A város

//Folytatás a Tűz-fogadóból//

*Verejtéktől gyöngyöző homloka megcsillan a rácsos ablakon beszüremlő  holdfényben, ahogy hangosan zihálva felriad álmából. Már megint azt látta álmában. Kihurcolják a cellájából, végig a városon, egészen a vérpadig, ahol egy kisebb tömeg ujjongása közepette lesújtanak nyakára a bárddal. Lassan egy hete már, hogy hasonló rémálmok gyötrik, pedig azelőtt milyen jól meg volt itt, a maga kis tömlöcében.
Az elmúlt két hónap alatt fura mód egész hozzászokott a rabléthez. A kinti világ mintha meg is szűnt volna létezni ez idő alatt számára, a maga háborúival, cselszövéseivel, mindennapi konfliktusaival, nehézségeivel. Mivel szinte alig van e városi börtönben pár lakó, ezért celláját egyedül élvezheti. Szomszédjaitól, már ha vannak, téglafalak választják fel, így nem zavarják egymást. Már-már békére is lelt odabent.
Megszökni szinte lehetetlen, mágiabiztos falak közé zárták. Nem tudni ki és mikor tette rá eme ősi mágiát az épületre, de fogolytartás céljából hasznosnak bizonyult, még ha eredetileg nem is ez volt a funkciója. Azt még mindig nem tudja, hogy a várbörtönben tölti idejét, vagy valami más elátkozott létesítményben, mivel kilátást csak a tengerre enged az a szűk, kis ablak és annyi zaj sem szűrődött be hozzá sehonnan, hogy eltudja dönteni.
Azzal, hogy túl próbáljon járni az őr eszén, aki napi egyszer bead neki valami kis enni meg innivalót, nem kísérletezett. Sőt, inkább a saját elméjét próbálta megfejteni, hátha végre rálel a válaszra, ki ölt a kocsmában, Constantine vagy Aldo, de nem nagyon akadt beszélgető partnere elméjének tárgyalóasztalánál és az idő teltével a csend, amely körülvette mind kívül, mind belül, harmonikussá tette mindennapjait.
Viszont az álmok, ezek a rémálmok, amióta megjelentek, a ráereszkedő béke fátylát kezdik szétszaggatni. És ami a legrosszabb, hogy nem érti, miért. Miért most? Hisz ítéletet nem mondtak ki fejére, amióta ide betuszkolták, senki meg nem látogatta, hogy megfenyegesse, őt sem vitték semerre, kényszermunkára vagy ügyének megtárgyalására. Ha nem adná be az őr a napi ételadagot, akár azt is hihetné, hogy teljesen megfeledkeztek róla. akárcsak ő maga minden problémájáról és lassan már saját magáról is. A létezésnek egy olyan állapotába süllyedt, ami megkérdőjelezi magát a létezését is eme anyagi világban. Ha nem sütne be minden nap ugyanakkor a fény ablakán, ha nem kapná kézbe minden nap ugyanabban az időpontban az élelmet, és nem szólítanák biológiai szükségletei, akár vitatható is lehetne számára, hogy ezen a földön vagy egy másik létezési síkon tartózkodik-e.
Valószínűleg ezért is jelentek meg az álmok. Hogy megzavarják, felkavarják az álló vizet és a benne fenékig süllyedő létet. Még ha eléggé negatív jövőképet is festettek le számára, de kissé felrázták. Felegyenesedik teste is, az ajtóhoz sétál és végre 2 hónap után megragadja a kilincset. Természetesen zárva, de ha megvan a motiváció, az akaraterő, hogy cselekedjen, az eszközt is meg lesz képes teremteni hozzá.
Szárnysuhogás hangjára lesz figyelmes, megfordul és ott látja az ablakban Mia kuvikját. Már kérdezné is tőle, hogy "hát te hol voltál", de ha belegondol, nem tudná megmondani, hogy végig itt volt-e a bagoly vele, vagy most látja először két hónap után. Hja, tényleg jól elmerült magába mágusunk. Közel lép hozzá, hogy megsimogassa, ekkor észrevesz egy kis tárgyat a madár csőrében. Egy kulcs.
Csak áll mozdulatlanul ott hosszú perceken keresztül látszólag megdermedve. Valójában most éled újra minden ami ő, aki volt valaha és aki még lehet, csak ki kell lépnie azon az átkozott ajtón. Feltéve ha valóban nyitja ez a kulcs. Elveszi a kis szárnyas csőréből és az ajtóba illeszti. Tudja viszont, hogy amint lenyomja a kilincset, onnan már nincs visszaút. Cselekednie kell, azonnali döntéseket hozni, improvizálni és menekülni, de ami a legfontosabb, élni.
...Néhány száz méterre lehet, amikor észreveszik eltűnését. Egy erőteljes kiáltás metszi át az éjszaka csöndjét. Visszatekint és látja, ahogy egyre több pontban fények gyúlnak és elindulnak mindenfele, közülük jó páran az ő irányába is. Sietnie kell, nincs vesztegetni való ideje többé.

// Január 5. küldetés A csaló//

*Réges régen nem jártam erre, habár álcám tökéletesnek nevezhető, ki sem tűnök a tömegből. Egy szegény siheder ki éppen most tölti be a férfi kor belépő időszakát. Arcom nyúzott ruháim mocskosak, s ráadásképpen bűzlök a hal szagától. Túl sokat dolgoztam mostanában, már kezdtem bele őrülni a rengeteg mágia gyakorlásába. S oly sokáig voltam távol a civilizációtól egy erdő mélyén, hogy már azt is elfelejtettem hogy néz ki mikor ott vagyok. Bár a látvány nem túl szép s az illatok sem túl megnyerőek, viszont miért fosztanám meg magamat ettől, hisz azért edzek, hogy mindezt a cseppnyi életet vissza kapjam még szellemként is. Ahogy a kikötőben sétáltam egy kisebb zsugázó csapatot pillantok meg. Habár aranyam nincs sok, de tulajdonképpen szükségem sincs rá. Már csak a játék élvezetéért állok be. Emlékszem hajdanán még öcsikémmel emberi fejekben mértük a jussunkat. Régi szép idők még az árulás előtt. Hát helyet foglalok, kezembe kapom a kockákat bele dobom őket a fakupába s gurítok. Szép szám jön ki de ellenfelemé jobb lett.
- Ugyan nem kedvezhet mindig a szerencsém.
*Vigyorodok el rajta majd ismét gurítok, s majdhogynem a hat kocka mindegyike hatos lett egy kivételével. Mire ellenfelem minddel hatost dobott. Magamnak bevallva megbűvöltem a kockákat s mégis vesztettem ezt a kört. Szemöldökömet felhúzva néztem rá ellenfelemre.
- Szép dobás, tegyünk egy újabb próbát.
*Lefektetem a poharat s nem engedem látni a számot mit kidobtam.
- Dobj te is és egyszerre emeljük.
- Fedd fel őket, ez a szabály.
*Innentől már már tiszta sor volt miképp megy végbe eme alattomos trükk. Maga a kockák számai cserélnek helyet, úgy hogy az mindig kedvezzenek az ellenfelemnek. Viszont ahhoz tudnia kell mit dobtam, hisz csak nem dobhat mindíg hatosokat valaki.
- Szerintem te csalsz, sőt ebben biztos vagyok!
*A férfi arca elvörösödik, keze az oldalára felfogatott tőréhez ér. S hangneme is eképpen tükröződik ki.
- Mond még egyszer ki ezt a szót te fiú és elmetszem a torkod!
- Azt mondtam, hogy csalsz!
*A tőr suhan s átmetszi torkomat, egyetlen csepp vér sem hullik ki, csak egy tátongó fekete nyílás marad a helyén. Úgy hagytam had dermessze le az mit éppen lát.
- Ennyi volna? Ezek szerint én jövök.
*Emelem meg tenyerem felé mutatva, egy apró kis árny mar oda nyakának, hagyva maga után négy apró foltot. A férfi mereven ül tovább, szólni nem tud csak bambán néz rám. S én csak mosolygok felé, végig nézem haláltusáját amit rajtam kívül senki sem lát. A méreg a nyaki érbe juttatva pillanatok alatt elérik az agyat. Szinte azonnal megszünteti a beszéd képességét, izmai megfeszülnek utolsó felvett pozíciójában tartva az előttem térdelő ülésben levő férfit. Keze még mindig rövidke íves pengéjét szorongatja. Talán ki se lehetne csavarni kezéből ebben a pillanatban bár nincs is rá szükség. Izzadság cseppek folynak végig homlokán, majd arcán. Szemeiben könnycseppek ülnek ki, látszik rajta, hogy szenved. Szíve szerint ordítana de a méreg már hatott. Szemében kiül a félelem, érzi ez volt élete utolsó döntése. S én tovább meredek azokba a szemekbe, habár untam már mindig mészárosnak lenni, de ez a pillanat mindig olyan jól esett, talán a szellemlét hátránya, hogy kéjes élvezettel néztem végig minden élő halálát. Habár ez nehezen kordában tartható tulajdonság, de az önfegyelem ezen sokat segített. Láttam ahogy barna szemei lassan megszürkülnek, s kialszik benne a fény. Ujjaim szépen lassan felszedik az aranyat amit nyertem, ha nem is becsületesen de megfizette az árát a csaló. Erszényét le akasztom oldaláról mielőtt tovább indulnék. Szétnyitom majd a sétáló tömegbe szórom, biztos voltam benne jóval több hasznát veszik majd mint én. Hisz mit tesz nekem gazdagság és vagyon, ezek engem már nem elégítenek ki. Talán már soha semmi sem fog, de ez még a jövő története. Lassan sétálok majd fejembe húzom csuklyámat s máris egy új arc figyel ki alóla. Nem lenne túl szerencsés ugyanazt az ábrázatot viselni mint aki éppen az imént ölt meg valakit.
- Férgek, még a legnehezebb időkben is egymást zabálják fel. Az állatok is különbek náluk.
*Egy koldus mellett elhaladva egy szem érmét dobok bele a táljába, nem nézek le rá, csak tovább megyek. Hallom a hála hangjait, az isteneket kéri hogy hozzanak nekem jó szerencsét. Ezen csupán elmosolyodok, hisz tudom az istenek nem szerencsét hoznak a világba, csupán káoszt. Azzal hogy félre állnak akkor mikor elébe kéne állniuk.
-Vajon lesz valamelyikőtök oly bölcs, hogy eljön és békét teremt? Vagy fegyvert ad mi képes lesz azt teremteni... Nem hiszem....
*Halk s nesztelen megyek tovább, a fogadóban ontott vérnek hamar híre megy, habár álcámat úgy váltogatom mint más a ruháját egy ügyesebb mágus akár még nyomon is követhetne. Az egyik sarkon eltűnök a föld alá ahol tovább folytatom utamat. Fő a biztonság, nem szeretnék harcba keveredni, talán az élők hiánya miatt jöttem pont ide a sok őserdei kísérlet során. Hihetetlen de még nekem is szükségem van az élők közelségére, hiába nem tartozok már közéjük. Körbe tekintek mielőtt teljesen elő bújnék, sehol senki egy elhagyatott kis zsákutca.
- Tökéletes.
*Majd ismét felveszem szilárd alakom s úgy folytatom tovább az utam. Lehet most hogy szabadabb az időm még egy város nézést is beiktatok. Ki tudja talán még vár itt rám valami.

//Követlek, rendületlenül //

Sok minden múlhat azon, hogy kapok-e választ a kérdéseimre, mert nem gondolom, hogy a város ura – ha már ilyen behatárolható határidőt adott, - ne lenne felkészülve váratlan látogatókra….és, ha még össze-vissza keresgélnem is kell…….akkor elég nagy az esély a lebukásra, amit nem nagyon szeretnék, főleg azok után, amit a Madame az elődeimről elmondott.
Mivel elmondása szerint erősen átírta valaki a fogadás szabályait, nem vagyok benne biztos, hogy nem valami hideg és nyirkos tömlőcben kötnék ki, vagy csak valami kietlen helyen elvágnák a torkomat és soha senki nem találna a hullámra.
Figyelmesen hallgatom a nő szavait, ahogy felsorolja hol és miként jutunk majd be, majd azt is, hogy hol találom meg a keresett szobát és abban az ágyat. Szerencsére a másik ő is ugyanott lesz megtalálható, ezért csak egy helyre kell bejutnom és onnan ki. Már ez is nagy segítség és egyáltalán nem érdekelnek az őrök a folyosón, mert eszem ágában sincs a legnyilvánvalóbb helyeken közlekedni. Minden valamire való úri házban vannak szolgafolyosók, rejtekutak, na meg minden háznak vannak ablakai, a padlás adta lehetőségekről már ne is beszélve, ezért aztán egyre könnyebb szívvel sétálok a Madame mellett.
- Remélem a bejutás kettőnkre vonatkozó részébe nem csúszik hiba, de ha már eljutottunk az északi szárnyhoz és rajtam a sor, azt szeretném, ha azonnal távozna. –fogtam meg a karját, hogy rám nézzen. – Nekem ez a „munkám”, számtalan helyről osontam már ki teljesen észrevétlenül és, ha megára is figyelnem kell közben, akkor csak megnehezíti a dolgom. Ha eltűntem a szeme elől, menjen haza és én odaviszem a csecsebecséjét.
Ha elkapják a házban, akkor biztos mindent átkutatnak, még ha hozzá kesztyűs kézzel is nyúlnának. Jobb ha az ott tartózkodásunk soha nem tudódik ki, legfeljebb már csak akkor, ha már minden lebonyolódott.
- A csapdákra meg nekem lesz gondom, vannak meglepő tulajdonságaim. – mosolyodom el.
Az ujjaim már bizseregnek, ahogy a mágiám mocorogni kezd az izgalomtól.

//Még a tiedre is vigyázok //


Nem gondoltam, hogy ilyen könnyen meggyőzöm és beleegyezik abba, hogy visszavonuljon, ezrét meg is lepődtem, mert nagyobb ellenállásra számítottam.
Mikor rábólint arra, hogy hagy egyedül dolgozni és ő ahogy lehet elmegy, egy pár pillanatig még csak nézek rá, aztán elégedetten bólintok és elengedem a karját, hogy sietősen folytassuk az utunkat.
Hamarosan kiérünk a főtérre, ami természetesen semmit nem vesztett káprázatosságából, de engem most nem nyűgőz le, mint először, amikor idejöttem, most a szemem a különféle gazdagabbnál gazdagabb palotákat fürkészi, vajon melyibe kell behatolnom.
Eddig nem igen foglalkoztam velük, hiszen túl nagy kockázatot jelentett volna egy olyan kis tolvajnak, mint nekem, nem szokásom nagyobb falatot harapni, mint amit még le tudok nyelni. De most – bár nem teljesen önszántamból, - de mégis bele kell kóstolnom abba a mézesköcsögbe, amibe könnyen bele is fulladhatok.
A Madame megtorpan egy pillanatra és ahogy a pillantását követem, meglátok egy díszesen öltözött kis csapatot és hamarosan megtudom tőle, hogy pont leendő áldozatunk sétál le cseverészve egy másik nemessel.
Ha csak nem ül egész nap a hálószobájában, nem hiszem, hogy jobban megnehezítené az uraság jelenléte a dolgomat, de talán az ő szolgái is lazítanak kicsit, ha nincs otthon, így talán mégis hajthatja a mi malmunkra a vizet.
Bólintok a nő szavaira, aztán kapkodom a lábam utána, egészen a jelentéktelen kis ajtóig, ami nyilvánvalóan a házba vezet és még kulcsunk is van hozzá.
Pár pillanat múlva már benn is állunk.
- Én könnyedén kijutok akár a falon vagy valamelyik ablakon keresztül. – tolom vissza felé a kulcsot. – Csak nem gondolja, hogy bárhol is kulcsot nyomnak a kezembe, ahová eddig be kellett jutnom. – vigyorodtam el már a gondolatra is, mert, mennyire könnyebb lenne az életem. – Jobb, ha igyekszünk, minél tovább vagyunk itt, annál valószínűbb, hogy valaki belénk botlik. – mondom neki halkan. - Legfelső emelet jobb oldali folyosójának közepén, a hét szoba közül a középső. – ütögetem meg a halántékom, hogy tudja, mindent megjegyeztem
Már buzog bennem a tettvágy és alig várom, hogy kijátsszam az őröket és megszerezzem a zsákmányt. Tolvaj vagyok, a veszély keltette izgalom éltet és már elhúzták előttem a mézesmadzagot……..
- Csak addig jöjjön, amíg feltétlen muszáj és meg tudja mutatni a cselédjáratot.

// kezdődik az izgalom *kezet dörzsöl* //


Mikor már harmadszor állunk meg, hogy a Madame kis habozás után kiválassza az újabb irányvonalat, már megbántam, hogy nem küldtem el rögtön azután, hogy beléptünk a kapun.
Magamtól is biztosan megtaláltam volna az utat a legfelső emeletre, sokkal láthatatlanabbul, mint egy láthatóan bizonytalan, álruhás cselédlánnyal az oldalamon.
Nem igazán éreztem jól magam a gyógyító bőrében, főleg nem ilyen nyílt színen, nem ez volt az én világom…….
Aztán majdnem belefutunk két őrbe, bár szerencsénkre annyira elmerülnek valaminek a megvitatásába, hogy ügyet sem vetnek ránk, ha egyáltalán megláttak. Ideges lettem, hiszen egészen más dolog, ha csak messziről látják meg az alakunkat, mert ez esetleg nem okoz különösebb feltűnést, ahogy a Madame kitalálta, de ha elkezdenek faggatózni………én még egy nevet sem tudtam volna kibökni, hogy ki miatt jöttem ide.
Én is megálltam, hiszen előbb meghallottam a hangjukat, mint, hogy megláttam volna őket.
Kilestem a nő válla felett, de ő már indult is tovább, ügyesen elsurranva a strázsák mellett, akik véleményem szerint nem igazán álltak a helyzet magaslatán……szerencsénkre.
- Rám kellene hagynod most már……. – kezdtem mondani neki, hogy visszafordítsam, ám ekkor megjelent egy másik fickó, aki nyilvánvalóan kiszúrt minket magának.
~ A fene! ~ - szitkozódtam magamban, de aztán befogtam a szám a javaslat szerint.
A csizmaszárban ott lapult a kis késem, amit visszakaptam már és most azon gondolkoztam, hogy lenne-e időm előkapni, ha szükséges és túszként tartani a férfit, míg kijutunk, de a Madame úgy látszik már kiagyalta a történetünket is, ami remélhetőleg nem csak számomra volt hihető.
Továbbra is hallgattam tehát, de azért bólintottam a szavak megerősítéseként.
Ennek ellenére azért a gyanakvását nem teljesen oszlattuk el. Még jó, hogy a táskában tényleg az orvos eszközei voltak…..
- Ha szükségesnek látja….. – feleltem halkan és szétnyitottam a táskát, hogy belenézhessen.
Bíztam benne, hogy ennyivel megelégszik és tovább enged minket. Ha ezen túl vagyunk, visszaküldöm a nőt…..

//Kezdjek félni? //

A táskával nem bukhatunk le, ráadásul szerintem az őrnek legalább annyira nincs fogalma, hogy minek kell és minek nem kell benne lenni, hogy csak akkor fogna gyanút, ha fegyverek lennének benne. Példának okáért az egész házat megmérgezhetnénk a táskában lévő üvegcsékben lévő löttyökkel, bár valószínűleg nem azok vannak benne.
Ezért nem csodálom, amikor csak egy pillantásra méltatja a holmikat, aztán már el is veszíti az érdeklődését.
Azért a „szívélyes” szavaira tudnék mit válaszolni, hiszen sosem tudhatja, hogy hozzá, vagy az embereihez mikor lenne szüksége, hogy épp kéznél legyen a doki, akkor biztos nem lenne azon a véleményen, hogy ne lásson itt még egyszer.
Egyébként meg egy húron pendülünk, én sem akarok itt lenni soha többé, ha egyszer végeztem és minden további nélkül ígéretet is tehetek neki.
- Higgye el tiszt úr egy perccel sem maradok tovább, mint szükséges, erre akár meg is esküszöm Önnek. – válaszoltam halkan a színtiszta igazat, hogy a hangom később se legyen számára ismerős.
Többet, ha akartam volna sem tudtam volna mondani, mert a Madame nagy erővel kezdett húzni a mutatott lépcső felé, de nekem sem állt szándékomban tovább időzni a katona társaságában.
Minden bizonnyal egy véleményen vagyunk a nővel azon, hogy csak tűnjünk el szem elől, aztán majd megoldjuk az útvonalat, vagyis megoldom, mert egyre biztosabban érzem, hogy a Madame-nak távoznia kell, nekem meg eltűnni a nyílt színről.
Már egészen jól alakul a helyzet, amikor……..
- Ezt nem hiszem el! – szisszenek fel halkan a férfi hangjára. – Mi a fenét akar tőlünk…..
Hangosan azonban csak annyit mondok.
- Erre igazán nincs szükség tiszt úr, csak egy kis balzsamot és kötés teszek fel és már itt sem vagyok, rengeteg felé szólít a kötelesség, sietek, ahogy bizonyára Ön is.

//Nem csak lopásban vagyok jó, hanem dumában is //

Magam sem hittem volna, hogy csak ennyi győzködés kell a katonának, bár el kell ismernem a felénk hallattszódó pár szó, amit az őrszemek távoztukban elejtenek, talán szintén nyomott a latban. Egy szónak is száz a vége valamelyiknek vagy épp mindkettőnek köszönhetően a nagy kötelességérzet kezdett háttérbe szorulni a férfi gondolataiban, legalábbis a habozásából ezt szűrtem le.
Nem mertem tovább ütni a vasat, mert lehet az már sok lett volna, ezért igyekeztem türelmet erőltetni magamra és inkább együttérző pillantást küldeni, amivel érzékeltetem vele, mennyire nehéz is ez a szolgálat, a kötelesség.
Aztán döntött és én igyekeztem elleplezni a megkönnyebbülésemet és elégedett érzéseimet, hogy jól eltaláltam a hangot a fickóval.
- Természetes, a viszontlátásra. – biccentettem a katonának, miközben a viszont és a látásra közé magamban egy nemet is beillesztettem.
A történések alatt mindvégig éreztem magam mellett a Madame feszültségét, ami most egy halk sóhajjal ürül ki belőle, ahogy a férfi léptei sietősen elhalnak.
~ Finom lehet az az étel, amiért érdemes így elrohanni….. ~
természetesen azonnal a nő után indulok, remélve, hogy ez volt az utolsó akadály, amit még közösen kell leküzdenünk.
Úgy látszik szerencsénk van és a szolgálóknak megszokott jelenség egy orvos jelenléte, katonával pedig nem találkozunk már egészen addig, míg az uraság szobájához vezető folyosóhoz nem érünk, ahol a Madame jelzésére, meggyőződöm róla egy kurta pillantással, hogy az őrök ott állnak, ahol mondta.
- Már eddig is sokat tett. – suttogtam vissza, miközben a szemem már a padlásra vezető lépcsőket fürkészte.
Őrültség lett volna a nyílt folyosón próbálkozni, mikor volt más bejutási lehetőség is és számomra a kulcs nem volt akadály, főleg nem egy rakat „szerszámmal”, ami a doki táskájában lapult.
- Óóóóó….a….doboz….. – néztem rá rémült szemekkel, amik aztán kaján vigyorba mentek át. – Hát persze, hogy itt van. - ütöttem a zsebemre a köpeny alatt. – Menjen és jusson vissza minél előbb és ne…. aggódjon, én megcsinálom. – súgtam neki határozottan, aztán már fel is osontam a grádicson.

//Lassan kiismered Jeremyt! //

Egy cseppet sem von le a kis komiszkodásomból, hogy a madame túl feszült és nem értékeli a tréfámat, mert mindent megérnek az arcán végigfutó érzelmek kavalkádjai.
Természetesen kapok egy kis fenyegetést a penge tekintet mellé, de hát most nem áll karddal senki a hátam mögött és egy távoli fenyegetés nem tud lelombozni, na meg egyébként sem állt szándékomban átverni, még akkor sem, ha jóformán kizsarolta belőlem a feladat elvégzését. Most már rávetettem magam a „koncra” és a hírnevemet is elősegíteném azzal, hogy ha elmondhatnám, magát a város urát loptam meg, még ha titkos engedéllyel is, vagy ha valaki közben halálossá tette a kockázatát.
Nem voltam biztos benne, hogy maga írta volna át a szabályokat, hiszen miért is tette volna, akkor eleve nem ajánlja fel a Madame-nak a fogadást, már akkor is nyer, ha s nem hagyja ellopni az ékszert, kipenderítve a tolvajt…….
Ezért aztán a vigyor csak szélesedik rajtam a nő kemény szavaira és a homlokomhoz emelve a kezem intek neki könnyű búcsút, ahogy eltűnök a szeme elől, csak a mormogását hagyva magam mögött.
A vidámságom azonban csak addig tart, amíg meg nem pillantom a nyitott ajtót, amit láthatóan normális esetben komolyan zárnak. És a hangok csak bonyolítják a helyzetet. Valami nagyon nem stimmel itt, talán ez az utolsó esély a Madame-nak arra serkentette az urat, hogy még a tetőre is őröket állíttasson?
Óvatosan settenkedek az ajtóhoz, előhívva a mágiámat, ami könnyűvé és hangtalanná teszi a lépteimet, a hallásom meg egyébként is élet, így minden lépésemet megfontolva haladok előrébb, amíg meg nem pillantom a hangok forrását, hogy lássam mivel van dolgom és, hogy mennyire akadályoznak a terveimben.
Tehát rejtőzöm és hallgatózom.

//azt most alapozom meg! //

Hát igen, nem voltam boldog, hogy valaki megelőzött, bár több minden mégis jól jött még ebben is. Egyrészt, még ha feltételezték is, hogy a Madame ma mindenképpen próbálkozik, még sem számítottak arra, hogy beszélgetésük leleplezheti őket, így nem is gondolták, hogy valaki hallja őket. Másrészt, ha eddig próbáltam is mentséget találni az eltűnt „hűséges” testőrnek, most be kellett látnom, hogy mindent és mindenkit meg lehet vásárolni és semmiféle zsarolás nem kellett az árulásához.
Mert, ahogy hallgattam őket, nyilvánvalóvá vált, hogy a férfihang hozzá tartozik, a nő meg minden valószínűség szerint a ház úrnőjének szolgálója. Az, hogy milyen terveik vannak érdekes lehet, bár a feladatom szempontjából mellékes, az biztos, hogy még ölni képesek érte és még az uraság haragját is vállalják érte, ha kiderül belekavartak a fogadásába.
De az is kiderült, hogy itt a háttérben az úr felesége mozgatja a szálakat és még a fogadás is az ő ötlete volt…….Ezt jól megjegyeztem, hiszen a Madame biztos értékeli majd, ha a megszerzett ékszer mellé, még érdekes híreket is szállítok, hiszen ez már megkötött alkunkon túl mutat.
Most már csak az a kérdés, hogy mi legyen a tervemmel, hogy a padláson és a tetőn közelítem meg a hálószoba ablakát?
Ha belesve úgy látom elég messze vannak, besurranok és megbújok valami láda mögött vagy valami sötét helyen és várok egy kicsit, hátha elmennek, ha ez nem történik meg, akkor visszaosonok az emeletre és egy olyan szobaajtót keresek, amit nem látnak a katonák (ha van) és oda megyek be, hogy az ablakon keresztül igyekezzek átmászni a célomat képező szobához.

//Igen, látom, de már csak ilyen hamari vagyok //

Tudtam, hogy nagy kockázatot vállalok, mert egy ismeretlen helyen voltam és a hangok alapján csak megtippelni tudtam azt, hogy hol állhat a párocska, de ez még mindig a kisebb kockázat volt, mint egy emelettel lejjebb, a katonák orra előtt besurranni egy szobába.
Mázlim volt, hogy pont időben tudtam eltűnni egy hatalmas utazóláda mögött, aminek nyitott fedelén is halmokban álltak a feledésre ítélt női, buggyos, nagyszoknyás ruhák, mert csak sikerült felkeltenem a páros férfi tagjának, az általam testőrnek ítélt fickó figyelmét valamivel.
Akkor azonban már elég jól meglapultam és igazából talán csak a hatodik érzéke jelezhetett valamit, nem volt biztos a dolgában, ahogy előrelépett gyanakodva körbenézve a folyosóról befurakodó gyér fénybe. Nem a testőr volt, vagyis a Madame leírása nem illett rá, mert annak idősebbnek kellett volna lenni. Ez lehetett a másik eltűnt őr!
Némi nézelődés után azonban elvonja a figyelmét a csinos asszonyszemély, aki kevésbé aggódik és hamarosan már vörösödő fülekkel nézem, ahogy forró csókot váltanak.
Csinálhatnák máshol is, remélem elvonulnak és nem itt esnek egymásnak…….
Kissé aggodalmasan nézem, ahogy végül csak a lány távozik, mert mi a fenét kezdek a fickóval?
Most már kimenni is nehezebb lenne, itt meg nem maradhatok örökké, le kell jutnom a szobába.
Körbenézek, hogy mivel is tudnám leszerelni, mert minden bizonnyal úgy akar még jobban bevágódni a ház úrnőjénél, hogy elkapja a tolvajt. Hát abból nem eszik és remélem, ha jól kupán vágom, még a Madame-nél is jó pontot szerzek.
Találok is egy törött széklábat, amit jó nehéz fából, talán tölgyből faragtak és csendesen magamhoz veszem, majd a ládám oldalához pöccintek egy leszakított gombot, úgy igazítva, hogy jól hallhatóan koppanjon. Ezzel szándékozom közel csalogatni, aztán ha ütés közelbe ér, nagyot húzni a fejére.
Ha még az Istenek is mellém állnak, talán még a ruhásládába is pottyan, akkor már bajlódnom sem kell az eltűntetésével………

//Erre fogadni mertem volna //

Már készülök megvalósítani a tervemet, hogy megszabaduljak a Madame áruló emberétől, bár sokkal-sokkal jobban szerettem volna minden feltűnés nélkül beosonni és kiosonni, de erre most nem volt időm……De végül rám mosolyogtak az Istenek, mert igaz, hogy egy kis ideig még gyanakodva meregeti a szemét a sötétségbe, ahová behúzódtam, de mikor elszánja magát, hogy tüzetesebben szemügyre vegye a rejtekhelyemet és ehhez világosságot keres, nincs szerencséje.
Vagyis inkább azt mondanám, nagy szerencséje van, hiszen nem gazdagodott egy puklival a fején.
Moccanatlanul hallgatom halk szitkozódását, aztán az ajtón kifelé induló lépteit. Felmerül bennem, hogy ezt az egészet csak megjátssza és azt gondolja, hogy lépre csalhat a távozásának elhitetésével, mielőtt visszafordulna, de mikor rápattintja a pántot a padlásajtóra és bezárja, mosolyra húzódik a szám.
~ Azt hiszi, hogy nagyon okos! ~
Persze nem állt szándékomban ide visszatérni és ismét keresztülmenni az egész házon, ha meg van amiért jöttem. Távozásomhoz a tetőket szemeltem ki.
De most nincs vesztegetni való időm, a tetőkibúvóhoz igyekszem, hogy azon kimászva, megkeressem magam alatt a hálószoba ablakát és mágiámat felhasználva lemásszak oda.

//Látom, nem adod könnyen a győzelmet //


Nem ma kezdtem a szakmámat és ráadásul félelf vagyok, a padláson pedig a cserepek átengednek némi fényt, így nem okoz gondot a kibúvó zárjának feltörése, amit nem is igazán arra találtak ki, hogy bentről ne lehessen kijutni, hanem inkább a behatolás ellen, ezért nem volt bonyolult kinyitni.
A mágiámnak köszönhetően nesztelenül tudok végigosonni a tetőn, hiszen a cserepek meg sem moccantak alattam.
Majdnem, hogy négykézláb haladok, miközben felkutatm a szemmemmel azon őröket, akik rám láthatnak és szemmel tartom őket.
Ahogy nagyjából ott tudom magam a háló fölött, egy pillanatra kikukkantok az eresz alá, hogy meggyőződjem róla (megszámolva), hogy ez az az ablak.
Az orvosi köpenyt persze a ládán hagytam a padláson, így most könnyebben mozgok és mikor egy őr sem néz felém, könnyedén leeresztem magam az erkély szélére, lebújva annak takarása mögé, de úgy, hogy a szobából még takarjon a fal, míg én fürkészően körbenézek odabenn.
Használom a sötétség leple varázslatot, ami árnyékká változtat egy felületes szemlélődőnek és szinte hasalva a kövön, belesek. Nem nehéz megpillantanom a lányt a szobában, aki talán kudarcra ítéli a tervemet.
Sejtettem, hogy nem véletlenül lebzsel ott és, ahogy elsikkantja magát, máris tucat őr fog berohanni, ezért ki kell csalnom és mielőtt akár egy hangot is kiadna, elhallgattatnom.
Egészen elvékonyítom a hangom és halkan nyávogni kezdek és kaparászok egy kicsit az ajtón, egészen a falhoz lapulva. Ha hallom, hogy elindul kifelé, felkapaszkodom az ajtó fölé, hogyha lefelé néz ne lásson meg, aztán, ha kilép, egyszerűen ráesek és azonnal befogom a száját, míg a gyorsan előkapott késemet a nyakához teszem.
- Egy hangot se, mert véged. Ha hallgatsz élve megúszhatod.
Persze eszem ágában sincs megölni, de ő ezt nem tudja.
Ha csendben marad, be tuszkolom a szobába és alaposan megkötözöm, különösen ügyelve a szájára.

//erre mondják, hogy a remény hal meg utoljára //

Nem lehettem biztos benne, hogy tökéletes lesz a tervem, hiszen sok múlt a lányon, hogy egyáltalán kijön-e az ajtón, vagy, hogy sikerül-e úgy leugranom, hogy ne kiáltson fel annyira hangosan, hogy az őrök meghallják. Sok volt a bizonytalan tényező, de kockáztatnom kellett, mert szorított az idő.
A szerencse azonban, ahogy legtöbbször, most is mellém állt, bár néha már kezdem azt hinni, hogy ez nem csak szerencse, hanem valami sokkal több, mert nem egyszer olyan szituációkból keveredtem ki, amibe más simán belehalt volna.
De ez most mindegy is, a lényeg, hogy a szolgálót sikerült kiiktatnom anélkül, hogy az őrök felfedeztek volna és hamarosan már kötözött sonkaként ült az ágyon, csak a szemével tudván követni a kutakodásomat.
Először még ölni lehetett volna a nézésével, de ez lassan kárörvendővé vált, ahogy egyre bosszúsabban kerestem a gyöngyöt, amit ki kellett volna cserélnem az általam hozott darabbal.
Már az ágyat is felforgattam és a szekrényt is, ami még az éjjeli szekrényeken kívül rejthette a darabot és elég gyakorlott tolvaj vagyok ahhoz, hogy ne maradjon észrevétlen előttem egy titkos rekesz sem.
Kezdtem kissé ideges lenni és bosszúsan húztam le a szájpecket a lány szájáról és ismét meglebegtettem előtte a kést.
- Látom, hogy tudsz valamit! Ki vele, vagy …….esetleg levághatok kicsit a füledből…….vagy az orrod hegyéből, hogy ne legyél ilyen magabiztos.
Igyekeztem félelmetes képet vágni mindehhez, de nem sokszor volt szükségem fájdalmat okozni a tolvajlásaim során, így csak remélhettem, hogy elég hihetőnek tűnök a szemében és válaszol is.
Az is kérdéses volt, hogy itt hagyjam-e a hozott ékszert, ha nem tudom elvinni a másikat?
Persze, ha hinni lehet a történetnek, akkor már azzal megnyeri a Madame a fogadást, ha kiderül mégis sikerült valakinek bejutni a szobájába……..

//Óóó, vigyázok én! //

Azt sejtettem, hogy nem lesz könnyű dolgom, amikor a Madame ismertette a feladatot és azt, hogy ketten már kudarcot vallottak az ügyben és az is nehezítette a dolgot, hogy a kis fogadásnak induló virtuskodást valaki gyilkos játszmává változtatta.
Most azonban nem ez volt az oka, hogy kezdtem méregbe gurulni, hanem az, hogy a feladatot tulajdonképpen végre hajtottam, ám ez a valaki megint csak megkavarta a dolgokat.
Talán hihettem volna azt, hogy egész egyszerűen nem tették a mondott helyre a cseredarabot, de volt egy sanda gyanúm, hogy nem a város ura nem tartotta be ismételten a játékszabályokat, hanem az ismeretlen bajkeverő és………..a lány be volt ebbe avatva, hiszen a kezdeti ijedtség elmúltával már látni rajta, hogy bízik a bukásomban.
De én nem adom fel ilyen könnyen és bár nem áll szándékomban komolyan bántani, azért ráijeszteni cseppet sem tartom elfogadhatatlannak a helyzetemben.
A szeme előtt lóbálom a kést, remélve, hogy egyrészt elveszem a kedvét a kiabálástól, másrészt, hogy egyszerű szobalány létére, nem fog hősködni, mert többre becsüli az életét.
Látom, hogy megrémül, nem gondolom, hogy annyira jó színészkedne, hogy ezt megjátssza, de mégis mellébeszél és ennek csak az az oka, hogy számít rá, hamarosan társaságunk lesz.
Én is az ajtó felé sandítok, de aztán az orrához koppintom a pengét és sziszegve mondom neki.
- Megér ez annyit neked, hogy örökre csúf legyél? – nézek merőn a szemébe. – Beszélj!

//Na, most már csak le kell lépni //

Nagy bajban lennék, ha a fenyegetőzésem ellenére a szolgálólány néma maradna, mert akkor kénytelen lennék üres kézzel a Madame elé állni és a feladatnak csak az egyik részének teljesítését elfogadni. Mivel magabiztosan állítottam neki, hogy én mindig elvégzem a megbízásokat, ez elég nagy kudarc lenne, még ha nem is én vagyok a dologban a hibás, hanem aki nem teljesítette a ráeső részt.
Szerencsémre azonban elég zord képet vághatok ahhoz, hogy az erőszakhoz nem szokott cseléd, ne kockáztasson, tényleg mutatós asszonyszemély, aki máshol is találhat magának munkát, így inkább az vállalja, hogy az utcára penderítik, mint, hogy örökké csúf legyen az arca.
Elégedett vigyor kúszik fel a szám szélére, ahogy megered a nyelve.
Nagyon ravasznak képzelte magát az, aki a lánynak ezt az utasítást adta, de az én eszemen nem járt túl, de most már kíváncsi voltam, hogy ki az, akinek a Madame ennyire a bögyében van, igaz volt egy sejtésem.
- Látom, hogy nem csak az arcod szép, hanem eszed is van. – vettem el a kést az orra elől, a fenyegetést, most dicsérettel felváltva, hiszen erre az előbbiek alapján büszke volt és miközben kivettem a dobozt a zsebéből, mellékesen megkérdeztem. – Gondolom a te ötleted volt vagy a…….. – fejemmel úgy általánosságban kifelé intettem, hagyva, hogy ő fejezze be a mondatot, ezzel elárulva amire kíváncsi voltam.
Viszont most már sürgősen távoznom kellett. Én a dobozt a kutatás közben már a párna alá rejtettem és erről remélem a lány sem tudott, mert nem szerettem volna, ha eltűntetik az uraság orra elől.
A megszerzett gyöngyöt meg az ingembe rejtettem és megpaskolva a lány arcát, visszahúzva a szájára a pecket, egy utolsó mosolyt küldve felé az ablakhoz siettem és miután meggyőződtem róla, hogy az őrök nem figyelnek, már ugrottam is vissza az ereszt elkapva, hogy felhúzzam magam a tetőre.
Tudtam, hogy valahogy el kell vegyülnöm a háznép között, ezért az istálló fel, vettem az irányt a tetőn át, hogy aztán egy magamhoz hasonló istállófiút keressek, akire a kutya sem figyel……..

//nagyon igyekszik ez a cseléd, hogy elveszejtsen //

Tudom, hogy csak némi időt nyertem, mert elég ravasznak tűnt az a lány, így biztos mindent el fog követni, hogy rám uszítsa az őröket és mivel, amúgy is feszülten lestek minden moccanást, nem kell sok, hogy felfedezzék áldozatomat és akkor nagy erőkkel fognak keresni.
Ez nem lenne túl jó hír számomra, azonban pont kapóra jön ez majd nekem, mert ahogy elkezdődik a kavarodás, a kiabálás, mindig elég zűrzavar lesz ahhoz, hogy ezt meglovagolva, eltűnhessek.
Már nem járok messze az istállótól, amikor meghallom a szoba ablaka felől a kiabálást. Tisztában vagyok vele, hogy pillanatokon belül el kell tűnnöm a tetőről, hiszen a külső falakon álló őrök azonnal errefelé fordulnak.
A szagok is segítenek, hogy tudjam már jó helyen járok és lehasalva megbontok pár cserepet, hogy aztán becsússzak a szűk résen, gyorsan visszaillesztve a megbontott részt, majd ismét hason kúszva a padlásnyílás széléhez igyekszem, körbenézve, mik a lehetőségeim.