A város

//Mese: Véráztatta földek - Shuga, Thalion, Frikk//

Végre csatába vagyunk, az orkok nyilai és fegyverei csapnak össze az elfekével, és immár velem is. Mintha akkora ász lennék, de még nem vagyok. A nyílvesszők ellen egy irányú szélpajzsot hozok létre, ami nem csak blokkol de el is téríti a lövedékeket. A falakon Thalion egy nyamvadt szürkeköpenyes főmágussal cseveg, legalább is a mágus beszél az elf hadúrhoz. Hallgatózni se kedvem se időm nincs így, el száguldok a hadúr mellett.
- Látom ide értetek, itt kicsit nagyobb a nyüzsgés, mint Ambaronban szokott lenni.
A választ nem várom meg hisz neki is dolga van, és én se érek rá. Le kell vernem a monstrumot meg pár röpképes szobornak valót. Eközben a másik oldalon is feltűnik pár mágus, akik a zombik helyett immár beérik a csontvázakkal. Vajon miért van az hogy egyeseknek semmi szépérzéke sincs? A csontvázak és az orkok egyszere nyüstölik az érkező elfeket, és a védőket. Thalion felé morranok, remélhetőleg hall, ha nem akkor valamelyik elf tisztre morranok.
- Vonuljatok hátrébb nyitok egy bejáratot a falon, és kell a hely hozzá. Jut eszembe, rám ne lőjetek.
Töröm össze a rajtam lógó csontvázak koponyáját apró porszilánkokká. Így már nem haraphatnak meg. Az elfek ha teszik amit kérek, egy erősebb fekete lángot köpök az orkok és az érkező csontfogasok felé. Az előbbiek elégnek, a csontik elporladva ezáltal.
- Nyamvadt mágusok, ha felbosszantotok egy sárkányt. Ne várjátok meg a köszönetet, aprólék varázslócskák.
Lépek előre, majd darabokra esve a környező kövek, köztük a várfal darabjait magamba rántva, rengeteg fekete lánggal övezve közel a régi méreteimhez hasonló méretű sárkányá változom. Noha nem vagyok igazi még de az érzés amit kelt kellemes érzéseket és emlékeket idéz fel bennem. A súlyom alatt leomló megbontott kőfal, immár egy kényelmes szabadon átjárhatóvá vált kapu lett. A mágusok felé haladva az orkokon át, néha néha felfalva párat közülük. A mocskos nekromanták hamarosan megérzik a haragom, amikor éjfekete lángot köpök feléjük. Az hogy az orkok közt rejtőznek kicsit sem érdekel, az időközben rám támadókat a karmaimmal és a farkammal söpröm el.
- Melfyomer újra szabad és gyilkol amit ér. Pusztuljatok nyavajás orkok, és szárnyas kö szobrok.
Köpök az érkező sárkányfatyak felé is lángcsóvát.


/Valami ilyesmi, csak fekete lángokkal övezve és a szárny abból is áll./

///Mese: Véráztatta földek//

*Nar ahogy a város kapuhoz ér nyilak zápora találja el, az egyik nyil még meg is sérti a ruháját. A sárkány pajzs varázslatot használ ami egy ideig vissza veri a nyilakat, ám az orkok seregével szemben akik már a kapunál várják semmit nem ér.*
-Ó az istenekre!
*Szólal meg hangosan a döbbenettől. Ugyan számított rá hogy nem lesz egy séta galopp de ez még neki is sok, járatos a mágiában és a kardforgatás tudásnak sincs híján ám ez így neki is sok, Tudja hogy ha valami csoda nem jön akkor ő maga is ballada lesz, de most nem tehet mást mint kaszabolja az orkok hadát, és azok is meg sebzik őt. Tudja hogy sárkány alakban felégethetné őket de akkor könnyen őt is ellenségnek nézhetik így jobbnak látja így harcolni emberi alakjában. Lassan gyengül a pajzs is így hamarjában nyilak zápora fog rátörni.*


//Bocsá[/color]nat most csak ennyi telt tőlem//

// Mese: Véráztatta földek //

Egy pillanatnyi megtorpanás akasztja meg óvatos, de törtető lopakodásomat. Ez a rövidke idő: a minden másra szánt figyelem ideje. A szaglásom tompa, a levegőt pedig nem csak egyszerűen a füst gomolygó pamacsai, hanem a temérdek varázslat bizsergése is kitölti. Nehéz, ha nem lehetetlen feladat elé állítom a még hadra fogható érzékeimet, hogy legalább némi következtetést levonhassak, milyen varázslatok bontakoznak ki körülöttem. Pontosnak sem kell lennie, mert így éberen tart és nem felejtődik el az általában kellően hatékony ige, amit szükség esetén használok is. Az, hogy ki barát és ki ellenség, e pillanatban kevéssé érdekes, hiszen támadó szándékaimat gúzsba kötöttem. Minthogy, nem ragaszkodom a rejtőzködő mágus kitüntetett figyelmére, sem pedig máséra, bár némi szerencsével most inkább a behemóttal foglalatoskodnak. Talán, elég ez a teremtés hozz, hogy lekösse figyelmüket és igyekszem, hogy sajátom ne sokáig időzzön körülötte.
Ez egyszer, a mai napon még is sokadjára járhatók sikerrel, támad ez a kis mocorgó érzés fel bennem, ahogy elkapom a kék hím alakját. De nem pusztán csak azt. Noha nem minden varázslat kelt a levegőben felfénylő szikrákat, valami még is csak megmozdul akkor, amikor az erő megtörik a nála erősebb, láthatatlan falon. Ennek lehettem szemtanúja, ahogy Kék köpeny védelme feloszlatja a rá irányuló támadást. Csak hanyagnak tűnő módon tekintek szét, ahogy tovább suhanok, mert már csak néhány vágtaugrás és ott vagyok, de nem szeretnék meglepetést. Inkább elővigyázatosságból hozakodom elő a rontással, amely erőt vesz a tűz természetén és az ellen fordítja, akikben nem lakozik a sárkányok lehelete. Ez nem az a fajta varázslat, ami azonnal életet vesz el. Tekintve a rengeteg sárkányok álltak keltett tüzet, kellően hatásos lehet, ahogy a lángok bőszen és végtelen állhatatossággal igyekeznek elérni és bekebelezni azt, aki tulajdonképpen nem sárkány. Egy kósza remény is fűződik eme tetthez, mert talán nem csak az előbbi mágus, hanem más társait is hátráltathatom. Rémes és dühítő, hogy míg tűz halálukat kívánom, majdnem biztos vagyok benn, hogy ez a kis játékszer, ennek beteljesüléséhez kevés. Miközben a megidézett lényre is gondolnom kell. Jobban mondva nem kell, de ajánlatos. Így gyorsan követi az előbbit az oltalmazók igézete, amivel ha célt értek és a lény eltűri, míg a testén megjelenő pecsét sértetlen, kivétel lesz.
Ha lehetőség még mindig adott, hát finom hirtelenséggel állapotok még a kék hím közelében és csak azt követőn megyek hozzá egészen közel, ha látom rajta, nem ellenségként tekint rám.
- Merre vannak a gyógyítóink? - kérdezem határozott és kérlelhetetlenül beszédes hangon. - Inkább eggyel többen tudjunk később segíteni a harcolóknak, sebesülteknek, mint kevesebben. - fűzöm még hozzá, ha csak pillanatnyi késlekedést érzek felőle. Sérült. Én is az vagyok. Az kár latolgatni, ki mennyire és meddig, a földhözragadt tényeken a "most"-ban nem változtat. Látnia kell, hogy a maradás, ha gondolatban is fáj kimondani: életek pazarlása lenne. Ahogy azt is, nem vagyok ötletek híján. Ott van az égi vár, amely szolgálhat némi oltalommal és amolyan hasra ütés jelleggel, a városon kívül is akad harcoktól mentés hely.

///Mese: Véráztatta földek//

Odáig jutok, hogy a két mágust tervezem megenni vagy legalább is felfalni. De az egyik mágusnak szemét ötlet jut az eszébe. Egy durva tudatra ható mágiával céloz be, és talál rést a védelmemen. Erre nem számítottam, és talán ez lesz a vesztem most. Szinte azonnal a hatása alá kerülök, és a bőröm majd a húsom elkezd lefolyni rólam. Ezen sokk először a tagadás és az örület szélére sodor, és amit érek elpusztítom, és tolatok a romok közé, mint egy menekülni a halálosnak tűnő sorvasztó varázslat hatása alól. A rettegés és az őrület a démoni alakomba kényszerít megtörve a lopott sárkánytest varázslatot. Normál esetben erőtlenül lennék, ha nem ettem volna közben minden orkot vagy ami elém került meg.
~ Szerintem meg gyenge vagy.
Csattan egy ismerős, túl régen hallott hang a tudatom mélyéről. Noha hallucinációnak is elmenne, de a pofon amit a vörös hajú elf lezavar sokkolóan fájdalmasnak érződik. Ahogy felnézek az elfre miközben begubózni készülök a valóság megint kizárásra került, de ezúttal nem én akartam ezt. Vagy igen? A környezet színei mesmeg kifakultak, csak Melfyomer az igazi valóm színes és komoran mosolytalanűl néz le rám.
~ Te halott vagy nem lehetsz itt, én vagyok az igazi nem te!
Csattan a hangom élesen, hisz a felém közeledő rettenet lassan 400 éve halott, nem lehet itt. Ahogy legugol hozzám a varázslat keltette őrület az ő bőrét és húsát is kikezdi, hisz mind a ketten egyek vagyunk, és ő az igazi, míg mi hárman csak az árnyékai vagyunk neki. A csontvázarcú elf koponyája torz vigyorra vált.
~ Olyan rég vagyunk már ebben a kétlaki élőholt szörnyeteg formában, hogy elfelejted a tényt. Ami az hogy halottak vagyunk, és te befejezted a Sendel óta tudatosan vagy az elmúlásodtól rettegve késlelteted összeolvadást. Érezve hogy az nem csak a másik kettő halálát de a tiedet is elhozza Melfyomer árnyéka. Miért vinne őrületbe az hogy halottak leszünk, mit vesztenél vele?
~ Nem akarok még meghalni én akarok még élni, én akarok még tombolni.
~ Te csak az örületem és a veszteségem árnyéka vagy ahogy a másik kettő is az volt. Ideje hogy aludni térjetek, majd én megvédem magunkat ezután. Köszönöm a munkátokat, és azt is hogy vigyáztatok rám.
Öleli az arcomat a hulla magához, és ezzel a hús és a bőre visszatér, és a triónk egyenesen belé áramlik, minden elveszik és örökkévalóvá válik egy pillanatra. Amikor elér minket az igazság, szó nincs veszteségről vagy elmúlásról. Amint mi az érkezőbe olvadunk, minden békéssé válik és …
Egésszé, oly régen éreztem már ekkora nyugalmat és a létezés örömét. Amit ezek hárman elbitoroltak tőlem, de nekik hála újra egész vagyok. Mielött felmérném merre is járok, kihúzom a seggembe ékelődött csatabárdot, és megszaglászom kié lehetett. Rövid kereséssel meglelem a tulajt. Felé hajítom, és az egyik orkja hátában meg is áll. A mágusokat veszem a figyelmem középpontjába, gyors ütemes ugrásokkal, kikerülve a fizikai kontaktust az orkokal, landolok előtte. Lehajolok hozzá és az arcába morranva szólítom meg.
- Ha fel akarsz bosszantani sikerült. – Kezd el ténylegesen és valósan sorvadni a bőr és a hús a démoni pofámról, előtérbe hozva a Dremeréhez hasonló szem és orr luk nélküli démoni koponyát.
- Ajánlom hogy finom légy. – Harapom le a fejét, mielött újabb örületet okozó varázslatot sütne el az alattomos szemét láda. Majd vissza vágtázom az orkokat lesöpörve az útból, az elfekhez. A korábbi esztelen tette a tudatom töredékének, az életembe is kerűlhet ha a csata sűrűlyében maradok. Hiába vagyok erős, a tömeg még engem is lenyomna. Így az elfeknek szerzek némi rövid pihenőt az érkezésemmel. Nem sokat,de válthatják a lasan kimerülő elől lévő harcosaikat, friss és pihentebbekre.

//Mese: Véráztatta földek - városon belül, aztán kívül?//

Káprázatként foszlanak szerte azok a tervek, amik a másik, a kék hím vonakodása esetén jelenthettek volna egérutat. Szégyenkezésre nem ad okot, hogy érezhetően meglágyulnak vonásaim, mert megkönnyebbültem. Egy ekkora sárkányt, akarata ellenére nehéz és több mint bajos lett volna úgy igazítani, hogy az én elgondolásaim alapján és részleges uralmam alatt cselekedjen. Minden könnyebb így! Nincs sóhaj, nincs érzelgős köszönet nyilvánítás, mert racionálisan döntött. Noha, meg kell hagyni, a korábbi benyomásokkal számolva, nem ezt vártam tőle, de ettől nem változik róla alkotott első képem, hiszen most sérült és egy sebesült mindig másként, másik arcát mutatva viselkedik.
Míg hagyom gondolataimat kergetőzni, már koszos ujjaim között szorong a szépen megfont és díszített bőrszalag. Kék köpeny nyakához hajolok, óvatosan bökve meg őt az orrom hegyével, hogy elfordítva fejemet, pofám oldalával simuljak hozzá és ennek az érintésnek útmutatása alapján rendezem testem többi részét is mellé. Nem fűzök magyarázatot a cselekvések sorához, hiszen láthatja, hogy nem szárnyakon kívánom őt innen elvinni. Az említett testrészek nem lógnak petyhüdten, de tartásuk nem is természetes és az e feletti bosszankodást most inkább elengedem. Ami szóba jöhet tehát, az a teleport. A sikeres végrehajtásához viszont elengedhetetlen a szorosabb érintkezés. Kivéve, ha itt akarnám hagyni, vagy én szándékoznék itt maradni. Ezen lehetőségek közül viszont most egyik sem kívánt. Bízom a karperecben rejlő varázslatban, hiszen ez még szép anyám segítségével készült, hogy stabilabb és hatásában eredményesebb legyen.
- Akkor, keletre, a Kietlen puszta. - nyugtázom, mielőtt ujjaim szorításában szétfoszlana a tárgy anyagi valója és bekebelezne mindkettőnket a belőle felszabaduló erő. Neki lehetőség, hogy még megakasszon, a gyorsan pergő szavak pedig számomra is még adnak lehetőséget, hogy minél inkább felvázoljam azt, hova is kellene érkeznünk. A szempillantás káprázatának érzését keltve tüntet el minket a varázslat, hogy kis szépítéssel az említett hely közelében, vagy pontosan ott, dobjon ki minket az időt ritkán ismerő mágikus térből. Erős és teljesen jellegtelen a varázslat, nem hány szikrákat és nem lobbant semmilyen fényjátékot, még csak a levegő sem remeg meg. Ebben rejtőzik legnagyobb előnye, összesodorja az "elhullajtott" mágia szemcséket és azokból gyúr újabb varázslatot, ami százfelé viszi a nyomokat, amin egy merész kutakodó nyugodt szívvel eltévedhet.
Megroggyannak lábaim, ahogy új talaj kerül mind alá. Ez a fajta közlekedés sosem tartozott a kedvenceim közé, egy kicsit mindig úgy érzem tőle magam, mint akinek ripityára törték volna minden csontom. A kellemetlen szurkáló érzést azonban, mára már képes vagyok magamról szó szerint lerázni. A mozdulat közben már a környezetünket kémlelem, mert pontosan hová is jutottunk?
Nem lehetetlen, hogy valóban elértük a gyógyítók táborát, vagy legalább annak a szélét és, ha ez így van, akkor megengedhetem magamnak, hogy a megkönnyebbülés újabb súlyt vegyen le rólam. Érdekes, hogy a súly csökkenését, mintha nem csak egyfajta lelki értelemben élem meg. Csak nem a szárnyaimat megbénító varázslat gyengül? Míg gyönge próbát teszek szárnyaimmal, ami azzal is jár, hogy feloldom a rögzítésükre használt varázst, Kék köpenyre is fordítok figyelmet.
- Pihensz és megvárod, míg segítséget hozok, vagy ...? - újfajta hanghordozást mutatok felé. Amely természetesnek veszi a segítség nyújtását és egyáltalán nem sugalja azt, hogy a korábban mutatott hatalmas bosszuálló, most milyen védtelen. A döntést viszont teljes egészében meghagyom neki, azzal az apró dologgal még igyekszem kisegíteni, mait megtettem érte a városban. Mert ha elindul a gyógyulás útján, az nem csak számára, de a gyógyítók számára is segítség.
Mindezek mellett viszont ott pihen más lehetőség is...

///Mese: Véráztatta földek//

Addig jutok hogy harapni készülök, mire a másik varázsló az én kedven varázslatom süti el rám. Tulajdonképp megsértődhetnék, ha csak én használhatnám. De a legtöbb varázslat bárki mágiatudó számára elérhető, vagy kikutatható. Az hogy miképp esik meg senkit nem érdekel, hisz a következő pillanatban amit a padlóra préselve töltök pokoli fájdalom járja át a testemet. Az első pillanatokban a fájdalom eléri a halálküszöbi szintet, de gyanítom valós halált nem okozhat vele, max ha személyre alkalmazza. Na de a fájdalom közel olyan rossz mint az őrület ami felörőlte a tudati trió utolsó erejét. E mellett egy másik érzés is életre kel, ami ha nem lenne számomra kínos azt mondanám szinte jól esik a fájdalom. Rengeteg emlék özönlik át a tudatomon, amit a három idióta művelt ezzel a testel. A legfrissebb a fekete láng ami a mérget égette ki belőlem, a másik hasonló kaliberű esemény a házamnál tett csúfos kudarc és a rengeteg villámmal végződő ájulás. Verinoli pofon Furiától, bár az csak egy pillanatig tartott, mégis ide sorolandó. A karmaim a fájdalom hatására a talajba mélyesztem, és felüvöltök, kérdés hogy ki mit hall ki belőle, én erősen remélem hogy a fájdalmat, mert ha a bolondok mazochizmusának eredményét, akkor csúnyán megtépem őket ha tudom utólagosan. A varázsló szavai még felidegesítenek.
- Azt mondod Dremerhez küldenél? Kevés vagy te ahhoz, amúgy is a csont arcú nem kiváncsi rám. Nincs itt szóval ne fenyegess engem!
Rántom fel a gyilokjáró azon részét amibe épp kapaszkodom, és a fájdalmat, és a haragot erővé formálom. Ahogy a korábbi osztott tudataim is mindig megjegyezték: ez bolond ötlet. Harcolni nem nagyon tervezek, ha nem is halnak bele a rájuk borított fa és kőtömegbe, nem állok le dumálni. Inkább nyúlcipőt húzok és homokförgetegként száguldok át az orkokon, minél messzebb a két mágustól. Ha meghaltak, mázli, ha nem akkor az elfek gyógyítóit közelítem meg és huppanok le gyakorlatilag mint egy gyalogbéka. Nem is érzek kedvet semmilyen mozgáshoz, élni sincs kedvem a mágus aljas varázslata miatt.
- Valaki törje meg ezt a nyavajás fájdalmas átkot, még a végén belehalok.
Morgok, szinte eszméletvesztés küszöbén.

//Mese: Véráztatta földek - Alamaise, Shuga, Frikk, Thalion, Nar, Onoria, Kain//

Az hogy kimerült vagyok nem fedi a valóságot, a fájdalom kezd elviselhetetlen lenni, amikor Unassil nyíla célba talál. A varázslót ért támadás enyhíti a fájdalmam, de az elf ezzel egy időben holtan esik össze. A haragom új erőre ébred, noha az elf a triót védte nem engem az érzés mégis megmaradt. Amint az elf gyógyító megtörte a varázslatot, a kedvem ellenére nem hajítom félre, csupán csendesen köszönöm meg a munkáját. Miközben felállok, az elesett társam íját és pár íjvesszőt veszek magamhoz. A mágust becélozva eresztem útjára egymás után a lövedékeket. Az hogy találnak valószínű, de ha nem akkor is megzavarják őt a varázslásban. Eközben Frikk is hangoskodni kezd, és újra csatába uszítja az orkjait.
- Ha te vagy az orkok Hadifőnöke, elég cinkes hogy mást küldesz előre. Gyere inkább te, úgyis van pár csúnya hírem a számodra. Amik mondhatni halálosak lesznek a néped számára. Ha Furia adott szavában bíznál, csúnyán pofára esel te is és az orkjaid is. Csak megemlítem, a Fekete királynőt valaki csúnyán elintézte. Inaeth nem hiszem hogy sietett közölni Anzarral hogy ti a szövetségesei vagytok.
Kiáltom át neki szinte túl bömbölve a csatazajt, és megakasztva azokat az orkokat akik engem pécéztek ki maguknak a dicsőség nevében.
- Szóval gyere és ölj meg te magad, ha hiszel egy fekete sárkány alsóbbrendű korcsnak tett szavában.