A város

//Mese: Véráztatta földek - Aegaqien, Alamaise, Frikk//

Nyilvánvalóan elkeseredett harc zajlott itt, a városi katonák nem adták könnyen az életüket, annak ellenére sem, hogy az ellenség váratlanul és szinte minden erejét bevetve támadott. Filnoren…fattyak…orkok….sötét mágusok és ….sárkányok. A háború kezdete óta néha ebből egy is elég volt, hogy városokat tegyenek a földdel egyenlővé.
Nem volt kellemes, hogy a majd, hogy nem még meleg testeken kellett felmásznom, de nem volt most itt az ideje az érzékenységnek, mielőbb az egyetlen talán biztonságos helyre, a Templomba kellett jutnunk. Dalilah-nak esélye sem lett volna, ha megint üldözőbe vesznek minket, hiszen nem csak harcolni, de még futni sem tudott.
- Csendesen! – intem hallgatásra idegesen, bár tudom, hogy mennyire felkavaró lehet neki itt minden. – Lehet, hogy a közelben vannak, mindenhol csata dúl körülöttünk. – intek a zajok irányába.
Ha már elérem a kezét felhúzom és igyekszem a túloldalon lefelé, hogy eltűnjünk a magaslatról.
- Mindjárt ott vagyunk, tarts még ki egy kicsit. – biztatom és remélem nem tévedek.

//Mese:Véráztatta földek-Valturaan//

*Nem emlékszem, hogy mikor volt utoljára ilyen velem. Rubins megfogja a kezem és egy pillanatra olyan, mintha kifordulna a világ velem.
Máris tudom, hogy nem fogom szeretni a teleportálást. Láttam már varázslókat eltűnni, és megjelenni is. Én nem tudom, hogy hogy bírják ezt, nekem majdnem öklendeznem kell tőle.
Biztos vagyok benne, hogy arcom is fakóbbá válik, ahogy piros szám széle is.
Azért uralkodok magamon és szétnézek, hogy Drest velünk jött-e.
Meglepődök, ahogy tudatosul bennem, hogy mi is zajlik körülöttünk.
Ez egy csata és az ellenség egy hatalmas, fehér sárkány, az egyik ház tetején. csak a karmai felérnek a katonák fegyvereivel.
Ledermedek, ahogy bámulom a lefelé tartó energiagömböket. Ilyen közelről még nem láttam ilyen fehér óriást, mint ők.*

//Mese: Véráztatta földek - Frikk, Aegaqien, Fela, Valturaan, Alamaise//

Ha már eddig elvergődtünk és túléltük a sötét erők támadásait, nem itt szeretnék elbukni, ezért örülök neki, hogy Delilah felfogja, milyen veszélyt jelent a hangoskodása, hiszen az orkoknak jó füle van és az itteni csata túlélői nem lehetnek még messze.
Miután biztosan áll már a lány a talpán, gyorsan elvezetem a holtak mellől, ám ahogy kibukkanunk a térre vezető utca végén, a földbe gyökerezik a lábam.
Eddig is sejtettem, hogy a sokféle támadás biztosan itt sem hagyta nyomtalanul a dolgokat, de ami a szemünk elé tárul, az több még annál is, amire számíthattam.
Csatáznak itt sárkányok – döbbenetemre egymással!!!! – sötét mágusok egy alakkal, aki a templom tetejéről veri vissza őket erős mágiával. A levegőben keringő mágia, majd lever a lábamról, hiszen kemény harcok dúlnak és dúltak itt, amire bizonyíték a szanaszét heverő hullák sokasága, akiknek hovatartozását nagy hirtelenségben szinte fel sem fogom: városiak, mágusok, sárkányfattyak vegyesen.
És a csatazaj mintha közeledne……….Mi meg itt állunk két tűz között. El kell érnünk a templomot, de talán jobb lenne valami hátsó bejárat…….
- Lapuljunk és próbáljunk az épületek takarásában besurranni a templom mellé, vagy akár mögé. Itt szemben nem fogunk bejutni. – hadarom a lánynak és már húzom is magammal, a házak árnyékába, keresve az utat a templom kevésbé használt ajtajához.

//Mese: Véráztatta földek - Valturaan//

*Drest az, aki először reagál. Én csak ámulok a hatalmas fehér sárkányon, és a hozzá képest apró embereken. Hiába vannak sokan, nem bírnak vele, pedig küzdenek hősiesen.
Láttam már hasonló egyenlőtlen harcot, és akkor sem tetszett.
Bólintok a fehér férfi szavaira és észre sem veszem, ahogy Rubins odamegy az egyik katonához.
Bízom a templomszolgában és bíznom kell a fehér elfben is, mert nincs más választásom.
Most sokkal összeszedettebbnek látom, mint a templomban.
Nem tudom, akkor mi történt vele, de nem is akarok most erre gondolni.
Egy pillanatra összeráncolom a homlokom. Most egész másképpen néz ki ez a város, mint egy csendes nyári estén.
Romok mindenhol, tüzek égnek, csatazaj van, én pedig nehezen ismerem fel a máskor könnyen felismerhető tájékozódási pontokat is.
Aztán kinyújtom kezem és ujjammal távolabbra mutatok.*
- Arra kell mennünk!
*Az irány elfele vezet innen, ebből a pokolból, de nem tudhatom, mennyi időnk van és közben a sárkány is tovább támad.
Ha elindulunk, szaporán szedem a lábam, hogy minél messzebb kerüljek ettől a szörnyetegtől.

//Mese: Véráztatta földek //

Még az a kevés, ám jogos elégedettség is elszáll, amikor -cseppet sem várva, végre kijutottam a romos utcák szövevényéből. Mit számít egy fatty feletti győzelem, mikor a fölt már szinte részeg a kiontott vértől? Semmit. Bármerre is vezetem tekintetben, csak a káosz sajátos kuszaságában folyó történéseibe ütközöm. Mással nem is számolhattam, az ide vezető út tanúságai alapján, nem is tettem.
Túlságosan is sietősre vettem lépteimet, így szinte ösztönös volt a visszahőkölés, amivel rejtekhelyet reméltem nem többre csak egy percre. Egy magamfajta, inkább lesből támadónak a házak takarása, akár egy falatnyi beláthatatlan rész is, pillanatnyi nyugalmat jelent. Lehetőséget arra, hogy a mérleg nyelvét végre hagyjam kibillenni az egyik irányba. A távolban mozgó hatalmas alakok félreismerhetetlenül sárkányokhoz tartoznak és bár csak feltételezés, de úgy érzem Kék köpeny és az "Áruló" kettősére ismernék bennük. Ezen még is átsiklok, gyorsan, gyorsabban, mint azt a hűség álcája alatt rejtőzködő, számító féltés engedné. Mert az a távolban sűrűsödő sötétség megbabonázva, követelte a figyelmemet. Mielőbb nem csak tekintetem itta, a maradék csillagok fényét elemésztő fellegek baljós közeledésének képét, már gondolataim is köré gyűrüztek.
A legközelebbi falnak vetve hátamat futtatom végig tekintetemet a közvetlen környezetemen, észrevétlen kívánok maradni, mert nem engedek a talán hasztalan elveimből. Mert, ha nem keresnek rám kíváncsi, ám egyéb tekintetek, hát idejét látom annak, hogy ezt az emberszerű komédiát sutba dobjam.
Sötét, arany szikráktól színes fekete képződményé olvasztja e testét, talán a füst és köd nászából születő matéria ez, mi felkúszik a fal mentén, hogy a tetőn vesse meg szilárd formába öntve igaz valómat. A tető érezhetően pattog súlyom alatt, amelynek egy részét apró varázslat Csehi el, hogy a megroggyanó ház ne azon nyomban dőljön össze. A magaslattól újabb és újabb híreket remélek, de hogy bizonyosságot szerezhessek, egyelőre nincs választásom, mint Kék köpenyhez fordulni, akkor is, ha ezzel elszalasztom annak a lehetőségét, hogy könnyen megmagyarázható okkal nem teszek eleget a parancsának.
Minthogy nem a téren igyekszem átvágni, ami már így is túl zsúfolt, szárnyaimat szorosan oldalamhoz húzva - mintha nem is lennének, lendületet veszek és egyik épületről a másikra ugorva közeledem a fajtársak felé. Hogy a házak ezt hogy viselik? Elég lehet annyi: én csak arra ügyelek, hogy tovább tudjak haladni.
Igyekszem olyan gyors és légies lenni, amennyire egy ekkora testtől kitelik, kijátszva azt, hogy ugyan meg-megcsillanó guúnyával áldottak meg, de még is csak fekete. Kellő távolságban érve, búcsút véve az utolsó elrugazkodó ponttól, csak egy valamit igyekeztem elkerülni, hogy valami módon a két marakodó közé keveredjek. Eddig sem rohamoztak még olyan ötletek, amik tökéletes kiutat jelenthet ének, nem csak nekem, így most azt használom, ami eszembe jut: a tüzet. Mindhármunkban lobog a szikra és meg van ezen elem felé egy bizonyos védelem is, meg az ösztön, amivel használjuk. Nem bánom, ha a forróság fekete kormot nyal pikkelyeimre, mert azt bánnám, ha verinokli csata megismétlődhet. Bővére engedett, irányzott csóva származik tőlem, azzal a szándékkal, hogy határvonalat húzzak a két kék között és teszem ezt akkor is, ha más lángok is felcsapnak.
- Északról sötét felleg érkezik. Barát vagy ellenség? - a sietség nem öli meg az érthetőséget érdesen és hangosan szóló hangomban. Had hallja mindenki, akkor is, ha esetleg a még biztonságos pontnál közelebb kerülhettem, hiszen nem várható el, hogy a jelen helyzeten Kék köpeny az új szolgalelkűt fedezze fel bennem, vagy a nőstény a merénylőt. És még folytatom is, elébe menve bármilyen válasznak is. - Ha utóbbi, akkor nála fontosabbak havasi társaink!

//Az esetleges hibákért elnézést, nem gépen írtam T.T //

//Mese: Véráztatta földek - Alamaise, Aegaqien, Fela, Valturaan, Frikk//

Alig haladunk egy kicsit, amikor pokoli tűz lobban fel és a templom előtt két sárkány bontakozik ki belőle, akik……egymást marják, olyan döngéssel csapódnak a földre, hogy a lábam legyökerezik és önkéntelen erősebben szorítom meg Delilah kezét és rántom a falhoz, hogy szinte beleolvadunk.
~ Nem fogunk eljutni a templomig! nem tudunk áttörni ennyi ellenségen! Még ha nem is látnak meg, még egy ilyen tűzvihar és nekünk végünk! ~
Azt ugyan nem értem, hogy miért harcol két sárkány egymással, de mielőtt még egyáltalán felmerülhetne bennem, egy harmadik is megjelenik és szintén tűzet gerjeszt, de az elválasztja a két küzdőt egymástól.
Kezd ez az egész kaotikus lenni, de engem ez nem is érdekelne, ha nem lennének útban, ráadásul egy erős, zölden villogó mágustűz indul a templom tetejéről, így legalább már abban biztos lehetek, hogy az épületet még védik.
Talán ez elvonja a sárkányok figyelmét a térről, így ismét meghúzom a lány kezét, hogy haladjunk tovább. Főként mert katonák tűnnek fel mögöttünk és bár nem ellenségek, még sem akarok két tűz közé szorulni.
- Gyerünk, itt mindjárt elszabadul a pokol. Be kell jutnunk az épületbe! – húzom a fás liget felé, ahol továbbra is takarásban lehetünk és onnan már talán elérjük a mellékbejáratot.

//Mese: Véráztatta földek - Valturaan//

*Nem hittem volna, hogy így kell látnom otthonom. Nem olyan régen még nem volt ilyenem. Mióta elhagytam a falut és jegyesem, azóta bejártam Lanuria tájait. Sok helyen megfordultam, de végül ez a város fogadott be, már a háború ideje alatt.
Itt lett egy otthonom, ahol gyógyfüveket, főzeteket, párlatokat, kivonatokat adhattam a betegeknek, és odaadhattam a templomnak is.
Itt volt az összekuporgatott vagyonom és a gyógyfű tartalékaim is.
Most ezt látom a lángok martalékává válni.
Hirtelen úrrá lesz rajtam az elkeseredés és nem is tudok mit mondani.
Drest reagál a leggyorsabban és indul el.
Én először nem is értem a hirtelen jött hideget, hőséget kellene éreznem, a tűz melegét. Aztán rájövök, hogy Drest varázsolt.*
- Drest! Az ágyam alatt....és a padlón, a csapóajtó alatt…
*Az ágy alatt a kész főzeteket tartom, a padlóba vájt és csapóajtóval védett üregben pedig a feldolgozatlanokat. A föld hűvösen tartja és a fénytől védve, tovább elállnak.
Csak remélni merem, hogy Dresthez eljutottak a szavaim. Én nem bírok a tűzzel és Rubins sem tűnik úgy, hogy dacolni tudna a tűzzel.*

//Mese: Véráztatta földek - Valturaan//

*Szemeimben ott lobognak otthonom lángjai. Egész eddigi itt tartózkodásom minden eredménye odabent van.
A két férfi bement, én pedig megbabonázva figyeltem, hogy visszatérnek-e, s ha visszatérnek, akkor vajon hogy fognak visszatérni.
Elfutják a szemem a könnyeim. A háború oly sok mindent elpusztított, de én tudom, hogy erős vagyok, erősebb, mint amikor Mumbasa el akarta venni szüzességem.
Talpra fogok állni újra, ezt az otthont is a semmiből indulva szereztem. Mikor idejöttem, nem volt másom, mint ami rajtam volt és a tudás, amit Roza mamától kaptam.
Arra térek magamhoz, hogy Drest áll előttem és lázas tekintettel kéri, mondjak valamit, ami mindennél fontosabb nekem.
Megjelenik előttem egy vörös hajú lány arca, gyönyörű, vörös szemei, s tűzpiros ajkai, s egy éjszaka, mit sosem feledek el.
Kapkodva nyúlok a nyakam felé, s ragadok meg ott egy bőrszíjat. Egy csodaszép medál lóg rajta, amit Merilientől kaptam, ki olyan dolgokkal ismertetett meg, mit a magamfajta, egyszerű, déli lány otthon soha nem élhetne át.
E medál az, mi a leginkább fontos nekem, összes itteni holmim közül ez a legfontosabb.*
- Merilien medálja…ez mindennél fontosabb.

//Mese: Véráztatta földek - Valturaan, Fela, Alamaise, Aegaqien, Frikk//

Nagyon úgy néz ki, hogy nem csak nekem jutott eszembe a templom és annak hatalmas mágikus ereje, mert már jó páran kuksolnak ebben a kis ligetben. A három sárkány harca azonban őket épp úgy itt marasztalta, ahogy egyelőre minket is Delilah-val, mert amíg azok itt marják egymást a templomhoz vezető út el van zárva. Csak abban lehet bízni, hogy a láthatóan a mi oldalunkon harcoló egyik kék és a tetőn lévő varázsló hamar eldönti a mi javunkra a csatát és így bejuthatunk.
- Csak nyugalom. – emelem fel a kezem a béke jeleként a rejtőzők felé. – Barátok vagyunk és mi is a templomba igyekszünk. – mutatok az most elérhetetlennek tűnő bejárat felé.
A helyzet viszont nem lesz jobb úgy vélem, hiszen az ellenség mindent bevetve szorítja szorosabbra az utolsó védelmi vonalak körül a hurkot, ha nem jutunk be hamar, akkor itt pusztulunk.
Nem biztos, hogy az itteniek látták a megérkező városi katonákat, ezrét most a megbújás helyett küzdenünk kell.
- Emberek, ha oda be akarunk jutni el kell kergetni vagy megölni azt a kék – mutatok Erindorra, - és azt az arany sárkányt, ha van valakinél íj vagy tud varázsolni, akkor segítsünk. - rántom le az íjjam a vállamról lopakszom előre, amíg csak lehet és próbálok valami biztos és sebezhető pontot keresni Erindoron (has, szem, szárnytő).

// Mese: Véráztatta földek //

Hiába ígér barátot Két köpeny szava, valahogy még is csak nehéz elfogadni azt. Mert, miért is ne egyeztettek volna meg a valiani nagyasszonyok és urak a vadállat sereggel? Kételkedésemnek hangon még sem adok, a méltatlankodás jelei még is átveszik uralmukat ábrázatomon. Áruló vagy sem...
- Sárkány ne öljön sárkányt, miért nem hagyod rá... - az önkéntelenül feltárulkozó mondat hirtelensége ugyan olyan gyorsan szakad meg. Mit számít már, hogy az emberi faj kétszínűsége révén ellenség és áruló ugyan úgy fogja végezni, példának mi sem jobb, a kék bőrűek kontinensénél. Most az számít, hogy figyelmen kívül hagytam a valóságot. Ez egy harctéri! A szándék mit sem számít, ha nem nyílt, ha nem tesz eleget csak az egyik fél kívánalmainak és ezért végzem úgy, ahogy saját józan eszem szerint is megérdemled.
A zöld fény baljóslatú árnyékként kúszik érzékeny határához és túl sebesen lépi át azt. A késlekedés és hiába való szavak megfogalmazása és az a terv, mi, meglehet pusztán balta reményben fogant, elvitte volna Kék köpenyt, engedve fellélegezni a védőket és most kiderült fölöslegesen óvva a nőstényt. A varázslat széle már nem titkolta szándékát és az ösztön erősebb volt az észnél, így valamiféle védőpajzs helyett olyan részét kínáltak fel testének, amiről úgy véltem, ha fáj is, de az életem megóvhatom. Mellső lábán felső része, ahol a pikkelyei is ruganyos annak és a szövet is alatta, ez fizeti meg óvatlanságom árát. Szárnyakat éppen csak annyira emelem meg, hogy annak baja ne essék. Nem állok bele a meglehetősen erős lökés megzabolázásába, ellenkezőleg, engedem, hogy elsodorjon. Csupán arra fektetnek figyelmet, hogy míg tengelyen körül megfordulok, majd háromszor, több nagyobb sebet már ne szerezzek. Mikor némi sodródást követően megállok, földre ereszkedtek, elfojtva mindazt a dühöt, amit a fájdalom szült és gerjeszt most is minden egyes nyilallással.
A nőstény döntött, legalább is így érzem, hogy sárkány életek árán is megvédi ezt és a többi sima bőrű fajt. Vérrel békét szerezni?  Megrázom magam, a fájdalom sosem gátolt, remek ösztöke volt, hogy mindennél keményebben, ám annál értelmesebb én cselekednek. De! Két sárkány dolgában egy harmadiknak sem kellett volna beleszólni, egy negyedik idegennek meg pláne nem!
Minthogy a sárkányharc színhelyétől messzebb kerültem, mámás közelebbi el tűnt. Figyelő pillanatokig hagyom porban heverni testem, a mielőbbi rázkódás elég volt arra, hogy felmérjék mire lehetek képes. A földön bicegve, még ha annyira ez nem is lenne idegen számomra, túl kockázatos. Némi élcel, elégedett ösztönlénnyel szedem össze magam, mindenféle mérlegelés nélkül a lehető legnagyobb lángokat eresszem szabadjára, miközben körbefordulok. Egy röpke ideig talán eltűnök a szemek elől és lesz időm egy kezdetleges gyógyító igét mondani a sebemre. Továbbá, a közeli lángok talán elegendő kormot hordanak pikkelyeimre, így mikor a magasba lendülök, kevésbé leszek szemeket csalogatóan csillogó.
Most már számolok az idegen támadásával, ami, ha földön érkezik és nem mágikus, arra tűzzel felelek, míg egy esetleges varázslat esetén egy irányzék varázslattal igyekszem új irányt, célpontot neki.

//Mese: Véráztatta földek - Alamaise, Aegaqien, Valturaan, Fela, Frikk//


A harc a téren tovább folytatódik a sárkányok között és hála az isteneknek, nem is foglalkoznak velünk, csak egymással, na meg…….a nekibuzduló katonákkal, mivel azok megrohamozzák az arany színű sárkányt. Így aztán az a gondom is megoldódik, hogy míg mi a kék sárkánynak segítünk, addig az nekünk essen. Szóval őt a katonákra bízom, én meg nyilaimat az ellenséges kék sárkány felé fordítom, amihez szerencsére kapok segítséget öt-hat bátrabb várositól, akik eddig csak határozatlanul toporogtak a ligetben. Reméltem, hogy belátják, ha nem csinálnak valamit, akkor itt rekednek, két tűz között. Igazából nem is arra számítok, hogy sok kárt okozunk a nyilainkkal, mert a pikkelyek jól védik a sárkányokat, de ha nem is tudunk egy szerencsés találatot bevinni, megzavarhatjuk és ezzel esélyt adunk a másik kék sárkánynak, hogy bevigyen egy komoly sebesítést.
- Lőjetek, ne hagyjátok abba! El kell innen üldöznünk vagy végezni vele, mielőtt újabb ellenség ér a térre! – buzdítom a csapatomat.

//Mese: Véráztatta földek - Alamaise, Jeremy,  Frikk //

A mozdulat természetes iramából és az életrekelő lángoktól által keltett torz képek nem adják még a környezetem részletes rajzát. Nekem ez még is elég. Elég, mert volt idő, amik mindegy volt milyen az idő, vagy a napszak, a látottak mind nyughatatlan ibolyogtak és semmi sem volt állandó. Ez a régi tapasztalás, az általa nyert tudás mutatja még, bár nem nem hibátlanul, azokat az imbolygo, szinte csak foltnsk hihető sziluetjét, amik mozognak, akik életük védelmében az enyémet törnek. Ösztön, ösztön, ami mindenkiben kicsit más, mást mozdít meg. Üss vagy fuss! Néha pedig mindkettő tökéletes választás és ebből indul ki mozdulataimban a pillanatnyi változás, miközben a magasba vágyó szándék mit sem csorbul.
A földre lapulok, midőn összér a tűzgyűrű és esélyt adok annak a picurka varázslatnak, amitől nem remélek teljes enyhet, de a mozgásomban könnyebbséget mindenképpen. Egy szó kimondása, több időt nem is ölök az esetleges újabb, de talán még sikeresebb próbálkozásnak. Erőteljesen elrugom magam a földtől és hagyom, hogy a forró levegő is segítse emelkedésem. Közben szelíd szóvakkal igyekszem életreem hívni az újabb varázslatot, amely kibontott szárnyaim által szétszaggatott, távolra sodort lángoban keltik fel bennük az ördögöt. Mert az ördögtűz az, aminek közismert igéjét használm, azt amelyik a legszelídebb lángot is vaddá teszi és szikrát hányó pörgésre készteti mindaddig, míg neki nem ütközik valaminek, vagy valakinek. Átkos tűztermészete pedig addig és úgy marad fenn, hogy mennyire éghető is az, amivel találkozott és mint ismeretes: a tűz igen sok mindenben képes kárt tenni. Példaként itt vagyok én is.
Felfelé haladó irányomat, már kigondolásakor is kétesnek éreztem, hiszen ez lenne az egyike azon helyzetének, amikor egy sárkány kiszolgáltatott és több kéretlen sebesülésre nem tartok igényt. Ezért kényszeríteni testem forgásra, ami normál esetben -még felfelé is- gyerekjáték volna, de most, a szerzett seb elég, hogy a kényszer, szó szerinti legyen. A szárnyaim épek és mozgásukat sem akadályozza, még is a testájak közelsége pont elég, hogy a mozdulat szépségét csorbítása, de azért ne tegye tönkre a benne rejlő hasznot. Mint, a környezetből nyert részletmorzsák, a lendület ereje, amit könnyen át lehet fordítani egy támadás visszaverésekor.
Mindezek mellett, az elsődleges cél egy olyan magasság elérése, ahonnan sokkal könnyebb reagálni és nem utolsó sorban átfogó képet kapni a helyzetről, mint a két kék küzdelme, hogy merre tejed a baljós jelenés, hogyan és honnét kerültek ide újdonsült támadóim.
- Menekülnétek inkább, mielőtt ideér a fekete felleg. Utánna már... - most, hogy okkal zúdíthatnám haragomat a jelenlévőket, kellemesen csalódottan szól a kiáltásom. Tudom, hogy Kék köpeny is hallhatta és ezért, nő még azért is vágtam el mondandóját, mint egy rosszul megfogalmazott átkos jóslatot szoktak, mert magam sem tudom, hogy mi közeledik. Szeretném, mélyen titkon, ha az nem volna veszedelmesebb a korábbi támadómmal, aki felől biztos lehetek, hogy bármennyire is elégtételt akarok venni, inkább járnék vele rosszul, mint jól. Egy kevés reményem még is van, kimondott szavaim talán elég bizonytalanságot szülnek az emberekben. Hiszen nem elég, hogy két sárkány vetekszik a templom előtt, annak ajtai is zárva vannak és egyéb veszélyről, ami nem feltétlen merül ki az én jelenlétében, mert ott vannak még a filnoreniek. Szóval, csak talán, de talán inkább meghúzódnak. Ha nem, hát akkor a tett kényszerét, ami most rám nehezedik, nem csorbítják