A város

// Mese: Véráztatta földek //

A bogár felém kaffog de kevés sikerrel. Ami még bosszantóbb mindenki más kapkod és nem követi az utasításaimat, Na meg félnek, mintha veszélyben lennének. Vagy csak én vagyok eszement és nem érzem a veszélyét az új ellenfelemnek. Ez utóbbi lehet a valós, de sürgősebb dolgom is van mint egy túlméretezett páncélos döggel izmolni. Ha egyedül lennék már vacsoráznék belőle, de most embert kell játszanom, erre van a katonáknak szüksége.
- Minden fölös támadás álljon le, csak az utasításom szerint támadjatok. Akkor hamar végzünk a döggel, és minimális lesz a veszteségünk is.
A rovar rám utazik egyelőre, de nem is eresztem el hogy a körülöttem lebzselő gyengéket támadja meg. A csáprágója felé támadok, kezdetnek hogy továbbra is én legyek a célpontja.
- A lándzsások készüljenek, amint jelzek rövid támadásokkal fedezik a két oldalra helyezett kardos embereinket, akik a lábak ízületeit próbálják meg eltalálni. Tekintve hogy ott a leg gyengébb a dög.
Az első tényleges kör valószínűleg nem lesz sikeres, bár reménykedek benne. A második körre már durvábban kell fellépnem, de az még odébb van éljük túl az első kört. Persze ha a rovar ki is védi és gyengébb ellenfelet keres magának, a két szellemkardból, ostort csinálok és a csáprágóinál fordítom vissza magam felé.

// Mese: Véráztatta földek //

Kihátrálok. Tűnjön bárminek is a többi sárkány szemében, bár a távolodó mozdulatok alatt van lehetőség egy rövid szemlére és e szerint mindenkinek van jobb dolga nálam. Eszét nem vesztett, gyilkos mámort űző lényem megtorpan, érzem, miként sunja le füleit megadóan. Arra a munkára fogom, amiből támpontot remélek, választ miként haladjak tovább. Adott egy bizonyos pontig: ölni; mindent és mindenkit elpusztítani, aki nem köthető e múltba vesző alapjain nyugvó megtorláshoz. A gondolatra a vér íze a számban szinte megsavanyodik, elrontva a régi, nosztalgián évődő akarat kedvét, csorbítja erejét is, amivel visszahúzna öldökölni. Mert nem tágít a vágy. Régi felismerés bújik új köntösbe: bármennyire taposom és rejtem el a múlt dühödt gyűlöletét, örök, kínzó kísértés marad, amin enyhít, de eltörölni képtelen a megélt törődés. Mert alapvető vágyam, mind a kettő.
Kék köpeny újjáéleszti a tüzet, annak mohó lángjai pedig falnak és falnak, hogy elnyeljenek amit csak érnek. Mi tagadás, a látványt élvezve ott tenyéssz szám sarkában a szánalmat nem ismerő, csak a mások kárán örömködő mosoly. Van ott némi rosszallás is, ami a kék hímnek szól. De nem most bújt ki a tojásból, tudnia kell, hogy mit és meddig bír, hiszen a sebei még nem gyógyulhattak be rendesen. És ott a két fehér. Meddig tarthatja magát a templom? Hiszen serényen, erőt és számomra idegen odaadással ostromolják. Vajon, mikor tér vissza a mágus? Az, akinek varázslatának áldatlan hatásait most is viselem, mintha muszáj lenne, mert még most sem érzem a késztetést, hogy több figyelmet szenteljek a sebnek.
Pillanatnyi gondolatok ezek, amelyek csak érdekességük okán élveznek nagyobb figyelmet, a többi meg. A többi sarkal arra, hogy az utolsónak szánt lépés más feladathoz szolgáljon alapul. Mert a magasba szándékozom lökni magam, hogy néhány szárnycsapással elegendő magasságba jutva lecsaphassak. Nem vezérel telhetetlenség, csak egyet szeretnék elragadni a még talán szédelgők közül, hátsó mancsaim egyikét használva, óvatoskodás nélkül. Hogy aztán bőven a templom fölé érjek és ott olyan helyet keresse, leljek, ahol a szabad földre zuhanhat. Kivívhatok haragot és okozhatok figyelmetlenséget. Így, ha ilyen helyre akadok, hát elengedem a foglyom és szükség esetén, amennyiben van olyan elszánt és megkapaszkodna, hát teszek azért, hogy biztosan elengedjen. Mindezt azért, hogy életre hívhassam a fürkész mágiák egyik alapvető varázsát. Azt, amelyik a meglévő hullámok nyomán képes rést, gyenge pontot találni a védelmi vonalakon, pajzsokon. Talán fölösleges. Talán elég lenne a két hóföldi által keltett erő. Talán... talán még én sem tudom, mit is akarok kezdeni az esetleges tudással és csak egy újabb talán, de messze nem az utolsó.
Ott terpeszkedik és duzzad a már nem is olyan távoli vihar. Jön. Közelít, akárcsak egy tiszta fenyegetés és ennek nyomán egyre inkább érzem úgy, hogy azaz erő nem csak a várost hamvasztaná el simabőrű lakóival, hanem mindenkit, élőt s holtat, akit csak itt talál.

//Mese: Véráztatta földek //

Némi izgatottság vibrál végig a gerincem mentén. De nem a repülés varászát értékelni nem tudó hangja kelti bennem ezt a várakozással teli érzést, hanem az, hogy esetleg a latolgatott és a még sorra nem vett "talánok" közül találok egy biztosak. Pórias öröm ez, amiben erőssége is rejlik.És! Hiába erős, szertefoszlik, ahogy egyszerűen megszűnik a fület irritáló hang. Ennyi? Tényleg csak ennyi? A varázslat él, adnak elég támpontot a többiek támadásai is, de többet reméltem és remélek is. Hátha?
Aztán. Aztán előbb érzem meg a borzongató, szikrákat nem hányó bizsergést, mint az általa keltett hatást. Mert ugyan az. Ugyan az lapul mögötte! Nevet fel bennem kelletlenül, éhes mohósággal, valamiféle kéjes vadállat. Megjelent az is, akinek köszönhetően megannyi pikkelyem felhasadt és most újabb próbát tesz velem. Pontosabban, ellenem. Vártam volna? Mh, igen. Jelentősége immáron már csekély annak, hogy azt vártam volna, hogy védelemre fordítja minden erejét, olyanra, ami messze viheti azokat, akik e falak mögött védelmet remélnek. Egy kósza gondolat, kárörvendő féle, azt hajtja, ha az a vihar nem áll meg, már csak isteni segítség adhat elegendő oltalmat. Ők azonban... hallgatnak, ahogy ígérték.(?)
Minden érzékem óvatosságra int. Ennek ellenére, a megjelenő grimaszvicsor mögött sorban álló kívánságcsokor hajt előre. Mi utálatosabb van a kétszínű emberi lényeknél? Mi lehetne más, mint azok, akiknek kezében ott lapul a tiszta erő. Az erő jogán pedig, a mindent megtehetnek érzés már jogot is formál a cselekedeteikhez és hiába buzgólkodik az intés, hogy nem mindegyik ilyen, sőt.. Ó, persze-persze, én sem igazán különbözöm tőlük. Miért lenne így, hiszen ezt is egy nagy hatalmú mágus verte majdnem szó szerint a fejembe és bár lehet az, aki immáron másodjára csíp meg, nem ilyen. Ám, ez kevéssé számít.
Számít viszont a szárnyaimban egyre terjedő tompaság, maga az érzés, amit kivált, nem annyira ismeretlen, noha elmondható, hogy teljesen új. Lám-lám, igyekszik arra a sorsra kárhoztatni, amit én adtam a mielőbb. Esetlenséggel bukom a föld felé. Akarattal és a nélkül is cselekszik a testem, minthogy míg lehet magam mellé húzzam a mind nehezebbé váló szárnyaimat. Ha sikerül, azzal egyszerűbbé válik a helyzetem, ha nem, hát kénytelen leszek minden egyes izmomat csatasorba állítva kemény, küzdelmes munkába fogni. Valamivel több, mint öt évtizedig jól megvoltam szárnyak nélkül és most, hogy már vannak, meg amúgy is, melyik sárkány nem készül fel arra, hogy elsődlegesen a repülés képességétől fosztja meg az ellenfele? Lefelé haladva testem körül megélednek a levegő áramlatai, természetes módon, hiszen vérörökség ez, amely ugyan kikopik a kor előrehaladtával, de még nem vagyok olyan idős. Még élhetek a sárkánykígyók hagyatékával. A lendület adott, a magasság egy olyan gyorsan változó tényező, amivel sosem lehet biztosra számolni, mert ezt érezni kell! Gyenge hullámot vet gerincem, miközben az utolsó, mímelt kétségbeesett mozdulatot megteszem a levegőben maradás érdekében. Aztán már nincs más dolgom, mint meglovagolni a megerősödő hullámokat, lekövetve mozgásukat és bár ezt messze nem olyan kecsességgel teszem, mint azt teszik az említett sárkányok. Az a fontos, hogy ezzel elkerülhetem, hogy tehetetlen kavicsként érjek földet.
A biztonság, amúgy is csak egy csalfa ámítás és a földön még kevésbé élvezhetem azt, erre bizonyosság mindaz, amit megpillanthattam. Ezúttal, a Bújkáló, társakat is hozott. A mozgásom kevésbé lekövethető, ám egyértelműen lefelé mutat, mielőtt azonban túl közel kerülnél fényes jelenséggel igyekszem szolgálni. Egy rész, meglehetősen nagy sárkánylehellet, amit nagyhírtelen visszafogtam, hogy a varázslatnak engedelmeskedve elterüljön, mint a tó feszínén keletkező gyűrűk egy belepottyant kő után. A harmadrész pedig ezúttal a saját méregem, ami jól viseli a forróságot és bár halálos mivoltát nagyjából leveszti, nem marad kellemetlen hatások nélkül. A szem vékony rétegére hulva, belélegezve, maró viszketést, olykor bevérzést okoz, ép bőrfelületen kevéssé okoz kellemetlen hatást, legalább is, eddig tet kísérleteim ezt bizonyítják. A korábbi sajnálkozó megállípításaimmal ellentétben, most inkább örülve, ez a hatás sárkányok esetében még csekélyebb. A keletkező fényt igyekszem kihazsnálni, hogy landolhassak, gyorsan, törekedve a helyváltoztatásra is. hiszen ki tudja, megáll e a folymat a szárnyaimnál, vagy az egész testem tehetetlenné válik.

//Mese: Véráztatta földek//

Az hogy hülye vagyok nem először fordul elő, de az hogy valamilyen formában még hasznos is. Nos az ritkább, de azért az is előfordul. Na de a figyelmem a felettem álló csattogó csáprágókra és a rovar éhségére koncentráltam. Kicsit sem tölt el örömmel, hogy épp olyan éhes és pusztító mint én ez a dög.
- Buta bogár, látom még a csapdát se veszed észre te agyatlan falógép. Unassil, ha kérhetek egy szép nagy robbanó, vagy fagyasztó varázst ennek a büdös leheletű nyavajásnak a szájába, akkor épp időszerű lenne.
Markolom meg immár a teljes erőmmel, és csapok le rá árny bilincsel rögzítve a helyhez. A csáprágóit nem a magam biztonsága miatt feszítem szét. Irányban tartom a dögöt míg végre kinyírják ezek a szerencsétlen városőrök, akik max kaják lehetnek… Ha végre döglött a bogár akkor lelököm magamról, az árnybilincsekkel. Majd elindulok a fal felé nem foglalkozom hülyékkel. Ha nem akkor a b tervet léptetem életbe és jöhet a szörny aki szét tépi ezt a páncélos dögöt. De először Unassil célzóképeségeire bízom magam.

// Mese: Véráztatta földek //

Nehéz órák egy ostoba csetepatéban, de valójában csak pillanatok teltek el. A terv első része egész jól sül el, viszont második fázisrol eddig nem gondoskodtam. Így a büntetés is érkezik a sors istenétől. Így jár aki fekve nyomna le egy túlméretezett rántani való ínyencséget. A bogár vesztét érezve őrjöngésbe kezd, és lássuk be írtó rossz helyen heverek. Alatta. A lábait még a csápjaim is nehezen tartják meg, el elszakítja őket miközben tombol. Egészen addig frászban vagyok, amíg az egyik rohama eltalál. Az agyam elönti a fájdalom, a kétségbe esés. ~Haragszom.~ Majd valami más villan a tudattomba. ~Mit képzel ez a nyavajás magáról? ~ Ezzel immár szörny alakban megragadom a sebzett pofáját, és szemem elé húzom a nyavajást.
- Nem igazán terveztem ezt megtenni, de be kell látnom a saját hülyeségem is fel tud bosszantani.
Ragadom meg a töredezett fagyos részen a száját a másik kezemmel, miközben felülve tolom el a katonáktól, egyenesen a romok közé. Másik kézzel is ráfogok a sérült résszre. A még épp szemébe nézek.
- Szét téplek te nyavajás alsóbbrendű KORCS.
Ezen szavak végeztével, hiába szabadulna menekülne, egyszerűen ketté tépem mintha könyvtári könyv lenne. Majd fel falom a belsőségeit minden egyes részét, ezzel nyerve vissza a sérülés, és a még hiányzó erőimet. A páncéljából pajzsot készítek magamnak. Nem egy kézműves munka, de a dög páncélja sok mindent kibír. Az egyik lábát is leszakítom, és fegyverként tervezem használni. Amint végeztem kilépek a romokból, átlépek a rémült katonákon és Unassilhoz kezdek beszélni. Ha egy katona megtámadna, megragadom a lándzsájánál fogva, hogy ne essen le és az arcom elé húzom.
- Fogalmam sincs mi bajod van, de épp beszélgetni akarok az elfel, és te agreszívkodsz itt hátulról. Hamarosan az orkokhoz érünk, inkább őket gyilkold, mint engem böködj, és hallj bele.
Fordulok Unassilhoz, miközben leeresztem a katonát. De úgy hogy véletlenül se sérüljön meg.
- Elfek szagát érzem a falakon, lassan oda is érünk. Jut eszembe ha megest hiányos tervel állnék elő vágj nyakon.
Ugrom fel a gyilokjáróra, miközben humán formába landolok mellett.
- Na mozgás álomszuszékok rugdossuk ki a redves orkokat a városból.
Ezzel a lendülettel majdnem le is zuhanok, hisz a pajzs amit leszedtem a rovarról még a kezemben van és eléggé rossz a mérete ehhez a testhez. Eltüntetem, és induljunk jelzéssel futok az orkok felé. Az új melákkal is szemezek, de először lerakom az elfet, és utána átrohanok az orkokon és a romokon, hogy le rúghassam a nálam nagyobb monstrumot. Ez van nem bírom ha valaki nagyobb nálam.

//Mese: Véráztatta földek//

Mély szusszanással és valós, vagy meglehet csak annak tetsző súly alatt megroggyan a lában, nem csak a sérült. Nehéz, lehetne kibúvót keresni arra és azért, hogy mindent elfeledve lustán a földre heveredve átadjam magam annak, amire lassan a legtöbb porcikám kezd jogos igényt formálni. Lusta! A korholás előtt és gondolatban elhangzó önmagamat kevéssé méltató szavak alatt már tettre, munkába fogom testrészeimet.
Még az érkezésnél hagytam, had fúródjanak a farkam végén sorakozó tüskén a földbe és most azokat vonszolom úgy, hogy kört vágjanak a földben. Ez lesz a védelmem csekély, de talán elégséges vonala és mielőtt bezárnám a kört el is rebegem az igét. A morgást, felgurgulázó dühöt inkább most lenyelem, mert ha nem akarok és nem akarok itt veszni, akkor kezdenem kell valamit a mágus varázslatával. Elsőre még csak sejtésnek látszott, ami mostanra beigazolódott: ő bizony nem aprózta el és nem csak a repüléstől akart megfosztani. Nyilván, szívesen látna egy életnagyságú sárkányszobrot a rommá vált város, egyre üszkösebb, láng marta terén. Nem kívánkozom ilyen sorsra jutni! Ezért is merül meg finoman karmon a korábban szerzett sebben, elégséges lenne, ha csak szavakat használnék, ám figyelembe kell vennem, hogy bármikor félbeszakíthatnak és akkor újra lehet kezdeni. Hasznosabbnak vélem ezért az írott varázslatot, amihez messze nem idegen a saját véremet használni. A mozdulatok így gyorsak, nem annyira mintha gondolat nyomán ébrednének, de a bennük hordozott varázslat tartósabb és lehetőséget hagy annak, hogy megvédhessem magam, már amíg képes vagyok rá. Az elkészített rúnákat a velük éledő varázslat tart meg, majd helyez el a kör belsejében, hogy aztán a némán felcsendülő mantra szavai egyenként mindegyiket feloldja. Igyekszem, hogy a felszabadított hatalom végre munkához lásson, feltárva mindenek előtt a rám kimondott varázslat alapját és minden benne szunnyadó alkotó elemet. Ha ez megvan, a megírt elvárás alapján már kibontakozhat az az erő, amelyik képes megszüntetni a terjedő zsibbadást. Nem sürgetésből, de a varázslat erejét, hatékonyságát táplálva mindaddig folytatom az ige szavalását, amíg megtehetem. Hogy meddig tart, majd kiderül. Ha megzavarnak kezdetnek elégnek kellene lenni, ha az előbb készített körön belül maradok, a kör vonalában feszülő gyenge pajzstól kevés valós védelmet, mint inkább figyelmeztetést remélek.

// Mese: Véráztatta földek //

Most, a helyzet természetéből fakadó, pontosan annak van itt az ideje, hogy a magamfajta halandó nyugodt szívvel káromolja az istenek ez. Az élmény mégis egyetlen egy kérdésre fokuszál: mit is hagytam figyelmen kívül? Nos, a válasz több mint kézenfekvő, ha valamiféle szarkazmussal próbálják enyhíteni a helyzet, azaz a helyzeten borús mivoltát, hát toronymagasan, érdektelenül döng a démon. Csakhogy előbb a föld porát hinti el, ahogyan kikel a föld méhéből és nyilván a jelenleginél is nagyobbat taszítana rajtam, ha gyönge védőburok nem feszülnek közzé és köztem. Nem az ő fia meg a lendületet, hanem minden karmom, amivel és ahogy csak tudtam, kapaszkodtak, azzal a szándékkal, hogy kontrollálni tudjam érezhetően lassuló mozgásomat.
Csak a jó öreg rutin az, ami munkára fog, ahelyett, hogy a méltatlan bánásmódot némileg... teljes pusztulás hozó módon viszonozzam. A varázslat, habár azt megszakították, még is a siker reményét adja mielőtt teljesen kihunyna. Hát újra kezdem, részben ismételve, formába öntve az új szándékot, hiszen már itt pihen tudhatom éber felében a megoldás kulcsa. Formailag azonban változtatok és tulajdon testemre vetítem a vérrel írták rúnákat, gyorsabb a módszer, noha kétségem nem lehet a felől, hogy a hatásra türelemmel kell várnom. Újra az a fránya idő!
Lassan lopom a távolságot, el a démoni lény közeléből, mert szemlátomást pusztítani hivatott és ezért kizárt, hogy olyan apróságok érdekelné, mint egy földön ragadt sárkány élete. Elképzeltem már száz halálformát is, de a kedveltek között az, amit ez monstrum rám mérhetne, egy sem szerepel.
Körbe tekintek, segítve tájékozódásomat, körbe is fordulok. A kép csak apró részletekben változott, az egész azonban ugyan olyan, mint volt. Áldozatok, védők és támadók. Noha, tudom, jó magam is védelemre szorulnék, de közel sem törődöm bele a helyzetbe. Annak, hogy saját fejem után mentem meglett a következménye. Kék köpeny alakját keresem, ha nem tudnám, hogy én vagyok legnagyobb bűnös a helyzetemet tekintve, akkor őt tenném még bűnbaknak. Harcolni azonban most ostobaság lenne, ahogy tétlenség toporogni is, várva az átok teljes elmúlására. Segíteni viszont... meg kell próbálnom és ezt teszem most inkább az élőkért, mint a holtakért.
Tehetetlen szárnyaimat egy amolyan megkötöző igével húzom, illesztem törzsem mellé. Elégedetlenkedve kísérem a folyamatot, hiszen közel sem olyan jó, vagy stabil, mint amire normális esetben képes lennék. A mozgás szabadságára, amit a még inkább csak éledező testrészek egyelőre csak korlátoznak, most van szükségem. Hiszen a szándékaim a kék hím megsegítése felé húznak. Érzem gyorsnak és óvatosnak kell lennem. A lopakodás hasznos, de most, hogy sok tűz ragyog és sok űszkös rom ásít feketén, vagy aranybarnán a lángoktól megvilágítva, nem is olyan rossz, ha sárkány fekete-arany színben pompázik. Rejtőzhetek, ha nem is teljes tökéletességgel, mert kaméleon tulajdonságokkal nem rendelkezem, az értékes varázserőt nem pazarolnám. El is illan az a nüansznyi ige hatása, ami testem mintázata álltak keltett érzéki csalódást fogta vissza. A napsárkányok képesek lángba borulni, de tudtommal kevesen űzik ezt valődi tűz segítségével. Én sem teszem. De igyekszem kihasználni fajom egyik jellegzetességét, akkor is, ha tudatában vagyok annak, hogy nem mindenki látja. Viszont értelemszerűen igyekszem olyan útvonalat keresni, ahol jobban eltűnhetek a kíváncsi szemek elől és nem kell a megidézett szörnyeteghez túl közel menni.
A tervem roppant egyszerű, megtalálni Kék köpenyt és kijutni a városból, eddig mindég gondoskodtak helyről, ahol a sebesülteket ellátják. Ennek helyét pedig a kéknek ismernie kell. Nekem pedig itt vannak a teleport igével ellátott talizmánok, már párszor majdnem felhasználtak, de talán most! Olyan apróságok, most nem foglalkoztatnak, hogy az ember gyűlölettől fűtött hímet esetleg győzködni kell, mert inkább kelljen, minthogy már csak imát mondhassak érte. De előbb még épségben el kell érjem és erre igyekszem odafigyelni.