Birodalmi kikötő

//Februári 4. küldetés - A segítség//

A nap aranyló fénye beborítja a víz felszínét, lassan beköszönt az éj sötét leple, s elfedi a csodás látványt. Elfeledteti a nem is oly rég történt küzdelmet a vadászokkal, kissé hiányzik is az érzés, amikor valamiért küzdeni kell, legyen akár az az életem is. A már lehorgonyzott hajók kopár fedélzete csendes, egyetlen legénysége az árbocra szállt sólyom, mely nemesen meredt az ég felé. Felcsillanó vörös szemeit még ily messziről is láttam, különös, de amíg nincs rá okom, pusztán elsiklok felette. Nem tagadom, előfordul, hogy érdekelnek a miértek, de ennek hátterében biztosan nem a természet áll.
Közeledő hajók kavarják fel a vízfelszínt, az egyik kitűnő két magas árboca messze túlszárnyalta a mellette haladó szárnyas vitorlást, minek fedélzetén cifra öltözetű emberek hangjukkal verték fel a csendet. A fregatt fehér vásznait már nem lengeti a szél, elég az áramlat, s lehorgonyzást követően a matrózok talpa alatt recseg a stég.
A szürke szárnyak egy pillanatra megtörték a fényt, a felbukkanó vértesek feje felett lebbent tova a fedélzetre. A lándzsákkal, s kardokkal felszerelkezett katonák egyértelművé tették, hogy egy hadihajóról van szó. Az elhaladó többségükben férfiak, méregetve haladtak el mellettem a város központja felé, vetek utánuk egy pillantást, aztán megfordulva akadályba ütközök...

//Februári 4. küldetés - A segítség//

Az apró gyermek hátrahőkölve tántorodik meg, a lendülettől a víz felé billent, ruhájánál fogva hozom vissza egyensúlyát. Zihálva néz körbe, szakadt öltözéke elárulja hovatartozását.
'- Engedj el kérlek, különben utolér! – Ruhájába markolt kezemmel közelebb húzom, kérdőn vizsgálom körbe a környéket, de semmi szokatlant nem vélek felfedezni. 
- Tán menekülsz valaki elől? – Mosolyogva mondom ki az egyértelműt, leginkább incselkedés gyanánt.
'- Ő nagyon gonosz, hagyj elmennem, téged is megbüntet, mert beszéltem veled! – A leánygyermek rám mért ütlegelése, no meg szavai felkeltették az érdeklődésem. Az eddiginél nagyobb vigyorral vágom őt pofon, hogy kissé észhez térítsem a feldúlt állapotából.
- Akkor megvárjuk, kíváncsi vagyok arra a büntetésre. – Talán jő’ egy kis izgalom…
Árnyék suhant tova a lány ábrázatán, felnézve már láttam a tettest. A sólyom újból kőröket tett, szélsebesen vette meg az irányt egyenest felénk.
A gyermeket bal karommal fogtam oldalamhoz, hogy kardommal zavartalanul suhintsak a levegőbe az érkező láttán.
- Ő lenne az? – Nem merészkedett túlságosan közel hozzánk, tisztes távolból tette meg tőlünk szárnycsapásait.
’- Kicsi fiam! Már mindenütt kerestelek! – A hátam mögül felszólaló női hang irányába fordultam. Koszos, szakadt ruháiban hasonló volt a gyermekhez, szavai aggódással teltek, könnyei pedig őszintének tűntek. Az apró ember is befejezte szabadulásáért küzdő kapálózását, csak eltátott szájjal nézte a térdre rogyott asszonyt.
’- Gyere haza szépen kicsikém. – Könyörgő tekintetéből nekem is kijutott bőven, mire csak szemeim forgatása a válasz. Engedek a szorításból, a lány kiszabadulva lép egyet előre, s vacillálva néz rám aztán a kérlelő nőre.

//Februári 4. küldetés - A segítség//


~ Szép álca mi tagadás… - Egyet kell hogy értsek Mal’lyorral. Tökéletesen használja az illúziót, de rés van az álcán, a lefolyó könnyek alatt feltünedező más bőrszín felett nem siklok el.
~ Nyisd ki a szemed szellem. Láthatsz egy igazi küzdelmet és kínkeserves halált…
~ Azért mielőtt odáig eljutnál, talán előidézhetnél, hogy megmentselek. – Mal’lyor megadta a kezdőlökést, hogy kedélyem már felkorbácsolva lökjem el a földre a gyermeket.
~ Hős megmentő…
~ Magamért teszem, a gyermek pusztulása hidegen hagy.
A ráeszmélt idegen oldja az illúziót, pálcája elővillan ruhájának ujjából, s már felém szegve megsuhintja azt.
’- Jioba Leph’rá – Lepra? Ráeszmélve már túl késő volt, a fekete csóva felém tartott, a belőle áramló fertő elrohasztotta az alatta fekvő gerendákat. Ez elől nem elég csak úgy elugrani, a legalattomosabb varázslat mind közül.
- Etak S’or Neula! – Kezem magam előtt nyújtva idézem meg a föld különös erejét. Már használtam másutt is ezen mágiát, mi valóban, sokszor ment ki szorult helyzetekből.
A föld mélyen alattunk van, de a varázslat még így is hatásos, elnyel minden élő varázslatot. A lefelé szoruló fekete örvény hosszasan bugyogtatja a víz felszínt, néhány elpusztult vízi állat is a magasba emelkedik, ahogy a gyorsan lefolyó kór eléri őket.
- Syori Vex… - Akár egy név, úgy cseng, s nem téved nagyot aki ezt gondolja. Az idegen eredeti alakja kellőképpen elfedett, hogy ne láthassam arckifejezését a most történtekre. Már nagyobb távlatban álltunk egymástól, hisz a fertő nagy ívben rágta át magát a fán.
A gerendák hangos reccsenést követően szakadtak be a Mágus alatt. A fa a földben gyökeredzik, sok veszély leselkedhet az idegenre ennyi hajó közt… Látszólag a vízbe zuhant, a csobbanás is azt jelezte, de valahogy úgy éreztem ennyivel nem tudhatom le. Közben a menekülő lány után néztem, ki jobban is teszi, ha minél messzebb kerül innen.

//Februári 4. küldetés - A segítség//

A mágikus szavakat talán nem hallottam, de az alólam kirobbanó erő ráébresztett arra, hogy az ismeretlen furmányosabb, mint azt hittem…
A mélybe zuhanva csak süllyedtem, kezeim engedetlenül nem küzdöttek a menekülésért, ernyedten pislogtam felfelé. Csak egy pillanatra voltam figyelmetlen, és erre tessék… 
~ Wyerre! Wyer… - Szemeim lecsukódtak, azóta fordult fel fenekestül az életem amióta Ő a részemmé vált. Belefáradtam. Bosszant a tény, hogy vele kell leéljem az életem. Az ajkaim közül kibukkanó buborékok sűrűjében áttetsző kéz nyúlt kifelé. ~ Bár sokszor nem engeded, benned élhetek először igazán. Ha még emlékszel az ajánlatomra, most utoljára felvetem. Akkor megszűnhet ez az egész, új személyként néz ez a test a világra. Sosem szabadulok meg tőle, hiszen a jel, amit a hátamon viselek hozzá köt, ezt az átkot már sokan feszegették, mindhiába. Ha értem eldobná az öröklétet, okkal teszi. Oly sok idő engem is átformál majd, az a sok emlék, érzés, cselekedet, amit a magaménak tudnék. - Legyen úgy Mal’lyor… - A gondolat alig illant tova, már ragyogó fény vakított el.
~ Az élet princípiumának felbolygatása ez, készülj fel, mert magam sem tudom milyen érzés lesz… - A büszkeségemet ezzel a beleegyezéssel tiportam agyon, de ha nem akarok így élni, nincs más választás.
~ Ni ’er Sirilla Ëala nel hôyda Paktum Tel…

//Februári 4. küldetés - A segítség//

Vártam a felsorakozó képeket, emlékeket, érzéseket, meglehet még reménykedtem is benne, hogy ez fog következni. Tévedtem. Testem megrándult, mintha újféle fájdalom söpört volna végig rajta, melynek kínjai beszínezik környezetét. A piros vízért a belőlem ömlő vér a felelős, nagy erőt véve magamon végül az orromhoz nyúlok, érzem a melegséget amit a vörösség okoz. Gyorsan érkezik egy újabb hullám, az eddig átélt kínjaim hozzá képest mit sem számítottak. Olyan, mintha a józan tudatom zabolázatlan vaddá vált volna, s most idegeimen űzi félelmetes táncát.
Alig néhány perce lehetek a vízben, levegőm már vészesen elfogyott, végtagjaim most először tettek néhány keserves próbálkozást a kijutás felé. Fáradt próbálkozásomnak a kín vetett véget, csak süllyedtem lefelé, egyre mélyebbre a sötétség felé. 

 A tér meghasadva nyílt ketté, a távolodó Mágus hátrafordult a mágikus esszencia hirtelen pulzálására. A belőle kiáramló vízből csak egy kiugró árnyat engedett láttatni, nem számított, hogy ebben a percben kapok ismét levegőt, rögtön felé vettem az irányt.

[Megérkezés]

*Dél körül járt az idő amikor a ki tudja hányadik hajó befutott a nagyváros kikötőjébe. Ez az egy csak azért volt fontosabb mint a többi, mert Adria ezen érkezett. Utolsónak lépett a pallóra, mögötte hollófekete kancája kopácsolta a fát patkóival. Bizonytalan léptekkel követte gazdáját, néha picit megtorpant mert már nagyon elege volt abból, hogy mozog lábai alatt a föld. A lány kedves szavakkal, cirógatással csalogatta egyre lejjebb s mikor végre elérték a biztos talajt, Fella felnyerített. A hajó korlátja mögül egy nagy darab, vörös hajú és szakállú, sebhelyes arcú férfi kiáltott le az olcsó, tüzes pálinkától reszelős hangján nagy vidáman.*
-Aztán ha nem jönnek be a számításaid, gondolj rám mint „B” tervre kislány!
-Úgy lesz Bíborfej, te leszel az első!
*Százkarátos vigyorral köszönt el a fura férfitól. Barátságuk az indulás második napján kelt életre midőn a kiütött matróz magához tért. Az elsőn ugyanis határozottan és tettleg óhajtotta Adria tudomására hozni mennyire meg akarja hágni és nem is egyszer. Ám hamarost azon vette észre magát, hogy nyöszörögve kap két lába közé, aztán csillagok kezdenek sziporkázni szemei előtt miután kapott egyet az állcsúcsára. Végül minden elsötétült. Igaz, Adriának is meggyűlt a baja ezzel az ütéssel, bár tőrének markolatát használta ökle helyett – szegény ember vízzel főz az apró lány meg többet ésszel mint erővel – de azért a tenyere is meg az ujjai is bánták a keményfejű férfival való találkozást. Két napig borogatta a kezét, viszont szerzett egy barátot. Bíborfej ugyan megvolt vagy két méter, mégis felnézett az apró, törékeny lányra és küldetésének érezte, hogy ezek után az út hátralévő részében vigyázzon rá, etesse, itassa és szórakoztassa. Így Adria immár nem üres zsebbel lépett Lanuria földjére, hanem egy marék darnával amit kockán nyert el Bíborfejtől. Sokak szerint azért kapta ezt a nevet a férfi, mert amikor mérges volt, belilult a feje és igen gyakran gurult dühbe, ám a matrózok másik fele szerint a kikötői szajhák terjesztették el mindig tettre kész, ágaskodó hímtagjáról ezt az információt. Végül is mindegy, régen volt és már Bíborfej sem tudta mi az igazság, viszont úgy bánt Adriával mintha a lány a saját gyereke lett volna.*
-Gyere Fella keresünk szállást meg egy kis abrakot. Van pénzünk is, szóval nem kell semmit ellopni.
*Elindult hát kantárszáron vezetve lovát a zsúfolt kikötőn keresztül, ügyelve erszényére nehogy valamelyik utcagyerek harsonának nézze és megfújja. Sötétre cserzett, puhatalpú csizmájában könnyedén és már boldogabban lépkedett a már szilárd talajon, teljesen egyet értett lovával mikor amaz megörülve felnyerített a parton. Ő is szívesen tette volna de biztosan hülyén nézett volna ki ha nekiáll nyeríteni, másrészt nem is volt jó nyerítésben. Azt hitte volna az ember, hogy apró termetével könnyedén el tud vegyülni a forgatagban, de mivel szemrevaló teremtés volt, ez mégsem ment olyan simán. Fekete haját néhol feltűzve viselte, volt pár fonata melyek félúton hullámos tincsekre hullottak szét, obszidián fényű szemei pedig buja éjszakákat juttattak mások eszébe….pedig jobb ha nem is álmodoznak róla. Fekete nadrágot viselt, felette fényes anyagból varrt inget melynek ujjai lefelé bővültek és szélein hímzés díszítette, mellényének szürkefarkas bundájából varrtak szegélyt és azzal is bélelték, ami kiemelte arcát és szemeinek sötét színét. Fegyverei a nyeregre voltak erősítve, de a tőr és a kard ellentétben az íjjal, kéznél voltak. Nem volt nagy kardvívó, egy kitűnően képzett, csavaros eszű férfi minden bizonnyal könnyedén legyőzhette volna, de azért még itt volt egyben és csupán egyetlen sebhelye volt a csípőjén, amit egy fránya szög okozott utazásának első fogadójában. Érdeklődéssel nézett körül valami egérút reményében, hogy kikerüljön a zajos tömegből, közben persze megcsodálta a forgalmas kikötőt, a távolabb álló házakat, a hajók vitorláit.*

/Blasio/

A sötét tünde csendesen szemlélődött a lovát vezetve a kikötőben. Nem régen vált el Ryntől, a szürke mágustól, de egy hirtelen jött elintéznivalója miatt még a városban maradt.
Ahogy csendben ballagott a dokkok egyik kocsmája felé, fel-felbukkant emlékeiben anyukája mosolygós arca. Szerette, mikor boldognak látja, pedig ebben a családban sosem tudni, mi a valóság és mi a látszat. A kicsi gyermeket is arra nevelik, hogy a vevők esetén a kedvesség a legjobb befektetés.
~Vajon tényleg az igazi érzelmei voltak a vonásain, mikor megkért, hogy szervezzem meg a karaván védelmét? Nálam fél évezreddel idősebb, ráadásul én már kiszakadtam ebből a városból. Az elmúlt 13 év alatt a gyerekkori barátok java része már családos gyerek lett. Úgy tesznek, mintha már komoly férfiak lennének és távol tartják magukat a balhéktól. Miközben csak pár év telt el, amikor még fütyültek a leányok után az utcán -már amelyik rossz családban nevelkedett, voltak példás neveltetésűek is- vagy nekem kellett szétszednem őket, mikor kósza sértéseken összeverekedtek.
*Ezen törte a fejét, majd újra bevillant egy terv a fejében. Ha már tengerparton vagyunk, hajón kéne utazni Stefi néniékhez Verinolba. Nem véletlenül a hajók környékén akart érdeklődni az induló szekérkaravánok és a fegyverforgató emberek után. Nem tudta kiverni a fejéből, hogy a vízen olcsóbb, gyorsabb és biztonságosabb lenne.
Az úton előtte vagy pont vele szemben haladva kereskedők, városi őrök, mágusok és nemesek szép számmal haladtak saját céljaik felé, nem keveseket kisebb sárkányfarokként követte udvartartásuk. A főváros legforgalmasabb útja, mely a kikötőt meg a piacot és Tanácsházát is magába foglaló főteret kötötte össze.

Merena szökése után hónapokig a kastélyomban voltam gondolkodtam eddigi életemről. Elhatároztam hogy mostantól egyszerű emberek védelmére összpontosítok csapatommal. Jót is teszek és még pénzt is keresek. No meg hátha akad egy megmentésre váló hölgy is, akinek társa is leszek.
Az utcán barangolok, míg meg nem látom a rabszolga kereskedőt, akitől Merenát vettem. Meg is állítom:
,,Jó napot Vogon úr! Jó is hogy találkozunk, a hölgy sajnos megszökött előlem, mert társam akart lenni, és nem elkényeztetett szolga én meg nem jöttem rá idővel. Csapatommal szeretnék szolgálatába állni, ha lenne valami munka számomra. Így jobban tudnék törlesztenék is önnek, meg nekem is jutna is valami a fizetségből.

Vogon összerezzen a váratlan megszólításra, majd igen gyorsan felismeri az előtte állóba, akivel épp annyira szívesen találkozott, mint amennyire nem.
Volt rá oka. Amióta elváltak, remélte, hogy csak egyszer fogja viszontlátni -legalább is ebben az esztendőben-, amikor a nyári munkák befejeztével a termés felesleget eladja a birtokról és kifizeti. Jó lett volna főleg csendben, mint feltétlenül hamar elszámolni a közös dolgaikat.
És nincs helye kertelésnek. Ez az oka, amiért épp oly kellemetlen ez a meglepetés, mint kellemes első hallásra. Hiszen bármennyire is öröm a szívnek egy kintlévőség beszedése, ami kettejük között történet azt nem tervezte soha nagy dobra verni. Ahogy bölcs ősei mondták: „Amit titokban akarsz tartani, ne mondd el senkinek!”
Fél perces merengését egy gyors fejrázás szakította meg, mikor rájött, hogy már egyikük sem beszél. És kellene mondania valamit.
-Hát... -látott is hozzá, igyekezve visszaidézni minél többet és minél gyorsabban azok közül, amikre csak félig figyelt- No, azt hiszem, nem sok dolgom lesz a kettejük szerelmi életével. Örülök, hogy rendeződtek a dolgok és már nem haragszanak egymásra.
*A hegyes fülét kezdte el vakarni, miközben a földet bámulta, jelezvén, hogy még gondolkodik. Kis időre lesz szüksége, mire egy frappáns válasz-félét összehoz majd.
-Nem tudom, hogyan lehetnék a segítségére. Talán ha pár nap múlva felkeres Telarban, akkor az egyik kereskedőhöz be tudnám ajánlani, én nem igazán foglalkozok emberek alkalmazásával...
*Hirtelen újból megjelent édesanyja arca, ahogy nem rég elváltak kis időre. Ez gyökeres fordulatot hozott a viselkedésébe, mert úgy tűnt számára, megtalálta a választ.
-Várjon csak! Megvan. Épp embereket keresek egy készülődő karaván védelmére, mely átszeli a kontinenst. Magának vannak emberei, azt hiszem, elvállalhatná, hogy megszervezi ezt nekem. Ha megegyeztünk, akkor felejtse le a tartozást. -legyintett jobb kezével- Nem olyan nagy pénz, leírom a katonák költségeként.
*Nagyvonalúsága határtalan volt, hiszen a lassú kordélyokkal legalább egy hetesre számította az utat. Nem egy ember kell a fegyveresek közé, ráadásul nem mindegyiknek fog ízleni, mikor rájön, hogy fogdmeg és egyéb lóti-futi munkákra is be akarják majd a kereskedők fogni őket, hogy ezzel is csökkentsék az út alatt kiadásaikat.
-Ha jól emlékszem, maga nemes rangban van. Birtokkal... Azt hiszem, az élelmiszer beszerzését is magára bízhatom, ha nem gond. Nem most mondanám meg rögtön, mennyit is. Még össze kell szerveznem a kereskedőket és a szekereket. De ezt nyugodtan rám bízhatja. Amint meglesz, hogy hány emberrel megyünk, összeülünk megbeszélni, hogy mennyi ételt is kéne felpakolni a menetre.

Nagyon megkönnyebbült Blasio, végre kapott megbízatást vége az unalmas földműves munkáknak. Így válaszolt:
Köszönöm a remek lehetőséget. Természetesen adok ellátmányt amennyi kell. Így tartozni sem fogok. Akkor majd szóljon a szolgámnak a találkozót illetően. Miután megegyeztek Blasio visszament a birtokára leltározni, és összeállítani a csapatát.

Az elf kereskedő elégedetten nyugtázta, hogy hamarabb és könnyebben sikerült a nehezebb részen túl lennie, mint azt várta.
Pár napra volt szüksége csak, hogy a helyi kereskedők zömét felkeresse, így megtudta, hogy húsz kereskedő is szeretne Menion felé valahová eljutni. Nem mindannyiuknak volt ugyan az a célállomása, viszont kezdetnek biztató. Hiszen így Tarsisban a Hajnalon átkelve majdnem egyenes út vitt a dzsungel széléig, hogy az után egyenesen nyugatra forduljanak, hogy a tengerparti városban újra láthassák egyetlen élő szülőjével Stefán bácsiékat.
Ahogy a kikötő környéki raktárak között egy tágasabb helyen felsorakozott a szekéroszlop, már csak az ígért védők és útravaló megérkezését várták.

Már egy hete hogy Blasio letárgyalta küldetést Vogon úrral, s miután elkészült az ellátmánnyal, szolgát küldetett Vogonhoz hogy érdeklődjön az indulásról.
"Fiam, menj el Vogon úrhoz és kérdezd meg az indulás pontos helyét, mennyi ellátmányt vigyek, illetve hány emberrel induljak?" A szolga nyomban el is indult.

Vogon örömmel fogadta, mikor egy ismeretlen alak oda jött hozzá és bemutatkozva kiderült, hogy Blasio úr embere, aki már alig várja, hogy végre elkezdődjön az utazás.
-Mi elindulunk és a város déli kapujánál lévő réten letáborozunk. Ha tud, hozzon húsz fegyverest és negyven ember egy heti élelmét. -válla felett hátrasandítva a kalmár társaira- Ha van bőven a készletekből, akkor hozhat egy kicsit többet is, fel fogják vásárolni a kalmárok.
Amint megérkezik, indulunk is Tarsis felé. Mond meg, hogy jobb lenne málhás állatokon szállítani az elemózsiát, mint szekereken, de ezt rábízom. Hosszú lesz az út Verionba!

Blasiohoz visszaérkezett a szolga, aki elmondta Vogon üzenetét, így összehívott 20 szolgát:
,,Vogon úr megbízott hogy a karavánját védelmezzük Verionba menet. Készítsetek elő 40 emberre való ellátmányt, de lehet több is. Málhás szamarak is kellenek." Nyomban intézkedtek a szolgák. Másnap a város déli kapuján találkoztak Blasioék Vogonékkal.

Az ifjú elf egy kötelet font ismeretlen anyagból, mikor a Nap első sugarai ébreszteni akarták. A tábortűznél már nem találta ott a vacsoráról megmaradt vadkecskét. Emiatt bizony a melengető sugarak ellenére is hidegek maradtak sötét szemei.
Nem is szokott eme napszakban sokszor boldog lenni, az éjszakát jobb szereti még akkor is, ha újra a visszatérő álmát aludta. Ezúttal szerencsére nem őrá vadászott a nagy, fekete sárkány, hanem egy nőre, aki valami megfoghatatlan érzés miatt fontos volt neki. De nem tudta, hogy miért.
Hát ott ült a tűz kialudt maradványa mellett és szőtte a terveit a távoli jövőre és szőtte a kötelet tovább. Hamarosan az ébredező táborba egy igen jól szerelt csapat lovagolt be.
-Talpra, lusta banda! Indulunk! Aki nincs menet kész tíz perc múlva, azt itt hagyjuk.
*Ő maga is, bizonyítvány az idő sürgetését, felugrott, nehogy lemaradjon.

/Következő helyszín majd Tarsis kapuja lesz./

Blasio katonáival is feltápászkodott és indult Vogonékkal.

// Glorien - Időntúli, Mia és Aldo elválása és a valiani hivatali munka elfoglalása után jóval... //

Gondolkodni próbált, ezért nem értette, hogyan került erre a nyüzsgő rakpartra. Éppen annnyi ereje volt az egész napi fáradtságos munka után, hogy felvett egy csinos fekete-vörös alkalmi ruhát óarany hímzéssel a mély dekoltázsa alatt és rövid, bő ruhaujjain. Az időjárás, a napsütés, vagy a parton hemzsegő árusok magát kellető apróságai tehettek talán róla, hogy a kikötő tömegébe vegyült. Egy darabig élvezte a sokrétű népséget, a csecsebecséket kínálgató rigmusokat, de aztán valahogy ráébredt, hogy pihenni jött ide. Bármit szívesebben csinál a tömegben való lökdösődésnél, ami kis termetére való tekintettel mindig külön harc volt. Álmodozni szeretett volna, gondolkodni és ehhez most egy kicsit csendesebb helyre vágyott. A nap további része sajnos úgy alakul majd, hogy már túl messze nem mehet innen, ezért a rakparton a legrövidebb úton levágott a kikötő széle felé.
A nap ragyogott, széles karimájú fekete kalapját vérpiros csipke szalaggal szorosabbra kötötte az álla alatt. A bőre kissé még kényes volt a lanuriai napra, és meleg lévén jócskán kilátszott itt-ott a fehérsége. De már kezdte megszokni, ahogy a különös színeket is.
Kiérve a tömegből sziklás partrész mellett egy hatalmas tengerjárót pillantott meg. Roskadásig pakolták befelé és rengeteg utas áramlott a széles rámpákon, amiből többet is leengedtek, hogy ki tudja szolgálni az igényeket. A szél itt már szabadon járt-kelt, a durva kikötői szagok elkerülték, ahogy a sűrű tömeg is. Messzebb a hajótól, a homokon a sziklák közé lépdelve megállt, onnan figyelte kíváncsian az óriási hajót és megpróbálta kitalálni, milyen távolra tervezték. Tudta, nem mehet olyan messzire, mégis azt képzelte, hogy akár Mannahonba is indulhatna ez a nagy, erős hajó. Vagy talán Evolyranba... Ki tudhatja... Nem! Nem, ezt már végképp nem akarja tudni!
Inkább saját gondolatai elterelésére a ruhája alatt finoman megérintette az elmaradhatatlan kis szütyőt, amit csak erőszakkal vehettek volna el tőle. Egy másik ugyanilyet Tarsisban hagyott, belegondolva jó döntésnek tartotta elhelyezni ott a kedves bizalmasánál. Talán így némileg biztonságban van, még ha úgy alakul is, hogy felbukkan valaki Mannahonból és mágiával próbálnak a nyomára jutni. Ha apja tanítványai, vagy hívei, akkor az ő nyomait a legegyszerűbb keresniük. De az ott maradt közel a Főpapnőhöz, de kellően távol tőle. Mégis, ha nyomára akadnának, ő hamar értesülni fog róla, hogy előttük léphessen. Igen, ez volt a legjobb, amit tehetett, még ha úgy hiszi is a bizalmasa, hogy külhoni kincseit bízta rá.
Emitt a kincsek, de ezek valójában csak annyira értékesek, amennyire információt, befolyást és hatalmat vásárolni az. A valódi kincse...Nos az a szívében sikongat halkan, hogy alig hallja meg ő maga is... Elfojtaná ezt a kis nyeszlett lányka hangot... megfojtaná a nőt, aki ilyet mer kiadni magából, midőn fontosabb dolgai vannak.
Otthagyta ezt a kincset, hogy biztonságban élhessenek. Elhessegette a gondolatot, mint a varjakat a veteményesből a parasztok, kíméletlenül és hideg fejjel, elhessegette annak a lehetőségét, hogy valami érzelem bontakozott ki a szívében. Erőszakkal megtörte a varázst, amikor meglátta a vágyat a másik szemében, amikor végre felismerte azokban tükröződve a sajátját.
Nincs szerelem, nincsenek vágyak és nincsenek érzelmek! Az érzelem halálos ítélet volt Mannahonban s ki tudja, milyen sötétség kúszik még utána, ami kettévágja életük fonalát, ha egyszer, igen, ha csak egyszer is egymásba szeretnek. Mia sosem volt még szerelmes és hálával telt a szíve, hogy időben feleszmélt és elég ereje volt ellökni magától, elszaladni a vonzalomból. A szeme pedig könnyekkel telt. Alig tudta elrejteni. A szélre fogta volna, ha valaki kérdezi, s a vakító lanuriai fény aranyhídjára a kék vízen. Ironikusnak találta: a Remény tengerén...
Elmélkedni akart, de nem bírt, pedig a következő hónapok nagy terheket róttak rá, ami a Birodalomról való tanulást és a hivatalában a teljes jártasság megszerzését illeti De Sanctis úr mellett. De csak Aldo arcát látta. Elképzelte, hogy a hajó korlátjának támaszkodva, mosolyogva integet neki, mintha épp most nyugtatta volna meg, hogy hamarosan visszatér hozzá, mert nem engedi így el. És a mágusból ezt ki is nézte, ha lett volna egy lehetősége, mint Tarsisban az utolsó reggelen, úgy a nyomában járna most is. Szinte érezte karjai súlyát a derekán, a vállán.
Fedetlen mellkasára tette egyik fekete csipke kesztyűs tenyerét. Indulnia kéne, de lába gyökeret vert és csak nézte, nézte azt a gyönyörű tengerjáró hajót. Talán egy nap majd ő is hasonlón utazik egy új világba...
A néma kuvik jelent meg valahonnan a szél szárnyán. Ha megszólal, halált jelent. Mondták neki, s Aldo is csodálkozott, miért ragaszkodik hozzá éppen egy kuvik. A hallgatag madár, aki a Valianba vezető hosszú úton szegődött mellé. Csak arra mert gondolni, hogy az éjszaka gyermeke, mint ő. Bár éjjel-nappal követte mindenhová. Azt is mondták róla, hogy a halálukon lévők ablakába ül. Lehet, hogy halálos beteg a lány lelke, a sötétség végzetes kórja emészti. Most is csendesen leült a kis bagoly a közelében egy alacsony sziklára, és fejét forgatva elnézett valahová, mintha látna valakit közeledni. Mia is arra pillantott.

A tünde karcsú és elegáns volt, szinte légiesen lépett Mia mellé. Aki valahogy úgy érezte, hogy egy indulathullám suhan át felőle hozzá, alighogy befejezte a mondatát. Ha rendelkezne a mágiájával meg tudná mondani, szüksége van-e védő varázslatra, vagy nincs. De bárhogy volna is, csak élne vele, biztos, ami biztos.
A kuvik megrázkódott és zaklatottan előreszegve a fejét, kétszer körülrepülte az elfet, majd vagy egy méterrel odébb állt meg egy ember magas szikla tetején, mintha szemmel akarná tartani, mint a prédát. Még jó, hogy főleg kisemlősökre és madarakra vadászik, azt is éjszaka. Alkonyatkor csupán rovarokra... de most még nem is szürkül...
-Üdvözlöm! A helyi tündék segítő szándéka és varázserejük híre már hozzám is elért. Segíteni? Nem is tudom, miben tudna... Sötét erők állnak a háttérben. Nagyon sötétek. Persze van, hogy pár jó szó is elég, asszonyom!
Mondta Mia udvariasan és szigorúan igyekezett kisimítani az ábrázatát. Persze még mindig túl fiatal ehhez. valahogy sose akar elsőre sikeredni a faarc. Míg a látszattal volt elfoglalva, lassan értette meg, amit a nő mondott. Elég hirtelen reagált, szinte kiáltott egyet:
- Ja, hogy Evolyran? Elnézést, azt hittem, rosszul hallom... vagyis, hogy csak a fejemben visszhangzik.
Úgy is volt, ez a szép szó, ez a szörnyű név a koponya csontjain dobálózott ide-oda- Evolyran... Evolyran... Keserű és édes. Nyelt egyet.
- Ó, a hajó! - Fordult meredten arra, majd a nő felé. - Talán tényleg oda megy? Éppen ezt találgattam. Ha tehetném, oda utaznék magam is.
Most már teljesen szembe fordult az elffel, és minden további teketória nélkül alaposan szemügyre vette tetőtől talpig. Igen, volt benne valami szokatlan elegancia, nem illett ide Lanuriába. Előkelő körökből származó úri hölgy. Miának jó szeme volt a divathoz és a stílushoz. Jól látta azt is, ahogy a vékony kezek az alig domborodó hasra nyugszanak. Szenvtelen viselkedése nem tartott tovább pár másodpercnél, majd a szemébe nézve szólalt újra meg:
- Az én nevem, Ruton nagyasszony. Szintén távoli föld szülötte vagyok. Az állapotában akkor se mondanék semmit, ha rég ismernénk egymást. Meg ne haragudjon, inkább örüljön, hogy nincs köze a a múltamból sarjadó varázslathoz se a nyomorult lelki életemhez.- Mondta teljesen őszintén, maga sem értette, mitől jött ez ki belőle. Valahogy bizalmat és egyszerű szeretetet érzett az elf asszony iránt. Talán, mert gyermeket vár.- A kisbabája fiú lesz vagy lány? Lehet tudni ezt, vagy az istenei megtartják magunknak?

- Igen, néhány hete érkeztem Lanuriába. Egy Evolyrantól távolabbi birodalomból. 
Megint illetlenül megbámulta a nőt. Látta a mosolyát. És látta, hogy nagyon gondolkodik valamin, de nem értette. Az jutott eszébe, hogy talán hátsó szándékkal jött hozzá, vagy meg akarja kérni valamire, csak nem meri. De jobban meggondolva ezt nem hitte erről a határozott hölgyről. A mosolygásra öntudatosan reagált, simulékony kedvességgel, mert nem értette, hányadán állnak:
- Nem zavar a közvetlenséged! Csak nyugodtan! Igazán nincs abban semmi, hogy elf vezető vagy, az én atyám s férjem pedig a császár legbelső bizalmasai voltak. Tegezz csak nyugodtan...igaz, mintha nyugtalan lennél. Örülök, h jól vagy, ez napról napra jobb lesz, ha akarod! Minden fejben dől el.
Ő is megengedett egy elnéző mosolyt az elf tudatlanságáért. Egyes kultúrkörökben talán kissé leereszkedőnek is hitték volna. Pedig olyan kedves ez a Glorien.
- ó, hogyne hallottam volna róla, mint Vadalanról is! Vágyakozom világot látni! - mondta diplomatikusan s játékosan.
Aztán jött az ismételt villámkérdés Evolyranról. Itt lesz a bibi. 
- Szóval a családoddal utazol? A férjeddel? 
Hallgatva a hajóra nézett, de csak egy tejfelszőke mágus kihívó mosolyát látta. A pajkos szeme villanásait, ahogy semmi se hagyja nyugodni. Teli erővel és energiával. Szárnyalva az akarattól. Akár Aldot is kívánhatnák többen holtan, amilyen két végéről égeti a gyertyát, meg amilyen célratörő s vehemens alkat.
- Nemsoká indulhatsz is drága elf! Bevallom igaz!
Pici csendet generált:
- Az én szőke Sárkánylovagom szintén nagyon messze van! Ha arról volna szó én is átutaznám érte a világot, ha tudnám, hogy azzal segíthetném! Csodálatos férfi. Nála játékosabbat sosem láttam. Ahogy igazibb partnert sem. Maga a szenvedély és a tűz! De biztonságosabb, hogy távol van a sötétségemtől, bármennyire... szeret! Igazából mennél jobban szeret...annál távolabb... Most azt kérdezném a helyedben, hogy én mit érzek. De az most mindegy, mert messzi van, s mert magam sem tudom, mi ez az érzés.
Egy kerek követ rugdalt odább csizmája orra hegyével. Alóla kibukkant egy opálos, rózsás, szív formájú kavics. Rábámult, majd rá akart taposni, ne is lássa. A bagoly megelőzte s a kis csőrébe kapta. Mint ki jól végezte dolgát, visszaült vele a magas sziklára, Gloriennel szembe.

- Ó! Nem vonom kétségbe a felsőbbrendűségedet, felséges hercegnő.- Itt belekezdett egy pukedlibe, de egyszerűen félbehagyta a mozdulatot, s kihúzott háttal, felszegett állal inkább így folytatta:- Igaz, pontosan tudom, hogy a pór népektől származó mondás a legtöbb esetben hamis, miszerint a hatalomba csak beleszületni lehet, ahogy a gazdagságról való hasonló szólamok sem állják meg a helyüket. Valójában az oda vezető képességekkel kell bírni s a kellő céllal. Egyetlen fontos különbség van a hatalmasok és anélkül, és a gazdagon és anélkül születettek között: ha rendelkeznek a jó módúak az imént említett képességekkel, jó esetben megtanítják nekik, hogyan használják ezeket. Az egyszerű népek sarjának magától kell rájönnie. Ez viszont erősebbé teheti őt. A sárkány a szelet lovagolja meg, amitől még a vihar elragadhatja. Ettől függetlenül nagyon tisztelem a ...gyermekedet. Ő... mennyi idős is? És még lehet az is, hogy újra át kell élnie nehezebb időket is. Ki tudja, mit tartogat neki a jövő? Vajon úgy lesz, ahogyan az édesanyja elképzeli?
Furcsa, hogy ismét negatív érzések lettek úrrá felette. Már meggyőződése, hogy az asszony szavai mögött önös szándék lapul. Pedig annak, amit mond megfelelő éle van, figyelmeztető éle. De miért is van éle? Miért nem érez inkább együtt vele, egy olyan nő, aki boldog párkapcsolatban, újra egyesülő családban él. Mit emlékezik rá, milyen volt régen, s milyen csalárdak a férfiak? Ugyan már! Lila ködben kéne járnia. Valahogy beburkolózott volna a jeges gondolatai burájába. Egyszerre nem tudta hova tenni ezt az egészet. Legjobb, ha rövidre zárja a témát, hiszen egyetlen és friss tapasztalattal aligha nyerhet, bármilyen játszmát játszik Glorien.
- Hogy szeret-e? A szív beszéde számunkra halál. Az élet sója, hogy nincs többé jelentősége, mert sose látjuk egymást viszont. Veled s férjeddel ellentétben. Tudod, nincs miért aggódnod miattam! Fogtam magam és elhagytam, hogy ne is találjon a nyomomra többé. Így megvédem egy szörnyű átoktól és...láthatod, a világon semmi bajom sincs. Én erősödtem csak ebben a kalandban...persze nem az, de az elmének kicsi is elég, hogy elhitessük vele az ellenkezőjét. Így, hogy eltűntem a szeme elől, neki bosszantó, elkeserítő fordulat. Így, hogy ő tehetetlen utánam jönni bármely okból, nekem szabadság és győzelem felemelő ereje. Mindegy a valóság! Az elme mellettünk van s elhiteti a magunkfajtával, hogy kaland volt.
Sok kép szaladt a szeme előtt, s Aldo szerető pillantása, fesztelen, boldog nevetése minden mást elnyomott. Hol volt, hol nem, volt egyszer egy Sárkánylovag...és megette a sárkány a távoli evolyrani hegyekben...Ó, mennyire bolond volt! Mennyivel egyszerűbb lett volna azt mondani, hogy meghalt. Hirtelen azt kívánta, bár igaz volna, könnyebben birkózna meg a tudattal, hogy meghalt, mint azzal, hogy valahol messzi él a kedvese. Evolyranban... talán már ott szeli a kalandokat, hogy elfelejtse. A kisördög fészkelődni kezdett a fejében, hogy talán már sikerült is neki, de biztos volt benne, hogy egy ilyen lányt nem olyan könnyű elfeledni. Különleges dolgok kell mozgassanak meg egy férfit, hogy ez gyorsan sikerüljön. Különösen, ha olyan érzékeny hangszer a szíve, mint Aldoé. Az ő Aldojáé. Az ő boldogságra vágyó Aldójáé, akinek ez még nem adatott meg... Ahogyan neki sem. A Sors Istennőjére, mennyire hasonlítanak! Magához szerette volna szorítani, hogy soha többé ne legyen magányos a szíve. Átkarolni s megcsókolni. Összeszorította a szemét, hogy ne buggyanjon ki a könnye, az árulója. 
A bagoly idegesen röppent egyet, a hajóról pedig a veszteglés végének közelségét jelző, első kis harang hallatszott. Mentsvárul arra fordult, mintha belefeledkezne a látványba. Befejezték a berakodást, felhúzták a felesleges rámpákat.
Hirtelen megpördült maga körül, s nagy szemeket kerekítve az elfre nézett:
- Glorien! Mennyi ideig tart az út Evolyranba?

* Figyelte a lányt, hallgatta a szavait, amikor lentről egy hang megzavarta.*
- Asszonyom! Kész a hajó, lejöhetne megnézni, hogy jó lesz e így!

* Majd Miához fordult.*
- Azt hiszem itt a beszélgetésünk a végéhez ért. Jegyezd meg leány! Lehet, hogy jobb, hogy eltűntél az életéből. A férfiban soha nem szabad teljesen megbízni. Azt hiszed, hogy fáj neki az elválás, amikor már erre vár egy ideje. No, de nem akarok én itt a vészmadár lenni. Jó volt veled találkozni! Mennyi az út? Beletellik pár napba, de egy alacsonyabb rangú hajóval többe. További szép napot.
* Majd lesietett a hajóhoz és ment a munkása után, hogy meglesse kellő képpen felszerelte e a vizijármű.*

// Köszi a játékot //