Valian központja

// Szépséges SILARONA időntúli folyt...  //

- Már az enyém.
A mágus önkéntelenül, döcögősen felnevetett. Korábban oly egyszerű volt az élete a Hyarmenya-dzsungel mélyén, annak semmihez sem fogható veszélyei ellenére. Mégis a mindennapi túléléshez szüksége volt némi önzésre, dacra, és nem kevés vidámságra. Minél többet mosolygott, annál könnyebben látta meg a készen kapott nehézségekben a játékosságot, és azt vette észre, hogy annál jobban vette az akadályokat, mintha az Istenek is jókedvükben foglalkoztak volna vele ilyenkor. Sosem érezte szükségét tréfán és harcon kívül eltitkolni az érzelmeit. Szerelmi életéről inkább ne beszéljünk, mert nem volt meghatározó eddig az életében. Silarona közelségében zavarban is volt emiatt, de már nem bírta tovább, a lány intelligensen, oly kedves bájjal adta elő magát, hogy komolyan előhozta Balál szarkazmusát és jókedvét. Nem lehetett rá haragudni, vagy kételkedni benne, hogy őt illeti a mágikus tárgy. Bár könnyen láthatóvá vált, hogy míg Balál a kezébe nem nyomta a piacon, addig sejtelme sem volt a létezéséről. Vajon mit szándékozik tenni vele?
Tovább nem kellett küzdenie magával, árulkodó, sokat tudó, széles mosollyal húzódott közelebb, hogy megvizsgálhassa a tárgyat. Nem szólt semmit, csak az elf kék szemébe tekintett, pillantásában benne volt a cinkosság és az elfogadás. Amint társa engedte, kezébe vette, és vaskos ujjai között megforgatta az ékszert. Behunyta a szemét, és félretéve néhány pillanatra mindent, hagyta hogy teljesen átjárja a helységben lévő mágia. Fejben felkészült ugyan, hogy ártalmas dologra akad, vagy az a dolog akad rá, de segíteni akart Silaronának s ehhez éreznie kellett. A háromféle mágia ami a szobát átjárta a sajátján kívül, annyira különbözött egymástól, hogy azt egy fiatal amatőr is észrevette volna. A lány idegen mágiája, ami cseppet sem hasonlít az elfek bármelyikéhez, a tárgy mágiája, amely a kőből áradó rideg barna mágia, és a követ erősítő szürke mágus nagyhatalmú varázslata, mellyel felerősíti, és összpontosítja annak erejét. Látó szemei előtt megjelentek a szürke mester harcai, miket a nyakába láncra fűzött medál segített.
- Ez a micsoda egy nagyon erős, rendkívül magasan képzett szürkemágus műve. A kő ősi ereje képes egyirányú pajzsot vetni valaki elé, koncentrált erővel tűzet és a levegő energiáit, a szeleket vagy a villámok energiáit használó támadások ellen. A tüzet képes el is fojtani, és magába szívja energiáját, hogy még erősebb védelemmé alakítsa át, a széllel szemben úgy áll ellen, hogy szembe szélben felállított pajzzsal ugyanolyan gyorsan haladsz, mint ha ott sem lenne, de képes hátszéllé alakítani az ellenszél sebességével való haladáshoz. A villámokat pedig nem csak ellenvédi, hanem szintén saját védelmi képességét növelve vele magába zárja. Amikor egyszerűen csak védekezik a kővel a mágus, egyszerre levédhet vele több fajta támadást, igaz csak ha közel egy irányból érkeznek, mert a pajzs nem körülvevő, hanem egyirányú. Ám ha ezeket a kis pluszokat használja a mágus,melyekkel a kő fel is használja a pajzs ellen irányuló erőket, akkor egyszerre csak egyik vagy másik természeti jelenséget használó támadás ellen védekezhet általa. Ehhez ráadásul valami irányítás is kell, amivel még nem vagyok tisztában. Lehet, hogy egy szóbeli utasítás, egy varázsige, vagy nem tudom, de rá fogok jönni. A kő nem képes a végsőkig működni, pihenésre is szüksége van, ha nem alakítja a sajátjává az erőket, tehát több szintű támadással gyengíthető, és megszüntethető az ereje egy időre.
Balál bölcsen elhallgatta a mágus utolsó csatáját, amiben elevenen égett el az egész teste. Elhallgatta azt is, hogy azután egy ellenfelét gyarapította egy röpke időre a medál, aki még nem értékelte elég nagyra és így egy szerelmi légyottot követő óvatlanságában már egy surranó, majd tőle a pitiáner tolvaj kezére jutott.
Kétségtelen, hogy a nemes elfnél jobb helye lesz, veszélyei ellenére. De még mindig kérdés: mit akar vele Sil? A férfi kissé félredöntötte a fejét, s elveszve a kék tekintetben, várta a ki nem mondott kérdésére a választ. Még mindig töretlenül mosolygott.

// Akirtep személyes küldije //

A setét elf hirtelen ötlettel vezérelve Vailan központjába hamar bevégezte a munkáját, végül is a ribilliót sem Balálnak kellett csinálnia, volt az ott magától is, pedig Balál azzal tréfálkozott az odaúton, hogy majd fingatós pájeszt fog osztogatni a piacon, és simán ida-oda durrogtatnak majd a jónépek- így gondolván megoldani az elterelést az akcióról. Akirtep szerint jobb sorsra érdemes az a pálinka féle, de Balál hajthatatlan maradt, mégsem kellett egy széltoló ötletét sem bevetnie.
Ugyanis míg a mágus a megbeszélt helyen várta a központban Akirtep jelét, a piac tértől nem messze, a központ felé, addig akkora nagy csetepaté kerekedett, hogy öröm volt nézni.
Balál hamar otthagyta a várost.
Akirtep kissé rezignáltan csatlakozott végül hozzá a fővárosból észak-kelet felé vezető földúton. Így azonnal indulhattak. A történtek után egyiküknek sem volt nagy kedve beszélgetésbe mélyülni, csak a fontosabb dolgokat vitatták meg, főképp az utazás kapcsán.

// folytatjuk Gwaith-dúrban //

[Júniusi 4. Küldetés – Futárszolgálat]

*Sürgősen pénzre volt szüksége, kellett keresnie magának valami munkát ami gyorsan és egyszerűen fizet. Azonban nem volt kedve akármihez, meghagyta magának a válogatás lehetőségét. Sem a felszolgálás egy füsttől és részeg matrózoktól bűzlő kocsmában nem vonzotta, sem az istállótakarítás, utóbbit végezte eleget otthon. Az a kevéske darna pedig amit Bíborfejtől nyert el kockán csak az éhenhalásra volt elég. Ráadásul nem csak magáról kellett gondoskodnia hanem Felláról is. Talán ha eladja a lovat….de ez a lehetőség eszébe sem jutott. Fella nem csak egy ló volt hanem a társa akit születése óta gondozott és tanítgatott, olyannyira összeszoktak mára mint egy ikerpár. Az utolsó aranyait arra költötte, hogy üzenetet küldjön a szüleinek a messzi faluba és megváltsa utazását Lanuriába.
Ahol megszállt – nos már csak két napot tudott volna kifizetni – azt ajánlották, hogy menjen a város központjába, ott mindig talál hirdetést lehetetlen küldetésekre és még szállásról sem kell gondoskodnia, hiszen úgy is úton lesz. Na meg nem ártana látnia a Tanácsházát sem ami egyedülálló építészeti remek ezen a világon. Kíváncsisága aztán behajtotta a városba, kivételesen gyalogszerrel indult el. Becsukott szemmel is odatalált volna, mondhatni minden út a tanácsházához vezetett, kisebb kanyarokkal. A falun felnőtt lány még soha nem látott ekkora várost, órákig is el tudott volna gyönyörködni nagyságában, szépségében, de ennyi ideje most nem volt de amint kiért a központi térre, elámult. A Tanácsháza valóban páratlan látványt nyújtott maga körül a város házaival, a feneketlen szakadékkal és az azt átívelő két híddal. Távolabb hegyeket látott felhőtakaróba bugyolálva, tornyokat és lépcsőzetesen beépített hegyhátakat. Kissé nehézkes volt az idejutás, hagynia kellett magát sodortatni a tömeggel, egy hajtű sem fért volna el az emberek között. Adria csak ezt az egyet utálta, kiverte a víz mikor ketten maguk közé préselték, előrébb lökték. Egyszer még saját tengelye körül is kénytelen volt megpördülni akkora slunggal mentek neki.*
-Hát ide sem jövök többé.
*Morogta az orra alatt miközben kezei fegyverein és erszényén nyugodtak. A két hidat csak távolról csodálta, esze bogában sem volt átmenni rajta, fenéket, hogy szegényen haljon meg? Majd ha már eltöltött itt egy kis időt, talán éjszaka megpróbálja. Csak nem járnak az emberek éjnek évadján megvitatni pár kérdést. Megkereste azt a helyet amiről a szállásadója beszélt, egy órájába telt mire kilyukadt ott ahol a hirdetések voltak, további fertály órába, hogy megtalálja a neki valót a sok kopott vagy félig lehámlottak között.*
-Remek, most mehetek vissza megkeresni a megbízót.
*Letépte a cetlit és azzal a kezében préselte át magát újra a tömegen. Lassan ebédidő felé járt a nap, de szerencsére már nem volt perzselő a forrósága. Kellemes, nedves illatú levegő kavargott a lenti kavalkáddal. A piac mellett gyalogolva orrába édes fűszerek, súlyos parfümök, sültek illata kúszott, émelygős volt így egyszerre. Végül, legalább száz kérdés eleresztése után megtalálta azt aki kitette a megbízást.*
-Üdv! Ez még aktuális?
*Lépett be a nyitott ajtón kezében lobogtatva a megviselt pergament amit aztán lecsapott az asztalra amely mögött egy félszemű, kötést viselő, borostás arcú férfi ült.* ~Csak határozottan, mintha vérprofi lennél. Mintha minden nap ilyesmit csinálnál. Ne húzd ki magad, csak lazán.~
*Biztatta magát némán miközben próbált a fickó egyetlen megmaradt szemébe nézni. Amaz pedig inkább kerülte az ő tekintetét, vagy csak bandzsa volt. A reszelős hang felborzolta nyakán az apró pihéket és libabőrt csalt a karjára, nem épp kellemesen.*
-Még az. Ambaronba kell menni. Az üzenet sürgős. Ott fizetnek.
~Remek, semmi előleg, gyors munka….és hol a fenében van az az Ambaron?~
*A fickó felé azonban csak egy száz karátos mosolyt eresztett meg és csípőre tette egyik kezét míg a másikat előrenyújtotta.*
-Csodás, érezze máris megoldva.
-Mások is kíváncsiak az üzenetre, nem lesz egyszerű kislány.
-El sem hinné hány évet eltöltöttem már ezen a világon és hány kemény kobakot bevertem. Na adja vagy nem adja?
*Már csak az hiányzik, hogy kételkedjenek benne. Persze a százhatvanöt centi karcsúság és negyven kilós határozottság sokakban kétséget ébresztett volna, de Adria igyekezett mindig lebeszélni őket erről a marhaságról. Egy törpénél még ő is magasabb volt. A férfi végre a szemébe nézett, szürke volt és véreres ahogy a keze is amiben a tekercset átnyújtotta Adriának. A lány remélte, hogy van belőle másolata és, hogy nem ő a századik aki megpróbálkozik eljuttatni és nem tér vissza. Ez persze nem látszott az arcán, csak az elégedett mosoly.*
-Egyik lábam itt a másik Ambadorban.
*Azzal sarkon fordult és már ott sem volt. A tekercset ami vastag bőrbe volt csomagolva a mellényébe rejtette és igyekezett vissza a szállására, már amennyire ez lehetséges volt a zsúfolt utcákon. Még fel kellett készülnie az útra, meg kellett tudnia hol van Ambador és le kellett lépnie a fogadóból. Semmiség. Másnap reggel mielőtt a nap akár egyet is pislantott volna, a lány úton volt.*

*Még nem járt itt, mégis bizonyos magabiztosság sugárzik róla, hiszen nagyon-nagyon rég esett meg vele, hogy bárki észrevegye, hogy nem teljesen az, akinek kiadja magát. Szóval amit a szemlélődő láthat, az egy fiatal, sötéthajú nő, fehér blúzban és zöld szoknyában. Az hogy egy percig kerek szemekkel bámulja a törvényhozás épületét itt nem feltűnő. Nincs ebben semmi különös, több tucatnyi hasonló szájtáti látogató van a környéken. Az se adhat gyanúra okot, hogy egy kosár van a karján és egy összetekert hosszúkás csomag a másik kezében - ez egy város, mindenféle szerzettel, lakóval, vásárlóval és árussal. Egy idő után fogja magát, kicsit odébb sétál majd egy ház falához támasztja a csomagot, mellé guggol, a földre teszi a kosarát és a szerencséjében bízva várakozik.*
- Gyógyfüvek, gyökerek, szerelmi bájitalok, tessék csak tessék! Ilyet máshol nem kapni!
*Mondja a járókelőknek időről-időre, igazából oda se figyelve rájuk. Arcán félmosollyal élvezi a nap langyos sugarait és az ismeretlen város apró csodáit.*

*Valami nem teljesen kóser a lány illatával. Gyanúsan ismerős. Majdnem olyan, mint az övé. Öreg róka ő, felismeri az övéit. Ám most valamiért nem biztos magában, megérzéseiben. Hisz egy ilyen törékenynek tűnő bájos teremtés csak nem lehet olyan, mint ő... Ha igaza van akkor a lány is érzi az ő különös illatát, mit csak ők érezhetnek. Szalmaszőke hajú elf fiú, gleccserkék szemekkel az aki mosolyogva közelít. Csak íriszei vöröses színe árulja el. Szándékosan. Végigsimít világoskék selyemingén, mintha egy láthatatlan porszemet söpörne le róla és megszólítja.*
- Üdvözlöm kisasszony. Sárkányfüle is van? Akarom mondani sárkányfüve.
*Szándékos baki, de nagyon jól alakítja, hogy meghökken a saját szavaitól és zavarba jön. Még egy kissé el is pirul. Hisz a műsor elsősorban a járókelőknek szól. A sárkány szót elég, ha ők értik.*

*Mint vad az erdőben... megérzi, hogy valaki nézi. Ösztön ez, ami mindenben és mindenkiben ott lakozik, de a generációk óta városban lakókban eltompul és szinte már nem is figyelnek rá. Ő azonban csak látogató itt, ezért rögtön reagál. Nem feltűnően, csak annyira, amit a helyzet tisztázása megkíván. Az éjszín szempár összeszűkül majd a fejét lassan arra fordítja, ahonnan az enyhe fenyegetést érzi. Izmai egy pillanatra megfeszülnek, de a férfi nem lép fel támadóan, inkább csak játszik vele, ezért nyugalmat erőltet magára és rezzenéstelenül játssza tovább a szerepét.*
- Szép napot fiatalúr! Sárkányfű? Nem kell mindent elhinni amit hall! Azt csak a csalók találták ki, hogy kihúzzák a darnákat a magafajta zsebéből! *Kacarászik jókedvűen, majd végigméri az elfet és megpróbálja ő kellemetlen helyzetbe hozni.*
- Csak nem sárkányra szeretne vadászni? Ahhoz legény kell ám szálas, nem ilyen mint maga! Hiszen még ott a tojáshéj a fenekén! *Évődik mosolyogva majd még rátesz egy lapáttal.*
- Ott arra... *Mutat az egyik utcára.*
- ... van egy fogadó. A pultoslány éppen ma reggel mondta, hogy szeretne már megházasodni. Jóravaló, helyes teremtés, nekem elhiheti! Aztán majd ha a gyerekük olyan idős lesz, mint maga most, akkor már benő a maga feje lágya is és talán... *Felemelt ujjal nyomatékosítja a szavait.*
- ... talán lesz olyan erős, ügyes és jó harcos, hogy egy ekkora... *Kezével jó háromlábnyi magasságot mutat.*
- ... sárkánnyal elbánjon! *Mindezt egyhuzamban, mosolyogva mondja, mintha nem is akarná abbahagyni.*

~Tojás koromban voltam akkora, kislány!~ Gondolja magában, miközben küzd azzal, hogy nehogy elvigyorodjon. Tetszik neki, hogy megpróbálták csapdába csalni. Őt, aki már akkor élt, mielőtt az ősöket bezárták volna a szakadékba. Őt, aki még emlékszik Lanur hordáira. Jobban mondva seregeire, hisz jelenleg egy oldalon állnak.*
- A városon kívül él egy hím kék sárkány aki unatkozik és társaságra vágyik. Persze csak a híresztelések szerint. Állítólag, ez is puszta szóbeszéd, kedveli a halandókat és nem olyan, mint a többi sárkány. Ő, hogy is szól a pletyka? Ő szövetségest lát bennük. Persze ez lehet alaptalan szóbeszéd is. Egy ekkora városban sok balgaság kering.
*Ha a lány az akinek véli, akkor a meghívás megtörtént. A többi már nem rajta múlik. Még azonban pár kósza hírt hozzá tehet anélkül, hogy kiesne a szerepéből.*
- Van egy tisztás az északi városfal közelében. Ott lehet alkonyatkor megtalálni. Mit is mondott? Milyen pultos lány szüljön nekem fiút ahhoz, hogy azt a kéket le tudjam győzni?
*Ő is mosolyog barátságosan. Hisz ezt az egészet játéknak tekinti.*
- Ismer esetleg más sárkányt a közelben? Egy hím sárkány közelében nőstény is akad. Legalábbis szerintem. Hisz ők is vágyhatnak barátokra. Bár lehet, hogy rosszul gondolom, hisz egy arasznyi sárkánnyal se tudnék elbánni.
*Egy pillanatra megváltoznak az arcvonásai, vagy a fény játéka csupán? Mintha kék pikkelyek borították volna a hegyes hosszú füleit. De ő elf, így ez eleve kizárt dolog. Vagy tényleg csak a lány képzelete űz valami fura játékot?*
- Sebesülések ellen van valami gyógykenőcse? Sárkánylehelet okozta égésnyomokra. Kenőcs pikkelyesre száradt bőrre?

~Nahát!~ *A férfi lenyűgözi a nyugalmával. Mások általában a világból is kiszaladnak, ha egy ilyen nagyszájú teremtéssel találkoznak, aki látszólag nem is figyel rájuk, csak mondja és mondja a felesleges, sokszor valótlan dolgokat, melyek éppen az eszébe jutnak.*
- Nem mondja! Sárkány a város mellett? *Tenyereit összecsapva szörnyülködik, de az eddig hiteles alakítása kezd egy kicsit felületessé válni, ahogy a beszélgetés halad. Szó mi szó, érdekli az említett sárkány, de azért mégsem járja, hogy csak úgy beadja a derekát és engedjen a kíváncsiságának. Akár csapda is lehet, azt pedig nagyon igyekszik elkerülni.*
- Igen, beszélnek összevissza. *Bólint rá a megállapításra majd elhatározza, hogy nem hagyja magát! Na nem, az még nem fordult elő, hogy valaki túlbeszélje őt...*
- Ó, a pultoslány! Tudja, az az igazi elf szépség, aki után hordában járnak a férfiak. Kék szem, hosszú mézszőke fürtök és ahogy most elnézem, még magasságban is illenének egymáshoz! *A rögtönzés nagymestere is lehetne, ha történetesen nem hallotta volna a pultos sóhajtozását. Igaz, az elf, bizony ember, a szépség... mondjuk átlagos és legalább van ötven éves is... *
- Most, hogy mondja, egyről hallottam. Azt beszélik pár napja látták a környéken. De többet nem tudok róla. Az arasznyi sárkányt pedig tudja hogy hívják? Gyík! Azzal talán elbánna! *Válaszol mosolyogva, majd a megszakított átváltozást látva felszisszen és nagyon halkan rászól az elfre.*
- Ennyi erővel akár tüzet is fújhatnál! *A mosolya nem tűnik el, csak egy jelentőségteljeset bólint majd a kosarába nyúl és egy tégelyt vesz elő, amit tenyerére fektetve nyújt a fajtárs felé.*
- Ami nálam nincs, vagy nem tudom megszerezni, az nem is létezik! Lefekvés előtt bekeni vele és három napon belül volt seb - nincs seb! Szagolja csak meg! Hűsítő menta, fájdalomcsillapító fűkeverék és egy jó adag titok, mert valamiből nekem is élnem kell! *Újra halkít a hangján majd felnéz a napra.*
- Alkonyatkor a tisztáson, ebben a formában!

*Bármily fajú is legyen valaki, ha legalább hétszáz évet megélt, akkor megtanulja a türelmet. Többnyire. És legalábbis Yrrezann szerint. Nem hetven-nyolcvan éve van élni, mint egy embernek, nem kell minden percet megélnie és kihasználnia, ráadásul humán az alakjában az idő elrohan mellette, hisz amíg egy szeretője röpke tíz év alatt szinte megvénül a karjaiban, addig ő egy napot sem öregszik. Ezért is választotta talán az elf alakot. Azok elélnek addig, amíg ő.*
- Csak, mert elf vagyok már eleve eldönti, hogy én csak az elfeket szerethetem? Sok szép lány akad a többi fajnál is. És, ha annyi férfi jár utána akkor én mit tülekedjek? Mi van, ha nem engem választ? Hisz csak egy elf vagyok, aki selyemöltönyt vesz magára, akinek pajkosan kócosak a szőke fürtjei, aki daliás és mégis karcsú alakú és a legtöbb nő elveszik a pillantásának mélységeiben. Egy szőrös, büdös félorknak több esélye lehet, mint nekem.
*Egykedvűen űz csúfot választott alakjából. Az elfeket mindenki az egyik legszebb fajnak tekinti, míg sárkány alakjától rettegnek, abban az alakban gyűlölik és ellene törnének. Akkor is, ha elfként a barátjuknak tekintenék és ebédlő asztalukhoz engednék, megosztanák vele hajlékukat. Az előítéletek láncaiba vert percéletű népek, kik egy faj egyedeit az adott fajról alkotott tévképzetei alapján ítélnek meg.*
- Ennyi idegen előtt nem. Négyszemközt akár versenyezhetünk is.
*Szóval a lánynak végül csak leesett, hogy mi a tényállás és fel is fedte magát előtte. Sőt, a meghívást is elfogadta. Remek. Csak remélni tudja, hogy nem Risannal vagy Fúriával futott össze és nem sárkányeledelként fogja végezni. Az öregeknél sosem lehet tudni...*
- Köszönöm kisasszony. Mennyivel tartozom?
*Nyúl erszénye felé. Közben csupán egyetlen kacsintással jelzi, hogy alkonyatkor ott lesz.*

*Van valami az elfben -sárkányban- ami miatt olyan érzés kezdi kerülgetni, amit nem szeret. Túl magabiztos, túl hidegvérű és nagyon könnyedén kezeli a mások által kivédhetetlen praktikáit.*
~Meg vagyok áldva veled!~ *Ilyen könnyen leütni a magas labdáit, sőt visszatámadni! Érzi, hogy ezen a téren méltó ellenfélnek bizonyul, nem könnyen becsapható balek, mint az _átlagos_ vásárlói.*
- Nem, távol álljon tőlem! *Szabadkozik és gondolatban még hozzátesz egy mondatot, amitől a mosolya kiszélesedik.*
~ Felőlem akár ember, mágus, de még kecske is lehet az eseted!~ *Orrát felhúzza az ajánlatra, miszerint versenyezzenek tűzfújásban. Vonásait gyorsan visszarendezi, de a fintor elárulta, hogy nem repes az ötlettől.*
- Egy darna lesz. *A férfi tenyerébe helyezi a tégelyt és másik kezével úgy nyúl oda, mintha máris átvette volna tőle a fizetséget. Évek óta nem találkozott fajtárssal, ezért ilyen nagylelkű.*
- Váljék egészségére uram! Viszontlátásra! *Mosollyal viszonozza a kacsintást, a napra néz majd visszatér korábbi tevékenységéhez: élvezi a napsugarakat, nézegeti a járókelőket és néha elkántálja az árusításhoz illő mondatai egyikét. Egészen késő délutánig... amikor a karjára fűzi a kosarat, kezébe fogja a másik csomagot és a kapu felé indul.*

// Silarona //

Balál nem próbálta meg ignorálni Sil elismerő és meglepett szavait. Zavarba jött azonban kissé, de inkább attól, hogy még sosem gondolt így erre  a növekvő erőre, hogy ennyire más lenne. Zavarában kicsit más sorrendben reagált a lány szavaira.
- Szívesen Hölgyem! Őszintén megmondom, hogy eddig mg nem figyeltem igazán, de én magam sem találkoztam senkivel, akinek a látása ilyen módon nyilvánul meg.
A mágus hallgat arról, hogy mennyire kimerítette  hatalmának halmozott használata. Vagy talán maga ez a hihetetlenül erős látomás? Hirtelen mégis a lány ágyának szélére ül, mintha csak fáradtság tört volna rá, amit könnyen orvosol egy kis pihenéssel. Valójában azonban meg-megszédült, és nem akart gyengének látszani a csodálatos, kedves lény előtt. Remélte az nem veszi zokon tőle, hogy kicsit igénybe veszi az ágy szélét.
Arcán kicsit sem hat őszintétlennek a vigyor, a gyönyörű hölgye okosabb, mint gondolta. Az ismerősnek óvatlanul nem adná oda a varázstárgyat, legyen bármily hatalma.
- Mit gondolsz Silarona, tehetnénk-e egy olyan lépést, amivel utánajárhatunk ennek a tárgynak? Ha az ismerősödnek- a szó úgy hagyta el a száját, mintha mélyebb értelmű érzelmet burkolt volna bele, akár egy bűbájt, de ennek nyoma se volt- valóban ennyire fontos a varázserejű tárgy, neked pedig a barátod- nyomta meg nyújtott, mély torokhanggal a kifejezést a nyilvánvalóan okkal féltett személyről- épsége, akkor megérdemelnéd, hogy kiterveljünk valamit. Valamit, ami nem árthat nekünk. A mágus, aki alkotta a tárgyat már nem él. Ő tudna talán legtöbbet úgy hozzátenni, vagy  elvenni az erejéből, hogy azzal is ártson nekünk. Ki tudja, talán egy véletlen szálait göngyölítjük fel. Persze, ha valóban akarod...- Kis szünetet tartott, közben hosszan véve levegőt, mint ki azonnal folytatja, amint a megfelelő szavak a nyelvére jönnek, és tényleg:- ...Vagy...esetleg ki is próbálhatjuk. Mit gondolsz?
Látott valamit átsuhanni a vörös lány szemén, amiről nem tudta azonnal megmondani micsoda.
- Megéri neked és annak, akit féltesz, ha kipróbáljuk ezt a micsodát?

/ Amíra Nox /

*Nem tudok odafigyelni a barátnőre, aki kísér. Lehet, hogy megment, lehet, hogy nem. A nagy darab férfi azonban kötekedni akar.
Ezt látom, hiába jöttem csak egy kis faluból, ilyenek mindenhol vannak.
Azzal próbálkozom, amivel minden esetben tenném.*
- Bocsánat!
*Szinte érezhető a hirtelen döbbenet. Azt hiszem, ellenkezésre számított, ahogy minden ilyen nagy darab kötekedő is. Arra, hogy akibe beleköt, az vitába száll vele.
Csakhogy abból én csak rosszul jöhetnék ki. A vita vége lehetne fizikai erőszak is, és akkor egyértelmű, hogy csúnyán meg lennék verve.
Így is kérdéses nekem, hogy mi lesz a vége.
Azonban a nagy darab inkább elfordul tőlem.
Ettől persze még nem érzem jobban magam. Emlékszem, hogy hogy védtem meg magam Mumbasától, amikor erőszakoskodott velem. Már a ruhát is lerángattam rólam a nádasban, de nem hagyhattam magam. Elvette volna azt, amit én nem akartam neki így odaadni. Még a legerősebb férfinak is vannak gyenge pontjai, és az nem csak az ágyékuk.
Felsóhajtok, majd összeborzongva a rossz emlék hatására félhangosan jegyzem meg magamnak.*
- Pont olyan, mint Mumbasa…
*Aztán nézek csak Amíra felé. Nem tudom, hogy ha megtámad ez a férfi, közbelépett volna. Így azonban félreállt előlem és én szabadon haladhatok tovább. Legalábbis azt hiszem.
A bőrömre tett megjegyzés jobban fáj, mint az igazságtalanság, hogy nekem kellett bocsánatot kérni. Hát miben vagyok én rosszabb, hogy a bőröm csokoládébarna, az ő rózsaszínjéhez képest?!
A szemeim könnybe lábadnak, de inkább büszkén felemelem a fejem, ahogy Roza mama tanította, és Amíra felé fordulok.*
- Menjünk, Amíra. Még sok a dolgunk.

*Valian nagyon nagy város, sokkal nagyobb, mint a többi, amiben jártam, vagy ami mellett elmentem eddig.
Soha nem gondoltam volna, hogy az emberek ilyen nagyon építettek bárhol is.
Sok-sok fogadó, sokféle ember. Amikor megyünk, látok kicsi méretű embereket, akik torzonborzak, szakállasak. A kószák törpéknek mondták őket.
Látok vékony, fennkölt pillantású, hegyes fülű lényeket, akik úgy vonulnak, mintha mellettük az emberek valami nehézkes lények lennének. Ők lehetnek az elfek.
De látok más népeket is.
Mindenféle színű, külsejű embereket, akik pont úgy sietnek a dolgukra, mint Menionban, vagy Norlanben.
A szemeim csillogva néznek szerteszét, és végül találunk egy szállást Amírával, amit meg is tudunk fizetni.
Nekem nincs sok darnám és lehet, hogy neki sincs, nem olyan nagy baj, ha nem kell sokat fizetnünk a szállásért és az ételért.*
- Mehetünk, semmi olyan nincs, ami nem tud várni.
*Mosolyodok vissza Amírára. Még mindig hálás vagyok neki, hogy nem kérdezősködött a korábbi jelenet miatt. Mumbasáról nem olyan szívesen beszélek.
Ha Amíra is velem jön, akkor elindulunk a kikötő felé. Kíváncsian várom, hogy mit sikerül majd kideríteni.*
- Van valamilyen terved, Amíra?

/Ryn/

Az elf egy karavánnal utazott a főváros felé. Egy fiatal nő felé terelődött a figyelme. Nem csak egy pillanatra, de a velük utazóban talált valami, ami hosszabb ideig megtartotta az érdeklődését.
A rabszolgakereskedő ezért úgy döntött, hogy inkább oda lovagol mellé és beszélgetésbe elegyed vele, hogy kiderüljön, miért is utazik a lány ezzel a karavánnal. Közben talán rájön, hogy keltette fel ennyire az ő érdeklődését.
Nem sietett előre rohanni, épp csak kicsit ment gyorsabban Szaurus a mellette haladó szekérnél, de így is csökkent a távolság közöttük.
-Mi viszi a főváros felé? Egy rokonát megy meglátogatni vagy valami hivatalos ügyet intéz?

Nemrég kaptam egy üzenetet a fővárosból. A rendemnek valamiért szüksége volt rám, így haladéktalanul útra keltem. Részleteket nem tudtam, éppen ezért siettem annyira. Hiába, mindig is kíváncsi természetem volt. Egy karavánhoz szegődtem, és együtt baktattam a kereskedőkkel. Nem nagyon álltam szóba senkivel, mert a gondolataimat túlzottan lekötötte a találgatás: vajon mégis miért hívnak? Elképzeltem számos lehetőséget, és ahogy telt az idő egyre jobban elrugaszkodtam a valóságtól.
Gondolataimból egy hang zökkentett ki, kicsivel a hátam mögül. Tekintetemet a beszélő felé fordítottam és végigmértem a férfit.
- Nos, azt hiszem hivatalos ügyet intézek majd, de nem tudom pontosan miért is megyek…- mondtam kissé elkalandozó tekintettel. Aztán észbe kaptam hogy beszélgetés közben tán csak nem kéne elbambulni.
- Na és te? – elég furcsa szerzetnek tűnt az idegen férfi.
- Jah, amúgy a nevem Ryn von Samok. – kaptam észbe.

A fiatal nő bemutatkozott, így Vogon is hasonlóan cselekedett.
-Én Vogon Beebebrox vagyok, a híres Beebebrox kereskedő családból. Gondolom, már hallottál rólunk. Én épp Kasszandra Beebebroxot megyek meglátogatni, az édesanyámat.
*Bármennyire is igazak lehettek ezek a szavak, a rabszolgakereskedőnk elfeledkezett arról a tényről, hogy néhány más egyéb ügyet is el kell majd intéznie a fővárosban. De ez betudható annak, hogy nem is igazán kellett elintézni, csupán érdekelte pár dolog őt.