Valian központja

A munka csak annyiban lett volna más, mint a hasonló többi, hogy ismert, gazdag ember volt a megbízó és az áldozat is, de…….de mint hamarosan megtudtam a háború, már itt is erősen éreztette a hatását és mivel a Főpapnő itt rendezte be a főhadiszállását, elárasztották a várost és a környéket is a katonák.
Talán kémektől, beszivárgóktól tartottak, nem tudhattam, de megtapasztalhattam, hogy ez a helyzet igen csak rosszul jött most nekem.
Már a városkapunál alaposan szemügyre vettek, minden csuklya alá bekukucskáltak, vagy hátrahajtatták azokkal, akik ezt viseltek, többek között velem is és mivel hegyes fülemet, vöröslő tekintetemet nem nagyon tudtam elrejteni, alaposan szemügyre vettek.
Ez sem tetszett, de ez még nem volt elég. Útban a célpontom felé, egy járőr megint megállított és most sokkal részletesebben faggatóztak.
Már a nyelvemen volt, hogy elmondom nekik, hogy valószínűleg együtt küzdöttünk Stern alatt, hiszen harcedzett veteránoknak tűntek, na meg, hogy maga Onoria papnő mondott nekem érte köszönetet, de ezzel csak felhívtam volna magamra a figyelmet és ezt pont nem akartam.
- Egy barátommal beszéltem meg találkozót a városban, de már egy napja késik, gondoltam elébe megyek, hátha elakadt a szekere, vagy hasonló. Úgy volt, hogy innentől csatlakozom a testőreihez magam is. – intek a hátamon lévő íj és a derekamon függő fegyverek felé.
Reméltem, hogy kielégítő a válasz és semmi feltűnő nincs benne, mehetek tovább és rövidesen már el is felejtik, hogy láttak.

//Jeremy//

*Az ellenőrző pontok, a katonák mozgása mind jelzi a valianiaknak, hogy a háború bizony lassan kézzel fogható közelségbe kerül. Egyes katonákon még most is fellelhetők a sárkányok tüzének égési sebei, az ork fegyverek után megmaradó hegek.
Akad félszemű is, olyan is, kinek arcán jól láthatón díszeleg egy ork fejsze nyomán a forradás.
Egyenruhájuk azonban tiszta és rendezett.
A hadsereg tagjai még nem fogják le a tolvajt. E vészterhes időkben nem lehet megvonni a vándoroktól a jogot, hogy fegyvert viseljenek, azonban ellenőrizni őket akkor is kell.
Gyanakodva méregetik Jeremyt is, körbeállják, s akadnak, kik hátrébb biztosítanak.
Tán kissé fenyegető e magatartás, ám érthető részükről. Már kivették részüket a háborúból, éppen Stern alatt szenvedtek vereséget, s veszítettek el számos bajtársat a csatában.
Vezetőjük végül biccent, s erre társai is félreállnak a tolvaj elől.*
- Vér elf vagy, igaz? Hallottam, milyen hősiesen harcoltatok a Sötét fenyvesben. Kár, hogy elesett.
*Jegyzi meg keserűen a tiszt, miközben társai is figyelik, a félelf elhagyja-e a kört.
Ha így tesz, odébb mehet, s nem akadályozzák útját.
Mehet a barátja elé, kinek szekere bizonyára elakadt valahol a környék útjain. Ha szerencséje van, sem kóbor haramiák, sem goblinok nem csaptak el az erdő fái közül rá.
Természetesen a kiszemelt uradalom felé haladhat tovább. Ha feltekint, még láthatja, hogy odafent egy grifflovas őrjárat szeli a levegőt. A nemes állatok szárnysuhogása oda nem hallatszik el.*

Egyértelműen nyomon követhető a katonákon az a hideg elszántság, amit a már megtapasztalt véres harcok alakítottak ki bennük, tudván, hogy az ellenfelük nem ismer semmilyen kegyelmet, ha egyszer sikerül győzedelmeskedni majd felettük……felettünk.
Ezt én sem felejtettem el, csak próbálom tudatom legmélyére száműzni egyelőre, reménykedve, hogy majd az okosok, a nagyhatalmú mágiatudó vezetőink, majd csak kitalálnak valamit. Ahogy azokban a legendás időkben, nem igaz? Nekem inkább azon kell aggódnom, hogy a jelenben megszabaduljak a gyanakvó katonák fürkésző tekintetétől, akik vagy sok hasonló sztorit hallottak, vagy csak alapból nem nagyon hisznek el semmit.
A ne titkolt fegyvereimről a vezető szemei a tekintetembe mélyednek, keresve az idegesség árulkodó jelét, de hát tolvajként épp eleget járok tilosban ahhoz, hogy ez már rég ne okozzon problémát., még ha nem is vagyok boldog a tudattól, hogy gyakorlott precizitással körbevettek.
Feszült pillanatok következnek, de magamra erőltetett nyugalommal állok, várva, hogy tovább engedjenek és mint akinek meg sem fordul a fejében, hogy nem így lesz.
A parancsnokuk intésére aztán megbomlik a kör, megnyílik az út előttem.
- Igen, az vagyok, bár csak félig, ahogy gondolom már észrevetted. – utaltam a méregetésére. – De, ott voltam…. – eszemben sem volt részletezni, hogy milyen körülmények között, - és tanúja lehettem népem áldozatának, kevesen élték túl…..nagyon kevesen.
A mészárlás és a boszorkány mágiája mély nyomokat hagyott bennem, így nem kellett megjátszanom a borzongást, ami végigszalad rajtam az emlékezés miatt.
Nem tartóztatnak tovább, így mehetek tovább az uradalom felé, remélve, hogy most már senki nem áll az utamba, és bízva abban is, hogy a levegőben járőröző grifflovasoknak kisebb gondjuk is nagyobb, egy magányos elfnél.
Ahogy lehet, úgy is fedezéket keresek, mert ha látótávolságba kerül az épület, akkor már nem mutatkozhatom. Keresek valami jó kis helyet, hogy onnan figyelhessem meg az őröket, kutyákat ellenőrizve megbízóm értesüléseinek helyességét, vagy megjegyezzem ha hibádzik valami.
A fokozódó katonai jelenlét, na meg a „testvérek” megjelenése, arra ösztönöz, hogy ahogy lehet végezzem el az akciót, aztán felmarkolva a pénzt tűnjek el a városból Kana-val együtt.

/Onoria/
*A városba érkezve veszem csak észre mekkora is a katonai jelenlét. Fizikai valómban ülök lovamon, majd Zac felé fordulok.
- Nem volt rossz ötlet a várostól messzebb leverni egy tábort háta ki kell ugranunk a bajból.
- Köszönöm nagyúr.
- Talán most kivételesen a Diplomatikus megoldást kéne választanunk. Te maradj itt keress szállást, én meg... Bejelentkezek a papnőnél.
*Vigyorodok el majd megindulok, a lovam kikötve kezemben egy Onoria főpapnő pecsétjével ellátott pergamen, majd az első őrhöz oda lépek.
- Onoria főpapnő hivatott merre találom?-
*Mutatom meg neki a bizonyítékot amire ő szíves örömest útba igazít s hamar rálelek tartózkodási helyére. S mivel ez maga a főpapnő parancsa hát utam egyenesen az ajtóig vezet. Nem tudom bejelentenek e? De ekkor már biztosra veszem, hogy a papnő tudja jöttöm. Fegyvereim nincsenek, mágiámat teljesen elfedve lépek be a nagyasszony elé.
- Főpapnő, öröm önnel ismét találkozni.- Előre dőlök enyhén majd a mellkasomra helyezem kezem.
*Megvárom míg felel, testem roppanásig van feszülve, az első jelre ki tudnék ugrani egy pillanat alatt, de valamiért úgy érzem most nem lesz rá szükségem.
- Hossin Ekko - Elmelkedek fel.- Az Ekorinok Vezére vagyok, s tárgyalni jöttem.
*Majd a pecsétes pergament felmutatom neki.
- Tárgyalhatunk békéről s szövetségről, többet nem megismétlődő méregkeverőkről. Jogosan felteheted a kérdést mért bízz meg bennem. Nem tudok rá okot mondani, de feltett szándékom, hogy felfedjem a repülő erőd rejtekhelyét.
*Várok egy pillanatot majd kezeimet hátra rakva testemről a színek elkezdenek eltűnni, testem elszürkül. Látszik szellem mivoltom.
- Szövetségre léptem Fúriával. - Jól megfigyelem arckifejezését.- S bizonyítottam is hűségem számára. Éppen a nem is oly régi Sendeli csatában, már csak egy ravasz rókára lesz szükségünk, aki már egyszer túljárt az eszén ezeknek. Ezt tudom neked felajánlani, avagy próbálj meg elkapni s vedd semmisnek az ajánlatom, de számolj a következményekkel. Láttad mire lehetünk képesek. -Majd megemelem egyik kezemet tenyeremmel lefelé legyintek.- Ezt ne vedd fenyegetésnek...
*Majd ha nem ugrik rám senki se eldőlök s kényelembe helyezem magam a semmibe, mintha egy karosszékben ülnék.

//Jeremy//

*A tiszt útjára engedi Jeremyt. Sokféle történetet hallott már korábban is, mindnek megvolt a maga érdekessége, s könnyen lehet, hogy némely igencsak légből kapott volt.
Ám Jeremy mellett szól harcedzett külseje is, tünde, féltünde mivolta, mi ritka elf alfajára utal.
Lumel’Auvrea léte, mi korábban kevéssé volt ismert, s annak eleste jelezte az emberi erők számára is, hogy az elfeknél még mindig akad meglepetés, s noha e csatában elbukták egyik városukat, ha nincs a fenyves boszorkánya, a beszámolók szerint győztek volna az orkok felett.
A tiszt maga sem érti, miért nem foglalják vissza az orkoktól a Nyugati-szeglet azon részét.
Ott van még Lanur tornya is, mi támogathatná az olassië-i csapatokat, kikben még kell, hogy legyen erő.
Ám nem egy katona dolga ezen stratégiai kérdésekben döntést hozni, az ő feladata jelenleg az utak ellenőrzése, s ezt legjobb tudása szerint meg is teszi.
A felettük elrepülő grifflovasok is segítik jelenlétükkel, figyelmükkel az alant járőrözőket, s még a tiszt is tudja, nem minden griff hagyta el velük Telart.
A főpapnő Narinnal egyeztetve úgy jött el, hogy jelentős lovas haderőt hagyott abban a városban is.
Az uradalmat jól jelzik a nyárfasorok, melyek oszloperődként törnek a magasba, jelezve, hol tartanak árnyékot az úri vendégeknek.
Amint az épület is látótávolságba kerül, már láthatók fehér falai, mik az uradalmat körbeveszik, s a zászlók is, melyek a nemesi címert hordozzák magukon.
A falakat őrzik, lándzsás, pajzsos testőrök róják végeláthatatlan köreiket rajtuk, a kapuk vastagok, erősek, ám a falakon kívül kutyás járőrök is korzóznak. A fák, bokrok, mik tisztes távolságból veszik csak körbe a falakat, takarják is eme járőrök egy részét.
Látni a gondosan tisztán tartott területet, minek egyetlen komoly funkciója van: mindent, s mindenkit látni lehessen, ki közel merészkedik a falakhoz.
A falakon belül az uradalom még őrtoronnyal is rendelkezik, mi fölé magasodik némileg a falnak.*

Bár nem tudom mi jár a járőr parancsnok fejében, azért türelmet erőltetve magamra várom, hogy eldöntse tovább enged-e vagy sem, bár ez utóbbi esetén igen csak megnehezítené a dolgom, mert még a katonákat is kerülgethetném, ami a grifflovasok jelenlétéve nem is lenn olyan egyszerű.
Nem is sejthettem, hogy most az egyszer talán félvér származásom nyomott erősebben a latban, de azért megkönnyebbültem, mikor végre utamra eredhettem ismét.
Megbízatásom helyszíne azonban nem okoz túl nagy örömöt, vagyis miután első szemügyre vételem megtörténik tisztes távolságból, hiszen a falak és a kíváncsi szemek elől védelmet nyújtó fák és bokrok között tekintélyes a távolság. És, ha ez nem is tenné nehézzé a bejutást, ott vannak a falakon járkáló őrök és a nyílt terepet kívülről strázsáló kutyások, akik láthatóan nem vesztik félvállról a feladatukat.
Általános tapasztalatom az, hogy a monotonitás és az eseménytelenség mindig rányomja a bélyegét az őrök éberségére és ez kiskaput kínál egy magamfajtának, de itt nem ez a helyzet, így lehet, hogy valaki figyelmeztette az uraságot?
A legjobban azonban az őrtorony zavar, mert onnan két ember minden kis mozgást észrevehet. A nappali bejutás reménytelen és esélytelen, marad az éjszaka, amikor talán lesznek olyan árnyékok, amelyeket kihasználva besurranhatok, megbízóm térképét is felhasználva kikerülve a tudott csapdákat és remélve, hogy észlelem azokat is, amik még rejtve vannak.
Felmerült bennem, hogy egy őr gúnyájába bújok bele, de egyik sem járőrözik egyedül és akkor még ott vannak a kutyák. Inkább megpróbálom elkerülni őket. Hogy elkerüljem, hogy a nyomomba szegődjenek, arra való a bors. Jó időre tönkreteszi a szaglásukat, ha beleszippantanak.

//Jeremy//

*A falak körül járőröző őröket egy idő után leváltják. Ez, természetesen órák múltán következik be, miként az őrségváltás a falakon is.
A biztonságért felelős parancsnok igyekezett úgy megszervezni, hogy amíg az egyik őrségnél zajlik, addig a többi figyelhessen. Így a toronyból olyankor azt a területet tartják szemmel, ha a toronyban váltják az őröket, akkor a falakon épp nincs váltás, a kutyás őröket pedig egy harmadik időpontban cserélik.
A főkapuhoz tisztán tartott út vezet, melyet szintén nem szegélyeznek nagy bokrok, netán fasor.
Könnyen lehet, a nevezett nemesnek van némi paranoiája, hogy ilyen mértékű őrséget tart fent saját maga biztonságára.
Minden esetre elég darnája van, hogy megfizesse őket, hisz jelentős részük nem szívbéli hűségből strázsálja az uradalmat.
Éjszakára is akadnak éber őrök, noha a szabad területen fáklyáknak nincs nyoma, sem tüzeknek, mikkel még meg is világítanák a falakon kívüli „senki földjét”.
A térképen látható egy hátsó, jóval kisebb, rejtettebb kapu is. Tán az úr tartja, hogy szükség esetén egérútul szolgáljon számára, tán titkos üzelmeit bonyolítja azon, ezt nem tudni.
Vendég érkezik, kinek hintajának díszítése jól látható még messziről is. Aranyozott.
A kapu nyitásakor látható, hogy a kísérő testőrök az úr bejelentésével vesződnek, s hamarvást nyílik is a kapu, jelezve, várták a jövevényt. Egyes őrök sisakja megvillan a falakon is, midőn felfigyelnek az érkező mozgására.*

Semmi nem kerüli el a figyelmem, legalábbis megpróbálok mindent megfigyelni, az őrök számát, a bejárt útvonalukat, hogy mikor váltják őket, milyen sorrendben, de egyszerűen nem látok rést a védelmükön.
Fogalmam sincs, hogy mit őrizhet bent a nemes, vagy miért kell ennyire védelmeznie, de tény, hogy nem sajnálta a pénzt és az időt, hogy olyan zsoldosokat fogadjon fel, akik értik a dolgukat és a napi unalmas rutin sem lohasztja az éberségüket.
Kezdtem úgy érezni, hogy nagy fába vágtam a fejszémet és túl magabiztosan ígértem Cornelius-nak a zsákmány megszerzését.
Lassan leszáll az éjszaka és azt vettem észre, hogy a mindennemű fedezéktől megtisztított területen a sötétség vette át a hatalmat és semmivel nem igyekeznek megvilágítani.
Miközben várakoztam, a fejemben memorizáltam az úr által adott térképet és most lassan, a sötétséget kihasználva a hátsó kiskapuhoz kezdtem lopakodni, amit minden bizonnyal szintén őriznek, de talán azt nem olyan intenzitással.
Mielőtt a falhoz rohannék meglapulok és milyen jól tettem, mert díszes hintó érkezik, ami nagyúr érkezését sejteti és talán van annyira fontos, hogy most minden őr figyelme oda terelődjön.
Ha van megfelelő pillanat, akkor ez az, hogy elérjem a titkos kiskaput és minden lopakodási mágiámat bevetve, át tudjak surranni rajta.

//Jeremy//

*A kapuk kitárolnak, s az őrök az érkezőt figyelik, megosztva ezzel figyelmüket. A pillanat hát megérkezett, s nem biztos, hogy sokáig tart.
A hátsó ajtót nem őrzi kívülről senki. Az őrtorony is az érkezőt figyeli, s tán egy pillanatra szabaddá válik az út, hogy egy besurranó észrevétlen jusson a titkos be-, kijárathoz.
Zárva van, természetesen, noha ez talán egy besurranónak nem okozhat leküzdhetetlen problémát. Lopakodó mágiája nem aktivál a nyílt téren néhány csapdát, mit anélkül könnyedén működésbe hozott volna.
Ha van módja, mivel a zárat nyitni tudja, odabent már az udvarház falán belüli kép fogadja. Az őrség java része, kik nem a falakon vannak, odabent pihennek, s az egyik váltás épp a kutyásokat készül leváltani.
Az érzékeny szaglású őrök engedelmesen ülnek gazdáik lábánál, várva, hogy az eligazítást végző tiszt, egy félszemű tünde, kinek hosszú, szőke haja hátát verdesi, min egy kard fekszik átvetve tokjában, befejezze mondandóját.
Azonban titokzatos besurranó jobb, ha odafigyel, a bejárat nem őr nélküli, s, ha nyílik az ajtó, az csupán hangtalanságával van bárki mellett.
Mozgására azonban felfigyelhet az őr, s ez már okozhat problémákat. Eme őr ugyanis felkapja fejét, s odapillant.*

Erővel nyomom el zakatoló szívem dobogását, ahogy hangtalanná és könnyűvé varázsolt léptekkel surranok át a falig tartó területen. Nem harsan fel riadó, nem kiabál rám senki, így pár perc hallgatózás után megpróbálkozom az kapuval, bízva benne, hogy a hintó vendége még leköti kicsit az őröket.
Nem ér váratlanul, hogy zárva van, de nem valami bonyolult szerkezet, így nem tart sokáig a tolvajkulccsal kinyitnom és már csak azért kell fohászkodnom a tolvajok istenéhez, hogy a zsanérok ne nyikorogjanak. Imám meghallgattatik.
Mozdulatlanná dermedek, míg tekintetem igyekszik minden részletet felfogni a benti területről, hogy eldöntsem, merre tovább.
Sok az őr és, amiért elnyomok egy átkot is, kutya is van jó pár. Ha szerencsém kitart van a belső fal mellett bokor, vagy más fedezék. Sötét ruhám és a mágiám talán elég hozzá, hogy ha valaki felém pillant, akkor csak valami elmosódó foltot lásson, én meg mire még egyszer meggyőződhetne róla, hogy lát is valamit, már egy fedezék mögött rejtőzhetnék, az őr meg azt hiheti csak a szeme játszik vele.
A szám elé már a besurranás előtt egy kendőt húztam, egyrészt, hogy minél kevesebb bőrfelület világítson, másrészt a kutyáknak elszórt borstól sem szeretnék tüsszögni. Ha lehetőségem van rá, egy-egy megállásnál, mindig szórok ki egy kicsit, hiszen a járőrözés során bármikor belebotolhatnak a nyomomba és azt nem szeretném, ha utánam jönne bármelyik is.
Ha az őr nem tesz semmit, akkor megpróbálok további fedezékeket keresni, lehetőleg felhasználva a nemes térképét és elkerülve a látható és láthatatlan őröket, csapdákat. Óvatos vagyok, minden lépést megfontolok. Ha lehetőségem van rá a vendéget is szemmel tartom. Talán mögötte van a legtöbb esélyem besurranni.

//Jeremy//

*A kapu hangtalan moccan. S az udvar odabent már nem olyan tiszta területű, mint a fal külső oldala. Akad bokor, dísznövény, mi szépíti a nemesi udvarház belső területeit.
Emögé bebújhat a besurranó, noha az őr észleli a mozgást, látni már nem látja a félelfet.
Bizony odasétál a kapuhoz, s meg is szemléli azt. Csukva van, ám nem zárva.
Az őr megcsóválja a fejét. Nem tudja, ki hagyta nyitva, nyilván erre majd jelentésében ki fog térni, hogy számon kérjék a felületes őrt, ki nyitva hagyta az udvarház jól őrzött hátsó bejáratát.
Kulcscsomóját veszi elő, s azzal zárja be a kaput.
Mostantól nem kell aggódnia, úgy gondolja, hogy bárki bejöjjön ott.
Jeremy eközben borsot szórogat le, merre jár, hogy megzavarja a kutyák szaglását.
A félszemű elf befejezi az eligazítást, s a kutyások járőrök megindulnak a főbejárat felé.
Eközben a hintóból varázslatos szépségű nő száll ki, s egy megtermett, saját súlyát hangos szusszanásokkal vonszoló férfi. A hintó megkönnyebbülten nyög fel, midőn terhe elhagyja utasterét.
A nő körbenéz, testhez simuló ruhájára könnyű köpenyt terített csak, hisz az idő nem oly hideg, hogy feltétlenül fáznia kellene.
A kocsist az udvarmester igazítja el, hová is álljon, s hová is vigye a lovakat.
A katonák tekintete eközben a szép nőt kíséri, ki a termetes uraságot kíséri útján az udvarház főépülete felé.
A fehér oszlopsoron belül már látható is a vendéglátó, ki maga jött elő a vendég fogadására.
Nem túl idős, nem túl fiatal, hajában egyetlen ősz tincs gondosan hátrafésülve különös ismertető jelet mutat.
A hintót kísérő testőrök uruk intésére szintén leszállnak lovaikról, s az őrparancsnokhoz lépnek.
Az elf üdvözli őket, s utat mutat nekik a katonai szállások felé, miközben a testőrök vezetője ura után siet. Az udvarmester eközben a főépület oldalsó bejárata felé tart.*

Visszafojtott lélegzettel figyeltem egy sűrű díszbokor takarásából, ahogy az őr először gyanakvóan körbenéz, majd elsétál a kapuhoz, hogy ellenőrizze. Nyilvánvaló, hogy látott valamit, de miután ismételten körbenézett és némi fejcsóválás után visszazárta a kaput, úgy láttam megnyugodott.
~ Visszafelé nem árt észben tartani, hogy időt kell szánnom a kinyitására. ~ véstem az eszembe, mert ha gyors távozás kell, lehet ez a pár perc is számít majd. ~ Na meg, hogy ennél az őrnél van kulcs is. ~
Felmerül bennem, hogy nagy hasznát venném, de ha sikerülne is anélkül leütnöm, hogy felhívná magára a többi, szép számú őr figyelmét, a hiánya, akkor is előbb-utóbb feltűnne és én meg még nem tudom, mennyi időmbe telik eljutni a dobozig és vissza. Ez egyelőre elvetve.
Újabb pillantás a kutyák felé, de némi megkönnyebbülésemre, azok távolodnak, igaz nekem meg arra kell mennem.
A félszemű elf parancsnok most a saját katonái helyett a hintó őrségét igazítja el, amiből két utas száll ki. Az egyik igézően szép nő, a másik egy hájpacni, aki alig bír lemászni. Vajon férj és feleség? A fickó biztosan dús gazdag, ha ez a szépség vele tart.
Egy pillanatra bosszúság suhan át az arcomon, de hát nem ezért vagyok itt, vár a munka.
A kocsist is eligazítják, aki el is üget a lovakkal és a hintóval, miközben a vendégek elé is megérkezik valaki, aki minden bizonnyal a házigazda. A férfi középkorú, átlag alkat és feltűnő rajta egy fehér hajtincs. Talán valami nagy tragédia mementója?
Úgy vélem lassan akcióba lendülhetek. Az őrök figyelme még megoszlik a vendégek, az uruk és az idegen katonák között. Az udvarmester pedig épp a ház mellékbejárata felé halad, akinek nyomdokain lehet esélyem bejutni.
A megbízóm általi térképet magam elé idézve, igyekszem elkerülni az udvaron lehetséges csapdákat, vészjelzőket, rejtekről-rejtekre haladva, nesztelenül továbbra is, amit mágiám erősít.
Mikor az előttem haladó kinyitja az ajtót figyelek, hogy esetleg mögötte látok-e őrt, vagy, hogy zárják-e az ajtót, mert ettől függ, hogy ezt az utat választom-e.

//Jeremy - bocsi a késés miatt//

*A vendéglátó mosolyogva fogadja termetes vendégét, s felvillanó pillantása mutatja, legalább annyira örül a fiatal nőnek is.
Utóbbi szemét nem süti le, s kihívó pillantással válaszol, midőn kissé lemaradva siklik ura mögött.
Az udvarmester eközben belép az ajtón, s be is húzza maga után, noha a zár nem kattan, így sejteni lehet, hogy az ajtó csupán csukva, s nem zárva van.
Az ajtón belül őr nem látszik, ám az udvarmester megtorpan egy pillanatra. Cseléd siet elé, kivel vált néhány szót, s ezután együtt haladnak tovább.
A térkép az udvaron jelölt csapdákat jól jelzi, s ha figyel, Jeremy is sikerrel juthat el az ajtóig.
Az őrök az urak távozásával lassan vissza is térnek korábbi teendőjükhöz, s látják el feladatukat is, immáron magasabb szinten.
Odabent az udvarmester távozása után a helyiség üresen áll.
A folyosó üresen kong, noha még itt is szőnyeg borítja a hajópadlót, s kisebb trófeák a falat.
Az egyik csapda is itt van, a szőnyeg alatt elhelyezve, mit nem jelöl a térkép.
A szőnyegen leheletnyi kanyar látszik, hol a belépők el szoktak haladni, lábaikkal nem tapossák a kapcsolót.
A rálépő lépését követőn halk kattanás hallik, noha újabb esemény látszólag nem történik.
Ám az óvatlan járókelő nem tudhatja, hogy mi következik ezután.
Ha Jeremy időben észleli, s elkerüli azt, a kattanás elmarad, s ő tovább haladhat.
Beljebb egy fehérnép halk nyögései hallhatók diszkréten.
Az ajtó mellett elvezet a folyosó, s tovább egy elágazás nyílik. az egyik oldalon őr áll, a másikon egy cseléd pakolgatja az ágyneműt.*

//Semmi gond, várok türelmesen //

Tisztában vagyok vele, hogy ha a vendégeket a ház ura már beinvitálja, akkor az őrök figyelme teljes egészében visszatér és egy fűszál rezzenése sem kerüli el a figyelmüket, ezért igyekeznem kell. Fél szememet így hát rajtuk tartottam, míg a másikkal a férfit követtem, aki ha szerencsém van, bejuttat az épületbe egy olyan bejáraton, amit a személyzet használ és így eltűnhetek szem elől, mielőtt valaki kiszúr.
Kimondottan jókor jöttek a látogatók és főleg a nő, aki minden tekintetet magára vont, nem kevéssé a vendéglátóét is. No csak! De hát nem ezért vagyok itt!
Az utolsó rejtekhelyen meghúzva magam feszülten hallgatózva, halvány mosolyt engedek meg, ahogy nem hallom a retesz csattanását.
~ Remek! ~
Pár pillanat múlva már a belső oldalon lapulok. Megvárom míg a férfi és az egyik cseléd csevelye véget ér, aztán még kicsit várok. A csend egyértelműen jelzi, hogy egyedül vagyok a teremben.
Örülök, hogy szőnyeg van, bár a mágiám így is hangtalanná varázsolja a lépteimet.
Mivel tudom, hogy nem minden csapda van feltüntetve megbízóm térképén, így olyan átlátszó csapda, mint ami a folyosó szőnyege alá van rejtve, nem okozhat gondot, hiszen a személyzet által koptatott nyom szinte világít nekem.
Újabb mosoly, ahogy a nyögéseket hallom, onnan biztos nem esik a nyakamba senki egy hamar. Talán pont a folyosó őre az egyik.
A saroknál leguggolok és úgy lesek ki. Hát az őr terén tévedtem, az sajnos ott áll, de a másik irányba csak egy fehérnép teszvesz.
Az őrt lehetetlen megkerülni, ha csak valaki el nem csalja onnan.
Rövid kis fúvócsövet veszek ki az egyik zsebemből és apró tüskét (mint egy kis tövis) helyezek bele.
Nincs bekenve semmivel, csak figyelem elterelésnek szánom. Megcélzom a nő lábát a szoknya vonalában és útjára bocsátom. Remélem elég hangosan kiált, hogy odacsábítsa az őrt. Akkor én is suhanhatok arra, amit az őr annyira vigyáz.

//Jeremy//

*Jeremy haladását nem akadályozza semmi. Éles tünde szemei jól jelzik számára a csapdát, mi nem is oly titkos, főképp, hogy ki e folyosót járni szokta, mind tud róla.
A tüske, mit a cseléd lábára kilő, valóban hatásos.
A nő felsikkant, odakap a fájdalom helyére, elejtve a kezében tartott holmit, mi szétszóródik körülötte.
Az őr ezt hallva figyel oda, noha nem mozdul. Zord arcán átfut némi derű, mi azt jelzi, mulat a nő ügyetlenségén.
A nő a tüskét keresi, mit meg is lel, még lábán.*
- Unatkozol, Herb?
*Szemrehányása élesen jut el az őrhöz, metsző pillantása sejteti, igen nehezményezi a csínyt.
Azonban az őr erre már ismét odapillant.*
- Végezd a dolgod, Mione, én is azt teszem!
- És közben gyerekes csínyeket csinálsz?
*Az őr ekkor unja meg a távolba kiáltást, s kíváncsiságát is felkelti a vád. Körbenéz, majd, miután kettőjükön kívül ne lát egyebet, el is indul a nőhöz.
Odaérve elhajol a hozzávágott tüske elől, melyet Mione bizonnyal neki szánt, s a nő vérző lábát dörzsölgeti.*
- Ez egyáltalán nem vicces, Herb.
*A férfi a tüskét keresi maga körül, mit az előbb vágott hozzá a cseléd.*

Az árnyékban, a fal mellett lapulva várom izgatottan, hogy vajon sikerül e az elterelésem és a kis tüske beváltja-e a hozzá fűzött reményeket, de úgy látom, hogy igen. A nő felsikolt a váratlan, szúró fájdalomra és önkéntelenül is odakap, amire elégedett félmosoly jelenik meg az arcomon. Ám az őrt nem abból az empatikus fajtából faragták, mert továbbra is csak áll a helyén és csak némi káröröm az egyetlen reakciója, ami nekem nem túl biztató.
Szerencsére a szobalány teljesen félreérti a helyzetet és nem valami csípős bogárra gyanakszik, hanem az együttérzés hiányában szenvedő őrre, ami arra utal, hogy nem áll távol tőle az ilyesmi, szórakozott a nővel máskor is.
Már azon töprengek, hogy most mi lesz, mikor mégis csak felém fordul a szerencse kereke és a férfi kíváncsian a lányhoz sétál, hogy megnézze mit sipákol.
Így megnyílik előttem az út, hogy a háta mögött elsurranjak és tovább haladjak a célom felé.
Továbbra is igénybe veszem a tolvajt segítő mágiámat, ami nesztelen továbbjutást segíti elő.
Remélem, hogy semmit nem vesznek észre, de maximum egy árnyat látnak elsuhanni.

*Jeremy sikere csupán pillanatokon múlik. Ám e szakmában néha valóban csak pillanatokon múlik minden, s e pillant most eljött.
Mágiája, s gyakorlottsága átsegíti, hogy egy sas szemével vegye észre a kínálkozó lehetőséget, mi éppoly apró, hogy csak ő használhatja ki.
Sikerrel jut át az őrön, s valóban sikerrel kerüli el, ugyanis Herb még mindig Mionéval foglalkozik, s bár nem leli a tüskét a szőnyeg magas, vastag szálai között, úgy dönt, a cseléd nem éri meg a fáradtságot.*
- Legközelebb ne sikongass egy bogárcsípés miatt!
- Egy bogár?! Láttad te a vért?
- Egészségesebb leszel tőle. Dologra, azért kapod a kenyeret!
*Ezzel ő maga visszatér helyére. A cseléd ugyanezt teszi, noha morgolódik még az orra alatt, mindenféle faragatlan, arcátlan tuskókról, akiknek épp csak annyi eszük van, mint az említett faanyagnak.
Jeremy ekkor már eltűnik szem elől. Az udvarház belső berkeiben jár, nem áll minden ajtó mellett őr.
Beljebb már díszesebbek a falak, freskók borítják őket, melyek hűs, árnyas lugasra emlékeztetnek.
Ha a térképre gondol, nos ezek az uraság külső szobáiba vezetnek, ám még lépcső is visz feljebb majd.
A lépcsőfeljárót okos csapda őrzi, mi szemmel nem látható. Varázslat, melyet fajtársa hozott létre.
Elf mágia őrzi a feljárót. A térkép is csupán mágikus csapdát jelöl, mibenléte azonban ebből nem derül ki.*

Igen, ebben a szakmában meg kell látni a kínálkozó lehetőséget és azonnal élni is vele, hiszen lehet, hogy aztán már nem lesz rá alkalom és akkor ugrik a megbízás. Persze kockázatos is, de hát ez ebben az életben az izgalmas, nem igaz?
Az őr csak szinte egy pillanatra figyelmetlen, egy töredék ideig inog meg a munkája teljesítése közben, hogy egy kis cukkolással feldobja az egyébként unalmas szolgálatát.
Míg a beszédük még azt a lehetséges kis neszt is elnyomta, ami keletkezhetett volna, már a másik folyosón suhantam és visszalesve láttam még épp láttam, hogy az őr árnyékát, ahogy visszatér a helyére.
Nyilvánvalóvá vált, hogy most már a kastély urának fenntartott részeken járok és tudtam, hogy közeledem a célomhoz, de……még nem vagyok ott. Még csapdák állnak előttem és bár itt kevesebb őr jelenthetett veszélyt rá, azért fokozott figyelemmel kell lennem.
Feljebb kell jutnom és erre természetesen a lépcső volt a legrövidebb és legegyszerűbb út. Ám, ha én lennék a hely ura, akkor a csapdáimat pont ide tenném, hiszen annyira adja magát az út.
És a megbízóm által adott térkép is azt jelzi, hogy van ott valami. Az a kevés mágikus tudásom valószínűleg kevés ahhoz, hogy hatástalanítsam, bár érezni éreztem a jelenlétét, így a legegyszerűbbnek úgy tűnt, ha megpróbálom megkerülni.
A lépcső oldalfalán és korlátján tervezem feljutni, a mászás sosem okozott gondot.

*A csapda, mit fajtársa tett, a feljárót őrzi. Adja magát a helyzet, hogy ha nem ismeri mibenlétét, a behatoló inkább kikerülje a vélt helyet.
A korlát, s az oldalfal egy ügyes félelfnek nem okozhat kihívást, s ha fellépdel rajta, nesztelen mozgása sem kelt zajt.
Odafent nem várja őr. Azonban lépése nyomán lába nem mozdul többé. Nem látni, mi fogta meg csizmájának talpát, tán mágia ez is, ám az idő bizony egyre fogy, s Jeremy mozdulatlan áll a lépcsőn.
Odalent még nincs mozgás, noha soká nem várhat arra, ne is legyen.
Az első két őr hamarvást érkezni fog, lépteik zaja csakhamar felveri a csendet, még a folyosók szőnyeggel borított talaján is hallani, miként óvatlan, magabiztos lépteik puffannak.
Időszerű megoldani a problémát, hisz ha ott látják, csakhamar az udvarház is tudni fogja, behatolót fogtak odabent.
A bejutás eddig tán simán ment, noha nem volt haszna, ha e pillanatban fény derül rá.
Ha a tolvaj talál megoldást, odafent nyugalom honol, s még láthatja is, miként lépdelnek át az őrök a lenti téren, kerülve ki gondosan a feljáró alját. Azonban, ha megoldani nem sikerül, odalent tétlenül nézik a behatolót, s egyik kezében kürt villan. A kürtszó immáron tisztán hangzik az egész udvarházban.
Ha megoldja, fentről szemlélheti akár észrevétlen az őrök távoztát, s maga tovább haladhat.
Ez bizony az uraság személyes tere. Idefent már csak ő lenne, ám vendégeivel van elfoglalva.
Jeremy keresheti hát tovább, miért érkezett.*

Minden lépésem előtt hallgatózva osonok fel a lépcső korlátját használva kapaszkodónak, de elégedetten veszem tudomásul, hogy itt már nem tartották szükségesnek őrt állítani, biztos nagyon bíztak a lépcsőnél elhelyezett mágikus csapdában.
Ám, ahogy felérve a folyosó talajára huppanok hangtalan macskaugrással, rá kellett jönnöm, hogy a ház biztonságára ügyelő mágus ügyesebb munkát végzett, mint amire számítottam.
Mintha valami igen erős ragacsba léptem volna, csizmám talpa egy tapodtat sem mozdult, hiába rángattam egyre idegesebben, hiszen kihegyezett hallásomat megütötte a közeledő őrjárat lépteinek hangja. Tudtam, hogy csak perceim vannak hátra, hogy felfedezzenek, ha nem leszek képes kimászni a csávából és eltűnni szem elől.
Nagyon elkeserítő tudni azt, hogy a nehezén túljutva, szinte karnyújtásnyira a sikertől fogok elbukni, ha nem találok ki sürgősen valamit.
Mivel a mágiám kevés, hogy megtörjem a csizmámat kötő varázslatot és mert remélem, hogy ez csak a lábbelimre hat, egy módon érzem esélyét megszabadulni tőle, ha kibújok belőle és mezítláb suhanok az emeleti fal takarásába, ahol zakatoló szívvel, de észrevétlen vészelhetem át, míg a földszinten elhalad a két őr.
Ha az istenek épp elfordítják rólam a tekintetüket és nem csak a csizmámat, hanem a lábamat is megköti a varász, hát akkor nagy bajban leszek, ezt már nem igen lehet kimagyarázni.

*Jeremy sikerrel lép ki csizmáiból, hogy tovább osonhasson.
Mezítelen talpai nem csapnak zajt, mint macska, ki néma léptekkel halad, úgy tűnik el a katonák szeme elől, mielőtt még felfedezhetnék őt, s csizmái, mik ott meredeznek a lépcsőhöz ragadva, már nem keltik fel az őrök figyelmét.
Azok tovább sétálnak, hát a térkép szerint haladhat tova, mi előbbre viszi. Tán közel lehet már, hisz olybá tűnik, nincs már előtte újabb őr, csupán nyitott-csukott ajtók sora, s gazdagon díszített falak, padlók, cirádás bútorok.
Hamarvást közel kerül a dobozhoz, mi úti célja volt, s szemlélheti, vajon óvja-e még varázslat.
Két doboz pihen a polcon egymás mellett, szakasztott másai egymásnak.
Nincs trezorba zárva, nem őrzi katonák regimentje, a szoba mélyén, a polcon pihen, ikertestvérével.
Jeremy akár ki is nyúlhat érte, s megfoghatja azt.
A szobába kintről beszűrődő fény megcsillan a díszítésen.
Az uraság vendégeivel van elfoglalva, az őrségen pedig átjutott.*

Nem ez az első besurranásom, így tudatosan csitítom el dobogó szívem hangoskodását, amíg az utolsó pillanatban a folyosó falához lapulva nézem égig, ahogy az őrök elmasíroznak alattam és egy pillantásra sem méltatták elárvult csizmáimat.
Pár percig még mozdulatlanul állok, ahogy eltűnnek szem elől, de aztán azonnal mozgásba lendülök.
~ Pedig jó csizma volt! ~ vetek még egy pillantást a beragadt lábbelimre, de aztán meztelen talpakkal, máris tovább osonok, amerre az emlékeimbe vésett térkép szerint a ládikát találom.
Éles hallásom azt jelzi, hogy nincs ezen a részen senki, de azért ügyelek, hogy a fal mellett maradjak, ki tudja még milyen varázslatot tervezett ide a ház védelmezője, bár van egy halvány érzésem, hogy a védelem nagy részén már túljutottam.
Végül rövid időn belül ott állok a célpontomnak megjelölt teremben és már a dobozok is ott állnak tekintetem kereszttüzében. Mondom dobozok! Egy dobozról volt szó, nem kettőről.
Nem nehéz kitalálni, hogy itt állnak előttem az utolsó csapdák. Az első, hogy valószínűleg, ha a rossz ládikát veszem el, akkor az beindít valamit valami csúnya dolgot, vagy riasztja az őröket, vagy mindkettő. És ez még akkor is igaz lehet, ha a jó dobozt markolom e. Ebben olyan biztos vagyok, mint ahogy itt állok, hiszen semmi nem védi az értékes zsákmányt, csak ki kéne nyújtani érte a kezem.
~ Túl nyilvánvaló és a csapdában lehet a csapda, ~ dünnyögöm magamban, mert egy tolvajnak ez fel kell, hogy tűnjön.
~ Ez a tipikus „tudom, hogy tudod, hogy tudom” szituáció. ~
Megpróbálok előbb az egyik, majd a másik ládikára koncentrálni, hiszen ha nincs is kiemelkedő mágikus képességem, magát a mágiát megérzem, talán az egyik láda elárulja magát.
Ha ezzel sikerül lelepleznem, már csak a másikat kell úgy leemelnem a polcról, hogy az ne indítson be semmit.
Hoztam magammal egy kis szütyőben homokot, most azt méricskélem, hogy kb. mennyi súlya lehet a ládikának, hogy körülbelül annyit tegyek majd a helyére, ha villámgyorsan kicserélem.
Persze ehhez mindennek össze kell jönnie.

*A tolvaj csendesen surran a házban, míg eljut a várva várt célig.
Meglepetése bizonyára még arcára is kiül, midőn megpillantja a két, szakasztott egyforma dobozt.
Könnyen lehet, hogy valódi csapda várja őt, noha fogalma sem lehet arról, mi a csapda lényege.
Jeremy gondolatai sebesen követik egymást, mígnem megoldást gondol ki a problémára.
Mágiát bizony a dobozokban magukban nem lel, s rajtuk sem. Azonban alatta rejlik valami. Az egyik doboz alját varázslat óvja. No, nem fogja, s nem is zuhan semmi az óvatlan enyves kezűre, ha megfogja, netán megmozdítja.
Látszólag nincs foganatja neki, ha működésbe is lép valami.
A másik nyomán sincs hirtelen feltörő tűzáradat, netán a szobába rontó őrök tűhegyes fegyverei.
Ha választ, megmozdíthatja bármelyik dobozt, s helyére is helyezheti büntetlenül a magával hozott zacskót. Ha volt lehetősége a doboz súlyának megfelelő mennyiséget kimérni a szütyőbe, az nem hoz mozgásba semmit.
Már csak a félelfen múlik, mihez kezd zsákmányával.
Megpróbál meglépni, netán belepillantani, mit is rejt a díszes doboz, mi ezeknek a lanuriai uraságoknak kimondottan sokat megér.*

A legalaposabb vizsgálat sem oldja meg a rejtélyt számomra, hogy vajon melyik doboz az igazi, mert, hogy az egyik vagy talán mindkettő csapdát rejt, abban szinte biztos vagyok. Hogy miféle, azt azonban nem lehet tudni. Két választás áll előttem, mégpedig az, hogy csak az egyiket viszem el, a szerencsére bízva, hogy az a jó lesz, vagy mindkettőt, de ezzel biztosra véve, hogy azonnal riaszt a helyzet valakit vagy valamit.
Mivel csak megbecsülni tudom a dobozka súlyát, már az is kész szerencse lesz, ha sikerül késleltetnem a csapda elindulását, ráadásul minkét helyre juttatnom kell valamit.
Abban bízom, hogy talán elég gyors leszek és mire felhangzik bármilyen riasztás, már elég egérutat nyerek.
Egyébként sem álldogálhatok itt sokáig, mert nem tudom nem-e ellenőrzik időnként a szobákat, ezért a lehető leggyorsabban kell döntenem.
Mindkét dobozt elemelem hát, valamennyi súlyt téve egyik és másik helyére is, aztán a ládikákat a hátamra erősített kis iszákba rejtve, sietősen, de továbbra is halkan megkezdem visszafelé az utam, de ha találok egy ablakot, ahol ki tudok mászni, akkor ezt a lehetőséget sem szalasztom el, hogy minél előbb kint legyek a házból, ami könnyen rám csukódhat, mint egy egérfogó.

*Jeremy első tette szerencsés. Nem robban orcájába semmi, nem szakad a nyakába a plafon, láthatón semmi nem történik.
A szoba csendes marad, nem változik meg semmi, nem indul átok, mely netán elaltatná a tolvajt.
Hihető, hogy a szerencse nem pártolt el tőle, s a súlyok a helyükön maradtak, rendben tartván a szoba polcát, s a dobozkákat.
Jeremy érzékei bizonyára kiélesedtek, s bizonyára úgy pillant a két zsákmányra, mint holmi kincses ládikákra, mik mégis égethetik zsebét, s nem azért, mert forrók lennének, hanem mert vészt hozhatnak tulajdonosukra.
Ha útnak indul, s netán kimászna egy ablakon, vagy kilépne egy ajtón, halovány fényesség villan háta mögött, s egy dallamos hang szól utána.
Nem női, egy elf hangja az, mi utána szól.*
- Nem gondolnám, hogy más tulajdonával kezedben messzire juthatsz odakint.
*Ha megfordul, egy félszemű tünde pillant vissza rá. Tán láthatta is, az őrség parancsnoka az, ki igazgatta a harcosokat odalent.
Nincs kezében kard, sem tőr, nyíl hegye sem feszül a besurranó hátának, mellkasának.
Fél szeme végigsiklik a tolvajon, s arcán keskeny mosoly suhan át.*

Minden idegszálam megfeszül és minden érzékszervem maximálisan működik, hogy bármi szokatlant, akár a levegő legkisebb rezdülését is észrevegyem miközben kifelé igyekszem a szobából, ahol sikerült bezsákolnom nem is egy, de két ládikót. Még ha az egyik csupán másolat, akkor is sokat ér és ezzel még pluszban megtoldhatom az amúgy sem kis tiszteletdíjamat.
Meztelen talpaim hangtalanul surrannak az ajtó felé, hogy valamelyik folyosón lévő ablakon a távozás mezejére lépjek. Nem esem abba a tévképzetbe, hogy már túl vagyok a nehezén. Nem, amíg a munkámért kapott díjtól nehéz zsebbel nem heverészek egy másik város bordélyában, egy kellemes női társaságban.
Ettől függetlenül, minden egyes lépéssel közelebb érzem magam a sikerhez, egészen addig, amíg el nem ér a hang.
Meg kell hagyni, hogy ahhoz képest, hogy egy hallatán egy tőr vagy egy nyílvessző hideg csókjának érintésére számítok, a hang kellemesen dallamos és lágy.
Minden esetre kezemet látható helyen tartva, lassan, nagyon lassan fordulok meg.
~ A félszemű őrparancsnok! ~
Őszintén meglepődök, mert nem rá számítottam és arra sem, hogy fegyvertelenül áll velem szemben, bár, arra is mérget vennék, hogy egy pillanattal ezelőtt még nem volt sehol. Mágia?
De nem éreztem semmi ilyet.
Az a mosoly azonban nem tetszik.
- Azt nem tudhatod, hisz nem ismersz? – szólaltam meg és megleptem még magam is, hogy ez mennyire gondtalannak hangzott, pedig ez véletlenül sem volt igaz. – Csak így egyedül? – néztem körbe látványosan.
Az az ablak nem volt olyan messze és a mágiám talán segítene, hogy a gyors menekülés, nagyon gyors legyen. Lábaimban megfeszültek az izmok.

- Téged nem, de magam, s embereim igen.
*Hangja magabiztos, s egyáltalán nem gunyoros, s nem is öntelt, mit várhatna az ember egy vélhetően győztes helyzetben lévőtől.
Jeremy nem is tudhatná, hogy már egy ideje a szoba rejtekajtaján keresztül figyelte őt, s csupán arra várt, hogy indulásnál hátat fordíthasson neki. Nem a dobozok elvétele volt, mi idecsalta, már sokkalta hamarabb, a lépcsőnél lezajlott incidens riasztotta az őrség elf parancsnokát.
Hogy odakint mi várja a besurranó tolvajt, arról még nem beszél, ám egyetlen szeme figyelmesen mered láthatóan ugrásra kész tolvaj láttán.
A kérdést elengedi füle mellett, s a látványos körbe pillantásra sem reagál érdemben semmit.*
- Vér elf külsőd ellenére van benned valami.
*Tűnődik, s nincs szüksége túlzottan sok időre ahhoz, hogy megállapítsa, a tolvaj egy félvér.*
- Csak rajta!
*Mosolyodik el, s fejével int az ablak felé.*
- Menj! Kíváncsi vagyok, meddig jutsz odakint.
*Nagyon jól tudja, hogy a tolvaj mit is visz el, s megbízója nem ok nélkül őrizteti annyira. Őt is azért bízta meg, mert saját embereiben nem bízott eléggé. Elcsábulhatnak, s tán épp ők lennének árulói.
Nem mozdul, könnyed tartása lehetővé teszi, hogy ha kell, ő maga is mozdulhasson, akár védekezni, akár támadni kell.*

Sosem lehet bízni az olyan emberben, jelen esetben elfben, aki olyan nyugodt, fesztelen tartásban, idegességtől igen csak távol álló hangon szól, egy kicseszettül nem mindennapi helyzetben.
És nem csak nem bízom, hanem idegesít is, mivel ha ő egy szem magában, fegyvertelenül ilyen higgadt és biztos magában, akkor annak oka van. Valószínűleg tucatnyi oka…….csak épp még nem látom, ahogy őt sem láttam eddig.
Ezért, bár nem válaszol a kérdésemre, nem okoz gondot elképzelni, hogy nem valószínű, hogy egyedül lenne.
Pontosan annyi reakciót láthat tőlem a faji meghatározásomra, mint amit az előbb ő produkált. Nem igazán tudnám elrejteni a hovatartozásomat, arcom lágyabb vonala pedig azt is egyértelművé teszi, hogy nem vagyok tisztavérű.
- Óóóó, elhiheted, hogy van bennem valami. – tartom magam a barátságos csevegés szintjéhez halvány mosollyal az arcomon, pedig egyre idegesebb vagyok.
Egy hangyabajusznyira voltam a sikertől. Pontosan ezért nem adhatom fel. Még mindig van egy halovány esélye, hogy csak blöfföl.
Menni vagy nem menni, az itt a kérdés?
Csak egy kis előnyre van szükségem…………………..
- Van egy mondás, aki kíváncsi……..
Nem fejezem be, hanem nekilódulok és megcélzom az ablakot, hogy kihasználva a súlyomat csökkentő mágiámat, sietősen ereszkedhessek le. Vesztenivalóm igen csak kevés van, ha a szobában, ha az udvaron kapnak el.

*A félszemű parancsnok még figyel. Tétlenül figyeli, miként lendül meg félig-fajtársa az ablak irányába, s azt is, miként jut át rajta.
Szél metszésű, mégis férfias ábrázatán halovány mosoly játszik.
Még mindig kivár, vélhetően a tolvaj most jut lesz ablak alatt, s tán még fel is tekint, tán nyílvesszőre várva az ablak irányába, hol még mindig nem láthatja az őrség zsoldos parancsnokát.
Odakint bokrok várják, s a bokrokon túl a fal.
Lehet, még időz kissé a bokrok között lapulva, hogy felmérje, észlelte-e más is, jelenlétét, lehet, tán még azt is figyeli, miként juthatna át a nyílt téren.
Miként az is lehet, hogy a fal felé iramodik.
Bármit is tesz, ekkor már feltűnik megfeszített íjával a félszemű az ablakban.
Az első vessző Jeremy vállába áll, ha nem igyekszik, ha igen, akkor csupán arcát sebzi meg, keskeny csíkot húzva rajta, miből bizonnyal hamarvást megered a vér rőt patakja is.
Odafent már megszólal egy tünde kürt érces hangja is, riadót fúj.
Az őrség felfigyel az érkezőre, kinek bizonnyal dönteni kell. Megkísérel falat mászni, netán a bokrok takarását kihasználva a kúria más részeit célozza meg, hol könnyedebb kijutást remél, avagy a közeledő lovas őrt próbálja legyőzni.
Egyben biztos lehet. Háta mögött a félszemű kapitány, előtte a fal, egyik oldalról lovas közelít, a másikról még senki, míg a falakon őrök állnak.
Noha a bokrok jó rejteket nyújthatnának, helyzetét a félszemű elf már felfedte lövésével, s bizonnyal nem rejti magába ezután sem, ha keresni kezdik a riasztás okát.*

//Aúúú! Ez fájt! //

Miután már eldöntöttem, hogy futni fogok, futni, hogy kijussak innen, már minden energiámat ebbe fektettem. Bár nem láttam fegyvert az elf kezében, mégis minden pillanatban, amíg le nem értem és aztán is míg elértem a bokrokat azt vártam, hogy utánam jön, vagy utánam küld egy tőrt, amit eddig rejtegetett valahol. De nem néztem hátra mert nem vesztegethettem rá az időt. Azzal nem sokra jutottam volna, ha azáltal, hogy visszafelé nézegetek nem a hátulról, hanem szemből kap el, így hát menekültem.
Az első biztonságot nyújtó bokor takarásában mégis megkockáztattam egy futó pillantást, mert nem rohanhattam tovább vaktában. Az ablak kerete üresen tátongott és ez nagy megkönnyebbülés volt. Ha az épület belsejében jön lefelé, akkor talán van egy kis időm, így próbáltam felmérni a terepet, hogy merre lenne célszerű távozni, hol a legkisebb a valószínűsége, hogy őrökbe vagy csapdába futok.
A falon őrök, oldalt nyílt terep, de nem látok senkit, viszont a másik oldalról egy lovas közeledik.
A nyitott tér felé viszont valameddig a bokrok takarásában haladhatok és talán arra kevésbé számolnak a megjelenésemmel.
Persze ezt egy gondolat erejéig tart kimódolnom, ám mégis sikerült addigra két súlyos hibát is elkövetnem. Az egyik, hogy viszonylagos biztonságban éreztem magam a bokrokban, a másik, hogy ha csak egy kis időt is, de várakoztam, aztán ahogy elindultam a tervezett útvonalamon és a vállamba fúródó nyíl megperdített a tengelyem körül, már a harmadik hibára is fény derült: Egyáltalán nem számítottam rá, hogy íjat kerít valahonnan.
- Varázsló nyomorult disznaja!
Négykézlábra zuhanva nyögtem egyet, de bár elzsibbadt a karom, mégis talpra kászálódtam és futottam tovább (lehet, hogy csak bukdácsoltam), de már hallatszott a riadó élces hangja és kezdett elszállni a remény, hogy elérem a nyílt tér végét anélkül, hogy ne fussak a riadóztatott őrökbe.
De addig is igyekeztem cikk-cakkban haladni, megnehezítve bárki dolgát, aki célba vett.