A város

//Mese: Véráztatta föld -   //

A késlekedés idő, amely ahhoz szükséges, hogy helyére tehessem gondolataimat. Pedig ideje lenne kimászni abból a kulimázból, amibe önszántamból másztam bele. Még meglehet, hogy az elsuhanó kék árny intő jele annak, hogy nem bújhatok ki az idők végezetéig a felelősség alól, elhárítva a következményeket is. Tanúbizonyságát kellene adnom a hűségemnek!
Kelletlen arccal, a jókedv legcsekélyebb jele nélkül indultam neki az előttem álló mocskos forgatagnak. A hétmérföldes lépések gyorsaságában bízva szándékozom haladni, több némi fedezéket nyújtó helyen megállva egy-egy pillanatra. Kerülöm a harcot, amennyiire csak lehet és ez hagy is némi keserű ízt a számban. Kiélhetném a vágyaimat, még csak vigyáznom sem kéne kit, vagy mit érnek karmaim. Ehelyett rést keresek, jobbára a fal melletti biztonságosabbnak tűnő „folyosókat” részesítve előnyben, hogy az orkok és emberek alkotta viaskodó tömeg mögé kerüljek. Feladva annak a lehetőségét, hogy a magasból, végre sárkányként tegyek eleget a parancsnak. Esélyem, csekély is csak akkor van, ha szándékom szerint a menekülök útját követve, azok között, mint segítőjük találok rá. Mert úgy éreztem, inkább menti a menthetőt, minthogy beállna erősítve a harcolók vonalát, ahol talán kilétét sem őrizhetné meg sokáig. S mit ismeretes, nem biztos, hogy hálával fogadják a sárkány segítséget.
Egy megálló alkalmával, az addigi legalkalmasabbnak ítéltnél. Némi ügyeskedéssel, levetem a kabátom, sebtében összetekerve keresztbe vetem a hátamon, úgy igazítva, hogy úti batyum fölé kerüljön, aztán rögzítem. Védtelennek éreztem a hátam. Így legalább adtam magamnak még egy kis esélyt, hogy a becsomagolt kard és vastagra hajtott bőr, ha nem is egészében, de felfogja az esetleges csapásokat, nyilakat.
Ha sikerül átvergődni a romok és viaskodók között, nincs különösebben más tervem, mint követni azokat, akik menekülnek és figyelni azokat a jegyeket, amikről van esélyem felismerni közöttük a nőstényt. Aztán... aztán jöhet a dolog jóval nehezebb része, mert azon a hozzáálláson nem áll szándékomban változtatni, hogy nem akarom megölni. Hol ott tudatában vagyok annak, hogy az ő szándékai hamarabb változhatnak és ezzel együtt terelheti más irányba a sajátomat. Ez azonban messze a jövő zenéje.
Szakítok időt az égre is, még a rohanástól mélyebb lélegzettel. A suhanásban elmosódó tájból, a röpke megállók alatt, ha nem is a teljes eseménysort, de jó néhány kellemetlen jelenetet volt szerencsém látni. Kővé vált, emberek és fattyak, az égből lezúduló sárkánylehelet, hogy csak párat említsek.

//Mese: Véráztatta földek//

Néhány szusszanásnyi levegő vételéig szándékoztam csak megállni, de, ahogy körbepillantva eljutott tudatomig a látottak jelentősége. Hát hagytam, hogy a fal hűvöse segítsen apasztani a rosszindulat apránként cselekvésbe forduló mozdulatainak jelentőségét. Nem erre adtak parancsot! A messzeség nem lenne akadály, a meglepetés ereje talán sikerrel jutalmazná a tettemet. De még mindig nem erre szól a parancs! Hogy a fösvény ugyan úgy megtapasztalja azt a szenvedést, amit a már az utca kövén heverők átéltek, mert bár nem tudom ki bujkál gazdagságának hamis védelme mögött, jobban rászolgálna.
Elvonom tekintetem a díszes kastélyról, meghagyva a magában hatalmat nem dédelgető átkot, csak szavak: bár nyelné el a tűz az egészet! Ügyelve lépteimre és arra, hogy amennyire lehet észrevétlen maradhassak, más utat kerestem szídva magam, hogy milyen engedelmesé váltam. Ezzel emlékezve arra, hogy eleget kell tennem egyfajta látszatnak és meg kell felelnem saját elveimnek. Ami nehéz lesz, mert egyikből sem akarok engedni, egyikből sem engedhetek. Mindeközben kutató pillantással igyekeztem rátalálni arra az utcára, vagy sikátorra, ami közelebb visz a helyhez, ahol a nőstényt sejtésem alapján megtalálhatom.
Hogy óvatlanul léptem volna elő a következő saroknál? Nehéz lenne meghúzni a határt igen és nem között, senki sem lehet mindig elégé észrevétlen és nem kerülheti el a harcot. Ez a szándékom viszont továbbra is fennáll. A legkevesebb erőt elpazarolni, mert amibe belevágtam, az fogja felemészteni a legtöbbet. Nincs megtorpanás mozdulataimban, a legkevesebb észlelhetőséggel csökkentem csak a tempóm. Szemlátomást nem szül bennem érzelmeket a földre omló katona látványa és a sötét elfé jelentőségének sem adok túl nagy hangsúlyt. Pillantásom felméri alakját, sejtéseknek engedve táptalajt adni, hogy később segíthessenek. Nem vagyok elbizakodott. Számára én lehetek ellenség, de ha barát nem is, e pillanatban inkább állunk -vélhetően- egy oldalon. A nem túl érdeklődő ábrázatom lassan életre kell, a remény könnyedsége csak átsuhan rajta, hogy a kárörvendők lelkes molyosával kísérve felhasználjam a kínálkozó lehetőséget.
- Egy sarokkal odébb pompázatos hely várja a pusztulását. - elszabadult gondolat, érdekes, még kellemesen kérő hangon szólalva. Talán ennek helyére költözött az a szó, amely védelmet adhat egy varázslat ellen a kellő pillanatban, az a terv, amivel megóvhatom az életemet, ha még is csak véremet és azzal életemet szándékozna elvenni.

//Mese: Véráztatta földek -   nem tudtam dönteni//

A sorsom felől hamarosan döntés születik, ez az érzés azonban olyan észrevétlen, lehelet könnyedséggel adja át a meglepetésnek a helyét, hogy igazán meglepődni sincs időm. Megértett, ha nem is jelentős erejű, de megnyugtatólag hat rám a megérzés. Nem engedhetem meg, hogy a kísértés kiüljön az arcomra, mert a szavai sokféle lehetőséget rejtenek. Hagyhatom fellélegezni a megzabolázott szörnyeteget és így lehull az a frusztrált lepel is rólam, aminek igazán zavarónak tartom létét. Lerázhatom egy időre a parancs kötötte láncokat. Mert, miért is ne lehetne az áruló nőstény ott, ahol rengeteg lehet a halott érme és szépségével delejező drágakő? Nem ő lenne az első sárkány, aki élő helyett, ilyen semmirekellő holmik iránt érez olthatatlan vágyat, őrjítő birtoklási kényszert.  
Segély kérően emelem a tekintetem az égre. Az utolsó felvetett gondolat valótlansága legalább oly annyira bizonyos, hogy két lábbal a földön állok. Ha rabja a gazdagságnak nem bújt volna egy egyszerű városőr puritán páncéljába és nem megállítani próbált volna minket, hanem álszenten, a legjobb lehetőséget kivárva orvul gyilkolni. Az ég viszont nincs segítségemre a választásban, bár sosem vetemednék ilyen kívánságra, de élegyetlen bajbajutott fajtárs miatt felrúgnék mindenféle kötelezettséget, utasítást. Ezzel pedig nem kéne döntenem felrúgjam-e az elveimet, még az előtt, hogy kiderítettem volna, mennyire is tudok hű lenni hozzá.
- Várj! - elég hírtelen, ahogy utána fordulok, de talán nem veszi zokon ezt a hamariságot a sötét elf. Ha még is, hát azért nem szándékoztam magam kiszolgáltatni és ezért a korábban kigondolt varázslat életre is kél.  Ám, ha lehetőség adott akkor ki bököm, miért is kérem türelmét. - A városőrök páncélját hordó, barnahajú elffel nem találkoztál véletlenül? ..Nőstény...- sietve teszem hozzá a nem elhanyagolható részletét az igen széles körben azonosságot hordozó leírásnak.  Szidhatom magam, de talán majd később, most várok, kapok e valamiféle támpontot. Éljek e a könnyebbnek gondolt útnak, vagy merjem vállalni a meglehetősen változatos veszélyt ígérő kutatást.(?)

//Mese: Véráztatta földek //

Sejtetem! Ez a lehangoló és egyben semmitmondó gondolat suhan át az arcomon, nem sajnálom a lemondó száj elhúzást és az éppen csak biccentésnek beillő bólogatást sem. Csak a sóhaj, csak az hiányzik. De spóroljunk, hogy a kelletlenségnek még legyen miből kifejezni magát később, mert most arra nem vetemedhetek, hogy teljes egészében a világ elé tárjam a nyűgömet. Mert nyűg a parancsnak, legalább látszatra eleget tenni és nyűg újra meg újra nekirugaszkodni, hogy a szembejövővel vállvetve kellene küzdenem, vagy csak engedve a legelemibb ösztönnek egyszerűen át kéne harapni a torkát. Mélyebben meghajtom a fejem és közben megteszek egy fél lépést hátra, hogy a mozdulatot nem elsietve, de dinamikáját kihasználva hátat fordítsak az elfnek. Bármennyire vonz is a lehetőség, hogy úgymond ellenszegüljek a parancsnak, távozási szándékom nyíltsága elég egyértelmű a téren, hogy ezzel a lehetőséggel nem élek. Legalább is addig, amíg legalább egy hajszálnyi bizonyítékhoz nem jutok, hogy ... hogy a két faj társ még életben van? Életben és életben is hagyják el a várost. Ez már csak egy titkos kívánság, mely megbújik szívem mélyén, míg elmémnek meghagyja a lehetőséget, hogy minden meglévő érzékemmel a környezetre figyeljek. Még is ki tudja!? Ahogy én képes vagyok egy teljes fordulatot tenni, úgy a sötét elf is dönthet úgy, hogy elsietett megszokott szóhasználat ellenére jobbnak véli, ha egy simabőrűvel még is kevesebb mászkál a városban. Talán nem ér váratlanul a támadása. Váratlanul ér viszont valami más. Végigfut talpam alatt a hullám, egyértelművé téve, hogy valami hatalmas csapódott, vagy omlott a földre. Ezek az emberi lábbelik messze nem nyújtanak olyan érzékenységet, mint párnázott mancsaim. Valamit valamiért, igaz? Lépteimet sietősebbre veszem, a zegzugos utcák, a meggyötört házak maradványai nem a magam fajta járatlan idegent segítik. Egy időre még meg is állok, ügyelve, hogy alkalmi pihenőm elrejthessen, legalább annyi időre, míg elmormolom a "jellegtelen" nevet hordó igézetet. Kockázat, de itt az ideje, hogy vállaljak is valamit. Ez most annyiban válhat hátrányommá, hogy elfedem mindazt, ami sárkány létemből átszivárog ezen az emberszerű bábun. Így elsőre, talán másodig alapos szemrevételezése is annak érezhetnek, aminek látszom, legalább is egy ideig. Amint ezzel végeztem, kellő sikert elérve, tovább már nem késlekedem és kis szerencsével végre feltűnik a Főnix templom egy részlete, amitől kis segítséget reméltem. Reméltem, de egyelőre nem részesültem benne. Csak felületesen figyeltem meg még kora reggel, így, hogy melyik pontján vagyok, egyelőre rejtély és ha most bátran, valamelyik még ép ház tetejére merészkednék biztosan előrébb jutni. Az égen azonban van éppen elég vadászó pillantás és ahhoz, hogy azok kis eséllyel figyelmen kívül hagyjanak, magam mögött kéne hagynom ezt az alakot. Egyelőre még előnyösnek érzem így folytatni.

//Mese: Véráztatta földek//

Hogy bánom e azt, hogy az égi út helyett ezt választottam? Igen. Legalább is, kezdem érezni a kiéleződő hátrányokat. Nem a menekülők miatt, bár meglehet bennem is elsőre azt látnak annak ellenére is, hogy nem lóhalálában keresem a templomot. Nincs okom sietni, vagy is, ezzel hitegetem magam. Miközben látom és hallom minden egyes borzalmát a támadásnak, bármilyen kínhalál is sikít közel s távol, valamiért nem képes egészen mélyen megérinteni. Nem kőből van a szívem és messze nem az eroniai fagyok uralják a lelkemet, egyszerűen csak ... csak közömbös vagyok. Az, hogy ez a felismerés kesernyés ízt hagy a számban, el nem vegyülve a felkavart por és a hőtől sötéten tekergő füst egyvelegével. Ezt hívják, hívhatják a bölcsebbek, erkölcsükben szilárdak és érzelmileg gazdagok, reménynek. Talán. És talán ez sarkal arra, hogy ez úttal nem sunnyogjak el hamis menekültként a menekültek között, de csak egyetlen egyszer szólalok meg. Egyetlen ajánlást, vajmi sikerrel kecsegtető lehetőséget hangoztatva: a templom sírhely lesz, ha nem lehet onnét elmenekülni, keressenek menedéket a kazamatákban, vagy a csempészek járatain át utat a nagy falon túlra. Annak azonban már nem érzem szükségét, hogy győzködésre adjam a fejem és ösztönöm szerint, nem pedig a csordaszellem uralma alatt haladok, avagy éppen nem, a tömeggel.
Az eddig járt út a maga sajátos tanulságával együtt is könnyű volt. Mintha igyekezett volna elhitetni, mehet ez ennyire könnyen, hogy az idegen környezetben lehetek annyira ügyes és élvezhetem Ritalea kegyét is, hogy végül elbizakodottságomban a vesztembe rohanjak. Egyikbe sem szándékoztam belelépni. Ezért nem kerestem a magaslatokat és nem feltétlenül választottam a járható utcákat, sikátorokat, vállalva ezzel azt, hogy a törmelékeken át veszélyesebb, hogy a megroggyant házfalaknak elég egy porszemnyi megingás és maga alá temet, akárcsak egy lavina. Arról nem is beszélve, amivel nem szívesen ismerkedtem volna meg közelebbről.
Nem láttam és igazából nem is igen hallottam, ami a jöttére figyelmeztetett volna, az alaposan tévútra vitt. Nem hatalmas szárnyak kavarták meg a levegőt, de abból is akadt a közelben, hanem az a fura hang, amit ez eddig nem hallhattam. Ha nem csúszik meg lábam a repedt cserepek között, most bizonyára szégyenkezve állhatnék ősim előtt, legalább egy fejjel alacsonyabban. Az óvatlan fejem megmaradt, cserébe felhorzsoltam mindkét térdem és valami mély barázdát húzott az alkarom külső vonalát, felkarcolva bal tenyeremet is, ahogy támasztékot kerestem. Ezt a lényt nevezik hát sárkány fattyaknak? Persze, bármennyire tagadnám a tényt, hogy cseppet sem érdekel még is milyen módon és miből gyúrták ezt és számos társát, nagyon is piszkálja a fantáziámat. Erre azonban nincs idő és értelmét sem igazán látom annak, hogy majd egy rögtönzött csevejbe kezdve elenged, ahogy azt tette a mielőbb a sötét elf. Az hiszem egyik legfőbb tulajdonságát tudom és éppen ezért nem szándékozom túl közel engedni, nem hogy esetleg együtt kővé válni. Ha már kő, akkor markolok is sebtében az alattam kifogyhatatlan muníciót ígérő törmelékből és elégséges irányzékkal a fattyú felé hajítottam, miközben elhangzott három baljós dallamú sárkányszó. A kiválasztott ige a kő és agyag keberékén nyugszik és ha sikeresen eléri legalább néhány, akkor jelen természetüktő távolálló módon, nyúlós, ragacsos anyagként megelehetős gyorsasággal borítja be a testet, hogy bármely nyiláson utat találva a bensejébe is utat találjon, hogy az utolsónak adott parancs szerint visszanyerje szilárdságát. De nem alapozok erre az egy igére, ujjaim között feldereng a fény, hogy azt ismét támadásra fordítsam, noha az még eldöntendő, milyen formába öltöm a benne levő, olykor végzetes erőt.

//Mese: Véráztatta földek //

Jártam már a városban és azt is tudtam, hogy hol található a Főtéren a Templom, ám hogy hány és milyen erős mágus védelmezi, arról halvány fogalmam sem volt, így nagyon bíztam benne, hogy Delilah információi helyesek és azt is, hogy a mágus még életben van.
Filnoren és a sárkányok hirtelen és nyilvánvalóan alaposan megtervezett támadása arra mutatott, hogy azokat a pontokat vették célba, ahol nagyobb ellenállásra lehetett számítani. Még a Vén Kujonról sem feledkeztek el, ahol akadhatott egy-két meglepetés számukra, ahogy a példa is mutatta. Na nem magamra gondoltam, hanem Kainra……
A Főtérre vezető utat már nem kell a lány tudására bíznom, azt én is megtalálom, különben is úgy látszott, hogy csak többszöri kerülővel juthatunk oda, mivel az egész város támadás alatt áll és arra is rá kellett jönnöm, hogy az orkok sem maradtak ki a buliból, sőt már a városba is bejutottak. Még jó, hogy időben be tudtam rántani Delilaht egy betört kapun a fal mögé, mikor vagy két tucat agyaras elcsörtetett előttünk.
- Bízd rám magad, nem lesz semmi baj. Odajutunk.
Ez az erős város most romokban hevert, mindenhol élet-halál harcot vívtak, úgy véltem a szervezett védekezés már elbukott, de, mint tolvaj abban előnyöm volt, hogy rejtekhely akadt bőven és a véremben volt a láthatatlanság.
Lassan, óvatosan közelítettem meg a Főteret, ami szintén nem volt üres és a Templom még állt, még ha kissé viharverten is. A mágia villanásai szaporán villantak fel, így legalább biztos volt, hogy még tartja magát, de nem lesz könnyű bejutni oda.

//Mese: Véráztatta földek - Alamaise, Aegaqien, Frikk//

Őszintén nem tudom mi lett volna akkor, ha futnunk kell. Az én mágia által nyert erőm már a múlté és a harcok is lefárasztottak, Delilah, pedig képtelen lenne bicegésnél nagyobb tempót diktálni, már ez is annyira megterheli, hogy a szenvedés vonala már el sem hagyja az arcát. De becsületére legyen mondva, szó nélkül tűr. Igaz sok választása nincs, a város már sehol sem biztonságos, mindenhol a rombolás, a tűz és a halál nyomai látszanak és hallatszanak. Talán még a templom biztonságos lehet.
Mondjuk amúgy sem haladhatunk gyorsan, hiszen állandóan résen kell lennünk. Bár látszik az ellenállás, de sajnos a városban már bárhol lehet orkokba, fattyakba és más rémségekbe botlani.
És most már majdnem a siker kapujában……itt áll előttünk egy akadály, amin át kell vergődnünk és mivel városi katonák tetemei fekszenek előttünk, a túloldalon ott lesz az ellenség……
Gyanúsan halványodik el az ég, ami a füst ellenére is eddig adott elég fényt, de most mintha valami fokozatosan eltakarná…….Megborzongok a rám telepedő rossz előérzettől, mert ez nem is Filnoren….
- Át kell másznunk ezen, ha nem akarunk kerülni. – szóltam a most a falnak támaszkodó Delilah-hoz. – Én megyek előre, mert talán harcolni kell a túloldalon. Csak, ha szólok, akkor gyere. – indítottam el a lányt, de mikor a barikádhoz értünk én másztam meg elsőnek, segítségül hívva a mágiámat, amivel könnyebbé tettem az utam. A kezemben tartottam a kardomat, készen rá, hogy használjam is, ha kell.

//Mese: Véráztatta földek//

Nem állíthatom teljes igazsággal, de egy rács mögött nevelkedett szerzet hamar ráérez az arra, hogy a hangoknak szerepe van, hogy ordítás és ordítás között mekkora különbség van. Most, aligha tagadhatnám, hogy elégedettség serkenti, azt a gyenge kis görbét a szám sarkában. Mert a támadásom sikeres volt? Ahogy a levegőbe kap nem igazán van módom arra, hogy tüzetesen felmérjem, mekkora kárt is okoztam benne. Mert okoztam, ebben biztos lehetek és minthogy kezdettől fogva nem számoltam teljes sikerrel, a bosszúját első körben nem mással szándékozom késleltetni, mint a tenyeremen feltűnő éj vörös kis gömbbel. Nem nagyobb egy borsószemnél, de ez éppen csak egy pillanattal a feltűnése utánig marad így. A fény, ami felszabadul a parányi tárolóból, nappali világosságot teremt és semmi többet. Kettő, talán három nyugodt lélegzetvételnyi ideig ütve lyukat az éjszaka sötét szőttesén és uralkodva a közeli tűzfészkek fényén. Ennyi a biztos idő, amit számolni merek a további cselekvésre. Talán elvakítottam, egészen, vagy részlegesen az mindjárt kiderül, ahogy az is, okozott e egyéb kárt benne a tiszta, Napból gyűjtött fény. Napsárkány volnék, kedvelem a fény hatalmát és elmém, ha csak játszik is velem, arra sarkal, hogy azt használjam. A lényre nézve, még ha a különbség is jelentős, akkor is felrémlik bennem azon nemes épületek képe, amelyeknek ékeként vízköpők rémisztgetik, jobbára a babonás tolvajokat és a szellemeket.
Szelíd megvalósulását a fénynek, azonban, más formában kívánom tovább használni. A kapuőröktől való megszabadulásra használt varázslat testvéréhez nyúlok, vékony tűt készítve, hogy azon nyomban a fatty irányába hajítsam, törzse helyet egyenesen koponyáját célozva. A korábbi szinte ártalmatlan jelenség, most a gyilkolás nyilvánvaló szándékával, várhatóan keresztüljut vason, kövön, fán, csonton és kis szerencsével azon, amit a csontkupola őriz. Olyan kárt okozva a sérülékeny szövetben, ami elég ahhoz, hogy megtérjen Dremerhez.
Annyira azonban nem bízom a célzási képességemben, hogy teljesen védtelenül várjam a végkimenetelt. A lassan tovatűnő világosság még gyengéden megremegteti a felvont védelmet. Pajzsnak nem lehetne nevezni, mert nem arra találták ki, hogy fizikai vagy mágikus támadást visszaverjen, csupán megakassza azt, késleltetve a sikert és elősegítve egy újabb védekezési mód kivitelezését. Ami ez esetben egy lehetőség szerint gyors és elesés mentes kitérés lenne, hogy mielőtt még teljes stabilitást megszerezném egy újabb, igen-igen poros igét húzzak ellő elmém mélyéről. Ez nem más, mint egy komisz dermesztő átok, régen gyakran éltem vele, régen és ezért csak újabb fohásszal várom, hogy elégséges e. Semmi köze a hideghez, de megátkozott pillanatokon belül elveszti a teste feletti uralmat, kiszolgáltatottá válva egy igen rövid ideig. A várható közelségnek köszönhetően pedig, így alkalmam nyílhat, hogy ez úttal pontos célt és egyben véget érjen ez a küzdelem.