Lumel'Auvrea

//Taltaur, Hemyl, Mesélő//

Úgy tűnik, hogy egy rugója jár az agyunk barátnőmmel és tanácsosommal, valamint úgy tűnik, hogy Taltaur is arra gondol, amire mi. Való igaz, hogy nem csak a saját életemet szeretném most menteni. A teleportálás valóban jó lenne a menekülésre, de nem menekülni akarok. Meg akarom védeni a városunkat, azt akarom, hogy bárki, aki hall a vérelfekről, büszkeség és tisztelet töltse el szívét, hogy a vérelfek ősi tudományai még a mai napig fenn állnak, a hatalmas csata után is. Ezért szeretném, hogyha a boszorkány eltakarodna innen, vagy legalább valahogyan megállíthatnánk, vagy bezárhatnánk őt egy föld alatti börtönbe.
- Keressünk könyveket. - jelentem ki és Aewy'dron felé nézek, aki egyből érti, hogy mit is szeretnék: egy varázs ketrecet, amely megállítja a boszorkány szellemét, amely évekig, évtizedekig, vagy akár még tovább odabent tartja a gonoszt a börtönben.
Taltaur kérdésére megcsóválom a fejemet.
- Túl nagy varázs lenne az most nekünk. A Könyvtár így is biztonságban van egy hosszú időre, hiszen elég sok energiát adtunk bele a varázslatba. De a boszorkány nem fog innen elmenni. Én pedig azt akarom, hogy bárki, aki tudni akar a vérelfekről bármit, hozzá juthasson a tudásunk gyűjteményéhez. Ezért kell a gonosz szellemet elüldözni, vagy bezárni valahova. - magyarázom meg Taltaurnak, hogy mit is szeretnék. Ekkor hallatszik be a gonosz szellem kiáltása, én pedig érzem, hogy megborzongok. Lágyan Taltaur derekát átölelve bújok a férfihez, és nézek fel rá, miközben utasítja a katonákat.
- Nem menekülhetünk el. Nem tudnám megtenni... - suttogom a férfinek, habár tudom, hogy talán mind itt veszünk, ha más megoldást választunk.
Eközben Aewy'dron irányítja a katonákat, hogy milyen könyveket keressenek, és amíg néhányuk falatozik, más a könyveket bújja. Hamarosan néhány darab landol az asztalon, és mi is odatelepszünk, hogy néhány falat között átolvassuk, lehetséges-e a ketrec létrehozása.

//Taltaur, Hemyl, Mesélő//

A keresés tehát elkezdődik, és milyen jó, hogy éppen a Könyvtárat emeltük emlékműnek, és hogy éppen itt ragadtunk Hemyl miatt. Ironikusan persze, de végül is hálás vagyok és értékelem a szerencsét, a lehetőséget, amit kaptunk. Ki kell használunk, hogy a lehető legjobban megvédjük az otthonunkat (volt otthonunkat), a tudást, melyeket felhalmoztunk, és elpusztítsuk a szellemet. Akár az életünk árán is. Én biztosan feladnám az életemet ezért. A katonáktól természetesen nem várom ezt, Aewy'drontól pedig főképp nem. Neki életben kell maradnia! Ha én itt meghalok, ő veszi át a helyemet a trónon (Habár... Miféle trónon? Maximum egy lehet a Tanácstagok közül). Minden esetre mikor elmagyarázom kedvesemnek, hogy miért is olyan fontos ez nekem, érzem és látom a szemében, hogy megérti. Hogy tudja, hogy ezt szeretném, és érti, hogy miért. Egy hálás és lágy mosoly kúszik az ajkaimra, ölelését pedig még szorosabban viszonzom.
- Minden rendben lesz. - susogom a szavakat a fülébe és igyekszem én magam is ezt érezni. Kifelé mindenképpen ezt mutatom, bár Aewy'dron kutató tekintete elől nem tudok elbújni. Ő érzi, hogy mi a tervem, hogy akár itt is maradnék, hogy a varázslat sikeres legyen.
Erősödés, pihenés és étkezés közben átkutatjuk a könyveket, és lágy mosolyt és könnyeket hagyok egy-egy kézirat után, melyben apám írására ismerek. Habár nem telt el még olyan hosszú idő, nem is ültem olyan sokan tétlenül, tudom, hogy egyszer majd egy magányos helyen szembe kell néznem a szüleim elvesztésével. De egyelőre emléket kell állítanom nekik! Muszáj!
Az egyik könyvben, melyet egy híres elf mágus írt, találunk egy egészen jónak tűnő mágikus ketrecet. Talán csali sem kell hozzá. Apám is apró megjegyzésekkel fűszerezte az öreg, nagytudású mágus varázslatát.
- Aewy'dron! - intem magamhoz barátnőmet és tanácsadómat, és nem csodálkozom, hogy az előbbi katona még mindig a nő nyomában van. Elfojtok egy mosolyt, és Taltaurra pillantok, szememmel jelezve, hogy neki is szól a hívás.
- Találtam valamit. Van itt egy mágikus ketrec varázslat, melyet előre létre kell hozni, és ha a bezárandó lény a kiválasztott helyen van, akkor kell aktiválni a ketrecet. Persze, ha lenne tőle valami esszenciánk, akkor a ketrec magától aktiválódna, de úgy érzem, ez most elég esélytelen... - csóválom meg pironkodva, bohóckodva a fejemet.
- Le kell jutnunk a várbörtönökhöz, ott létrehozni a varázst, majd valahogy lecsalni oda a boszorkány szellemét. Az aktiválás nem bonyolult, azt esetleg az egyik katona is meg tudja csinálni. A létrehozáshoz van szükség mindenki erejére - persze az az egy kivételével. Illetve kell egy rejtő bűbáj, amitől Hemyl nem tud követni minket. Habár a Könyvtárból nyílik egy út az alagsorba, mely végigvezet a város alatt, nem tudom, hogy közvetlen összeköttetésben van-e a börtönnel... - nézek tanácstalanul barátnőmre, háta ő tudja. Minden esetre a terv hibátlan, és kész. Már csak az a kérdés, hogy létrejön-e a ketrec, elég erős lesz-e Hemyl szellemének, és hogy sikerül-e lecsalogatnunk a börtönökhöz...

//Taltaur, Hemyl, Mesélő//

Gyorsan átbogarásszuk a könyveket, kijegyzeteljük belőlük a szükséges információkat és szerencsére találunk egy igen komoly varázslatot, amivel egy mágikus ketrecbe, egy börtönbe zárhatjuk Hemylt. elönt a lelkesedés és érzem, hogy az izgalom és az adrenalin hogyan tölti fel elernyedt és fáradt izmaimat, varázserőmet és elmémet. Újra s újra átolvasom a varázslatot egészen addig, amíg meg nem tanulom kívülről. Szükség lesz rá, hiszen körülményes lenne egy könyvre bízni az egész varázslatot úgy, hogy közben menekülünk. Elmagyarázom, hogy mire is lesz szükségünk. Kiderül, hogy a Könyvtárt és a börtönt nem köti össze az alagút. Miért is tenné? Butaság lenne. A gondolatra egy lágy, huncut mosoly kúszik az arcomra. Érezhetően kivirultam, és zubog bennem a tettvágy. Taltaur katonája felajánlja, hogy ő megcsinálja a rejtő varázst. Lágy mosollyal biccentek felé.
- Szinte biztos vagyok benne, hogy Hemyl valami csapdát állított odakint, úgyhogy gyorsan kell cselekednünk. Azt sem szeretném, hogyha valami véletlen folytán bejutna a Könyvtárba és szétrombolna mindent... - teszem hozzá kicsit dühösen, majd megcsóválom a fejemet. Taltaur ötletére találunk egy térképet az alagutakról és kiderül, hogy a Könyvtárból csupán a Fő térig tudunk eljutni, valamint a hátsó kertekhez. Ott van egy feljáró, onnan nincs messze a börtön. Ujjammal követem az útvonalat, majd a páromra nézek és biccentek egyet.
- Rendben, ez így jó lesz.
Amit azonban Taltaur mond, abba belesápadok. Mélyen a szeretett férfi szemébe nézek és néma könyörgés, majd hála és elhivatottság fut át a tekintetemen.
- Ha kell csali, ketten vállaljuk. - jelentem ki halk hangon. Csupán Taltaur, Aewy'dron és az őt kísérő katona hallhatja szavaimat. Ám olyan ellentmondást nem tűrő hangon mondom, hogy Aewy'dron lesüti a szemét és lassan elfordul. Nem kerüli el tekintetem, hogy lágyan megérinti a katona kezét, majd ujjaik összekulcsolódnak. Néma erőkérés ez, és tudom, hogy értem. Értünk.
- Rendben. Mielőtt azonban leindulnánk az alagutak kanyargós és veszélyes forgatagába, szeretnék egy hálát, egy imát mondani Eclair istennőnek... - talán ezzel kedvesemet is meglepem, ám valóban hálát érzek. Hálát érzek, hogy ez a sok tudás megmaradt, és remélem, hogy még meg is fog hosszú esztendőkön át. Hálás vagyok, hogy élve bejutottunk, és kérve kérem az istennő áldását, hogy segítsen meg minket, és élve ki is jussunk innen.
Lassan térdre ereszkedem, két karomat a térdemre fektetem, homlokomat pedig a karjaimra. Sóhajtok egyet, lehunyom a szemem, majd beszélni kezdek. Hangom tiszta, határozott, visszhangzanak egyes elf szavaim a Könyvtárban. Eclair istennőt kérem, hogy áldja meg a templomot, a tudást és segítse utunkat kifelé, ahogy befelé is óvott minket. Ha történik is valami, nem fogom látni, de talán érzem majd, ahogy átjár az istennő áldása és erővel ruház fel minket.

//Nem tudom, hogy lehetséges-e ilyen kis extra erő, gondoltam próba-cseresznye. :p //

Térdre borulunk hát, mindenki egymás után és Taltaur is mellén térdel, vállunk lágyan összeér. Hangon határozottan szól, a Könyvtár ódon falai lágyan verik vissza a szavakat, melyekkel Eclair istennőtől kérünk segítséget. Imám őszintén szól és habár nem szoktam mindig szólni az istennőhöz, most úgy érzem, hogy itt az idő. Most kell a segítsége, és remélem, hogy odafent azért meghallgatja a szavaimat. Miközben áll előttünk, természetesen nem látjuk őt, de mintha érezném a jelenlétét. Amíg beszélek, úgy érzem, hogy ott van velünk, hogy számíthatunk rá, hogy simogatja a lelkünket és erőt ad nekünk. Szavaimat egy hálás köszönömmel fejezem be, és mikor felemelem a fejem, egyből Taltaurra pillantok. Lágy mosollyal húzom egyik kezét az ajkaimhoz és lehelek rá lágy csókot.
- Sikerülni fog. - suttogom a szavakat csak neki, mélyen a szemébe nézve. Szinte biztos vagyok benne.
- Gyerünk! - állok fel, és határozott, biztató szavam már a többiekhez is szól. Aewy'dronnal összemosolygunk, látom, hogy az ő szeme is tettvágytól csillog. Mondanék biztató beszédet, de úgy gondolom, hogy mindenki tisztában van vele, hogy miért is tesszük azt, amit teszünk, és amúgy is szorít az idő. Biccentek a katonának, aki a rejtő varázst idézte, majd ha elvégezte azt, megindulok a lejáraton, egy apró őrlángot idézve meg magunk előtt. Gyorsan haladok, és remélem, hogy mindenki tudja tartani a lépést. Számítok a csapdákra, így fel vagyok készülve a harcra, vagy egy újabb pajzs varázs létrehozására. A célunk most, hogy minél előbb elérjük azt a feljárót, ahonnan a legközelebb van a börtön.

Az imámat elmondom hát és érzem is az erőt, mintha az istennő valóban itt járna, mintha valóban minket figyelne. Szinte érzem, hogy sikerülni fog a tervünk, és Hemylt egy jó hosszú időre ketrecbe vethetjük, mágikusan bezárhatjuk oda a sötét börtön falak közé. A Könyvtárnak, s a benne rejlő tudásnak épen kell maradnia, hogy elérhető legyen mindenki számára, aki tanulni óhajt tőlünk.
Mikor memorizáljuk a járatok térképeit és felkészülünk az indulásra, a katona elvégzi a rejtő varázst, majd bevetjük magunkat a föld alatti folyosók végtelenjébe. Pontosan emlékszem a térképre, ahogy Taltaur is, így csak hamar megtaláljuk a megfelelő felfelé vezető járatot, ahonnan nem is olyan messze nyílik a börtön kapuja. Vélhetőleg romos állapotban van, azonban a lenti börtöncellák elég erősek ahhoz, hogy a csata hevében se sérüljenek meg erős, talán mágiával erősített vasrúdjai. Ahogy felérünk a levegőre, megrohan minket a sötétség, a félelem és a halál borús érzése. Mindannyian tudjuk, hogy odakint egy kísértet várja, hogy ránk vethesse magát és kiszívja testünkből éltető energiánkat.
- Gyerünk! Emlékezzetek, Eclair istennő vigyáz ránk! - szólalok meg halk szóval, biztatva a többieket, bár érzékelem, hogy Aewy'dron is megtorpan, és szorosan hozzábújik "katonájához". Én is ezt teszem, megmarkolom Taltaur karját és szorosan hozzásimulva megyek mellette. Jó érzés meleg testéhez bújni és talán ez az érzés, ez az erő, mely tartja bennem a lelket. Feladatunk van, és szerelmem mellett fogjuk véghez vinni tervünket. Engem táplál szerelmünk lángja, és a célirányosság, céltudatosság. Hiszek a tervünkben, hiszek abban, hogy megmenthetjük ezt a várost, a vérelfek városát s tudását, és hiszek abban, hogy bezárhatjuk Hemylt jó sok ideig. Ám azt nem tudom, hogy a katonáknak van-e elég bátorságuk követni minket a sötétben. Nem szeretném elfedni magunkat, így vezetem kedvesemet a börtön bejáratához, ám nem rónék meg senkit, ha fényt idézne magunk köré, vagy a pajzsot, mellyel elűzheti az undok, s ocsmány sötétséget. Hogyha elérjük a börtönt, akkor az ott lévő fáklyákhoz nyúlok, hogy a fény idézéssel se pocsékoljuk az erőnket, és a lefelé vezető lépcsők felé indulok, hogy megnézzük, melyik cella lenne otthonos Hemylnek. Ha találunk egy ép és erős cellát, akkor utasítom a katonákat, hogy mágikus erejükkel segítsenek létrehozni a varázslatot...

//Hemyl, Taltaur, Mesélő//

A börtöncella a varázsszavak után elkészül, immár képes rabságban ejteni a boszorkány szellemét. Azonban valahogy be kellene csalogatni a szellemet ide a cellába, amihez sajnos a lovak nem tűnnek jó ötletnek. Taltaur ezt meg is magyarázza, én pedig szomorkásan értek egyet. Való igaz, a lovak nem bírnák a sötétséget, de ha fényvarázst varázsolnánk feléjük, a boszorkány még az előtt megölné, mielőtt a börtön közelébe juthatna. A varázslat jónak és erősnek tűnik, azonban látom, hogy Arndir egyre jobban fárad, és Aewy'dron is aggodalmas tekintettel figyeli újdonsült kedvesét. Vetek egy hosszú pillantást a nővel, akivel már megbeszéltük a dolgokat. Ő csak biccent, és egy könnycsepp kúszik végig az arcán. Nem akarok búcsúzkodni, hiszen lehetséges, hogy kijutok a cellából. Taltaur azonban gyorsabb, és néhány szó után a cella felé indul. Elkapva a kezét döbbenten meredek rá és mélyen a szemébe nézek.
- Ne add az életed olyan célért, amit nem neked kell bevégezned! - suttogom az ajkaiba a szavakat, bár legbelül nagyon hálás vagyok. Hiszen mi mással tudná jobban bizonyítani szerelmét irántam, mint azzal, hogy az én célomért feláldozza saját életét?
- Szeretlek Taltaur Parancsnok... - szólítom meg határozottan és tisztelettel, bár egy apró, pajkos mosoly kúszik a szám szegletébe a megszólításnál.
- És ha az életedet akarod áldozni a célomért, nem hagylak egyedül. - viszonzom a csókot és ölelem egyre szorosabban a férfit, aki az életet jelenti nekem. Együtt megyünk a halálba, és együtt zárjuk a cellába a boszorkány szellemét. Tudom, hogy nagy ez az ár, de a vérelfek népéért megéri. Hallom, ahogy kedvesem feloldja a rejtő varázst, én pedig igyekszek egy rejtő varázst varázsolni a többiekre, bár nem tudom, hogy mennyire van erőm rá. Ha más nem, csak elhomályosítom őket,így mi leszünk az első élettel teli test, amit a boszorkány kiszúr. Testünk egybe fonódik az ablaktalan börtöncella közepén, és a mély, erős szerelmet érezheti a szellem, amikor ideérkezik. Talán ez még vonzóbb lesz neki, mint a többiek élete, így ők el tudnak menekülni...