A város

//Mese: Véráztatta földek - Alamaise, Aegaqien, Frikk//

- Tovább! Tovább! Lőjétek! – biztatom a mellettem harcoló városiakat, mert nem akarom, hogy elveszítsék a lelkesedésüket, hiszen a nyilaink ugyan nem sok kárt tehetnek az ellenséges kék sárkányban, de azért észre lehet venni, hogy nem tetszenek neki az érzékenyebb helyeken beléfúródó vesszők. Természetesen én sem gondolom, hogy ezzel futamítjuk meg, de számítok arra, hogy a velünk harcoló másik sárkány kapva kap a lehetőségen és bevisz egy végzetes találatot, vagy a mágus a tetőn tesz pontot a harc végére.
Mivel a katonák is erősen harcolnak az arany sárkánnyal, jó lenne mielőbb eltűnni a térről. A templom nagyon csábító lehetőség és mivel a mágus ott van, biztosan vannak még benn többen is.
- Ha a sárkány eltűnik, akkor szabad a bejárat a templomba! Igyekezzetek! – célzom meg újból a sárkány szárnyát.

//Mese: Véráztatta földek - Alamaise, Jeremy, Frikk//

Mintha... fegyvertelen is, bántani kívánna a mindent túlharsogó kiáltás, átverekszi magát a lángok falánk ropogásán, ahogy mind egyre nagyobb falatot falnak elesett támadóimból és mit sem tompít felháborodást keltő jellegén a tollak alig nesze, mellyel borított szárnyaim egyre magasabbra visznek. Sárga. Sárga! Ezt érdemli fekete és arany színeiben pompázó nemes fajom? Mert a éjsötét alap miatt kellemetlen, de nem valós, rokoni viszonyok pletykái kiűzték őseimet a Sárkányok völgyéből. Bár ez inkább szolgáltatások a mai generáció javát. Hogy a lepergő korom, újra éles csillogással bontogatja a természetes illúzió lángjait, mely csak újabb régi sérelmek bosszúságát piszkálja, bottal, akárcsak egy oktalan ember gyerek a kimúlt gyík tetemét. Halott a fellángoló gondolatok indulata, akár csak az a néhány lángnyelv, ami feltűnik testemen, mert csak csalfa látomás. A sértés valós, ám a sértettség érzete említésre sem méltó és nem csak azért, mert a magasból kitárulkozó látvány minden eddigi köteléknél szorosabban, egészen fojtogató érzettel fog körbe. A kétkedés, az egyre erősödő kétely hangot követel magának. Valóban barát?
A hangomban, mely torkom mélyéről tör fel, az egymást váltó érzések és általuk születő gondolatok egyike sem jelenik meg. A kiáltásom a lehető legélesebb tartományban szól, azzal a kifejezett szándékkal teszem ezt, hogy elleneim többsége ne legyen ura a tetteinek, hogy ha csak egy pillanatra is, de hunyák be a szemüket, szorítsák fülükre a kezüket, mert a görcsös fájdalom koponyájuk belsejében elhatalmasodni készül. Összességében mégis ártalmatlan ez a fajta megmozdulás, de egyetlen elejtett kard is eredmény. Miközben elrikoltom magam új irányt veszek, a katonák sem gondolhatták, hogy egy helyben maradok. Bár, megtehetném, újabb és újabb tűzzel árasztva el a teret. De! De a pillanatnyi megtorlásnál elsőbbséget élvez a sárkány harc, azok résztvevői. Gyors irányváltással veszek búcsút elleneimtől és a merészebb ereszkedés veszélyeit is figyelembe véve, a nagyobb sebesség elérése végett kezdek bele a cserkészésbe. Látom a zöld lángot és ez is sürget, ahogy a két kék közelében mozgók ténykedése is erősíti az elszántságomat. Rajtuk keresztül vezet az út, ezért is kezdem velük. Ha nem is lesz pontos a célzás, de tűzoszlopot kívánok húzni az emberek és sárkányok közé, gyengébbet, kisebbet a korábbiakkal ellentétben. Mivel most a lángok mögött én is érkezem, hogy ha van még lehetőség rá, akkor olyan közel kerüljek Kék köpenyhez, hogy a felé hajított, varázslat álltál megbontott karkötőm eltalálja őt és messze vigye innen. Igaz, visszatérhet és ezt, állhatatosságát kiismerve, nem akárhogy tenné. Addig azonban jutna idő egy nagyobb lélegzettre. De, ha a baljós varázslat már elérte őt, így vagy úgy, hát csak elsuhanok mellettük megtéve mindent, hogy aki még áll, azt kibillentsem egyensúlyából. Teszem ezt úgy, hogy mit sem fogok vissza a lendületből, mielőtt újra a magasabba igyekszem hajtani magam és finom mozdulattal meglengetem tüskésvégű farkamat. Fentebbről tekintek vissza, hogy lássam mi az, amit még megtehetek

//Mese: Véráztatta földek - Aegaqien, Alamaise, Frikk, Thalion//

Igazán elégedett lehetek, mert a szedett-vedett „sereg”, melyt a ligetben leltem, meg tesz mindent, hogy eltántorítsa a térről a támadó sárkányt, pedig nem sok reményt fűzhetünk a nyilaink és köveink károkozásához. Ám, ahogy a mondás tartja, sok lúd, disznót győz”, az ellenséges sárkány fáradni látszik, a sok kis és nagy sebtől. Ám mielőtt még nagyon örülhetnénk a lassú gyengülésének, sajnos az a baj, hogy pont felénk vitorlázik, sebesült szárnyain, mert még a mágus is rátesz a lapáttal egy kis sütögetéssel.
És, ha ez még nem lenne elég, megjelenik két fehér sárkány, melyeket ugyan még nem láttam a csatában, de sejtésem szerint és főként mert ellenségeinkhez száll a kérdésük, nem valószínű, hogy jószándék vezérli őket.
- Nekünk nem ártana! – mondom félhangosan és magamban szitkozódva a kérdésre és imáim úgy látszik meghallgattattak, mert a kék sárkány, ami mellettünk harcolt, most a segítségünkre siet és nekünk egy csipetnyi reményt is meg kell ragadni.
- Gyerünk, gyerünk, siessetek! Be a templomba! – segítem azokat, akik nem képesek gyorsan haladni. – Nem lesz több esélyünk, futáss! – bólintok a segítő sárkány felé.

//Mese: Véráztatta földek - Alamaise, Jeremy, Nie és Valturaan, Frikk, Thalion //

Fellélegzés, a fellélegzés pehely könnyedsége az, ami elmarad. Pedig, segítséget ígér a hatalmas fehér alakok egyike és igen, önző módon és a gyávák gyengeségével üvölteném: igen! Igen, árasszák el minden megolvasztó tűzzel a templom és a romos házak közé szorult teret, de...
- Vigyázzatok! Megbújik egy mágus is.- szól összesűrített lényegi gondolataim saját fajom nyelvén. Mert a megbújó zöngék és a hangok gyors változása nem csak a csupasz jelentést lökik oda a kérdezőnek. Ott a kérés a megsegítésre, melyre a szükség okán fanyalodok rá és ezért is érezni rajta, hogy ha kell is a segítség, de nem minden áron. Bár fontosnak számít a veszedelem forrásaként megjelölt mágus, a mielőbbi tettem összejátszik azzal apró zöngével. Is, csak ennyi , amivel az árulóként megbélyegzett nőstényre utalok és elkerülhettem volna, meghagyva tudatlanságukat, de túl sok de és ha kerülgette, uralta gondolataimat. Egy sem volt közöttük, aminek végén ne láttam volna egyikünk végét. Az viszont, hogy a sebtében mérlegre állított helyzetben a két lehetséges rossz közül mégis a kevésbé rosszat választottam, az csak eztán derül ki.
Nem túl meredek emelkedés közepette tekintek vissza, tudom, hogy ha nem gondolhatom tisztességgel végig a lehetőségeimet, nem hozok feltétlen ideális döntéseket. Nem keresem a fehérek egyikével sem a szemkontaktust, legalább is már, elfordulva irányukból túl kockázatos lenne látnom őket. Kék köpeny ingatag mozgását látva, csak azt tudom, most már nem maradhat magára. Vissza! Ez volt az egyértelmű döntés, annak ellenére is, hogy érzem miként sűrűsödik a nedves pára az orromban. Sós íze,a mely torkom felé is ellopódzik és nehéz, nyers fémhez hasonlatos esszenciája nem hagy kétséget a felől, hogy sok volt a tűz. Ebbe belehalni nem fogok, jelen pillanatban szaglásom tompulását sem érzem hátránynak. A kék hím viszont még pórul járhat, ezért igyekszem minél előbb beérni és kis szerencsével talán sikerül.
- Engedd, hogy segítsek! Azzal nem segíted a jövőt, ha eldobod az életed. - szólok Kék köpenyhez még mielőtt elérném, hogy ha engedi, akkor segíthessek. Leginkább a leszállás felé vezetném, segítve, védve, ahogy azt mesterem megtanította, mikor segédkeztem a friss, de már kellően erős szárnyat birtoklóknak sértetlen megtanulni a repülés művészetét.
- És engedd őt is, ha nem is most, de az emberek a vérét veszik majd. - nem szabályok k túl nagy hangerőt immáron a közös nyelven elhangzó szavaknak, de a vélt távolság okán hallhatja ember, félvér és sárkány egyaránt. Talán az alig hangfoszlányok sarkaltak erre, amit korábban hallottam, de csak sejtem miről szólhatott. Figyelmesen szemlélem a lehetséges baj forrásait talán már a földön, de lehet még port és a megmaradt lángokat kavarva a levegőben. Csak arra nem jut lehetőség, hogy bujdosó is tetten érhető legye. De ennyit kell vállalni. Talán ezért is emelkedik meg ínyem, fenyegető, de nem gyilkos vicsorral tudatva, leginkább a nősténnyel, hogy csak ha támad fogok a puhább bőrűekre ártalmas dolgot tenni. Ha az utóbb említetteken vélem látni a támadó szándékot, akkor először csak mély morgással kívánom jelezni, hogy jobb az adódó lehetőséget kihasználni, mint bármi feleslegeset kiprovokálni. Mert csak a biztonság luxus érzetének tudatában fordíthatom erőm a kék hím gyógyítására

 
 

// Mese: Véráztatta földek - //

A szív szavának önzetlensége nélkül egyengetem a nagy kék sárkány útját a föld felé. Inkább csak kisegítem, sem mint megfosztanám sajátos szokásaitól. Míg főként őt támogatom egy-egy laza áramlattal, mi jobban megtartja súlyát, vagy egy alig érintéssel, ha billenne, előre is tekintek, meg oldalra. Dühítő látni, de a maga módján elismerést érdemlő a megmaradt sereg mozgásában rejtező szándék. Óvnak. Én is tenném, ha a kifogások halmaza nem szegezne ahhoz az oldalhoz, melyhez nem kívánkoztam. De választottam! Sok minden más mellett, egy újabb tanulság rendezi össze cselekedeteimet, mert ha már döntöttem kinek adok nagyobb esélyt, nem hagyhatom cserben. Ahogy teszik azt a gyógyítók is, de míg ők a helyzet kényszerűsége végett kell élet és halál között dönteni, addig bennem önzőség is munkál.
Bűntudat nélkül, kis szerencsével épen érek, érünk földet. Hátsó lábaim masszívan megtartanak, melső lábaimat most úgy ahogy, de Kék köpeny megsegítésére használtam. Megfeledkezhettem volna tulajdon sebeimről, de a gyenge remegés mely végig futott az érintett végtagon és a nyomában fel, felszökellő fájdalom ezt nem engedélyezették.
- Szólj, ha túl közel érnek, mert nem látom őket. - kérésem nyomatékos, nem várom el, hogy ő védekezzen, de segítenie kell. Azt, hogy miért, a villódzó fényben, még előnytelenebbé váló torz felemre vetett egyetlen pillantás is elég lehet, bár helyes, vagy bármely más következtetést is le lehet vonni a látványától. Elégedetlenkedő, éppen csak hangot kapó morgással vettem szemügyre a kék testen csúfolkodó sebeket. Nem egy velőig hatoló mustra volt ez, hiszen az idő mind jobban szorít, de arra elég, hogy az általam ismert gyógyhatású igék közül megtaláljam a legalkalmasabbat. Mély levegőt véve, gyenge, meleg áramlatot fújva a másikra, rejtem bele a szavakat, azokat, melyeket szép anyám tanított. A hajnal kegyes könnye, benne rejtezik a feplkelő Nap mindent élesztő, sötétséget oszlató ereje és ott buzog a harmatcsepp enyhet hozó, tápláló hűvössége. A seb belseje így megtisztul, kilöki azt, ami nem odavaló és így már összeforrhat a szétszakított, ez esetben megperzselt hús. Viszont, a varázslatnak idő kell. Az sem kizárt, hogy másik ige is elkél, de majd csak az után, ha a sebekre telepedő szikrafényű, látszatra kocsonyás anyag eltűnik.
- Valamelyik templom felőli tetőn! - kiáltok bosszús hangon. Ami a kialakuló egész helyzetnek szól. Hallani és nem csak hallanni, érezni is lehetett, hogyan került földre a nőstény. Ő kereste magának a bajt! Ennyivel kellene lerázni magamról az irányába, megsegítésére mozdító akaratot. Harag! A harag az, ami apránként lopja össze az ösztökét, amely egyre inkább húz a tombolás irányába. Ha Kék köpeny nem is szól, azért, amint lehet a felénk tartók fenyegetését kiaknázva folyamodom újra varázslathoz.
- Hunyd be a szemed! - szól harsány sárkány nyelven a figyelmeztetés, hogy akinek kell, azok értse. A lobbanó égi uralkodó igézete nem igényel sok időt, csak fényforrást, abból azért akad még szép számmal. Várhatóan a lángok meghíznak, forróságuk nem nő és nem is enyhül, de szívdobbanásnyi időn belül kifehéredve, vakító fénnyel tölti el a teret. Azzal a hozadékkal jár ez, hogy az, aki belenézett, sokáig csak úszkáló foltokat fog látni és addig támadni sem tud, ellenben kiszolgáltatott lesz. A lábam bármennyire ellenzi, kész vagyok levadászni az ellenséget. Az persze más kérdés mihez folyamodhatok, ha a kék hím megelőz és nyújt e bármit a szorult helyzetben lévő nősténynek

//Mese: Véráztatta földek//

- Kerge sárkányfióka és buggyant ex grifflovas nőszemély, ha a kezem közé kerültök megszorongatom a torkotok egy picit. Csak hogy utána levegő frissítse fel az értelmeteket. Ki a jó büdös franc mondta nektek, hogy előzzetek meg Filnorenbe?
Üvöltöm a lebegő kastély felé, nem mintha bárki törődne velem. Pláne hogy jelenleg emberi formában adom ki magamból a mérgem, így csak a szük térben hallhatná bárki a kifakadásom. Ahogy az elf sem érti, szóval nem húzuk tovább az időt irány a csatába.
- Oké, elsődleges terv egy biztonságosabb ponton feljutni a várfal gyilokjárójára, és onnan letakarítani az ork íjászokat őröket. Másodlagos terv az hogy a felzabálom az összes nyomoroncot aki az utunkba áll.
Ezzel gyakorlatilag egyenesen a romok, és a még esetleg tiszta szakaszon megközelítjük a várfalat, és ha mázlink van és még emberek örzik kétségbeesetten. Akkor az ellenfeleikre vetem magam, a halál vágyó elf kíséretében. Persze a bugyant elfet nem hagyom meghalni, hiába követné a társát, abból nem eszik. Az emberi őrökkel nincs időm diskurálni nekik egyetlen parancsot röffentek miközben átvágok rajtuk is.
- Takarodjatok az utamból!

//Mese: Véráztatta földek //


Lehunyt fél szemmel, a majdnem vaksötétben, a mágikus fényben imbolygó árnyak látványa, még ha ezt a szót megszokásból használom is rá. Ez késztet arra, hogy puhán próbát tegyek a földön. Szabadjára engedett karmaim felkaparják a talaj finom, porszerű, hamuval kevert rétegét. Megkapaszkodom, hogy egy utolsó mély lélegzettel lerázzam, vagy szabadjára engedjem a vágyakat. Mert itt dörömböl, elbújva a vért száguldva pumpáló lüktetésben, mind erősebben és erősebben. Jussát követeli! Erősíti a nyomást is, amelyet a bosszúhadjárat hívői puszta jelenlétükkel traktálnak rám, gúzsbakötnek és leráznám, ha az akarat nem gyengülne. Az, aminek oly nagy hasznát veszem, aminek elvadúlt ösztönlényem csihadni képes. Háború van! Senki sem mer igazán meghátrálni attól, hogy erőszakra ne ugyan azzal feleljen.
Van valamiféle grimasz, ami megpróbálja kötöttebb arcizmaimat eligazítani és nem azért tűnik rendetlennek az ábrázatom, mert felemás. Elégedettség és a belé csimpaszkodó kelletlenség nem lel megfelelő egyensúlyra. Pont úgy, ahogy nem tudok megfelelni az elvárásaimnak és dönteni. Nem bántottak, hát miért öljem meg őket? Mert: megpróbálták! Ez csak egy a temérdek, áradatnyi érv és ellenérv közül, de mind közül egy egészen, akár eleminek is nevezhető tény végzi el a piszkos munkát. Most még nem képesek megfelelően védekezni... Most még védtelenek és kik, ha ők nem mesterei, hogyan uralkodjanak a védteleneken...
Hát élvezzék ki egykori társaik művét!
Minden izmom erre várt, az engedélyre, hogy kirobbanthasson, nem csak tétovaságból, hanem a mindennek és mindenkinek megfelelni akarásból. Most csak a magam kedvéért, régen született, ember nevelte szörnyetegként indulok meg. Nem fontos, hogy fáj minden lépés, vágtaugrás, hogy az orromból, kis érként csordogáló vért vörös páraként fújom arra, akit fogaim közé, elsőként szorítva roppantok meg. Mert lesz, kell legalább egynek lennie és lesz olyan is, akibe csak éppen annyira kapok, hogy ha a húsába nem is merülhet meg, szándékom ellenére sem, minden karmom, lerántva áttaposhassak rajta, rajtuk. Mozdulataim leginkább a macskákét idézi, ahogy csapva áldozatomért nyúlok, alig visszavonulással, akár mohón két manccsal halászok a látásukat talán lassan visszakapók között. A szárnyak, amik most törzsem mellé szorulnak, cseppet sem zavarnak, mert bár megnőttem és súlyom sem elhanyagolható, ez is mind csak használható fegyver, pláne egy ilyen nyílt téren és teszem is. Még élénken él bennem a földhöz kötött élet merész óvatossága. Nincs tétova mozdulatlan pillanat.
Nem fontos, cseppet sem az, hogy öljek. Elég, ha már nem képes harcolni. Ha szenved! Sír, kiabál! Könyörög? Így magával rántja majd a többit is, mert van az a pont, amikor már nincs értelme engedelmeskedni a gondolatoknak, terveknek, csak pusztuljon az ellenség. De ezek katonák! Mint ellenségük, ennek az intő gondolatnak engedve fogom vissza a lendületemet, hogy elfordulva, meglendített farkammal annyit sodorjak el belőlük, amennyit csak tudok. Nem sajnálom az erőt sem, ahogy azt sem, hogy a farkam végén szépen egymás mellett sorakozó kisebb és nagyobb tüskék közül egy-egy gyengébb letörik, esetleg olyan sebet hagy az emberi testen, ami végzetes. Ezt követően távolabb húzódom tőlük, megszemlélve a művemet, lejjebb gyűrve az újabb rohamra buzdító ingert. Erőltetve fordítom elmém a józanabb gondolatok felé, hogy a magasból érkező szavak, azokká álljanak össze, zavaró hangicsák helyett. Pillantásom várakozással a többiekét keresi, leginkább Kék köpenyét, de nem maradok figyelmetlen.

//Mese: Véráztatta földek//

Ahogy haladunk és törünk az ellenség felé egyre többen csatlakoznak, aminek kicsit sem tudok örülni. Mert nem tarthatom mindet életben. Nem szeretem az ilyen felelőségeket, mert így nem tombolhatok esztelenül, mint ha sárkány vagy démon lennék. Mindegy, ha így alakult hát megteszem amit tudok. Igyekszem a legtöbbjüket életben tartani. A rohamunkat egy túlméretezett Sendeli, vagy öserdei rovar töri meg. Pontosabban egy emberi nősténnyel a csáprágói közt tör át a falakon és csapódik neki a város falának. Nem tapsolok örömömben az tény, ezek a dögök ha mázlisták és többen vannak még a sárkányokkal is képesek végezni. A nagyra nőtt scarabeusz kezd túl sok lenni. A botom a kezembe veszem a katonák fegyvereit mágikus energia aurába vonom. Ezzel mintegy tartósabbak lesznek a fegyverek, meg jó esetben átütik a bogárka sárkánykarom álló páncélját is.
-Előre megyek és felbosszantom a bogarat. Mire leértek kétoldalt kard, és pajzshasználók legyenek, szemben vele lándzsa és pajzs. Addig amíg leértek, megkeresem a gyenge pontját. Az íjászok készüljenek, mert ha átütjük, övék a terep. Unasil te készülj arra hogy nyitok rajta egy jókora rést, vagy a pofáját nyitom nagyra, aztán ha becéloztad, robbantsd szét a fejét. A testét én már lecsapom.
Összemegyek a humán alakom eredeti testméretére, kicsit eltöprengek, majd az eddig növést csökkentésre használom. Itt sem működik olyan fényesen a dolog. Ahogy a növés sem volt nagyobb 30 centinél a csökkentés se megy jobban. De ez sem kell, hisz elértem a korábbi életem test magasságát. A botom a hátamra csatolom, és két zöldesen izzó szellemkardot idézek meg.
- Olyan rég volt már. Na mentem.
Felgyorsulok, amint a bogár közelébe érek egy keresztezett támadással, amit a sebességemmel felturbózok, hátra taszítom a bogarat. Sebet nem biztos, hogy ejtek rajta, de a teljes erőmet belevíve a csapásba hátra taszítom.
- Nem gondolod, hogy megúszod azt, hogy egy sárkány útjába állsz pondró. Meg látjuk melyikünk a gyorsabb.
Sárkánytáncba kezdek és elterelem a faltól a gyors és erős csapásokkal. Időt hagyva a kijelölt katonáknak hogy leérkezzenek.