A város

Az arcrészlet eltűnik ismét. Visszahúzódva eggyé válik azzal, ami önnön lényege, magával a sötétséggel.
Az ég megdörren, ezen túlmenően csak szellő susog, valamit halkan zörget a köves-poros utcán. Egy patkány elnyújtottan sipítva kapar valószínűleg menekül a zivatar elől a közelben. Macskák marnak egymásba, mintha marakodnának valamin. Távolabb elhaló lábdobogás, aprókat lépve szalad az illető az utcán, a léptei alapján talán egy másik nő. Az utca túl felén becsapják egy ablak palettáját. Gyorsan kopog az eső. Ezen kívül nincs semmi más zaj.
A kapualj keskeny, ott áll a varázslónő. Ahogy beszél, szinte fertő árad belőle... ~ ...ha nem akarná, nem lenne így~ gondolja Balál. Aztán újra csend, és sötétség. A közeli sarkon már lámpás ég, de az eső elfojtja a fényét. A felhők mögé búvik a hold, a nap már lebukott. Tökéletes kilátások a sötét mágia hordozójának, a vadász pedig mereszthette a szemét, a világon semmit sem látott a kapualjban.
Az eső egyenletes kopogását a jól ismert zaj metszi széjjel, a mágus kivonja kardját a sötétben lapulva. Ám Balált ezzel meg is zavarta, egy pillanatra értetlenül áll. Nem képzeli, hogy egy ilyen tapasztalt mágus, aki védekező harcot vív és ilyen erőt áraszt magából, mint ez a női mágus, az ilyen botor módon támad. Valami nem kerek ebben. Ezzel a hanggal éppen az ellenkezőjét teszi, mint minden mással: a vadásznak megmutatja, hol is áll pontosan. Ez nagyobb hiba, mintha kitámadott volna. Balálnak nem kell sok gondolat, egy másodperc törtrésze elég, hogy rájöjjön, valami más okozhat bajt. A mágia nyilvánvaló hatalom, mire a szemét behunyja kész a válasszal.
Abban a minutumban egyetlen ugrással általbukfencezik a sötétség határán. Hogy a küzdelem a mögötte lezuhanó kő robajával kezdődik-e, vagy a gimnasztikával, azt nem tudni. Ha amaz nem képes el menekülni valami csoda folytán, akkor a következő gondolatok már úgy születnek suhanva, mint az erős férfitest, miközben gömbölyödve, baljával a karanát forgatva a levegőben a két vastagtalpú bakancsát a másik gyomorszájába ékeli. Hanyatt fekve a karddal felfelé szúr, a feszes tokába, ahogy a falhoz tapasztja lábaival a hozzá képest gyenge testet.
- Ne ítélj elsőre! Sose ítélj, még az a vád érhet, hogy magadból indulsz ki! Nem ismersz, tehát ne nevezz el mindenfélének! Az eltökélt erő nem feltétlenül nyers, sem felszínes.- Egy nagy levegőt véve zárta rövidre:- Egyébként tévedsz! Nem harcolni akarok ellened, hanem elpusztítani, ami benned izzik, mint a pokol! Gyűlöletes vagy. Kiköpni, sőt kihányni nem tudnék hasonlót! Nem vesz be a gyomrom! Harcolj, vagy meghalsz!

Az idegen mágusnő korábbi elbizakodottságától eltérően most ügyesen akasztja be a kardját Baláléba, hogy azután még ügyesebben csusszanjon ki a satuból, ami a falhoz nyomja.
A röpke idő, míg a vadász a térdhajlat inainak húzó-éles fájdalmával van elfoglalva, s mindhiába tapogat a sötétben csapkodva a sarat a karanája után, elég a nőnek, hogy rávesse magát. Bár botor módon pusztán nem jelentős súlyával- amit ugyan felnagyít a lendület ereje-, és a két könyökét használva- ami elsőre igen élesnek bizonyul- teszi mindezt, mégis komoly fájdalmat okoz a férfinek, mert a mellkasát összepréselik a bordái, nem engedvén levegőhöz pár hosszúnak tűnő másodpercre. Ennyi elég lenne fordított helyzetben Balálnak, hogy előhúzza tőrét és talán a másik torkából bugyogna már a hűvös esőben gőzölgő forró vér, összemosva nyomaikat a föld ereivel, a Hajnal ömlő vízével, mely a kezdet, a vég, a megújulás és az élet Lanuria dobbanó szívében. A nő azonban két kezével készül úrrá lenni ellenfelén, ő is elhagyta a kardját. Balál nem tétovázhat, ezt a haragvó lélek okozta elhamarkodott döntést ki kell hogy használja.
- Én a szívedet fogom kimozdítani a helyéből. Kerüljön csak a kezembe!- Köhint kettőt, kiköp oldalt egyet, szemgödrei, szája, meg orra telve az esővízzel.
Azzal megragadja és jól megszorítja a karcsú felkarokat, melyek feszessége a csúszós köpenyen keresztül is árulkodik a varázslónő vékonyan izmos alkatáról. A szürkemmágus egy mozdulattal lendül oldalt, hogy felül kerekedjék a nőn, de az úgy kapálózik, vagy talán annyira felázott a talaj az utcán, hogy egyszerre gurulni és csúszni kezdenek sikamlós talajon pedig nehéz megállni, az utca lejtése sem kedvez ennek. Hol Balál éppen félhosszú üstöke csapkodja a másik arcát, hol a nő hosszú csapzott lobonca hull a vadász képébe. Cserébe teljes testük megízlelheti a számolatlan rúgásokat és tehetetlen lábösszefonásokat, feszegetéseket, de a két férfikar erős szorítása egyenlőre nem enyhül. Ám ha a boszorkány még egy szót szól, egyik biztosan elengedi, hogy jól szájon vágja.
Végül az utcasarkon a lámpás alatti lankás gödörben megáll a veszett lendületük, és a mágus végre az áhított testhelyzetbe kerül. Úgy dönt, hogy mégsem várja meg az ősi, vagy barna varázsló további köpködését. Inkább most, míg testének teljes súlyával nehezedik rá, elengedi a nő egyik karját s a bal tenyere élével visszakézből alaposan arcul üti. Most eszébe sem jut kihúzni a kraftját az övéből.
Pengévé húzódott szájáról patakok erednek alá hömpölyögve, hogy álláról eggyé válva hulljanak le az eddig ismeretlen arcra, míg Balál szemrevételezi.
- Vesszen csak a véred!- Morogja fogai közül.
Hagyja, hogy az eső megtisztítsa az arcot, amibe ugyan mocskos hajzuhatag tapad, mégis valamelyest látni engedi a támadóját. Meglepetve látja, milyen fiatal, immár életében sokadszor megállapítva, hogy a varázstudók kortalan külsőt idézhetnek meg maguknak használatra. Kíváncsi volt, milyen lehet a valóságban a legősibb sötét erők gyűlölséges hordozója.
- Ki vagy? - Szegezi neki a kérdést.- Mielőtt meghalsz, ennyit elmondhatsz...

Kemény, hideg tekintet, kegyetlen arcél, mutatós ezüst szempárral. A megjegyzésére csak hallgat. Hiszen valóban átkozott, mit lovagoljon ezen. A lovaglásról jut eszébe, hogy most vagy pózt kell váltania, vagy le kell ütnie a mágusnőt, mielőtt a dühtől elvakult eszét feltalálja, és megint valami nem várt csapást mér rá.
Így na, pont mint ezzel az öklössel Balál állára. Az állkapocscsont kissé megreccsent. Na szép, de legalább kvittek! Önkéntelen bugyután elvigyorodik, miután fájdalmasan, jobbra-balra megmozgatja az állát.
Úgy érzi, mintha lelassult volna kissé az idő mozgása, a tér pedig összezsugorodott volna rá és szépséges ellenfelére. Igen, ahogy a folyó felől áradó bő eső erővel lemosdatja, gyönyörű arc bontakozik ki a maszat és a kócos-szürke hajzuhatag alól.
Balál ökölbe szorítja bal kezének ujjait. Újra megemeli a kezét, már csak a kiszámíthatóan elég lendület hiányzik, ami a finom arcba csap, hogy álomba szenderítse a varázslót, amikor ismét eszébe jut a tőre. Egy pillanat törtrészén fut végig rajta az izgalom a koncentrált megérzéssel, hogy a másik felszabadult keze tolvajként kúszik az öve felé, hogy megragadja a kraftot.
Egy másodpercnyi elbizakodott hiba, és most nem tudható előre, vajon kinek lesz elegendő ideje mozdulni. Ha Balál elengedi a másik fogvatartott kart is, vagy túl későn kap oda, vagy nem a megfelelő helyre, netán a felkészült ököl célt téveszt, Balál lehet a következő percben halott mágus.
Azonnal dönt, az ökle lecsap. Lesz, ami lesz a tőr játékával az idegen kézben. Legyen az előkészített ökölcsapás megbízható baljával kellően hatékony mérce a küzdelemben. Az orrnyeregre célzott egyenes teljesen elgyengítheti, vagy elkábíthatja az ellenfelet.

// 'Érintő' Wyrrel //

Miközben Balál méretes öklét lendíti, fájdalmasan veszi tudomásul, hogy mekkorát hibázott. A beretvává edzett, hegyes kraft lopva csusszan ki a szíjának rejtekéből, mint orrgyilkos kezdve útját. Balál balja pedig hóhérként kíméletlen lecsap. Rögvest érzi már meglepődve a tőr markolata zúzását tarkóján, a hegye helyett, pedig már érezni vélte a meleg húsát metsző pengét forró-hidegen mélyen oldalába fúródni.
Ökle mértani precízen veszi lendületét, ám az időben elfordított arcon rézsün elcsúszik kissé az ütés. Csapása így is otromba a fizikailag láthatóan gyengébb nő arcán. Az idegen finom metszésű vonásai kiürülve bezáródnak, szemei fájdalmas összerándulás után lecsukódnak, légzése lelassul, izmai elernyednek.
Balál még jól hallja, amint a tőr is a kövezeten pendül, s a tarkótáji traumától egy kicsit elalél. Felkavarodott gyomorral emelkedik fel kis csendes zilálás után a lányról.
- Francba! A radai ménykü' csapjon beléd! Hogy gondoltad, hogy puszta kézzel legyűrhetsz?!
A tőrért hajolt, s marokkal emelte rá...
Egy darabig kóvályogva ingott a test felett értetlenül. De válasz nem jött. Ráncot vont szigorú szeme fölé a lelkiismeret és a harag katyvasz keveréke.
- Mit teszel Balál?- Morrant a csendbe.- Hiszen nincs magánál...!
Azzal gyorsan kihúzta a nő tőrét, sajátjával az övébe dugta. Nagy hirtelen vállára nyalábolta a varázslónő pehelytől épp nehezebben izmos karcsú testét, a kapualjhoz sétálva felkutatta, s magához vette a kardokat, a holmiját, majd eltűnt, hogy a városkapunál felbukkanva újra teleportáljon az őrség elhűlt tekintetének kereszttüzében. Mit törődött velük: hol voltak eddig? Végül a Hajnal egy öblében a löszös partfal dagálytól vájt nagy üregében ájult-ziláló álomba merült. Előzőleg a mágusnőt levegősodró varázslattal láthatatlan buborékba zárta szorosan maga mellett, az alacsony perem alatt. Utoljára érezte, hogy a rugalmas börtön hozzásimult a testéhez, amint beljebb húzódott. Nem törődött vele, hogy a gyakorlatlan mágiája hatékonyságáról mit se tud. Túlságosan kimerült volt ehhez több napos erőltetett gyaloglás és az előző testmozgás után. Telarban maradt útitársa sem érdekelte, csak a sötét erő leküzdése maga mellett.
- Szép álmot Ezüst Szemű!- Ezzel lecsukódott a barna szempár.
Még öntudatlan befelé fordult a folyó medren által zabolátlan futó, hideg esőt csapkodó szél elől.

// Időntúli Wyrrel: Érint, nem érint, megérint? //

Képzetében hajszál híján megsimogatta a női test finom vonalait. Miközben világosan érezte az ártó szándékot, amely inkább övön alul rúgással sújtotta volna őt álmában. A testes férfi szinte gyermeki gyengédséggel simult a védőbuborékba, amely rugalmas, álomszerű anyagként felvette testük alakját. Igen, a testükét, mert Balál saját mélységeibe merülve valahogy ösztönösen simult a hozzá képest törékeny nőhöz. Persze tudta ő, hogy távol áll a törékenységtől, látta küzdeni, és viselni az ő fizikai erejét magán. Ezért is a védő mágia, amely talán kitart, míg kicsit pihen. Egyszerűen nem sok választása volt. Nonszensz! Gyakorlatlan mágus lévén egyszerűen nem jutott más eszébe, ami távol tarthatja erejüket egymástól. Így lehetett, hogy úgy aludt, mintha semmi sem történt volna.
Utoljára gyermekkorában rettegett attól, hogy nem éri meg a következő reggelt, a mágikus dzsungelben, de később valahogy úgy volt már vele, hogy az embert éjjel, álmában orvul és gyorsan kivégző valaminek, valójában hálásnak kéne lennie. Akkor megtanult aludni. Néha pár óra mély alvás, kevéske álommal spékelve elég volt, hogy nyúzott idegeit kisimítsa, és újra tudjon gondolkodni. tessék, most is épp álmában a mágus kihasználja, hogy óvatlanul hozzásimul és emeli is a lábát, hogy a férfiasságának adjon egy alaposat, amennyiben a buborék rugalmas fala engedi. De ez egy védőmágia!
Ettől még a legbelsőbb képzeletre Balál szeme kipattan, és hatalmasra kerekedett alig pár centire a varázslatos ezüst szempártól, melyet a villámlás jól megvilágított az ő háta mögül. Gyönyörű sötét karika öleli körül a valószínűtlenül ragyogó ezüstös éjszakai szempárt. Merthogy csak a hold párja lehet, ahhoz nem fér kétség. Váratlanul félálmában beleveszett... Sikamlós talajra tévedt. Szinte vágyta a lány érintését. Ha az rúgásban teljesül, hát legyen! Hosszan tekint a hihetetlen mélységekről árulkodó szemekbe, mint valami bűbájosba.
- Ó, hihetetlen szépségű Hölgyem! Te tényleg megemelted a térded?
Vigyor ömlik el az arcán, ahogy lassan elhúzza felsőtestét a lánytól, óvatosan csak annyira, hogy ne szűnjön meg ez az álombéli vágyott érintés. Csak hogy láthasson mindent. Óvatossága sehol sincs most. Valami más van benne helyette, ahogyan valaki más van itt helyette. A vadász helyett a harcost hívta elő a lány, a mágus helyett pedig a férfit.
- Mi lesz ebből? Ha elkezdted próbáld csak! Fejezd be!

Balál elég jó emberismerőnek mondja magát, mégis nehezen olvas a fényes tekintetben. Annyi biztos, hogy hullámzik benne az érzelem. Valahogy mégis mintha tanulta, s mesterire gyakorolta volna a nő, a szemek s az arc bezárt. Maguk az érzelmek nem állapíthatók meg. A buborék talán még rejtőzni is segíti, legalábbis a férfi azt okolja. Ennyire nem lehet jó a nő a semlegességben. Az elvonuló felhők gyorsak. Az öntudatlan kuncogás után talán kevés értetlenség világosan látható, amit kérdés is követ.
~Tehát kíváncsi vagy... Milyen érdekes!~ Akaratlan nyílik szólásra a vadász szája, de eddig sem aratott mondandóival tetszést. Mire kiejti a szavakat, már  érzi, hogy fertőző földbe jut, a mag.
- Mitől változott hirtelen a véleményed? Korábban nem arra céloztál, hogy mit kell tudnom mindenfélét, nincs értelme a kérdezősködésnek a harc a döntő?
Mint kételyére a válasz, úgy zárul be teljesen a szempár, hogy elforduljon tőle, s ujjával a levegőbe mágiát kavarva újfent egy ősi ige emelkedjék. Balál tudta, azért, hogy a védburkot kioltsa. A lány mágiája határozottabb, s stabilabb, mint az övé. De mire a burok szétpattan,  a férfi meghazudtolva korát és termetét, ügyesen kicsusszan a hasadékból, pördültében picit hátrálva a folyó felé. Mert a kardnak hely kell. Így akadályozta a varázslónőt, hogy kése, vagy inkább a könnyebben kézre markolható kardja után vetődve egyszersmind döfjön, vágjon is azzal a mozdulattal. A talaj sikamlós, és lejtése a meder felé kényszerítette egyensúlyozni a felkészületlen vadászt.
- Azt a villámfarkú sárkányfattyát! - Káromkodott válogatatlan déli stílusban. Hajszál híján elcsúszott, s kardjára támaszkodva állt meg, bokáig süppedve a sárban. - Hogy az a vadlórúgta csalán csípne meg, te fehérnép...!- A továbbiakat összeszorított szájjal lenyelte, mert rájött, hogy a legjobb a céltudatos mágiahasználó feketeköpenyessel szemben, ha mégoly szeszélyes körülmények között is inkább fizikai csatára kerül sor. Ebben még így is előnyre tehet szert.
Az eső elállt, a távolban az égbolt alját az Elonar erdején túlvonuló vihar villámai világították meg rendszertelen vakítással, és az éjt uraló Hold. Balál alapállásban rögzítve tartását nézte, mihez kezd a fegyveréhez jutó lány. Démoni sötét métely hatolt hozzá. Gyűlöletből font korbácsként simított végig a vadász gerincén, a még ernyedt fekete mágia. Miféle erőt rejt a barnamágus teste? Talán nem is létezik, csak Balál gyermekkori félelme játszik fantáziájával? Megborzongott. Nem akarta tudni. Most nem. A fejét megrázta, mint mikor a kutya rázza le üstökéről a vizet, akképp rázta le magáról az ősi sötétség érintését. Ismét Nortelon jutott eszébe, ahol elfojtott belső énjével, a feketemágussal találkozott. Ha most itt lenne, betörné az orrát, annyi szent. De nincs. Ne is jöjjön elő! A veszély sokkal kézzelfoghatóbb.
Nem adhat időt, hogy a nő varázzsal próbálkozzon. Túl gyakorlott. Ha nem jön közelebb, fel kell adnia azonnal a stabilitását és visszalépni, hogy azonnal egymásnak eshessenek. Látta a haragot a másikon. Eddig mindig dühében hozott rossz döntéseket. Balál higgadt viselkedésével igyekezett kihozni hát a sodrából. Így talán a penge dönthet.

Figyeli, ahogy előbújik a nő. Komótos, cseppet ugyan mintha bosszantaná, hogy nem szúrhatta meg Balált. Aztán a kardjára támaszkodva tétován áll. Nem támad ki, ahogy pedig várta a mágus.
Megjegyzését köpi magából. Balál nyugalmat erőltetve, s a látszatot tartva humorral próbálkozik, miközben pedig látja, a lány agyal, s nem mozdul...Mi más oka lehet, mint meglelni az ide illő varázslatot.
- Belefröcskölt a sár...- kezdi, de a barnamágus akkor a vizes földet hívja. - Mi a fene!
Lábai megcsúsznak, a talaj mintha élne. Olyan hirtelen, hogy szó szerint kicsúszik a lába alól. Olyan ingoványossá válik, hogy percekig csak fetrengeni tud. Még jó, hogy stabilan fogja a kardot.
Egy darabig eltart mire feltápászkodik, közben látja lendülni a másik kardját Majd megbotlik s rosszul lép. Térdig süpped a mocsárba, ami elkezdi húzni . A másik lába is belecsúszik s hirtelen derékig találja magát a sáros-iszapos vízben. Egyik keze éppen elér egy gyökeret a felszinen, a közeli fáé lehet.
De annyira lesüllyedt, hogy fél kézzel esélye sincs. Másik kezében feje fölött a kard.
Egyenesen a barnaköpenyesre néz. Kiolvashatatlan az arca.
Nincs mit tenni, a szilárdnak vélt talajra pendíti a karanát, kevéssel a nő lába mellé. Azzal megragadja emez kezével is a gyökeret. Húzni kezdi magát kifele.
- Igazán csinálhatnál valamit! Mondjuk segíthetnél! Mert ettől nem lesz tisztább a szám.
Mondandójára nyomatékul prüszköl egy kis sarat. Nyakig lucskos.
Az erőfeszítése alkalmanként kútba hull, mert a lábait sehol se tudja megvetni. Mintha az ingovány élne, terjedne... Néha valóban a szájáig elmerül.
Őszintén segítséget vár, de már erejét figyeli, mennyire merült ki a napokban egy kis teleportra, de nem ítéli elégnek , így el nem engedi a gyökret.
Közben várja a megváltó csapást melyre lendül a kardot tartó kéz. Lemetszheti a fejét, vagy ketté szelheti, ha elég éles. Esetleg levághatja a karjait, a gyökeret...
Vajon meddig bírja így? Percekig? órákig, ha nem történik semmi? Megalázva érezte magát, s félt a perctől, amikor elönti a szomorúság és hiábavalóság érzése. Mert akkor a legnagyobb harcos is meghal, még ha éppen lélegzik is. A küzdelem éltette, de a gyökér is sikos volt, az ujjai is görcsöltek már a nagy súlya alatt. Szinte várta a véget. Ereje nem volt varázsolni, de lassan lélegezni sem. Utoljára alaposan megnézte magának a lucskosan is gyönyörű hóhérát.

~ Na, ebből elég volt!~ Gondolta Balál, nekidurálva magát. Ennél lehetetlenebb helyzetekből is megmenekült már.
Összeszedte minden erejét. Szemei lecsukódtak. Elképzelte pontosan ahogy a távolodó mögött áll, a kardjával a kezében. Minden apróságot megragadott, a környezetet éppúgy, mint a mágiát korlátozó varázst - amitől elcsúszhat amaz jól irányított mágiája, s célját vesztve mást tesz, s máshol-, a kék kabátot, ami lesz még mocskosabb is, a lucskos, hosszú hajat, a koszból kivillanó ezüst holdakat, ahogy kénytelen-kelletlen megfordul újra küzdeni vele, s ha addig el nem teszi, akkor a kézben nyugvó pengét is látta maga előtt. A lány mágiája határozottabb, de sokkal gyengébb, míg Balálé a többszöröse , csak ő meg nehezen irányítja. Vizualizálta, hogy van ereje elvégezni a tervét.
Akkor nagy levegőt vett, megszorította mindkét tenyerével a gyökeret, tudta, hogy utószor. ~ Sikerülni fog!~ Zsigeri gyűlölete a fekete mágia iránti félelemmé vált, ami halálfélelmévé alakulva húzta a posványba. A saját mágus-énje lehetséges, hogy apja örökségét hordozza, az ősi fekete varázslatok hatalmát. Nortelon óta törekszik utat engedni a belső szellemének, legrejtettebb titkának. Nem lenne-e itt az ideje, hogy szabadon engedje gúzsba kötött énjét? Attól még nem fogja tudni azt, ami 40 éve alatt felgyűlt erejéhez mért. Viszont határozottabb lesz, ha igaz, olyan, mint az édesapja... Így lesz, ha igaz, így elég csak pici varázst alkalmaznia. A félelmet ismét hagyta átkúszni magán. Telítve volt már vele, a lábujja hegyétől a tenyeréig. A mellkasa máris engedelmesen lazult el a hatalmas légvétel után, az éltető oxigén jótékonyan áramlott szét a mágusokhoz képest szokatlanul hatalmas testben, jól kidolgozott izmai megfeszültek, az erő koncentrálódott. Az elme kitisztult, tudta, hogy készen áll. A legtöbbet képes kihozni magából. Félelme pedig elég adrenalint termelt, hogy lehetséges legyen először is elűzni a fizikai-szellemi kimerültség határáról, picit tágítva azt. Most mintegy kívülállóként látta magát, a helyszínt, s a távolodó alakot. Furcsamód úgy vélte eddig, messzi van már, de csak néhány lépést tett. A karanát se nyelte még el a mocsár. Megdöbbentő, mennyire más minden hittel és...erővel. Teljes erejével. Érezte, hogy a fojtott énje máris utat keres magának. Nem tétova fajta, mint a gazdája.
Még mindig behúnyt szemmel rántott magán kettőt, majd egy harmadikat, amire nagy kiálltással kikúszott a gyökér mentén a szárazra, mintha ugrott volna. Máris talpon, s kardja a levegőt oldalazva, szelve sártól, növényktől borítva csusszant kezébe. A következő szempillantásban már az ezüst szemű mögött állt. Rézsütt az oldalbordái közé a bőrbe ékelve a penge hegyét, felsértve a vastag kabátokat, s az inget, talán kicsit a bőrt is. Ha a kiálltástól eltelt másodpercekben nem volt ideje megfordulni a lánynak, akkor gátlástalanul hátulról tette ezt. Lám, a hideg fej is lehet öröklött tulajdonság. Mindegy a felállás, olyan közel hajolt a szintén sáros fülhöz, amennyire csak lehetséges, hogy meg ne érintse, csak a szavai szele.
- Meglepetés!- súgta alig hallhatóan, szarkazmussal fűszeres hangsúllyal. Oly mély basszusban, ami végigrezget, a gerincedet használva hangvillának, pedig csupán suttogás.
Az összegyűlt mágiája végre kitört, mint valami zabolátlan vadló, és ott kavargott körülöttük, mint ahogy a köd gomolyog. Tudod, hogy ott van, s igen veszélyes, de nem tudod pontosan, mi az.
Az óhajtott védőmágia létrejött. A másik varázslatai így félresikerülnek majd. Amint nemrég tanulta, a vérre kis hatást gyakorolva tüzelte a nő véredényeit. Ha dühös, kellően sokszor hibázik. Elég egy kicsit felizgatnia.
Lassan, méltóságteljesen, állát felvonva egyenesededett fel a lánytól. Minden mozdulatára mintha kilónyi sártól szabadult volna meg.