Lumel'Auvrea

//Taltaur, Hemyl, Mesélő//

Lágy szavakkal búcsúzunk egymástól, egymás ölelésében nyugodva meg és fogadva el a végzetünket. Én - habár még nem akarok meghalni - nem képzelhetnék el szebb halált, mint az, hogy a vérelfek emlékének felállítása közben, szerelmemmel az oldalamon vegye el életemet a sötétség, a gonosz boszorkány alakjában. Ahogy a varázs feloldódik, a szellem szinte egyből megjelenik a cellában. Taltaur gyorsan mozdul, berúgja az ajtót, ami hangos csattanással zárja keblébe a boszorkányt, és persze kettőnket is. A varázs aktiválódik, lágyan felsejlik a kör, majd el is tűnik.
- Megvagy. - suttogom szinte csak magamnak, mélyen a boszorkány szellemének szemébe nézve. Látom rajta az éhséget, mely a meleg lelkemért kiált. Taltaur ismét egy varázslatot készít elő, amellyel fényességet jelenít meg a cellában.
- Hagyd, Kedvesem! - nyúlok lágyan a karja után, mely erőteljesen tartja kardját, távol tartva tőlünk a boszorkány szellemét.
- Győztünk. Meneküljetek! - kiáltok hangosabban Aewy'dron felé és határozottan biccentek is. Akkor tudnának kiszabadítani minket, ha meglelnék a cellához tartozó kulcsot. Ha csak az ajtót nyitják ki, a mágikus börtön nem szakad fel, ám mi kijuthatnánk. De ó, hol lehet már pontosan ennek a cellának a kulcsa... Valahol a homok, a por, a vér, az elhullott tetemek alatt...

Úgy tűnik, hogy a mágikus ketrec tökéletesen működik és védi a többieket, valamint bent tartja a cellában a boszorkány szellemét. A küldetésünk sikeresen zárult, habár járulékos veszteségként itt vagyunk ketten Taltaurral, bent ragadva a ketrecben. A boszorkány szelleme egyre dühösebben akarja életünket, és habár Taltaur közli, hogy nem akarja, hogy kínozzon minket, úgy gondolom sokkal éhesebben vágyik az életünk melegségére, mint hogy bármivel is kínozzon minket. Az agyam persze sebesen pörög, én sem akarom olyan egyszerűen feladni az életemet, de félek, nincs már lehetőség a számunkra. Ha varázslattal igyekeznénk kinyitni a cellát, félő, hogy a varázslatos ketrecet is megsértenénk vele, és akkor nem csak nekünk jaj, hanem társainknak is. Futásra, menekülésre szólítom fel őket, és hamarosan már nem is rájuk figyelek. Aewy'dron arcán még látom a könnycseppjeit megcsillanni, majd vezetve a többieket eltűnik a felfelé vezető lépcsőn. Elmentek hát. Enyhe megkönnyebbülést érzek, de csupán néhány másodpercig, hiszen Hemyl nem nyugszik, még Taltaur fénye mellett sem. Érzem a jeges leheletét, a félelmet, a határtalan félelmet és a parancsnok iránti szerelmem és a céltudatom is hamarosan elfogyni látszik.
~Remélem meghalok addig ~gondolom szomorkásan, ám tudom, hogy a célunk sikerült. Ennél "szebb" halált el sem tudnék képzelni: céltudatosan és magabiztosan, saját életemet áldozva fel a népemért és hazám emlékéért a szerelmem oldalán. Persze megszakad a szívem, hogy ő is velem hal, de talán így akarta a Sors. Talán Aewy'dron és a katona tovább viszi szerelmünket...
Hemyl a hátunk mögé kerülve támad, és így már nem sok esélyünk van védekezni. Érzem, hogy a testembe csapódik a sötétség, mellyel a szellem támad minket, s a hideg átjár a csontomig. Látom, ahogy Taltaur megroggyan egy pillanatra, a térdemre huppanok, őt is lehúzom és szorosan fogom a kezét, mélyen a szemébe nézve. A szememben még lobog a szeretet, a határozottság, magabiztosság, és lepereg előttem hosszú életem minden fontos darabja, és a férfi láthatja végtelen szerelmemet. A szememben még csillog az élet, a szeretet, a szerelem, és így várom bátran és magabiztosan Hemyl lesújtó csapását, szerelmem kezét markolva beteljesítve kitűzött célomat Lumel'Auvrea alatt, egy koszos és sötét börtön cellában...

A vérelf úrnő és parancsnok szerelme a cellában lelte hát halálát, Hemyl társaságában. Azonban Aewy'dron tudja, hogy a mágikus cella tökéletes lett, és jó sokáig őrzi még a gonosz boszorkány szellemét. Talán majd valaki kíváncsi lesettenkedik a börtönbe, de már a járat alján megérzi a gonoszságot és a sötétséget, mely Hemylből árad. Szinte biztos benne, hogy senki nem fog közelebb menni, ám hogy még biztosabb legyen ebben, le is zárja a börtön pincerészének vastag vas ajtaját lakattal, és mágiával is egyaránt. A Könyvtárba visszaérve megerősítik a bűbájt, majd egy emlék táblát készítenek Taltaur parancsnoknak, és Merilien vérelf úrnőnek, akik életüket adták azért, hogy a hely megmaradjon, méltó emléket állítva a vérelfeknek, és immár a város nevét viselő család utolsó sarjának. Rövid pihenő, és megfelelő szertartás után a megmaradt elfek sebes lóháton hagyják el a várost, és térnek vissza ideiglenes hazájukba, majd Aewy'dron és Arndir Olassie-be tartanak, hogy beszámoljanak a szörnyű veszteségről, mely ismét az elf népet érte. Lassan elterjed a hír, hogy az utolsó vérelf úrnő is életét vesztette, de nemes tettéért mindenki tisztelettel gondol majd a nőre, helyét pedig Aewy'dron veszi át a megmaradt vérelfek felett.