Nagy Kaszás fogadó (Valian külső peremén)

//asszem minden előzmény nélkül ez a leghosszabb üzim az oldalon... bocsi -.-"//

*Carnë nehéz helyzetbe került a zombik a nyakában csimpaszkodtak. Hirtelen nem egy, hanem négy támadója akadt. A nyakától a lábáig lógott rajta valaki, és jobbra-balra ráncigálták. Szemét, fülét befogták, így nem látott és nem hallott semmit. Az egyik zombi a nimfa szemét lefogta, míg lábával a nyakát átkulcsolva, és erősen szorította. Kezeivel nehezen tudott saját magán segíteni, mivel mondhatni teljesen harcképtelenné tették. Carnë észrevette, hogy a zombinak az a karja megsérült, amivel a nimfa egyik kezét lefogta, így ott egy picit gyengébbnek bizonyult.*
~ Ki kell, hogy használjam az alkalmat! Gyorsan cselekednem kell!~ Gondolta Carnë magában!
*Minden erejét összeszedve a zombi sérült karját megpróbálta szétfeszíteni! Közben arra is figyelnie kellett, hogy a dög meg ne harapja a nyakát, mert akkor bizony ő maga is csúfos zombivá változik. Így is többségben vannak, nincs már szükség több zombira. Hatalmas volt benne az élni akarás, és ez sok energiát adott neki a további harchoz. Szabaduló karjával megpróbálta kardját kihúzni a tokból. A zombiknak szerencsére eddig még nem jutott eszükbe, hogy fegyverét megszerezzék. A nimfa nagyot rántott az ellenség sérült karján, majd egy hirtelen mozdulattal, a kardjával a támadók felé suhintott. A fején, nyakán, karján lévő zombit sikerült lekaszabolni, de a lábába éppen beleharapni készülő támadótól a mellette harcoló alak mentette meg. A segítség is ott volt mellette, a sötét köpenyes alak személyében, aki közben kardjától is megvált, hogy őt segítse. *
- Vigyázz nimfa!- Kiáltja oda!
*Carnënak még időben sikerül a száját nagyra tátó zombi fejét lenyesnie.*
- Hatalmas szerencse, hogy időben szóltál! Köszönöm a segítséget!
* Carnë közben szól a fákhoz, hogy az ellenséget akkor tudják csak harcképtelenné tenni, ha a nyakukat törik. Indáikkal körbe tekerik, és jól meghúzzák azt. Hiába lógatják őket lábuknál fogva és utána vágják földhöz, az nem sokat ér. Innentől kezdve hatásosabb lett a fák támadása. Nem kímélték a dögöket. Emellett azt is kérte a fáktól, hogy az őt kisegítő fegyvertelen ismeretlenre különös figyelmet fordítsanak, mert puszta kézzel nehéz dolga van.* ~ Habár, olyan harcosnak tűnik, aki nehéz helyzetekben is feltalálja magát! Emellett azt is bizonyította, hogy vannak még úri emberek. Itt ketten biztosan azok, mert valaki már szép hölgynek szólította. ~- Gondolta a vörös hajú nimfa.
*A háromfejű fenevad nem tágított az ajtóból. Az istennő próbált rá hatást gyakorolni. Annyit sikerült elérnie, hogy őt nem bántotta. A kutyák előtt kardját suhogtató alak láthatóan nagy fába vágta a fejszéjét, amikor azt gondolta, hogy a vérebet könnyű szerrel legyőzheti. Nagyon biztosak a dolgukban és az is, aki felsőbb utasításban ideküldte őket! A szemük olyan félelmetesen világít, hogy nimfa félt beléjük nézni. Nem tudta biztosan, hogy ki irányítja őket és az istennő, hogy volt képes elérni azt, hogy őt ne bántsák. Minden bizonnyal a többiek mellett is kiáll, ha valaki bajba kerülne. Mindenesetre tíz zombi sem ér föl egy ilyen dög erejével. Carnë egyelőre nem merte a fákat segítségre szólítani, fél, hogy esetleg rosszat tesz vele.
A varjak felülről kaparászták éles csőrükkel a harcolók fejét. A legtöbben az emelet felől érkeztek. A fák indáikkal a földhöz csapkodták őket. Megölésükhöz nem kellett akkora erőt kifejteni, mint a zombiknál. Rengeteg döglött madár feküdt már a földön. A fekete szárnyas támadók között feltűnt segítségként a nimfa griffje is. Éles csőrével és erős szárnyaival jó kis figyelemelterelést végzett.
A cselédlánynak nem sikerült Stefannal együtt az istennő után mennie. Egyedül maradt a sok zombival, így fegyvertelenül nem volt esélye ellenük. Egyszerre négyen támadták és harapták, így gyorsan zombivá változott. Arca eltorzult, mozgása lomhább lett, látszott a tekintetén, hogy teste felett teljesen átvették az irányítást. Carnë tudta, hogy cselekednie kell, hiszen a szeme láttára vált szörnyé a széplány. Egy suhintással levágta hát a fejét.*

Hihetetlen, hogy itt vagyok. Az első dolog, ami még mindig a fejemben kószált, hogy mégis mi a fenét keresek én errefelé. Tudtommal mára sok minden volt a programom, de az egészen biztosan nem szerepelt közöttük, hogy egy hihetetlenül erős, és nyilván magát humorosnak tartó ember varázslataival kell megküzdenem. Már bocsánat, de szerintem ennek a fejében messze nincsenek rendben a dolgok, hiszen kinek jutna eszébe ilyen helyen ekkora fejetlenséget okozni. Elnézést a nem teljesen 100-as fogadó tulajdonosnak, de igazán megmondhatná nekem, hogy mégis miért kellett egy valódi temető kellős közepén megnyitnia ezt a helyet. Ha jól emlékszem, régen senki nem merészelt volna ilyen tenni, a temető mellé csak két dolgot mertek tenni, ezek közül az egyik a ravatalozóhely, a másik pedig a templom volt. Most ennek a hülye aurának hála mindenki azt hiszi, nagyon bátor meg erős, ha meg mer szállni egy ilyen helyen, és jelenleg az emberlétszám kifejezetten aggasztó. Az meg megint melyik beteg állatnak juthatott eszébe, hogy ha már ilyen szép hely is létezik a világon, miért ne keltsék fel a közelben tartózkodó összes holtat, és zúdítsák a vendégekre. Legszívesebben most rögtön elküldeném ennek az egésznek a kiagyalóját valami jó meleg helyre, például a pokol fenekére. Csak az tart vissza attól, hogy szóban tényleg megtegyem ezt, hogy nem szokásom káromkodni. Most azonban egészen biztos vagyok benne, hogy jó pár szép jelzővel tudnám illetni ezt az erkölcsi idiótát, aki komolyan gondolta, hogy jól fog ezzel szórakozni. Egyébként pedig már nagyon kezd elegem lenni az egészből, és azzal, hogy valamelyik gyilkos humorú egyén volt olyan kedves, és árnyékolta a holdat, el is érte, hogy nagyon az idegi tűréshatárom szélére kerüljek. Nem szeretek erőtlen lenni, most pedig kifejezetten az vagyok az átlaghoz képest, és ez minden, csak éppen nem szívderítő a számomra. Nem is tudom pontosan miért, de már komolyan kezd elegem lenne mindenből. Ha nem lenne ilyen reménytelek a helyzet, fontolgatni kezdeném, hogy lelépek, méghozzá a lehető legnagyobb sebességgel. Most azonban nem tehetek meg, ráadásul hála a jó égnek meg a hülyeségének voltak kedvesek felbukkanni Dremer kutyái is, hogy kicsit fokozzák az amúgy is szó szerint gyilkos hangulatot. Nem tudom mit keres itt ez a két farkas testű szörnyeteg, de komolyan az az érzésem, hogy nem véletlenül kerültek ide. Azonban ennél többet egyenlőre egészen biztosan nem fogok róluk megtudni, hiszen a gazdájuk eltűnt a süllyesztőben. Bármit is csinál jelenleg a halál „rettegett“ ura, remélem jó fontos, mivel nagyon nem szép dolog tőle, hogy nem reagál a hívásomra. Tudom, hogy el kellett hozzá jutnia, éreztem egy pillanatra a jelenlétét, de arra nem vette a fáradtságot, hogy válaszoljon, így a helyzet egy leheletnyivel sem lett világosabb az ég adta világon senki előtt. És mindennek a jónak persze még nincs vége, hátra van a feketeleves, vagyis, még el is kellene érnem, hogy Cerberus játssza el a mintakutyát, és ne okozzon itt túl nagy galibát. Bármilyen vérszomjas eb is ő, azért én mindig is kedveltem, és tudom, nem csak neki fájna, ha bántanom kellene, éppen ezért remélem, hogy képes lesz fékezni magát legalább arra az időre, amíg ki nem élesedik a helyzet. Hú, mit nem adnék, ha most valaki már állna a helyemen és nekem csak nézőközönséget kellene játszani, de nem, előbb fog piros hó hullani a pokol tüzére, minthogy engem itt elengedjenek vagy leváltsanak bárki másra.
Végül nagy levegőt vettem, és a tőrömet óvatosan az övemhez erősítve megtettem a maradék két méter távot köztem és Cerberus között. A kutya most mindhárom fejével engem figyelt, és orra rándulásán látszott, megérezte a szagomat, és tudja ki vagyok. Egy pont ide, mivel akkor azt is tudja, nem akarok neki ártani, ráadásul ezt ő sem teheti meg velem. Nyilván nem túl boldog a felfedezéstől, de ha jól viselkedik, egészen biztosan megússza a dolgot minden sérülés nélkül. A szemem sarkából még így is láttam, hogy a sárkány eléggé borúsan tekint rám, de reméltem, hogy nem szándékozik beleavatkozni a dolgokba. A pokol kutyáinak csak arra van parancsuk, hogy engem nem bánthatnak, arra már messze nincs, hogy a társaságomban tartózkodóakat is békén kell hagyniuk. Szerintem éppen elég dolgom lesz, míg azzal kell törődnöm, hogy egy olyan kutyát cselezzek ki, amelyik három fejjel is tud gondolkodni, nem hiányzik hozzá valami önbecsülését sértő kékség szemrehányása is. Remélem senki nem hitte el, hogy ezt felvágásból csinálom, mert köszönöm, ahhoz annyi is bőven elég lenne, hogy elharsogjam, istennő vagyok. Nem, azért teszem, hogy azok a szerencsétlen emberek túléljék a napot, és a helyzeten nem sokat segít, hogy gyilkos szemeket meresztenek egyesek rám is. A kutya középső feje felé nyúltam óvatosan, majd egy pillanatra a kezem megmerevedett az orra előtt. Hagytam, hogy megszokjon, mert emlékszem rá, mennyire fel tudják húzni ezt az állatot a hirtelen mozdulatok. Nagyon lassan mozogtam, és álltam úgy be elé, hogy még véletlenül se tudjon kikerülni, miközben közel akar jutni a sárkányhoz. Ez a stratégia hatásosnak bizonyult, és bár az állat oldalával majdnem elvitte egyszer a pultot, egyenlőre majdnem kezesbárányként viselkedett velem szemben. Végül azonban megelégelte valószínűleg a dolgot, mivel volt olyan kedves és megpróbált engem kikerülve átjutni a harapós kedvű sárkányhoz. Szerencsére ez nem sikerült neki, de mielőtt még komolyabban megnyugodhattam volna, egy kiáltás figyelmeztetett rá, hogy vigyázzak, támadni akarnak.
A fejemet ijedten felkapva néztem farkasszemet három csontvázzal, akik nem tudom pontosan honnan indultak el felém, de már majdnem elértek, és szemmel láthatóan nem köszönni akartak nekem. Mielőtt még sikerült volna az egyiknek a nyakamat megragadnia, félre léptem és a következő pillanatban egy lendület miatt nemes egyszerűséggel a padlóra is kenődtem. Úgy tűnik a kutyát nem izgatta a támadás, amint látta, hogy gyengül a védekezésem, elment mellettem, egyenesen neki a kék sárkánynak. Azonban jelenleg fontosabb dolgom is volt annál, hogy emiatt bosszankodjak. Az egyik csontos talált magának egy kést is, és eszeveszett sebességgel kezdett felém vagdosni vele. Végül egy nagy levegővétel után sikerült elkapnom a kezet, ugyanakkor éreztem, hogy a kés végigszántja a bőrömet, csúnya, véres csíkot hagyva maga után. Magamban átkozva a szemetet egy mozdulattal felkentem az egyik fáklyára a zombit, mire az hamarosan szinte hamu állagúvá égett. A másik kettő valamivel könnyebb eset volt, miután sikerült a fejüket bezúzni, zsák krumpli módjára érkeztek a földre, és többet nem is mozdultak. A talajt már szinte csonttakaró fedte, de közben sokkal fontosabb dolog is a szemem elé került. Cerberus vicsorogva, égő bundával próbált rárontani a sárkányra, aki oktondi módon felgyújtotta. Könyörgöm, a sárkányok nem hallották még a mitológiát? Csak gratulálni tudok neki, ezzel a kutya harci kedvét hergelte csak.
-Idióta, ez a kutya a pokol tüzéből született, szerinted tud az ilyesmi ártani neki? – kiáltottam rá jegesen, de nem hiszem, hogy sokat hallott belőle, hiszen a következő pillanatban ismét rárontanak. Csak most tűnt fel, hogy szemmel láthatóan mindketten komoly sérüléseket szenvedtek, a sárkánynak az oldalán csúf karmolásnyom van, miközben én mintha csak két fejet látnék szegény állaton. Igen, a harmadik már a földön van, nem messze tőlem. De az a fura, hogy a szeme még életet tükröz, mintha élne, és csak arra várni, mikor illesztik a helyére. Látom Dremer jó munkát végzett a kis kedvenceivel, ezek aztán nem harapnak fűbe egykönnyen. Meg ami azt illeti nehezen se nagyon, de ez már mellékes. Remélem visszanöveszteni nem tudja, mert azt az ellenfele nem fogja jó néven venni. Közben viszont sikerült nekem is komolyabban szemügyre venni, mennyire vágta a nem normális hulla a kezembe a kését. A seb nem volt széles, és a mélysége is szemmel láthatóan csökkent, így mire bárki is észre vette volna, hogy megkaptam, már csak egy vércsík volt, amiről az sem volt biztos, hogy tőlem származott. Legalább egy előnye van ilyenkor a létformámnak.
Még mindig úgy tűnt, hogy nincs vége a játéknak, hiszen újabb támadás következett, ezúttal ismét varjak formájában. Ha idebenn ennyi van belőlük, nem akarom tudni, a házon kívül mennyi tartózkodhat. Remélem nem esik súlyos baja a madaraknak, azért. Mielőtt azonban még felkészülhettem volna rá, hogy ismét szembe kell néznem a tollas fenevadakkal, csak egy lángcsóvát láttam, majd az összes a földre hullott. Döbbenten pillantottam oldalra, ahol Kain éppen az én helyemet átvéve próbálta az ártatlanok védeni. Csak egy hálás pillantást tudtam felé küldeni, mert közvetlenül ezután újabb támadáshullám kezdődött, ezúttal az eddig tudtommal kiütött lány kezdett a hajszába belekapcsolódni. Láttam, amint a nyila betalál, és csak centikre kerüli el Cerberus szemét, aki ettől még inkább feldühödött. Azonban a sárkányról még mindig nem szállt le, és félő volt, nem csak az oldala, hanem pár bordája is csúnyán megemlegeti ezt a találkozást. Hacsak nem sikerül a szívét kikaparnia. Elindultam én is feléjük, hogy végre hatástalanítani lehessen a fenevadat, azonban fél méterre tőlük meg kellett állnom, mivel egy szélvihar majdnem hátra tántorított, egészen a falig. A máguslány, aki az előzőt is okozta, most szapora szitkokkal illette a helyzet teremtőjét, és minden szavával egyet értettem magamban. Ugyanakkor láttam, hogy gyengül a lány el az ereje használata közben, és ez messze nem volt hasznos dolog.
- Vigyázzatok, el fog ájulni! – kiáltottam, miközben a szél eltűnt, és a test ha jól láttam, zuhanni kezdett a kemény talaj felé. De most már én nem tehettem semmit, túl messze voltam, ráadásul a kutya, amelyet eddig ő tartott féken, éppen elszabadulni készült. Gondolkodás nélkül indultam meg az állat felé, keresztül ugorva pár emberen, és közben őszintén reméltem, hogy nem nekem kell őt elintézni. Közelebbről már nem tűnt olyan ijesztőnek, inkább kétségbeesettnek hatott, és látszott rajta, hogy nem egy egyszerű vacsora miatt jött ide. Úgy tűnik a kettő közül ő volt a gyengébb, ráadásul mintha már kezdett volna komolyan hátrálni is.
- Ne! – kiáltottam rá egy férfira, aki megpróbált neki rontani. – A két kutya közül ez a gyengébb, nőstény, a másik párja. Ha ennek bármi komolyabb baja lesz, együttesen sem fogjuk tudni leállítani azt ott... – mutatok rá Cerberusra, aki szemmel láthatóan nem nagyon vette fel az eddigi támadásokat, és még mindig próbált falatozni a túl sok sárkányból a közelben. Viszont még mindig fél fejjel a másikat nézte, akit most próbáltam én sakkban tartani, és a sarok felé terelni, hogy biztosan ne tudjon mellőlem kitörni. Ha őt fékezem, az már fél siker, és ha egészben ki is jut, nagy eséllyel a másik követné. Legalábbis remélem...

//Bocsi, én és a nagy szám -.-" //

//huu, mindenki örülhet, ez volt az utolsó üzim ide //