal a porfelhő felé kapja, de sajnos a felkavarodó por és törmelék őt is meggátolja a látásban. Miközben arra vár, hogy megpillantsa az események következményét, a kron hírtelen ismét megmozdul. Az ifjú nemes nem is hallotta azt a füttyöt, mely parancsul szolgált. Ezért értetlenül próbálja megtalálni a megfelelő helyet a kron hátán, miközben két szót ismételgetni egyre kétségbeesettebben. * - Állj! …. Fekszik! … * A kron azonban nem hallgat a szép szóra. Hiába paskolja annak vaskos hátát az ifjú nemes, csak egyre gyorsabban és gyorsabb vágtába kezd, mintha pont az ellenkezőjét csinálná, mint amit hall. Egy pillanatig el is gondolkozik ezen Kesa, azonban a közelben elsüvítő nyilak hamar elűzik ezt, és már számára sem tűnik olyan rossz gondolatnak, minél messzebb kerülni a frissen nyílt résztől. Habár ez az ötlet is csak addig tűnik jónak a Klensbane család sarjának, míg nem szegeződik felé tucatnyi elf íj, ahogy egyre közelebb vágtat népük vezéréhez. Talán csak az tartja vissza őket attól, hogy lelőjék, hogy az ifjú nemes még mindig nem adta fel, hogy megállásra bírja az állatot, vagy talán ők hallották Daxa hívófüttyét, és csupán a biztonság kedvéért követték végig az állat haladását. Mindenesetre Kesa sem tartozik azok közé, akik szeretik, hogy tucatnyi fegyver szegeződik rájuk, ráadásul még csak tenni sem tud ellene. Szíve már oly hevesen kalimpál, hogy ő maga is hallani és érezni véli, mígnem egyszer csak lassításba kezd a kron, hogy gazdáját felvegye. * - Ezt mégis miért kellett!!!! * Kívánkozik ki Kesa véleménye kellő hangossággal, hogy a csatazaj sem képes elnyomni. Egyenesen Daxához intézi szavait, aki már készülődik az ütközetre. * - Tegyél le!!! … * Egyáltalán nincs kedve a vágtázó kronról leugrania így megismétli utasítását. * - Tegyél LE!!! * A megálló azonban csak a fal közelében következik be, ahol Kesa le is száll a jószágról, és a korábbi kezelés miatt még érzékeny lábával biceg odébb, hogy ne legyen a rést támadó elfek kereszt tűzében. * - Miért kellett nekem ide vissza jönnöm …. Kíméljem! … Na persze … * Kezével megigazítja szakadt köpenyét, majd kántálásba kezd. * - Akan mati érvényesülj tuan, membanting ini dummies indra! * Szabad kezével megfelelő íveket ír le a kántálás közben, minek végeztével a falon keletkező résnél, és annak néhány méteres környezetében mindenkire átkot szór, mely hatására néhány percen át, az alanyok saját ösztönei tévesztik meg, és rossz irányt ajánlva a célszemélynek, így a külső szemlélőnek olyan látványt biztosítva, mintha az átok hatása alá kerülő lények saját maguk állnának az ellenség fegyverei elé. Ezzel kisebb, nagyobb vagy akár halálos sérülést szenvedve. A varázslat után hátrébb húzódva szükség esetén megismétli a varázslatot, hogy ezzel támogassa az orkok visszaszorítását a résen keresztül. Azonban ha ennek nem látja szükségét, akkor nem pazarolja tovább energiáját. *
Arveleg Nemes
Hozzászólások száma : 72 Életkor : 37 Munkahely : Fehérló Rend
* Arveleg látta, miszerint a helyzet nem fordult jobbra, sőt egyre inkább eluralkodni látszott a káosz, már ami a várfalon folyó tevékenységeket illette. Természetesen bízott a védők elszántságában, erejében, azonban az ostromgépek nagy hatalommal bírtak, mentálisan és fizikailag is hatást gyakoroltak azokra, akikre éppen irányultak. Persze, sokkal inkább fizikailag, hiszen senki nem lehetett boldog, amennyiben egy óriási kő, avagy tündöklő tűzgolyó képen találta volna. A robbanás, mely megrázta a falat, be is szaggatta azt. Erre a kedvezőtlen fordulatra egyáltalán nem számított a nemesi származású lovagkapitány. Még a szája is tátva maradt, amint figyelte az összeomló védelmet. A keleti fal állt legközelebb a Fehérló Rendhez, valamint azokhoz a tartalékos katonákhoz, kiket még a város védelmére hagytak hátra. Tarsis ifja nem tudta, ők mennyire képzett katonának számítottak, ám bízott bennük, hiszen az otthonukat védték. A hazaszeretet hatalmas erőt kölcsönözhetett a harcosoknak. Sajnos, az álnok boszorkány átka így ismételten elérhetett mindenkit, a nyomasztó érzés újonnan előbukkant a szívekben. Nyílvessző érkezett, olyan gyorsan, mintha egy szempillantás lett volna az egész világ, aztán a szúrós fájdalom érzete. Baljának vállvédőjéből egyenesen meredt kifelé a vessző, de a páncél megfogta annyira, hogy a hegye ne tudja teljesen átszakítani a vállát. A fájdalom "gyönyöre" mindig új meglepetésekben részesítette a viselőjét, ő volt a katonaember igazi szeretője. A kapitány kutatni szerette volna az orvvadászt, valamiért úgy hitte, nem csupán kósza lövedék találta el. Mégsem tudott senkit észlelni. * - Kellemetlen fordulat... * Jegyezte meg Arveleg, majd megrántotta hátasa kantárát, aztán az egyik emberéhez vágtatott, ki a felállított alakzat másik végén helyezkedett el. * - Norward! Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a rést, hamarosan hemzsegni fognak ott az orkok, amint elég bátorságot merítenek arra, hogy megrohamozzanak egy saját masináik által bombázás alatt tartott várost. * Szólalt meg gúnyosan a páncélozott arisztokrata férfiú, ezt követően tapasztalt cimborájának vállára tette a kezét. * - Maradj az eredeti ütemtervnél! Ezennel rád ruházom az irányítást, ha bezúzzák a kaput, akkor rontsatok rájuk és mindent bele! Én megkísérlem visszaszorítani őket a beszakadásnál. Vigyázz magadra barátom! * Búcsúzott el Norwardtól Arveleg. Megbízott a fogadott testvérében, s reménykedett benne, kellő ügyességgel fog majd eljárni, amennyiben a városkapu megadja magát a rohamozó seregnek. * - Öt lovag, utánam! Mágus Uram, számítok rád! Elfek! Ki nem fél azoktól a romlott szörnyektől odakint, tartson velem, s holnap azzal dicsekedhet majd, hogy az elsők között volt, akik orkok vérével festettek a város porának palettájára! * Szólította harcba bajtársait a kapitány, ezt követően a magasba emelte a kardját, sarkantyújával lovának oldalát sértette, előrevezetve azt a veszedelembe. A testvériségből csupán öt tagot hívott csatába, viszont nagyon remélte, miszerint a tartalékban lévő elf gyalogság egy része is a segítségére siet a tervének megvalósításában. Időközben Arveleg észlelte, a délebbre szintúgy megkezdődött összecsapásokat. * - Félkörben helyezkedjetek el a rés körül! Öljetek meg mindent, ami bejön rajta! * Utasította fegyvereseit, aztán várta a rájuk zúduló iszonyathullámot. *
*A sötétség beborítja Lumel’Auvrea eddig fénnyel telt városát. A városiakra fojtogató kézként települ rá, s szorongást okoz bennük. A civil elfek félelemmel telve futnak menedéket keresni. Noha bíznak Sol’tis, s a harcosok képességeiben, mégis, e mágia nekik sok, s a várost ezenközben ostrom alá veszik az orkok. Avaris alakja jelenik meg a város középső területeinek egyik erkélyén.* - Vér tündék! *Harsan hangja, mire sokan felfigyelnek. Vékony alakja körbetekint, s hamarvást folytatja is.* - Gyülekezzetek az Áldás terén, harcosaink ott óvni fognak benneteket, s ha szükséges onnét menekítünk ki mindenkit! *A tömeg sietve indul tova. Mind ismerik ünnepeikről az Áldás terét, mi a város belső védvonalai mögött rejlik, Lumel’Auvrea szívében.
A déli falon Sol’tis immáron nem törődik Daxával, fontosabb dolga van neki. A fal tetejére hág, honnét jól lehet látni az érkezőket. A mágus által készített lövedékek bontani kezdik a déli falat, s csakhamar át is fogják ütni. Merilien ott álldogáló alakjára pillant vissza. A még mindig kezében lévő üvegre tekint, s azt áthajítja lányának.* - Vidd anyádnak! Ő tudja, mit tegyen vele! A Szent kút vize segíteni fog nekünk. *Aztán Inanhoz fordul, ki a déli fal seregeinek főtisztje.* - Húzzátok fel az ebadtát, s láncra vele. Ha lesz rá lehetőség, döntünk sorsa felől, de egy merénylővel kevesebb marad, kivel harcolni kell. *Majd lányára keresi szemeivel, s ha az elindult Thalion üvegével Avarishoz, hát maga is elővonja fegyvereit. Ekkorra már hallik a robaj, mivel a déli falon rést üt az ork had, s bejut azon elsőként Jeremy is. Rögvest fegyverek sokasága szegeződik rá. Elf íjászok fedezik lándzsával közelítő társaikat, kik aztán a romok között ácsorgó tolvaj nyakának szegezik fegyvereik hegyét.* - Merénylő, nem hittem volna, hogy saját vérünk fordul ellenünk….! *Feszíti hátra a tolvaj kezeit az egyik katona, s kötözi össze jó szorosan. Nem törődik vele, hogy sebesült a fogoly lába, erőteljesen lök rajta, hogy a börtönbe vigyék, hol Nill is raboskodik. A tolvaj láthatja, miként folyik a készülődés a városon belül.
A falak több helyen omlanak be az ostromgépek hatására. A csata immáron közvetlenül is érinti a várost. Az orkok felsorakoznak, íjászaik közelébb lopóznak a sötét rejtekében, s a város védőit veszik célba, Hamarvást előkerülnek a kötelek, létrák, s felsorakoznak a rések ellen induló fehér ork hadosztályok is. Az íjászok azonban ennél hamarabb kezdik lőni a rések védelmét, s a falakon állókat is. Nyilaikra rögvest érkeznek a válaszok is, az elfek nem restek kilőni, ki rájuk támad. Délen Inan az, ki Sol’tis távoztát követőn irányítja a védelmet. Hamarvást vizet forraltat a falakon belül, s a rés közelébe, de valamivel beljebb sorakoztatja fel a védelem egy részét. Első sorba íjászok, másodikba a lándzsások, majd harmadikba a gyalogosok többi része. Ő maga a falon állva irányítja a védelmet.
Keleten Tathaen vezérli a védőket, s látva a falon keletkezett rést, ő maga is a rés felé közeledők fogadására készül. Az omladék déli oldalán helyezkedik el, a fal takarásában, hol kezével irányítja a harcosokat, kik szintén a rés közelében, a romok körül állnak fel. Sol’tis odafent érkezik, s megáll. Több harcos hullik el orvlövész által, s látja, miként a szürke mágus az egyik nyilat kiemeli a halott tünde mellkasából. Arveleg kísérője ráolvas a nyílra, s az átok hamarvást keresni kezdi annak kilövőjét. Daxa és Arveleg Kesával egyetemben készül harcba lendülni. A kron látványosan baktat át a fél városon, hogy felvegye a hátán ülő mágus mellé gazdáját is, s csak ezután fordulnak a keleti rés felé. Kesa nem kapott választ az elf kenőcsre tett kérdésére, ám most ennél sokkal fontosabb dolog foglalkoztathatja őt: A résen betörnek a támadók! Méretes fehér orkok özönlenek be, kiket fogadnak a felállított védők nyilai, köztük Daxáéi is, mik a falakról is záporoznak rájuk, miközben megindul velük szemben a sebesült Arveleg irányításával a lovagok kisebb csapata is. Kesa átka a betörő orkok közül sokakat pusztít el saját társaik fegyverei által, miként Daxa nyilai, s a védők fegyverei úgyszintén. Arveleg mellé az elf haderő egy része érkezik csak, a többiek tisztjük parancsára kivárnak a lovagok hadrendje mellett. Onnét nézik a harcot. A rés körül pedig immáron kitör a küzdelem, miután a megátkozott orkok hullái a romokat takarják, testükön újabbak törnek be, s kezdenek harcba a védőkkel. Daxatriel kronja hátán betör közéjük, s azok hullanak is körülötte. Azonban érkeznek lándzsákkal is orkok, kik immáron betámasztanak, s úgy próbálják meredező fegyvereikre tűzni a hatalmas állatot. Daxa ellen pedig fejsze száll, hogy koponyájába álljon. Arveleg és társai is beszállhatnak a csatába, hiszen az orkok hátrébb tolják a védőket. Kesa még nem kap támadót, nem tartják veszélyesnek, nem látván kezében fegyvert, s hátrébb is áll, mint a védők zöme. A falakon is megjelennek az első ostromlók, kik kampós köteleken, létrákon törtetnek felfelé, s csakhamar immáron az ép falak tetejét is vér borítja el.
Nawarean lövései találnak is, meg nem is. Kevés ágat lelhet az efféle fenyves fáin, melyek egy ember súlyát elbírják, s ha kapaszkodás nélkül is állni akar, hát még kevesebb az, mi alkalmas erre.
Arveleget vállon találta, ám a mozgó célpont Daxához az ork nyilak immár kevésnek bizonyultak, s az ág, mely tartotta lábát, valamint sebe, mi nem fáj ugyan, de így is nehezíti a célzást, s a gyors lövéseket is, így már nem túlzottan teszi hatékonnyá orvlövészetét. A lapocka melletti izmok a túlzott igénybe vételre görcsbe rándulnak, s a hirtelen jött fájdalomra a gyilkos ágakat törve zuhan az ostromló orkok közé. Ritalea kíméli meg életét, hogy nem egy kardba, lándzsába, vagy más hegyébe zuhant, hanem két ork testére, mik felfogják ütközését. Szerencséje is, hisz e fákon nem lehet oly gyorsan helyet változtatni, s az elf íjászok közül több célba vette már helyét, hogy oda küldje nyilát, honnét lő. A sötét fák, sötét ágai éppúgy nehezítik az ő haladását, miként azt, hogy meglássák. Ám mielőtt még összeszedhetné magát, utoléri a szürke mágus átka. Keze, mivel a nyilat lőtte, e pillanatban kezd remegni, ujjai karomba görbülnek, s a fájdalom, mi égetni kezdi, nem engedi használni azt.
Északon is rést üt a falon az ostromlók fegyvere, s az ottani védelem feje, Hatas, egy tagbaszakadt tünde mágiát bevetve veri vissza az első hullámát a betörő orkoknak. Nyugaton még nem keletkezett rés a falon, ott kezdték el legkésőbb lőni a falakat, noha csupán idő kérdése, hogy megtörténjen. Lumel’Auvrea minden részén megindult az ostrom. Malliath maga a nyugati, s az északi szakaszt felügyeli, míg Arash a déli, s a keleti szakaszon irányítja az orkokat. Vajon meddig képes ellenállni a vér elfek városa az ostromnak? S lesz más, ki még beszáll a harcba? Hamarosan kiderül….*
*Az ostromgépek elvégezték a szükséges munkát. A falakon keletkezett rések pedig felkínálták Arash és Malliath számára a támadás lehetőségét. Gyenge pontokat az elfek védelmén. Eddig minden a terv szerint haladt, s a mágusnak magának is viszketni kezdett a tenyere. A déli falon előkészített forró vízre nem volt válasza. Mágiáját nem akarta pazarolni a harcosok védelmére a víz ellen, tűrniük kellett a fájdalmat. A keleti falnál is voltak rések, de Arash a kaput is be akarta venni. A sereg mostanra biztosan összeszerelte a faltörő kos darabjait is és megindulhatott a kapu felé. Látta is, amikor visszatért a keleti szakaszra, hogy nagy fehér orkok cipelik a kapu elé.* - Íjászok! Szedjétek le a kapu környékén a védőket! Hadd zúzzuk rájuk a bejáratot! *Ordította vicsorogva a közelben lévő távharcosoknak. Látta, hogy az első fehér orkok betörtek a keleti résen, és azt is látta, hogy nem sokkal arrébb a földre huppant valami. Az egyik vajákosát irányította oda.* - Nézd meg, tudsz-e segíteni rajta! Ha igen, lásd el, aztán nyomás vissza a sereghez! *Botjával közelebb óvakodott a falakhoz. Tudta, hogy ha erősítés nem is érkezett, ott van még a boszorkány is, aki ezt az erdőt ilyenné tette. Óvatosnak kell lenni! A sereg azonban nem bírt a résnél tömörülő védelemmel. Mágiának kellett ott lennie! Botját magasba emelte, s felfelé bökött vele, miközben tenyerét sebesen egymás után kitárta maga fölött.* - Osszim! Kapjátok el! *A feje felett megelevenedő felhő pillanat alatt apró, csapkodó, fekete lények sokaságává bomlott szét, mely előbb örvénylett a mágus feje felett, majd hamarosan szanaszét repkedve, számtalan irányból zúdult a védők irányába. Apró, fekete denevérszerű lények voltak, nem roppantul okosak, de nagy tömegük, éles fogaik, melyek akár mérgezettek is lehettek kellemetlen veszélyeket rejthettek a védők számára.*
Ha lehet azt mondani, éppen az utolsó pillanatban érek a falhoz, amit sérült lábbal nem nagyon lehet gyorsabban. Egyrészt szerencsém van, hogy nem zuhan rám egy nagyobb kő sem a falról, másrészt szerencsém van, hogy a védők a becsületesebb fajtából valók, akik még tartják a kegyet, hogy aki megadja magát nem lövik le és harmadszorra is szerencsém van, hogy a támadó orkok kivárnak egy icipici időre a rohamra, így van időm becsusszanni a résen. Persze számíthatok rá, hogy nem fogadnak kitörő örömmel, de most, ha már nem lehetek sok száz mérfölddel arrébb, akkor itt vagyok talán, vagyis majd egy zárka mélyén leszek a legnagyobb biztonságban. - Megadom magam, ne bántsatok! – emelem fel a kezem és igyekszem a legmeggyőzőbb mosolyomat elővarázsolni, de léthatóan és persze érthetően ez nem nagyon hatja meg őket. – Nem vagyok merénylő! Én nem csináltam semmit! Fogságban tartottak és kényszerítettek, hogy idejöjjek, csak az alkalmat vártam, hogy megszökhessek. – hadartam el, bár sejtésem szerint, a felborzolt kedélyű harcosoknak mondhatok bármit, úgy sem hallgatnak meg. Nem is okoznak csalódást, hamar szoros kötelékben lökdösnek előre, a város belseje felé, ahol gondolom egy nyirkos cella vár. - Nem kell durvulni hékás! Megyek magamtól is, ahogy bírok. Látod, hogy meglőttek. – háborog azért egy kicsit, mert most, hogy a nehezén túl van és a vére csendesebben zubog, a fájdalom gőzerővel csap le rá. Miközben taszigálják azért van ideje körbe sandítani és látja, hogy azért az elfek kicsit jobban felkészültek a támadásra, mint Avalion, de most, hogy a varázs lefoszlott róla és tudva mekkora sereggel állnak szembe, nem jósol nekik hosszú időt, ha nem kapnak külső segítséget. ~ Hamar le kell lépnem innen! ~ állapítja meg egy grimasz kíséretében.
* Az ág elernyed a súlyom alatt, majd érzem ahogy egyensúlyom odavész, zuhanni kezdek a görcsös izom csak nem enyhül. A fájdalom viszont még mindig elviselhetetlen. Próbálok megkapaszkodni de kezem ügyébe semmi nem akad. - Óriás. * Csapódok bele a puha talajba, ami teljességgel meglep, viszont az ork ki alattam volt elég nagyot kapott ahhoz hogy nyakát szegje. Ekkor ujjaim görcsbe randulnak, égető érzés járja át jobbomat. Pont azt mellyel a kardot is legjobban forgatom. Majd fekszem még egy darabig, ha most belső sérülésem van nem igazán ajánlatos a mozgás. Majd egy ork jelenik meg a szemem előtt. - Jó nagyot estél. * Tekint fel a koronákig, majd vissza rám. - Hol van Arash? - Arra halad * Mutat a varázsló irányába. - Segíts fel, nincs komoly bajom viszont ez....- emelem meg kezem- biztos, hogy nem normális... Ha az lenne már nem lenne... * Kezet nyújt majd balommal megragadom s felsegít az ork. - Ott lovagol, nekem mennem kell a parancsa szerint ha nem kellek vissza kell térnem a csapatomhoz. - Eleget segítettél... Mehetsz. * Majd pont akkor érek oda Arashoz mikor ő maga is éppen varázslatot hajt végre, szepen csendben megvárom míg vegez vele. - Nem is rossz... Arash. Kellene egy kis segítség, ez a furcsa helyzet. Nem egyszerű görcsös rándulás, fel tudod oldani az átkot? * Nézek fel a lován ülő barna arcra, miközben kezemet mutatom neki. - Ha sikerül feloldani, ellátom sebeimet, s talán addigra már a falakon belül leszünk ott én is csatlakoznék a sereghez... Ha megengeded... *Majd egy mély lélegzet, s folytatom. -Ha nem sikerül haza térek enyéimhez.
Merilien Lumel'Auvrea Vér elf
Hozzászólások száma : 335 Életkor : 737 Munkahely : Vérelfek vezetője, vérelf-hercegnő
// Mese: Vér a fenyők alatt – Lumel’Auvrea- Déli fal, majd a Középső területek//
A várfalon állva apám mellett hallgatom a történeket. Számítottam rá, hogy elf testvéreink majd a segítségünkre sietnek és ez nem is történt másképp. Habár kicsit bizalmatlan vagyok az érkezőkkel szemben, tudom, hogy minden kézre szükség van, minde varázslóra és varázslatra szükség van, és minden ötletre, amivel megóvhatjuk a városunkat. Szidom magam, hogy nem készültünk előbb, hogy nem készültünk jobban a csatára. Hiszen híre ment, hogy Lanuriában az ork sereg tarolja le a egész északi vidéket, sejthető volt, hogy eljutnak idáig is. Bár mi vérelfek mindig is kicsit büszkébbek és beképzeltebbek voltunk, Hemyl varázslata miatt. A boszorkány jó szolgálatott tett nekünk és habár nem tudom, hogyan sikerült az őseinknek megegyezni vele, minden estre örülök, hogy így tettünk. Ám ahogy a harc, a csata lassan elkezdődik, úgy kúszik felénk a sötétség. Megborzongok, ahogy szinte látom közeledni a hatalmas sötétséget, ami ellen nem sok mindent tehetünk. Eddig a bűbáj védte a városunkat, ám most úgy tűnik ez megtörni látszik. Rémülten és kissé ijedten lépek közelebb apámhoz és fogom meg a kezét és ölelem át. - A bűbáj elveszti hatását. Mit csináljunk? - hangon kicsit kétségbe esett, hiszen fogalmam sincs, hogy mivel is lehetne megtörni a sötétséget. És habár ha mi sötétségben vagyunk, az orkok is, könnyebb lesz áttörniük a kapukat. Kezdek félni és most először ötlik fel bennem a gondolat, hogy itt halunk. Ám igyekszem ezeket a negatív gondolatokat eltűntetni az agyamból. Küzdenünk kell, mindegy milyen áron. A falon állva figyelem, érzem és hallom, ahogy egy lyukat ütnek a falon. Megremeg a szívem és nyelek egyet. Lelkileg még nagyon nem készültem fel arra, hogy a városomat leombolják, a szeretteimet és a népemet megöljék. Igyekszem kizárni a dolgokat és csak a feladatokra összpontosítani. A falak több helyen is beomlanak az ostromgépeknek hála, ám én más feladatot kapok. Apám a kezembe nyomva az üvegcsét, melyet a melleim közé rejtek, és határozottan, elszántam bólintva indulok lefelé a falról. Kardomat készenlétben tartom, és ahogy lefelé igyekszek, ha szembe jön valami ellen, akkor határozott, erőteljes csapással csapom le a fejét (vagy egyéb testrészét). Sietek, szinte átszáguldok kecses ugrásokkal és csapásokkal a támadókon, hogy a központi térre rohanjak. Útközben hallom az információt, hogy mindenki odamegy, hát úgy gondolom talán anyám is ott lehet. Átvágva a téren meg is látom vékony, ám határozott, szinte parancsoló alakját, ahogy az idősebb nemes elfekkel beszél. - Anyám! - szólok hangosan, és sietek oda hozzá, majd az üvegcsét kiemelm a biztos helyéről, és nem túl feltűnően a kezébe rejtem, miközben elsuttogom, hogy kik jöttek és mit is hoztak. - A harc elkezdődött, áttörték a falakat. - teszem hozzá síri hangon, mire a legtöbb síró, rimánkodó, ijedt elf elhallgat. Körbenézek a téren, és biccentek egyet. - Akinek van elég ereje, az segítsen létrehozni a bűbájt a tér körül! - jelentem kihatározottan, és szép lassan kisétálok a tér szélére és várom, hogya többi elf csatlakozik-e hozzám, hogy kör alakban, egy apró burában létrehozzuk a védő varázst.
*Már leszállt lováról, így ugyan lassabb, de a védők íjászainak is talán kevésbé feltűnő volt. Ez jobban számított. Az ork hamarosan eltűnt a sötétben, Arash pedig elküldte az árnydenevéreket a város védői ellen. Ekkor ért oda hozzá Hossin. A férfi kezére pillantva a lila köpenyes mágus jól látta, mi történt. Tartása is arról árulkodott, hogy fájdalmai vannak, de nem csak ez lehetett a gondja. A görcsbe rándult kéz nem eredhetett természetes okból, hacsak a gerince nem szenvedett sérülést. Arash nem tudta, hogy képes lehet-e még gyógyítani. Korábban akadtak már gondjai vele, de ez nem is gyógyítás, hanem egy átok megtörését jelentette volna. Világosabb bőrű tenyerét elhúzta a kar felett, miközben koncentrált. Az átok nem egy kezdő mágustól származott, hovatovább lehet, hogy vele is könnyedén felvette a versenyt. A fekete kar elkapta Hossin kezét, amelyik karomba volt görbülve, majd másik kezével a mágus magasra emelte botját. Sötét, sebhelyes arcából felvillant szeme fehérje.* - Oldozz-köss, húzz-lökj erőt karba, átkot avarba húzz-lökj, oldozz-törj!" *A szavak végeztével fekete botjával ráhúzott Hossin görcsbe rándult kezére, amennyiben az nem húzta ki azt. Ha az átoktörés sikerrel járt, akkor egy heves fájdalom múltával a kar visszatért eredeti állapotába.*
Arveleg Nemes
Hozzászólások száma : 72 Életkor : 37 Munkahely : Fehérló Rend
* A rés védelmére nem csupán a pár darab lovag, s a néhány elf érkezett, kiket Arveleg még magához tudott szólítani, hanem a helyi erők is felelni kezdtek a fenyegetés hívására. A Tarsisból odarendelt ifjú látta, miszerint a nem régen megismert Daxa, valamint a mágusleány szintúgy a közelben helyezkedtek el. Úgy tűnt, a vörös hajzuhataggal rendelkező hölgyemény nyílzáporral próbálta orvosolni az orkok formájában érkező kórságot, ami a várost próbálta bekebelezni, míg a varázshasználó hajadon távolabb maradt. Persze, egy mágusnak nem is kellett túl közel kerülnie az ellenfeléhez, anélkül is komoly csapást mérhetett az ostromló erőkre. Az idegen íjászok sajnálatos módon sokakat leterítettek, Arveleg maga fölé emelte a pajzsát, mibe két darab nyílhegy fúródott bele, néhány másodperccel a megmozdulása után. Szerencsére, védelmező eszköze a karjához volt rögzítve, ezért annyira nem bizonyult nehéznek megemelni, annak ellenére, hogy megsérült a válla korábban. * - Verjétek vissza őket! * Kiáltotta a kapitány, miközben közelebb vágtatott az összecsapáshoz. Egy ló fizikai ereje nagy segítség lehetett a csatában, még az igencsak félelmetesen nagyra nőtt fehér orkokat is el lehetett bizonytalanítani annak hatékonyságával. Arveleg vágásokat adott le a hátasáról, a kantárt oldalra húzta, így nagyobb felületet elfedve, megkísérelve megnehezíteni a rajta történő átkelést a gonosz szolgáinak. A probléma kezdett elharapózni, megérkeztek azok az alakulatok, melyek a nehéz lovasok számára rémálomnak számítottak. A lándzsával felszerelt szörnyetegek látszólag Daxa bölényszerű cimborájára kezdték fenni a fogukat. A harc hevében egy lándzsa Arveleg felé szúrt, a lovagparancsnok maga elé emelte pajzsát, viszont a szúrás erejétől hátrahőkölt, kiesett a nyergéből. Próbált úgy puffanni, aminek köszönhetően a levegő nem szorult be a mellkasába, de azért megsínylette a zuhanást. Feltápászkodott, noha nem kászálódott vissza csataménjére. Tudta, lovagjait a biztos halálba küldte volna a lándzsásokkal szemben. * - Gyalogság!! A kard gyorsabb a pikánál, koncentráljatok a lándzsás orkokra, szeljétek széjjel őket! A lovasság tartsa a védekező pozíciót, de ha jelt adok, rontsatok nekik minden erőtökkel! * Adta ki a parancsot a férfi, persze csupán azokat vezethette, akik csatlakoztak hozzá az előző percekben, mindenesetre jobban érezte volna magát, amennyiben a többiek is közelebb segítik a terve kivitelezéséhez. * - Lanuria!! * Üvöltötte, majd belevetette magát a talpaskatonák oldalán a küzdelembe. A legelső orknak, kivel szemben találta magát, megkísérelte balra hárítani pajzsával a szúrós, hosszú fegyverét, azután saját pengéjével kizsigerelni azt, végül kettészelni fejét az orrnyílásával párhuzamosan. *
A hozzászólást Arveleg összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-10-11, 2:55 pm-kor.
* A varázslat elég hatásosnak tűnik, így Kesa inkább a hátsó sorokból figyeli, miként fékezik meg a védők a betörő orkokat. A támadók azonban nem akarnak elfogyni, de nincs mit tenni. Most már a védőkön áll, hogy megtartsák az előnyösebb helyzetüket. Hosszú még az ostrom, nem kéne feleslegesen pazarolnia erejét. Jelenlegi helyéről amúgy sincs teljesen tiszta rálátása az eseményekre, így pedig könnyen többet árthatna a varázslata, mint használna. Ráadásul, ha az elfek jól sejtik, akkor az ellenség soraiban is található mágiahasználó, ami kellemetlen meglepetéseket hozhat magával, ami hamarosan meg is érkezik. A szinte minden irányból érkező fekete denevérszerű lények hamar felkeltik az ifjú nemes figyelmét is. * - Hát ezek… ? * Meglepetten figyeli a lényeket, amik önmagukban nem tűnnek túl veszélyesnek, azonban csupán számuk és repülő természetük miatt, éppen elég kellemetlenek ahhoz, hogy a védők figyelmét eltereljék. Egyesével pedig túl sok idő levadászni őket. Az ifjú nemes hagyja, hogy a lények a védők közelébe kerüljenek és összesűrűsödjenek. Addig ő is felkészül varázslatára. * - Aku memerintahkanmu untuk berhenti! * Köpenyét elengedve mindkét kezével íveket kezd leírni, melyek megegyeznek az Avlanionban Rynnek mutatottakkal, hogy a denevérekkel leginkább sújtott területen megpróbálj megszüntetni a varázslatot. A varázslat végeztével keze újra köpenye után kap. Tőrét is előhúzza, hogy ha őt is kiszemelné magának néhány lény, akkor el tudjon bánni velük akár újabb varázslat használata nélkül is. *
*Lumel’Auvreát ostrom alá vette a Sárkány-hegységből indult ork hadsereg. A csata immáron a városfalak minden szakaszán dúl. Ork hadak létrákon, köteleken másszák a falakat, hol még épen állnak, íjászok tizedelik a várfalon álló védőket, míg a gyalogosok a résekhez özönlenek, hogy az ellent ott törjék meg.
Az északi falon Hatas vezetésével, s elf mágiával még állják a sarat, az ottani orkok nem bírnak betörni, noha a falakra itt-ott már feljutottak. Akad oly védő, ki vérmágiával végez az ellennel, s aztán ő maga kap nyilat szívébe az íjászoktól. Mások dupla karddal rontanak a réshez, hol aztán több ork leölése után maguk egy lándzsa döfésétől rogyjnak össze.
Malliath a nyugati szakaszon irányítja az ostromgépeket. Az azokat kezelő orkok tüzét mind a fal egy szakaszára irányítja, így hamarosan ott is beszakad, s mivel ez a szakasz több pontján lett szisztematikusan meggyengítve, egy egészen nagydarab omlik rá a védőkre. Nem egy vér tünde esik el így az ostrom kezdeti szakaszában, s az ork hadak meg is indulnak előre. Lándzsások legelöl, mögöttük pedig a közelharcosok tülekednek, a többiek pedig immáron másszák a falakat. A küzdelem megindul, s magam Malliath is útnak indul előre. A falat itt egy Lorna nevű vér elf nő irányítja. Vöröses páncélját rögvest vér borítja el, orkok sötét vére színezi be, midőn fegyvereivel ontja a támadók éltető nedveit ki.
Délen Sol’tis távozása után Inan irányítja tovább a védelmet.* - Kiérdemelted a nyilat a lábadba, áruló! Nem tudok elképzelni oly kényszert, melyért népünk bármely tagjára orkok sorai között törnék. Inkább a halál… *Sziszegi vissza fogva tartója, s újabbat lök rajta, hogy a cellák felé irányítsa. Hamarosan a cellákhoz érnek, miközben a városnak immáron a belső területeire is hullnak az orkok lövéseiből. Immáron nem mágiával telt lövedékeke ezek, hanem tüzesek, melyeknek egy céljuk van: lángra lobbantani minden éghetőt, mit érnek! Nem messze Jeremy mellett is több nyíl találja meg a tetőt, mit hamarosan lángok kezdenek nyaldosni. A cellát azonban kőtető védelmezi, s mágia is, hisz előfordulhat, hogy varázstudó kerül a rácsok mögé, miként van ez most is. Nill raboskodik ott, kit nem is oly régen ejtett foglyul, az ostrom kezdete előtt a helyiek őrsége. Egy másik üres cellában kap helyet a fogoly, kinek kötelékeit még mindig nem oldják ki.* - Az ellenséggel jött, s onnét szállt a méreg ránk, hol őt is találtuk. Óvakodj tőle, árulóval van dolgunk! *Adja át az egyik eddigi kísérő a börtön őrének az új rab múltjával kapcsolatos információkat. Eközben Inan vezetésével a forró víz pusztítja a falakra mászó ostromlókat, s a védők nyilakkal, kövekkel tartják távol őket. A létrákat is igyekeznek lelökdösni, mégis felérnek a falra néhol a támadók, s kénytelenek immáron kézitusába bonyolódni az orkokkal. A falon betörőket első körben az íjászok sorozata tartóztatja fel, majd Inan harsány parancsára a lándzsások törnek előre zárt rendben, s az orkok következő hullámát már az ő fegyvereik fogadják. A többi védő a nyomukban lépdel a réshez.
A város középső területein maga Avaris rendezi a sorokat, s gyűjti egy helyre, az Áldás teréhez a lakosság kevéssé harcképes részét. Még maga sem biztos benne, hogyan fogja biztosítani a menekülési útvonalat, de tudja, nem hagyja majd, míg él, hogy az orkok felkoncolják Lumel’Auvrea lakosságát. Látja az érkező első tüzes lövedékeket, s tudja, hamarosan immár az oltásról is gondoskodnia kell. A főtisztek mind a falakon harcolnak, férjével egyetemben, neki maradt a város középső része. Neki erejét leköti a sorok rendezése, hogy a pánik elkerülhető legyen. Lánya érkezése jókor történik, s nagy kő esik le szívéről, midőn Thalion üvegcséje tenyerében landol.* - Eclair gondoskodik rólunk. *Suttogja vissza a vízre pillantva. A falak áttörésének hírére csupán meghajtja fejét, így veszi tudomásul a történteket, majd maga is utasít.* - Tartsatok Meriliennel! Bűbájt a tér köré! *Maga pedig elindul a tér közepén álló műemlék felé, kezében az üveggel.
Szívében bizakodás ébred, s mégis, a tudat, hogy férjeik, fiaik, apáik a falakon védelmezik a várost, elszorítja torkát. Ő nem fogja mindezt mutatni, s örömmel látja, amint a téren álló harcosok rövidesen csatlakoznak lányához. Egymás után vágnak kezükön sebet, hogy abból vér cseppenjen aztán lábuk elé.* - Ancalima huiva! *Kiáltják egymást követőn, ha Merilien erre parancsot ad. Most ő irányítja eme akciót, s a tér védelme bizony fontos lehet a civilek miatt.
A keleti falnál legkeményebb a helyzet. Nem véletlen, hogy Sol’tis nagyúr is Tathaen parancsnok közelébe indul a déli falról. Nawarean lövései itt okoztak kárt, a falon ütött résen leginkább itt törtek be az orkok, s olybá tűnik, Arash is itt a legaktívabb. A falakra létrákon, köteleken kúsznak fel a harcosok, a kapu mély döngésekkel ad hírt arról, hogy a faltörő kossal immár próbálják betörni azt a támadók. A mágus terve jól sült el, megritkultak az íjászok a kapu körül, habár elég ork íjászt le is lőttek ez idő alatt. A nagyúr fejében még ott visszhangzanak lányának szavai. „A bűbáj elveszti hatását. Mit csináljunk?” A harc hevében nincs idő újra emelni, s noha könnyebbséget jelentene harcosaiknak, ha nem a boszorkány mágiájának hatása alatt kellene harcolniuk, nincs hozzá elég embere most, hogy újra emeljék hiábavalón a bűbájt. Az ellenség rögvest újra megtörné, miként eddig tette. Nawarean átkát sikerrel oldja fel különös módszerével Arash, noha ez nem múlasztja el ama fájdalmát, mit a nyíl ütötte seb megerőltetése okozott. Több munkát ad ez szervezetének, míg újra harcképes állapotba helyezi sebesül lapockáját, s felsőtestének azon oldalát. Kesa varázslata sikeresnek mondható, ám az orkok tömegei ellen nem elegendő, miként nem az Daxa nyilainak sokasága, s a kron sem. A lándzsák immáron állata ellen, s ellene fordulnak. Az elf lány időben kapja félre fejét, így csupán vállán sebzi meg a vértet a felé szálló fejsze, de jobb, ha figyel, hisz lesz még ellene komoly támadás. Lándzsák törnek a kronon el, de az orkok nem adják fel, s míg Daxa, s hátasa küzdenek, Arveleget letaszítják a lóról. Ekkorra már elfek, s orkok vegyesen esnek el a fal mellett. Arveleg legyőzi a vele szemben állót, ám újabb lándzsás helyett immáron érkezik két másik ork a romokon. Kardjaikkal hadonásznak Kiáltása lelkesedéssel tölti el a körülötte állókat, s impozáns megjelenése is. Többen csatlakoznak mellé, s támadnak a lándzsások ellen. Ekkor érkezik meg Arash átka. A deneverészerű sötét lények apró, hegye, s éles fogaikkal nem egy elfet harapnak meg. Bebújnak a sisakok alá, a ruhák, vértek résein, s harapnak. Fájdalmas harapásuk, s a vér, mely kicsordul, mind nagyobb tempóban folyik majd, ugyanis harapásukkal hígítják azt, nem engedve alvadásnak indulni. Kesa felé is szállnak, s Daxa felé is. A mágusnő varázslata azonban nem egyet megakadályoz e tettében, így juttatva a védőket lélegzethez. A csata azonban nem ért még véget. A kapu végül kiszakad a falból, s így újabb rés nyílik az orkok előtt befelé.*
Merilien Lumel'Auvrea Vér elf
Hozzászólások száma : 335 Életkor : 737 Munkahely : Vérelfek vezetője, vérelf-hercegnő
A központi térhez érkezvén gyorsan cselekszem. Meglátom anyám hatalmat parancsoló, ám mégis lágy, nőies testét, ahogy rendezi a sorokat. Gyors léptekkel vágok át a tömegen, akik utat is nyitnak nekem. Néhányan megijednek, hiszen az én ruhámon is sok a vér, bőrpáncélomról néhol lecsöppen egy-egy ork véré, s talán elf vér is keveredik közé. anyám kezében nyomom az üvegcsét és mondom néhány infót. Majd a karjára teszem a kezemet, és mélyen a szemébe nézek: - Apám jól van. - jelentem ki és egy halovány mosoly villan a szám szegletében. De nem maradok soká, hamarosan cselekedni kezdek és egy védő bűbájt hozunk létre a tér köré. A varázslat közben véremet a páncélomon lévő ork vérrel keverem, és az alap bűbáj mellé egy másik, mérges átkot is hozzá teszek a varázslathoz. Akiben ork vér folyik, az elég, amint a körön belülre ér. Ez az átok nem olyan erős és nem tart soká, de talán ha a többiek megerősítik, akkor erősebb is lehet...
*Egy furcsa érzés kerített hatalmába, az ösztöneim azt súgták menjek. Körbe nézek a harcoló seregen. Majd vissza vezetem pillantásomat Arashra. - Mennem kell... Köszönöm a segítséget. A gyors... *Majd táncot váltva kezdtem el kifelé futni az erdőből. Szélsebesen ahogy csak bírták lábaim, valamiért olyan érzésem támadt mintha valami közeledne felénk.Megborzongtam majd egyenest az erdő széléig rohantam, s ha semmi nem jött közbe a lovak ott vártak ahol hagytuk őket. Felpattantam hát s Ekorin felé vettem az irányt.
/Ha a mesélő nem avatkozik közbe köszönöm a játékot További sok sikert Arash, pusztuljatok lanur kutyák!)
*Északon és nyugaton Malliath, a sárkány irányította az ork rohamot. A csapatok nem maradoztak el a másik oldatól, s bár északon nem sikerült betörni, nyugaton pedig később omlott le a fal, nagy erőkkel támadtak. A sárkány maga is előretört, hogy vezesse csapatait. Lobogó haja még elveszett a termetes orkok között, akik lándzsákkal a kezükben törtettek előre. Malliath a mögöttük érkező sorokban foglalt helyet, s hogy megelőzze a rés védelmének kitörését, esetleg távharcosaiknak a sorozatát, hirtelen kinyújtotta kezeit, ujjait széttárva mormogott népe nyelvén. A megbontott fal hirtelen, nem sokkal az orkok előtt remegett meg, s ha a sárkány varázslata sikerült, tovább is omlott. Malliath célja a védők megzavarása volt, ha sikerült, csapatai könnyebben törhettek be a résen. Az előre kiadott utasítások alapján lőttek tovább az ork ostromgépek, már tüzes lövedékeket. Délen a forró víz, az elfek nyilai még feltartották az orkokat, de még így is felérte a falak tetejére. Arashnak voltak alvezérei, olyan orkok, akiknek elég tekintélyük van, és elég eszük is, hogy távollétében irányítsák a támadást. Ez a nagy darab ork volt az, aki irányította a rés felé is az ostromot. Az elf lándzsások falán azonban megtört az ork roham. Jól jött volna most egy nagy troll, aki utat tör közöttük, de nem volt, így kénytelenek voltak maguk küzdeni. Volt azért olyan élelmes ork, aki inkább tőrét hajította a tünde lándzsásba, s aztán többen követték példáját is. Ha sikerült megzavarni őket, rövidebb fegyvereikkel ütötték félre az elf lándzsákat, s léptek be közéjük, hogy vérét vegyék a védőknek.* - Menj hát! *Vicsorogta Hossinra. Neki aztán nem hiányzott, ezt a csatát úgyis neki kell megnyernie. Varázslata biztosan okozott elég kárt az elf védők között, de hátulról nem látta olyan jól a csata alakulását. Mégis rejtőzködött még, tudva, hogy a falak között jó távharcos elfek, s akár mágusok is rejtőzhettek. A háta mögött rejtőző hadosztályt a kapu bedőlésekor utasította.* - A kapuhoz! Törjétek meg az elfeket! Ne maradjon ép csontjuk! Haljanak mind! *Ordította, még nyálát is fröcsögve vastag szája közül. Hogy segítse őket, két kezét ütötte össze sebesen, hogy a rajtuk csillogó gyűrűk csattanó hanggal találkoztak. Aztán az eddig vállának támasztott botját kapta fel, s mindkét kezével megragadva a levegőbe tartva körözni kezdett velük, mintha zászlót lengetne. A bot végén megjelenő sötét fodrokból csakhamar szél, s felhő keletkezett, Nem nagy, de folyamatosan nőtt. Sötétsége nem versengett a fenyvesével, de a villámok, melyek cikáztak belőle, hamarosan a kapu felé száguldottak, a felhővel együtt. Ha sikerült elérniük, lecsaptak a kapu körül, s az a sötét eső, mely hullott belőle, inkább volt forró kátrány, mint valódi víz. A védők ellen ez érkezett.*
Daxa Lavenir Zöld elf
Hozzászólások száma : 372 Életkor : 186 Munkahely : Idomár
Kesa haragosan rám kiált, mikor ide ér Arakh'issal. Nem értem, mire számított. Hogy majd elküldöm legfőbb "fegyverem" a város túl oldalára a hátán, csak hogy neki jó legyen? Vagy hogy majd ott hagyom? Nem értem, de nem is foglalkozom sokat azzal, hogy gondolatait kitaláljam. Elkezdem a többi harcossal visszaszorítani a támadást. Először íjjal, majd kihasználva a kron testi fölényeit. A felém küldött nyilakat igazából még csak nem is észlelem. A sebtében, célzás nélkül, sebzett vállal kilőtt nyilakat vagy a fal, vagy Kesa varázslatának köszönhetően az orkok fogják fel. A lándzsák Arakh'is ellen nem rossz ötletek, de szerencsére figyelek rá, s egy rövidebb kerregő hangot adok ki, mire az állat marát védően leszegi fejét. A lándzsa hegyét az állat orrán, fején elhelyezkedő vékony páncél téríti felfelé, akár a lovagi páncél a nyilat. A felfelé térített fegyverek elől jómagam oldalra hajolok ki, ekkorra már Arakh'is a két útjában lévő orkot fel is öklelte, egyiket a szarvára is tűzte, s mivel a két szarv közel van egymáshoz, ezért rá is szorult, az állat magától nem fogja tudni egy hamar leszedni a "potyautast". Felhúzom magam a hátára és megállítom kicsit arrébb a lyuktól, ugyan is így nem lát. Előrébb mászva az állat nyakára kinyújtom a lábam és lerúgom a döglött támadót a szarvról. Ha nem dőlök be egy kicsit oldalra, akkor a talán a fejembe áll a balta, amely épp most repül el mellettem. Hátra kapva a fejem látom, hogy az engem figyelő orkot épp akkor kaszabolja le valaki. Fém csengése üti meg a fülem és felpillantok a falon. Kampók. Nagyot sóhajtok majd fogaim összeszorítva fordítom Arakh'ist újra a lyuk felé, ezúttal hátára lapulva, hogy minél kisebb célpont lehessek. Újra átvágtat a támadókon, s zilálásán hallom, hogy fárad, a lándzsák reccsenését, ahogy megtörnek rajta. A csatának koránt sincs még vége, és sejtem, hogy nem sokáig fogjuk így bírni. Azért azt reméltem, a vér elfek több mágiát fognak használni, lángra lobbantják az orkokat, vagy új falat emelnek vagy ilyesmi, de eddig csak Kesától láttam érdemi varázslatott… Alig hogy áthaladtunk az újabb hullámon, furcsa nesz üti meg a fülemet… Mint mikor seregélyek, vagy denevérek rajzanak. És nem álltam távol az igazságtól, mert hirtelen, mint egy fekete felhő özönlötte el a védőket a furcsa, apró, fekete lényekből álló tömeg. Engem is haraptak, hajamba csimpaszkodtam, apró, hegyes fogaik nyomán vér serkent karomon, nyakamon, arcomon. Hiába próbáltam elhessegetni, nem sikerült, de a legrosszabb nem ez volt… Arakh’is a bőrén át nem igazán érezhette fogaikat, vagy körmeiket, de a sokaságuk, hangjuk elég volt ahhoz, hogy megrémítsék a kront. Hangosan elbömbölte magát, majd felágaskodott. Kiáltva esek le a hátáról. Megkapaszkodnék benne, de ezektől a dögöktől nem látok semmit. Hátam hatalmasat puffan a földön, egy pillanatra belém is szorul a levegő. Hallom, ahogy a bika megindul a város belseje felé, fejét rázva. - Arakh’is! – kiáltok utána, de ezzel csak annyit érek el, hogy az állat lelassít, s csak a közeli utcákba megy be. ~ Fenébe! – mormogom, s idegesen kapkodom le magamról a démonkákat. Felszedem magam mellől lándzsám, épp időben, mert egy ork támad rám. Hasába szúrom a fegyverem hegyét, s vicsorogva figyelem, hogyan dől fölém. Már épp lelökném magamról, mikor látom a következő varázslatot. Hatalmas, fekete felhő kúszik fölénk, s fekete eső kezd el esni belőle.. Bár ahogy figyelem a többieket, az orkokat és a védőket egyaránt, akik kevert tömegként hullámoznak tőlem pár méterre, s kiket elér a fekete massza, mind fájdalmasan kiáltanak fel. Nálam nagyjából az ork felfogja a cseppeket, de a lábam így is kap belőle, s bizony éget, akár a pokol lángjai. Fogaimat összeszorítva lököm oldalra a hullát és kelek fel, majd gyorsan magamra húzom a csuklyám. A kezeimre csöppenő kátrányszerű dolog annyira fáj, hogy könnyeket csal a szemembe. Egyértelműen mágus okozza ezt. Miért nem tesznek valamit végre ellene?! Ezek az elfek a legjobb varázshasználók és még sem használják ki az adottságaikat! Fel nem foghatom… A fájdalomtól zilálva esek lándzsámmal az orkoknak. Nem adhatom most csak úgy fel némi sérülés miatt. Ha kell, utolsó lélegzetemig harcolok.
- Nem tudsz te elképzelni semmit. – tűnik fel egy sértődött grimasz az arcomon. – Hiszen itt élted le ebben a védett skatulyában az életed, honnan is tudnád, milyen dolgok vannak kinn a világban, amik ennél rosszabb dologra is rákényszerítik az ember. De én megtettem, ami tőlem telt, én nem vagyok harcos, de még sem teljesítettem a végső parancsot és nem okoztam egy bajtársad halálát sem, nem tapad egy fajtársam vére sem a kezemhez! – vágom egyre mérgesebb szavaimat az engem durván noszogató fogva tartómhoz. Persze, ha jobban magamba nézek érzem, hogy a másiknak részben igaza van, miért tekintene rám másként, mint azokra az orkokra, akik épp most égetik fel, rombolják le az otthonát, de a saját álláspontom is érthető, hiszen azon kívül, hogy hagyttam magam elrángatni idáig, nem vétettem ellenük és amint lehetett máris megadtam magam, hogy megszabaduljak Nawa befolyásától. Lehet, hogy a támadás lendületét elnézve, nem ez volt a legjobb döntésem, de most már mindegy, azért nem szerettem volna, ha a háborúra tekintettel, azonnal, vizsgálat nélkül kivégeznek. Legalább kétségeket kellett ébresztenem. A szisszenő nyilak hallatán csak behúzom a nyakam, mivel ennyi, amit most tehetek és reménykedhetek, hogy a vaktában kilődözött vesszők, nem találnak el, azonban láthatóan tüzet okoznak rendesen, még szerencse a szerencsétlenségben, hogy a börtön, egy jól megépített kőépületben kapott helyet, ami egyrészt jó, mert nem fogok benn égni, másrészt rosszabb, mert valószínűleg nehezebb is lesz kijutni belőle. Bár nekem elég gyenge még a mágiám azt is érzem, hogy a tömlöcöt varázs is védi, így ez az opció is kilőve egyelőre. Figyelmem egy percre sem lankad, így a fáklyák gyér fénye ellenére látom, hogy nem én vagyok az egyetlen rab, de nagyon nincs időm megnézni, mert taszítanak tovább az egyik üres cellába. - A bajtársadat biztos megsüketített a robbanás, mert már ezerszer elmondtam, hogy nem….vagyok…..áruló! Épp ellenkezőleg: szöktem! – fordulok vissza a rácsok és a börtön őrzője felé, nem mintha arra számítanék, hogy ő megértőbb lesz, csak a z igazság kedvéért. – Hééééé! És a kötelekkel mi lesz! – kiabálok ki, mikor rájövök, hogy így akarnak itt hagyni, mikor már így is alig érzem a csuklóm és az ujjaim, mert aki megkötözött nem igen sajnált. – Tán féltek, hogy nem elég biztonságosak a rácsaitok? Ha kikötöznek lassan belenyugszom sorsomba, ha nem akkor még jó ideig füstölgök, hátha megunják kiabálásomat és mégis leveszik rólam. Próbálok rabtársammal is szóba elegyedni, de az vagy néma, vagy meghalt mert nem szól és nem is mozdul. - Hééé! Beszélni akarok a vezetőtökkel! Hallottam egyet mást, amíg kénytelen voltam a másik csapattal lenni. Talán hasznát venné és megtudná, hogy nem vagyok ellenség. – próbálkozok tovább.
A hozzászólást Jeremy Talbot összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-10-20, 5:01 pm-kor.
Arveleg Nemes
Hozzászólások száma : 72 Életkor : 37 Munkahely : Fehérló Rend
* Arveleg rohamra vezette az elfek egy részét. A csataláztól tombolt ő is, mint a többi védő, hiszen bármelyik pillanat lehetett az utolsó. Egy másodpercnyi időre nem érezte a vállában nyilalló fájdalmat, sem pedig a vértjének nehézségét, vagy a sisakja alatt a szemébe lógó hajtincsek zavarását. Csupán egyvalamire összpontosított, az lebegett egész lénye előtt: megölni az ellenfelet. Az ork, ki birokra akart vele kélni, eléggé rosszul járt, ugyanis megszabadult pár zsigerétől, sőt fejének egy részétől is. A falakra időközben felkapaszkodtak a létrák, kampók segítségével kísérelt meg az ellenség feljutni a várfalra. Az erősítés már úton volt másfelől, de a lovagkapitány akként vélekedett, miszerint neki csakis arra kellett abban a szent pillanatban összpontosítania, hogy a falon keletkezett lyukat tartsák. * - Küzdjetek! Nyomjátok őket vissza! * Ordította torka szakadtából, viszont ekkor érkezett két másik fenevad, kik igencsak veszélyesnek bizonyultak. Karddal rontottak neki a védők táborának. Arveleg látta, egyenesen nekik támadni felért volna egy öngyilkossággal, hisz akkor közrefoghatták volna. Talán könnyedebb páncélban felvehette volna velük a versenyt gyorsaságban, ám sérülten és nehéz vértezetben kihasználhatták a lassabb mozgását. Úgy döntött hát, kissé eloldalazott, majd a jobb oldalról közelítő szörnyetegre vetette magát. A lény észre is vette a kapitányt, egymásnak rontottak. Először Arveleg is közepes erejű ütéseket próbált mérni a félelmetes ork katonára, megkísérelve felmérni annak erejét. Az acél összecsapott, az izmok megfeszültek. A bestia igencsak jelentős fizikai erővel bírt, de a lovagot sem szabadott lebecsülni. Arveleg észlelte, miszerint ellenfele egyre vadabban csapott le rá, így hát pajzsát maga elé tartotta. Az ütések sorozatosan csapódtak a pajzsba, amitől az hullámzó tenger módjára kezdett viselkedni. Tarsis ifja megpróbálta kifigyelni a becsapódások közötti ritmust, majd két ütés között kitört baljában szorongatott védőbástyája mögül, ellenfele torka felé suhintott nagy lendülettel. Remélte, ezzel végérvényesen kiiktatta a galádot, azonban akadt ott még egy ork, ki nagyobb veszélyt jelentett. Mielőtt szembe szállhatott volna vele, denevérek érkeztek az égből, megpróbálva beférkőzni a páncélzat alá, s sebeket ejteni a harcosokon. A kapitány szintúgy kapott belőlük, harapásokat érzett az arcán, valamint a lábszárain, de mindent megtett annak érdeklében, hogy a mellvért alá ne tudjanak beférkőzni a kis démonok. A parancsnok vére szivárgott az apró sebhelyeken, noha az előző ostromban nagyobb sebesüléssel vívta végig az eseményeket. Amint enyhülni látszott a léből kapott támadás, a helyzet felmérésére összpontosított. Lehet, nem győztek le minden lándzsást, ámde lefoglalták őket kellőképpen. * - Lovasok!! Rohamra! * Kiáltotta a hátrahagyott testvéreinek, s remélte, azok minél hamarabb belevetik magukat a harcba, megkönnyítve kicsit a gyalogosok szerepét egy pár ellenség letarolásával. A keletkező káoszt kihasználva, Arveleg megpróbált a másik ork mögé menni, majd annak levágni a fejét tőből. Amennyiben nem sikerült, úgy felvette vele a harcot, akárcsak az előzővel. Az égető eső ellen a pajzsával próbált védekezni, a falhoz oldalazott, hiszen valamilyen szintű védelmet a kőrengeteg is nyújthatott. *
* A denevérek szépen megritkultak, de még közel sem tűnt el az összes. A ritkább helyeken még ugyanúgy tevékenykednek. Ide tartozik az a terület is, ahol a Klensbane ház örököse húzódott. Tőrét kezében markolva várja, hogy felé repüljön egy teremtmény, majd mikor már kellően közelinek érzi, akkor támad. Az éles fegyver méretes utat jár be, hogy gazdájának gyakorlatlanságát ezzel ellensúlyozza, és még szerencse, hogy a lények kellően nagyok ahhoz, hogy ha az első próbálkozás nem is sikerül, akkor azért a második vagy harmadikra legalább a szárnyuk szélét sikerüljön elcsípnie ezzel. Már három denevérrel sikerült végeznie, mire hozzá is eljut a kapu megostromolásának híre. Eddig volt jobb dolga is, mint a kapuval foglalkozni. Azonban amilyen gyorsan sikerült az orkoknak áttörni a falakat, úgy a falak egyik leggyengébb pontja, a kapuk sem tarthatnak ki sokáig. Nem gondolkozik sokáig a helyzeten, hiszen jelenleg túl sokat nem tud tenni a falon keletkezett résnél, ezért inkább a kapu felé kezd elhúzódni. Egy újabb denevért sikerül levágni, mielőtt még a kapu közelébe érhetne. Ott azonban úgy tűnik valamivel nyugodtabb a helyzet, már ami a denevéreket illeti. * - Álljanak hátrébb! * Szól oda az elf katonáknak, akik vélhetőleg már az ork betörést várják, vagy ha még nem értek ide a védők, akkor csak gyorsan keres egy nagyobb követ és fél tucat frissebb tűlevelet a földön, hogy a kaputól pár méterre a földre helyezze a követ, majd rá a zöld leveleket. Végül kissé hátrébb húzódik. * - Mengikuti perintah saya, lanskap ini mengubah cara saya inginkan. * A szavakra a kaputól pár méterre, hogy a kapun betörő orkoknak még legyen lehetőségük megállni, egy több méter széles félkör alakú mély árok jelenik meg, alján kihegyezett rönkökkel. Végezetül ismét hátrébb húzódik, teret adva az elfeknek, ha vannak. Arra azonban a mostani alkalommal figyel, hogy megfelelő rálátása maradjon az árokra, így szükség esetén megfelelően tudja majd alakítani képzeletének szüleményét. *
*Folytatódik Lumel’Auvrea ostroma. A harcok kiterjednek a város összes védőfalára, noha odabent még nem dúl a csata. Középen Avaris Meri nyugtató szavaival elméjében lép be a tér közepén álló építmény ajtaján. Hosszú haja vállára omlik, midőn végigpillant az általuk emelt falakon, a jeleken, melyek borítják. A közepén emelkedő kőépítményhez lép, s ráhelyezi az üvegcsét. A szent kút vize megcsillan a gyér fényben, mely hamarvást erősebbé válik, midőn odakint népe, s leánya védőpajzsot emelnek a tér köré. E fal hasonlatosan az eredetihez, kizárja a boszorkány sötét átkát, s a lakosok, köztük Avaris is, fellélegezhetnek végre. Merilien varázslata összeolvad a többi védő varázslatával, s lassacskán az egész pajzsra kiterjed. Odabent a civilek e pillanatban egyként néznek össze, s sóhajtanak fel. Könnyebbség kerül szívükbe, noha továbbra is szorítja fiaikért, lányaikért, apáikért, s anyáikért érzett aggodalmuk, kik a falakon harcolnak érettük. Mind tudják, lehetséges, hogy már csupán Dremernél láthatják újfent viszont őket. Az orkok tüzes lövedékei már a középső területeket is el-elérik. Lángok csapnak az égig, tán hamarvást a fenyves fáit is nyaldosni fogják, ha oly magasra törnek fel.
Jeremy szavai süket fülekre találtak, őre nem hisz neki, odakint látta, hol a merénylők is hajigálták mérgeiket. Álnok kígyót lát benne, ki életükre tört, s bajtársait ölte, s e kígyó álnokabb, semmint az orkok odakint. E kígyó önnön fajtája ellen fordult, szemében becstelenebb az utolsó gonosztevőnél is. A lángok ropogását még odabentről is hallani, s immár hallani egyes harcosok hangját is, midőn vizet idéznek, hogy eloltsák az első lángokat, de a tűz gyorsabb, mint az oltás tempója. Az őr azonban a tolvaj hosszas erőlködése nyomán visszatér. Szemei sötéten csillannak a merénylőre. A köteleket nem veszi le.* - Bajtársam jó okkal hagyta rajtad. Tűrd hát, s beszélj, hátha szavaid meghallgatásra találnak, s kegyes sorsot szánunk neked! *Nincs egyedül, a börtönben több őr is akad, noha mind szívesebben harcolna kint a falakon az ellenséggel, semmint foglyokat őrizni idebent.
Malliath északon és nyugaton vezeti támadásra seregeit. A sárkány serege északon nem tört be a fal résén, ám az orkok létrákkal, kötelekkel mégis másszák azokat, feladatot adva ezzel Hatasnak és harcosainak. A vér elfek a falakon öldöklő küzdelmet folytatnak. Az orkok itt kitartón másszák meg a bástyákat, s kelnek birokra a harcosokkal, kik immáron vérmágiát is bevetettek. E küzdelem e pillanatban még patthelyzetet eredményez. Mindeközben a nyugati falon a résnél a sárkány varázslata teret nyit a támadó seregnek. Lorna, a vér elfek parancsnoka maga is a leomló fal alá kerül, így vezér nélkül maradnak a védők. Malliath fegyverét emeli elő, a széles, hajlott penge kísértetiesen csillan a lángok gyér fényében, midőn orkjai mellett betör a csatatérre. Az első vér elf menten leomlik fegyvere előtt, melynek pengéjén ott csörög a vér. A sárkány vörös karmai e pillanatban hasítanak ketté egy másikat. A tűz, melyet maga előtt varázsol, újabb területet tisztít meg, s a vér elfek, a sok veszteség hatására hátrálni kezdenek a fal résétől. Malliath és csapatai benyomulnak a város külső falai mögé. Az orkok csörtetve szaladnak fel a szabaddá vált lépcsőkön, hogy oldalba támadják a nyugati és az északi falat még védő vér elfeket. Ki tudja, megállítja-e őket valaki?
A déli falon Inan íjászai sok támadót taroltak le, de immáron lándzsásainak kell állniuk a sarat, mert az elhullottak hosszú szálfegyvereit a következő sor veszi fel, s támad az elfekre. Az ork alvezér ordítására sorba rendeződve törnek előre, s a két lándzsaerdő a rés közelében találkozik össze. Elf, s ork is lándzsa által átütve hanyatlik le, midőn a védők itt is kénytelen immár bevetni mágiájukat. Az orkokat másképp feltartóztatni nem tudják. Tűz, víz, s vér az, mi most a támadók ellen fordul, s itt nincs mágia, mi erre felelne. Inan és csapatai visszaverik az első rohamot. Odalent azonban korbácsos hajcsárok hajtják a támadó sereget vissza, s vezetőjük is űzi őket új rohamra.
A keleti falnál Nawarean elhagyja a csatateret, noha nem is oly gyors, mint szokott, hisz az erdő sűrűje, s a fák törzsei lassítják őt. Kerülgetnie kell azokat, miket még hő látásával sem láthat. Az ork felderítők a gyorsan mozgó alakot megfeszített íjaikkal kísérik, s hagyják távozni.
A Daxára és kronjára törő lándzsások közül egyiknek vére beborítja a kron fejét, még szemébe is csorogva, mire gazdája lerúgja róla. A sötét, denevérszerű lények őt is meglepik. Harapásaik fájdalmas sebeket hagynak a harcosnő bőrén, s a sebek nem akarnak bealvadni. Vörös vére mind kitartóbban csordogál, s a fájdalom, mi elborítja, maga is égető érzéssel jár. Kronja az egyik közeli utcáig menekült a lények keltette zaj elől. Kesa varázslata, mivel a lények egy részét kiirtotta, őt is segíti, s végre megszabadul tőlük. Daxa hősies küzdelme mellé mások is társulnak. Noha a kátrány hasonló fájdalmakkal telíti őket, az orkok reagálnak jobban rá. Mintha tovább tüzelné a fájdalom érzete, felbőszült vadakként esnek a védőknek. Arveleg is legyőzi egyik kardos ellenfelét, ám ott van a másik is, s az érkező denevérek őt is meglepik. Arcán, s egyéb sebhelyein vércsíkok indultak meg, mint holmi patakok, s csorogtak mind lejjebb, nem lelvén kiszáradásra. A varázslat az ő vérének alvadását is meggátolta, mint mindenkiét, kit megharaptak e lények. A másik ork, nem támadván a sötét lények által, épp elég időt kapott, hogy kifigyelje a lovag mozgását, így nehezebb ellenfélnek bizonyul, mint ellenfele. Kardja felrepeszti Arveleg vértjét, de sebet nem okoz. A lovasok rohama azonban akkor érkezik, midőn már a kátrányeső is hullani kezd a rés és a kapu környékére. Arveleg a sereget a réshez vezényelte, s e résen bejutó támadókat immáron kezdi is visszaszorítani a lovasroham. A lendületben lévő ellenfél e helyen kellően megtörni látszik a támadás lendületét, s a vér elfek végre lélegzethez juthatnak. Tathaen lép oda Daxához, s érinti meg a lány bőrét. Ork vértől ragacsos kezét ruházatába törölte előtte. Ha Daxa hagyja, rövid igét mormol rá, mitől a vérzés csillapodni kezd.* - Nut! *Ha nem hagyja, hát folytatja a harcot. A lovaghoz nem fér hozzá. Ellenfele akad, s a lovasroham is átrendezi a sorokat. Tán később, avagy egy katonája lehetőséget nyer arra, hogy feloldja a fekete mágus átkát.
Kesa a kapu felé hátrál, látványos, szélesen lengő tőrével, ám ügyesnek mondható, hisz minden rá támadó lénnyel elbánik, mielőtt fogukat gyenge húsába mélyesztenék. Szavaira a bedőlt kapu felé tartó védők megállnak, s várják, mivé lesz a mágusnő varázslata. A megtorpanó orkok mutatják, hatásos az illúzió, s ama kevés elf, ki körülötte áll, ki is használja a lehetőséget, s nyilaival fogadja az ellenséget. A belső erők arra számítottak, hogy a lovagsereg majd az itt betörő orkok ellen indul, ám azok a rés felé törtek előre, így a kapura csak némi vér elf haderő maradt. E csapat az, mire, miként a falakon küzdő harcosokra, s magára Kesára is, hullani kezd a tüzes kátrányeső. Hamarvást feketére festi a falakat, s a védők páncélját is, miként a mágusnőre is hull bőséggel. Az orkok azonban e pillanatban még mindig a kapun belüli résnél toporognak, s az elfek, ha nem érkezett volna a felhő, bizony könnyedén pusztíthatnák őket. E pillanatban azonban a felhő ellen kénytelenek védekezni. Sol’tis, a falakon állva végre bemérte az ellenséges mágus helyzetét. Sziszegve mormolt igéi elszállnak a szélben, s a varázslat, mi Arash testét izzó tűzzel borítja be, a lila köpenyes mágus vérére hat. Lumel’Auvrea ura maga is beszáll immár a harcba, s varázslatát a támadó sere vezérének címzi.*
*A sárkány betört a rá bízott ork sereggel a résen. Malliath magasra emelt pengével rontott neki a védőknek. Nem csak fegyverét használta, részlegesen átváltozva sárkánykarmokkal is ölt. Tüzet idézve maga elé felégette a betörő orkok előtt a területet, s a védők is hátrálni kezdtek.* - Támadjátok oldalba a fal védőit! Öljetek! *Ordította a vele tartó orkoknak, s a szürke és fehér orkok hadai már nem csak kívülről ostromolták a nyugati falat, hanem feljutva a védők állásaira, belülről is támadtak. Malliath remélte, hogy csak idő kérdése, míg megtörik a védelmet és a nyugati faltól kiindulva aztán az északit is hátba támadhatják. Előretört, s bár a vele szemben álló vér elfek nála gyorsabbak és könnyedebbek voltak, erőnek erejével tört előre feléjük, hárítva a tündék döféseit.* - Égessétek fel a házaikat! Öljetek! *Kiáltotta parancsait harcosainak. Ő azonban nem befelé, hanem észak felé fordulva kezdte támadni a vele tartó orkokkal az északi fal védőit. Arash nem lehetett ott a déli ostromlóknál, de látható is volt, hogy visszaszorul az orkok első rohama. A mágus felkészült erre is, nem engedhette, hogy az első sikertelenség megtörje a támadókat. Hajcsárokat képezett ki, hogy visszafordítsák a menekülni készülő orkokat. Ostoruk fájdalmas, de nem halálos, csak a dühöt növelte a visszavonulni készülő orkokba, akik ellene is támadtak a résnek. Beugrottak a lándzsák közé, de volt olyan is, akit a nyomás maga lökött bele, s amíg a lándzsán ott feküdt holtteste, társai megkerülhették a fegyvert és letámadhatták a lándzsást. Arash beavatkozna a lovassereg támadására hátrálni kezdő területen is, ahol a rés volt, a kapunál is, ahol valami feltartóztatta a harcosait, de az átok, amely elérte, megakadályozta ebben. Égető fájdalom töltötte el testét, mintha mindene lángba borult volna. Most lett volna szükség arra a gyógyító mágiára, amit eddig sem művelt valami nagy hatékonysággal, de csak az maradt, amit Nawareannál is tett. Csakhogy most nem egy elátkozott kezet kellett feloldoznia, saját magát. Hatalmasat átkozódott, miközben maga felé fordította botját. Görnyedezve húzódott az két fa takarásába, legalább harcosai ne láthassák.* - Oldozz-köss, húzz-lökj erőt testbe, átkot sötétbe húzz-lökj, oldozz-törj!" Aztán megfeszítette karjának izmait, kimondva az előbbi feloldó igét, saját magát vágta fejbe vele. Látott is mindjárt csillagokat és hanyatt is esett. Ha az átkot sikerrel törte meg, akkor feltápászkodva fejébe húzta lila köpenyének csuklyáját, és elindult a fák között.*
Tárgy: Re: Lumel'Auvrea 
2015-09-21, 10:14 am
//
