A város

//Mese: VÉráztatta földek: Alamaise és Kék Köpeny //

Valami biztosan történt, éreztem némi döccenést, a törés hangja azonban valahogy elsikkadt az étert betöltő egyéb hangok között. Most hát csak annyi a kérdés és benne a cselékvési szándék, hogy érdemes e további erőfeszítést tennem a kerék forgatásával azért, hogy eleget tegyek Kék Köpeny parancsának. Próbát teszek hát, könnyebben mozdul e a szerkezet és ha igen, akkor hatással van a kapu kinyíló szárnyaira, vagy már nincs ilyen formában uralmam fölötte. Van bennem egy csekélynyi remény, hogy ezen a ponton ezzel már nem kell bajlódnom és foglalkozhatom azzal, ami körülvesz. Nem mintha az orkok bevonulásában kívánnék gyönyörködni és kárörvendően szemlélni hogyan döntik romba Telar megosztó városát.
Mintha minden kezdene mozgásba lendülni és úgy tűnik nem is igazán marad idő a kapu megnyitásával foglalatoskodni, úgy semmiképpen, hogy egy nyílvessző az orrom előtt csapódik a kemény fába. Nyakamat behúzva, némi fedezéket remélve kucorodom a meglehetősen nagyocska kerék tövébe. A varázslatot életre keltő mozdulat, amivel igyekszem elsöpörni a felém tartó cseppet sem ártalmatlan tárgyakat, némileg hanyag és emiatt szidhatom is magam. Nehéz lenne megfogalmazni, mikor is éltem vele ilyen körülmények között és bár csak ismételni tudom a néma gondolataimat, nem ehhez a harcmodorhoz vagyok szokva, viszont elvállaltam, mondhatni önként másztam bele ebbe a helyzetbe.
Bosszús szusszanással nézek utána, honnét is várhatom a támadást, előnyben részesítve a térnek azon pontjait, ahonnét a szabotázst honoráló első köszöntés érkezett és nyilván érkezik a többi is. Egy stabilabb pajzs most bizton a segítségemre lenne, de kivételesen jobban örülnék olyannak, ami nem a mágia szálaiból tevődik össze, gondolva arra, hogy az abba fektetett erő később még jól jöhet. De, ha az imént alkalmazott taszítással nem tudom megvédeni magam, hát alkalmazom. Ezzel az elhatározással, vagy is, az ebben rejlő hibára, alig pillanattal később egy ezüst derengés feltűnése ébreszt rá. Kötél. A kötelekkel nem ápolok jó viszonyt, sem rendesen bánni nem tudok velük, sem huzamosabb ideig elviselni, ha korlátozzák a szabadságomat és ez a mágikus darab nyilván nem a segítségemre érkezett. Azzal a gyanúval pillantok Kék Köpeny irányába, hogy minden élethő embergyűlölete ellenére még is csak megvezetett … de kettőnk között áll valaki.
A filigrán alak a lehető legjobb helyet választotta, ahhoz mindenképpen, hogy engem meglepjen. Elismerés és bosszúság kettősével igyekszem a kezemre csavarodó kötelet megragadni, de a még szabad kezemet távol tartva. Nincs kedvem, gúzsba kötve, teljesen kiszolgáltatottan várni a halált. Ha sikerrel járok, igyekszem a tanultakat követve a kötélnek új formát adni a benne nyugvó mágiát kiaknázva. Kígyó, mérges kígyónak gondoltam ki, hogy aztán csak úgy elhajíthassam, hogy aki kapja, azt marja. De nem a hívatlan érkezett mágus felé, ellene ez úgy sem válna be, de egy varázstalannal szemben megfelel. Amennyiben ez a trükk elég, hogy megszabaduljak a kötéltől, még vetek egy pillantást Kék Köpeny felé tesz e valamit a vendégünk ellen, ha igen, hát a magam védelme mellett teszek annak ügyében, hogy alkalmi fedezékem tönkre menjen. Viszont, ha ő nem lép, akkor veszem a bátorságot és kivételesen a teleport igéjével élve, szándékom szerint a városőr háta mögé érkezve, ezúttal „kést” ragadva … ér a meglepetés és ezért is eresztem le azonnal támadásra emelt kezem. Ilyen közelről hiába árad belőle a város keverék szaga és még egy erős aroma, akkor is átsejlik rajta, hogy sárkány.

//Mese: Véráztatta föld - Alamaise és a kapu "népe"//

A penge tompábbik fele alkalomra fekszik fel, gyors és tiszta vágásra készültem, ami nem ölte volna meg a varázs használót, de mindenképpen mozgásképtelenné tette volna, visszakapva azt, amiben ő is mesterkedett. De ez már csak annyiban számít, hogy a megszokásnak élve, nem engedtem csak úgy lógni a fegyverem. Mert nem karom, amit csak akkor vehetnek el, ha kitépik a helyéről. S lám, mintha a régi tanok intő gondolata igazolást is nyerne. A sárkány a fegyver után nyúl és ezzel váltja ki belőlem azt, hogy közte és a tőrt tartó kezem között nagyobb távolság legyen, ne érje el. Közben szólásra nyitnám a számat, de már csak mérgemben, némán szidhatom, természetesen azt, hogy túlságosan óvatlan voltam és bár indokát megpróbálom meglelni annak, hogy végtére is, miből gondoltam én azt, hogy nem fog mágiával élni. Másra számítottam? Teleportra, valamiféle taszításra, de hogy pont ez került elő. Emlékszem még erre, bár sosem alkalmaztam még más ellen és ez eddig elszenvedője sem voltam. Egy próba szerencse, gondolattal, mielőtt még elhatalmasodna az átok hatása, a vitalitást segítő varázsaltok közül választok egyet. Ami, ha nem is késlelteti az áldatlan hatást, remélhetőleg hamarabb csökkenti azt.
Mindez talán elenyésző pillanatok közt zajló esemény, de megemlítésre méltó, hogy így alkalmat teremtettem arra, hogy még is elérje a kezemet. De sem őt, sem padig magamat nem akarom a tulajdon fegyverem által megsebezni. A legkézenfekvőbb megoldást választom. Némi lendületet adva a mozdulatnak, hogy távolabb kerüljön tőlünk a tőr, ha sikerül, egyszerűen elejtem. Meghagyva a mozdulatban a tiltakozást, szavak nélküli jelzést, hogy nem fogom bántani.
Az persze egy újabb pontja a röpke történéseknek, hogy egyre inkább úgy néz ki, ha akarnék sem igen tudnék tenni olyat, ami veszélybe sodorná az életét. A fáradság nagyon is jól ismert mumusom és a nőstény, akivel szemben állok nem is tudhatja milyen tökéletes igét talált a megfékezésemre. Most rajtam a sor ugyan is, hogy utána kapjak. A kimerültség egy dolog, az én szerény esetemben azonban minden győzködő akarat ellenére, hogy ez csak varászlat, a hibákat rejtő testem fejet hajt. A környezet képe megbillen és ezzel együtt nekem is nehéz egyensúlyba kerülni és ezért próbálok meg benne megkapaszkodni, ha karját nem érem el, akkor a derekában, ha azt sem, akkor majd a lábában. De még a gondolatűző fejfájás sem kímél meg. Hiába érzem, hogy jobb lenne nekem most a földközelben lenni, már csak azért is igyekszem tartani magam, mert a gyomrom kellemetlenül émelyeg.
- Old fel, mert nem fogom tudni megtartani az emberi alakom. - talán könyörögnöm kellett volna, de igazából nagyon is örültem volna annak, hogy kettő helyett négy lábon kellene megállnom és ez érződött is. Hogy igazat mondtam e? Nos, nem. De, egy valamit igazán kezdek bánni, még pedig azt, hogy jól laktam. Nem részletezném, hogy mi az, amit valóban nem fogok tudni megtartani. Büszkeség, ide vagy oda.
- Kék Köpeny az életed árán is megvédi a kaput... - hadartam elképzelésem, de némileg eltompuló hanggal. A befejezés pedig elmarad, hogy én nem fogok így tenni. Nem kívánom az életemet adni, de nekem túl értékes más sárkányoké, álljanak bármely oldalon. Talán itt igazolódik be, hogy az a bizonyos középső út annyira szűk, hogy járhatatlan?

//Mese: Véráztatta földek - Alamaise //

Nem hunyom be, mint egy meghunyászkodva a szemem, amikor újabb varázslat kell életre. Inkább csak említést sem érdemlő sugallat végett érzem úgy, hogy mivel térdre kényszerültem, ez nem ellenem szól. Lehajtott fejemet nagy bátran felemelem, ismerős alakból csípek el egy foszlányt. Ez csak annyiban rossz hír, hogy mint minden sárkánynak neki is nagy valószínűséggel kiváló a hallása, tehát továbbra is gonddal kell összeválogatnom minden szót, amit csak ki tudok ejteni. Ha már szavak, felelet érkezik a megátkozómtól, amire miért is nem adnék méltatlankodó választ.
- Nem is kértem! - dohogok, mély lélegzettől kísért tompa hangon. Persze, tudom, hogy amit kértem, az bizalmat igényel, legalábbis egy átlagos helyzetben bizonyosan, de mi van a mostanival? Fenyegetés lenne, hogy a mostani állapotomat azzal tetézzem, hogy sárkányként a kevésbé szakavatott íjászoknak is megfelelő céltáblát biztosítsak? Talán ő végig sem gondolta ilyen irányból a dolgot, bár eddig én sem jártam körbe ennek a lehetőségnek az előnyeit. Ami ebben a testben megzabolázva pihen, az most kiaknázható lenne, hogy eltűnjön tagjaimból a fáradság, elmúljon a jobb karomat eluraló zsibbadás és csituljon a világ torz arca. Meg van a lelkesedés hamar hamvába hulló pillanata, de a következő szavai keserű mosolyra fakasztanak.
- Pont ezt a képmutató várost óvod? - a szemrehányás össze nem téveszthető ízével vetettem oda a szavakat és ezzel ragadtam meg a lehetőséget, hogy elengedjem őt. De nem csak elengedem, törekszem arra, hogy távolabb taszítsam magamat, vagy őt magamtól. Tisztelem a döntését, de egyelőre úgy érzem, azzal azonosulni nem tudok. Az egyik oldalon saját fajtájukat verik láncba, adják és veszik őket. mint más a levágásra szánt állatot, a másik oldalon a pompázatos templom, a béke és az okulás színhelye, hogy csak a számomra mély ellentéteket említsem. A kettő között pedig ott élnek a hatalmaskodók, a behódolok, a lázadók és szemüket olykor-olykor lehunyók.
Nem teszek annak érdekében, hogy felállásra kényszerítsem ezt a kétlábú bábut, testet, valószínűleg sikerül az oldalamra esni, amit szintén nem akarok elkerülni. Egyetlen szándékom van, azaz nem is egy, kettő. Az egyik, valamit megtudni Kék Köpeny helyzetéről, állapotáról, elvégre ő jövőbeli fenyegetést jelent a számomra és ezért is játszom rá az elesettségemre, noha nem kell túlzásokba esnem. Bár ötlet sem pislákol az elmémben, abban az ügyben, hogy két fajtársam miként óvhatnám meg egymástól, hiszen most még erő híján is vagyok. Igen, irreálisan hangzik a törekvés és pont ezért van az a bizonyos második, de nem másodlagos szándék, mégpedig a szökés. Ha már segítség nem lehetek, ártani sem akarok és itt a családomra is gondolok. A csuklómon körbefutó karkötők egyikét áll szándékomban eltépni, hogy a bennük korábban elhelyezett varázslat, a folytonosság megszakadásával messzebb vigyen tőlük. Hatótávja garantálhat néhány nyugodt pillanatot, de a végcélt nehéz fixen megtartanom. A bőrdíszműves műhelyét rejtő sikátor? A csokoládés üzlete melletti tölgy?
A szétszórtságnak tudnék nem is egy magyarázatot adni, de ezek közül egy lehet az újabb lépése Telar sárkány védelmezőjének. Ha szándékának lehetősége adott, nem várnám meg míg összezár egy szűk helyen, egy másik, ráadásul számomra antipatikus sárkánnyal. Ebben a kérdésben pedig maszk mögött élő bestia mivoltom sem érti a tréfát. Inkább valósan szembe megyek tanítóm intésével, hogy a sárkányt és az embert lehetőleg senki se tudja összekötni. Most viszont, ez lehet az egyetlen lehetőségem, hogy elkerüljem a fogságot: sárkánnyá változni.

//Mese: Véráztatta földek - Alamaise, Nie, Valturaan, Frikk, Furia //

Egy pillantás oda és a mozzanat minden cselekvésbe fordított akaratot megakaszt. Ujjaim szorításából szabadul a mágiát rejtő bőrszalag, elszalasztva ezzel a menekülés kimagyarázható esélyét. Ösztön, talán az a fajta, amit szépanyám ébresztett fel bennem és tett szilárd alapokra, követendő példává téve útjaim során.
- Megbűvölték! Ne öld meg! - kiáltom, a páncéli csengő rezgése már elhalt, de közeli és távoli csatazajnak nem engedhetem meg, hogy elnyomja hangom. Talán elárulom így kilétét, de túl közel kerültek ahhoz egymáshoz, hogy rejtve maradhasson az félreismerhetetlen esszencia, amit egy sárkány még álcájában is magán hordoz. A reményem azonban ingatagabb lábakon áll, nem bízhatok abban, hogy Kék Köpeny, mert a szavaim neki szóltak, irgalmat mutat annak, aki akadályt igyekszik gördíteni a dicső győzelem elérése elé. Hogy a másik sárkány mit gondol? Szavaim kevesek és nem mutathatták meg teljesen semleges hovatartozásom, de hogy hazugság nem bujkál bennük, az mindennél világos. Kár lenne megtagadni a tény létezéshez való jogát, hogy léteznek olyan sima bőrűek, akik akaratlanul, lényükből fakadóan képesek megérteni, szelíddé tenni a vérzivataros lelkeket. Ez a bűvölet, maga a felismerés, hogy nincs jogunk halomra gyilkolni azokat, akik már el is feledték, hogy valaha sárkányok szelték az eget.
Ökölbe szorul a kezem, de nem az indulat irányítja, csupán próbát teszek, uralja e még testem egészét a terhes átok. Mintha oldódna ereje. Hát ideje összeszedni magamat! Feltornászom magam, legalább annyira, hogy ugyan támaszkodva, de stabilan megüljek. Csak egy pillanatra fordítom el tekintetem a párharcba keveredőkről, mert mikor a lábamat megmozdítottam, éreztem, hogy félrelökök valamit. A hangja alapján kő nem lehetett, inkább valami, ami fémből készült és nem is kellett csalatkoznom, kedves késem volt az, amit suta mozdulattal sikerült magamhoz venni. Használni nem szándékoztam, de kevésbé éreztem általa a kiszolgáltatottság nyomását.
Tettek! Tettekre lenne szükség, de továbbra sem környékez meg a megvilágosodás, hogy miként szolgálhatnám az ellentétes érdekeket egyszerre. A terv, aminek én nem voltam része, úgy látszik tovább halad a város végzetének kifejtésében. Az éjszakai tájat kettészelő zöld fény látványába egészen beleborzongtam. Jelzés? Akaratlanul is nagyot dobbant a szívem, az eget kutatva néztem fel, hiába voltam egyre biztosabb abban, hogy az első következtetésem nem, vagy csak részben volt helyes. A sötét sziluetten egyszerűen átsiklik tekintetem, ürességnél alig hagy bennem többet a kétségtelenül fenséges megjelenése, de a mögötte vonuló hófehér sereg ékes bizonyitékául szolgál annak, hogy a Völgytől távol élő sárkányok sem kerülhetik el már sokáig a háború iszonyatát.

// Mese: Véráztatta földek - Aegaqien, Alamaise, Frikk, Furia, Nie //



---------------------------

//Mese: Véráztatta földek - Alamaise, Nie, Valturaan, Frikk, Furia //

Fájó igazságtalanság bontakozik ki a szemem előtt, bár csak kétely, de annak túlságosan is életszagú. Egy álca, mely elárul mindent. Meglehet, most értem csak meg tanítóm és minden nálamnál sokkal idősebb és tapasztaltabb intését: ne éljen senkiben a tudat, hogy ez az arc, melyik sárkányhoz tartozik. Osztom még nagyobb egyetértéssel véleményüket is: ez a test egy átok, amivel nem szabadna igaz valónkat megfertőzni.
- Hah. - lesajnáló sóhajjal igyekszem és most tényleg nagyon igyekszem, hogy két lábon, oly hosszúnak tűnő idő után végre, megálljak. De, bár érezhetném, hogy az átok maradéktalanul lepereg rólam és nem kell enyhe megingással korrigálni. Türelem! Egy intés, mélyről jövő jóakarat a belsőmtől, mely oly balga, hitegetett békeidőben nevelkedett. Az idő, most itt kincs, dönthet élet és halál között és erre mi sem jobb példa, mint ahogyan a karmok pusztításba kezdene és a lángtenger, ha nem is azonnal, de hamarosan elnyeli a várost.
- Én .. Nem hiszem, hogy ez a jó megoldás. - szilárd a meggyőződésem, ha másból nem, hát a tekintetem elárulja ezt. - Persze, nem vonom vissza a szavamat. Az erőmet viszont még vissza kell nyernem. - semmi kötelességtudattal és még is engesztelő szándékkal sietek Kék Köpeny szavai elé. Láttam azokat a karmokat és egyben igen biztos voltam, nem ismertetném össze a jelenlegi gyönge testemet vele és a helyzetre való tekintettel, ezt sárkányként sem igényelném. Mindazonáltal a kapu közelségének hamis biztonságérzetéből is szabadulni akarok, még ha máshol azzal a kellemetlen helyzettel találhatom magam szemben, hogy nincs barát, aki azért időnként védi a hátamat, csak ellenség.
Ezt merem vállalni, ahogy azt is, hogy a feladatot kudarccal hajtom végre, mert legyünk realisták, a város a haláltusáját vívja és még egy olyan tejfölös szájú kutató sem járhat sikerrel ekkora zűrzavarban, mint én. A kísérlet, a próbatétel vállalása, ha nem is a legodaadóbb gesztus a hűség oltárán, de azt hiszem elégséges, hogy jelentéktelen halandó létem az is maradjon.
Tehát, ha Kék Köpeny másként nem határoz, akkor egyetlen útmutatása alapján indulok neki: végezni kell az árulóval. Az első lépés nem valóságos, a felkészülés elhanyagolható része, mint a korábban elhelyezett csapdák egyszerű feloldása, ennek működnie kell, kellene, hogy felhasználatlanul a megalkotásukhoz felhasznált erő egy részét felélve eltűnjenek, így jutva fennmaradó részhez. Ami talán annyira elég, hogy megerősítse a korábbi varászlatom jótékony hatását és ha visszatér a kellő erőnlét, akkor az a kellemetlen döntés vár, hogy merre induljak. Nincs rálátásom a városra és ezért a teleport helyet ismételten a hétmérföldes lépésekhez folyamodom, így lesz lehetőségem biztonságos, vagy annak tűnő helyen megállni.