Birodalmi kikötő

//Dorpie Dan surranókaland//

Emerald nem értette, hogy hozhatta össze a sors a világ legjóhiszeműbb surranójával. Nem tudta elképzelni, hogy Dorpie nem érti. Komolyan nem fogja föl, hogy az emberek bántani akarják őket? Tényleg úgy gondolja, hogy ez csak egy jó kis móka? Ennyire tisztázatlan előtte a világ? Nem számít, nem ő fogja felvilágosítani. Emerald sosem volt gonosz, nem is akarta, hogy Dorpie csalódjon a kis képzeletvilágában így hát inkább nem is szólt semmit. Jobban érdekelte a rajz, amit még mindig nem tudott beazonosítani. Honnan olyan ismerős? Persze, látta már Dorpie kezében, ám már akkor sem volt idegen előtte. Lehet, hogy nem puszta véletlen az, hogy találkoztak? Kezdett benne újraéledni a nagy surranó iránti bizalmatlanság. Mi van, ha valaki ideküldte? Míg Emerald ily paranoikus gondolatokat képzelt be magának eszébe sem jutott felvetni azt az opciót, hogy netalán tán benne van a hiba. Ez idő alatt a nagy surranó is odaért hozzá és már ketten bámulták a jelet. Valószínűleg Dorpie nem tudta, hogy mi olyan különös abban a rajzban, ám az is biztos, hogy ezzel nem csak ő van így. Emerald sem tudta, hogy miért izgatja ennyire az a dolog.
Tulajdonképpen Dorpie nem tűnik gonosznak. Teljesen valószínűtlen, hogy rosszat akarna, de akkor mi ez az egész?

//Küldi//
*Értetlenül nézi, ahogy a fickó egyre távolodik tőle, mindenfélét össze-vissza hajtogatva, neki meg még esélye sincs megmagyarázni semmit, mert mire kikászálódik a vízből és szóhoz jutna, az illetőnek nyoma sincs.*
-Fura egy figura, meg kell hagyni.
*Már éppen indulni akar vissza a város fele, amikor egyszerre megtorpan és mozdulatlanul kezd meredni a semmibe. Hirtelen világos lett számára minden.*
~Glorien, hiszen ő Evolyranon van...~
*Otthagyta azután a beszélgetés után. Ezen a helyen meg már nem először jár. Legutóbb valóban azért volt itt, mert kereste eltűnt szerelmét, de azóta sok minden megváltozott. Most felejteni jött. És szemmel láthatóan sikerült is. De hol veszíthette el ennyire az eszét, hogy ne is emlékezzen ezekre a dolgokra, sőt még össze is keverte egy szerencsétlen lánnyal élete szerelmét. Vajon ennyire hiányozhat neki? Vagy útközben kapott el valamilyen betegséget?
De most már mit is számít, a lényeg, hogy túl van rajta és lehetőleg az elfen is.
Aztán bevillan Lysanor képe...*
~Hú, mikor is láttam őt utoljára? Akkor még épp Glorien felkutatásán igyekeztem. Neki meg azt mondtam, hogy tíz nap múlva találkozunk a partnál. Több, mint egy is van már annak.
Biztosan megfeledkezett már rólam és talán kapott híreket Glorien felől is, amelyek csillapítják aggodalmát. De mi közöm is már hozzájuk. Azért jöttem el Evolyranról, hogy újra kezdjem, vissza térjek a régi független életemhez és azt tegyek, amit akarjak, következményekkel nem számolva, ahelyett, hogy másokért aggódjak!
Na lássuk csak, mi vár ezen a szigeten rám!~

//Köszönöm a játékot!
Küldi befejezve, őrült mágus szerepe letudva.
Előtörténet folyamatban//

// Aldo Barras, Időntúli//

Balál keresett, és talált. A legjobb hajókötelet sikerül céljaihoz megszerezni. Feltekerte és hanyagul keresztbe dobta széles vállán. Fújt egyet, ki kellett engednie a feszkót.
A gyomrára ment már ez a tömeg, az áporodott szagok, a fekália pedig a part közelében különösen illatozott. Sejtései szerint pont a kikötő közelében eresztették le a csatornák tartalmát a tengerbe. Feszélyezte, és idegesítette az egész Főváros. De ha már itt ragadt pár napra, kéretlen társával, akiért felelősséget vállalt, gondolta beszerez a csapdáihoz néhány elmaradhatatlan eszközt. Még egyszer meghúzkodta a vállán a kötelet. ~ Kiváló, örülni fognak a NagyMancsok~ más helyzetben elvigyorodott volna, honnan is jutott eszébe ez a szó, hiszen gyerekként nevezte így az erdő nagy vadait, most azonban egy halvány mosolyt sem bírt kicsikarni magából.
Éppen egy hatalmas kereskedőhajó matrózai rögzítették a hajót, és tolták partra a pallókat, amitől hatalmas volt a torlódás. Felbolydult minden. Utcalányok szaladtak, kivillantva a vállaikat, gyerekek, tolvajok özönlötték el a rakpartnak ezt a szakaszát. Teherhordók, és szekerek gyűltek össze, és a mivel a hajó néhány utast is hozott Valianba, a környék kocsmárosai, és fogadósai kikiáltókat szalajtottak oda, akik fennhangon hirdették a legjobb szállást, és a legízletesebb ételeket, de főleg, hogy a legjutányosabban éppen náluk találod mindezt.
Balálnak megfordult a fejében, hogy korán van még, és a hölgye lepihent, estig biztosan nem ébred fel, vállalhatna valami alkalmi munkát addig. Majd rögtön elvetette, neheze viselte ezt a mocskos környezetet, a zsivaj pedig annyira az agyára szállt, hogy egy 7 éves forma, maszatos kölyköt úgy teremtett le, mikor az meglökte a tömegben, hogy azt hitte a fiú menten bepisil ijedtében.
Köpött egyet a foltos kőre, és elkezdett a parttól távolodni. Faképnél hagyta a dermedt gyereket. Lökdösődve haladt, szinte araszolnia kellett. Életében nem volt még hasonló helyzetben. Nem csak rosszul érezte magát, de kezdett piszkosul dühös lenni, és még csak nem is jutott távolabb 9-10 lábnál a parttól. Történnie kell valaminek, mert még felöklel valakit mérgében. Kellett neki ide jönni.. Még hogy munka... ha egy fillérje sem lenne, akkor se maradna egy perccel sem tovább itt, mint muszáj. Nem tudna eleget kínálni számára senki.

Tehetetlen harag fojtogatta. A fogadóban pihenő sebesült szépség hiába titkolta, tartott valamitől, vagyis inkább valakitől. A nemes hölgy miatt, mióta találkoztak, kerülte Tangeran a feltűnést. Most is csak azért nem teleportált, nehogy a hölgyet üldözők felfigyeljenek rá.
Még mindig ez a tömeg, és zaj. Óhatatlanul nekilökték valakinek. Na ebből elég! Nyitná is a száját, valami méltóságán aluli keresetlent kiáltani a tovahaladó felé, mert nem hitte el, hogy ekkora lakli, vállas férfit nem látott a szemétől, amikor a másik oldalról egy erős marok ragadja meg , mint valami zsákot, és taszít rajta egyet, s már az orra elé is villantja nem épp kisded öklét. Összeakaszkodik a tekintetük, mint a bikáé, meg a kardfogú oroszlané a déli pusztán. Épp csak azt nem lehet tudni e pillanatban, hogy melyikük melyik. Aztán a fickó szemében kihuny a tűz. Elengedi a vadászt, és annak legnagyobb döbbenetére tovább sétál.
Balálnak leesik az álla. Orrlukai kitágulnak, szája pengévé húzódik egy torz fintorba, szeme résnyire szűkül. Abban a minutában lapátra emlékeztető keze hátulról beleváj az izmos vállba, mint egy karom . Jól megszorítja a beton izmokat. Hátrarántja a férfit, és ugyanezzel a mozdulattal megpörditi, hogy ha sikerül, szemtől szembe álljanak egymással.
- Mit képzel?! Ha táncleckét akar, kérjen meg szépen! Jegyezzen be a tánc rendjébe - sziszegi gyilkos indulattal a metszett élű, fagyos arcba, közvetlen az orra elé hajolva. Rég érzett már ilyen heves indulatot, de most valahogy képtelen uralkodni magán.
-Vagy legyen férfi! Előlem so-ha-töb-bé-ne-búj-jon-el! Megértette?! Nézzen szépen a szemembe! Most pedig tanulja meg a lépéseket a mestertől!
Nyirkos jobbja még a másik vállán. Baljának nyitott tenyere élével ha hagyta, úgy vágta pofon, hogy egy lépést hátrált tőlük a fojtó tömeg.

Balál szenvtelen arccal állt bele az ütésbe. Kezdett felsejteni elborult agyában, hogy felelőtlenséget csinál. Perceken belül akkora feltűnést keltenek ezzel a boszorkányok vörös mágiájának a bűzét árasztó idegennel, hogy ide özönlenek a rendfenntartó erők, és csak bízhat abban, hogy a hölgye 'jó' ismerősei nem sétafikálnak errefelé. Remélte, nem lesz ebből tömegverekedés... A bunyót azonban akarta most már, felforrt a vére. Ez a pofátlan fickó megérdemelte, hogy felhergelje, a fájdalom majd enyhít a belső feszültségén. Nem is sejti ez a kis...kis...izé, hogy mekkorát segít rajta ezzel.
- Te...NYIKHAJ!- köpte ki a szót. Az ököl az álla felé száll, míg ő terpeszbe helyezkedve megtámaszkodik. Úgy tűnik, belehelyezkedett a csapásba, amaz talán biztos is benne, hiszen látszik a vadászon, bunyót akar. Az utolsó pillanatban azonban macska-fürgeséggel kicsit jobbra elhajol, épp csak hogy bal arcán csússzon meg s ezzel enyhüljön a zúzás mértéke. Egyidejűleg ezzel a lendülettel ügyes baljával ő viszont beakaszt egy horgot balról, alulról. Ha a másik jobbal ütött éppen, akkor ez így szinte kivédhetetlen.
Bekapta az állkapocscsont felett az ütést a vadász, amitől megkondult a füle. Megrázta a fejét, s arrébb szökkent vagyis inkább tántorodott. Azok a kemény izmok bizony közelharcra temettek. Figyelte a vörösköpenyes reakcióját a bal horogra. Józanság lett úrrá felette. A hatalmat azonban még a férfi gyakorolta benne, akinek csorbát kellett küszöbölnie a becsületén. Úgy látta, hogy az idegen is verekedésen gondolkodik, különben már előkerült volna kézifegyver, vagy varázslat. Eddig egész jó! Pedig ellenfele ereje az ő jól megtermett fizikuma ellen, olyan, mint egy gyapjas bölényé, a gepárddal szemben. Csakhogy a gepárd fürgébb...
Vállával nekiütközött egy rossz arcú elfnek, aki egy mögötte álló matrózt jól gyomorszájon könyökölt.
- Na, mi lesz, Hófehérke? Ütni is fogsz? Vagy csak simogatsz, mint a barátnőd?- egyenesedett fel Balál visszarendezve saját állkapcsát. A fehér üstökű szemébe meredt.

Most már kicsit sok az inzultusból. Eléggé elnyúlott a dolog, közte, meg a vörösköpenyes között, és végre igazán vissza vonulót fújna, hogy a nemes hölgyét ápolgassa a fogadóban. Ráadásul ez a piszok még a járókelőket is egyeli, mint a répát. Hihetetlen, milyen alakok szaladgálnak ebben a városban. Ez egy fertő! Ez meg egy haramia! Ideje móresre tanítania. Mire a kellemetlen fráter ártatlan áldozata a földre omlik, és a fehér hajú emeli a kezét, Balál se rest, már le is csap rá. Szó szerint, ugyanis úgy vágja fejbe, hogy az egyszerűen összecsuklik, és Balál hatalmas lábfeje elé rogy. Előbb kell felkelnie, ha Balál Tangerannal akar szembe szegülni. Ahhoz a Hyarmenya-dzsungel minden lakója is kevés lenne.
Pár elnyúlott pillanat kell, míg összekapja a gondolatait. Pont elég, amit Hófehér féltérden tölt előtte. Talán már meg is bánta a fickó, hogy éppen vele kezdett.
Vagy lehet, hogy nem?
Enyhe megvetéssel néz le a világosbarna szemekbe, amikből még mindig süt a harag.
- Segítsek felállni, vagy menni fog egyedül?- A metsző gúny elmaradhatatlanul hagyja el a száját. Nem hiszi, hogy akkorát sikerült adnia, hogy így elgyengült a fickó, de tény, hogy ami erejéből tellett, beleadott apait-anyait az ütéseibe. Ahogy azonban ő érezte, és valószínűleg ez a valóság, a másik egy izomkolosszus hozzá képest. Ezért kicsit szemet szúr, mit fetreng térden előtte a férfi.- Elég lesz, nem kell szerelmet vallanod, ember! Csak egyet jegyezz meg, ne kezdj készületlenül Balál Tangerannal soha többé!
A balját nyújtja, hogy ha a másiknak szüksége van rá, bele kapaszkodhasson, míg feláll. Nem lovagias gesztus ez, Balálnak semmi ilyenforma előképzettsége sincs. Egyszerűen csak esze ágában sincs a földön hagyni bárkit is, ha mégoly ritka unszimpatikus ellenfél is, mint ez a vörösköpenyes itt. A vadász ezzel, hogy az földre került, egyszerre lezártnak is tekinti a bunyót. Nem sejti, hogy megrövidítették valamivel.
A másiknak meg arról nincs sejtelme sem, hogy a kis erszényben mi van. Ha végre odébb áll majd, akkor Balálnak lesz talán ideje végigtapogatni alaposan meggyötört testét, és ráeszmélni, hogy az egyik erszénye hiányzik az övéről. Az, amiben egy zöld, vagy egy szürkeköpenyes kincset találhat, de egy vörös semmiképp, mivel a növényi mágiáknak nem szakértője. A peratuja virág apró ezüst fényű szirmai, melyeket Balál a dzsungel mélyéről hozott, hogy egyfajta életmentő gyógyításra használja, hozzá nem értő szemében ezüst ragyogásukkal szépek ugyan, de értéktelenek. Ha pergő darnákat szeretne szerezni a tolvaj, ahhoz Balálnál gazdagabb hízott falatot kell találnia. Az erszény rossz kézbe kerülése bizonyára dühíteni fogja mindkettőjüket, tolvajt, és áldozatot egyaránt.
Balál az idegen felé nyújtott baljával várja, hogy mit akar a másik. Fogalma sincs, hogy valóban befejeződik-e itt a történet.

//Balál Tangeran//
*Egy laza mozdulattal félrelökte a másik kezét. Még hogy ő fogadja el ennek a semmiházinak a segítségét, különösképpen amikor nem is szorul rá? Nagyot lendíthetett az egóján a másiknak, azzal, hogy saját magát földre küldte. Most már szívesen lerázná eme irritáló társaságot, de a szája csak nem akar beállni és egy bizonyos ponton túl, már Aldonak annyira kezd elege lenni belőle, hogy úgy dönt, nem távozik, inkább péppé veri.*
- Balál...*ismétli meg gúnyos hangnemben a nevet, miközben felegyenesedik.
- Én is mondok egy nevet, de azt nem kell megjegyezzed, fölösleges lenne, arra a kevés időre, amíg még életben vagy.
*Igen, a harag még mindig ott lobogott szemében, de most már kezdett gyűlöletté robbanni. Nem látott már senkit és semmit maga körül, csak a célpontot. Akár csak egy tárgy, ami arra vár, hogy széttörjék apró, összeragaszthatatlan darabokra. Nem érdekelte már sem a másik lénye, sem a tömeg körülötte, törni, zúzni akart, következményekkel nem számolva.
Egyelőre nem került elő sem a tőr, sem semmi varázs, a puszta öklével akarta kipréselni az életet a mágusból, hadd szenvedjen hosszan, fájdalmasan. Aztán megindult felé. De nem úgy mint az előbb, most nem ereszti el, ha egyszer elkapja, s márpedig elkapja, mert testének fáradtsága most nem befolyásolja, képes lenne ütni a szürkeköpenyest egész
végkimerülésig. Hát rajta!
Első két alkalommal, amint a másik után nyúlt, az ügyesen kicsusszant kezei közül, sőt, még egy-két kisebb ütés is becsúszott megint, de amire Balál nem számíthatott, az ütések most nem, hogy megállították volna Aldot, még le sem lassították, mintha meg sem érezte volna őket. Így, amint újra közel jutott hozzá, és Balál már utat is indított a következő ütésének, Aldo kőerővel megragadta alkarját és csavart egyet rajta. Hogy ezzel mekkora fájdalmat okozhatott, nem is érdekelte, már célozta is be öklével a mágus képét és amekkorát csak tudott, lesújtott rá. Aztán még egyet, majd még egyet. Egészen addig, amíg a földre nem került a szürke. Utána elkezdte eszeveszetten rugódni, nem törődve a cipőjére fröccsenő vérmennyiséggel sem. Egy idő után lehajolt hozzá, egy pillanatra tekintete végigpásztázta a véres fejet, majd a fülébe súgta a nevét.
Aztán keze véletlenül rátévedt az illető nyakára és azon egyre csak szorosabbra fűződött.
Már-már közel volt a vég a földön fekvő számára, már Aldo is vélni érezte kezei közt a múló élet utolsó dobbanásait, de ekkor hirtelen, mintha a mennykő csapott volna bele, erős ütést érzett tarkóján, majd elsötétült minden előtte, s a vörösköpenyével elnyúlt a szürkeköpenyes teste mellett eszméletlenül.*

//Köszönöm a játékot!
Legközelebb nem úszod meg:)//

Balál nem számított rá, hogy arrogánsan vissza utasítja a térdelő a segítő kezet, ahogyan arra sem, hogy elcsattan gyors egymás utánban néhány jól irányzott pofon az arcán, míg a másik feláll. Égett mindkét orcája rendesen. A következő jobbosok elől már észhez térve kitért, jobbra-balra, s körözve derékból, és néhány kéretlent teljes erőből bemosott Hófehérnek, de ez most már kevésnek bizonyult. Az ellenfél tekintete elsötétült, haragja elborult gyűlöletre váltott, szavai is erről árulkodtak.
Bekövetkezett, amitől a vadász tartott, a vörösköpenyes innentől beleadott apait, anyait az ütésekbe, és Balál megízlelte, hogy valójában majdnem kétszer erősebb nála a másik. Bele se mert gondolni, mi van, ha ugyanennyivel tapasztaltabb mágia használó is, és azt is előszedi. Most inkább úgy tűnt a két kezével kívánja a vérét ontani. Eljött a perc, ahonnan már nincs visszaút. Kicsúszott egy bal egyenesből a fickó, és két marokkal elkapta az ő bal alkarját. Akkorát csavart rajta, hogy a fájdalomtól Balál még balgán bele is mozdult, s így egyetlen rándulással kijött a vállából a karja. Csontja nem reccsent ketté, az éles fájdalom így is végigszaladt a kulcscsontján át a gerincoszlopán, s az ujjbegyétől a medencéjén át a feje búbjáig lebénította néhány percre. Most ő esett térdre, dermedtségében kivédhetetlenül szaporodtak rá az öklösök, csont a csonton csattant nem egyszer, máskor meg mindkettejükről lezúzódott a bőr a vérző húsig, ökölről, fejről egyaránt. Balál további védekezése erőtlen játéknak bizonyult.
A vörös is kapott azért rendesen, de nem vette fel, a feszültség hajtotta gyilkos indulattal... Talán ki akarta verni a vadászból a lelket, hogy holtan lássa. Kegyetlen, kínzó módját választotta a gyilkosságnak. Balál képtelen volt beleakaszkodni a karjába, vagy a lábába, őt nem turbózta fel a fájdalom. Hamarosan kifeküdt egy, az arca közepébe talált egyenestől, mert úgy tűnt, a tarkóján jön ki az orra. Könny homályosította el a látását, és a vér fanyar, sós íze marta, s telítette el a torkát. Nem érzett tovább semmi fájdalmat. Ami ezután érte, attól lehet, hogy jobb is így. Igaz, védekezni sem bírt tovább, pedig szeretett volna szabadulni, túl akarta élni. Karját gyengén emelte a rúgások és a feje közé, de kíméletlenül el lett söpörve, s az összes rúgás telibe talált. A vére fullasztotta, hörögve feküdt az oldalán összekuporodva, mint egy csecsemő. Akkor lehajolt hozzá a férfi, s a fülébe súgott valamit. A nevét: Aldo Barras.
Balál rájött, hogy megszűntek a hangok körülöttük. Mintha a tömeg is vele együtt kereste volna az elveszett lélegzetét. Erőszakkal kinyitotta bedagadt szemét. Egyiket sikerült is. Látta ahogy az eszeveszett ellenfele lassan, szinte rituális mozdulatokkal végigsimítja két tenyerével az arcát, elsimítva a hajat róla, összetapadtak a vértől, de nem érezte ezt sem, csak amikor az álla alatt rákulcsolódtak e vasmarkok az ő izmos nyakára. Amúgy is sújtotta a befelé utat törő vérmennyiség, levegőért kapott, és az ujjak és a nyaka közé próbálta préselni hatalmas kézfejét. A halálfélelem egy kevés új erőt adott, és sikerült az ujjait a torka elé bedugni, de nem volt képes sem eltávolítani a kezeket, sem pedig rájuk kulcsolódni. Nyomást érzett a gégéjén, köpni szeretett volna, már nem a vér kúszott lefelé a légcsövén, s a torkán, hanem a nyomás erősödött pillanatról pillanatra a gégefőn, kevés hiányzott, hogy szétroppantsa.
A férfi tekintetéből eltűnt minden érzelem, kiszámítottan, hidegen, részvét nélkül nézett rá. A vadász szeme kiguvadt, s elvesztette a kontaktust újra minden mással, ereje fogytán már nem bírt tovább küzdeni. Elernyedt, zsibbadtan feküdt, kinyúlva, amikor megszűnt a fojtás, és sípolva áramlott a levegő a torkába. Hosszan felköhögött, és vért köpött. Orrán, és száján is dőlt a vér, hirtelen minden tagját érezte, a kínok a csontjaiig hatoltak, de jóleső volt ez most, hihetetlen az ember élni akarása az utolsó lélegzetig.
Valahogy féloldalasan felült, kierőszakolta a szemét, és nézte az elterült fehér hajút maga mellett. Nehezen fogta fel, mi történhetett, valaki megelégelhette, hogy a földön fekvőt gyilkolássza, és biztosan leütötték. Nem volt kedve tovább várni, hogy kiderüljön, ki tehette, és meglátni, hogy a helyi katonaság jelen van e már. Sem ispotályba, sem dutyiba nem vágyott. Maga sem értette, hogy nem vett erőt magán, hogy mágiával cselezze ki ezt az őrültet, de tán' szerencse, hogy csökevény gondolataival még csökevényesebb varázslatot nem bénázott itt el, hogy amannak is eszébe jusson előszedni a varázstudását, és azzal végképp eltörölték volna egymást a fizikai világból. Most viszont kényszerűen körül sem nézve, még mindig kevésbé tiszta gondolatok között, egyszerűen teleportált a tömegből.
Pár utcával beljebb tette le őket a kis ereje. Igen, őket... merthogy a fickó félig meddig rajta feküdt, Tangeran meg észre sem vette. Felszívta az orrát, majd nem túl elegánsan kiköpött egy fél-alvadt vérfoszlányt a vörösre. Nem volt ereje káromkodni. Egyáltalán szinte semmire sem volt. Valahogy mégis lerázta magáról az alélt férfit, és arrébb vonszolta sajgó testét. Tudni sem akarta, hogy mire volna ő is képes, ha most hirtelen visszanyerné az erejét. Vajon nem verné-e cserébe ugyanúgy péppé ezt az eszméletlent, aki alig egy perce még a kínhalál kapujában táncoltatta őt? Borzalmas kényszerképzetét lerázta. Magától megriadva bámulta kínzóját, felhúzott lábakkal ülve.
Épp senki sem járt ezen a kis utcán, de várható, hogy felbukkan itt valaki. Erősen koncentrált, és a Piachoz, a Fogadó mellé teleportált, otthagyva a vörösmágust, akinek a neve sem rémlett. Ott nagy nehezen felállt, egy fiatal fiú kísérelt meg a segítségére lenni, de lerázta magáról a kezét. Odatántorgott a fogadó sarkához, és a bal vállával a falnak ugrott. Hatalmas reccsenéssel ugrott a helyére vissza a vállízülete. Öntudatlanul felordított. Ez volt az egyik utolsó tette. Még beteleportálta magát Silarona harmadik emeleti szobájába, és a bezárt ajtón belül egyszerűen összerogyott.

// Most mit mondjak? Hát én is köszi, ez cefet jól esett!
Azért kétszer gondold meg, hogy a szemem elé kerülj az "életben", én is felfejlődök még hozzád! //