Valian központja

*Volt bőven ideje, hogy elhozza a rejtekből az ott hagyott íjat, s a tegezt is a nyilakkal. Nem sietett, pontosan ismeri a terepet, tudja, mire számíthat az, ki itt igyekszik szabadulni.
A nyíl talál, elmélázhatott a tolvaj, s az elf arcán szenvtelen kifejezés marad.
Az elf vezér nem túl sebesen lő ki két nyilat a cikkcakkban bukdácsoló menekülő után. A két nyíl nem fúródik a futó felé, bár még akár ki is lehetne számolni, merre fog az egyik cikk után a cakkban tovább sietni.
A falakon lévő őrök már felfigyeltek, s követik is szemükkel a futót, de nem iramodnak utána.
Nem úgy a lovas!
Már hallani a hátas lábainak dobogását, s az őrök is hevesen gesztikulálva a mutatják neki, merre szalad a behatoló. Az udvarház udvaráról egy csapatnyi őr közelít arról, merrefelé a tolvaj tart.
Nem messze van onnan a kapu, hol bejutott.
A vállából meredő nyíl futás közben bizonnyal lépésenként tudatja vele nyilalló fájdalommal, hogy elfeledkezett róla, tollas vége mily könnyen tudja megrántani a még élő húst, miben a nyíl hegye áll.
A katonák közelednek, noha a lovas a gyorsabb, ő már közel van.
Terve az, hogy csizmájával rúgja a porba a vörös hajút, megállítva annak menekülését.
A felvert udvarházban a tulajdonos is izgatottan néz ki az ablakon, hogy megtudja, jól őrzött birtokán mi zavarta meg a nyugalmat.
Nem aggódik, bízik az őrségben, s a félszemű parancsnokban is.*

A vállamon keresztbe vetett zsák, amiben a ládikák vannak, most ólomként húzzák a vállamat, pedig a tárgyaknak alig van súlya. A bal karom teljesen elzsibbadt, holt teherként lóg az oldalam mellett, de ez a minden mozdulatra belém hasító kínt nem befolyásolja. Összeharapom a szám, hogy nem harapjam el a nyelvem és tudom, hogy meg kell szabadulnom a vesszőtől, ha nem akarok hamarosan elájulni.
A fülemet nem kerüli el az elsuhanó nyilak hangja és ez kitartásra ösztönöz. Tovább futok, minden erőmet összeszedve és szemem nem veszem le a kapuról, ami bár lassan, de biztosan közelebb kerül hozzám és a menekülés lehetőségét jelenti, ha elérem.
Ám ebben igen sokan próbálnak még megakadályozni.
Bár még nem látom őket, de a falon kurjongató őrök gesztikulásaiból nem nehéz kivenni, hogy előttem is üldözők fognak felbukkanni. A hátam mögött a patadobogás olyan hangos, hogy úgy érzem a ló lehelete a nyakamon birizgál.
Megpróbálok az utolsó pillanatig várni – a fülemre hagyatkozva, majd oldalra ugrani, hogy elszáguldjon mellettem. A terv az, hogy rögtön mögötte átvágok, hogy egyenest a kapu felé rohanjak, a közeledő őrök és a megforduló lovas között.
Bár nagy fájdalmat okoz a nyíl a vállamba és félő, hogy elájulok, ha megpróbálom letörni, de nem maradhat ott, mert akkor a mozgásom korlátozza és előbb-utóbb így is, úgy is elvesztem az eszméletem.
Egy röpke időre megtorpanok és hátranyúlva eltöröm a vesszőt. Egy pillanatra elsötétedik előttem minden és megtántorodom, halk kiáltás hagyja el a szám, aztán homályos tekintettel , szinte öntudatlanul újra nekiveselkedem a kapu felé. A vérem eszeveszett dobolásán kívül nem hallok semmit, a látásom is beszűkül.
~ Nem fogok kijutni! ~ ötlik fel bennem az első ilyen gondolat.

//Bocsi a késésért, Jeremy! //

*Jeremy mozdulata hasznos volt. Abban a pillanatban száguld el mellette a lovas, amelyikben oldalra ugrik. A láb is elsuhan, a szele szinte meg is perdítheti a tolvajt.
Hallani a lovas türelmetlen káromkodását, ahogy túllovagol a célon. A zabla megfeszül a ló szájában, ahogy a lovas hátrahúzza mérgében.
Jeremy megtorpanása neki is ad némi időt, hisz már fordul, s úton van a tolvaj felé, mikor az a kapuhoz közelít. Az őrök is felbukkannak, fegyvereik kezükben, midőn futtukban igyekeznek minél előbb közelébe férkőzni a behatolónak.
Az udvarház tulaja e pillanatban már elkurjantja magát.
Tünde név harsan, tudni akarja, mi folyik házában.
A kapu eközben karnyújtásnyira kerül, mikoron az őrök is odaérnek, s a lovas is a falnál fékez.
Jeremy gyorsaságán múlik, vajon a lovas, az őrök csípik őt nyakon, avagy a kapu menti meg.
Feltéve, hogy nyitva van.
Hamarvást kiderül, mily sors vár Cornelius de Sanctis tolvajára, csupán döntésén, s az istenek jóindulatán – netán rosszindulatán múlik, átjut-e a falon kívülre.

Igaz, hogy a lovas elkerülése érdekében tett mozdulat hasznos és sikeres volt, de felettébb fájdalmas is volt a hirtelen irányváltoztatás miatt megfeszülő izmok és inak ellenállása a beléjük ékelődött nyíl hatására, amitől majdnem elájultam.
Tudtam, hogy a lő megfordításához azért idő kell, de nekem is idő kellett, hogy megszabaduljak a kiálló vesszőtől, ami minden lépésnél, még csekély súlyával is a kanok kínjára kárhoztatott.
Vagy megszabadulok tőle, vagy talán már a következő pár lépést sem tudom megtenni. Megszabadultam és közben véresre haraptam a nyelvemet.
Ám ez a kis időveszteség is a végemet jelenthette. Összekapartam maradék erőmet és csak a kapura fókuszáltam, próbálva kizárni minden mást, hiszen máris a kudarc gondolata keringett a fejemben és ezt nem engedhettem meg magamnak.
Minden felől bekerítettek, csak akkor nyerhettem, ha én érem el előbb a kaput. A kaput, ami felé zihálva, levegő után kapkodva, hideg verejtéket izzadva futottam………..talán az életemért.
Szinte biztos voltam benne, hogy a tünde nem tévesztett célt, amikor nem a szívembe fúródott a nyíl, hanem pontosan oda lőtt, ahová akart, megállítani vagy lassítani volt a cél, hiszen gazdája biztos tudni akarta, hogy kinek kell a ládika, a ládikók, mert ki tudja miért volt belőle kettő……
Most már csak azért fohászkodtam Eclair-hoz, vagy a tolvajok istenéhez, amelyik épp meghallgat,, hogy ha lábaim el is juttatnak a kapuig, az ne legyen zárva, mert arra végkép nem volt időm, hogy még fel is törjem.
Persze szűkülő, csak a kijutásra koncentráló tudatomban az egyelőre nem merült fel, hogy ha ki is jutok, vajon meddig, hiszen lóháton üldözők ellen nem vehetem fel a versenyt.

*Az őrök már csupán pillanatokra, a lovas a falnál fékez, ám ha nem száll le, a lóval nehézkesebb a még sebesülten is gyorsan mozgó tolvajt elkapni.
A kapu kilincse hívogató közelségben, mint ha lenyom, enged a nyomásnak.
Az őrök tán csalódottan vehetik tudomásul, ha kilép rajta, míg rajta áll, vajh bevágja-e maga mögött a nyomában törtetőkre.
Ha nem, úgy könnyedén lépnek utána, s a kapun kívül egy lejtő várja, min futni, netán gurulni meglehetőst jól lehet.
Az őrök a kapun lépnek utána, a lovas bosszúságára, hisz elállják útját.
Ha bevágja a kaput, hallani a fájdalmas kiáltást: egy óvatlanul utána ólálkodó őr orrát töri be fájdalmasan.
A kapu ugyan nyílhat után, ám értékes másodperceket nyer általa.
A falakon állók kezében ekkor kerülnek az első íjak, s azok idegére az első nyilak.
A kapu kitárulása is újabb másodpercekbe telik, s ez mind lépéselőny lehet.
Azonban azon már a lovas lép ki.
Ha azonban úgy dönt, nem nyomja le a kilincset, körbefogják az őrök, s lándzsáik hegyek mellkasának mered.*

Csak azért nem önt el a félelem bénultsága, mert egyrészről, akkor nem lennék jó tolvaj, vagy már egyáltalán nem élnék, hiszen már rég kinyírtak volna, másrészről mert minden energiámat felőrli az, hogy talpon tudjak maradni. Ha mindez nem lenne, folyamatosan azon agyalnék, hogy mikor kapok egy másik nyilat a hátamba az elftől, akinek nevét harsogta az előbb, a most ocsúdó nemes, aki minden bizonnyal nem akarja elveszíteni értékes tulajdonát.
És ha az elf nem, akkor a falon álló őrök sem a menekülésem bámulásáért kapják a bérüket és azok kezében és vállán is számtalan íjat láttam, így érthető, hogy számíthattam rá, hogy még a kapu előtt sündisznót akarnak csinálni belőlem.
Na, épp ezeken nem gondolkozom, hanem megrántom a kilincset és a feltáruló kapun át rohanok tovább rántva magam után a faalkotmányt, de a lábam már nem tart meg a lejtőnél, ami hirtelen tárul elém és nagyot esve gurulok le rajta, az alján kiterülve és pár pillanatra elájulva a vállamba hasító kíntól.
Ha felébredek, ha egyáltalán felébredek, biztos jót röhögnék magamon, hogy mikor már előttem a szabadság, akkor nyúlok ki.

*A feltáruló kapu könnyen adja magát, s az utána özönlő üldözőket is megtorpanásra készteti.
A lovasnak tárják fel, hiszen hátasán neki van esélye leghamarabb utolérni a menekülő behatolót.
A falon álló őrök kiáltásai harsannak. Ők már látják, hogy a lejtőn guruló tolvaj végül odalent terül el. Nem láthatják, hogy a lejtő alján él-e, vagy meghalt, tán csupán megpihen egy pillanatra, azonban az őrség kezében már megfeszülnek az íjak, s elszállnak az első nyílvesszők is.
Nem messze Jeremy testétől puffannak a fűben.
A nyíláradat azonban egy kiáltásra abbamarad.
Eme kiáltás pedig az elf parancsnoké, ki kezét is felemelve parancsol megálljt az íjászoknak.
A lovas már átlép a kapun, s úton van lefelé a lejtőn.
Vajon a tolvaj ott maradva várja őt, vagy pedig feltápászkodik, hogy a talán távolinak tűnő, de mégsem túl messzi facsoport felé vegye az irányt?
Nem tudni, a lovas mind közeledik, az elf parancsnok pedig odafentről, a falról figyeli, mi véget érnek a történések.
Ha a tolvaj mégis megemberelni magát, s képes még futni, tán lehet esélye a nyakában loholó lovassal elérni a fák sűrűjét. Ha nem, akkor a lovas áll meg mellette, s huppan le a földre, hogy szemügyre vegye a földön heverő félelfet.*

Mivel egy nyíl sem állta a hátamba, abban reménykedtem, hogy a kapu után már nagyobb esélyem lesz. Ez persze elég nagy ostobaságnak tűnik, de ha most a logikus tervezést és gondolkozást választom, akkor már a szobában megadtam volna magam az elf parancsnoknak.
Így aztán minden ellenem szóló esély ellenére még mindig menekülök és hálát adok minden létező és engem szemmel tartó istennek, hogy a kapu becsukódott mögöttem, mert ezzel is nyertem némi időt, ha csak egy minimálisat is.
Na, aztán megint ott van az a helyzet, hogy a falról kiváló célpont vagyok az íjászoknak, na meg a nyílt mezőn az utánam eredő lovasoknak sem leszek ellenfél, még ha félelfként gyors is vagyok, vagyis voltam, míg nyilat nem kaptam a vállamba és, amíg ki nem szaladt alólam a talaj.
Valószínűleg csak egy kis időre vesztettem el a tudatomat, de a lódobogás ébreszt fel.
Még nem vagyok teljesen éber, a vállam pedig már mozdítani sem tudom, de megpróbálok ösztönösen felkelni, hogy tovább menjek, ám ebből szánalmas botorkálás és bukdácsolás lesz, főleg mikor még a semmiből előtűnő nyilvesszők is a lábam elé keverednek. (nem voltam tudatában, hogy kilőtték rám őket )
Még mindig visz az akarat, de érzem, amikor a lovas lehuppan mögöttem a földre. Négykézlábra huppanok és mászok tovább.

*Az elf végül felpattan, noha mozgása cseppet sem az a könnyed, harmonikus, sokkal inkább botorkáló, bukdácsoló, mégis nyer némi időt.
Az egyetlen, mi megakadályozza, hogy elérje az erdőt, nem a lovas. A fák immáron elérhető közelségben vannak, s a lovas is lassít a háta mögött. A hátas kantárját e pillanatban rántja meg a férfi a hátán, s az fékezve áll meg, mielőtt elérhetné Jeremyt. A lovas le is huppan, ám immáron nem siet annyira a tolvaj után. Óvatosan lépdel.
Jeremy lába alatt hirtelen nyílik meg a föld, s a megnyíló föld, mi valójában illúzió volt, egy árkot rejt, mi kellően mély. Eme árok hűvöse várja a tolvajt, ki bizonnyal a meglepetésben zuhan oda. Az erdő az árok túloldalán áll – az első fa gyökerei még ki is nyúlnak az árok falából, lépésről lépésre kimeredve a földből, mintha hágcsót kínálnának.
Vajon a tolvajban van még elég erő, hogy átjusson az árok túlfelére, avagy ott várja be a lovast, ki hallhatóan épp kardját vonja elő, s úgy közelít az árok falához.*

//elhúzod szegény, törődött elf szenvedését....... //

A szemem az erdő sávjára szegezem és igyekszek minden mást kizárni a tudatomból, nem mintha a menekülésen kívül, most bármi más is lenne benne. Már a félelem sem tart vissza, csak vonszolom magam előbbre és előbbre.
A lódobogást észre sem veszem, hogy megszűnik, bár halk dobbanást érzékelek, ahogy a lovasa a földre ugrik, de én csak megyek előre és a fák egyre magasabbra nőnek előttem.
Nagyon utálatos dolog egy hajszálnyira a szabadságtól elbukni……….
Élek a gyanúperrel, hogy ha ez bekövetkezik, soha többé nem látom meg Lanuria kék egét és a birtok ura jó mélyre ásna el a végén.
Zakatoló gondolataimat hirtelen egy nyögés szakítja félbe, az enyém. Ijedtemben kiáltottam, ahogy az előbb még sima földet egy mély árok váltotta fel és én az alján kötöttem ki.
A vállamba ismét iszonyú kín hasított és nem sok híja volt, hogy ott adjam fel.
Ám, ahogy nyögdécselve hanyatt fordulok többször is pislognom kell, hogy tisztán lássam a csodát, amit a természet maga varázsolt elém.
A fák gyökerei egy hágcsót alkottak és nekem csak fel kell kapaszkodnom rájuk és már az erdő menedékében leszek.
A bak karom használhatatlan és az erőm sem a legjobb, de elkapom a legalsó gyökeret és felhúzom magam, aztán a következőért nyúlok, de kérdéses, hogy meg tusom-e tartani magam egy kézzel, a fájdalomtól és a vérveszteségtől félholtan.

//Bocsi a késésért...hadd szenvedjen a kis tolvaj amúgy meg //

*A lovas hátrapillant az udvarház felé. A falakon emberek figyelnek, a nyitott kapun gyalogosok futnak feléjük. Nincs sok ideje, a tolvaj meg a megnyíló árokban van. Köp egyet a zöld fűre, mielőtt megindulna az árok felé.
Odalent Jeremy erőlködik, hogy a fa kínálta gyökerekbe kapaszkodva felmásszon az árok túlsó oldalára. Az az egy szerencséje van, hogy az árok bizony szélesebb semhogy a lovas utánaugorjon.*
- Nehogy azt képzeld, hogy ezzel megmenekülsz!
*Ordítja tehetetlenségében.
Jeremy eközben küzd.
A gyalogosok mind közelednek, miközben minden azon múlhat, meg tudja-e tartani magát. A lovas tőrét húzza elő, s megcélozza vele a tolvajt. Nem akarja megölni, urának élve kell, hogy megtudhassa, ki a megbízó.
Egy piti kis csaló nem próbálkozna ilyesmivel.
A tőr célt tévesztve fúródik az árok falába, nem messze Jeremy jobb combjától.
A lovas immár káromkodik, mint a jégeső, azonban ez mit sem segít rajta.
Jeremy talpa alatt egy gyökér keményedik. Azon talán fel tudja tolni magát a következő lépésig.*

//Milyen vagy már! Egy kis dobozkáért, nem érdemel ennyi kínt //


Patakokban folyik rólam a víz és csípi a szemem, de nem tudom letörölni, mert az egy használható kezem a kapaszkodásra kell, így félig vakon, inkább emlékezetből próbálom megtalálni a következő kapaszkodóként szolgáló gyökeret.
Nem tudom, hogy a lovas vajon mit szándékozik tenni, megpróbál elém kerülni, úgy, hogy átugrat (nem tudtam felmérni mekkora az árok szélessége, hiszen csak beleestem és alig élek), vagy utánam ugrik és mindjárt lerángat az árok faláról. Nem nagyon tudnék ellenállni neki.
Megrándulok, ahogy a szavai elérnek hozzám és a földhöz lapulok, hátha eltűnhetek a szeme elől, mert el tudom képzelni, milyen jó célpont lehetek. Ha van egy íja………..
Meg kell próbálnom tovább mászni! Újabb gyökérben akadnak meg az ujjaim, feljebb húzom magam.
Ekkor hallom meg a suhanó hangot, de mire összébb húznám magam, már be is csapódik a penge a combomtól talán egy araszra.
A káromkodására szívesen vigyorognék a képébe, de ez most ne megy.
- Mellé ment. – köhögök azért fel és remélem meghallja.
A karom már remeg az erőfeszítéstől, mikor megérzem tapogatózó talpammal a szilárd támpontot.
Erősen lökök magamon egyet, izzadságtól nyirkos kezem a következő fogódzót keresi.
Ha bármi rosszul sül el, ha valamelyik gyökér kifordul, akkor még egyszer képtelen leszek felkelni.
Talán, ha visszaadom a dobozt………..A gondolataim zavarosak.

//Helyesbítek, két kis dobozkáért...hehe //


*Újabb káromkodás a válasz a megjegyzésre. A lovas maga is tudja, hogy mellé ment a dobás. Ha feljebb nyúl, újabb kapaszkodóra lel, egy újabb gyökér, s innen szinte már közel a talajszint. Az árok falából kinyúló gyökerek mintha segítenék a tolvajt, lába alá mindig kerül egy újabb, a keze útjába mindig akad másik, ha följebb húzza magát. A lovas pedig idegesen tekint háta mögé. A gyalogosok közelebb érnek, s őt tétlennek látják.
Nem tehet más, utána kell lépnie a tolvajnak, mielőtt még kimászna a túloldalon.
Kardját a hüvelyébe ereszti, s újabbat káromkodva elindul lefelé az árok falán.
Jeremy eközben már, ha elég kitartó, a túloldalon kapaszkodhat meg a talajszinten lévő gyökérbe, mi a fa törzséből mered ki. Érezheti a fű illatát, s a fák között átfújó hűs szellőt is, mi arcán simít végig.
Ha kikapaszkodna, tán még érezheti is, miként kap a lovas lába után, hogy visszarántsa a mélybe.
Mégsem kell üldözőjének sikerrel járnia, Jeremy kikapaszkodhat a szélén. A kérdés csak az, van-e neki elegendő kitartása, hogy fájdalma, fáradtsága ellenére mindezt megtegye.*

//A kicsi az kicsi, ezt te is elismered, és bánjatok velem jól azért:D //

Melengetné a lelkemet a lovas káromkodása, csak épp ez momentán meghaladja a kapacitásomat, ami a kapaszkodásban merül ki. Nem merek még csak hátrapillantani sem, hogy mit csinál, de reményt kelt a dolog, hogy inkább dobálózik, mint, hogy utánam másszon.
Nem tudom, hogy csak lusta gyalogolni, vagy más oka van, de ez ad nekem egy kis haladékot.
Viszont az egyre közeledő hangok azt sugallják, hogy nem soká népesebb társaságunk akad és ha őket a testőr parancsnok vezeti, akkor már senki nem fog habozni, hogy utánam jöjjön.
Láttam az acélos tekintetét, így nem sok jövőt jósoltam, ha sürgősen nem jutok ki.
Már nem figyeltem hátrafelé, csak előre, arra, hogy újabb fogódzót találjak és mintha a természet is azt akarta volna, hogy megmeneküljek, a gyökerek a kezem és lábam alá simultak. Már érzem a talaj felett futó szellő lágy simogatását az arcomon, így tudom, hogy egy kis erőlködés és kinn vagyok.
Talán ez ad erőt, hogy megtegyem az utolsó erőfeszítéseket és kikapaszkodjam az árok túloldalán, de ott végképp elhagy minden és csak fekszem ott, egyszerre diadalittasan, hogy megcsináltam és egyszerre megadva magam a sorsnak. Egy tapodt lépést sem tudok tovább menni.

//Eddig jól bántunk! //

*Jeremy sikerrel mászik ki, miközben a nyomában eredő katona lába alatt ugyanazok a gyökerek reccsenve törnek ketté. Az árok nedves fala maga is akadályozza, s visszacsúszik a mélybe.
A jégesőszerű káromkodás eljut Jeremy fülébe is, ám arra a tolvaj sem gondolt, hogy a fák közül még kilátszik ott heverő teste. Noha a gyalogosok is a túlparton vannak, lándzsák vannak kezükben, miket képesek elhajítani, könnyen lehet, némelyik íjat is hozott magával, nem is beszélve arról, hogy ha elegen mennek az árokba, nem lesz szüksége természetes kapaszkodókra, hisz’ egymás hátán is feljuthatnak a tolvaj után.
Vajon maradt-e még erő a félelfben, avagy ott, a fák között várja be üldözőit.
A dobozok ott nyomhatják testét fektében is, sebei, s tán már egész teste ég a fájdalomtól.
Az első lándzsa a mellette lévő fa törzsébe vájódik hangos koppanással.
A gyalogos az árok szélén le-fel járkálva keresi a lehetőséget, hogyan juthatna a tolvaj után.
E pillanatban azonban a kezek ragadják meg a testet, s húzzák be a sűrűbe. Így tévesztik szem elől üldözői ideiglenesen, mígnem majd rászánják magukat, s az árok mélyére ereszkedve átjutnak annak túlpartjára.
Az erdő csendje, a természet halk neszei veszik át az uralmat Jeremy környezetében, segítője nem mutatkozik még, noha a tolvajnak csupán fel kell pillantani, s kissé fordítani fején, hogy lássa, ki az.
Bizonyára meglepődik, s könnyen lehet, utolsó pillanata is ez, hiszen a félszemű elf parancsnok pillant le rá….*

//Akkor nem szeretném tudni, hogy milyen az amikor nem //

És igen! Kijutottam, vagyis inkább csak fel, mert az árok túlpartján feküdtem, teljesen kimerülten és éreztem hogy egy tapodt lépést sem vagyok képes megtenni már. Minden tartalékaimat feléltem és a fájdalom olyan hullámokban szakadt rám, hogy majdnem kidobtam a taccsot, de még ahhoz sem volt erőm.
A káromkodásból legalább annyit leszűrtem, hogy a lovas nem éppen jó falmászó, de bár nem voltám a helyzet magaslatán és a megszerzett dobozkák is inkább voltak a kényelmem elrontói, mint boldogságom tárgyai most, hiszen úgy nyomták a bordámat, hogy alig kaptam tőlük levegőt, azért nem felejtettem el, hogy az uradalomból nem kevés gyalogos és talán közöttük íjászok és lándzsások igyekeztek felénk és azokat nem sokáig fogja visszatartani egy kis árok.
A becsapódás hangjára megrándulok önkéntelenül is és kezd elönteni a pánik, mert ha nem leszek képes tovább vonszolni elgyötört testem, akkor hamarosan csak a holttestemtől kell elvenniük a dobozokat, mert kiszegeznek, mint egy tűpárnát.
Megpróbálom felnyomni magam a kezemmel, de nem sikerül, akkor felkiáltok, mert érzem, hogy megragad valaki és biztos vagyok benne, hogy az nem lehet barát, lehet, hogy a lovas jutott át valahogy, miközben én itt méláztam.
Vergődnék, ellenállnék a vonszolásnak, ahogy behúz az erős kar az erdő fái közé, de ennyi erővel egy egér is vergődhetne.
Mikor lezuttyant a földre csak kapkodom a levegőt és ahogy kinyitom a szemem, először csak egy pár puha csizmát látok – ami az én tippemet erősítette, a lovasét, - aztán minden erőmet összeszedve az oldalamra gördülök, hogy feljebb nézzek és akkor tányérnyira nyílnak a szemeim és a szusz, sóhajként hagyja el a számat.
- Most megölsz? – hörgök fel, szinte alig érthetően, megborzongva nézve abba egy egyetlen villogó szembe. – Majdnem sikerült….. – bukott ki még belőlem, megengedve egy véresfogú mosolyt, hiszen úgyis mindegy már.

*Az elf fél szemével megvetően néz le rá. Hallgatja a szavakat, nézi a véres fogú mosolyt.
Nincs szava, csupán megérinti a vállát a tolvajnak, majd lehajol hozzá.*
- Azt hittem, ennél messzebbre jutsz, tolvaj.
*Suttogja Jeremy Talbot fülébe szavait. Magabiztos, erős, s e pillanatban megemeli öklét, s lesújt a félelf halántékára.
Ha az ütés nem hat, lesújt még egyszer. Ha végre elsötétül a világ a tolvaj előtt, akkor egyetlen pillanatra érinti még meg, míg vállát fogja, s elsuttogja a teleportálás igéjét.
Nem messze onnan egy kunyhóban jelenik meg a két test. Míg a félszemű el is tűnik, s hamarosan az udvarházból lovagol ki, hogy tovább irányítsa az üldözést. Naphosszat kutatják a tolvaj nyomát. Átfésülik az árkon túli vidéket, fűszálról fűszálra kutatják át a kis facsoportot, meglelik a vérnyomokat, majd az eltűnés helyét is. Nem találnak semmit.
Este kénytelen az őrség parancsnoka urának jelentést tenni, ki tajtékzik a haragtól.
A részletes beszámoló alapján az tűnik ki, hogy a tolvaj mégsem volt oly ügyetlen, s valahogy sikerült meglépnie az őrség, még a jól képzett elf parancsnok elől is.
Ezen estén már nem lelnek nyomára, hisz az emberek fáradtak, ám másnap majd újra nekiveselkednek.
Ezt követőn jelenik meg ismét a félszemű a kunyhóban. Felkészült a csapdára, s arra is, hogy a tolvaj még nincs magánál.*

A félelem orvul a gyomromba mar, amikor az elf lehajol hozzám, mert bár felkészültem rá, hogy most megöl, még sem akaródzott meghalni…….
- Gebedj meg! – igyekszem a véres nyálat a képébe köpni, de ahhoz már nem vagyok elég gyors.
Ha őszinte akarok lenni, még hálásan is fogadom a megtorlást, mert abban a hitben vagyok, hogy ez ennek köszönhető, - ahogy ökle felém csap és mivel nem sokkal vagyok túl azon a keskeny határon, hogy magamtól is az ájulásba zuhanjak, nem kell nagyon megerőltetnie magát, hogy átsegítsen a nagy sötétség karjaiba. Legalább a fájdalom is elmúlik már.
Lassan és fájdalmasan tér vissza a tudatom, először azt sem tudva, hol vagyok. Tompa vagyok és zavarodott, mert igazából nem értem, miként lehetek még életben, ám a vállamba nyilalló és az egész karomra átsugárzó fájdalom, nagyon is valós.
Szemeim felnyílnak és értetlenül merednek a fölöttem lévő tetőre. Mikor a fejem is elfordítom, hogy többet lássak, hangosan felnyögök, de azonnal magamba is fojtom, ahogy meglátom ismét a félszemű testőrparancsnokot.
Tekintetem gyorsan körbepásztáz, de nem tűnik kínzókamrának a hely, sem börtöncellának.
Újabb kínhullám homályosítja el a szemem, ire arcom is megvonaglik, de aztán vöröslő pillantásom dacosan belemélyed az ő egyetlen szemébe.
Én ugyan nem mondok neki semmit!

*A félszemű őrparancsnok várt valamicskét, míg a tolvaj magához tért. Hagyta, hadd pihenjen, dolgozzon a szervezete.
A dobozok már nála vannak.
Ha Jeremy felpillant, láthatja, hogy a kezében forgatja őket.
Mióta a csapdát kialakította, azóta nem fogta a kezében a két, látszólag teljesen egyforma dobozt.
Az elf leteszi őket. Közelebb lép, de még nem szól. Egyetlen szemével a nyilat figyeli.
Feltartott kézzel áll meg a tolvaj előtt, jelezve, nem támadni készül. Még mindig gyorsabb és sokkal jobb állapotban van, mint a félelf. Magabiztos, nem tart a másiktól.
Ha Jeremy hagyja, a vállára teszi a kezét, s a tolvaj érezheti, miként árad szét a meleg testében.
A másik kéz a nyilat ragadja meg és húzza ki belőle.
A következő pillanatban főzetbe áztatott szövet kerül a sebre, s érezhető, hogy ez valóban áztatva van. Még a nyíl helyére is csorog be belőle. Jó okkal, az elfertőződést hivatott gátolni.
Gyors kötéssel rögzíti a sebre, s még egy újabb szövetet is hozott, amivel a sérülés miatt gyenge kart fel lehet kötni.
Szó nélkül lép odébb. Ha netán Jeremy e művelet közben megtámadná, hát könnyen, s gyorsan reagálna rá, noha olybá tűnik, leginkább segíteni akar neki.
Tarisznyájában némi étek is lapul, melynek illata azonban még nem terjeng a kunyhóban.*

Nem tudom mire vár, de az biztos, hogy nem adom meg neki az örömöt, hogy panaszkodni halljon, így összeszorított fogakkal, némán nézek az ellenfelemre, aki viszont olyan nyugodt arccal álldogál ott, hogy az már szinte dühítő.
Na persze, mit izguljon, hiszen a markában vagyok és, ahogy elnézem a dobozok is már nála vannak.
Úgy nézegeti őket, mintha az ő tulajdona lenne, de hát nekem ez már olyan mindegy, nem?
Mikor végül leteszi őket és felém közeledik önkéntelenül próbálok hátrébb húzódni, de aztán rájövök, hogy ez teljesen felesleges, így végül moccanatlanul várom, hogy most mi lesz.
Az erőm a béka feneke alatt van, inkább a vallatásra tartogatom, mint a felesleges menekülésre.
A tekintetéből tudom, hogy a vállamba fúródott és a saját magam által beletört nyilat nézi és felkészülök…..
Kissé meglepődötten nézek rá, amikor felemeli a kezét, jelezve, hogy békés szándékai vannak, de miért is hinnék neki…????
Ennek ellenére mit tudnék tenni? Persze próbálhatnám megütni vagy megrúgni, de ezzel csak késleltetném a dolgokat, így maradok ahol vagyok, de összerándulok, ahogy a keze a vállamhoz ér.
Nem tudom mit fogok kibírni, ha rászorít, mert rohadtul fáj!
Ám a kín helyett zsongító meleg olvad szét a sebtől kiindulva és ez annyira megdöbbent, hogy megfeszül bennem minden izom, aztán viszont muszáj alaposan beleharapnom ismét a nyelvembe és még így is kibukik belőlem egy halk kiáltás, ahogy kirántja a nyílvéget.
Teljesen leizzadok, de az elf csak teszi tovább a dolgát és pár perccel később, már beborogatva, karomat felkötve heverek előtte, nekem meg tányérnyira nyílik a szemem, hogy most mi a fene van.
- Miért……miért csinálod ezt? Ez valami újfajta kínzás előzetese? – kérdezem rekedtségtől halk, reszelős hangon. – A dobozok már nálad vannak, mit akarsz még tőlem? – bukik ki belőlem és közben megpróbálok felülni, nekitámasztva a hátam a falnak.

*A dolgok jól haladnak. Olybá tűnik, a tolvaj a passzivitást választja. Nem is védekezik, s a félszemű tevékenységét értetlenül fogadja.
Természetesen nem várja, hogy tárt karokkal megölelje, voltaképpen pontosan azt teszi, mint amit a parancsnok vár.
A félszemű elf elfordul a kérdésre. Nem vár támadást, noha a tolvajban maradhatott még erő, elszántság, hogy mentse magát.
Tán eddigi tevékenysége meggyőzhette arról, a félszemű nem akar ártani neki. Ám ha nem, a tarisznyából előkerülő emberi étkek, miket az udvarházból hozott, meggyőzőbbek lehetnek.
Ha eddig Jeremy nem támadta meg, tüntetően leteszi őket egy kiterített kendőre. Van benne kolbász, van benne fehér kenyér, sajt, s akad egy kis vörös hagyma is.
Ha Jeremy támad, bizonyára nincs olyan gyors, hogy legyőzhesse az ereje teljében lévő zsoldost.
A félszemű hamar felülkerekedhet rajta.
Mindkét esetben szóra nyithatja száját. Dallamos elf hangja ezúttal nem tűnik oly hidegnek.*
- Minél többet mondok, annál könnyebb bajba sodorni mindkettőnket.
Legyen elég az számodra, mit teszek.
*E szavak kíséretében a ládikákat is leteszi az étel mellé.*
- Innentől a te dolgod, hogy oldod meg.

Annak fényében, ahogy a félszemű testőrparancsnok itt játssza nekem a kedves ápolót – bár a kímélet nem az erős oldala – teljesen irracionálisnak tűnnek a közelmúlt eseményei, a dobozok szobájában kiejtett szavai, a menekülés sebesülten, amit pont ő idézett elő és aztán az, ahogy eltűntetett a saját emberei elől.
Nem csoda, ha teljesen összezavarodtam, ám az igaz, hogy még mindig arra gyanakodtam, hogy ez csak valami trükk. Lehet csak az urát várja, hogy előtte öljön eg?
Egyszerűen az elmém nem akarta befogadni, hogy a valóságban is „jót” akar nekem, hogy segít valamiért, hiszen akkor mire volt jó ez az egész.
A kérdésem csak lóg a levegőben, nem is tudom, hogy egyáltalán hajlandó-e lesz válaszolni, mert azt nem gondolom, hogy olyan bonyolult kérdést tettem volna fel.
Viszont az tagadhatatlan, hogy mikor elkezdte kipakolni a zsákjából az igazán kellemes illatokat árasztó élelmet, akkor megkordul a hasam és hirtelen elfog az éhség, melyet a kis halomra tapadó szemem is elárul. Vagyis elárulna, ha hagynám magam elcsábulni, de inkább megpróbálom kihasználni, hogy a figyelme épp nem rám irányul és összeszedve minden erőmet mögé igyekszem, hogy a tarkójára csapva leüssem.
Talán én sem gondoltam komolyan, hogy sikerrel járok, de muszáj volt megpróbálnom, azonban hamar újra az ágyon találom magam és a vállam fájdalma reszketeg levegővételre és merev mozdulatlanságra kényszerít.
Alig jut el a tudatomig, hogy végül mégis válaszol.
Sápadtan felnézek rá, mert most sem értek többet, mit eddig, bár nagyon úgy hangzik, mintha egy oldalon állnánk!??
Aztán még az állam is leesik, ahogy a dobozokat is leteszi.
- Mi van? – hangzik a megismételt és még számomra is „értelmes” kérdésem. – Nem mondod komolyan, hogy te is Co…..a megbízó embere vagy és csak azért lőttél belém, hogy benned továbbra is megbízzanak….hiszen majdnem megöltél!
Még a dühöm ellenére is észbe ötlik, hogy nem kéne kiadnom a megbízóm nevét, de a többi, nagyon is kiakaszt, már ha igaz persze.
- Miért? Azért kell valami magyarázat, mert különben csapdának tűnik az egész. – hitetlenkedem tovább, hiszen az vesse rám az első követ, aki elhitte volna elsőre erről a fickóról, hogy elárulja a kenyéradó gazdáját. – Te is ellophattad volna, minek kellettem én?

*A félszemű könnyedén hatástalanítja a gyenge támadást. A tolvaj mozgása a fájdalma és gyengesége miatt sem erőteljes, sem gyors, sem halk nem volt. Éles elf fülei hamarabb árulták el az első csusszanást, s a ruha halk surranását, mint odaért volna a félelf.
Nem okozott benne kárt, s ha szívére teszi a kezét, biztos abban, hogy ő is így tett volna.
Félszeme Jeremyre villan, amikor az csaknem kiejti megbízója nevét.
Nem szól semmit.
Némán teszi a dolgát, s veszi is holmiját.*
- Nem kértem bizalmat tőled, s ha csapdának hiszed, hidd annak.
*Von vállat, majd a kilincsre teszi a kezét. Még fél szemével vet egy pillantást a tolvaj felé, s ha nem tartja vissza semmi, kilép az ajtón.
Ura már várja, nem maradhat távol soká, hisz az őrség még mindig a dobozokat, s a tolvajt keresi, ebben pedig neki is részt kell vennie.
Lőnie kellett, a nyíl mutatta, végrehajtja a megbízást, vigyázza tulajdonát, s megpróbálja elfogni a tolvajt.
Hamarvást visszatért akkor is, midőn Jeremyt kimentette, s most is ez a terve.
Elégedettnek kell lennie vele, hisz feladatát csak így végezheti el.*

Szaggatottan veszem a levegőt és igyekszem, hogy ne ugráljanak fekete foltok a szemem előtt a megerőltetés fájdalmától, miközben az agyam értetlenül zakatól, valamiféle magyarázatfélét próbálva lelni.
Bár nem számítottam továbbra sem semmi jóra a testőrparancsnok részéről, semmi logikát nem láttam abban, ahogy viselkedett és végül is kímélt, mert még a mostani leszerelése sem okozott több fájdalmat, mint amit magamnak köszönhettem.
Nem kerülte el a figyelmem a rám villanó tekintete és biztos voltam benne, hogy tudta......tudta, hogy kinek akartam ellopni a dobozt, úgy éljek.
Szavaimra egy arcizma sem rándul azonban, se nem mond igent rá, se nem nemet és ezt a közömbösséget a szavai is megerősítik, rám hagyva, hogy milyen véleményt formálok.
Legszívesebben addig verném a fejét a falba, amíg nem mond valamit, ami a segítségemre van, vagy legalább értelmet ad ennek az egésznek, de persze erre esélyem sincs.
Felmerül bennem, hogy megzsarolom, azt mondva neki, hogy elmondom az urának, hogy mit csinált, ha nem beszél, de az mire lett volna jó. Különben is, ha a gazdája szeme elé kerültem volna, akkor engem felköttet és vagy hitelt ad a szavaimnak vagy nem, de hasznom nem származna belőle. A dobozok meg itt vannak és bár megsebesültem és volt egy rossz napom, elvihetem Corneliusnak és megkaphatom a béremet.
És bár valószínűleg sosem fogom megtudni mi volt ez az egész, ami kísérteni fog, de legalább életben leszek és jó darabig le lesz a gondom a megélhetésemről. Már ha a nemes tartja a szavát és nem akar minden tanút eltüntetni.........
Na de számítsak a legjobbakra, hiszen úgy néz ki az Istenek meghallgattak és ez biztató nem?
- Ha még egyszer összehoz minket a sors, tartozom neked egy segbelövéssel és.........egy szívességgel. - kiáltom utána, mikor magamra hagy és kezdek rájönni, hogy talán igazat mondott.
Nem nagyon merek maradni, bár szívesen adnám át magam a fáradtságnak, de jobb, ha eltűnök innen.
Nyögve feltápászkodom, a dobozokat a zsákomba gyömöszölöm, bár egy pillanatig erős a kisértés, hogy kinyissam őket, de csak megrázogatom óvatosan, hogy egyáltalán van-e benne valami.
Aztán óvatosan kinyitom az ajtót, minden percben számolva azzal, hogy rám támad valaki. Ha szabad az út, akkor sietősen a város felé indulok, legalábbis remélve, hogy nem tévedek el.

*A félszemű elf halkan beteszi az ajtót maga mögött. Még hallotta, mit szólt utána a tolvaj, s ekkor egy halovány mosoly suhan át az arcán.
Ló nélkül érkezett, úgy is távozik, teleportálva, hogy cseppet sem nyugodt ura elé álljon beszámolni a keresés eredményéről, vagy tán inkább eredménytelenségéről.
Ez az, mi leginkább dühíteni fogja azt, ki megfizeti őt, s ez az, mi közel sem ad neki lehetőséget arra, hogy tovább maradhasson.
El akarja kerülni azon vádat, miszerint nem tett meg mindent a tulajdon védelméért.
Noha ez igaz, van néhány erős kártya a kezében, mik az ő igazát támasztják alá.
Az őrség, a dobozok körül felállított csapdák, az udvarház körül felállított csapdák sora, a tolvaj meglövése, hisz arról nem ő tehet, hogy mégis kijutott, s arról sem, hogy valahogy átjutott az árkon, a védelmi rendszeren oda, s vissza is.
Üldözte, meglőtte, bizonyára a tolvajnak volt némi mágikus tudása, tán nem is oly kicsi, mint minek tűnt.
Ezen érvek is mellette állnak, hisz’ hogy másképp tehette volna meg mindazt, mi történt?
A parancsnok mindazonáltal nem számít könnyű percekre. Nagy sóhajjal tűnik el az ajtó elől, mielőbb még a tolvaj kilépne rajta.*

Az elf gyógyítása meglepően hatásos és bár még gyenge vagyok, egy percet sem akarok tovább tölteni itt, mint ami arra kell, hogy feltápászkodjak, magamba tömjek pár falatot és a maradékot a két ládikával együtt elpakoljam.
Akármi is történt, akármennyire is azt mutatta a helyzet, hogy a testőrparancsnok valami oknál fogva az én oldalamra állt, nem bízhattam ebben.
Szívem szerint a ládikókat is kinyitottam volna, hogy meggyőződjek róla, nem valami kellemetlen meglepetést raktak bele, míg eszméletlen voltam és így általam juttatják el a megbízómhoz, egyrészt nem tehettem, másrészt úgy sem tudtam minek kéne benne lenni.
Talán ez az egész valamiféle csapda és én csak haladékot nyertem, akkor is el kell innen tűnnöm.
Óvatosan nyitom az ajtót, de nincs odakinn egy teremtett lélek sem.
Amennyire erőmből telik sietősre fogom és mivel ösztöneim nem hagynak cserben, hamarosan a városba érek.
Egyenesen a fogadóba megyek, hiszen a szobám még ott ki van fizetve, így valamennyire rendbe is tudom hozni magam a találkozóig.
A fogadós értően biccent, mikor megállok előtte és átadja a kulcsot.
- Érdemes a vacsorára lejönni, jóféle kappan sül a nyársakon. - jegyzi meg, én meg bólintok az így tudomásomra hozott időpontra.
- Meg fogom kóstolni.
Azzal felmegyek a szobámba, hogy leöblítsem magam és tiszta ruhát öltsek.
A vacsoraidő már az egyik asztalnál talál, egy nagy kancsó borral, mert kell a fájdalomcsillapító, a vállam eléggé húzódik.

*Jeremy teljes sikerrel hagyja maga mögött a titokzatos kunyhót. Útját nem zavarja semmi. Mindeközben bizony könnyen lehetséges, az uraság, kit meglopott megpróbálja a lopást valaki nyakába varrni. Ki tudja, tán az őrparancsnok lesz a felelős, avagy az őrök közül valaki, kik beengedték a tolvajt, noha bízvást lehet mondani, egyikük sem lehet maradéktalanul bűnbak.
Mégis kell, hogy legyen, s a tajtékzó nemes találni is fog magának egyet, ha nem többet.
Innen nézve, ha mindez megvan, jöhet a vallatás, vajh ki küldte, s az uraságnak magának is vannak tippjei erre az kérdésre, s az arra adható válaszra.
A fogadós nem tesz kérdést fel a véres, csapzott tolvajnak. Neki nem dolga, s az egészségére is ártalmas lenne vitatni, miféle ügyekbe keverednek a nála megszálló vendégek. Szolgáltatás erre nem terjed ki, így a biccentés éppen elegendő.
A vacsora ígérete pedig a vendég számára pontosan megfelelő, hiszen a fogyasztás mindig csak hoz a konyhára.
A vacsora illata betölti a helyet, s jó tudni, értik a konyhaművészetet errefelé, mit az éhes vendégek elé tesznek, abban bizton nem fog csalódni senki ember fia.
Kutató szemek figyelik azért a fogadó népességét. Háborús időket élünk, s eme háborús időkben a főpapnő hírszerzése éppúgy jelen van, mint egyéb népeké, s a nemesi házaknak is sokfelé akad szeme, s füle. A hírek sok esetben vagyont, életet menthetnek.*

Megkönnyebbülés fog el, amikor elérem a várost és nem nagyon érdekel, hogy vajon a félszemű elf, miként oldja meg a gazdája gyanakvását vagy mit tesz ellene, ha már van olyan bolond és visszament. Bár még mindig nem tértem magamhoz a történtek miatt, mert már a halálra vagy még rosszabbra készültem és most itt vagyok, igaz kissé meggyötörten, de életben és remélhetőleg hamarosan igen gazdagon.
A fogadós tisztában van azzal, hogy mi a dolga, így a beszéd felesleges, amúgy is gyorsan el akarok tűnni a fürkésző tekintetek elől, még jó, hogy olyan időben érkeztem, amikor még kevesen vannak. Szerencsére nem botlottam bele a városőrökbe és a fogadóban sem öblítette épp a torkát egyik sem, így gond nélkül felértem a szobámba és az alapos tisztálkodás, a vállam átkötése és az átöltözés után még egy kis pihenésre is volt időm.
Időben ébredtem és az ujjaimmal átgereblyézve a hajam, kis vizet fröcskölve az arcomba leballagtam az ivóba.
Az asztalomon hamar ott volt az emlegetett kappan és egy jó kancsó bor és nem is kérettem magam, éhesen estem neki. A Megbízó még nem dugta ide az orrát, de most már jó pár ismeretlen arc jelent meg és biztos voltam benne, hogy nem csak én tartom szemmel az embereket, így igyekeztem nagyon ártatlan utazónak kinézni.......
A dobozok békésen lapultak a szobám padlódeszkái alatt.

*A fogadóban a figyelő tekintetek a tolvajt is szemmel tartják, ahogy sok mást is. Hamarvást nő azonban azok száma, kiket a vacsora illata hozott ide, s kiket a pihentető szoba vonz egy olyan helyen, hol nem kérdezősködik sokat a személyzet.
Jeremy is megkapja a vacsorát és a hozzá kért italt is
Másik is nekilátnak a kihozott ételnek, s így a hely olyan, mint mindenkor máskor.
Jeremy ezen az estén nem kap látogatót, azonban biztos lehet benne, hogy megjelenését már hírül viszi egy szemfüles ember a de Sanctis házba.
Cornelius úrnak azonban akadnak egyéb elfoglaltságai is, s úgy van véle, nem olyan nagy baj, ha a tolvaj vár kicsit.
Ő is vár, eddig is várt a csomagra, s noha hallott arról, mily felfordulás keletkezett a célpontnál, abban azért nem lehet biztos, hogy a félelf sikerrel járt.
A de Sanctis ház urának így is akadnak gondjai. A főpapnő a nemesi házakkal is szorosabban tartja a kapcsolatot, s nem szívesen húzná ki a gyufát, azzal, hogy tiltott utakon jár, midőn ott a közös ellenség, a sárkányok, s csatlósaik.
A hírvivő megkapja a maga jutalmát, s mehet dolgára. A tolvaj pedig kap még egy éjszakát, hogy kipihenhesse a fáradalmakat.*

Annak csak örülni tudok, hogy a fogadó a vacsoraidőre alaposan megtelik, hiszen így a nem kívánatos tekintetek is megoszlanak és figyelmetlenebbé válhatnak.
Az étel azonban hamar leköti az érdeklődésemet, mert kimondottan inycsiklandozó illata van, ráaádsul nem akarom, hogy abba kelljen hagynom az evést, ha pont most eszi ide a fene a megbízómat. Ezért aztán azonnal neki is kezdek és meggyőződöm róla, hogy az íze is legalább olyan jó, mint az illata. Miután alaposan megraktam a gyomrom és leöblítettem az italommal, jólesően böfögök egyet hátradőlve és ismét szemügyre veszem az ivót azóta előzönlő népet. Elég nagy hangzavar van és nehéz kiszúrni bárkit is, ha nem ismerősről van szó, ezért aztán csak érdeklődően nézelődöm, de Cornelius nagyságos úr úgy látszik mással van elfoglalva és nem izgatja különösen a neki megszerzett doboz.
Azért erre már csak úgy magamban vetek egy grimaszt, hiszen én az életem tettem miatta kockára és......és az a nem normális félszemű is, bár azt még most sem tudom, hogy miért......ellophatta volna maga is, kivéve......kivéve, ha még van ott ellopni való és nem akart lebukni..... Ez az egy logikus magyarázat van rá.
Elgondolkozva maszatolom az ujjammal az asztalon lévő kis korsóm hagyta kis tócsát, néha-néha felpillantva, de végül úgy tippelem, ma már nem lesz találkozó. Különben is rohadt fáradt vagyok még mindig és a vállam is sajog, nem árt ha átkötöm.
Így aztán szépen, csendesen visszatérek a szobámba és miután úgy néztem a sérülésem szépen gyógyul, lehevertem az ágyamra. Természetesen az ajtó elé tettem a mosdótálat és kancsót, ha esetleg valaki látogatóba jönne.......hívatlanul.