A város

Dühösen vontam kérdőre a nyomorék alakot, hogy mit tett Sol-lal. A lány azt mondta még sosem látta a fickót. A férfi pedig ahelyett hogy tényleges választ adott volna rámrivallt.
- Micsoda közhely! – reagáltam le fenyegető mondatát a pimaszságomról.
- Tudod utálom az olyan embereket, akik sunyin védtelen lányok mögé lopóznak és mágiát szórnak rájuk! – mondtam mérgesen. Sol is az igazságot követelte és dühében még a csuklya is lecsúszott a fejéről. A bámészkodók közül előrelépett egy férfi.
- Ez a férfi zaklatja Önöket? – úgy kérdezte hogy közben végig megbabonázva nézte Sol-t.
- Ami azt illeti, igen! – feleltem és egy másodpercre se vettem le a szemem a nyomorékról. A tömegből egyre több férfi vált ki. Láthatóan segíteni akartak nekünk.

/Bocsánat a késésért. /

Nem tetszett a helyzet. A hideg futkosott a hátamon a nyomoréktól, aki előttünk állt. Tuti nem kispályás. Mint mindig, mikor ideges vagyok a nyelvem magától pergett. Ez amolyan önvédelmi mechanizmus volt nálam. Szerencsére Sol csuklyája leesett és így elszánt férfiak váltak ki a tömegből, hogy segítsenek rajtunk.
- A nyomorék persze újabb varázsigét kezdett mosmolni. Egy pillanatig azt hittem meg akar támadni minket így felemeltem a pálcámat, de csak teleportált. Nagyot sóhajtottam mikor a férfi eltűnt.
- Jól vagy? – néztem Sol-ra.
- Ez meleg helyzet volt. Tisztára kivert a víz a csókától. – mondtam elhúzott szájjal.
- De mit akart tőled? – néztem a lányra értetlenül.

// Wy időntúli - utazás a multban. //

Valahogy úgy sűrűsödik össze minden, ahogyan Wy utal az idő, az érzelmek és a múlandóság kapcsolatára. Balál mindinkább megérti ezt, bár még kevés az egyetértéshez amit a tovaröppenő múlt képei érzékeny elméjébe rónak. Egy a gond, éppen ez: túl érzékeny. Rajta még nem vont olyan kérget az élet, mint az elfre. Valahogy nehezen fogja fel, miként bírja mégis egyszerű érzelmi reakciókkal s néhol valós, vagy tettetett közönnyel. Igen, néha a hol borzalmas, hol naturális, máskor fojtogató érzelmű utazás során még óvatosságra is futja.
Balál elég mélyről eszmél szemlélődéséből, mikor végre ismét megszólal:
- úgy érzem magam, mintha évszázadokat öregedtem volna Ezüst szemű! S mi furcsa volt, most már egy részt érthető.
Kis szünettel, mélázva tekint a gyermekre, majd folytatja:
- Az én átkozott tehetségem a jósoké s a látóké. Emiatt üldöztek s átkoztak s lám, most emiatt tudok veled ily könnyedén haladni letűnt korok omlatag reményein és megvalósulásain. Míg élek, remélni fogom, hogy tényleg valódi negnyugvást s feloldást hozhatok neked, pedig szörnyűségek hordozó edénye lettem miattad, általad s veled én. Nekem most ez fontos, hogy együtt. Én szörny vagyok. Legszívesebben átkarolnám magam, hogy bátrabb legyek, s megvígasztalódjak miattad. S bárki vagy is te, vágylak átkarolni! Nem én akartam, de választhattam s ha újra kéne, megint eljönnék, csak hogy értselek!
Megborzongott a nőre nézve. Hideget érzett a gyermekre nézve... Forróság marta belülről, hogy nem tudta mitévő legyen?! Szeressen vagy gyűlöljön? Éljen vagy haljon? Öleljen vagy öljön?
Így csendbe burkolózva figyelt, csak tekintete kérdezte az iméntieket a hihetetlen ezüstök felé.

/Sol - bocs a késésért/

Sol azt mondta nem érez magán semmi furát és fogalma sincs mi ez az egész. Még sosem látta ezt a nyomorékot és nem tudja mit tehetett.
- Talán, - kockáztattam meg a gondolatot – csak meg akart ijeszteni.
- Vannak ellenségeid? Mert lehet hogy az egyik így akar keménykedni… - nem tudtam befejezni a mondatot, mert az egyik férfi Sol arcába mászott.
- Hééé! Húzzál innen te perverz állat! – löködtem arrébb a férfit, aztán eg rántással visszahúztam Sol fejére a csuklyáját és megragadva a nimfa kezét elindultam az utcán.
- A napra lehet nézni de rád nem, szóval jobb lenne ha vigyáznál. – ironizáltam.
- Na gyere, hazaviszlek mielőtt még rádveti magát valami kéjenc.

/ééés megint csak sajnálom a sok-sok késést /

Határozott léptekke vontam Solt magam után, de a kérdései kizökkentettek. Megtotpantam és szembefordultam a lánnyal.
- öööö...tényleg nem tudom hol laksz, de gondoltam majd úgy is szólsz ha rossz felé megyünk. - mondtam, miközben megvakartam a fejem búbját.
- És nyugi, a gyerekekre is lesz gondom, de jobbnak gondoltam először biztonságba helyezni téged. - magyaráztam, miközben újra elindultam.
- Nem tetszett az a vénember. Nagyon nem tetszett, nem szeretnék vele újra összefutni. - jelentettem ki határozottan. Magam se tudtam hogy pontosan mitől is ijedtem meg ennyire, hoszen a vén fazon nem tett bennünk kárt, de valahol belül érztem, hogy jobb ha nem futok vele többé össze.
- Ráaásul még mindig nem tudjuk mit csinált veled... - tettem hozzá.
- Lehet valami olyasmit, aminek a hatása csak később jón ki.

- Kalaran majd biztos meg tudja mondani mi volt ez… - jegyeztem meg kapva a nimfa szaván.
- Az a nagy torony lesz az ugye? – mutattam az épület felé, aztán elindultam. Sebesen szedtem lábaimat. Minél gyorsabban szerettem volna biztos helyen tudni magunkat. A tömegben nem éreztem biztonságban magam. Ennyi ember között senki se veszi észre ha eltűnik két nő. Egy ideig csendben meneteltünk, aztán mikor odaértünk a templomhoz fújtam egyet.
- Ez az! Végre itt vagyunk. Na menjünk, kérdezzük meg a nevelőapád hogy mi a fene volt ez az egész. – mondtam és előretuszakoltam Solt. Mégiscsak az ő otthona, nehogy már én törjek be ajtóstul a templomba.

//Feynras, időn túli játék//

*Valian a főváros, még sem vonzott annyira, hogy ott maradjak.
Még a lovag sem, sem az ura.
Láttam a katonákat, láttam a katonai tábort, el is küldtek onnan az őrök, amikor kíváncsiskodtam.
Szerencsére a bőröm színe nekik nem okozott gondot, szerintem minden más nem katonát ugyanúgy elzavartak volna.
Valianban mégsem volt maradásom. Nyughatatlan szívem tovább vitt.
Gondoltam még Jeremyre, akit úgy hagytam ott a Nyugati szegletben, hogy nem is tudhatta, nem várom meg.
Nem tehetek róla, inamba szállt a bátorságom, elbizonytalanodtam, és ebben nem segített az sem, hogy elment még egy utolsó küldetésre.
Most Telarban vagyok. Roza mamától tanultam annyit a gyógynövényekről, hogy ellássam magam.
Kivételesen én is ott állok a piacon a kofák között és árulom a gyógynövényeket.
Teákat készítettem belőlük, kencéket, de főzeteket is, amik jók ezekben a hűvös időkben meghűlés ellen, zúzódásokra, női bajokra, és még sok minden másra is.
Talán ez az én utam, nem tudom…talán egy napon Roza mama örökébe léphetek, bár varázsolni, ahogy ő tud, én nem tudok.
Egy kis tüzecske ég a hátam mögött, felette kis fém váz, amin egy kis edényben épp vizet forralok.
Ezúttal magamnak készítek teát.
Épp a csészébe öntöm, amikor megpillantok egy különösen szép alakot. Láttam már elfet, biztos vagyok benne, hogy ő is az. Ez a könnyed szépség csak rájuk jellemző.
A víz egy kicsit ráömlik bal kézfejemre és én felsikkantok, a váratlanul érkezett fájdalomra.*

//Fela, időn túli játék//

Arra senki nem készíthette fel, hogy a város ennyire... Hatalmas és pezsgő lesz. A legkülönfélébb lények mászkálnak mindenhol, az otthon egyhangúságával annyira ellentétes ez a sokszínűség, hogy szinte beleszédül, miközben céltalanul ténfereg ide-oda. Most, hogy elérte a célt, mihez kezdjen? Mit kellene tennie?
Egészen véletlenül keveredik a piacra, ahol értetlenül, de kíváncsian szemléli az árusok kirakott portékáit. Miért pakolják ki a térre az emberek a dolgaikat? Ugyan a pénz jelentésével sikerült megismerkednie, a kereskedelem még mindig ismeretlen fogalom előtte, ezért nem is érti, hogy mi történik, miért adnak egyesek fényes érméket mások ruháiért vagy ételeiért. Odahaza olyan természetes volt, hogy mindenkinek csak kérnie kellett, amire szüksége volt és akinek hatalmában állt, az kisegítette.
Épp számára ismeretlen gyümölcsöket nézeget, mélyen orrába szívva az illatukat, amikor nem messziről felhangzó sikkantás hatol a fülébe, megtörve a piac általános morajlását. A férfi azonnal felkapja a fejét, tekintete a két hellyel arrébb álló nőre siklik, még épp látja a kézfejről alágördülő cseppeket és a gőzölgő edényt, amiből össze tudja rakni a történteket. A közhiedelemmel ellentétben nem ostoba, csak kicsit egyszerű.
Könnyedén vág át a tömegen, még ha nincsenek is széles vállai, hogy segítsék, mindig megtalálja a rést, ahol átjuthat, mintha csak anyagtalan szellemként suhanna.
-Segíthetek?
Hiába a nőiesen szép vonások, a hosszúra hagyott, szőke hajzuhatag, hangja egyértelműen elárulja, amit a testét fedő köpeny rejt: az elf bizony férfi. Jobbját segítőkészen nyújtja a nő felé, míg másik keze a vállán lógó batyut ereszti a földre és kotor elő belőle egy vízzel telt tömlőt.

//Feynras //

*Csokoládébarna bőröm a kézfejemen egészen kivörösödik és ég, mintha tűzbe mártottam volna.
Roza mama szavai jutnak eszembe, hogy az égést rögtön hűteni kell.
Most nem érdekelnek a vásárlók, várniuk kell, amíg ellátom magam.
De a fájdalom nehezebbé teszi, hogy felvegyem a köcsögöt, amiben a tiszta vizet tartom és amiből tudnék önteni sajgó bőrömre.
A kérdésre felpillantok fekete szemeimmel a férfira. A hangja egyértelműen elárulja, hogy férfi. Nagyon finom vonásai vannak, de ami most fontosabb, az a kezében tartott tömlő.*
- Ha víz van benne, jól esne egy kis hideg….most forráztam le a kezem.
*Nézek bocsánatkérőn az elfre. Mennyire más, mint Jeremy, akinek a vonásai még most is itt vannak lelki szemeim előtt. A tolvaj fiú valahogy férfiasabbnak tűnt, de ez a tünde könnyedebb nála. Talán mert Jeremy csak félvér.
Ha végre önt egy kis vizet a kezemre, az menten jól esik. Előbb a lélegzetem fojtom vissza, aztán megkönnyebbült sóhajt hallatok.
Szabadkoznom kell.*
- Szép vagyok….főzeteket, gyógyfüveket árulok, de a saját kis sérülésemen sem tudok segíteni….
*Bosszankodok elvörösödve és már a megfelelő krémet keresem a kirakatomban. Menta, amely hűsít és nyugtat, de van ánizs is, lehet, az jobb lesz elsőre.
Roza mama adott még hozzá fertőtlenítőt és gyulladáscsökkentőt is, és én is azt tettem. Fél kézzel próbálom kinyitni, még mindig vörös arccal, de ha nem segít, akkor bizony a fájós kezemmel, fogamat összeszorítva is, de felnyitom.
A benne lévő krém segíteni fog.*

//Fela ^^//

Bólintással veszi tudomásul azt, amit eddig is sejtett, már nyitja is a tömlőt, majd ujjai óvatosan a női kacsó köré kulcsolódnak, kerülve az égett felületet, amire hamarosan hűvös vizet csorgat vigyázva. A legjobb az lenne, ha folyna itt helyben egy patakocska, amiben a nő akár hosszabb ideig is áztathatná a kezét... Kár, hogy a város közepén ez elképzelhetetlen.
Legalább a tömlő tartalmának felét elfolyatja, igyekszik egyenletes tempóban csurgatni a vizet, bár ő sem tudná megmondani, hogy miért. A gyógyításhoz semmit nem konyít, időnként óvatosan a nő arcára pillant, hogy lássa, nem okoz-e valami bajt, nem csinál-e valami nagyon rosszat.
-Ugyan, bárkivel előfordul. Szerintem én még ennyire sem tudnék mit kezdeni magammal.
Mosolya valósággal ragyog, nélkülözve a gúny mindenféle formáját, miközben ujjai ösztönösen simítanak végig a nedves bőrön. A bajba jutott hölgy idevonzotta, most pedig a gyógynövények orrába kúszó illata tartja itt, kellemes nosztalgiát ébresztve benne. Ez az első, amióta a kőfal mögé lépett, hogy valami az otthont idézi fel benne, mintha újra csak az erdőben bóklászna gondtalanul.
-Várj...
Nyúl a kis tégelyért, ha az ember engedi neki, akkor ezzel is segít, csavarja a tetőt és adja vissza a szabaddá vált krémet. Sosem értette, pontosan hogyan is működnek a nyugtató kenőcsök, miként érik el, hogy a forrongó bőrfelület enyhet kapjon a legkisebb mennyiségtől is, amit rákennek. Érdeklődve hajol kicsit előre, figyelve a nő mozdulatait, mintha csak a gyógyítás mesterségét szeretné eltanulni.

//Feynras //

*Az idegen elf finoman fogja meg a kezem, de a fájdalomtól ez alig jut el hozzám.
A hűvös víz viszont jólesik és örülök, hogy nem nekem kell ügyetlenkednem a köcsöggel, amiben a tiszta vizet tartom.
Persze a kezemről lecsorgó víztől bőrnadrágom is nedves lesz, de szerencsére nem ázik át. Inkább a köpenyem. Ezeket még Jeremyvel vettük egy nyugati kis mezővároskában, hogy ne csak a déli, lenge ruháim legyenek.
Most jól is jön.
A tünde végig mosolyog és nem is értem, miért. Nekem nincs kedvem mosolyogni, jobban fáj annál a bőröm.
A simítás viszont jól esik. Szerencsére nem ér úgy hozzá a forrázott felülethez, hogy az fájjon nekem.
Lennének is csillagok a szemeim előtt.
A tégelyt is segít kibontani. Zavartan elmosolyodok.*
- Köszönöm. Általában nem szoktam ilyen ügyetlen lenni…
*Szabadkozok, miközben a hűs krémmel finoman beterítem a fájós részt.
Így nem lesz egyszerű árulnom a továbbiakban. Talán egy puha gyolcs kellene és néhány erre való tűzbokor levél, amit rá tudnék tenni a sérülésre.
A tégely tartalma most is segít. Hála Roza mamának, aki olyan sok mindent megtanított nekem.
Tiszta szövetet kezdek keresni a hátam mögötti zsákocskában, amivel bevonhatom a kezem.
Lehajolok a férfinak háttal és egészen könyékig merülök a zsákba, mielőtt diadalmasan kiemelem azt, amit kerestem.
Már csak be kellene kötnöm….*
- Esetleg adhatok valamit a portékámból?
*Nézek fel az idegenre.*

//Sol időn túli játék//

Nyugodt lépésekkel halad előre Telar utcáján, ám egyelőre nincs semmilyen célja. Úgy gondolja Ezana, hogy tán talál magának valami elfoglaltságot, hogy ne egy unalmas nézelődés legyen az egészből. Szép szemeivel gondosan figyeli környezetét, hogy minden egyes új ingert elraktározzon magában. Különös helynek látja, főleg azért, mert ez az első alkalom, hogy megjelenik egy ilyen helyen. Más kultúrát csak személyesen lehet igazán megtanulni, s nem pedig a könyvekből. Nézi az építészet különös darabjait, ami ámulatba ejti két percre, hogy végül más formákra vetüljön szeme világa. Leginkább a sok ember miatt néz furán, akiken látszik, hogy tartanak valahová. Úgy nyüzsögnek, mint a méhek, s ettől tart egy kicsit. Nimfáknál szintén van élet, de ott valamiért nincs olyan érzése a természet lányának, hogy rossz lenne. Nagyot nyel kétszer is, mikor előtte megpillantotta a szökőkutat, ami szintén azon építészeti csodák közé tartozik, amit még nem ismer.
~ De különleges! ~ hangzik el magában, ám íriszei arra a teremtésre vetülnek, aki ott található. Látja annak szájának apró mozgását, ami rögtön megosztja az érzéseit. Egyik részről izgalmasnak véli, hogy egy fajtárssal tartozik, másik részről edig nem akarja zavarni. A lába viszi előre, s mivel a lábán ott van a díszes cipője, ezért az hangokat bocsát ki a másik irányába. Ha három lépés távolság van köztük csupán, akkor megálljt parancsol Ezana, s érdeklődő tekintettel figyeli a fajtását. Egy picit balra hajlik a testével, hogy annak arcáról több vonást leolvashasson. Vajon boldog, vagy szomorú? Esetleg szörnyű gondok gyötrik, s egyben csúfítják el annak természetes vonásait?
- Szi..szia – köszön felé úgy, mint aki bizonytalan, hogy helyesen cselekszik. Az ingatagság élét viszont egy bájos barátságos mosollyal próbálja enyhíteni. Felveszi végül a rá jellemző szép testtartást, hogy a megszólított láthassa benne a nemes vonásokat.

Nem kerüli el a figyelmét, hogy a másik nimfa elszégyelli magát. Ettől csak erősödik benne az a érzés, hogy segítenie kell a fajtársán, azonban nem gondolja, hogy minden olyan könnyedén fog menni. Nem ismeri az előtte állót, s ez fordítva szintén igaz. Egy pillanatra megnyugszik, mikor megpillantja a másik ajkain, ám a szomorkás él kíváncsivá teszi.
~ Miért szomorú? Milyen volt eddig az élete? ~ kérdezi magában Ezana, miközben biccent a fejével. Átgondolja az egészet, hogy miként válaszoljon beszélgetőtársának.
- Ez az első város, ahová bejöttem, így csak nézelődök. – válaszolja a másiknak, aztán megszünteti az a pici távolságot is, ami köztük van. Ha meg tudja lepni fajtársát, akkor azt egy meleg ölelésben teszi. Nem tart tovább öt másodpercnél, s Ezana a helyére visszalép. Egy újabb mosolyt villant, majd az ajkai elkezdik formálni a szavakat.
- Az én nevem Ezana Firri, de szólíts csak Ezának. – mutatkozik be illedelmesen, mert megszavazza a bizalmat neki. Nem úgy tűnik a szemében, hogy gonosz lenne, s aljas trükkökkel akarná a saját oldalára állítani. Ki akarja deríteni a beszélgetőtársának kedveszegett állapotát. Nem áll meg itt, mert folytatja mondandóját.
- Inkább én mit tehetek, hogy eltűnjön arcodról az a bús kifejezés? – ejti ki kerek perec az észrevételét, mert a kíváncsisága hajtja előre. Végignéz végül a fajtársán, s meg kell állapítania, hogy nincs semmi gond az alakjával, hiszen az szintén a természeti népségét hirdeti. Bájos, valamint nem aránytalan testtel rendelkezik. Leginkább letört hangulata miatt nem lehet annyira varázslatos.
- Természetesen, ha nem szeretnéd feltárni előttem a titkaid, akkor beszélgethetünk másról is. – teszi hozzá Ezana, miközben újabb trükkel próbálkozik. Megfogja a másik két kezét a sajátjával, s finoman tartja egy darabig. Ezzel próbál jelezni, hogy ő ott van.
- Mesélhetnél nekem akkor erről a helyről – mondja ki, s engedi el ezúttal a másik édes pracliját. Tekintete mindvégig a másikét fürkészi, hogy létrejöjjön köztük a kapcsolat.

Érzi, hogy a másik kezdetben nagyon merev, aztán végül sikerül ellazulnia a karjaiban. Eza megnyugszik, hogy sikerült a terve első pontját véghez vinni. Solt nézi, ahogy fülig vörösödve áll előtte, ám arra csupán egy barátságos mosollyal válaszol. Egy darabig csend az úr, azonban Firri kisasszony gondoskodik arról, hogy ne nyúljon olyan túlságosan hosszúra. Megmutatja beszélgetőtársának, hogy ő kíváncsi e helyre, hiszen neki ez az első alkalom, hogy város falai közé teszi a lábát. Mikor Sol nekilát beszélni, akkor láthatóan Eza issza minden szavát, mint a friss forrásvizet. Próbálja elképzelni a másik ajkairól felszálló szavakat. Végezetül ott köt ki a beszélgetés, hogy a társasága feltesz neki egy kérdést.
- Én egy külön kisebb közösségben nevelkedtem, távol Elonar úrnőtől. De erdei nimfák neveltek olyanná, amilyen jelenleg vagyok – meséli el a másiknak Eza, aztán körülnéz szemével, hogy mennyire feltűnő lehet a látványuk. Megpillant egy-két nem éppen békés tekintetet, de vannak olyanok, akik csupán pár pillanat erejéig vesztegetik az idejüket rájuk. Felsóhajt, de ebben a tevékenységében is oly elegánsnak tűnhet a vándorló nimfa. Csak akkor szólal meg, mikor kifújta a levegőt és lecsendesítette magában az ártó gondolatokat.
- Kissé zsúfolt város, nem tudom hogy bírják ki egymást, ha ilyen közel vannak egymáshoz. Nem egészséges – szólal meg nagy bölcsen, egyben mondja ki a véleményét Telarról. A kezdeti kíváncsisága közé ékelődik egy rossz érzés, hogy lehet egyedi hely ahol jelenleg van, de cseppet sem tenné őt boldoggá a hely, ha hosszabb ideig maradna. Természetesen nincs terveiben a maradás, hiszen csak nézelődni jött. Fogalma sem volt arról, hogy egy fajtársával találkozik, aki másként viselkedik.
- Én szeretem, ha fajtársaim mosolyognak, s nincsenek letörve. – tér rá Eza arra a tényre, ami végül a kettejük megismerkedéséhez vezetett.
- De el kell ismernem kitartásod, hogy képes vagy ennyire távol maradni az otthonodtól – fejezi ki csodálatát, majd hallgat el. Megszólal benne a honvágy hangja, amit végül kezelhető keretek között hagy. Nem enged annak teret, mert nem mutathatja magát gyengének. Teljes mértékben felnőttnek érzi magát, s nem pedig gyereknek, mert 273 éves.
- Nincs kedved velem sétálni egyet? – ad célt maguknak Eza, hogy ne csak álldogáljanak a szökőkút közelében.

Hallgatja társaságának szavait, mint ha csak forrásvizet inna. Megjegyzi Eza, hogy milyen tanácsot ad neki a fajtársa, miközben fejével bólint egyet. Mikor megtudja, hogy itt nőtt fel a nimfa, akkor sem komorodik el, mert nem adja fel a tervét, vagyis azt hogy mosolyogni lássa. Mikor a nimfák szégyenének tartja magát a beszélgetőpartnere, akkor megint próbálkozik egy meleg öleléssel, amit a következő szavak követnek, amit a másik fülébe súg.
- Nem vagy az! Ne mondj ilyet! Attól függetlenül te nimfa vagy, csupán elég sanyarú sorsod volt. Más utat jártál be, de különleges vagy, mint mindenki más. – hangzik el Ezától ezen édes szavak, mint valami csepegtetett méz, amit meg kell kóstolni. Ebben nincs ármánykodás, vagy rossz akarás.
- Más nevelt fel, más értékek szerint, úgy vélem. – lapogatja meg közben a fajtársa hátát, sőt finoman megsimogatja. Öt percig marad így vele, aztán elengedi. A hosszú ölelkezést tán félre értelmezheti Sol. Szívből jövő mosolyt indít el felé, aztán a másik hirtelen elindul. Könnyedén követi, bár pár másodperccel késésben van. Mikor látja a másik orcáján a mosolyt, akkor belül picit csendesedik a nyugtalansága. Húzni kezdi őt a lány, így átadva neki az irányítást engedelmesen követi a nimfát. Fogalma sincs, hogy mit szeretne megmutatni neki a fajtársa, de nem fordul meg a fejében, hogy ellenkezzen.
- Te jobban ismered ezt a helyet, így rád bízom magam. – szól oda a másiknak, miközben ügyesen szedi a lábait, hogy orra ne bukjon. Gyors a tempó, de teljesen meg tudja érteni a másik lelkesedését. Nem szól, csupán olykor kuncog egyet. Ha valaki megpillantja a párosukat, akkor valószínűleg úgy gondolhatják, hogy játszó gyerekek csupán. Pedig nincs így, hiszen Eza eléggé érettnek számít a 273 évével. A nimfa társa hozza ki belőle ezt a viselkedést, de ettől csupán mélyül a kettejük közti kapcsolat.

Ezát egyáltalán nem zavarja a nézelődő, s egyben az annál furább tekintetek. Inkább Solra összpontosít, hogy többet lássa mosolyogni társaságát, mert ez így nem mehet tovább. Fogalma sincs arról, hogy mi indult meg a háttérben. Végül a céljuk a Főnix templom, amit sietős lépésekkel próbálnak elérni. Eza bizony szedi a lábait, mert nem szeretne lemaradni Soltól, aki éppen bemutatja a várost neki. Egy idő után a jövevény nimfának feltűnik a nyomukban loholó férfiak, de csak somolyog magában. Mikor az újdonsült barátnője szól, hogy baj van, akkor fejével biccent egyet.
- Vezess egy földterülethez, s ne engedj el, csak ha én azt mondom. – kéri társát, hogy mit tegyen ebben a szorult és egyben izgalmas időben. Ha engedelmeskedik, akkor ő hagyja magát vezetni oda, ahol egy kisebb darab föld található a talpuk alatt. Ott megveti a lábát, sőt szembefordul a vadászokkal, akik éppenséggel rájuk pályáznak.
- Engedj el Sol, de maradj mögöttem, szorosan. – mondja ki, miközben ajkain megbúvó mosoly látszik. A közeledő had ellen nekifog egy varázslatba, ami a földet kéri segítségül. Összpontosít, így a földből muslica méretű földdarabok jönnek elő, amit aztán hirtelen rázúdít a gyanútlan üldözőkre.
- Menjetek haza! – szól rájuk, de közben megragadja Sol kezét, s elkezd vele futni egy számára tetszőleges irányba.
- A varázsban nincs városőrség? Vagy hogy is nevezik azokat az embereket, akik a rendért felügyelnek. Mert ha nincsenek, akkor gyere velem az erdőbe. Ott eltűnünk a szemük elől, s ne aggódj, mert megvédelek. – jelenti ki határozottan, majd várja Soltól a választ.