A város

//Sol | Kain, nekem tetszett, jöhet még *.*//
Szólásra nyitotta a száját, de még is inkább becsukta és mire újra kinyitotta, már nem azok a szavak hagyták el száját mint amit mondani szeretett volna. Tény, nem szerette látni a civakodást, ha valakik szeretnék egymás társaságát, de nem így, nem ilyen formában. Kiforrottabban, kedvesebben, bensőségesebben? De nem tehet semmit, minthogy egy kicsit igyekszik megenyhíteni Solt Negan irányába, elvégre a sárkányoknál valahol szükséges tulajdonság, amit a férfi mutat. Erő, erős akarat és még mennyi minden, teljesen beleszédülne, ha mindent hasznosat és szükségeset fel kellene sorolni, hogy pontosan mire is van szüksége egy. Mert elvárások tömkelege tornyosul elébük a természetben, ahová igazán tartoznak, ahol igazán azok lehetnek, amik és nem többek. De ott van az emberek világ, az elfeké és törpéké is telis-tele elvárásokkal, szabályokkal, amikbe kevéssé illik egy eszes ragadozó és még is fricskát mutat a legtöbbjük és zökkenőkkel nagyobbal, kisebbel, de felfedetlen élnek közöttük. ~ Persze mindig van egy-két kivétel, akik ha kell, ha nem lebuknak. ~ Tolja meg gondolatát, jócskán felemlegetve azt a nem is egy tucatra való alkalmat, helyzetet és történést, amikor és változó okkal, de felfedte magát. Ezek az alkalmak közül nem is ez az utolsó a leg hajmeresztőbb. Egy sóhajjal emlékezik meg az elf város ostromára, azóta se ment a közelébe, noha messze nem attól tartott, hogy újra összefut azzal az orkkal. Nem, inkább attól, hogy valaki a menekültek közül valami hihetetlen módon, de emlékszik rá.
- Öhm. – Elgondolkodva és némán baktatott Sol mellett és hirtelen nem is tudta, hogy hogyan is üdvözölje a katonákat, mivel tétovásága elherdálta azt a lehetőséget, hogy illendően köszöntse őket. Inkább ő is csak biccentett és bár korábban teljes nyugalommal szemlélte a város őreit, most némileg feszélyezve érzi magát gyűrűjükben. ~ Ki is véd meg kit? ~ Teszi fel magának az epés kérdést, ahogy ráeszmél, lassan, de annál biztosabban közelebb araszolt Solhoz. Meg amúgy is, valahol ebből az egészből indult el a hosszúra nyúló gondolatmenet. ~ Még hogy én védem meg? ~ A sötét köpenyes sárkányra vándorolt pillantása. ~ Van egy olyan érzésem, hogy többet tett még annál is, mint amire én gondolok. ~ Kissé megrázta a fejét. ~ Tényleg bele lehet szédülni az agymenésbe, .. vagy … ~ Vagy tényleg szédülne? Nem elképzelhetetlen, hiszen nagyon jó az álcázó képessége, nem csak azért mert valótlan dolgokkal kooperál, hanem, mert rászorul. Nem mutatja magát fáradtabbnak a kelleténél, pedig jobb lett volna, ha még mindig a fa tövében pihenne. Ám, ahogy lenni szokott, a meggondolatlan dolgok előbb vagy utóbb megbosszulják magukat.
Átlépte a kaput, mintha csak egy jelentőségteljes mérföldkövet hagyott volna a háta mögött. De nagyon remélte, hogy bővebben senki sem óhajt búcsúzkodni és rögvest indulhatnak is tovább, magától ugyan is az általa eddig ismert fogadókig sem tudna eljutni. Még hősiesen parancsol lábainak, viszont az utca, a város elé táruló szegletének a képe elcsúszik, ezért is követi Sol lépteit és ha teheti nem néz messzebbre Negannal. Jószerével ha felé is néz, megkönnyebbülve fúrja tekintetét az egyhangú vászonnal fedett hátba.

//Sol és bocsánat a késésért //
Csendben, egyetlen szó nélkül követte Solt és Negant, akik maguk sem tűntek túl beszédesnek. Visszagondolva, amióta elindultak nem kevés fordulat történt, talán túl sok is egyetlen napba belesűrítve, ezért is ment nehézkesen a történtek szemrevételezése. Könnyed kis beszélgetéssel indult és mi lett belőle? A veszteség még mindig fájdalmasan zsibongott lelkében, de már kevéssé akarta elterelni róla a figyelmet, mert attól, hogy a házfalak rendre hastáncos bemutatót tartottak, akárhányszor elvonta tekintetét a mágustanonc hátáról, a gondolatok még megfogantak és szépen felsorakozva, kart karba öltve elő is merészkedtek. Segített, rengeteget segített, hogy a jóra is sikerült emlékeznie, a lelkesedésre és az elszántságra, ami hajthatatlanná tette az iránt, hogy eljöjjön erre az útra.
Későn vette észre, hogy megérkeztek, de még idejében képes volt megálljt parancsolni lábainak, így egyik társát sem taposta meg. Arcáról lassan tűntek el a merengő vonások, ezen még az sem gyorsított, hogy Negan kerek perec kimondta, sárkány. Sou nem mérgelődik, pedig amaz nagyon is jól tudja mennyire nem bölcs dolog egy város kellős közepén sárkányt emlegetni, még akkor sem, ha kihaltnak tűnnek az utcák. Igazán sosem lehet tudni, hogy nem e rejtőzik valamelyik sötétség lepte sarokban valaki olyan, aki hasznot remél véletlenül kikotyogott szavakból. Nem illik oda a bólintás, pedig azzal reagál az elhangzó szavakra, amik ha ténylegesen nem, de Sou számára végre a pihenést jelentik. Áll és jár is, mintha kutya baja lenne, de igazándiból nem is a testét gyötörték meg, belül, lélekben fáradt el. Nagyon is.
~ Meglehet Sol és Negan a csipkelődéseik nélkül nem is ugyan azok lennének? ~ Döntötte meg egy kicsit fejét, ahogy a sárkány hűlt helyét nézte, várt, ugyan csak haloványka sejtelem volt, de a szerint Sol részéről sem késhet soká a visszavágás. Nem is késett. A zöld íriszek, akárcsak a macskáké, megvillant a rávetülő fényben, ahogy Sou a lányra pillantott, arcán fárad, halovány kis örömmosollyal. Nem bántó, de talán nem is kivehető ebben az éjjeli fáklyák szülte félhomályban. Még megfordul fejében, hogy talán meg kéne toldania a dolgot legalább egy fél mondattal, de mit is mondhatna? Tipikus Negan megnyilvánulás volt, szóra sem érdemes? Vagy ez csak egy újabb … de csuklóján már érzi a vékony ujjak szorítását, így néma marad és szótlan, engedelmesen enged a húzásnak.
- Nem biztos, hogy jó volna ilyenkor zavarni … elég későre jár. – Ha Sol láthatná az arcát, megszeppentség és zavar egyvelegével találhatná szemben magát, a vonakodás, ha kevéssé is, de kiérződhetett hangjából. Megint csak oda kanyarodhatunk vissza, hogy fáradt, mert annak örül, hogy találkozhat a híres mágussal, aki a maga módján talpra esett nimfát felnevelte, de a történtekről való diskurálást még tudná halasztani. Az érdem kis része illeti csak meg őt és ezt azért a mágussal is tudatnia kell, hiszen Negan. ~ Vajon Kalaran tud arról, hogy Negan sárkány? Tudnia kell .. kéne .. ~ Elbizonytalanodott és e mellett teljesen elvesztette tájékozódási képességét, csak ment arra, amerre Sol vitte.
- Kívülről nem is gondolná az ember, hogy ilyen tágas. – Motyogja az orra alatt.

// Helen //

* Kikerekedett szemekkel hallgatja a nőt, hiszen ő is pontosan ugyanezt mondta, de csak nem hozakodik elő vele még egyszer. Egy nyugodt éjszaka e nélkül a nő nélkül már önmagában is felér egy megváltással. Arról nem is beszélve, hogy elég fáradt már így is.
Szó nélkül figyeli potyautasa felnevetését, majd távozását jelentő integetését. Azért Kesa is visszaint Helennek, azonban továbbra sem ismétli meg úti célját. Az pedig, hogy marasztalja, jelen helyzetben szóba sem jöhet. *
- Ezek szerint ideje búcsúznunk.
* Kesa is int párat Helen felé, majd megvárja, hogy leszálljon szekeréről, mielőtt újra indulásra buzdítja hátasát, és bár lassan, de annál felszabadultabban indul útjára, hogy szállást találjon. *


// Ha így gondolod, akkor köszönöm a játékot! Majd talán még találkozunk, és akkor el is jutsz odáig, hogy megismerd a karit //

//Sol és viszonylag hamar *.*//
Egy idő után tekintete kevésbé kalandozott el, egyre többször kellet ugyan is arra figyelnie, hogy ne tapossa meg az előtte megállást nem ismerő leányzó sarkát. De kimondatlan is rettentően ürült, hogy ennyire nem ismer meghátrálást a lány, ebben és van egy olyan érzése, hogy még jó pár dologban is ugyan ez a helyzet áll fen. Nem kell figyelnie merre kell mennie, egyszerűen csak alkalmazkodnia kell a lány tempójához és ugyan így kéne tennie akkor is, amikor Sol megáll, de neki ez egy kicsivel nehezebben megy. Szerencsére, nem futólépésben tették meg az utat a folyosók szövevényén át, így éppen csak meglöki a lány, amiért rögvest bocsánatot is kér, valami olyasmit motyogva mellé, hogy nagyon elbambult a falak mustrálása közben. Igazából azonban nagyon fel sem tűnt neki a különbség a korábbi helyek és a mostani tartózkodási helyük között. Hogy szerényebb lenne? Ízléses és meghitt? Eme kérdéseket nem most kell feltenni számára, a kopogtatás halk hangja viszont visszarángatja a valóságba elszunnyadó gondolatait. Valami hihetetlen csoda folytán észreveszi, hogy a heves, igen csak tűzről pattant lány, mintha megszelídült volna, kedves türelmességgel várt. De nem úgy tűnt, hogy bárki lenne az ajtó mögött és ezért Sou már szólásra is nyitotta a száját, hogy újra megpróbálja lebeszélni Solt kései látogatásukról, de éppen csak kiszökött ajkai között az első hang, már nyílt is az ajtó. Mögüle pedig egy idő ember lépett elő. Első pillantásra Sou úgy vélte valóban nem örül a jövevényeknek, de ez a vélemény pont olyan gyorsan változott, ahogy a mágus tekintete is, hiába van késő, fogadott leányának ezek szerint bármikor szabad bejárása van és ez valahogy melegséggel tölti el Sou lelkét. Szinte meglepődni sincs ideje, ahogy Kalaran őt is, Sollal együtt betessékeli, de utána már bőven van rá ideje, hogy meglepődjön, sőt, még arra is, hogy tisztességesen zavarba is jöjjön, ahogy érdemei nagyon fényt kaptak, mint érdemeltek volna. Többször is közbe akart szólni, néha még el is motyogta a maga verzióját, de Sol megállíthatatlannak tűnt és Kalaran pillantása is képes volt Souba fojtani szó. ~ Ez azért így nem teljesen igaz. ~ Nagyon lassan, szinte kínosan lassan vánszorgott elő a gondolat, ahogy az azokat követők is. Egyre nehezebben rakosgatta össze a mondanivalóját, mert hát volt, a lelkiismerete nem hagyta, hogy más érdemeit is az övének tudják be. Szándékában állt Kalarant megelőzni, de e gyorsaságra már nem maradt ereje, ám, amit hallott az könnyebbséggel töltötte el. Talán Negan már járt itt és a rá jellemző lényegre törő módom már mindent elmondott, így az idős mágus már mindennek tisztában van. Találgatás csupán, de lehet, hogy igaz. Ahogy elhangzik a mágus utolsó mondata pillantását Solra emeli, most már nyugodtabban, mint az elmúlt percekben és látva a pirulását, halványan elmosolyodik. Sosem mondaná meg lánynak, de ilyenkor nagyon aranyos. Viszont azzal, hogy Sol elindul, Souban tudatosodik, hogy míg vissza nem tér, kettesben marad a mágussal. Némileg feszéjező ez a tény, de itt a lehetőség, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba, ráadásul a nélkül, hogy kivívná Sol haragját. Az ajtó halk csukódása után még vár egy keveset, aztán a mágus felé fordul és nyílt tekintettel néz fel rá.
- Köszönöm a kedvességet és .. valóban, Sol nem is kicsit túlzott, de gondolom Negan mindent elmondott. – És ezúttal, ami kérdésként is megállná a helyét, tisztán, kijelentésként csengett, hiszen ő tényleg így gondolta. Kezét halántékához emelte, már egy ideje érezte, hogy hasogat a feje, de amíg nem voltak biztonságban, addig képes volt nem tudomást venni róla. Most viszont nem volt miért aggódnia.
- Azt hiszem … egy ágynak örülnék a .. leg .. – A mondatot viszont már nem tudta befejezni, egy pillanatra nagyon Közelinek tűnt Sounak a mágus alakja, de utána már nem maradt semmi, se hang, se szín, se érintés. Kimerült és a biztonság érzete kiadta az utolsó parancsot. Pihenhet! Viszont ez a pihenés nem egy éjszakára szóló és még csak nem is közönséges. Mert ha meg -ha nem-, próbálják felébreszteni sem ébred fel, de nem is csoda, foltozgatott lelkének nehéz újra megerősödni, hiszen darabok hiányoznak, de ez persze egy másik történet. Közel négy nappal később, valamikor az éjszaka közepén ül fel és pillant körbe, hogy még is hol is van?

Zavartalan teltek a napok. Sou elméjét és lelkét egyaránt körbeölelte a sűrűs sötétség, amin hiába is próbált megkapaszkodni ezer karmával a rémálmok ura, nem hasogathatta fel a puha szövetet. Az ifjú sárkány megmenekült előle, de ahogy öntudatlan helyére illeszkedtek a darabok egyre közelebb és közelebb került az ébrenléthez. Még sem jutott el hozzá egyetlen hangfoszlány, egyetlen fényben fürdő árnyalak, sem illat, ami sürgethette volna ébredését. Jó volt így, kellemes, ez már megmoccant benne. Aztán először a hideg telepedett rá, arcát simogatva és mintha valaki azt suttogta volna ideje felébredni, elég volt a lustálkodásból, a menekülésből. Nem tetszett neki az utolsóként odasuhanó szó, összeráncolt homlokkal próbált ágálni ellen, de már nem a menekülők riad kapaszkodásával akart az oszló, eddig védelmet nyújtó sötét fellegekbe kapni. Inkább a világ lustáinak komótos akaratával, csak még egy kicsit, csak egy egészen keveset, mondjuk reggelig? De nem, megrebbentek az ujjai és lassan óvakodva felnyíltak szemei is, az a parányi, apró táncát lejtő sápadt fény is bántotta szemét. Vissza is hunyta, de a zöld íriszek újra az éjjel sötétjének és a gyertya fényének harcával teli szobára pillantott, a plafont nézte, először csodálkozva, aztán pedig már tűnődve.
Felült. Nem érzett fáradságot, még is meg kellet magát támasztania, ahogy a több napos fekvéstől elgémberedett tagjai nem akartak még akarata szerint engedelmeskedni. Az ágy végét leste lustán, már tovatűnt elméjének álomittassága, de akkor sem siették el a múlt percek emlékei az előtérbe kerülést. Percek? Nos, igen. Sounak nem tűnt fel, nem is nagyon érezhette mennyi idő telt el, valahogy kézenfekvő volt számára, hogy csak percek, talán órák és itt jött is egy komisz gondolat „semmiképpen sem lehet napok”. Meglepő volt, ahogy először a templom kapujának képe villant fel, aztán némi kihagyással már egy kitáruló tölgyfaajtóé tolakodott elébe. ~ A templom? ..~ A gondolat kételkedő volt, de tűnődő is, hiszen mi is volt előtte? Nagyon nehezen vette rá magát, hogy visszább tekintsen, de nem bánta meg, még akkor sem, amikor perceket felölelő kínlódás után már tudta, hogy kikkel indult el és végül hogyan jutott ide. Ide? Még is hova? Sosem járt még a Telar templomában, nem ismerhette fel így a szerényen berendezett szobát, amiről még azt sem tudta, hogy szerényen berendezett, hiszen a plafon és a szemközti fal kivételével mást még nem is vett szemügyre. Szinte fura, hogy erre a tényre egy aprócska hang döbbenti rá. Sercen a gyertya kanóca és a hanggal együtt más is végbe megy, ahogy lobban az imbolygó láng, a falon kitartóan elnyúló árnyék is megrebben, aminek formája most válik Sou számára ismerőssé.
A zöld szemek máris kutatóan indulnak meg, de nem kell hosszas vándorút, hogy feleljék az árnyék tulajdonosát. Elmosolyodik, ahogy meglátja az alvó nimfát. ~ Biztos fáradt, nem akármilyen nap áll mögötte.~ Már nagyon is emlékezett az átokra, ami eltalálta Solt és még is, annak ellenére itt virraszt mellette. Hálás volt érte, amit ki is fejez majd a lány számára. Magabiztosan mászik elő a melengető takaró alól, kiülve az ágy szélére és ezt olyan ügyesen kivitelezte, hogy a szövet neszező surrogását is alig lehetett hallani. A lendület azonban tétovaságba fulladt, fel akarta ébreszteni Solt, hogy nyugodtan feküdjön le, a saját ágyában csak kényelmesebb, mint egy székben. De most, elnézve a bájos arcot, olyan nyugodtan alszik, hogy bűnnek érzi megzavarni és észre sem veszi, hogy percek telével is az alvó nimfát nézi. Valószínűleg reggelig nézné, vagy míg Sol fel nem ébred, de a lány kezében heverő könyv lassan megindult és Sou túl későn vette észre, hogy a selymes anyagon lefelé rohanó könyvet elkaphassa. Így az, az éjszaka csendes szimfóniájában nagy csattanást keltve ért földet. Sou persze utána kapott, de ujjai a levegőt markolták meg és nem sok hiányzott, hogy ő maga is leessék az ágyról, most viszont mozdulatlanná dermedt és Solt figyelte, meg ébred e a hirtelen jött zajra.
// semmi gond, szerintem egyformán késünk XD//