Birodalmi kikötő

//GAREN RUTON - Törékeny lelkek, gyönge testek, szerető szívek. 1. //

Az Előtörténetet itt találod!

Komótosan megfordul, miután felemelkedik a földről. nem restelli, hogy magának kell intéznie mindent, mióta Lanuria különös földjén jár. Igaz, hogy bárki is látja, máris felejtő varázs illan felé. Ha meg is pillantják őt, soha össze nem hozzák tetteivel. Így mindegy számára, ha fényes nappal kérdezi ki a gyanútlan áldozatait. A kikötő közeli zsivaja otthona szigeteinek dicsőséges hajóhadait idézi emlékébe. A sárkányölők nemzedékeken át ívelő hatalmát jelképező tengeri öblöket, hol mágusok vezette harcosok szállnak tengerre és érkeznek vissza. Ezen a világon még tréfa számban zajlik a háború, kóstolgatják egymást. Többnyire felkészületlennek tűnnek a mágusok, a sárkányok vezére pedig csak játszadozik velük. Itt még koránt sem termett babér a varázslók fejére. S tán' mind elvesznek, ha a fekete sárkányok kieresztik végre a karmaikat. Vagy megedződnek addigra. Mégis meglehet, hogy ez a föld elveszik az emberek s mágusok számára, talán még a helybéli tündék sem rejtőzhetnek el a sárkányok haragja elől. Ki tudja?
Tekintetét felemeli immár és nyugodtan a távolba bámul. Valahol messzi nyüzsög az élet, a nagyváros egészen közel, a parton is emberek jönnek-mennek a verőfényes időre való tekintettel. Két hajó áll be éppen, egyik közvetlenül a parton köt ki, a másik sokkal nagyobb, nem jöhet közelebb, nehogy megrekedjen, de már engedik le a csónakokat, hogy partra jussanak. A nagy négyárbócos vitorlás a messzi Evolyranról érkezett, utasokkal, árukkal megtömve, hosszú, bizonyára nem veszélytelen úton.
~ Milyen bátrak ezek az emberek! Bátrak, mint az elfek, vagy akár a sárkányok. Ezer veszéllyel is dacolnak, szembeszállnak saját félelmeikkel és feszegetik a saját belső és fizikai határaikat is. ~
Lassú fejmozdulattal megenged még egy utolsó pillantást a lanuriai asszonyra, ki lábai előtt hever mozdulatlanul, görcsben maradt testtel.
~Lám, ő is, milyen idős ember volt s mégis az utolsó leheletéig próbált ellenállni nekem. Nekem, ki démonok, élőholtak, sárkányok, vadak és nagy hatalmú, varázserejű lények elméjét is fogva tartottam már. Fogalmuk sincs az embereknek, mire képes a szeretet a szívükben! Milyen kár, hogy ennyire gyengék. Meglehet, mannahonban még sok ember élne ahelyett a maroknyi család helyett, ha tisztában lettek volna a szeretetük hatalmával, ha bíztak volna magukban, de nem, ők elveszejtették népüket a varázslatos fajok nyomása alatt, teret engedve a mágusok mindent túlélő társadalmának. Milyen törékeny asszony volt! S milyen erős! Hogy védte a gazdáját... Azt gondolta, sosem tudom meg, amit meg akarok. A Tan nevű sötét elf inas legalább túlélte, míg kiszipolyoztam minden tudását a "nagyasszonyáról". Bár nem tudni, mikor lesz belőle épkézláb elf. Méghogy Garen Ruton felesége, vagy özvegye! Fogalmuk sincs! Méghogy férjet és udvarlót tartott! Méghogy kiküldetésbe ment és nem tért haza! Méghogy a hivatalból küldték el messzire!~
Itt szigorú arccal lehajolt, s a házvezetőnő kisírt arcára vonta annak köpenyét, hogy betakarja a világba néző szemeit. Egy -egy lanuriai arany érmét tett a a köpenyre, az asszony szemei fölé.
~ Az Istenek vigyázzanak odaát asszony! Téged meg ideát, Ruton nagyasszony~
Azzal barna szemeivel a zajos főváros központjából magasan kiemelkedő toronyra tekintett. A Birodalom fővárosának Tanácsházára. Ahol a város és Lanuria vezetői és nemesei szoktak tanácskozni és végzik munkájukat. Reus De Sanctis úr felé...
- Gyere Démon!
Az éjfekete ló olyan halkan állt meg előtte, hogy ha nem látja, meglepi őt. A főmágus a cirkalmas, vésetekkel, növényi mintákkal dúsan díszített sötétbarna nyeregbe pattant, majd szinte repült a kikötőt szegélyező halpiac tömegét megriasztva egyenesen a város szíve felé.

// Aldo kedvesem //

*  Glorien a kikötőnél kötött ki, a fogadó után. Érezte, hogy valami megrázta a fogadót és történt is valami, ami nyilván Aldo műve, de őt zavarta a legkevésbé, hiszen már messze járt, amikor ez bekövetkezett, így őt nem érte el a varázslat. Némán sétálgatott ide oda és bajlósan mosolygott.
~ Teljesen megváltozott bennem valami. Hidegen hagy ha meglátok valakit szenvedni. Na és Aldo....Ott hetyegett azzal a Miával. Én meg még féltékeny voltam. Most meg ha rágondolok..Aldot nem bántanám, de Miával végeznék, egy perc alatt...De Aldot miért ne bántanám? Mert nem lennék képes. De miért is nem? Az agyam az az erő azt diktálja végezzek vele, amint meglátom, a szívem sem dobog már úgy érte, ha rá gondolok. Illetve de, de nem akarom. Mi a csuda ez a dolog. Idegesít...Nagyon idegesít....~
* Morfondírozott magában. Az átkot, ami rászállt csak Aldo lenne képes megtörni, de ezt még egyikük sem tudja. Csak ő képes kiűzni Glorenből a gonoszságot.*

//Glorien //

*Déltájt járhatott az idő, mire leért a kikötőbe a Nagy-Kaszásból. A nap az ég tetejéről sugározta szét fülled hőjét, de Aldot most nem a nagy meleg zavarta. Sokkal inkább az a megmagyarázhatatlan érzés, mely minduntalan vonzotta vissza a fogadó irányába. Amikor eljött onnan pár órával ezelőtt úgy érezte ellen kell állnia a sejtelmes hívogatásnak, mely az erdőbe hívta a fogadó mögé. Nem voltak emlékei erről a napról, csak egy nagyobbacska hátizsákja és talán éppen emiatt gondolta úgy, hogy neki máshová kell mennie, valahova messzébb, mint egy erdei kirándulásra. Igen, az elmúlt napokban sokat gondolkozott azon, hogy menjen Evolyranra, de tegnap még úgy hajtotta álomra fejét, hogy nem volt meg a teljes elhatározás. Bár azóta mi változhatott? Mondjuk sok minden, nem lehet hiába, hogy kiesett a teljes délelőtt. Shuga is ott volt reggel a fogadóban, szóval kétség nélkül történhetett valami. Elvégre ő maga hajtotta végre a felejtő bűbájt az elmondások szerint, aminek nyomós oka lehetett.
~ Talán Mia is ott járhatott?~
*Ekkor jut eszébe a bagoly a zsebében*
~ Á, szóval az ő fészkelődését érzem egész nap a szívemnél. Én meg már azt hittem, hogy a varázs utóhatása lehet...De hiszen nappal van, miért nem alszol?~
*A kikötőhöz érve a bagoly még mindig nem nyughatott, amit kezdett megelégelni már. Zsebébe nyúlt és a napfényre húzva akarta szemügyre venni, de ahogy kinyitotta tenyerét egyik-pillanatról a másikra a madárka elillant.*
~Mi? Hova mész?~
*Felnézett és Glorient pillantotta meg maga előtt. Ő volt az, a legfontosabb nő az életében akivel mindig egymásra találtak, valahányszor a sors szétválasztotta útjaikat. Megint itt álltak egymással szemben, hosszú idő után, de valami most mintha mégis más lett volna. Az elf arckifejezése mintha eddig nem látott, ismeretlen vonásokat is takart volna, nem beszélve a furán tekintetéről. *
-Glorien?
*Ejtette ki élete szerelmének a nevét, s már el is felejtkezett a kis kuvikról, ami csak úgy ok nélkül itt hagyta fényes nappal. Nem tudni, hogy Mia erős mágiája hívta-e vissza vagy Glorien megjelenése riasztotta el.*

*Kevesen tartózkodtak a nagy hőségben a molóknál. Néhány hajó most futott be, egy pár épp most indult útnak, de a parton egyáltalán nem volt nagy tömeg. Bár úgy sem számított ez most, hiszen teljesen egymásra koncentráltak  ők ketten, nem számított sem a hely, sem az idő.
Aldoban ugyanazok a kérdések felmerültek mint a reggel, hisz a válaszokra már nem emlékszik, viszont Glorien szavai megállították még mielőtt elkezdte volna őt záporozni újra velük.*
~Mi?! Milyen egy órája?  Hiszen évek óta nem láttuk egymást!~
*Nem csak Glorien gesztusaiban, de szavaiban is érződött a harag, az ellenséges hangnem. Bizonyos részről érthető is volt, de aztán megint olyan kijelentéssel állt elő, aminek nem volt értelme Aldo számára.*
-Miát? Őt is már  vagy mióta nem láttam. Miről beszélsz, Glorien? És miért követtelek volna téged? Hogyan? Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán életben vagy.
*Kezdte belátni, hogy most még nem időszerű a még komolyabb témáról(gyerekeikről) beszélni, először tisztába kell tenni a dolgokat. Mert, hogy  valami nincsen itt rendben az biztos.*
-Mi történt veled Avlanion után? Sikerült elmenekülnöd az erdei kunyhóból? Vagy foglyul estél? Mondd csak, bántottak?
*Próbált megértő szemekkel pillantani az elf szemeibe, de olyan idegennek tűnt most a nő, aki visszanézett rá. *

* „A bal oldali Galworé, a jobb oldali a halva született lányunké…. A bal oldali Galworé, a jobb oldali a halva született lányunké….” Egyre csak visszhangzott fejében ez a mondat, mialatt tekintete a  kis sírokra fagyott. Talán azt sem vette észre azonnal, amkor Glorien belecsimpaszkodva elájult. Ki tudja mi játszódhatott le fejében. Talán ugyanaz, mint a kocsmában, amkor először értesült gyerekei halálhíréről, vagy lehet, hogy valami teljesen más elhatározás született meg benne ebben a pillanatban.
Rövid ideig mintha tétovázott volna Glorien öntudatlan teste fölött. Igen, hallotta, amikor az elf segítségért kiáltott. Megannyi fájdalom és gyötrődés, elszenvedett kín lapult meg abban az egy szóban. Minden, amit már annyiszor átérzett ő is. Egyszerre nem tűnt olyan forrónak a nyár sem már, szürke és hideg lett körülötte a táj.
Nem hagyta ott. Pedig megtehette volna, hiszen már nem volt semmi, ami összekösse őket. Az az örök megpróbáltatásra épülő szerelmük is, ki tudja, még lángol-e egyáltalán. Egyiküket sem lehet hibáztatni, ha azt mondja: „Elég volt. Ilyen áron nem kell!”
Glorien néhány másodperc múlva magához tért. De ő már nem volt Glorien. Rideg szavai, lelketlen magatartása teljesen visszarántották az újra dekadens gondolataiba merülő Aldot a valóságba.*
~Na most kéne itt hagynom, de valóban segítségre szorul. Én ostoba, magamat próbálom gyógyítgatni már mióta, nem figyelve arra, hogy a környezetem még nagyobb segítségre szorul…~
*Tett egy lépést  a számára ismeretlen arcát mutató Glorien felé.*
~De talán mégis csak jobb neki, ha nem avatkozok be, úgy néz ki fel tudta dolgozni a maga módján. Még ha a belső démonját is hívta segítségül.~
*Szemöldökeit ráncolva vizsgálta végig  a megszállt Glorient. Egyszerre volt bizarr és csalogató a mostani kiállásával.*
~Maradok!~
*Döntötte el. Majd egészen közel lépett hozzá.*
- Így van. Nem tudunk mit tenni.
*Nyelt egyet. Tudta, hogy most hiába jön az édes-mázas, kedves, vigasztaló szavakkal. Az talán Gloriennél bevált volna, de ha azt akarja, hogy hallgasson rá a nőben lakozó lény, akkor másképp kell közelítenie. Erősnek kell mutatkoznia, még ha nem is olyan könnyű ebben a pillanatban, a gyerekei sírja fölött állva.*
-Khmmmm. Na de mit szólsz egy italhoz, itt már sokat nem tehetünk, ahogy mondtad. Keressünk egy normális kocsmát aztán a többit meglátjuk…
~El kell vigyem valahova, ahol segíteni tudok neki. De amíg nem önmaga, nem fedhetem fel, hogy mit akarok.~

*A sunyi vigyor közepette kapott csók nem igazán volt hiteles, nem tudta eldönteni kitől is kapta. Glorientől vagy Glorien sötét énjétől, hisz nincs kizárva, hogy a gonosz oldala játszadozni akar vele, sőt, igen is számít rá, hogy ez lesz. Neki épp csak egy lépéssel kellene ő előtte járni.*
-Aha, akkor ne menjünk arra.
*Állt fel ő is ülőhelyéről. Egyik kezét a nő lapockájára tette, míg másikkal északra mutatott.*
-Tudok arra egy jó kis helyet.
*Mintha tétovázni látszott volna egy pillanatig. Hangsúlyát fent hagyta, mint aki folytatni akarja mondandóját, de végül mégsem ejtette ki varázs szavakat.*
-Haladjunk a part mellett.
~Így csak három irányba tudsz menekülni.~
-Mondd csak, milyen mulatságos szituációkról beszéltél?
~Ha ott is beszámolt a gyerekek haláláról, nem tudom elképzelni mi lehetett mellette mulatságos?~

//Folytassuk a Keleti tenger partján észak fele haladva //

//Időn túli játék - Galin Dargeroth//



Háborgott a tenger odakint.
Legalábbis a sűrű sorokban gyülekező vastag, hamu-fekete esőfelhők, a hajókat ide-oda cibáló hullámok, s a felhúzott vitorlák furcsa kereszteket utánzó árbocai közt süvítő szél erről árulkodott. Igencsak nedves kora reggelnek - avagy késő hajnalnak? - nézett elébe az, aki kilépett az oltalmazó épülettetők takarásából, hogy az utcákat rója halaszthatatlan ügyek által kényszeredett tempóban. Azonban talán volt olyan, kinek elnyerte tetszését a felkelőfélben lévő nap bíbor színeivel megfestődő viharos égbolt, melyet olykor-olykor néhány pillanatra feszes cérnával átvezetett tűként lyuggatott ki egy-egy fényes, fehér villanás. Ennek értelmében a valiani kikötő sem volt annyira zsúfolt, mint ahogyan más napokon lenni szokott, azonban Valturaan-nak nem állt rendelkezésére efféle hasonlatokat gyártani. Először nyomta lucskos csizmája e földet, s úgy tűnt, a Sors Istennője akképp rendelkezett, hogy ilyeténképpen lássa meg Lanuria fővárosát. Mi tagadás, az időjárás merőben illett lelkének saját viharaihoz, amelyek akkor sem csillapodtak, amikor megérkezett ide. A fiatal sárkány hatalmas nyomást érzett maga felett, melyből végtelen bánat, s céltalanság áradt. Sápadt arcán valóságos esőpatakokat képeztek a reá zúduló csepp-hadak, melyek immáron tetőtől talpig eláztatták. Csendesen ült egy rozoga ládán, a messzeségbe bámulva, akárcsak egy szobor, kitől nem várnánk életjelet. Ő mégis lélegzett, bár a temérdek koszt magán viselő sötét csuklyás köpenytől igazán nehezen lehetett volna figyelemmel kísérni. Szemei alatt éjszín karikák húzódtak meg, melyek annak eredményeként keletkeztek, hogy az elmúlt időszakban igazán nem fordított túl sok időt pihenésre vagy alvásra. De hogyan is tette volna? Egy év sem telt el azóta, hogy Orod Opelë, a második (börtön-)otthona elesett, ő pedig szem elől vesztette az ibolyaszemű fehér elf leányt, akiért mindenét feláldozta. Azóta kereste, csaknem megállás nélkül, így az ártó gondolatok közben erőfeszítés nélkül rombolták őt belülről. Legutoljára Mardanban, a törpék városában járt, azt remélve, talán Laryss rátalált az oda menekülő fajtájabeliekre, azonban némely gyógynövény-teánál is keserűbb, s a Lanur-hegység legkönyörtelenebb csúcsainál is hidegebb csalódás fogadta odabenn. A nőstény sehol sem volt - így pedig maradása sem sokáig. Hamar elhagyta a várost, s a környékét kezdte átfésülni, amíg kitalálta, merre is forduljon ezután, végül egyre gyűlő félelemmel a szívében határozott úgy, talán Valian volna a legbölcsebb döntés. Látva a két Csupasz faj közti kimondatlan ellentétet, nem lepődött volna meg, ha némely fehér elfek ezt megelégelvén, máshová költöztek volna. Meg aztán Valianban bizonyára több hírt is lehetett hallani az utcákon... Hát, ezeken biztosan nem.
A fehér sárkány mégis mozdulatlanul várt, legféltettebb emlékeibe temetkezve, mialatt a szélfútta esőcseppek az arcát csapkodták. Várt valamit. Talán a vihar végeztét, esetleg egy jelet, ki tudja - egy azonban bizonyosnak látszott: egyhamar nem fog elmozdulni onnan. Mintha súlyos láncok kötötték volna oda, képtelenné téve őt arra, hogy egy fogadó vagy ivó védelmét keresse. Ha valaki ránézett, bánatot és hidegséget látott rajta, miközben odabent, a szívében lakozó aggodalom, hiány és düh arra kényszerítette, hogy reménykedjen. A távolban felharsanó égzengések közé zavarodott elméje az elmúlt csata rémületben úszó hangjait tűzte. Még hallotta fülében Laryss kapkodó lélegzését, amint a kezét fogva kiutat keresett a lassan megtestesülő földi pokolból, melyet Inaeth serege zúdított a városra. Azonban ezen vészterhes emlékek gyakran semmissé halványultak, s árnyékot képeztek csupán az igazán fontosak köré. Élénkebben emlékezett arra, milyen volt éjszakánként egymást ölelni, milyen volt Laryss vékony, sebezhető bőrének illata, s egyáltalán milyen volt a leány puszta jelenléte. Nos... az elmúlt időszakban alapos leckét kapott abból, milyen nem volt.

//Valturaan//

Háborgott… nem, dehogy! Ez már nem csak szimplán háborgott. Galin háborog, mikor nem tökéletes a távolról ízlelőbimbókat gerjesztő szalonna állaga, mivel a fogadós éppen a legzsírosabb részéből vágott egy szép szeletet a korgó bendőjű törpének. Ez a tenger már kikelve magából, lecibálva nyugodt azúrkék arcát, fülsiketítően őrjöng, láthatatlan mancsaival vitorlákat szaggat és a szeme sarkából kiszökkenő folyadék egy dühös anya könnyeiként áztatja el rémült gyermekeit. Ebben az ítéletidőben egyetlen épeszű kapitány sem merné  megkockáztatni, hogy kihajózzon, még akkor sem ha maga a birodalom legvagyonosabb kereskedői bízzák rá gazdagságot ígérő szállítmányaikat. Ám vannak, kiknek nincs választása.
Ilyen az a szkúner is mellyel derék hősünk utazik, s melynek legénysége sápadt arccal, bőrig ázott rongyokban próbálja egyenesben tartani a hajó orrát. A szakértelmük nyilvánvaló. Hol ide kapnak, hol az életüket kockáztatva vágtatnak felfelé az árbóckötélen. A törpe alig képes követni őket. Gesztenyebarna tekintete ide-oda jár a tat és az orr között cikázó legénységet követve és ha nem szenvedne bénító tengeribetegségtől már azóta, mióta beleszaladtak ebbe az orkán erejű szélbe, akkor talán egy-két kósza dicsérettel is ösztökélné a látszólag igen csak megfáradt legényeket. Korábban a közös ivászatok alkalmával nem nézte volna ki egyikükből sem, hogy ha a szükség úgy hozná képes lenne bármelyikük akár csak egy kevéssel is lehagyni egy picinyke teknőst. Most pedig láss csodát, úgy kapkodják O alakú lábaikat, mintha a szeretőjük férje üldözné őket egy méretes husánggal. A látszat néha csal… a látszat általában csal!
Pont mint Galin esetében is. Mikor a nagy út előtt tükörbe nézett és elhatározta, hogy elvállalja a munkát a hajó fedélzetén, mint a szállítmányt biztosító zsoldos, akkor egy vízre teremtett hős nézett vissza rá fülig érő vigyorral az arcán. Elképzelte magát, ahogy a kétárbócost fenyegető kalózokkal könnyedén leszámol, majd pedig kollégái enyhén bódult állapotban koccintanak az egészségére. Ehelyett mikor először érintették csizmái a napokig otthonául szolgáló árbócos deszkáit rögtön émelyítő rosszullét kerítette hatalmába. Mint kiderült feneketlen gyomra nem bírja az állandó ringatózást.
A legszomorúbb a történetben mégsem a felismerés, hogy nem hajóra teremtették, hanem az hogy egy árva lélek sem akarta megfosztani a szkúnert a rakományától. Útjuk során még egy csinos kis vízi állatot sem láttak, nem hogy kalózokat.
Erre most itt van ez a vihar, mely mintha meghallotta volna Galin vágyakozását, kis színt csempészett az unalmas sétahajózásukba, ezzel pedig végképp a padlóra küldve az úszás tudatlan szakállast.
- Nem akarok vízbe fulladni! Nem! Nem! Nem! Csak azt nem!
Rimánkodását szerencsére elnyomják a vihar fülsiketítő zajai, miközben a főárbócot lajhárként, szinte összeroppantva öleli. Közel már a kikötő, az előbb még a bent horgonyzó többi hajót is látni vélte, ám a lezúduló esőköpeny alaposan korlátozza azóta a látási viszonyokat.
Mikor már azt hiszi ennél semmi sem lehet rosszabb, akkor két kandúr örjítő nyivákolása vág utat magának a többi zaj között, szinte felhasítva a férfi érzékeny dobhártyáját. Csak egy pillanatig gondolkozik azon, mit keresnek macskák a tenger közepén, mivel a matrózok aggodalmas kiáltásai és a kandúrhangot követő baljós reccsenés megvilágosodást hoz elméjében. Az egyik stégen alaposan végighúzva a fürge ladik oldalát éppen kifutnak.
Ez pont elég biztosíték Galinnak arra, hogy minden átgondoltságot nélkülözve enyhén szédelegve a maga mázsás súlyával átlibbenjen a palánk felett, tudomást sem véve a hajó oldalán tátongó lyukról, és cikk-cakkban szédülten haladva minél messzebb jusson az átkos járműtől.
- Soha többet! Soha… bleeehh!
És már lövell is ki a rumtól barnás-sárga árnyalatú róka egyenesen valami szerencsétlen irányába, aki egy ládán ücsörögve próbálja élvezni ezt az élvezhetetlen időjárást. Talán ha elég gyors, képes elhárítani a sugárban sötét csuklyája felé ömlő borzadályt.

//Galin Dargeroth//


Noha egyáltalán nem várt más jelet az eső, s a vihar csillapodásánál, majd pedig a népek kiáramlásánál az utcákra, mégiscsak kapott egyet - jóllehet, nem épp olyan kellemes köntösben, mint ahogyan szüksége lett volna rá. Az egyre közeledő hajó látszólagos szenvedése cseppet sem simogatta lelkét, hisz' még a vastag, nehéz gondolatfüggönyön át is világos volt számára, bizony élő teremtmények voltak a fedélzeten, akik valószínűleg hírből sem ismerték a repülés áldását, ha nem oldottak kereket egészen idáig. Valturaan az éberség és az őt bentről lefelé húzó nyálkás, undorító sötétség között szánkázva kísérte figyelemmel a küzdelmet a viharral, mintha nem is látná. Mozdulatlanságba burkolózva, tetőtől talpig átázva ült tovább a rozoga ládán, füle botját sem mozdítva még a borzalmas, csikorgó hangorkánra sem. Pedig fájt tőle a füle, amely fájdalom akadálytalanul kúszott át a fejébe, ott pedig behálózott mindent, amit csak ért. Megállíthatatlanul terjedt, míg végül a fiatal sárkány sóhajtott egyet. Ennyivel jutalmazta újabb szerencsétlenségét derék munkájáért, s máris újból visszasüppedt gondolatai puha és száraz poklába. Ekképpen figyelte érdektelenül a hajóról lejutott törpe szenvedését, mintha amaz ott sem volna. Azt várta tőle, hogy majd tovasétál - már amennyire sétának lehetett nevezni azt a szánalomra méltó produkciót.
Örömtáncot jár talán? - merült fel benne egy halovány gondolat, amely keletkezésének valódi okát addigra már jócskán elnyelték a sárkány lélekfájdalmai.
Azt hitte, a szárazföldnek örül, elvégre nem nézte az arcát, sem pedig bármely másik testrészét. Mindössze a szeme sarkából követte nyomon haladását felületességgel - nem tartott tőle. Jelen helyzetben képtelen volt félelmet érezni ilyen apró-cseprő dolgok miatt, zavarodottan, magányosan, fáradtan és végtelenül bánatosan. Csak Laryss lebegett lelki szemei előtt, kinek holdszín arca mellett nem akadt hely holmi közönséges jöttmentnek, akinek valószínűleg jobb dolga is akadt ebben az átkozott viharban, mint egy különös, ázott fehér elfet észrevenni a kikötő felfordulásában.
Mardanra emlékeztető, jellegzetes hím-hang hatolt keresztül saját belső viharán, azonban ezen a ponton már elkerülhetetlen volt a nem kívánt ütközet - már nem a szegény törpével, sokkal inkább annak színes, kiokádott gyomortartalmával, amely úgy száguldott a fehér sárkány felé, hogy ő még csak fel sem ocsúdhatott. Az imént említett ütközet bevégeztetett... s az eredmény sem különbözött túlságosan sokban a résztvevők kinézetét leginkább meghatározó jelzőtől: borzalmas.
Borzalmas... szag...
Késő gondolat. A szag gazdája ott terpeszkedett lucskos, sáros, csuklyás köpenyén, beleértve a térdén nyugtatott bal kezét is, ráadásul a gazda gazdája sem éppen illatozott sárkányszemekkel vizsgálva a helyzetet. Valturaan lenézett, lassan, hitetlenkedve konstatálva, hogy bizony nem a Nap sütött ki - a hányadékból áradt a meleg. Kevés olyan jelenség létezett Lanurián, mely egy ragadozóban undort kelthetett, ám ez határozottan a lista részét képezte, így hát a merengés helyét lassan átvette némi kezdetleges formában leledző nyers düh. A hósárkány ekkor emelte tekintetét a törpére, kissé még zavartan ugyan, azonban jégszín szemeinek villanása elárulta, hogy cseppet sem boldog. A dús szakállat vizsgálta jobb híján, mivel az csaknem a törpe arcának felét kitakarta. A másik fél valamiféle súlyos betegségről árulkodott, mely az alacsony hím kétlábút sújthatta, azonban ezt még korántsem nevezte volna elég indoknak ahhoz, hogy vödörnek vagy ágytálnak használják. A sárkány alaposan végigmérte társaságát, majd tisztító varázslatot hajtott végre magán. Az emésztetlen tartalom megszűnt létezni az elf bőrbe bújt ragadozón, s ő csak ekkor döbbent rá, mégis miféle rettenet okozta ezt az átható, undorító bűzt. 
Alkohol.
Valturaan-nak több sem kellett, rögvest részegnek is titulálta magában a törpét, s ennek fényében újból végignézett rajta. Felkelt a fáról, melyen idáig ücsörgött, s a jövevény fölé magasodott, úgy szólalt meg, a szakáll feletti környéken ülő szemekbe mélyesztve sajátjait. Hangja dermesztő hideg volt - nem félt holmi eltévelyedett kétlábútól, aki átkos nedveket magába öntve jó szórakozásnak gondolta leokádni őt. Éppen ellenkezőleg. A helyzet érthetőbb nem is lehetett volna számára, elvégre a kikötő csaknem üres volt, s temérdek hely állt volna az érkező rendelkezésére ahhoz, hogy e feltétlenül bekövetkező eseménynek más körülményeket találjon.
- Mielőtt még az első utadba akadó kocsma felé vennéd az irányt, magyarázd ezt meg nekem, mert nem értem a tréfádat.
Minden további intézkedése a választól függött, így hát elhallgatott, s várta, megkapja-e egyáltalán. Tekintetén azonban leplezhetetlenül átütött valamiféle üres fájdalom. Az idegen könnyűszerrel vélhette volna őt az ostrom áldozatának ezáltal, ám Valturaan a legkevésbé azzal törődött most, mit gondolhatott: minden erejével azon volt, hogy megfékezze, s visszaszorítsa terhét önmagába, azon túl pedig felejthetetlen leckét kívánt adni az átkos nedű fogyasztójának, hogy legközelebb kétszer is meggondolja, mi számít viccnek, s mi nem.

//Valturaan//

A rummal átitatott borzalom után mélyről jövő böfögés rázza meg a bódultan tántorgó aprónép egész lényét, amellyel végre sikerül felszabadítania a napok óta bendőjében gyűlő maradék gázokat is, s mintha mázsás súlytól szabadulna meg éppen, ugyanazon pillanatban farpofáit alaposan földhöz verve helyezi magát kényelembe. Lábai abban a kitekert pozícióba nyújtózkodnak ki, amelyben a talajhoz értek, míg állát szomorkásan leeresztve bámulja az imént lerókázott szerencsétlen lábbelijét. A jelenlegi helyzetben úgy tudná magát elképzelni, mint egy megsértett kisgyerek, kinek épp most vették el a kedvenc játékát. Kár, hogy igazság szerint inkább tűnik egy csapzott hajléktalannak, aki minden összekoldult pénzét italra költötte el, és most kísértve a sorsát, illetve egy szép kis tüdőgyulladást, önkívületi állapotban bolyong a kikötő magányában.
- Hú, máris jobb!
A világ továbbra sem kíván megállni körötte, ám végre a hordószerű hasát feszítő savas fájdalom elmúlt. Ennek ő felhőtlenül örül, s habár alaposan el is bóbiskol a szakadó esőben, azért megjelenik dús arcszőrzetének ölelésében egy vidám vigyor is, mely olyannyira jellemző bohókás hősünkre. De van ki csak kárt lát az ő örömében és ezt igyekszik is a tudtára adni. A sötét idegen orgánuma még a csontig hatoló, lassan orkán erejű szélnél is hűvösebb és nincs benne semmi elnéző. Egyszerűen, minden udvariasságot nélkülözve kérdőre vonja az éppen csak halál torkából menekülő törpöt. Nem is kell neki több! Legmorcosabb ábrázatát magára öltve, krumpli orrát alaposan összeráncolva pattan fel a földről, hogy jól beolvasson a sápadt képű mágiahasználónak. Mert hát azért megdorgálni valakit, mert nem jó helyre üríti ki gyomrának nemkívánatos tartalmát egy ilyen törpöt próbáló tengeri út után, az már igazán pimaszság! Úgy tűnik a fővárosban már az ilyen szorgos kétkezi munkásokat sem tisztelik, mint amilyen Galin is!
Már éppen szóra nyitná a hidegtől megfakult ajkait, mikor a fejébe szálló émelygés a hirtelen mozdulatok után megsokszorozódik, s teljesen elvesztve uralmát a saját méretes teste fölött úgy vágódik hanyatt, mint egy telepakolt krumplis zsák. Kemény kobakja magatehetetlenül csapódik a talajhoz, mire jó időre elsötétül előtte minden. Ebben a viharban ha eddig nem kapott el semmilyen nyavalyát, akkor a dermesztő hidegben, csurom vizesen fetrengve minden bizonnyal ágynak fog esni… hacsak valaki nem helyezi biztonságos helyre, amire igencsak csekély esély mutatkozik, ha azt nézzük kik veszik éppen körül. A matrózok mentik ami menthető. Egyszerűen ledobálnak minden rakományt a hajóról, mielőtt további károk keletkeznének bennük. Azzal jó ideig el lesznek, s mindannyiukra szükség van a műveletnél. A másik lehetősége ez a mogorva idegen, aki az előbbi incidens után alaposan felhúzta magát. Ha pedig valaki más találna rá, és ahelyett hogy kifosztaná, segítene rajta, az már kész csoda lenne. Így tehát csakis a sápadt képű jóindulatára számíthat.

//Valturaan//

- Héjj bátyám, mit gondolsz meg bírnál bírkózni azzal a heggyel ott a távolban? Azzal a fehér tetejűvel, nézd csak! Nem tűnik nagyobbnak az otthoniaktól, de olyan pökhendi módon ágaskodik a magasba, mintha csak azt sugallná, nála nincs derékabb orom széles e vidéken.
- Ne butáskodj már, drága ecsém! Meg sem kellene erőltetnem magam! Elhajítanám akár hazáig is, és miután megismerkedett a mi hegyeinkkel rögtön nem bámulna olyan otrombán ránk!
A vén bérc nem csak hogy pökhendi volt, de nem tűrte ha holmi aprónépek nagy szavakkal kritizálják mérhetetlen nagyságát, így amint elérték hencegő szavaik éles füleit, hatalmas morajlással rázta le kőkemény bőrére tapadt kitüremkedéseket, s sok-sok esztendő békés lazsálás után végre kinyújtotta elgémberedett végtagjait. Pillanatokon belül egy hegyi óriás félelmetes sziluettje öltött testett a meglepett szakállasok piciny szeme előtt.
- Ínye, ez aztán nagy. - Jegyezte meg Galin a hangjában a helyzet komolyságához képest könnyed abszurdítással. - Vajon mi folyt ennek az anyja csecséből?
Bátyja azonban el sem gondolkozva a költői kérdésen, lustán érdes mancsai közé vette bárdját és olyan lezser mozdulattal röpítette el azt a félelmetes óriás felé, mintha nem is érezné a tömör fém súlyát. A fegyver pedig csak repült, szállt a távolba mígnem egyszerűen kettészelte a szörnyeteget.
Galint ekkor rántja ki lázálmai fogságából az orra hegyét gyötrő, szúró-viszkető érzés, melyet egy méretes, öblös tüsszentés követ. Úgy néz ki most issza meg annak a levét, hogy nem volt hajlandó a semmiből lecsapó vihar elől elrejtőzni kabinjába, s rábízni értékes életét pár hetvenkedő matrózra. Most aztán majd napokig szenvedhet a krumpli alakú orrából csordogáló iszonytató váladékkal, illetve viaskodhat a torka mélyét kaparászó sunyi koboldokkal, melyek elmaradhatatlan jövevényei egy alapos megfázásnak.
A hapci után maradt orrváladékot felsőjének ujjával egy határozott mozdulattal eltávolítja, majd az enyhe fejfájást kimaszírozva vastag koponyájából lomhán feltornázza magát az idegen ágyban. Nem tudja hol van, és hogy került ide, csak egy rossz májú morcos hegyesfülűre emlékszik, akinek éppen be szeretett volna olvasni. Ami azt illeti… az említett személy éppen egy szobában kucorog vele, s bár valószínűleg a zajos tüsszentésére ő is magához tért, ezidáig még nem adta jelét, hogy észrevette a törp szenvedését.
Galin már éppen felverné a szánalmat keltő alakot, hogy végre jól leszidhassa, amiért olyan udvariatlan volt vele, miután… lerókázta, amikor végre összeáll fejében a kép. A ficsúr hozta ide, miután ő úgy dőlt ki, mint a szél álltal megtépázott szelíd facsemete. Ha így nézzük, akkor éppenséggel megmentette egy sokkal rosszab állapottól, na meg attól, hogy esetleg valaki megfossza vagyonától, miközben magatehetetlenül fetreng a sárban. Ezért bizony jutalom jár és ki tud jobb jutalmat egy hősies törp társaságánál?
- Hallod komám, azt hiszem jövök neked egyel!
Megvárja míg eljut a másik tudatáig a hangos szipogásokkal megspékelt, elkrákogott szavak sorozata, majd pici gondolkodás után hozzáteszi:
- Már ha nem az a típus vagy, aki jóképű törpéket rabol el, hogy aztán mindenféle undorító dolgot műveljen velük. Tudod olyan izéket… hogy is mondják? Fajoskodás? Fajtalanodás? Ohh, tudod te!