A város

Örül annak Eza, hogy Sol nem akadékoskodik vele szemben. Ennek köszönhetően véghez tudja vinni azt a figyelmeztető varázslatot, amit elsőre gondol. Mikor azok visszakérdeznek buta módon, akkor jobbnak találja nem válaszolni. Meg fogják tapasztalni a 273 éves nimfa büntetését, de az még várat magára, mert nem egyből fordul az erdőlakó durva módszerekhez.
- Ne higgyétek azt, hogy nem fordulok keményebb módszerekhez – veti oda a szavakat Eza, mint koldusnak a friss kenyeret. Tovább haladnak Sollal, mert ha leragadnak egy helyen, akkor a vágyakozó férfiak utolérik őket. A vándorló szépség több ízben is megtapasztalta a váratlan férfiak támadását, ami számára undorító és nagyon kellemetlen érzés. Nem válik túlságosan boldoggá, mikor megtudja, hogy a városőrség leginkább Onoria főpapnőt védik és Narin úrnőt. Mikor fajtársa felteszi a kérdést, hogy tud e teleportálni, akkor csak értetlenül néz rá.
- Az meg micsoda? – teszi fel a kérdést Eza a beszélgetőpartnerének, miközben a csizmában szalad mellette. Érzi, hogy hamarosan ki fog fáradni a teste a futásban, s nem marad más lehetőség, mint megküzdeni a csőcselékkel.
- Inkább vezess egy fához, s akkor móresre tanítom őket. Lehetőleg nagy fa legyen. – teszi hozzá utólag a vándorló nimfa a társának, s abban reménykedik, hogy sikerül időben elérniük oda. Nem fog senkinek sem kegyelmezni, mert igen egy nimfának is van joga megvédeni magát, ha szükségének érzi.
- Téged is állandóan üldöznek az ilyen alakok? – érdeklődik Eza a másiknál, majd felsóhajt.

Látja, hogy Sol igazán meglepődik azon, hogy képtelen a teleportálásra. Nem minden nimfa képes rá, sőt ő attól sokkal különb. Nagyot sóhajt, már amennyire tud futás közben, inkább hallatszik szuszogásnak, mint az előbbinek.
- Szóval jól jönne meneküléskor – mondja ki a szavakat Eza, miközben tekintete rögtön a fára szegeződik. Szépnek találja és egészségesnek, ami megdobogtatja a szívét, azon felül, hogy a futás ugyanazt teszi vele. Vészesen közel vannak az üldözőik, ám ekkor a formásabbik nimfa némán megszólítja az előttük lévő fát a mágia segítségével. Nem érez elutasítást, hiszen a nimfák és fák között természetes a kapcsolat, amit más népség tagjai irigyelhetnek. Mikor elég közel vannak a fához, akkor ennyit szól társához Eza.
- Kapaszkodj belém – ezzel egyetemben erősen átkarolja Solt, miközben a fa kinyúl finoman az egyik ágával, s finoman a két szépséget megragadja és a lombkorona tetejére rakja őket. Megkapaszkodik a nőies teremtmény az egyik erős ágban, hogy le ne essen. Elfáradt ebben a bonyolult varázslatban, ráadásul a futás sem az ő erőssége. Kapkodja a levegőt, s csapzott a haja.
- Bocsáss meg, hogy bajt hoztam rád. – szól bűnbánóan, miközben a mellkasa sűrűn le- és felemelkedik. Eza mindig nagy hatással van az ellenkező nem tagjaira, magyarán elég erős kisugárzással rendelkezik.
- Pihenjünk egy kicsit, aztán menjünk tovább. Én kellek nekik biztosan

//Loara, időn túli játék//

*Meg kellett kerülnie a Kietlen pusztát. Most ott áll Telar kapuja előtt és figyeli a hatalmas, széles kapun sereglő népséget. Egy része befele tart. Batyukkal, szekerekkel, zsákokkal, más része már kifelé, mintha tovább akarna állni. A város körül sok katonát lát, még sátrakat is. Mintha egy egész hadsereg állomásozna Telarban.
A törpe jól gondolta tehát, hogy Onoria és a vert sereg ide igyekezett Stern eleste után.
Barna köpenye kissé viseltes, de arca még mindig nem beesett, csak az út porát viseli magán. Az övére akasztott kacatok most is csörögnek, zörögnek, de a köpeny jótékonyan elrejti őket.
Orra arra utal, nem veti meg az alkoholt, de külseje őt érdekli a legkevésbé.
Singarme levelét kell célba juttatnia.
Titokban megtapogatja mellényét és amikor érzi a levelet a köpeny alatt, visszahúzza húsos kezét és elindul a kapu bejárata felé.
A katona fegyverét a törpe elé tartja.*
- Állj, ki vagy?!
- Raman vagyok, törpe. Nincs semmi okod visszatartani engem, nem jelentek veszélyt, csak békére és nyugalomra vágyok.
*Hadarja a törpe, hátralökve a fejét eddig takaró csuklyát. A világért sem árulná el, hogy értékes küldeményt cipel.
A katona azonban nem akar hinni neki.*
- Túl sok az ellenség errefelé. Honnan tudjam, nem-e kém vagy?
*A törpe széttárja a karját.*
- Úgy nézek én ki?!
*Az övén lógó kacatok, kanalak, villák, piszkavasak, egyebek, megcsörrennek, amire a katona gyanakodva szegezi neki lándzsáját.*
- Úgy!

//Raman időn túli játék//

Miután visszatértem Lanuriába, Fernirrel nyugatnak vettük az irányt, húzott a vágy, hogy megtaláljam fivérem, vagy legalább valami hírt kapjak felől, él-e, hal-e.
Telar kapujához érvén, sokféle nép járt ki-be a hatalmas kapukon, ám rengeteg katona is látszott, kívül több sátorral. Háborús időket él világunk, nincs más választás, kellenek a haderők, főleg otthonom eleste utá. Arról fogalmam sen sem volt nég, vajon mely város eshetett még áldozatul az ork fattyak haderejének.
A hatalmas farkassal oldalamon mindenki megbámult, sokan kíváncsian, sokan félve. Az asszonyok félve húzták magukhoz gyermekeiket, bár Fernir nem mutatta az összeverődött tömeg felé érdeklődését. Akkor kapta fel csak fejét, és mutatta meg fogai fehérjét, amikor csörömpölés zaja hangzott felénk a kapu alljból.
A hang forrása egy törp volt, aki egy, szemlátomást nem barátságosan fellépő katonával váltott szót. Meggyorsítottam lépteim, s a párbeszéd végére már a tömzsi törpe mögött álltunk, kinek övéről mindenféle dolgok lógtak, ám nem tűntek épp hasztalannak.
A katona borrózsás orra s megjelenése sem tűnt túl bíztatónak.
-*Hát már minden félkegyelműt elfogadnak a seregben?* - forgatom meg szemeim gondolatban, s fintorgok mellé.
-Már megbocsájtson jójóuram, de nem gondolja, hogy sem a hely, sem az idő nem alkalmas a vándorok bosszantására? - Lépek a törp mellé, kinek szemmel láthatóan az út pora borítja barna kköpönyegét -Még egy csecsemő is megmondaná, hogy ez a kis alak biztosan nem fenyegetést hoz ránk.
S jobbommal lejjebb nyomom a vörös törpére irányzott lándzsáját, miközben felhúzom arcomból balommal az úti csukját, mely alól kivillannak vörös fürtjeim. Ez alatt Fernir mellénk feküdt, s fektében volt oly magas, mint a törp, végig figyeli sárga ragadozó szemeivel a katona minden mozdulatát. Érzi jól a levegőben a feszültséget.
-Nem így van? - fordulok most a törpe felé egy baráti mosollyal.
A katona arcára van írva, hogy nem örül a hirtelen érkezett társaságnak, s a közelben téblábolóknak is felkeltettük az érdeklődését. Nem is csoda. Egy városőr, egy törp s egy óriás farkas egy tünde társaságában nem mindennapi társaság, lesz még ebből pletyka hamarost.

//Loara//

*Raman az őr előtt nem is figyel körbe. Csak egy dolog foglalkoztatja, hogy bejusson a városba, lehetőleg szabadon.
A küldeményt a főpapnőnek át kell adnia.
A törpe épp felhúzná az orrát, hogy valami éles nyelvű szólással tegyen ő is megjegyzést a katonára, amikor egy női hang szólal meg a háta mögül.
Egy nő áll mellé, s Raman a szeme sarkából csak egy vörös hajzuhatagot lát, hegyes füleket, meg egy farkast, ami akkora, mint egy nagyobbacska borjú.
Raman reménytől csillogó szemmel pillant oldalra, nem is törődve a katonával, hiszen ha az áll mellette, akire gondol, az életének régóta a legszebb napja lenne.
Akkora kő gördülne le a szívéről, mint egy hegy.
Hát felpillant az arcra, s már mosolyodna is el.*
- Riana….! Ó…..
*A farkas pofájára vetett pillantás közvetlen közelről úgy éri, mint egy pofon. Hanyatt is vágódik, a környező emberek nem kis derültségére. Halk kuncogások hallatszanak, ahogy a pocakos törpe az út porába tottyan.*
- Ó….
*Mondja megint a törpe, s arcára csalódott arckifejezés ül ki.*
- Azt hittem…azt hittem….
*Hirtelen nem is tud mit mondani. Hol az elfre, hol a hatalmas farkasra pillant.
A katona lándzsáját odaemeli maga mellé, s vigyorogva lép hátra előbbi őrhelyére.*
- Tényleg nem. Nem veszélyes. Menjetek csak, vidd a kistestvért is!
*A katona azért lándzsáját úgy tartja, ha netán a farkas támadásra szánná el magát, elsőnek mellkasa találkozzon a lándzsa hegyével.*
- Aztán nehogy a vadállat bántson valakit…a városi őrség nem lesz ilyen elnéző.

//Raman//

A törp viselkedése igen csak meglepett. Mikor először pillantott rám, úgy tetszett, mintha ismerne valahonnan. "Riana" ezt a nevet hallottam már valahol, csupán hirtelen nem jutott eszembe, mégis hol, és minek kapcsán.
-Hogyan, kérem? - pillantok rá vörösen izzó szemeimmel, s közben kissé jobbra billentem fejem.
Majd kissé komikussá fordul a jelenet, midőn a törpe szemközt találja magát Fernirrel. Farkas lévén, nem éppen a szelídséget sugározza magából, hát még a termete is... A vörös szakállas, pocakos törp az út porába huppan meglepettségében, a körülünk összegyűlt emberek nagy vidámságára. Mosolyogtam volna én is, ám a helyzet nem éppen volt erre alkalmas, különben is, az emberek is csak addig virultak míg egy rosszalló pillantást lövelltem a nép közé. Farkasom figyelmét csakis a katona kezében tartott lándzsa kötötte le.
-Sajnálom, nem állt szándékunkban rád ijeszteni. A nevem Loara Arteides. - nyújtottam segédkezet a törpnek, aki közben meglepetten hebeg - Ugyan mit, jó törp uram? Tán tündért várt, avagy szellemet vélt látni? - érdeklődtem a legnagyobb komolysággal, nem tudtam eldönteni, hogy Fernir látványa taglózta le ennyire, vagy velem volna-e a probléma. E közben a katona is vigyorogva lép hátra, s enged szabad utat, ám farkas társam folyamatosan szemmel tartja.
-*Ó te balga, nem ő jelenti rád a legnagyobb veszélyt.* - gondolom kissé gúnyosan, látva a vadtól való félelmét.
-Nem kell vigyem, jönni fog saját lábain, elvégre az a jó utazó, kinek erősek a lábai, azt pedig nem kell hordozni. - vágok vissza a katonának csípősen, nem szeretem, ha másokat lenéznek, pusztán mert mások, hisz nem csak egy nép él ezen a kontinensen.
-Ez a vadállat - nyomom meg a "vadállat" szót - csupán akkor bánt bárkit is, ha nyomós oka van rá. S higgyen nekem, odabent inkább ki fogják kerülni, mint az útjába állni, mert az ember természetétől fogva vagy fél az ismeretlen dolgoktól, vagy kíváncsi rájuk. - majd közelebb hajolok a katonához - A maga helyében pedig inkább nem hergelném őt, mert nem idomított állat, mint az itteni kutyák, s a végén uzsonnának nézi esetleg valamelyik karját. - S eleresztettem még egy gonoszra sikerült mosolyt a most már verejtékező katona irányába majd a törp felé fordultam.
-Ha tetszik mehetünk. - aztán jobbnak láttam állandó társamra is rászólni, bár nem uralkodtam felette, mégis, ez a hatalmas hím elfogadott már a falkavezérének, ha egyáltalán lehet ilyesmit mondani egy elf-farkas kapcsolatra.
-Jer Fernir, hagyd csak a katonát! - teljes figyelmével már nem illette ez után a katonát, ám míg el nem hagytuk őrhelyét, fél fülével ellenőrzése alatt tartotta. Óvatos egy állat volt eddig is, azt meg kell hagyni.

//Loara//

*A vörös hajú nő válasza is azt igazolja, amire Raman magától is rájött már. Nem Riana.
Hallja ő a nevetés, kuncogást maga körül és arca vörössé válik a szégyentől. Rianának hitt már megint egy vörös hajú nőt. Ez nem az első eset.
Meg kell barátkoznia a gondolattal, hogy Riana nem tér vissza soha. Még ennyi ideig nem volt távol egyszer sem, és nem is tűnt el úgy nyomtalanul, hogy Singarme és a kereső szellemei sem találják meg.
A törpének kezet nyújt a nő, s már nem is nevetgélnek rajta, de a katona még mindig vigyorog. A törpe elfogadja a segítő kezet, és leporolja még porosabbá váló köpenyét. A mutatvány közben az övére aggatott kacatok meg-megzörrennek.
Közben halkan, morogva mond ő is egy nevet.*
- Raman vagyok, Lussából.
*Gondolja, hogy a tőzegláp nevét még a nő is ismeri. Ismert helység, bár nem sokan látogatják. Ő maga is régen járt ár arra, s nem is kívánkozik oda. Az már túl közel van a sárkányok és az orkok területeihez.*
- Valami olyasmi. Azt hittem, valaki más vagy.
*Talán leginkább a szellem szó lenne találó, de a törpe ebbe már nem megy bele. Jobb szeretné, ha Riana nem kísértetként térne vissza, hanem élő, hús-vér nőként. Olyanként, akiként megismerte.
Emlékszik, amikor bizonygatta, hogy nem olyan könnyű őt eltüntetni. Hát most valakinek nagyon sikerült.
Pedig nagy szükség lenne rá.
Eközben a vörös hajú tünde az őrrel vált szót és némileg hátrébb lép, ha a farkasra pillant. Abban biztos, hogy társai, akik a kapu mellett strázsálnak, a segítségére sietnének, ha a farkas megtámadná, csak abban nem, hogy időben odaérnének.
Raman biccent, felőle is indulhatnak. Vet még egy idegenkedő pillantást a farkasra, és meg is tartja a kellő távolságot.
A város kapuja széles. Olyan széles, hogy egy kisebb sereg is beférne rajta, de most csak menekültek, vándorok járnak ki-be.
Látni azért katonákat és társzekereket is és ott álldogál néhány mágus is belül.
Látszólag tétlenül, de a törpe biztos benne, hogy ők is őrködnek. Ha Onoria itt van, akkor vigyázniuk kell.
Nem akar visszatérni a Rianás témára, de ha a tünde kérdez, válaszolni fog.*
- Még nem láttam ekkora farkast.
*Jegyzi meg a vörös hajú elfnek.*

//Raman//

A törp arcát elöntötte ugyan a pír, a pillanatnyi szégyen érzetétől, ám hamar magára talál. Nem esett a büszkeségén akkora csorba, hisz ezen a földrészen hasonló állattal még magam sem találkoztam, mint Fernir.
Segítő jobbom elfogadván, s derekán lévő holmijai zörgései közepette ismét talpon van. Hangulata nem tűnik rózsásnak, ahogy viszonozza bemutatkozásom, hisz épp csak morogva, szakálla közt szűri szavait.
-Örvendek Raman. Lussában igencsak más a terep, mint erre, bár jómagam nem jártam még arra, azért hallottam már hírét az ingoványosnak. - pillantok rá elgondolkodva - Biztosra veszem, jó okkal vetett ide a szél. - s közben még az őr is kap tőlem egy feddő pillantást.
Eszembe jutott, mikor először láttam mocsári törpét. Nem volt épp túl barátságos, ám merőben különbözött Ramantól, de nem vagyunk egyformák.
-Még nem kevertek eddig össze senkivel. Fura.
Mialatt az őrhöz intézem utolsó szavaim, szemem sarkából látom, hogy Raman úgy döntött, megtartja a lépéstávolságot Fernirtől. Magamban elmosolyodom, hisz számomra is ijesztő volt az első pár hónapban a jelenléte. S ahogy felpillantottam, megállapíthattam, hogy az őr távolabb ácsorgó társai is ugrásra készek.
Kérdésmre a törp biccent, ő is úgy van vele, hogy mehetünk.
Szélesre tárt város kapuin be lehetett látni. Emberek jöttek - mentek, a kapuk mellett mágusokat látni. Fernir mögöttünk battyog majdhogynem teljes érdektelenségban.
-Nos igen - kezdtem válaszom Raman megjegyzésére - nem erről a földrészről való, Vadalan északi táján csatlakozott hozzám, az óta nem tágít mellőle. - Magyaráztam míg haladtunk befelé.
-Mondd te mi járatban vagy errefelé?

//Loara//

*Loara udvarias válaszában kissé még azt is firtatja, hogy okkal jelent meg távol „otthonától” Raman Telar városában.
Ez mindenképpen igaz, az okkal és a távol is.
Még akkor is, ha Raman valódi otthona már jó ideje sokkal inkább Lanur tornya, és nem Lussa tőzeglápja.
Valóban ott született, de ha teheti, nem is megy a közelébe sem.
A Rianára tett megjegyzésén, hogy összekeverte vele a törpe, szerencsére az elf csak egy „fura” megjegyzéssel lép túl.
A mocsári törpe ezért különösen hálás. Riana említése egyébként is emlékezteti arra, hogy a nő talán már soha nem fog visszatérni. Hej, pedig nagy szükség lenne rá most is!
A kapun befelé menet mindenhol látni a háború nyomait. A menekülőket, a menekülteket, a rengeteg katonát és ez Ramant is arra emlékezteti, ami miatt ide jött.
A farkas témaként felhozása sokkal inkább azért jó, mert eltereli figyelmét Rianáról.*
- Valóban? Azt hallottam, Vadalanban kék bőrű lények élnek. Az állataik is ugyanolyan különösen, mint a bennszülöttek?
*Lanur tornyában sosem volt elzárva a hírektől, és ha úgy hozta a kedve mindig volt lehetősége a védett tornyot elhagyni.
Persze Raman sose volt az a nagy kalandor, jobban becsüli ő a jóféle ételeket és a borokat.
A kérdésre, nem is nagyon tudja, mit feleljen. Még csak a mellénye zsebéhez sem mer nyúlni, nehogy épp a segítségére siető elf legyen az, aki elvenné a titokzatos levelet.*
- Dolgom van.
*Jegyzi meg mogorván, de biztos benne, hogy ez a vörös hajú nőt nem fogja kielégíteni. Bármennyire is fáj neki, inkább másfelé tereli a témát.*
- Akire hasonlítasz. Egy vörös nimfa….talán hallottál róla, Rianának hívják. Nem találkoztál vele véletlenül Vadalanban?

//Raman//

A kapun beljebb érve megláttam, azt, hogy mégis mennyire előrehaladott a háború szülőföldemen, s ez meg is döbbentett, és el is keserített. Hisz nem voltam itt, s nem tudtam segíteni sem. Odabent népek sokaságát látni, kik menekültek a háború pusztítása elől. Ám idebent is volt több regiment katona is.
-Milyen szomorú látvány. - jegyzem meg fennhangon a látottakra célozva, észre sem véve, hogy hangosan mondtam ki, mit gondoltam.
E közben Raman Vadalani tapasztalataimról kérdez, ha már farkasom szóba került.
-Nos igen, odaát inkább kék, kékes-szürke bőrszín jellemzi a helyieket. - kezdek neki a fejtegetésnek - Ám bennszülötteknek nem nevezném őket. Attól függetlenül, hogy elszigetelve éltek mellettünk, korántsem bárdolatlanok. Amíg az elmúlt néhány esztendőt ott töltöttem, alkalmam adódott, hogy kissé rálássak az ottani életre. Tisztelik a tudást, igen magas színvonalú a gazdaságuk is. Akadnak eltérő állatok az itteniektől, ám sok hasonlót találhat a mieinkhez az arra járó. Fernir nem tudom, kivétel-e ám mindenkinek vannak szülei, s a vadalanok is kissé félve tekintettek rá s engem is meglepett, mikor elkezdett követni. - folytattam az odaát lévő világ rövid ecsetelését, mivel egyrészt nem szerettem volna untatni a törpöt, másrészt én sem évtizedeket töltöttem ott, hogy mindent alaposan megismerhessek ott - Bár meg kell jegyeznem elsődlegesen tanulás céljából hajóztam ki és... - itt elharaptam a mondat végét, s a messzeségbe bámulok. Elvégre személyes bosszúm s keresésem az iránt a vörös sárkány iránt, kit nem tudott leírni apám védelmezője, már túl személyes, minthogy világgá kürtöljem. Hiszen mindenkinek megvan a maga gondja-baja, főleg ezekben az időkben.
Kérdésemre Raman vissza zárkózik mogorvaságába, rövid, ámde tömör válasza arra enged következtetni, hogy nem pusztán a sors szele sodorta a városba, hanem valami sokkalta fontosabb ügyben jár el.
- Ám legyen, - mosolyodom el - a te küldetésed célját nem bízhatod másra, csak az arra érdemesnek.
Ám Raman már újabb kérdést állít elém, melyen igazán elgondolkodom.
-Hmm... Hallottam már valahol a nevét, ebben biztos vagyok, ám az óta nem jövök rá, hogy minek kapcsán, mióta először kiejtetted szádon a nevét a kapuban. - kezdem válaszom - Ám abban biztos vagyok, hogy Vadalanban egyetlen nimfával sem találkoztam. Nagyon sajnálom. - tárom szét tehetetlenül két karom.
Amíg haladunk, keltettünk egy kisebbfajta feltűnést. A bakfis kölykök szájtátva bámultak, egy-két ablakból öregasszonyok csodálkozó, ráncos arca jelent meg. Ám katona eddig egy sem állt utunkba, hogy feltartóztasson bennünket.

//Loara, meg a farkas//


*Raman teljesen egyetért az elffel. Tényleg szomorú látvány a háború. Telarban minden látszik, csak a pusztítás nem.
Stern elesett és az északról menekülők már nem is első alkalommal köthetnek ki itt.
Korábban több vereség is érte a Birodalmat és mind északon. Nem maradhatott túl nagy lakosság a hegyekben.
A rövid beszámoló Vadalanról Raman számára is csak felületesen érdekes. Ő is volt Vadalanban, főleg Savantiban, amikor áthajózott, hátha ott megleli Rianát.
Onnan is kudarccal kellett visszajönnie, hiába kereste. Abban reménykedett, hogy talán ez a piros hajú elf láthatta, vagy hallhatott róla ott.
Ő ott is csak a nyomát hallotta. Tudniillik a vörös hajú, gyönyörűséges nimfának azért ment híre ott is.
Azonban csalódnia kell, Loara sem tud segíteni, pedig akár ott is mondhatták volna neki, hogy emlékezteti őket a nimfára.
A mocsári törpének van szíve, észrevette még a Rianára vonatkozó párbeszéd előtt, hogyan néz a messzeségbe az elf.
Nagyon is érti, még ha nem is tudja, pontosan mi rejlik a mögött a pillantás mögött. A nő is kereshetett valamit, elveszíthetett valamit, vagy valakit.
A törpe is elgondolkodik. Mintha már nem is egy óriási farkas mellett mendegélne, amitől az előbb igencsak meglepődött.
Riana gondolata felszakítja az elvesztése miatti fájdalmat.*
- Az előző háborúban ő volt az, aki bezárta a sárkányokat az Éj-hasadékba. Nem Onoria tette, hanem ő, Riana.
*Ad gyors választ Loarának. A feltűnésnek nem örül, de bízik abban, hogy attól, hogy a vér elf és óriásfarkasa, meg a mellette mendegélő törpe különös látványt nyújtanak, még senki nem fog épp rá gondolni, mint aki titkos levelet visz.
A katonák idebent tényleg békésebbnek tűnnek.
A palota felé vezető úton vannak a legtöbben. Biztos, hogy ott, Narin úrnőnél szállt meg a főpapnő. Őt őrizhetik ennyire.*
- Te mi járatban vagy Telarban?
*Pillant kíváncsian az elfre. Eszébe sem jut, hogy az előbb ő zárta le ezt a témát mogorván.*

//Raman//

Riana említésekor mintha egy pillanatra fájdalmat láttam volna átsuhanni Raman arcán, ám nem vagyok benne biztos, hogy valóban azt láttam, amit. S amikor elmondja nekem, újfent gyorsan, s tömören a nimfához való legfőbb tudnivalót, tényleg eszembe jut, hogy az előző háborúban fontos szerepe volt.
-Ó, már emlékszem a dologra! A vörös nimfa. Így emlegetik sokan, igaz? - tény és való, hogy a világ elméleti része valahogy kevésbé állt közel hozzám, mint a fizikális, pont amennyire a bátyám és én különbözünk, így volt, hogy átugrottam pár fejezetet a történelem nagy könyvében, ám mindenkinek tudnia kéne, kik voltak fontosak az előző háborúban, s szégyellhetném magam, hogy pont a Vörös nimfa bújt el elmém hátsó zugaiba - Bár én is találkozhattam volna egyszer vele. Te ismered őt és keresed is, azért kevertél össze vele a hajam miatt, igaz? -teszem fel neki a lehető legjobb szándékkal a kérdést, eszemben sincs, hogy esetleg megbánthatnám ezzel véletlenül.
Ahogy közeledünk a város legfényesebb épületéhez, mely mindenbizonnyal a palota lesz, az őrök száma egyre növekszik.
*Fura. Nem inkább a város falait s a kapuját kéne a legjobban őrizni?* - morfondírozom magamban.
Az érdeklődésnek még mindig majdhogynem a középpontjában állunk, s már csak arra leszek figyelmes, hogy Fernir megtorpan, kissé felhúzza ínyét, majd, eddig ismerettségünk alatt először, úgy tekint rám, mint egy bajba jutott kölyökkutya. Értetlenül, kikerekedett szemekkel, oldalra fordított fejjel. Majd egy asszony visít fel. Ekkor látom meg a kisgyereket, aki a farkas mögött áll, s egyik apró kezében a szőrös farokba markol, a másik kezén egyik ujját szájába kapva vizslatja a a bundát. Jószerével alig múlhatott a csöppség három esztendős.  
Fél füllel, még hallom, hogy Raman kérdezi tőlem mit keresek itt, ám válasz helyett elsődlegesnek tartom a gyermek eltávolítását a jószág mellől, így megelőzve a bajokat. Viszont a gyerek vagy nagyon bátor, vagy semmi félelem érzete nincsen, mert úgy tekint rám, mintha a tette a világ legtermészetesebb dolga volna.
-Ugye tisztában vagy vele, - fejtem le kezecskéjét a bundáról - hogy édesanyádnak most kihagyott egy ütemet a szívverése? - állok közé, és Fernir lompos farka közé.
-Szép nagy kutya! - hangzik a csöppet sem félénk válasz a szőke, mogyoró szemű kölyök felől.
-Idegen kutyájához soha ne menj közel, pláne ha az nem is kutya, hanem farkas! Mert ez egy farkas, kispajtás, ami, tudd meg, nem háziállat. - Közben az anya is odaér hozzánk. Termetes asszonyság, s félve tekint a nagy vadállatra, majd aggódva nézi át fiát, nincs-e baja. - Sajnálom asszonyom, de nincs oka aggodalomra, csak akkor agresszív, ha oka van rá. - igyekszem megnyugtani a hölgyet, aki már távolodik, maga után húzva fiát, az viszont bátran int búcsút nekünk. Még ilyet!
Fernir már a vállam böködi, menjünk már, nem is figyeltem, mikor fordult hozzánk.
Visszatérvén Ramanhoz, megeresztek egy sóhajt, hogy kieresszem a felgyülemlett idegességet, s aztán válaszolok végre neki.
-Elsődlegesen átutazom. Másrészt a fivérem keresem. Mire megtudtam, hogy Lumer’Auvrea ostrom alatt áll, addigra már el is esett, magam viszont még Vadalanban tartózkodtam. Szóval még nem tudom, él-e, hal-e. - magyarázom, majd elkomorodom - És egy gyilkost is keresek.
Még ennyi év után is elfog a gyilkos düh, ha az jut eszembe, hogy egy sárkány csak úgy hamuvá égette az apámat és az akkori karavánját. Hiszen hiába nem hallhatatlan az a nyavajás, akkor is mérföldekkel erősebb egy alig tíz fős társaságnál.

//Loara//

*Amikor Raman röviden elmondja, hogy ki is Riana, az elf arcán a felismerés látszik átsuhanni és ezt szavai is megerősítik. A törpe biccent, sokan ismerik csak „a vörös nimfa”-ként.
Hát igen, azt már kevesen tudják, hogy Riana akkor a szerelmét áldozva fel ott.
Az egyik fekete sárkánnyal szűrte össze a levet és ennek a vége lett az a csata.
Nagy áldozatot hozott akkor Riana és Raman valahol ezért is nagyra becsülte.
Ő lehet, hogy ezt a döntést nem tudta volna meghozni, pedig igazából nem szerelmes senkibe.
A törpe ugyan nem bántódik meg, de az emlékezés miatt Riana hiánya még inkább előtör belőle.*
- Igen, a hajad színe nagyon hasonlít az övéhez.
*Hagyja jóvá a feltételezést, de ami még inkább, hogy talán még hangszínük is hasonló. Nagy szerencse, hogy a farkas és a kiskölyök afférja.
Raman, ahogy a környező járókelők is, csak szemlélője az eseményeknek. Kicsit távolabb lép a hatalmas állattól, nem szeretné, ha egy vicsorgást ő is kapna.
A mocsári törpe tudja, hogy a gyerekek, nem csak az emberi, a törpe gyerekek is nagyon sokáig veszélyérzet nélkül élnek. Nem tudják, mi az, hogy félelem és azt sem, hogy mitől kellene félniük.
Persze, megijedni meg tudnak, de az más.
A katonák is felfigyelnek a dologra, de mire elindulnának, addigra a farkas is jámbor marad, és az esetleges veszély is megszűnik.
Azért az egyik katona odaszól nekik, ahogy elhaladnak mellettük.*
- Óvatosan az állattal!
*Szerencsére nem bántott senkit. A törpe hallva a vér elfek városáról, maga is sóhajt egyet. Bizony, az nagyon is közel volt mostani otthonához, Lanur tornyához. Onnan ugyan nem kaptak a város védői erősítést, de kaptak a nimfától, meg az elfektől is.*
- Úgy hallottam, voltak túlélők. Egy részük Olassiëba ment, a többiek pedig valahova a Nyugati szegletbe.
*Végül Loara választ ad a törpe kérdésére is. Keres, nem is egy dolgot. Fivérén kívül egy gyilkost is.
Ramanon a sor, hogy felsóhajtson.*
- Sajnos gyilkosokból elég sok van ezen a földön.
*Érti ezt sok mindenre, a háborúra, a sárkányokra, a haramiákra, a bérgyilkosokra és mindenki másra, aki öl.
A palotához közeledve még egy dolog megfordul a fejében. Valahogy meg kell szabadulnia Loarától. Bár lehet, hogy ő is a palotába igyekszik.
Az őrök egészen közel vannak, így Raman végül megszólal.*
- A palotába kell mennem.

-Ezzel csupán az a gond, hogy szinte az összes fajtársamnak vörös a haja. - konstatálom csüggedten. Ramannak nincs túl könnyű dolga. - De ezentúl nyitva tartom a szemem, hátha látom egyszer. - próbálom bátorítani kissé.
Raman csupán szemlélője a kisgyermekes eseményeknek. Jóllehet, nem sok dologban tudna segíteni, hiszen eddig másnak nem is engedte Fernir, hogy rajtam kívül hozzá érjen.
Észre sem vettem a tömegben, hogy a katonák megmozdulnak, már csupán egyikük hangját hallom, ahogy megfedd, ám nincs okom szavait szándékos cukkolásként fogadni, elvégre jogosan aggódnak a népek biztonságáért.
-Mindenképp. - adok gyors választ megnyugtatás képp, s remélem nem fognak itttartózkodásom alatt a sarkamban loholni. Az rendkívül frusztráló volna.
Míg megemlítem, hogy miért jöttem haza, felsóhajtott. Minden valószínűséggel az egész kontinenst megrázta elestünk híre.
-Jó volna valahol meglelni, bár úgy gondoltam, közelebb kezdem a keresését, az egyik álandó vevőjénél, hátha ő tud róla pontos információkat, mivel a testvérbátyám vitte a családi üzletet apánk után. - tájékoztatom Ramant a keresési elképzeléseimről. S amikor megemlítettem, hogy egy gyilkost is keresek, újra sóhajtott.
-Igazad van. És kevés információ hiányában még nehezebb is kézre kerítsem. - hangom is megváltozik kissé az indulattól.
Ahogy közeledünk a palota felé, az őrök is megszaporodnak, polgárból pedig kevesebb van. Lassacskán le kell forduljak, ha emlékeim nem csalnak meg valamerre erre kellett az öregnek laknia. Raman hangja azonban kizökkent a gondolataimból.
-Ó, a palotába? - tekintek rá csodálkozva, s már biztos vagyok benne: fontosabb dologban jár itt ez a törp, mint az bárki hinné róla, aki nem ismeri - Nekem valamerre a közelben kell az egyik utcára forduljak az öreghez, így gondolom elválnak útjaink.

//Hú...semmi baj! Örülök, hogy kicsit jobban vagy!//

*A mocsári törpe nem találkozott túl sok vér elffel eddigi élete folyamán. Nem tudja, hogy mindnek vörös-e a haja, vagy vannak fekete hajúak is közöttük. Raman biztos benne, ha Riana előkerül, ő meg fogja találni.
Csakhogy már több éve nem hallott felőle. Ez okozza az aggodalmát is.
Loara gondolatmenetét hallgatva már tudja a törpe, hogy a nő kereskedő családból származik, ahogy a testvére is. Legalábbis szavai arra utalnak.
Raman viszont a palotába szeretne menni, így aztán a nő megállapítja, hogy nem egy irányba tartanak.
Utóbbi a törpének nem is olyan nagy gond, sokkal nagyobb lenne, ha valahogy le kellene ráznia a vörös hajú tündét.
Így azonban csak szépen elválnak békességben és legalább az az óriási farkas is távol kerül a közeléből.
Igaz, találkozott ő már sárkánnyal is, meg is ölte, de az utóbbi időkben ezzel már egyáltalán nem dicsekszik. Annak a szerencsétlennek a rokonai már az „ajtón dörömbölnek”. A fél Birodalom az ő kezükben van.*
- Akkor tényleg.
*Bizonygatja a törpe is, majd gyorsan hozzáteszi.*
- Én azért örülök, hogy találkoztunk.
*A palota őrein is keresztül kell majd jutnia, és ez lesz talán a legnehezebb dolog. Aztán Onoria előtt már csak oda kell adni a levelet és biztosan mehet is az istenek áldásával. Már alig várja, ez a papírdarab hosszú ideje égeti a mellényét.*
- Remélem, sikerrel jársz, Loara.
*Néz fel a nálánál magasabb nő arcára.*

// Ha már nem akar a karid jönni a palota felé, köszi a játékot! De ha igen, akkor legalább jut a törpének egy is aggódni való még //

-Igyekszem az összes vakfoltot kiiktatni, hogy hamarabb túljussak az akadályokon. - Erős akartam maradni, jelen helyzetben nem engedhettem meg magamnak, hogy elpuhuljak. Az öreggel nehezen értettem mindig is szót, sosem kedvelt, akármikor is tiszteletünket tettük nála a családdal, mintha engem valami kívülállóként kezelt volna, mintha nem tartoznék a köreikbe. Csak, mert inkább a harcászat felé húztam a kereskedelem helyett, vagy egyszerűen nem kedvelt, sosem értettem, s egy idő után már én sem szívleltem a vénséget. De most a bátyám fontosabb volt minden ellenszenvnél, és a környéken nála senki sem tudna pontosabb információkkal szolgálni róla, így félre kell tegyem minden ellenszenvem. Ha ugyan még él a fivérem. Hiszen, amíg nem voltam otthon, lehet, hogy ő már tud valami információt arról a sárkányról, amely elpusztítottam apámat és a kíséretét, az pedig most igencsak jó volna, hisz eggyel kevesebb pikkelyes mászkálna a földön, aki gyűlöli a fajtánkat.
-Én is igen örültem, hogy találkoztunk. - Végignéztem még egyszer a törpén, aki első pillantásra inkább tűnik az ember fiának egy ágról szakadt utazónak a zörgő, hegyes holmijaival, mint annak, ami valójában. Tény s való, hogy fontos dolga van, meglehet, sokunk élete is függhet tán a küldetésétől. Ha magam nem láttam volna, akkor sosem hinném, hogy hasonló előfordulhat, s mégis. Csak rá kell nézni.Sokaktól hallottam már, hogy a törpöket csak önmaguk érdeklik. De eddig nagyon kevésszer láttam ezt az állítást beigazolódni. - Remélem egyszer még találkozhatunk. Egy számunkra szebb jövőben. - mosolygok rá, tényleg szívből remélem, valóban összefúj még bennünket a sors szele.
-Járj te is sikerrel minden küldetésedben, s az istenek oltalmazzanak, Raman! - Tekintek le a törpre, ám hiába alacsonyabb nála, nekem még évek kellenek ahhoz, hogy felérhessek hozzá. - Nekünk most itt le kell forduljunk az útról. - Mutatok a mellettünk nyíló széles utcára, melyen gazdag kúriák pöffeszkednek, s melyek egyikében lakik az a vén ember.

Én nem vagyok katona, csak egy vándor tolvaj, de a történtek után nekem is elmegy a mostanra kicsit összeszedett kedvem a vert sereg látványától, nem, hogy Sadir-nak, aki nem csak a várat veszítette el, hanem bajtársai, a rá bízott népek majdnem mindegyikét.
Őszintén csodálom a kitartásáért és azért, hogy nem roskadt ebbe bele, hanem még mindig céltudatosan tör a maga elé tűzött feladat végrehajtásért. Ám lehet, hogy pont ez tartja benne a lelket?
Azért nagy megkönnyebbülés mégis, hogy már biztonságban lehetünk és megérkeztünk a városba.
A nyakamat tekergetve bámulom az erős falakat, a hatalmas kapukat és főleg azt a gyönyörű fehér tornyot, ami szinte az égbe nyúlik.
Azt hittem a kapitány egyenesen a főpapnőhöz akar menni és ehhez beveti a nevét és rangját, mert akkor biztos egy percet sem késnének elővezetni, de meglep, hogy másként tesz. Ám tudom mikor kell befognom a szám, így egy arcizmom sem rezdül, amikor nem így tesz. Megismertem már annyira utunk során, hogy bízzak abban, tudja mit miért tesz.
Egyébként sem áll az utunkba senki, amin azért csodálkozom, hiszen így a kémeknek is könnyű dolguk van, ha be akarnak jutni, mg akkor is, ha maga a város hemzseg a katonáktól.
Bámészkodásomból a kapitány szavai zökkentenek ki.
Utunk során úgy gondoltam, hogy a városba érve elvállnak útjaink, de most már határozottan kíváncsi lettem mi történt és mik lesznek a fejlemények. Kár lenn pont erről lemaradnom.
- Veled tartok. – bólintottam felé. – Sosem tudhatod, hátha egy ilyen félvérűnek kell megerősíteni téged.

A köszönetre csak megbiccentem a fejem, aztán léptetek Sadit után, hiszen ő ismeri a járást, meg ő tudja, most elsőre hová szándékozik menni, így rangrejtve.
Ha nem mutatkozik be, senki nem is sejtheti, hogy kicsoda, hiszen az elfektől kapott holmik, ruhák, - bár jó minőségűek, - azért annyira nem emelnek ki minket az átutazók közül, hogy felfigyeljenek ránk. ez a kapitány titkolózásának malmára hajtja a vizet.
Egészen addig, míg érdeklődni nem kezd az egyik városi katonánál a várfalon kívül táborozó sereg vezetője iránt.
Bár semmi különös kérés nincs ebben, hihetné azt az őr, hogy kis társaságunk csatlakozni szeretne, de a lábait ezek után gyorsan szedő városi, valamiért rossz érzéseket kelt bennem. Azonban ezt elhessegetem…..bennem minden városi őr rossz érzéseket kelt.
Meghúzom a kantárszárat és Sadir és embere után noszogatom a lovam, akik a fehér torony felé tartanak, ha jól veszem ki az útirányt.
Persze logikus, hogy valami ilyen helyen tartózkodjanak a parancsnokok.
Azonban nem érünk el odáig, mert hirtelen minden irányból őrök állják el az utunkat és egy tiszt cövekel le az élen haladó kapitány előtt, kezét óvatosan a kardján nyugtatva. A csapata felől pedig lándzsák merednek felénk, egyelőre még csak figyelmeztetően, hogy ne kövessünk el ostobaságot.
~ Hát ez szép! A megmentésükre, figyelmeztetésükre rohanunk az életünk kockáztatásával és ez a fogadtatás! ~ nézek körül idegesen.
Azt hiszem itt az ideje, hogy Sadir bevesse nevét és rangját, mert, az előző véleményemmel ellentétben, talán mégis csak ügyelnek a kémekre és nem szeretném, ha annak néznének.
Meglepetésemre a kapitány még mindig nem mutatkozik be, bár legalább a jövetelünk célját elárulja……
- Igen….ő….azaz mi, ezért jöttünk. – bólogatok a lehet legártatlanabb képpel.

Mondhatnám barátságtalan fogadtatásnak, de három idegen, fegyveres férfi, akik épp a város legszebb és valószínűleg legfontosabb építményei felé tartanak, azért kellőképpen fel kelthette az őrparancsnok figyelmét, még ha kissé késve is, de úgy néz ezt hatásosan igyekszik kompenzálni.
Ahogy a kapitányra szegeződnek fenyegetően a lándzsák, az én kezem is megrándul a kardom felé, de még időben megállítom, hiszen ezzel csak rontanák a helyzeten.
Sadir-nál tényleg ott van a levél a tündék vezetőjétől, így ha csak valami nagyon, de nagyon nem tesz nekünk keresztbe, akkor nem lehet baj.
A kapitány jó vezető módjára azonnal átlátja a helyzetet és nyugtatja a kedélyeket és lassan csak előkerül az a pecsétes dokumentum.
A tiszt vet rá egy pillantást, aztán persze megtartva a méltóságát, ad mellénk kísérőket, melyek nem csak vezetni, hanem szemmel tartani is hivatottak lesznek. Ő maga meg megy a dolgára.
Nem gondolom, hogy ezt még tovább kéne kommentálni, de azért egy elégedett halvány mosolyt megengedek magamnak. Ritkán sikerül ilyen jól a városi őrökkel való találkozóm.
Csalódott pillantást vetek a toronyra, ahogy elkanyarodunk tőle, de hát a palota se sokkal marad le látványban, ahová végül utunk végállomása vezet.
Nem szívesen válok meg a fegyvereimtől, amikor bekísérnek minket.
- Aztán minden meglegyen ám, mikor visszajövök! – szólok a katonára, aki elveszi tőlem, mert egy cseppet sem bízom benne, lehet köztük is enyves kezű, nem igaz?
Mivel már e kis közjáték közben Sadir és Filion már beljebb sétált, sietek felzárkózni mögöttük, d eközben a palota értékeit is megcsodálni.
Ilyen főúri épületben még sosem voltam, kisebbekben igen, de ott is legtöbbször éjjel, sötétben, így megcsodálni ritkán tudtam őket.

Bámészkodva követem az elől haladó cselédet és Sadirt, miközben egyik termet hagyjuk el a másik után. Nehéz betelni a látnivalókkal, csak az vonja el a figyelmemet, amikor előttünk átvágó vagy éppen kis csoportokban beszélgető emberek mellett haladunk el.
Bár nem vagyok a mágia nagy mestere, érezni érzékelem, ha valakinek ilyen képessége van, így tudom, hogy mágusokkal van dolgunk, akik közül azért nem egy visel láthatóan friss sérüléseket. Nem nehéz kitalálni, hogy ők is a csatából jöhettek és nem tűnnek túl vidámnak.
A szolga és az őrök is sietős iramot diktálnak, így nem nagyon van lehetőségem elcsípni semmi érdekeset a beszélgetésükből és a palota tekintélyes méreteit is csak nagy vonalakban mérhetem fel.
Aztán megérkezünk egy méretes ajtóhoz, amit őrök vigyáznak és nekünk várakoznunk kell.
Azért megdobban a szívem a mellkasomban, amikor az ismét felbukkanó strázsa közli, hogy a főpapnő fogad minket. Sosem láttam még, de hatalmáról már hallottam és most szemtől szemben állhatok vele, én a jelentéktelen, félvér tolvaj.
A kapitány sarkában lépek a terembe és fürkész tekintetem igyekszik minden és mindenkit felmérni, felkutatni. Gondolom a főpapnőt nem lesz nehéz felismerni, biztosan fenséges a megjelenése.
Közben eszembe jut, hogy remélem nem tud olvasni a gondolatokban és inkább próbálok valami közömbösre koncentrálni……mondjuk milyen szép az az ékszer ott……..

A kíváncsiság mellett azért van bennem jócskán feszültség is, hiszen ennyi mágussal és katonával, fürkész tekintetű őrrel soha életemben nem óhajtottam közelebbi ismeretséget kötni, mint amivel itt a főpapnőhöz vezető sétánk során találkoztam.
Aztán nyílik az ajtó és bár önkéntelenül körbepásztáz a tekintetem, de rögtön meg is állapodik a fehér ruhában felemelkedő, tiszteletet parancsoló női alakra, mert tévedhetetlenül tudom, hogy ő lesz Onoria főpapnő.
Itt csak három mágus van vele, de el tudom képzelni, hogy rendjükben ők a leghatalmasabbak és valószínűleg egy legyintéssel el tudnának intézni, ha szükségét éreznék.
Meglepődve nézek Sadir-ra a hozzá intézett szavakra, mert nem tudtam, hogy ismerik egymást, de időben észbe kapok és gyorsan, elf könnyedséggel meghajolok én is követve társaimat, míg a kapitány válaszol és átnyújtja az elf vezértől kapott levelet.
Azért átfut a gondolataimon, hogy ez tényleg egy érdekes kis elf követség, amiben csak én képviselem a fajt, bár én is csak félig, a főpapnő biztosan nem minket várt a bejelentés alapján, ez röpke időre meg is jelent az arcán.
- Üdvözlet a főpapnőnek sé a sereg vezetőjének! – köszöntöm a magam részéről is, bár ennyiben is óhajtom korlátozni a szerepem, hiszen én csak kísérő vagyok itt.