A város

Örülök szavainak, az ágyhoz vezetve nem fekszik le, de leül mellém. Valahogy szét vet az öröm, még ha nem is nagyon mutatom magamon. Talán akkor, amikor azt mondtam, félek a szerelmétől, talán már akkor késő volt. Nem tudom... más különben miért fájt volna annyira a tudat, hogy itt hagyott? Vagy miért örülök annak, hogy még se tette? Hogy kezemért nyúl, fogja meg, hogy hajamba csókol, hogy a közelemben van? Nincs most erőm ahhoz, hogy magammal harcoljak, a hangja, hogy tartsak ki még mindig ott melegíti a lelkem. Kérdésére felpillantok rá bűnbánóan.
- Hála neked és a gyógyítóknak jól... De ha nem veszlek rá erre az útra, te nem sérülsz meg. - pillantok oldalára, majd sütöm le szemeimet. - Sajnálom. - kérek tőle bocsánatot halkan. Az persze szintén más kérdés, mi történt volna, ha ő nincs ott: valószínűleg vagy elkergetem őket a kronnal, vagy ha még is úgy alakultak volna a dolgok, akkor egészen biztos, hogy ott akkor a kezek nem álltak volna meg a kutakodásnál. A gondolatra kiráz a hideg lehunyom a szemeim. Eszembe jut, hogyan kezdett el küzdeni a férfi akkor, s ismét öröm gyúl bennem. Nem tenné ezt meg minden férfi. Halk sóhajjal döntöm arcomat a vállának, míg hideg kezem finoman szorít az övére. Az az érzés, amely körbe vett, mikor felébredtem, akkor zavaró volt annak tudatában, hogy nincs itt, de most... most olyan megnyugtató, mintha csak simogatna, védelmezően ölelne.

Félelmeim és erőfeszítéseim ellenére is érzem, amit érzek, ezt a megmagyarázhatatlan kellemes érzést, azt, hogy szavaival álmodok, hogy ekkor érzem magam csak békében és nyugalomban. Remegő hanggal sóhajtok ismét, és hunyom le a szemeimet, miközben nyugtat és fejemre csókol. A világom romokban hevert, amikor a bálra mentem és senki nem tudott segíteni, csak ő. Furcsa, hogy egy ilyen vágy mire készteti az olyen ostobákat mint én. Sose hittem volna, hogy pont egy ember, hogy Ő "kell" majd nekem. Pedig én nem akartam szerelembe esni, mert tudom, ez a "világ" csak összefogja törni a szívemet... És még is. "- A végzet mindenkit utolér, ha a dolgoknak meg kell történni, megtörténnek, akármennyire is hadakozunk ellenük." Pontosan ezt érzem. Hiába hadakozom, játszom ezt az őrült játékot, még is arra terel engem, hogy így érezzek. Hiába a racionális gondolkodás, a tudás, nem tudom visszafogni azt, amely úgy közeleg mint a szél hajtotta viharfelhők. Esni fog, akarom vagy sem. Egy ideig némán élvezem a csendet, merengek azon, hogy mi lesz. Aztán persze korholom magam. Túl sokat tekintek előre. Ha valaki állandóan a múltat nézi, nem lehet jövője, s ha valaki a jövőt fürkészi, oda a jelenje. Felpillantok a férfire, a szemeibe, a fáradt, sápadt arcra, fürkészem, érzelmeim kavargása kiülhet tószín szemeimbe, de végül határozottá válik, végül gyengéddé simul. Szabad kezem emelem ismét arcához és simítom meg ujjbegyeimmel, oly puhán és óvatosan, mintha csak most érnék hozzá először, mintha csak attól félnék, hogy ha ettől erősebb lesz érintésem, akkor elillan. Ajkaira pillantok, s lassan hajolok oda hozzá, hogy egy ugyan olyan apró, szinte leheletnyi csókot adjak ajkára, mint amilyen az érintés volt. Ahogy az is, ez is egészen más, mint az eddigiek. Nem szenvedélyes, nem elkapkodott, vagy csábító, ezúttal nem csak a mézesmadzagot akarom húzni előtte. Ez már a harc megadása, az bennem zajló érzelmek elfogadása, amelyet így, óvatosan, félve közvetítek felé. Félve, mert talán nem talál viszonozásra, de úgy érzem, megéri a kockázatot.

A pillanat amelyet megélek.. Nem is tudom, valamiféle katarzist indít bennem. A puha, félő érintések, a rövid és könnyed csók, amely még is több érzelemről árulkodik, mint az elsőre tűnik.. Az eddigi kavargó érzelmi viharaim kezdenek lenyugodni, ki simulni. Csillogó szemekkel pillantok fel rá ismét. Ez olyan perc, amelyet életem végéig őrizni fogok magamban. Nincs szükség szavakra, hogy beszéljünk. Leengedem kezem arcáról. Fáradt sóhaj hagyja el ajkam. Nem lehettem túl sokat kiütve, ha Elmiron nem rég ért vissza a parancsnokkal. Órák talán... A kevés kikapcsolt idő azonban nem volt elég, hogy feltöltsön, még ha az álmom oly békés és nyugtató is volt. Elmiron pedig főleg fáradt lehet, ha azóta nem pihent.
- Pihenned kellene... - Mondom halkan, halovány, talán kissé gondoskodó mosollyal, arcát fürkészve. - A lábadon alig állsz... - Folytatom ugyan olyan hangerővel, s megsimítom kezét, amely az övében pihent eleddig.

//Oksa, nem gond //

Mikor megemlítem, hogy pihennie kéne, egyből rám gondol és arra, hogy az bizony nekem is kellene. Halovány mosolyt fakaszt, kérdése kissé meglep, ami csak tekintetem csillogásán látszódhat. Ennek ellenére végül ismét alig látható mosoly kerül az arcomra és aprót, lassan bólintok. Oda nyúlva megigazítom a párnát. Mind a kettőnk szerzett sebet az oldalán, szóval ha a hátunk kicsit alá van párnázva, a sebek nem húzódnak. Kicsit feljebb és beljebb ülök, lábaim felhúzom az ágyra, s felé nyújtom a kezem, mintegy jelezve, hogy feküdjön mellém, fejét hajtsa vállamra, mellkasomra, ahova jól esik. Viszonozni szeretném a kedvességét, s ha elfogadja a helyet, mit szavak nélkül kínálok neki, átkarolom őt két kezemmel. Fejem puhán hajtom az övére, kezemmel végig simítok arcán. Nem csukom be a szemem, a gondolataim akaratlanul is forognak. Fáradtnak érzem magam, de nem tudnék aludni. Az őrök szavai és az érzések, tapasztalatok keringenek bennem. Az érzések, a sebeim, és az, hogy csak úgy eltűnt az ágyából.
- Elmiron... nem érdemlek őszinteséget...? - kérdezem suttogva, pár perc múlva, hogy ha alszik, szavaimmal ne kelthessem fel. Nem érdekel, hogy ha hazudott, titkolózott. De ha már oda nyújtottam neki a kulcsot és elfogadta, akkor legalább had legyek biztos abban, hogy milyen embernek is adtam.
Ha nem válaszol, azt kell hinnem, hogy alszik. A sebbel, ami rajta van, és a vérveszteséggel nem nehéz ilyen hamar kidőlni.

A hangom olyan volt, akár a lepke szárnycsapása, s még is felnéz rá a férfi, bár láthatóan már félálomban volt. Lepillantok rá, s látva álmos, és meggyötört arcát elnehezül a lelkem. Csak nem kezdhetek ebbe éppen most.
- Csak... jó éjt kívántam. - füllentem és magamhoz húzom óvatos, puha mozdulattal. Ujjaim finoman kezdik cirógatni tarkóját, fejemet hátra döntöm az ágy háttámlájának. Az ablak felé pillantok és kinézve a csillagokra valahogy az álmomat juttatják eszembe. Halovány mosoly kúszik arcomra, mikor eszembe jut az érzés, amit akkor éreztem... egészen addig, amíg meg nem érzek valamit. Ez nem olyan, mint Elmiron kisugárzása, ez ennél sokkal de sokkal ijesztőbb és hatalmasabb erő, amely mintha a fejemre szállna. Szemeim elkerekednek, ajkaimról eltűnik a mosoly, testem reszketve borzong meg, miközben zilálni kezdek. Úgy fürkészek körbe a sötétben, mintha csak valami bestia támadását várnám, egy gyenge őz, amely megérzi a ragadozó szagát. Attól, hogy nem látom, hogy mi okozza és hogy teljesen más, mint amit eddig "megszoktam" csak félelmet ültet a szívembe.
~ M-mi ez?! - egyik kezemmel elengedve a férfit már automatikusan nyúlnék oldalamra, de aztán mikor oda ér a kezem rájövök, hogy már egy ideje átöltöztettek, s ha nem tették volna se lenne már a tőr az oldalamon. Védtelennek, gyengének érzem magam... Szemeimet összeszorítva hajtom arcom Elmiron fekete hajába, újra oda nyúlva és talán kicsit szorosabban ölelve, mint aki rémei elől próbál elbújni, s mint aki a másikat is védeni próbálja ettől... Lehet, hogy már elaludtam, és álmodom ezt az egészet, csak nyugalom helyett most rémeket kapok?

//Ez ugye nem közvetett bünti lesz? Ne tessék tapizni! >o< XDD//

Az előbbi érzés egyszerűen rémisztő volt, de aztán mintha enyhülne. Ekkor emelem fel a fejem, azonban megfagy ereimben a vér, mert hirtelen az előbbihez hasonló, ám sokkal nagyobb érzés kerít hatalmába, a fülem akárha zúgna, s látom, miként kezd a fal természetellenesen öregedni. Szinte ezzel egy időben sikoltok fel az ijedtségtől és lepillantva az ölemben fekvő férfire kezdtem kétségbe esetten ébresztgetni.
- Elmiron! Ébredj! El kell mennünk! - ragadom meg karját, ébresztgetem, hisz jelenleg nem érzem biztonságban itt sem őt, sem magam, ám mikor visszatekintek a szobára, minden eddigi jelenség eltűnik, mintha ott se lett volna. Rémülten, reszketegen ülök, megrökönyödve és félve.
~ Álmodtam volna? Álmodnék? - nyílik el ajkam gondolataim közben, mikor körbe pillantok. ~ De hát... nem aludtam... vagy igen? - teljesen összezavarodva kapkodom a levegőt, még a víz is kivert ettől az egész lidércnyomástól. Fejemet ismét a háttámlának támasztom és egyik kezembe - mivel a másik Elmiron alatt fekszik, ha csak nem ébredt már fel, ebben az esetben mind a kettőbe - temetem arcomat és próbálok megnyugodni.

//Örülök, hogy jó volt, de ne szokj hozzá, ki kell érdemelni XDD//

Páni félelmemben ébresztgettem a férfit, aki fel is kel, s mikor érzem, hogy karomról eltűnik súlya, kezeimbe temetem az arcomat. Zilálok, gondolataim túl hangosak, hogy halljam a szisszenést. Hirtelen érzem ahogy keze hozzám ér, össze is rezzenek rá. Lassan engedem le kezeimet, sápadt arcomon ott ül félve csillogó tekintetem, amelyben az értetlenség is ott kavarog. Rosszul érzem magam, s hiába a férfi közelsége, testem reszket az előbbi pániktól, válaszolni se nagyon tudok, hiszen én sem tudom, hogy mi a fene volt ez. Amint a nemes felül s így kiszabadulok alóla, kikászálódom az ágyból, bizonytalan léptekkel lépek az ajtóhoz. Már a kilincsen a kezem, mikor rájövök, hogy az őrök úgy se fognak sehova se engedni azok után, hogy Elmiron úgy eltűnt. Ekkor inkább az ablakhoz fordulok és oda lépve szélesre tárom, s megtámaszkodva, szinte kicsit ki is hajolva szívom be a hideg levegőt. Nem igazán nyugtat meg, de legalább már nem érzem úgy, mintha a torkom szorongatnák. A fáradtság több jelét is adja rajtam, remegő lábaimat behajlítva, lassan térdre ereszkedem, míg az ablakba könyökölve fejem karjaimra hajtom, vörös loknijaim elfedik arcomat. Nem aludtam... túl élénk ez a dolog ahhoz, hogy álom lehessen, de most már a szemeimet becsukni is félek...

//Mi is köszönjük //

A friss levegő megtölti a szobát, a fejemet még sem hűti le. Fejem kezeimen pihen, mikor meghallom, ahogy Elmiron fel kel az ágyról és közelebb lép, letérdel. Immár felkészülök arra, hogy hozzám ér, nem rezzenek össze ölelésére. Pár másodpercig még úgy maradok, aztán felemelem a fejem és felé fordulva ülök sarkaimra, ölelek vissza.
- Ne haragudj, amiért felkeltettelek... Én... nem is tudom... mintha hallucináltam volna... - motyogom, miközben nyakát átölelve hajtom állam vállára. - Annyi mindent tettél értem és most is csak aggodalmat okozok kis semmiségek miatt... Szégyellem magam. - sóhajtom halkan. Nem tudom mi volt ez, és lehet, hogy rémisztő volt, de vissza gondolva mindenki okosabb így én is: tudhattam volna, hogy nem valódi, amit látok. Mert hát nem lehetett valódi, ebben... egészen biztos vagyok. Illetve remélem, mert nincs rá magyarázatom, mi okozhatta. Noha arra a fura érzésre sincs, amit éreztem. Talán Elmiron lett volna..? Értek már vele furcsaságok, de ez mindenen túl tesz. Nem, ő nem lehetett, hiszen aludt... még a mágusok sem varázsolnak álmukban... azt hiszem. - Feküdj vissza aludni. Pihenned kell... - húzódok el tőle annyira, hogy rá nézhessek.

Elmiron nem haragszik rám, aminek külön örülök, nem akarok számára idegesítő lenni, sőt... Szinte ágyba küldöm ránézve, mire a férfi közli, hogy jelenleg nekem is ott volna a helyem. Halkan sóhajtok, s ezzel egy időben szellő járja át újra a szobát, s engem kiráz a hideg. Úgy érzem, most megnyugodtam valamennyire, a férfi jelenléte, hangja, pillantása, érintése nagyon sokat segít. Nem akarom őt újra terhelni, így csak bólintok egyet. Felkelek, bár nem olyan gyorsan, mély sebem érezteti velem, hogy még nagyon is ott van és ne feledkezzek meg róla. Az előbbi ugrálás és mozgás nem tett jót, de ijedtemben nem tudtam egy helyben ülni. Becsukom az ablakot, hogy ennél több hideg ne jöhessen be. Segítek felkelni a férfinek, ha engedi, majd oda sétálok vele az ágyhoz. Ezúttal a nemes mellé fekszek, bár inkább az ajtó felé, a faltól jelenleg a hátam is borsódzik. Ha elhever, leülök, s magunkra húzva a takarót bújok hozzá, mély levegőt véve szívom magamba illatát, felül lévő kezemmel óvatosan karolom át karja alatt. Különösen figyelek ezekre az érintésekre, az illatára, a szuszogására. Némán fürkészem arcát, s cirógatom meg hátát. Őt nézve valahogy úgy érzem, mintha összeszorulna a gyomrom, s alig tudom levenni róla a pillantásom. Ha a férfi elalszik, akkor csak halovány mosollyal figyelem tovább. Talán, mikor már pirkad én is képes leszek elaludni, de addig biztosan nem, mint valami kisgyermek, félek a falakon megbúvó sötét árnyaktól, tartok attól, hogy ismét lesz valami a szobával, s netán álmunkban velünk is.

//Köszi a játékot, Nibelon //

Még mielőtt elaludna, a nemes jó éjt kíván. Suttogva kívánok én is neki szép álmokat, s figyelem, miként hunyja le szemeit, alszik el. Nekem ez még egy ideig nem megy, de végül a fáradtság erőt vesz rajtam. Az álmom nyugodt, nem ébredek fel éjjel semmire, mint a bunda, úgy alszok. Álmomban teljesen a ferfibe "gabalyodok", lábaim az övé közé és alá csúszik, egyik az ágyhoz közelebbi karom közöttünk pihen, másikkal továbbra is ölelem, arcom mellkasához van hajtva, így is rakoncátlan hajam kócosan és megzabolázatlanul díszeleg rajtam, arcomon, a párnán.
Reggel az őrök nehéz lépteire ébredek, bár ekkor még nem nyitom ki a szemem. Érzem magam a meleg testet, a férfias illatot, az egyenletes leheletet az arcomon. Lassan emelem fel pilláimat, felfedve a lelkem kék tavait a férfinek. Elmosolyodom álmosan, még nem vagyok eléggé ébren ahhoz, hogy teljesen kinyissam a szemem.
- Jó reggelt... - motyogom, s kibogozva lábainkat kezemet mögötte előre nyújtva, hátam megfeszítve nyújtózkodom egy nagyot, bár a sebem ezt ki kéri magának. Gyorsan abba is hagyom, majd egy mosollyal rá nézek. - Jól aludtál...? - kérdezem halkan, hiszen ilyen közelről nem szükséges a hangos beszéd.

Kinyitom a szemem. Elmiron még mindig itt van, finom illata eltölt, teste melenget. Talán tőle aludtam ilyen jól, rémek nélkül, pedig az esti ijedezések után azt hittem, rosszabb lesz az idő, mit álommal töltök. Szerencsére nem ez történt, s mikor kinyitom a szemem, a férfi már ébren van. Mosollyal köszöntöm, s ő úgy szint mosollyal felel. A bóktól haloványan elmosolyodom, a puha, óvatos simogatásra jól esően hunyom le a szemeimet, és nagyot sóhajtok. Nem tartom ott a kezét, pedig szívesen élvezném még érintéseit, de közelségével is beérem, nem vagyok mohó. A kérdésére aprót bólogatok, kék szemeimet rá emelve.
- Igen... bár azt hiszem, ezt csak a te közelségednek köszönhetem. - mondom, miközben szemeit, arcát fürkészem. Elmerengek, mikor voltam utoljára ilyen érzésekkel, ilyen helyzetben valaki mellett, de nem ugrik be semmi. Teljesen elmerülök a férfi pillantásában, s hálát adok mindennek, hogy a múlt éjszakán nem történt nagyobb baj, s hogy életben van. Soha nem bocsájtottam volna meg magamnak, ha akkor...

Lesütöm a pillantásom. Nem akarok arra gondolni, mi lett volna ha. Egyszer már emlékeztettem magam, hogy a jelenre kellene koncentrálnom, hát most is ezt teszem. Újra felpillantva a férfire csökkentem magunk között az amúgy is kevés távolságot, szinte hozzá simulva érintem homlokom az övéhez, ha engedi, s meredek bele sötét szemeibe, egyelőre nem gondolkodva azon, mi lesz később.