A város

d*Megkönnyebbülve hunyta le a szemét a biccentésre, s egyszerűen csak mozdulatlanul várta, hogy a lány közeledjen felé,s megcsókolja. Majd folytatódott minden onnan, ahol abbamaradt. Alex is egyre jobban a pillanat hevében volt, s már mással nem is foglalkozott. Nem foglalkozott azzal, hogy már éjszaka közepe van, hogy a lán szobájában egy sérült alszik, hogy az udvaron egy gyilkosnak a hamvai vannak. Lassan már egyikőjükön sem volt ruha, s egymásba feledkeztek. Már csak órák kérdése volt, hogy rájuk szóljon a hajnal kakasa, s melengetve süssön be a vöröslő nap fénye.*

//Szánalmasan rövid Jöhet a reggel //

*Kérdőn nézett a lányra, mikor az kijelentette, a férfi még nem a párja. A nők is olyanok, mint a férfiak. Keresik az együttlétre az alkalmat. Csak hogy az eredmény gyermekáldással végződhet. A férfiakon akkora felelősség nincsen. Ők csak élvezik a pillanatot, majd eltűnnek. Az, hogy talán maradandót alkottak, fel sem merül bennük. Ki tudja. Talán Alex is hagyott így magára nőt. Imádkozik azért, hogy ez ne így legyen. Mikor Mitsi a hasára teszi a kezét, Alex azt kezdi nézni. Majd a lányra nézett.*
- Elmondod hát...
* Suttogta maga elé. Majd a lány folytatta. Alex gyengéden, de még mindig kérdőn nézett a szemébe.*
~ Nem tudod? Hogy nem lehet ezt tudni? Egyértelmű... mindkettőnket azok a testies hormonok vezéreltek. Én megszoktam... de egy nő... ez nem természetes...~
* Mitsi a madarakat leste, Alex meg a lány szemét. Még mindig felfoghatatlan volt számára a lány gondolkodása.*
~ Szórakozás? Igen ez az... ha nem az volna, nem tenném. De egy nő is ilyen lehet? Hajt a férfiak után? És szórakozásnak tartja, s addig teszi, míg terhes nem lesz? Aztán meg azt a férfit kajtatja, akitől a gyerek lett, s majd a felelősségről kezd el áradozni. Nesze... felelősség. Úgy tűnik, a nők sem ismerik ezt a szót. Csak elvárják a férfiaktól.~
* Ezekre a gondolatokra fel is szikrázott a szeme egy pillanatra. Ekkor nem foglalkozott egyébbel, feltápászkodott. Nem a lányra nézett, hanem az emberekre, akik a közelben tettek-vettek. *
- Nem tetszik a gondolkodásod. Azonban én is ilyen vagyok. Hogy ítélhetnélek el?
* Mondja csendesen, majd a mondat végén a lány szemébe néz. Még mindig lángol a szeme.*
- Többet érsz annál, hogy csak "szórakozz".
* Majd elindult a lány mellől vissza a fogadóba. Ha a lány követi, akkor még folytatja. *
- Én továbblépek. Összepakolok, s elhagyom a várost.
* Hirtelen megáll, s megragadja a lány karját óvatosan. *
- Te meg keresd meg azt az embert, s mondj el neki mindent. Addig azonban... ne kövess el újabb hibát!
* Elengedte, s tovább ment. Bement a fogadóba, s határozottan de nem elsietve felment a lépcsőn. Ekkor még a lányhoz fordult.*
- A betegről ne feledkezz meg!
* Utal Mitsi szobájában szunnyadó félholtra. Bement a szobájába, s összepakolta dolgait. Kardját is felkötötte oldalára, majd elkészült.*

3. küldetés - Bosszú

Ez a város még mindig nem képes változni, akárcsak Sou érzései ezzel a hellyel kapcsolatban. Kellemetlen és visszataszító az egész hely, akkor is, ha parányi, virágzó oázisok is megbújnak a kapzsiságból épült falak között. Nem vigasztalja, a kapuig még töretlennek hitte jókedvét és vélte, képes lesz azt odabent is megőrizni, de átlépve a vonalat és az újabbakat, hiszen kénytelen volt átverekedni magát a piacon, amely a maga látványával minden épeszű lény kedvét szegi. A szerencsétlenek, akik csendben reszketnek, láncaik szemét morzsolgatva, talán a szökés és a remény között tépve gondolataikat, kilátástalan helyzetükben is bízva talán az istenekben, hogy majd megsegíti őket és jó helyre kerülnek. Hányan? Vajon hányan jutnak el épségben új gazdához és lesz életük életre érdemes, nem pedig a végig tartó pokol? Utált ezzel szembesülni, ezért a kosztól feketévé aszott köveket bámulta, többnyire, tanulva a korábbi esetekből sötét köpenybe bújva haladt a vásárló közönség tagjai között. Nem kell, hogy lássák menyire könnyű préda és valóban az lehet, ha nem figyel.
Ahová azonban tart még is szívesen megy, a régiségbolt, ami kaphatott volna helyet a város kevésbé roncs részén, ott ahol selyemben járnak és kényesen ügyelnek, hogy minden piszok messze folyjék tőlük. Talán a haszon is több lenne, de kevesebb a különleges vásárló, ahogy az öreg kereskedő nevezte Níbet és ezzel mindazok, akik nem mindennapi holmikra vágynak, de nem akarnak szemet szúrni. Meg persze, ha régi, már szinte elfeledett történeteket akar valaki hallani egy üveg meggyborral már is elérheti, hogy ő is tudójává váljon a múlt bizonyos részének. Sou tarisznyájában is lapult egy gondosan becsomagolt üveg, cél nélkül egyszerű ajándékként. Ugyan, most látogatásának két oka is van, mégpedig, hogy régen hallott már bármit az öreg felöl és kérdése is lenne hozzá, egy bizonyos ékszerről.
Megkönnyebbülve érte el a rozoga ajtót, egy fél gondolattal megemlékezett a fél láncát vesztett cégéren, aztán magabiztosan benyitott. Csakhogy az ajtó nem engedett, nem próbálkozott újra, elsőre is megértette, hogy zárva van, a biztonság kedvéért azért odatapasztotta fülét az ajtóhoz és igyekezett kizárni a zsivajt.
- Ma még nem láttam az öreget.
- Oh. – Sou a váratlan hangra megrezzent, de megállta, hogy rögvest a forrása felé forduljon. – Említette és, ha jól emlékszem a város szélén él. – Próbálkozott meg a szavak ferdítésével, nem bízott meg az asszonyságban, itt senkiben sem lenne képes teljes mértékig megbízni. Az asszony arcán megjelenő mosoly is azt sugallta, könnyebben dűlőre jutna vele, ha saját erszényén könnyítene, míg az asszonyságáén nehezítene.
- Úgy, jól emlékszel, eszedbe jut bizonyosan a ház is. Örültem! – Ezzel fordulna is, de Sou nem húzza az időt, jól hallhatóan rázza meg erszényét, rögvest maradásra bírva ezzel a nőszemélyt. Felé nyújtja, de nem engedi el, az asszonyság bánatára. – Ha ennyire tudni kívánod. Itt tovább, aztán az első utcán balra és az utolsó az egyszintes házak közül. - Sou bólintott és el is engedte az erszényt, habozás nélkül indulva meg, még sem lenne bölcs kivárni míg az erszény egyetlen tallérrá nem zsugorodik. Talán nem volt szép tőle, de az asszonytól sem volt éppen az. Mellesleg szavai is csak később nyernek bizonyosságot, mivel egész úton mindössze csak egy macskával találkozott, mely megérezve kivel van dolga felborzolt bundával, gyorsan tovább állt.
A környék viszont változott, csendessé lett és itt-ott zöldellő ligetek ütötték fel fejüket, de mind gondozott volt, ahogy a kis házak is. Az első emberi lény, aki éppen háza ajtaján lépett volna ki, váratlan meggondolta magát és visszakozott. Az orra ugyan eltelt a bűzzel, de a vér jellegzetes szaga még is átverekedett rajta, ezzel kerítette hatalmába egy határozott rossz érzés és ez csak egyre nőtt, ahogy egyre közelebb ért az utolsó házhoz csak úgy, mint a vér illata is. Lépteit megszaporázta a meggörbült sarokvasain nyikorgó ajtót, csak a küszöböt átléve torpant meg, lehunyva szemét. Mindenhol darabjaira tört agyagdarabok, fa szálkák, tépett vászon és vér, falon, a földön heverő szinte minden tárgyon és a földön is nagy tócsában, ahová még mindig csöpög. Nem akarta újra látni a most játékszerként logó testet, mi még mindig vért könnyez és az arcot, mindig mosolygott, de most a kín dermedt rá. De nem hagyhatja így itt! Megfogta a lábait, elborzadt, ahogy érezte ujjai alatt elcsúszni a törött csontokat, egy elsuttogott szóba került, hogy a kötél eloldódjék, nehezen, de megtartotta az összetört alakot, igyekezve finoman a földre fektetni. Nehéz lett volna csak megpróbálni is szavakba önteni mit is érez, kedvelte az Öreget, aki maga kérte, hogy hívja így és bár nem minden tettével értett egyet, ilyen halált nem érdemelt. Csak az érdemel, aki maga is képes ilyesmire! Ezzel született meg benne az elhatározás, megkeresi azt, aki ezt művelte.
Hideg fejel látott neki, érzékeire támaszkodva első sorban, de nem jutott sokra, mindent kézzel és a már eltört darabokkal törtek még jobban össze. A szagok émelyítő elegyet adtak, de egyes részeken megkülönböztethető volt kettő, talán három idegen, de ez a város nem az érzékeny orrok pártján áll. Magára hagyva a házat, odakint folyamodott ősei varázslatához, halkan suttogva el a szavakat és híva el eme létsíkra a szelek legengedelmesebbjét. A testetlen fecske körbetáncolta megidézőjét és megértve feladatát, felfedte a keresett szagok nyomát, amit Sou már könnyű szerrel követhetett és tett is. Egészen egy romos épületig, ahová Zefir könnyű kis fuvallata csak úgy belibbent. De már nem volt Sounak szüksége rá, most különösen érzékennyé lett hallása elárulta, hogy vannak odabent, legalább ketten és pont osztozkodnak, jót nevetve, szemezgetve idézve fel „dicső” tettüket. Mindössze egy villanásnyi ideig gondolt arra, hogy nemes egyszerűséggel a fejükre dönti a házat, meg sem kellene erőltetnie magát. Ám, mást eszelt ki. Körbejárta hát a magányos épületet, bejáratot keresve, ahol könnyedén besurranhat, végül egy félig leroskadt ablakot választott, ahol szándékosan ütött zajt, amire az odabent lévők rögvest felkapták a fejüket.
- Biztos csak egy patkány! – Nyugtatni próbált a Sou által valaha hallott legreszketőbb hang.
- Nehogy… - Kezdett bele egy érezhetően dühös egyén, de az előbb hallott hang vékonnyá fakulva közbecincogott. Megláthatta, ahogy Sou köpenyétől megválva közelebb oson, viszonylag gyorsan rejtőzve el.
- Tudtam! Ez .. Ez az öreg kísértete!!!
- Nincsenek kísértetek! –Csattant a férfi hangja, majd azért a biztonság kedvéért tett néhány lépést, fürkészve a félhomályba süppedő teret. A kimondott gondolatfoszlány viszont Sou szándékainak megfelelővé tette a helyzetet. Megformálta az Öreg szelemét és egyenesen a páros felé indította. Pontos mása a megtört testnek sikolyt csalt ki a gyengébb idegzetűből és a másik ereiben is meghűlt a vér, de Sounak egész közel kellet hozzájuk menni. Megérinteni őket, hogy kis kalitkájukba zárhassa őket, örök illúzióvilágba saját képzeletükkel.
- Ez csak varázslat!
- Az! – Sou előlépett a gerenda mögül, sejtette, hogy csak az egyikükkel tud majd könnyen elbánni, hiszen az már így is sokkosan meredt az egyre csak közeledő szellemalakra, fel sem fogva társa szavát. Zefír is előkerült, kört kör után írva le a derekasabb férfi körött, míg az meg nem unta és szablyájával ketté nem vágta a jelenést. Amit aztán Sounak szegezet fittyet hányva a földre roskadó rimánkodásba kezdő társára, de Sou sem tétlenkedett, keze lendült és annak nyomán a fönti gerendák megrogytak. Recsegve, hullajtva alá a tető cserepeit és korhadt fapadló darabjait. Ezzel védekezésre késztette ellenfeleit, míg ő könnyedén suhant át közöttük szélalakot öltve, csak akkor téve szilárd alakját, mikor a menedéket találó karját el nem érte. Meg is ragadta.
- Átok ez, mi az ősi vérből részemül jutott. – A gyilkos ránézett, felismerve a fiatal arcot magabiztosan elmosolyodott, de észre sem vette, hogy megváltozott körötte minden. A mosoly fokozatosan tűnt el a férfi arcáról, hátra lépve roskadt a földre hüvelykujját a szájába véve kezdte el előre-hátra ringatni magát, folyamatosan beszélve, de érthetetlenül. Sou azonban még sem engedte még el, hátra volt a kalitka lakatja. Egy pillantást azonban vetett a másikra, aki becsukott szemmel hadonászott nem messze tőle, úgy vélve, így megszabadulhat a szellemtől. Azaz illúzió viszont már szertefoszlott, hiszen egy lelkében járt, ha csak pillanatnyi ideig is, kinyitva az őrület kapuját. Melyre elhelyezte a zárat és messzire hajította annak kulcsát, megajándékozva a megzavart elmét saját tetteivel, amiket most áldozatként élhet át újra, újra és újra. Ezzel el is engedte, a ledermedő alakot, akit esze már megszánt, de lelke még mindig követelte a bűnhődését. Várhatott volna, de inkább összeszedte magát, hogy kicsavarhassa a hadakozó kezéből a botot és még azt hitte, hogy a varázslat lesz nehéz, de amaz visítva ugyan, de úgy ragaszkodott a bothoz, mint más az életéhez. Úgy civakodtak a bot két oldalán állva, mint éhes korcsok a csupasz csonton, kettőt előre, hármat vissza és így tovább, rendszertelenül. Végül Sou lehetetlennek ítélte a civakodást és váratlanul engedte el a botot, ezzel az ahhoz ragaszkodó férfi elvágódott, nyikkant egyet és nyugton maradt. Nawara azért óvakodva térdelt melléje és bár kissé hezitálva, de ugyan azokat a szavakat súgta ennek a szerencsétlennek is a fölébe, míg keze az arcán nyugodott. Ugyan azt a bélyeget hagyva ezen a lelken is, mint a másikon. Megtörhető ugyan, de addigra már nem lesz visszaút, egyik sem lesz ép.
Mire kilépett a romos épületből, már leszállt az este és bár egy porcikája sem kívánt itt éjszakázni, tanácstalanul huppant le és dőlt neki a hideg falnak. Tisztában volt mire készült és hogy milyen ára lesz, apró tárgyakat igen, már váltott valóra és egyszerű kis pillangókat, fénylő bogarakat, mik leélték rövid kis életük és eltűntek, de ez. Fájt, mintha saját életét osztogatná egy-egy ilyen alkalommal. ~ Megfizettek, méltón és ez a lényeg. ~ A végszó adott neki erőt, hogy elhagyja ezt a várost, azzal az elhatározással, hogy soha többé nem teszi ide be a lábát.