Elsga - a romváros

// Hmm…..talán beszámítható //

Azt mondják nem jó az ördögöt a falra festeni, így nem kommentálom, hogy milyen lényeket is gondolok a fal mögé, jobb, ha inkább a kijutással foglalkozom.
Mindig is tiszteltem a mágusok hatalmát, tudván tudva, hogy milyen hatalom van a kezükben és, amihez képest én a fasorban sem vagyok, hiszen az, amihez a legjobban értek, most itt nem jelent semmit, fegyverforgatásban sem jeleskedem igazán, még ha egy kis csetepatéban meg is állom a helyem. De itt egyáltalán nem bízom abban, hogy nagy hasznát vehetném.
Ezért vetem fel a tűz ötletét is, ami láthatóan elnyeri Sou tetszését is és maga is fáklyakészítésbe kezd.
- Igen, meg amúgy is éjszakai kényeknek néznek ki, hiszen fenn a napon nem nagyon mutatkoztak. Gondolom a fény sem az ő terepük.
Azt is örömmel hallom, hogy a tűzcsinálásban is számíthatok rá, mert nem hiszem, hogy sok időnk lesz majd tűzszerszámokkal bajlódni, ha meg kell gyújtani az igen csak kezdetleges fáklyáinkat.
Nem mondom, hogy a legideálisabb helyet választotta társam a pihenéshez, de tényleg ránk fért egy ki szusszanás, ráadásul itt figyelemmel tudtuk tartani a járatokat is, ami lehetőséget adott rá, hogy ellenkező irányba menjünk, mint a surranó lábak serege.
És időt is ad arra is, hogy olyan is eszünkbe jusson, ami a nagy rohanásban nem. Így kerül rá sor, hogy Sou mágikus madarat indítson útnak kémkedni, én meg megízleljem az előttünk elterülő víz milyenségét, remélve, hogy iható, mert ki tudja milyen gyorsa éa merre kell menekülnünk, akkor nehéz lesz talán vizet szerezni. Jobb előre gondolkodni, még ha nem is túl bizalomgerjesztő első látásra a sötét víz.
- Azt hiszem az életösztön kihozza belőled is a legjobbat. – vigyorgok vissza, jelezve, hogy bízom benne, mindent megtesz, hogy kikerüljünk innen, ahogy én is. – És, igen, szándékomban áll. – bólintok egy tenyérnyi vízzel szemezve, aztán óvatos kortyot veszek belőle, majd elégedetten és jócskán megkönnyebbülve véleményezem.
Nem sokáig örülhetünk azonban a jó híreknek, Ritalea mindig ügyelt rá, hogy ne érezze magát elbizakodottnak az emberfia.
Igaz, hogy első ránézésre a ronda,de kistermetű lények nem tűntek túl veszedelmesnek és tényleg nem voltak patkányok, de azok sem a termetüknél fogva voltak veszélyesek, hanem mert sokan voltak…….elég sokan ahhoz, hogy féltsük az életünket tőlük.
Csak Sou érintésére rezzenek fel és megszorítva a kezét jelzem, hogy értettem, bár nem tudom mit tervez, de nem fogom elengedni abban biztos lehet.
Azonban nem készülök fel arra még sem, amit tesz és egy pillanatra vissza is rántom, ahogy megdöbbenve észlelem, nem gázolok a vízben, hanem ……rajta járok, ahogy ő is.
- Eclair segíts! – nyögök fel, de aztán futok tovább. – Egyetértek, futás! – bólintok és teljes erőből rohanok a járat felé, remélve, hogy megleptük a kis dögöket és a víz megakasztja őket egy időre, míg elég messzire érünk és talán kijáratot is lelünk.
Valahogy nem akaródzik közelebbi ismeretségbe keveredni velük, pedig nem is tudom, hogy tényleg veszélyesek-e.
A futásunk kis idő múlva botladozásba fúl, mert nem tud ilyen gyorsan alkalmazkodni a szemem, aminek hála nagy koppanással ütközök egy oszlopszerűségnek, ami kétfelé osztja a vájatot.
- Most merre? – dörzsölöm fájdalmas képpel a homlokomon növő púpot. – Talán…….- nézek tanácstalanul előbb az egyikre, majd a másikra, de ziháló lélegzetemen túl is hallom, hogy nincs szerencsénk, a kis karmos lábak követnek minket.
Ám ekkor megjelenik kitágult szembogaram előtt Sou madara és egyenesen a bal oldali járatba suhan
- Talán arra, ha te is úgy gondolod. – rántom a kezénél fogva arra a fiút. – Ha van erőd, gyújtsd meg az egyik fáklyát, legalább lássuk merre megyünk. – kérem.

//*.* légyszi-légyszi! //

Remeknek tartotta, hogy Jeremy ilyen készségesen a segítségére van. Gondolatban azonban előrébb járt, ezért csak a legszükségesebbet osztotta meg a férfival és ennek akkor érezte a hátrányát, amikor egy jó lépésnyit visszakoznia kellett. Önkéntelenül szorította meg jobban a Kalandor kezét, bár igen csak a sekélyesben jártak még, de nem szívesen érkezett volna a sötét vízbe. Aggasztotta a víz mélységet sejtető színe, elvégre a földalatti tavak rejtélyesek és kiszámíthatatlanok. Szólt volna, hogy mozgásra bírja társát, vagy kimondhatja ő is, ha már Jeremy megtette, barátját. De nem volt rá szükség, ahogy remélhető volt Jeremy hamar túlesett az első meglepettségen és a meneküléssel törődött inkább, nem azzal, amin nem kellene, még is szilárdan lépked.
Lelépve a víz felszínéről Sou megkockáztatta, hogy megnézi mit hagytak hátra. Talán fél tucat csont sovány lény merészkedett elő, óvatosan, hol a csontszilánkos part homokját, hol a levegő áramlatait szaglászva sziszegtek, meg éles, ugatásszerű hangot hallattak. Aminek azonban Sou örült, hogy tétovázni látta ezeket az állatokat, mert csak nagy gonddal kétszer megfontolva léptek abba a nyomba, amit nagy rohanásukban a fellazult homokban hagytak. Kettő- három visszapillantás ennyire adott neki lehetőséget, utána pedig a járat íve hamar elnyelte a tavat és a partján sajnos létszámban sokasodó dögevőket(?). Ez a tény viszont igen ösztönzőleg hatott arra, hogy véletlenül se akarjon lassítani, pedig megtehette volna és a fülledt meleg levegő is próbára tette a tüdejét. Végül, egy apró baleset akasztotta meg a vesszőfutást. Jeremy - akinek nagyon ragaszkodóan még mindig fogta a kezét- másod ízben rántja vissza, nem esik el, de összefut a fallal, ami az egész galibát okozta. De nem ütötte meg magát, még jól is jött a hűvösnek tűnő fal.
- Nagyon megütötted magad? – a mozdulat láttán a feltett kérdésre adott válasz helyett, inkább kérdezett. Megtámaszkodott és nagyon igyekezett, hogy köhögés nélkül levegőhöz jusson, ami nem kis feladat volt, ahhoz mérten, hogy a torka olyan volt, mint egy Napon felejtett tapló. – Ta.. Áh... – nagyot nyelve hallgatott el, de tekintetével a madara után nézett. – Jó..lesz. – szabad kezével a járat felé intett, hogy visszahívja a fecskét, aki meg is jelent és kicsit bőbeszédű csivitelésbe fogott. Sou arca pedig felderült. – Van egy újabb kút, de azt nem tudom, hogy fel tudunk e jutni rajta. – kicsit elbizonytalanodott. A fecske nem szokott hazudni, de a szokatlan sötétség valahogy cáfolta a jó hírt. Elmarkolta az egyik fáklyát, és ha még mindig ragaszkodtak a kezéhez, akkor finoman jelezte, hogy arra is szüksége lesz. Majd közre fogta a rongydarabot, ami körül elérte, hogy a levegő túl forró legyen, amikor az anyag izzani kezdett pedig egyszerűen ráfújt. Így az fellobbant, de mivel már nem fogta nem is égette meg magát. A lángok fényében felcsillannak macskaszerű szeme, hunyorog is, meg eltolja magától a meleg lángokat.
- Tessék. .. Leszek én a hátvéd.– nyújtja a fáklyát Jeremynek, hogy megszabaduljon a plusz melegtől. – Azt hittem lesz egy kis időnk. Nagyon éh.. állhatatosak. ~ Pedig illene tartaniuk egy sárkánytól, nem? ~ Visszapillantott, de már előre lépett elrugaszkodva a faltól. – Mintha ez is leejtene? – kérdezte bizonytalanul, mert nem érezte, csak a mocorgó fényben, a falon futó erezett keltett olyan hatást, mintha lefelé haladnának. Azt pedig nem tette, hozzá, hogy korábban ennyi kutyagolás után már látszódtak a fények, de most nem, még nem. Arra nem is gondolt, hogy az gyérebb is lehet, mert nem a nyílt, egykori utcán van, hanem mondjuk egy fürdő oszlopai között, vagy egy palota belső díszkertjében és persze a fáklya is elnyomhatja beszüremlő napfényt.

// na jó…..a madárral együtt már elmegy //


Nem nagyon kérdezősködök ugyan, hiszen az én „köreimben”, amúgy sem túl egészséges, de azért persze meg van a véleményem magamban a fiúról, hiszen már többször éppen, hogy el nem szólta magát, hogy nem az a segítségre szoruló alkat, amit mutat magáról, de hát én soha nem adok a külsőségekre. És eddig minden azt bizonyította, hogy nyugodtan rábízhatom magam Sou-ra. Már többször hagyhatott volna a sorsomra, de ehelyett szomjamat oltotta, bekötözött, megmentett egy kígyómarástól, így most, hogy a tó közepe felé vont maga után, csak egy pillanatra torpantam meg, ösztöneim tiltakozására, de aztán máris elnyomtam és követtem, engedve keze szorításának.
Ha itt lesz az ideje és úgy dönt, majd elmondja ki is ő valójában. Persze lehet, hogy mindez csak mágikus képessége eredménye, bár akkor is elég fiatal hozzá……legalábbis ránézésre.
Sosem keveredtem nagy ismeretségbe varázslókkal, így nem sok tapasztalatom van velük kapcsolatban, még az is lehet, hogy ezek nem is olyan különleges dolgok csak számomra.
Nagy levegőt véve rohanok a társammal együtt keresztül a vízen, be a kiszemelt járatba, remélve, hogy elég előnyt biztosított számunkra a váratlan húzásunk, már, ha egyáltalán utánunk jönnek.
~ Jó éles fogaik voltak! ~ jegyzem meg csak úgy magamban, ami elsőnek feltűnt rajtuk, de ezt megtartom magamnak egyelőre. Aztán a fal törli ki gondolataimat a fejemből.
- Ááááá, csak egy kis púp. Még nem szokta meg a sötétet a szemem. – vágok egy fintort, hiszen pont én dicsekedtem az előbb, milyen jól elboldogulok.
Gyorsan kell választanunk, mert hiú remény volt, hogy nem jönnek utánunk, gondolom ritka az olyan sok hús itt, mint amit mi képviselünk.
De mielőtt ráböknénk egyikre, megjelenik a varázsmadár és lelkes csivitelésbe kezd, amit úgy néz ki Sou meg is ért és hamarosan én is okosabb leszek.
- Remek! – bólintok izgatottan. – Nem hiszem, hogy nagyon válogathatunk. – intek arra amerről jöttünk.
A fiú sem habozott és hamarosan égő fáklyával a kezemben állhattam az élre, de nem kerülte el a figyelmem szemei villanása, de ez is ment a többi észrevételem közé, a háttérbe.
- Feltételezem nem szenvednek a bőség zavarától, azt vadásszák le, ami horogra akad, mi meg házhoz jöttünk szinte. – értek egyet társammal, de ezeket már menet közben mondtam.
És igen, nekem is feltűnt, hogy mintha lefelé mennénk, még ha nem is látványosan.
- Igen, határozottan lefelé, de ha a madarad nem téved, arra a menekülés egyetlen útja. – biztatom, de nem csak őt, magamat is.
Nem is a fény az, ami elsőnek feltűnik és reményt kelt, hanem a friss levegő, ami a meleget váltani kezdi. Aztán hirtelen torpanok meg, kirakva hátra a kezem, nehogy Sou meglökjön, mert előttem egy kürtő, fent halvány fénykört alkotva, melynek lefelé is vezet az útja és ahová a belerúgott kavicsnak nem hallom a leeső hangját.
- Itt a vége! Csak lefelé és fölfelé mehetünk, bár inkább az utóbbit választanám.
Szerencsére úgy látom, elég egyenetlen az oldala, így talán sikerül felkapaszkodni, bár, ha elvétünk egy kapaszkodót………
- Rohadt mély! – jegyzem meg, bár nem akarom elvenni a kedvét, - de mászható, csak figyelj majd hová teszed a kezed és a lábad. – mondom neki. – Van köteled? Kössük össze egymást. Én megyek előre és oda kapaszkodj, ahová én.
Ha elhatározza magát, mehetünk is.

// cserébe sokat írtam ^^ és maradra jutottunk //

Nevethetnékje támadt a púp hallatán, de nem merte megkockáztatni, amit pedig sajnált. Egy mosolyt azonban megereszt a másik felé, egy megértő pillantással fűzve össze. Jeremy biztos nem vette volna vér komolyan, talán értékelte is volna, hogy szorult helyzetük ellenére sem fogyott el a jókedv. Pedig ennek a jótékony hangulatnak minden oka meg lett volna, hogy kalap-kabátot ragadva istenhozzádot intsen és mentse a bőrét azoktól az éhes jószágoktól, akik nem haboznak, ha a leendő, kései ebédükről van szó. Rá is szorulnak, hogy iparkodjanak, mert az ebéd bizony nem hajlandó nyugton maradni és bevárni, míg kés és villát nem ismerő lakomába fojthatnák éhségüket.
- Rengeteg lehetőségünk van! – pillant Jeremyre, miközben azon igyekszik, hogy gyulladásra bírja a csontra tekert anyagot. – Megütközhetünk velük, hagyhatjuk, hogy jól lakjanak és futhatunk. Én mindenképpen az utóbbit választanám. – kis „mókának” szánta, tudva, hogy Jeremy is nagy mértékben az utoljára elhangzó lehetőségre tenné mindenét. Ez esetben mindkettőjük részéről ez nem más, mint a tulajdon életük. A fáklya lángra kap az elvégzett utolsó simításnak hála, mintegy szorgalmazva a menekülést élénk, nagy fényt adó lángokat meresztve űzi távolabb a sötétséget.
- De, csak szinte. – ad hálát az égnek, hogy elég gyorsak voltak elillanni a veremből. – Elég fura szerzetek. Viszonylag kicsik, soványak, de elég mozgékony és élesnek tűnik minden fegyverük. – emlékezett vissza a belőlük el-elcsípett látványra. Az, hogy nem tudná e szerzetek egyik tagját sem elképzelni egy pöffeszkedő nagyasszony ölében, mint öleb, nem pusztán a fura fizimiskájuk és kifejezetten taszító alakjuk miatt volt. Sok az vérre éhes fog és karom. Eme meglátást egy másik felfedezés követi, ami nem kifejezettebben örvendezteti meg a szívét. De az ő madara, akit elbocsájtott, mert hosszasan ilyen nagy szabadságot adni neki elég megterhelő lenne, nem hazudik. Kiutat talált, azt mondta, akkor lennie is kell egyenek.
- Elég nagy bohóc, de ritkán téved és lényének nem része az áltatás. – talán azért így fejezte ki magát, éreztetve rendületlen bizalmát a fecske iránt, mert megérzett valamennyit Jeremy szándékából. Biztató szándék ide, vagy oda, kicsit bánja, hogy nem hagyta hátra a fecskét. ~ Gyorsak! ~ Ezért is vette fontolóra, hogy egy alkalmas helyen, ha lehet itt ilyenről beszélni, vagy egyáltalán találni, meglazítja a plafont, hátha elzárhatja az útját az érkezőknek. Hátrafelé pillantgatva kereste a rossz óment, a felcsillanó sárga szemeket, de egyet sem látott. Viszont abból, hogy sokat nézett hátrafelé, baj is lehetett volna. Az égő ruha füstje, a belőle áradó hő mindazt elfedte, amit Jeremynek volt szerencséje észrevenni, Sou viszont ezek hiányában gond nélkül nekisétált az elf kinyújtott kezének. Meglepődve rögvest megállt, kezével inteni készült, de ez a mozdulata is megállt, amikor felfedezte az útjukat álló „apróságot”. Egy mély sóhaj szakadt fel a mellkasából. Nem lett baj. Előrébb araszolt, hogy ő is lássa mit is osztott ezúttal számukra a sors.
- Az utóbbit pártolom. – frusztráltsága mellett, inkább választaná a romokat, mint a még mélyebben fekvő járatokat, amiket az itt élő kis bestiák náluk sokkal, de sokkal jobban ismernek. A falra pillantott, aminek a megmászása, majdnem kedvező adottságai miatt, nem lehetetlen.
- Hehe.. Enyhén fogalmaztál. – hallotta a kövek és a homok aláhulló sercegését, de azt nem, hogy mikor értek földet a nagyobb darabok. Egy apró koccanással, vagy egy bluggyanó csobbanással is beérte volna, de a semmi egy kicsit irritálta. – Nincs kötelem, csak egy hosszabb tekercsnyi gyolcs, de az baj esetén nem hiszem, hogy megtartana, meg… - Jeremyre pillantott, majd megingatta kicsit a fejét. Nem akarná magával rántani az elfet, ezért ha lenne is kötele, letagadná. – Úgy teszek, ahogy mondtad és nagyon vigyázok! – hátrébb lépett, teret hagyva Jeremynek és vetett a hátuk mögé is egy pillantást. Nem a hallása és nem is a látása, inkább állati ösztöne súgta meg, hogy bajban vannak. – Ne halogasd az indulást! – sürgette Jeremyt a fáklyáért nyúlva. Egy kisebb tüzet itt hagyhat ezeknek, addig sem akarnak utánuk jönni és így minimális sietséggel felkapaszkodhatnak, nem pedig űzöttként.

// szép hosszú írás….minden meg van bocsátva //

A fáklya lángjával enyhítem a vak sötétséget, na meg remélhetőleg a kis, levakarhatatlannak tűnő lények ellen sem lesz utolsó. Örülök neki, hogy Sou képességei a tűzgyújtás irányába is kiterjednek, mert azért elég macerás lett volna, ha mindig tűzszerszámot kell előkaparni, ha esetleg elaludna, vagy másikat kell gyújtani, hiszen ezektől a kezdetleges és septiben gyártott eszközöktől nem igazán lehet sokat várni.
- Hát, ha így mondod, akkor tényleg van választási lehetőségünk, bár bennem erősen dolgozik az életösztön, ami csak egy választást enged., mégpedig azt, amire te is szavazol. – biccentek először komolyan, mint aki nem fogta fel a tréfát, de aztán elnevetem magam, mert értékeltem, ahogy oldani próbálta a feszültséget.
Még a fal által okozott fájdalom is tovaröppent, majd mikor a kézbe veszem a már lángoló fáklyát el is indulok arrafelé, amerre a fecske eldalolta a fiúnak az utat és remélhetőleg tényleg van is ott olyan feljárat, ami nem csak madár képében járható.
- És valószínűleg elég sokan vannak ahhoz, hogy ha nem is könnyen, de legyűrjenek náluk nagyobb lényt is és az nem szeretnék én lenni. – húzom el a szám, miközben kissé hátrafordulva mondom ezt a fiatal mágusnak, fél füllel a hangokat próbálva beazonosítani, hogy közelednek, vagy nem.
Nem vonom kétségbe a madarába vetett bizalmát, hiszen én nem értek hozzá, különben is nehezen tudnám elképzelni, hogy egy általa ide varázsolt lény, ne mondana igazat, vagy csak a „móka” kedvéért vezetne tévútra minket.
- Biztos talált valami kijáratot, csak abban nem vagyok biztos, hogy a mi méretünkre is szabták, vagy nem csak szárnyakkal közelíthető meg. – mondom el azért a kételyeimet, de szaporán szedem közben a lábam.
Mikor nem is hallom, érzem, ahogy a rágcsálók, vagy ki tudja milyen lények, közelednek, hiszen itt könnyen követik a szagunkat is, ezért sietek, mert ha ne adja az ég, még zsákutcába is futnánk, jó lenne annyi előnyre szert tenni, hogy visszafordulva esetleg még ne fussunk beléjük, vagy csak kevésbe, amikkel még elbírunk.
Hát ha nem is zsákutca amibe majdnem belefutunk, azért nem is lesz sétagalopp, de szerencsére még időben állunk meg, hogy ne annak feneketlen alján kössünk ki.
- Ki tudja mi vájta ki ezt a kürtőt, de azt hiszem nem is akarom tudni. – rázom meg kissé hideglelősen a fejem, de aztán már inkább a kifelé és felfelé vezető úton legeltetem a szemem, mikor felvetem az összekötés ötletét. – Hát a gyolccsal én sem kockáztatnék, viszont akkor kérlek nagyon figyelj, hogy merre megyek és hová kapaszkodom. – nézek Sou arcába most magamhoz mérten is komolyan, mert nem szeretném, ha lezuhanna.
Viszont nincs arra sem idő, hogy más, talán valami biztosabb módszert agyaljunk ki a feljutásra, mert nem hiszem, hogy a követőin messze lennének már és még fel is kell jutnunk, amiben ők talán még fürgébbek lehetnek, mint mi.
A nyomok alapján a felszínen is közlekednek és ezen a falon tuti fel tudnak mászni.
- Indulok! – ugrom fel és fogom meg az első kiálló kapaszkodót, ráhelyezve a súlyom, hogy megtart-e, aztán minden egyes kapaszkodót így ellenőrzök le és, ha kell, akkor bizony másik után nézek.
Persze ez nem túl gyors haladás, de nem akarok a cél előtt meghalni.
Azért, ha lassan is, de haladunk és egy idő után rájövök, hogy miért nem volt világos a kürtőben, mert fenn éjszaka van, már látom a csillagos eget.
Azonban hallom a lentről jövő izgatott éles hangokat is. Megérkeztek.
Pár lendületes ugrás és már felkapaszkodom az omladozó kövek szélére és lenyújtom a kezem a fiúnak.
- Gyere! Siess! A nyomunkban vannak és még nem ártana valami biztos helyet is találni előlük, bár azt ne kérdezd az hol van. – kiáltottam, miközben igyekszem nem visszaesni, ha megbomlik alattam a kő.
- Ha kiérsz talán beomlaszthatjuk és nyerünk egy kis időt. – jut eszembe egy mentőötlet.

// a következő limitált szószámú lesz ^^ //

Nagy kő esett le a szívéről, mikor is Jeremy végre elnevette magát, mert már-már azt hitte, hogy célt tévesztett szavaival. Nem igen tudott volna pontosítani, mert hát szavak és jócskán időhiányban szenvedett, ahogy társa is. De azért, hogy legyen néhány fölös percük tettek is. Elindulva a kiúttal kecsegtető járatban. Persze attól, hogy előre haladt, gondolatban a fura állatok körül sertepertélt és gyakran nézett a háta mögé, hogy nem érték e még utol őket.
- Ebbe rossz belegondolni. – borzongva összébb húzza magát. - Viszonylag szűk helyen vagyunk és még itt is sokkal könnyebben mozognak, mint mi. – lemondóan sóhajtott. Önkéntelenül is hosszabb időre nézett vissza, de nem látott tovább, mint azt, a fáklya lebbenő fényköre lehetővé tette azt a számára. Más helyzetben minden bizonnyal megengedne magának egy sunyi, mindent tudó mosolyt, bár vég gondolva talán még sem. A kis fecske tudja, hogy minek is kell alkalomadtán kiférnie a felszínre vezető nyíláson, tehát a mérettel nem lehetnek gondok, azonban az lehelyezkedésével még is csak akadhat némi probléma. Lényéből fakadóan képes repülni…
- Megoldjuk! – igyekezett magabiztos lenni, meg közben ennek alapot is találni, pedig keresni sem kellett volna. – Emlékszel? Szélmágiában is jártas vagyok, sőt, megnyugtatásodul közlöm, hogy a repülés megoldott, a részedre is. – némi büszkeséged is enged a hangjába lopódzni, így nem marad hely ama kétségének, hogy ezt az éhes ragadozók mennyire zavarnák meg. Ugyan akkor, megszületik fejében egy mentőötlet is, ha ő nem, majd valamelyik Nawara által megkötött széllény biztos helyre juttatja őket. Bár, inkább mászik. E gondolatbeli kijelentését pedig nem gondolta volna, hogy a fordulat meg is adja. Tiltakozása jele képen rázza meg a fejét, e pillanatban őt sem izgatja minek köszönhetik ezt a vájatot, a lényeg most csak az, hogy feljutnak az oldalán.
- Ne aggódj ennyire, nem illik hozzád. Követlek és vigyázok! Ígérem. – biztatóan Jeremyre mosolygott. Aki kisvártatva neki is rugaszkodott a harci feladatnak, Sou nem így tervezte, de utána nézett, így láthatta, hogy merre halad a Kalandor. A tűzgátat azonban nagyon is komolyan gondolta, visszalépett, hogy nekilásson. Alighogy földet ért a talpa már engedelmeskedett is a váratlan rántásnak. Nem koccant az álla a homokos kővel és szabad lábával is sikerült telibe találni azt, ami megragadta. A fáklya nem messze ért földet, de belefúródva a homokba gyorsan veszíteni kezdte az erejét, de a látvány láttán ennek nagy jelentőségét nem érezte. Hagyta a tüzet és inkább úgy igyekezett megszabadulni a tépett, heges pofájú lénytől, ahogy korábban a kígyótól. Ugyan egy karomhossznyival elkésett, de a falnak préselődő állat nem mozdult, de legalább a többi sem ért ide. Nem hezitált tovább. Pusztán magasságából adódóan nem érte el azt a részt, amit Jeremy, de biztos fogódzót lelt. Kellet is, mert a karmok által felszántott karja nem hálálta meg, hogy munkába fogják. Nem csak éget és fájt, de vérrel is bőven átitatta ingét. Remegett is tisztességesen, mire eltűnni látta Jeremy lábát.
- Igyekszem. – szűrte a fogai között, inkább csak magának motyogva. Késve indult, a lemaradást pedig nem könnyen hozta be, vagy inkább sehogy. De már szinte ott volt, kevesebb, mint egy karnyújtás hiányzott már csak. Egy pillanatnyi habozás sincs benne, amikor megpillantja a felé nyúló kezet, kétli ugyan, hogy képes lenne rendesen belekapaszkodni, de Jeremy még képes lehet rá. Ezért is nyújtja felé vérző kezét, annak már mindegy, míg az éppel, sokkal könnyebb és biztosabb kapaszkodni. Ha meg húzzák is, úgy már végképp könnyedén feljut az erősen potyogó peremre, ami talán még kibírja az ő érkezését. Aztán pedig úgy is igyekszik majd messzebb húzódni tőle és lehetőségéhez mérten elhúzni onnét Jeremyt is.
- Ha ezen feljönnek, aligha találunk jó helyet. – körbepillantott, majd a karján állapodott meg a tekintete. – Ilyen karmokkal nem csodálnám, ha sikerrel járnának. – nem tetszését kifejező grimaszt vágott, de már a lyuk felé vezérelve tekintetét. Végigfutott rajta a hideg, ahogy képzelet látványt festett a hangokhoz. Acsargás, állkapcsok csattogása, ropogás hangja verődik vissza a kürtőben és az a fránya kaparászó nesz. – Ezek megették azt a … ? – viszolyogva ejtette ki a szavakat, de aztán legyűrte ezt a z érzést és közelebb araszolt a járat széléhez. – Készíthetek üvegfedelet, vagy egy tetemesebb homokmennyiséget még meg tudok mozgatni, de .. akkor lehet kicsit feljebb kéne engedni őket.

// Én szeretek olvasni, miattam ne fogd vissza magad //

Én sem akarok belegondolni, hogy milyen lehet a tápláléklánc aljában lenni egy ilyen éhes népséggel szemben, még ha egyenként esélyük sem lenne ellenünk. Éppen elég emlékezni a lecsupaszított csontokra és elég erőt kölcsönöz ahhoz, hogy megszaporázzam lépteimet és mikor a kürtőhöz érünk, ne csak a meredek kijáratot lássam benne, hanem a menekülés gyors útját is.
Mivel én megyek elől, így Sou-ra bízom, hogy figyeljen a háta mögé is, nehogy meglepjenek minket, bár azért a fülem igen csap nyitva tartom.
Azért kap a mágus fiú egy vigyort, amikor megemlíti, hogy ha kell, akár meg is repteti magunkat, bár egy pillanatra felbukkant gondolataimban, hogy, miként lehet ilyen fiatalon ennyiféle mágiában jeleskedni, de most volt fontosabb dolgom is, mint ezen rágódni. Méghozzá, hogy ne rajtunk rágódjon senki.
- Szeretek inkább a magam lábán állni és itt nagy valószínűséggel simán kijutunk. – intek felfelé, mert elég kapaszkodót látok a feljutáshoz.
Hát igen, magamat is meglepem ezzel az aggódás rohamokkal, mert tényleg nem jellemző rám, de azon kívül, hogy tényleg megkedveltem a srácot, végül is nem valószínű, hogy nélküle, a mágikus tudása nélkül valaha is élve elhagyom ezt a várost. Ez utóbbi gondolat annyira számítóan hangzott, de el kellett ismernem, hogy ennek is van igazság alapja, habár tényleg nem ez volt a fő motivációm, mikor figyelmeztettem.
Aztán mászni kezdtem és azt hittem Sou azonnal követ, így egy darabig nem is figyeltem fel arra, hogy lemaradt, hiszen el voltam foglalva azzal, hogy biztos kapaszkodókat keresgéljek, ami nem porlad szét a kezeim alatt.
Már az utolsó métereket tettem meg, mikor meghallottam a kürtő által felerősített hangokat, de már nem lett volna értelme megtorpanni és különben is már hallottam a felém kapaszkodó fiú mozgásának neszezését is. Ez nem a kaparászó hang volt, így biztos voltam benne, hogy ő jön, így inkább gyorsan kikapaszkodtam, hogy ne legyek útban, mert számítottam rá, hogy valami történt odalenn.
Nem vontam kétségbe, hogy követni fognak minket és nagyon közel voltak. Ezért is nyúltam le barátomért, hogy segítsek neki az utolsó métereket, annak ellenére, hogy megkönnyebbülten hallottam fogai közt szűrt szavait.
Azonban ez a megkönnyebbülés nem tartott sokáig, hiszen vak lettem volna még a sötétség ellenére is, ha nem látom és érzem meg véráztatta karját.
- Az Istenekre! – szisszentem fel és most tényleg görcsbe állt a gyomrom, míg elő nem bukkant teljesen, ahogy felrántottam és meg nem láttam, hogy máshol sértetlennek látszik.
A lentről felszűrődő hangokat én is hallom és először csak értetlenül nézek Sou-ra, hogy mit ettek meg, de aztán a karjára nézve leesik…….
- Végeztél eggyel? Máshol nem sérültél meg? –tapogatom most én körbe, de máshol nem érzek rajta vért. – Mindegy, hogy csinálod, csak csináld. – bólintok hevesen, bár nem szívesen várom meg, hogy közelebb jöjjenek. – Sajnos láttuk mennyi lehetőségük van a feljutásra, de lelassíthatjuk őket és időt nyerhetünk, hogy keressünk valami védett helyet. – teszem hozzá. – A kezed is rendbe kell tenni, azok a karmok……. elfertőződhet…..
Nem kell nagyon hangoztatnom valószínűleg a fiúnak, hogy mennyire nem egészséges, ha azokról a karmokról a vérébe jut valami nyavaja.
Azért viszolygásomat leküzdve közelebb léptem a kürtőhöz és lekiáltottam, na nem mintha azt gondoltam volna értik, csak, hogy tudják itt fenn várja őket a vacsi.
- Gyertek kis dögök, csak gyertek, itt várunk rátok.
Nem kellett a biztatásom, már élesen hallattszódott, ahogy a karmok – sok karom – felfelé kapaszkodik.
- Most! Csináld! – vetettem hátra magam és vártam a varázslatot.
Ha sikerül, akkor egyelőre valami biztos helyet akarok keresni, aztán foglalkozni Sou sebével, különben mindegy lesz.
- Arra! – veszek ki a hold fényénél egy aránylag épp falazatú, de tető nélküli romot. – Elég széles a fala, talán felmászhatunk rá anélkül, hogy leomlana. Oda ha követnek is, csak egyesével tudnak felmászni.

// én szeretek kicsit írni, csak nem mindig sikerül most se //

Össze kellett szorítania a fogait, amikor Jeremey megragadta és határozottan segítette át az utolsó centiken. Szívesen ölte volna szépen válogatott kevésbé jónak tetsző kívánságokba a fájdalmát, de mérhetetlenül örült, hogy feljutott. Egészen megkönnyebbültnek érezte magát, csak erre abban a pillanatban még nem is jött rá.
- Nem olyan vészes, meg eb csont beforr. – igyekezett valamiféle könnyedséget mutatni, ami nem volt nehéz, hallva Jeremy őszintének tűnő együttérzését. A kérdésre megrázta a fejét, kétli, hogy megölte volna azt a lényt, inkább csak sikeresen elérte, hogy nyugton maradjon. Azonban korábbi aggodalmának másával szembesülve fogja csak fel, hogy mennyire zavarba ejtő is ez. Igazán nem is tud mit kezdeni a helyzettel, félig legyint, vagy is hát e féle szándékkal emelte fel kezét, kicsit elbagatellizálva a vele történteket. Él, ez a lényeg.
- Nem, máshol nem ért el…- némileg bizonytalan volt és a lábára is vetett egy pillantást, azt érdekes mód nem fájlalta, de ezt nem is bánta. Ahhoz nem volt elég erős a Hold fénye, hogy lássa a csizmáján húzódó karcokat. A viseltes bőr elég vastag volt ahhoz, hogy felfogja az éles fogakat, de igazából a vérpettyes csatnak és pántjának köszönhette, hogy olcsón megúszta. Abba inkább bele sem gondol, hogy mi lett volna, ha ott is beszerezz egy „kellemes” kis harapást. Bőven elég a karja, amit jobb híján, kötés helyett a kézfejével fed le. – Nem hiszem, hogy megöltem, de.. ezt a társai a hangok alapján megtették. – másodjára nem csak gondolva, kimondva sem tud megbarátkozni a dologgal. Inkább éhen veszne, minthogy egy sárkány húsából egyen. Kizárt! – Éppen ezért járunk jól, ha minél több végzi ennek a kútnak az alján. Talán, a veszélyes préda helyett majd a lehullottakat választják. – indokolta a várakozás jótékony, ám az idegeket nem nyugtató hatását. Számított rá, hogy Jeremy is megérti, mire gondolt Sou, még ha valahogy látszik is rajta, hogy inkább távol maradna az üregtől és ezzel a falán felfelé tartó éhes falkától. Egy fél, vagy egy egész lépésre a nyílás szélétől, mindent hallva, a várakozás valahogy egyáltalán nem tűnt jó ötletnek. Ezt azonban egy kissé feledtette, hogy Jeremynek nem esett nehezére egyfajta meghívást prezentálni a felfelé igyekvőknek. Sou arca felderült egy kicsit, ha egy kicsivel is önfeledtebb hangulatban lenne, minden bizonnyal besegített volna néhány szófordulattal. A váratlanul kiadott parancs elriasztotta kezdeti könnyelműségét és komolyra fordítva gondolatait engedelmeskedett.
Nem kevés homok emelkedett meg, ahogy lassan felemelte a kezét és azt mozdítva először formát adott a megszülető „homokszörnynek”, majd egy intéssel a lyukba parancsolta. A kígyószerű alak pedig a falhoz dörgölőzve, egy orkán erejével indult lefelé, homokot fújva minden járatba, repedésbe és nem utolsó sorban elsodort mindet, amibe egy kicsit is bele tudott kapaszkodni. Sou tompán ugyan, mintha egy beomló alagút rengését is érezte volna. Hátrébb lépett, majd nemes egyszerűséggel először csak leült, majd el is dőlt nagy levegőket véve, de jobbját felemelve jelezte, hogy jól van, csak egy kicsit elfáradt.
- Mmm. – kedvtelen morgással fordította fejét a felfedezett, lehetséges menedék felé. Lehunyta egy pillanatra a szemét, ha lehetett volna látni az arcát, hát arról tisztán lerítt, hogy legkevésbé egy fal megmászásához van kedve. Egy sóhajt, méghozzá egy nagy sóhajt követve viszont felkászálódott. – A lehetőségeinkhez mérten ígéretesnek tűnik és amúgy is szívesebben vagyok magasan. Jobban belátni a teret. – lelkesedés éledezik a hangjában és meg is indul ama fal felé. – A mai nap jutalmául igazán találhatnánk valami kincset, de a mondója vagyok, a földalatti helyeket kerüljük, amíg még itt vagyunk. – igen, igen igazságtalannak kezdte érezni, hogy valami szép csecsebecse helyett éhes agyarakra találtak. – Amúgy, nem is éreztem, hogy ilyen hosszú időt töltöttünk odalent. Mh. – felemelte jó magasra sebzett karját, had zsibbadjon egy kicsit. Majd, ha felértek lesz idő ellátni rendesen, van szinte minden nála, bár a vizet nem szívesen pocsékolná sebmosásra tudva, hogy mikbe futhatnak, ha után akarják tölteni a kulacsot. – Harapott már meg ez-az, de egyik sem égett ennyire.

// én is mindig rövidet akarok //

Nem nagyon volt sok lehetőség egy kürtő falán mászva, hogy bármit is tegyek, ha az alattam haladó Sou bajba keveredik, bár az is tény, hogy nem hagytam volna magára. De hallottam, ahogy jön mögöttem, ahogy azt is, hogy a minket követő lények csapata is megérkezik.
Csak mikor a kezem nyújtottam a fiú felé, hogy felsegítsem, akkor szembesültem vele, hogy bizony még sem volt olyan sima az útja, mint gondoltam volna és nem tudhattam, míg a felszínen meg nem győződtem róla, hogy máshol nem sérült meg.
- Elmérgedhet, na meg a vérszag sejtésem szerint olaj a tűzre nekik. – biccentek a lejárat felé.
Tényleg nem akarok vészmadárkodni, de valahogy a helyzetünk nem, hogy javulna, hanem egyre rosszabb lesz, hiszen alig van egy nyugodt percünk, pedig szívesen venném már, ha Sou-nak lenne ideje azokat a varázsjeleket gyakorolni és a lehető legmesszebb kerülni ettől a helytől, ahova előtte annyira vágyakoztam, mert úgy gondoltam tele van kincsekkel, amik csak rám várnak.
Kérdésemre a fiatal mágus is körbenézi magát és látom, ahogy a csizmáján megakad a szeme. Én is látom a karmolásokat.
- Igazán szerencséd volt. – húzom el a szám, aztán viszont a lenti hangok elvonják a figyelmemet, meg aztán azt sem gondolom, hogy túl sok időnk lenne itt felhőtlenül cseverészni. – Kannibálok. Ez nem meglepő ilyen környezetben, nem hiszem, hogy sokat válogathatnak. – értek egyet vele, bár én sem gondolnám, hogy erre vetemednék valaha is, de az élet megtanított rá, hogy ne zárkózzon el mereven az ember semmi elől.
Mivel most a leggyorsabb amit tehetünk az, amit a mágus ajánl és ami valószínűleg legalább ezt a csapatot levakarja rólunk, nem is akarok több időt itt tölteni, mint amennyit muszáj.
Szemem már a környéket fürkészte mióta feljöttünk, hogy megfelelő helyet találjak, ahol átvészelhetjük az éjszakát, lehetőleg élve és egyben.
Mivel ezekhez az elemi mágiákhoz nem sokat konyítok, így nem feltételezem, hogy Sou-nak nehézséget okozna a végrehajtása, különben sem említette, így aztán alaposan meglep, amikor szinte összerogy azt követően, hogy azt a homokkígyót a kürtőbe irányította és biztos voltam benne, hogy onnan egy darabig nem jön ki semmi.
- A fenébe! Mondhattad volna, hogy ennyire kimerít, akkor kitaláltunk volna valami mást. – ugrom oda hozzá, bár megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, mikor látom jól van.
Azért segítek neki felállni és vetek egy aggódó pillantást a még mindig vérző karjára is, talán több vért is vesztett, mint elsőre gondoltam.
- Igen, az is szempont, hogy messzire ellátni, meg könnyebb megvédeni, ha kell, bár erősen remélem, hogy egy darabig nyugtunk lesz. Nappal meg nem kell félnünk tőlük….legalábbis idefenn. – jegyzem meg és tempósan igyekszem a rom felé. – Én sem vetnék meg valami értékesebb dolgot elhiheted. – sóhajtok vágyakozva. – De már azzal is megelégszem, ha lesz erőd kitalálni, hogy jussunk el innen. És ez nálam nagy szó! – mosolyodom el, ahogy belegondolok szavaimba.
A föld alá persze én sem kívánkozom ezek után, de tudom, hogy, ha másért nem vízért muszáj lesz, de majd óvatos és gyors leszek.
- Megyek előre és felhúzlak. – méregetem a falakat, majd felugrom és mágiával segítve magamon feltornázom magam a tetejére, aztán lenyúlok Sou-ért el felsegítem. – Muszáj lesz kimosni a sebet, ki tudja miben jártak azok a karmok utoljára. – mondom a fiúnak és ebből nem engedek, mert az égő érzés nem jó jel. – Majd napközben szerzek vizet, már tudom hova kell menni érte. Viszont ennünk is jó lenne valamit, bár ha hamar kijutunk még bírni fogjuk.
Ha odaadja a zsákját, akkor kiszedem a kötözéshez szükséges dolgokat és bő vízzel kimosom a sebet, úgy kötözöm be.
- Felváltva alhatunk majd csak, egyrészt a dögök miatt, másrészt, hogy le ne forduljunk innen, nem túl széles. – méregetem a falakat. – Nézd csak, milyen fura szimbólumok. – intek le, ahogy a holdfény megvilágítja a belső falmaradványokat. – És kezd elég hideg lenni. – rázkódok meg hirtelen, ahogy a nagy izgalmak után kezd elszállni belőlem az adrenalin.

//hihi, nehéz is ellenállni, ha állandóan odakívánkozik még valami //

Kénytelen egyetérteni a halottakkal, örülni viszont nem, hogy nem kell, nem is lehet. Még egy sebe sem fertőződött el, azonban azzal már szembesült milyen, amikor a vérszagra gyűlnek az éhes állatok. Lehet tényleg fontolóra kellene vennie egy éjszakai röpülést, utassal természetesen. A jószerével igen hosszúra nyúlt séta a föld alatt, a meleg és a kényszerű, életért rohanás azonban igen csak megtépázták energiakészleteit és akkor még a fájó karjáról szó sem esett.
Egy vérszegény mosolyra azért futja, amivel igen szűkszavú választ adhat Jeremynek, de hát azt inkább nem ecsetelné, hogy akkor járt volna a szerencse fiának jegyében, ha meg sem sérül. A kannibalizmustól pedig már az első felé kacsintó gondolat óta szeretett volna megszabadulni, most még is arra apellál, meg persze arra is, hogy a homokkígyó által meggyűrt tetemek sokkal jobban fogják vérillatukkal csábítani az életben maradt társaikat. Míg elfeküdt a jóleső hűvösséget árasztó homokon még fohászkodott is azért, hogy ezek a dögök lefelé és ne fölfelé keressék a vacsorára valót.
- Jah! – kis kacajt hallatva vigyorgott Jeremyre, hallva annak újabb aggódó „kirohanását”. – Mondjuk ugrálhattunk volna, a lyuk szélén hátha beszakad velünk együtt. – élcelődött. – Megnyugtatásodul közlöm, hogy meg merném ismételni és pokolian jól esett egy kicsit kinyújtózni. – vallotta meg őszintén, ugyan csak burkoltan, hogy mennyire jóleső volt a föld alól kikerülve rögtön a tiszta eget, azaz a végtelen szabadság jelképébe bámulni. A segítséget, ha ezek után még mindig részesülhetett benne, hát elfogadta.
- Remélem is, hogy nem járnak idefent. Ennyi ismeretség még sok is volt belőlük. – önkéntelenül is hátrapillantott, de a kürtő csendességbe borult. Mit több, az egész hely némaságba burkolódzott, csak a homok nyöszörgött lábuk alatt tompa, sajátos hangján és talán a lenge szél is elmozdított egy-két könnyed szemet a helyéről. – Nocsak? Ha te mondod, akkor elhiszem és igyekszem, hogy megfeleljek eme nemes feladatnak. – komolyan gondolta és nem csak alkalom szülte incselkedés volt a részéről. A fejtőrés e témában viszont elmaradt, a sietségnek hála elég hamar szembetalálta magát a fallal, amire most még kevesebb kedvel nézett fel. Szerencséjére Jeremy megőrizte energikusságát, és mint egy sebes pók mászott fel a falon, volt is benne valami fura.
- Nem ellenkezem. – egyezett bele, méghozzá hálásan. Azért szándékában állt segíteni, az első lépéseket igyekezett önállóan megtenni, már csak azért is, hogy Jeremynek ne kelljen olyan mélyre visszanyúlnia. Még a kezét is a nadrágjába törölte, hogy ne ragadjon olyan nagyon. Szó mi szó, össze kellett szorítania a fogát, míg feljutott. A fal tetején azonban már is komfortosabban érezte magát, mint mondjuk egy macska. Ült is volna nyugodtan élvezve, hogy nem kell semmi elől futni, Jeremy azonban nem hagyta szó nélkül a sérülését.
- Ehrm, ugye tudod, hogy ezt hallva nem kifejezetten lelkesítő. – akasztotta le válláról a tarisznyáját és letéve úgymond a közhasználatára bocsájtotta. – Kell lennie egy kevés kétszersültnek még, nem fejedelmi lakoma, de a semminél több. Meg talán akad egy kis köteg gyógyfű is. Útifű meg kamilla, remélem… azt majd megcsinálom. – útmutatást nem adott, hogy mi merre található és mikor a karmolásokra került a sor, inkább elfordította a fejét. Többé-kevésbé csendesen tűrte a procedúrát, mint egy vad, ami tudatában van annak, hogy bajban van, de amint szabad lesz, rohanhat. De Sou maradt és egy kicsit meg is könnyebbült, mire felkerült a kötés.
- Rendben, és ha gondolod, akkor kezdem én. Fáj annyira, hogy ne tudjak egyhamar elaludni. – egy kicsit megemelte a karján, mielőtt kényelmesen elhelyezte a combján. Aztán meg előrébb is hajol, hogy meglesse azokat a fura jeleket, vonásai zárkózottá váltak, még a homlokát is ráncolta. Ismerősek voltak, talán? – Reggel mindenféleképpen megnézem, van olyan, ami ismerős. – morfondírozott. – Egy köpennyel ki tudlak segíteni, ha hátamnak dőlsz, osztozhatunk rajta és így nehezebb lesz leesni is. Viszont, maradt még a kulacsba víz?

//pedig most elhatároztam, hogy rövid lesz //

A Sou által varázsolt homokból szőtt csőseprű után, nagyon reméltem, hogy tényleg nem maradt semmi, ami még kikapaszkodhatott volna onnan, de kedvem sem volt leellenőrizni, hogy így van-e, inkább bíztam a társam mágiájának tökéletességében.
Különben is a frászt hozta rám, ahogy elnyúlt a homokon, mert, itt nem igen akadt volna olyan hozzáért személy, aki segít, ha komoly a baj, én meg nem vagyok jó a gyógyításban.
Szerencsére a fiú a humoránál van, ezért én is kipréselek magamból egy megkönnyebbült vigyort, miközben azért segítek neki összeszedni magát a földről, hogy meghódítsuk az úgy, ahogy épen maradt ház falát.
- Hát jobb híján még azt is megpróbáltam volna, de azért jobb, ha tartalékolod az erődet, bár remélem nem többre, mint egy tűzgyújtásra.
Én is hátra pillantok, de megnyugtató csend honol a kürtő felől, vagy elmenekültek a homok elől, vagy eltemette őket, de örültem, hogy nem hallom azt az idegesítő, karmolászó neszezést.
Azonban csend ide vagy oda, azért nem érzem biztonságban magam a földön, a komor romok között meghúzódó, bármit rejthető mély sötétségben, ezért aztán sietősre veszem a tempót, magammal húzva Sou-t is.
- Tudod én mindig optimista vagyok és látom te sem adod fel könnyen, így nem kockáztatok sokat. – teszem hozzá egy mosollyal a szavaira válaszolva.
Általában tényleg nem adom könnyen a bizalmamat, de a sors most hamar összehozott minket annyira, hogy ezen változtassak.
Nem nagyon várok választ arra, hogy megyek előre, hiszen sérült kézzel, amúgy is nehézkesen kecmeregne fel, de épp ezért választottam ezt a helyet, mert a magas hely a kis szörnyeknek is okozhat némi fejtörést, ha mégis ránk találnának még ezen az éjszakán. Remélem a holnapit meg már nem itt töltjük.
Nem okoz gondot nekem ez a kis mászás, főleg nem, hogy megtámogatom a rendelkezésemre álló mágiával, így hamarosan már Sou-t húzom felfelé, lehetőleg igyekezve minél kevésbé terhelni a karját, nem lenne jó, ha tovább is vérezne, bár az nem baj, ha kimosódik rendesen.
Mikor már elhelyezkedtünk, azonnal neki álltam a fiú karját kezelni, mert tényleg jobb volt, ha a vérszaga nem vonz ide esetleg még más dögöt is, arról már nem is beszélve, hogy a mágusnak sem ártott, ha nem egy nyílt sebbel rohangál.
- Nem is lelkesíteni akartalak, hanem figyelmeztetni. – mostam ki alaposan a karmolást, mely szerencsére nem tűnt mélynek, de hosszú volt. – A kétszersült is jobb a semminél. – lelkesedtem fel, aztán a gyógyfüveket is bevetve tettem rendbe és kötöztem be a karját. – Na, kész van! Szerinte megmaradsz! – tűnt fel ismét a képemen a szokásos pimasz kis vigyor.
Aztán végig nézek a kihaltnak tűnő tájon a hold fényénél, és akár azt is mondhatnám, hogy van benne valami komor szépség, de jobban örülnék a városi nyüzsgésnek mint mindig.
- Biztos? – rebben vissza Sou-ra a szemem, hogy lássam, mennyire jött vissza a színe. – Oké. – bólintok végül. – De én sem hiszem, hogy sokat fogok aludni, mert se nem lesz kényelmes, se nem lesz meleg. – nézem a lassan párálló leheletemet. – Ez nem rossz ötlet. – fordulok is meg, hogy neki vessem a hátam és egymást is melegítsük, bár így sem hiszem, hogy pihentető lesz az a bóbiskolás.
A meglátott szimbólumokat meg a fiúra bízom, hiszen ő ért hozzá és talán hasznunkra lesz, csak kelljen fel mielőbb a nap.
~ Érdekes, hogy hol azt kívánom ne süssön, mert akkor megfőlünk, hol meg azt, hogy jöjjön már fel. ~ mosolygom meg saját gondolataimat.
- Igen, van még az alján egy kevés, reggel majd megkeresem azt a kutat, ahol lementünk és szerzek többet. Ha a hold átjutott útjának felén felváltalak.
Aztán igyekszem tényleg aludni valamennyit, mert ki tudja mikor lesz szükség az erőmre. Nem mondom, hogy jól megy, de azért el-elbóbiskolok, próbálva nem eldőlni közben.

//erhm, megkésve, megint, de kész ^^ bocsánat *.* //

- Sejtettem, de mond csak hová dugtad az optimizmusodat? – kérdezte a változatosság kedvéért incselkedve, hiszen a mielőbb még a kockázatvállalás kapcsán esett szó erről. Egy ilyen seb is kockázatos lehet, először még sem az optimizmus, hanem az aggódás került előtérbe. Közben pedig ujjai szinte elfehéredtek, ahogy megmarkolta a fal szélét, így tűrve csendesen, míg a seb tiszta, gyógyfüvekkel ellátott és végül kötéssel fedetté nem válik. – Köszönöm szépen! – igyekezett nagyon hálás lenni, de e pillanatban még nem tudott tiszta szívből örülni ennek a hírnek. Jeremy pimasz képét látva viszont tehetetlen volt az iránt, hogy el ne mosolyodjon, és e képen vegye szemügyre a művet. – Te sem először kötöztél már sebet, de az első fázisom van még mind csiszolni. – mondja ezt az, aki jelzés értékkel szorította meg jobban az utolsó csomót. – De annak kifejezetten örülök, hogy megmaradok. – nagyon komolyan bólintott egyet. Jobb kézzel némileg sutábban bánt a dolgokkal, de azért elérte azt, amit szeretett volna és ez nem más volt, mint a kétszersültet rejtő kis csomagocska, de még inkább annak tartalma.
- Biztos! – erősítette meg ajánlatát. Jeremy pillantásának mintha jelentősége lenne, talán ezért is igyekezett megfelelni a lehető legjobban az elvárásoknak. Csak sötétnek, meg a holdfénynek a számlájára lehetett írni, hogy sápadtabbnak tűnt, mint nappal, a homloka sem gyöngyözött és nem is érezte láznak nyomát sem, szeme körül sem sötétedett el a bőr, esetleg árulkodva valami közelgő bajról. Jól volt, elvégre csak ellenállóbb, na jó, jelenleg talán csak egy kicsivel, de lehet ennyi pont elég lesz. Jeremy beleegyezésére vidámabb ábrázattal bólintott és valamennyire összehúzva magát segített abban, hogy a Kalandor elhelyezkedhessen a háta mögött. Kényelem? Némileg hiányt szenvednek benne, de lehetne rosszabb szállásuk is.
- Nem is olyan rossz, ugye? Gyönyörű szép a szobánk mennyezete és jelen pillanatban senki sem akar megenni, de .. – Jeremy felé nyújtotta az egyetlen vacsorajelöltet, amit oda is ad, ha kérik, ő már vett magának belőle. - .. nekünk van mit enni. Ha pedig még is fáznál, valahogy megoldhatjuk a tüzet is. – igyekezett rávilágítani azokra a dolgokra, amik jelen pillanatban a helyzetük jó oldalát képezi. Persze, van rossz is, de nem kell sokat emlegetni, mert a végén elfelejt kopogni és ajtóstul tör rájuk. – Rendben, de ha nem veszed zokon, akkor elkísérlek. Egyedül lehet, gyorsabban megjárnád, de arra az időre mindketten könnyebb prédát jelentünk. – bár nem szívesen maradna magára, még is inkább Jeremyt féltette. Talán azok a ragadozók megjegyezték hol érezték a szagukat és azokat a helyeket szemmel tartják, tűntek legalább ennyire okosnak. A kétszersültet majszolgatva merül hallgatásba, elmormolva még egy csendes „Szép álmokat!” Jeremy részére. Egy jó ideig a csillagokkal tarkított eget kémlelte, így hamar megtudta merre kellene elindulniuk, hogy megmeneküljenek, azonban az út hossza elég kétséges volt. Ahogy mozdult az égen a Hold, a falon sorakozó jeleket is megfigyelhette kicsit jobban és minél hosszasabban fürkészte a részleteket, annál bizonyosabbá vált abban, hogy ezeket látta papírra vetve is. Nem mindet, de elég sokat. Ami azonban nyugtalanította az a csend, pedig örülnie kellene e ténynek, de nem tudott, ahogy annak sem, hogy hiába itta meg az utolsó korty vizet is még mindig szomjasnak érezte magát és ez csak nőt az idő múlásával. De legalább az valamennyire mulattatta, hogy időnként nehezebbnek érezte Jeremyt, tehát csak sikerült elbóbiskolnia a másiknak. Ennek fényében viszont, szinte lehetetlennek érezte, hogy ő is képes legyen elaludni. hamarosan viszont majd kénytelen lesz próbát tennie, bár azt eldöntötte, hogy nem ébreszti fel Jeremyt, vállalva akár azt is, hogy később majd megszidják ezért.

//azt mondják a türelem rózsát terem és ime //

- Viccelsz? Szinte az az első, amit megtanul az ember, ha nem akar az első útján vérmérgezésben elpatkolni. – vigyorgok Sou-ra a megjegyzése után. – De a gyors munkának is meg vannak a hátrányai, csak saját felelősségre kötözök másokat, de jóstehetségnek is jó vagyok. – veregetem meg a vállát barátian, széles vigyorral.
Az első őrködés felajánlása után még egy kicsit kutatóan nézem a holdfénynél kissé sápadtabban világító fiatal arcot, mivel kérdés, hogy nem csak a lelkesedés az, ami a felajánlást elősegíti, de határozottságot látok a szemében és semmi nem utal rá, hogy a sebesülése bármiben is befolyásolná.
- Rendben, ezt örömmel hallom, akkor a tied a lehetőség. – bólintok rá és igyekszem úgy elhelyezkedni, hogy minden meleget ki tudjunk használni a szűkös és kényelmesnek egyáltalán nem mondható helyen, hiszen valószínűleg hajnalban még hidegebb lesz.
Elveszem a kétszersültet, amit a fiú felém nyújt és igyekszem alaposan elcsócsálni , hogy minél tovább tartson és minél jobban hasznosítani, minden morzsáját, hiszen ki tudja mikor lesz lehetőségünk újból ételhez jutni.
- Igen, ennek tudnék örülni, ha ez így is maradna. – nyeltem le egy falatot és futtattam végig a szemem a holdfénnyel megvilágított utakon és romokon, de a sötét árnyékok nem nyugtattak meg, de nem akartam állandóan vészmadárkodni.
Viszont nagyon nem voltam benne biztos, hogy az éjszaka eseménytelenül fog eltelni.
- Most még elvagyok, inkább ne hívjuk fel a tűzzel magunkra a figyelmet, csak, ha esetleg már tényleg nagyon hideg lesz. – mondom némi habozás után, lemondva a „kényelemről”.
Mikor felajánlom, hogy másnap, világosban majd szerzek vizet Sou azonnal rávágja, hogy jön velem, amire automatikusan mondanám, hogy boldogulok egyedül is, hiszen világ életemben ezt csináltam, de kis gondolkodás után belátom, hogy igaza van, külön-külön ugyan úgy sebezhetők vagyunk, akkor meg már jobb, ha fedezzük egymás hátát.
- Nem hiszem, hogy világosban sok gondunk lenne, de lehet gyorsabban kell onnan feljönni és akkor tényleg nem árt, ha ott leszel. – bólintottam. – Lehet, ott is kell majd egy „sepregetés”. – villannak meg a fogaim, ahogy felvillan a mosolyom.
Miután elfogyott az étel, igyekszem elhelyezkedni és elaludni, de nehezen megy ilyen körülmények között, főleg, hogy épp biztonságban sem érzem magunkat.
A fáradtság azért el-elnyom, de nem alszom mélyen és velem született ösztöneim nem hagynak cserben, mikor valami jóval később felébreszt. Nem tudnám megmondani, hogy mi, de a szemeim a sötétséget fürkészik, miközben egyelőre nem mozdulok. Nem akarom feleslegesen megijeszteni Sou-t.
Most, hogy érzékeim feszülten figyelnek, már meghallom. A szemben lévő fal sötét sarkából jön és hátborzongatóan ismerősek azok a kaparászó neszek.
- Itt vannak! – suttogom a fiatal mágusnak. – Egyelőre a túloldalon. Gondolom a holdfényre nem szívesen merészednek, de nem hiszem, hogy ez sokáig akadály lesz.
A fal omladékos részéről igyekszem letörni pár masszívabb darabot óvatosan mozdulva, hogy valami távolabbra ható dolog is legyen a kezemben.
- Lehet, hogy mégis előbb kell a tűz, mint akartuk. – grimaszolok egyet, bár Sou, talán csak a hangszínemből érezheti az iróniát.

// o/ hihi, te pedig vigyázz magadra a fenyvesben, mert sok-sok Jeremy reagot szeretnék még *.* //

Sokat értően bólogat, csöppet megfeledkezve magáról és mikor emelkedik Jeremy keze ösztönösen „behúzza” a nyakát. A Kalandor azonban csak a vállát veregette meg, hát igen, a korábbiért Beleg nem megdicsérte volna, hanem gyakorlottan kiosztott volna egy nyaklevest. De a házsártos füves úr nincs itt, mi több, valószínűleg messzebb van, mint azt Sou el tudná képzelni.
- Ó! Akkor mutathatom a tenyeremet? – elgondolkozva, incselkedő kedvvel kérdezte. Vetett egy kósza pillantást a karjára, megrovó gondolattal igyekezett rendre utasítani az anyag alatt húzódó sebet. Ne fájjon és viselkedjen rendesen, forrjon össze reggelre. Abba persze meg még véletlenül sem gondol bele, hogy mivel magyarázná meg a gyors gyógyulást, ami úgy sem lesz számottevő, de mágia! Mágiával majdnem minden megoldható!– Merném, a kötést látva, de nem biztos, hogy tudni szeretném a jövőm. – egy kacsintás is belefért volna, vállalva a cinkosságot, de ez most lemaradt és sok értelme úgy sem lett volna a helyezkedés kellős közepén. – Akkor ezt meg is beszéltük. – megkönnyebbülve fogadta, hogy övé az őrség első fele, vagy esetleg az egész őrség. Jelen pillanatban nem igen volt különbség a kettő között, ha ébren van, akkor azt az időt legalább töltse hasznosan és így legalább Jeremyt sem aggasztja azzal, hogy pihenés helyett mocorog. Egyetértő hümmögés szerű hanggal válaszol csak, teli szájjal valahogy nem akaródzott megszólalnia, de így is sikerült kifejeznie az egyetértését. Elég volt mára a fogakból és a karmokból, ki is rázta a hideg, ahogy belegondolt abba, hogy bent ragadhattak volna, és most nem csócsálhatnák a száraz húst, sőt, inkább őket rágcsálhatnák a város birtokosai.
- Igazad van, de ne habozz szólni. – nyomatékosítja. – Bár, nem a havasokban vagyunk, de sejtésem szerint itt sem kellemesebb az éjszaka. – nem, nem emlékszik, hogy milyen volt, pedig ha jól kapizsgálja, járt már, ha nem is itt, de errefelé. Aztán a hallottaknak köszönhetően, ha nem is túl hosszan és pláne nem harsányan, de kitör belőle a nevetés. – Azt hiszem meg van az első ember, aki értékeli a takarítási módszeremet. – nagy vonalakban ugyan, de igyekszik a jókedvének okát megosztani Jeremyvel és hálát ad a helyzetnek, hogy az arcát most nem fürkészheti. Kacagott, de az emlék még is csak bánatossá tette. Emberi családja, bátyjának a kedvese ugyan szelíden, de megfedte, amiért egy szélrohammal igyekezett megszabadulni a portól. Nortelon, talán mindenféle habozás nélkül, könnyen jövő kifogásokat hanyagolva, oda kellet volna mennie és akkor Ambaronban sem akad össze azzal a sárkánnyal. Lemondó sóhajjal maradt magára a gondolataival, hol közel járt, a jeleket igyekezve megfejteni, hol pedig távol, nagyon távol a hegyek útvesztőjében tekergett. Lassacskán, mint azt később észre is vette, egyre többször kószált el a tekintete az árnyasabb részek felé és ez úgy tudatosult benne, hogy erős késztetést érzett arra, hogy megmorogja a sötétséget. Viccesnek tűnhetett volna, de Sou cseppet sem érezte annak, főleg mert nem tudta, hogy csak nagyon erős volt a késztetés, vagy morgott is. Ennek is csak azért lett jelentősége, mert Jeremy lélegzete megváltozott, a korábbi nyugvó egyenletesség, irányítottnak tűnt és kisvártatva meg is szólalt.
- Valószínűleg nem. – súgta, miközben meg-megvillanó tekintete azokat a helyeket kereste, ahonnan el lehetett érni az ő faluk vetette árnyékot. Egy kis szakasz bizonyult csak nyílt terepnek. Ahogy előrébb hajolt, óvatlanul ránehezedett sérült karjára is, amit nagyon hamar elöntött a meleg. – Igazán lehetnél egy kicsit adakozóbb kedvű, de azért várd meg, míg közelebb jönnek. – nem érezte úgy, hogy elkapta a dolog lényegét, de a letördelt faldarabok inspirálták. Száraz és kemény, hát ebből nem feltétlen lehet valami jót összehozni. – Előnyben vagyunk, és ha rajtam múlik nem, hogy túl közel, közel sem fognak jönni. – kevéssé szerető énje, mint inkább egy „éhes” sárkány ígérete volt ez. – Szerinted mennyit bírnak ki a falak? – halkan, ahogy eddig is, érdeklődött.

// Jery ragaszkodik a bőréhez //


Alapjában véve nem vagyok magamnak való alkat, de a munkám miatt, ami általában bizalmas természetű, nem sok „barátom” van, hiszen nehéz tartósabb kapcsolatokat úgy kialakítani, hogy egyrészt sokat kóborlok, másrészt állandóan titkolóznom kell. De meglepő módon – bár persze a kényszer is nagyúr, ami idehozott – most mégis úgy érzem, hogy Sou-val nagyon is jól megértjük egymást. Mondhatni eléggé egy húron pendülünk, ami megkönnyíti, hogy ne a kétségbeesés domináljon, hanem a remény és még nevetni is tudjunk az események néha igen csak érdekes fordulatán, na meg magunkon vagy egymáson.
- Szerintem nem járnál jól, ha én olvasnék a tenyeredből. – válaszolom vissza csípőből, egy pillanatra legalább elfeledkezve a nyomorunkról és a veszélyekről. Jól esik kicsit tréfálkozni.
A pár falatnyi étel igazából csak arra volt jó, hogy még éhesebb legyek, de az a mondás tartja, hogy aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli, hát inkább csendben igyekeztem nagyokat nyelve betölteni az űrt a gyomromban és inkább a pihenésre, alvásra rávenni magam. Reméltem, hogy holnap napvilágnál, talán jobb esélyeink lesznek és talán azok a jelek is segítenek, hogy Sou-nak eszébe jusson mi kell a hazajuttatásunkhoz és akkor, bár nem vet fel a pénz, de biztos, hogy az a legkevesebb, hogy meghívom egy lakomára a fiatal mágust.
- Azért nem vagyok olyan nebáncsvirág, bírom én a hideget. – szegem fel az állam, de látható színészkedéssel. – És a takarítást mindig is szerettem, ha más csinálja helyettem, így nálam biztos befutó vagy. – bólintottam vigyorogva vidám szavaira.
Sok minden jár a fejemben, legfőként persze szorult helyzetünk, ezért aztán nem csoda, ha eléggé zaklatottra sikeredik a pihenésem és ösztöneim még pirkadat előtt riadót fújnak.
Nem tudom, hogy Sou már észrevette-e őket, de az biztos, hogy rögtön reagált a suttogásomra, ezért biztos voltam benne, hogy ő is felkészül a fogadásukra.
Nagyon nem örülök neki, hogy nincs nálam az íjam, amivel most könnyedén távol tarthatnám ezeket a kis szörnyeket, de valamit tennem kell, egy szál tőrrel még sem várhatom őket, így próbálok legalább nagyobb kövekhez jutni, talán Sou mágiájával megtámogatva az is elég lesz, hogy addig távol tartsuk őket, míg a nap felkel és visszakotródnak a vackaikba.
- Ha eddig nem omlottak le, gondolom elég erősek. – ütögetem meg magam alatt a falt, remélve, hogy nem fog meghazudtolni. – Mi a terved? Tűz? Víz? Szél? Az enyém, hogy jól megdobálom őket. Úgy nézem talán egy óra és fel kel a nap, ha addig kihúzzuk, akkor már nyert ügyünk van.
Aztán megjelenik egy ocsmány pofa, de azonnal vissza is húzódik, majd párszor még eljátssza ezt. Nagyon úgy néz ki, hogy vannak annyira értelmesek, hogy előőrsöt küldjenek, aki aztán neki is lódul, hogy átszaladjon a keskeny, holdfénnyel megszórt nyiladékon.
Nagyon gyors, így a kő, amit felé hajítok jócskán mögötte csattan a földön.
- Ó, hogy azt a…- morzsolok el egy szitkot a fogaim között.

//helyes-helyes o/ am, még egy darabig ilyesmi foghíjasan leszek, de igyekszem //

Ha jóstehetség Jeremy, ha nem. Vár még rájuk néhány próbatételt, vélte és egyben tartott tőle. Bizony, a mérleg nyelve egyre inkább arrafelé dőlt, hogy öntsön tiszta vizet a pohárba, de még mindig jobb volt visszatáncolni. Oh, és ha nebántsvirág, vagy nem, ahogy azt a Kalandor nagy büszkén állította magáról. Az éjszaka messze nem tűnt kellemesnek, Sou pikkelyei védelmében talán meg sem érezte volna ennyire a hőmérséklet apadását, de így bizony jól esett másiktól „lopott” meleg és a köpeny védelme is. Meg segítettek a tekergő gondolatok, hogy megfeledkezzen egy kicsit az itteni kopár és veszedelmes, cseppet sem látogatóbarát városról. De hát, ennek is vége szakadt. Ott lapult az álnok, vágyainak élő ragadozó és még csak nem is egy, tucat talán, vagy annál is több.
- Hogy is mondjam? – nem fűzött nagy bizalmat a fal állóképességéhez, tehát kézenfekvőbb lenne őszintén elmondani a véleményét. Bár a paskolást követően még csak kőforgács sem pergett alá, mintha igazolni kívánná, téves a sárkány megítélése. Csak hát, Sou nem egy kis paskolásnak tenné ki, ha nem is közvetlenül és joggal fél attól, hogy akaratlanul, de tönkreteheti menedéküket. Ha pedig rosszul sül el a dolog, akkor nem, hogy viszonylagos biztonságuk vész oda, hanem testük épsége, vagy egyenesen az életük.
- Szél, de azt hiszem ezzel várni kéne, amolyan utolsó mentsvárként. Régiek ezek a falak és nem szívesen szembesülnék azzal, hogy eltűnik alólunk. – őszinte volt, azon azonban egy kicsit megilletődött, hogy cseppet sem tűnt aggodalmasnak a hangja. – A dobálódzás viszont jó ötlet és be is tudok se…gíteni. – elfintorodva fejezte be a mondatát. Néhány röpke óra elég volt, hogy kiverje a fejéből a lények cseppet sem megkapó fizimiskáját, de most az egyik merész egyed nem volt rest megmutatni magát. Sou is megragadott egy követ, de is eresztette, annak köszönhetően, hogy elkövette azt a hibát, hogy sérült kezét szerette volna használni. Így, hogy fel ne tűnjön mennyire rosszul mozdult, szorosan összezárt ajkakkal csatlakozott a szitkozódáshoz, némán.
- Azért sem! – szűrte fogai között dacosan. Az elhajított kő keltette szél ugyan eloszlott, de könnyűszerrel keltett másikat és megajándékozta a ronda dögöt azzal, amiből itt hegyek állnak. Jó sok homokot kapott érzékeny testrészei felé koncentrálva, mint a szem, orr és fül. Az ocsmány pofa ki is tántorgott a holdfényes terület peremére, prüszkölve, mancsával a pofáját tisztogatva.
- Egy íj milyen jól jönne. – csalódott volt és biztos abban, hogy az ilyen bosszú megmozdulások nem fognak jóra vezetni. – A korábbit pedig visszavonom. Egy órát esetleg így lezavarni… hosszú és fárasztó. – Jeremyre pillantott, majd a tömeggel teli sötétség felé. – A pajzsok terén nem vagyok túl ügyes, de azt hiszem, azzal egyszerűbb lenne. – most még ugyan feltételesen beszél róla, de amint szükségessé válik, hogy egy láthatatlan fal megakadályozza az éhes falkát abban, hogy elérje őket, nem fog habozni.

//Semmi gond lassan járj, tovább érsz, tartja a mondás is. //

Igen, az teljesen kiment a fejemből, hogy a múltkor is majdnem a fejünkre dőlt a barlang, amikor kis mágus barátom szelet kavart. De hát vagy bízunk az elfek nagyszerű építészetében, vagy megesznek minket vacsorára, lassan és fájdalmasan hosszú ideig, ízért nekem nem voltak kétségeim mit fogok választani, ha szükség lesz rá.
És a fal elég masszívnak tűnt, még ha az idő vasfoga és a sárkány pusztítása meg is látszott rajta. Pár követ magam köré gyűjtöttem, igyekezve azért minél kevesebbet mozogni, hogy le ne lökjem Sou-t.
A hideget már szinte észre sem vettem, ahogy elképzeltem a nyálcsorgatva ránk meredő apró szemeket a túloldali sötétségben.
- Azt hiszem nem sok választásunk van, így én nem aggódnék a helyedben és eddig is úgy láttam, hogy fiatal mágus létedre, igazán sokféle és erős igézetek birtokában vagy. Ha én most dobáláson kívül nem sokat tehetek, de bármikor rád bízom az életem, ha olyan döntést kell hoznod. – fordultam az árnyéka felé és hangom most igen csak komolyan csengett. Most nem volt ideje habozásnak, tudnia kell, hogy mi a helyzet, ha azonnal dönteni kell. – Félvérként én jól bánok az íjjal, de sajnos azt nem hoztam magammal és nem hiszem, hogy itt találnánk valahol és még csak készíteni sem tudnánk egy egyszerűt sem. – tártam szét sajnálkozva a kezem, aztán a helyzetünk ellenére felkuncogtam, ahogy a „rágcsáló+ visszavonult a homokfelhő támadására.
Mikor aztán megemlíti a pajzsot már tényleg szembe fordulok vele és a sötétség ellenére kissé megütöm a vállát az öklömmel, csak olyan barátságosan.
- És ezt csak most mondod? Én meg itt szét izgulom magam! Ha elég okosak, úgy is lassan támadnak és tömegesen, hiszen nem sok idejük van már. Akkor én dobálok, te meg húzd a falat, ha már túl közel érnek. A fal kifelé is működik, vagy dobálni utána is tudok? – teszem fel ezt az igen fontos kérdést még mielőtt elhelyezkedem, hogy jó pozícióba legyek.

//nem hittem, hogy ilyen sokáig elhúzom, de most már rendszeresebben leszek ha még nem mente el a kedved //

Szeretné, de nem örömest néhány dologra felhívni bajtársa, kis előzékeny túlzással új barátja figyelmét, hogy aggódjon csak. Azért nem túlságosan, de egy kicsit, amolyan egészségesen. Megteszi, ki ne tenné szorult helyzetben. De amitől megszeppenve kapja a tekintetét a félelfre, az a bizakodó szavak utolsóinak egyike felelt. Megijedt, tényleg megijedt, pusztán attól, hogy valaki csak így, számára okok nélkül, rábízná az életét. Érezte a felelősséget, bíztak már benne és volt amolyan reménység is, de ilyen könnyen, egyszerűen közölve, más volt. Félt, de örült is. E kettősség érthetően zavarta és mibe másba fojthatta volna ezt, mint az egyik kellemetlenkedő lény megleckéztetésébe. Valahol a szavak és felkavart homok keletkezése között pedig még egy gyöngécske, inkább félénk „Köszönömöt!” is kipréselt magából. Titkon remélve azt, hogy a közelség és a kiélezett hallás most elsuhant mellette, a magyarázkodást, valahogy, valahogy túl komplikáltnak tartaná. Jobb is más merre tekeregni, gondolatban, szóban is.
- A készítés még csak menne… - tétovázik. Nem hiszi, hogy nem férne bele, de mi van, ha az íjra elvesztegetett erőre szüksége lenne. E mellett tényleg nincs miből, ha csak tényleg nem teljesen a semmiből, aminek ugye megint meg vannak a maga kockázatai. Tünékeny tárgyaknak most nem veszik hasznukat. – De nyilak nélkül aligha jutnánk messzire. – sajnálkozva, de még is elvette a fegyverkészítés tervét. Viszont a védekezést nem csak fegyverekkel lehet megejteni, ezt meg is említi és nem várt fogadtatásra talál ez az „újdonsült” és még „ropogós” felvetése.
- Öhm.. Hát.. – meglepetten szabadkozik(?), kicsit még az ütés hatása alatt állva, ami minden eddigihez mérve egy egészen új, de pozitív ismeret volt. – Többnyire egyedül vagyok. – elpillant a négylábúak vélhető rejteke felé. – De a baj az, hogy rögtönözni szoktam és egyszerűen csak most jutott az eszembe, hogy mi lenne ha… - bocsánatkérően nézett Jeremyre és persze tett egy határozott biccentést, legalább is, ami a feladatmegosztást illette, míg a másik dolgot illetően. – Lenne rá lehetőség, de nem biztos, hogy elég ügyes vagyok hozzá. Megpróbálhatjuk, míg nincsenek túl közel… Azt azért nem kockáztatnám, hogy egy is felmásszon ide. – nem hallatszódott és nem is látszott rajta a korábbi iszonyszerűség, amit a lények iránt érzett. Nem volt helye, akkor sem, ha most egyelőre csak annyit tehetnek, hogy várnak, arra, hogy mikor is lépnek akcióba a támadóik. Jobb híján, óvatosan, nyitva tartva a fülét és szemét, a keze ügyébe kerülő és könnyen megkaparintható köveket gyűjtött, hogy legyen bőven, amikor szükség lesz rájuk. Ezzel egy időben igyekezett mindenre emlékezni, amit Belegtől tanult a védelmi vonalakat illetően. Nehéz volt elhinnie, de képes lenne és talán lesz is, Jeremy válaszától függően, kipróbálni, hogy képes e annyira koncentrálni és irányítani az ellent eltaszító erőteret, hogy a kövek átjussanak rajta, de csak a kövek.
- Megindultak. – súgta, de irányt nem mutatott. Ösztönös megérzés volt ez, mondjuk úgy, a sárkány lét előnye.

/eszemben sincs hagyni, hogy egyedül küzdj meg velük /

Nem vagyok nehéz helyzetben azzal, hogy rábízom az életem, hiszen nincs itt rajtunk kívül senki, már persze a rágcsálószerű izéket figyelembe véve, ráadásul nagy valószínűséggel, mivel már megtapasztaltam mágikus erejét, bármikor simán elteleportálhatott volna, legalábbis én így gondoltam, és még sem tette meg. Itt maradt velem és küzdött a kis rohadékok ellen, viselte el a hideget és az éhséget csak azért, hogy esélyt kapjak én is arra, hogy kijussak innen.
Na persze az is lehet, hogy egészen más szándékok vezették, de kellemesebb volt arra gondolni, hogy a velem szembeni szimpátia az oka mindennek, mert tolvaj létemre, volt némi emberismeretem és ösztönösen éreztem, hogy nagy valószínűséggel nem hátsó szándékok vezérlik.
Elvigyorodtam az elrebegett és fülem mellett nem elsuhanó köszönömre, miközben a kis surranó is visszavonult társam hathatós ösztökélésére.
Jó lett volna, ha itt van az íjam, de felvontam a szemöldököm a sötétben, ahogy azt emlegette, hogy talán még íjat is tudna varázsolni, de aztán a folytatás egy sóhajjal és feléledő reménnyel együtt távozik.
- Túl szép lett volna……..- nyugtattam meg egy vállvonással. – Na meg ha jégből lett volna, talán megfeszíteni sem mertem volna. – mosolyodtam el a gondolaton.
A pajzs ötletén viszont tényleg fellelkesedem és ennek „fizikai” jelét is adom, ahogy barátok közt szokták, ami hallhatóan kissé zavarba hozza.
Talán az ő köreiben nem szokás az ilyen „bizalmaskodás”, ezért kissé vissza is fogom magam.
- Bocs! Kissé elragadott a hév. De, ha ilyen rögtönzéseid vannak, akkor állok elébe.
Azonban rögtön az jutott eszembe, hogy vajon a pajzs fedezékében letudom-e szedni őket a kövekkel, mert az egy dolog, hogy nem jutnak el hozzánk, de attól még nem fognak elmenekülni és én azt akartam, hogy végre hagyjanak minket békén míg a nap fel nem kel végre.
Hallottam, ahogy Sou is köveket gyűjt, így én is annyit kupacoltam fel, amennyit csak meg tudtam kaparintani.
Hiába számítottam rá, csak hevesebben kezdett verni a szívem, ahogy a fiú jelezte a támadás megindulását, bár én egy pár pillanatig akár, hogy meregettem a szemem nem láttam, de aztán szemem sarkába megpillantottam a mozgolódást.
- A kis ravasz dögök! A fal mellett jönnek, valahol messzebb jöttek át erre az oldalra, de a másik felén is vannak. Mintha valami szervezés állna mögöttük a franc beléjük! – szisszentem fel, de ujjaim már szorosan markolták az első követ.
Nem akartam elpocsékolni őket, ezért biztosra kellett mennem.
Megcéloztam az elsőt, amit már jól láttam és ha volt pajzs, ha nem én dobtam.
Azért annyira nem volt kicsi, hogy ne találjam el. Hangos sivítás hangzott fel és az állat elterült kapálózva a négy lábával. Nem döglött meg, de talán kiütöttem a sorból.
- Ez az! – ujjongtam fel. – Egyből egy!
Az alattunk lévő falon azonban kaparászás hangjai hallatszottak és félő volt, hogy a fal mellett surranókat nem tudom eltalálni, főleg ha sokan vannak.
- Sou a pajzsot, mert azokat nem látom.

// megfontolt haladás //

Beletörődően bólint, igen, túl szép lett volna. A jégre, bármennyire is távolra tolta magától a fegyverkészítés lehetőségét, még is felfigyelt. Íj, olyan, ami csak olyan, mint az igaziak és jégből készült nyílvesszők. Mestermunka lenne, de akkor sem egészen könnyed, zökkenőmentesen végrehajtható, ha nem sajogna úgy a karja és nem csak a mozdulatlanság jelentette volna a pihenést számára. Lehetőségként azonban megragadt elméjében ez a kombináció, de lassacskán oszló zavara egy rövid időre majdnem minden gondolatát háttérbe szorította, ezért is talált rá nehezen az első szavakra.
- Nem, semmi… – igyekezett, ha sután is jelét adni annak, hogy nem vette a lelkére, sőt. – Meglepett. – ismerte be, bár csendesen, de nem olyan csendesen, mint a kis bátortalan köszönet. Tényleg kezdett bűntudta lenni, mert mindent megtesz azért, hogy a titka az bizony titok is maradjon. Pedig mennyivel könnyebben eltántoríthatná ezeket a lényeket, akkor is, ha nem kifejezetten egy domináns sárkány, de csak az és a torkából feltörő lángok sem kíméletesek. Azzal pedig hamar megoldhatná a létszámbeli fölényüket és talán az elszántságukat is rendesen megcsorbítaná egy náluk nagyobb ragadozó valós fenyegetése. ~ Végső megoldásnak jó lesz. ~ Jeremy közvetlen volt, ahogy mindenki az volt vele szemben, míg meg nem tudta, hogy mi is valójában és nincs mit szépíteni a dolgon, elégszer látta már ezt az érthető változást a „kétlábúak” arcán, ahhoz, hogy ne akarja újra és újra átélni.
- Merész. – egy mosolygós kis nevetés is belefért. – Azt hiszem a mesterem mást fűzött volna hozzá, bár.. ő már azért is morgolódna, hogy így utaltam rá. – nem csoda, hogy szóba hozta, hiszen a tudásának frissítését, ami most hasznukra válik, Belegnek köszönheti. Szomorkás kis sóhajjal kezdte gyűjtögetni a magukat könnyen adó köveket, csak bántotta, hogy a magát füves embernek mondó öreg szó, még inkább magyarázat nélkül ment el. Haragudott rá, csak még nem ismerte be önmagának, ennek ellenére meglepően könnyen éledtek fel benne az emlékek, amikre szüksége volt. Aztán ebbe a tudásszerzés felemlegetésbe toppant be az a bosszantó megérzés, ami ki is mondatta vele, hogy mit észlelt.
- Ha hetekig koplalnál és tudnád, hogy ide csak elvétve téved olyan, amin lehet is rágódni, te sem hagynád otthon az eszed. – nem állt szándékában a rájuk leselkedőket a védelmébe venni. – A falkában élő ragadozók között nem olyan ritka az ilyesfajta csapatmunka. Ránk nézve viszont ez nem olyan jó hír. – valóban nem tekinti annak, de nem is hiszi, hogy a kelleténél jobban kéne aggódnia. Pillantása a fal két oldala és a hátuk felé is irányultak, mert miért nem forralhatnák a fejükben ezek a bestiák a teljes bekerítést. Ezért is maradt le a pontos találatról és már csak a végeredményt hallhatta, illetve láthatta.
- Minden elismerésem! – meg is hajolna tisztelete jeléül, de erre a hely és az idő sem alkalmas. Nem is mutatja ezt jobban az, hogy bár halogatná még a védelmet, de kénytelen felvonni. Ahogy korábban, úgy most sem folyamodott varázsszavakhoz, elképzelte a láthatatlan falat, de a változást érezni lehetett. Pillanatokra látni is lehetett hol húzódik a vonal, amikor a dögök valamelyike hozzáért, miért is ne tapogatóztak volna. Hasonló jelenség volt, mint a víz felszínén szó vékony olajréteg.
- Igazán kíváncsiak. Ha van jó célpontod, ne habozz, most még biztosabban tudok korrigálni, mint később.

/ie 712. 12. Küldetés a halál érintése./
*Jó ideje nem tapostam már ezt a homokot, viszont teljes mértékben adósa vagyok hisz akárhányszor erre jártam mindig valami kis boldogságot csempészett lelkemben. Lábaim nyomok nélkül tapossák a földet, a szél feltámad elkezdi maga előtt tolni a homokot egy újabb buckát építve magának belőle. Talán ez is egyfajta játék, hol ledöntöm hol felépítem. A romvárosba érek, itt misem változott, hogy is tehetné hisz teljesen kihalt, s mindenki itt hagyta s az enyészetre s magára az időre bízta e város eltüntetését. Ahogy beljebb érek valami furcsa érzés támad bennem, olyan amit eddig még soha nem éreztem. Valaki van itt rajtam kívül, a lélegzetvétel kicsit erős lenne, de oly sokáig megvolt ez az önkéntelen reakcióm hogy még ezen alakomban is sűrűn úgy teszek mintha még szükségem lenne rá, ezért egy mélyet bele szívok a levegőbe. Egy apró mágikus erőt érzek, mintha rejteni akarná, talán szellem létem az oka annak, hogy ilyen erősen ki tudom szagolni a mágikus erőt.
~Vajon mit csinálhat itt egy mágus?
*Még régebben, mikor az a fattyú eltávozott rádöbbentem, hogy ostoba mágusok ostoba tudásvággyal hatalmas nagy bolondságokat képesek elkövetni, mint például rászabadítani erre a világra egy másik dimenzió féreg szerű élőlényeit. Avagy mondhatnánk azt is, hogy szerencséje volt, hogy nem az én dimenziómba nyitott kaput. Habár jobban belegondolva, Salamon elméletileg mindenkivel végzett odaát aki képes lett volna uralma alá hajtani ezt a világot.
~Köztük velem is te rohadék....
*Jegyzem meg magamnak óvatosan ezt a kis gondolatot, majd testem elkezd áttetsző lenni majd emberi szemnek teljesen láthatatlan, elindulok a mágia irányába. Minél közelebb érek annál inkább erősödik. Majd egy óvatlan lépést teszek, láthatatlan rácsok vesznek körül miknek megérintése kemény fájdalommal jár, ha most lenne térdem biztosan össze rogytam volna, így viszont csak láthatatlan álcámat dobom le magamról. S öklömet a földre helyezek, lihegek kicsit, ez nem volt kellemes.
- Végre ide értél!
- Ki a franc vagy te?- Kérdezem a nekem örvendezőt.
- A nevem Fridrich a mágus és már három hónapja várok rád.
- Rám?
- Avagy akármelyik társadra....
*Végig nézek az idegenen, öltözéke elárulja, hogy mágus. Öregecske mégsem mondanám ötven fölöttinek, bár ez a kor egészen megviseli az embert. Viszont nem akarok elveszni a részletekben s minél előbb meg kell innen lógnom. Olyan érzésem van, hogy nem az a szándéka, hogy tea partyt csapjunk ha már várt rám három hónapot. S én nézem ahogy az idős alak elkezd ténykedni, megemelem egyik szemöldököm s kérdőn tekintek rá habár most éppen csak hátát látom. Majd halkan megszólalok.
- S mégis mi a terved?
- Ohh hogy a tervem? A TERVEM!- Kiált fel a kihalt faluban- Idővel mindent meg fogsz tudni, amit most tudnod kell az nem más, minthogy a szolgámmá teszlek Dremer pecsétjével. Azután elmondom majd mit kell tenned s te úgy fogsz tenni, hacsak nem akarsz borzalmas kínokat átélni, amolyant mint mikor bele sétáltál abba a mágikus csapdába. Direkt az ilyen alantas lények ellen van mint te is vagy.
- Hmm alantas, mondja ezt az aki egy nyugtalan lelket próbál meg rávenni öncélú, kis piti ügyeinek intézésére.
*A mágus megemeli a kezét, a rácsok összébb húzódnak s mind anyagtalan testemhez érnek, ha most lenne testem biztosra veszem, hogy magam alá csináltam volna. Majd a mágus leereszti a kezét s a rácsok ismét távolabb húzódnak.
- Kussolj szellem, innentől én vagyok a mestered, már csak pár lépés és máris végre hajthatjuk a pecséttel járó ceremóniát.
- Három hónap alatt annyi időd nem volt, hogyha egy szellem belesétál a csapdádba akkor azonnal elvégezhesd rajta... Szánalmas...
- Te most szórakozol velem? - Jön egyre közelebb hozzám a mágus.
~Gyere csak, gyere közelebb megmutatom neked mi az a mágia...
*Egyre közelebb ér majd megáll, egy könyvet tart a kezében. Fogalmam sincs hogy néz ki az a pecsét s azt se igazán tudom hogyan teszik fel egy szellemre, de biztos vagyok benne, hogy ez a férfi is először csinálja.
- Az minek? - mutatok a könyvre.
- Ebben van leírva, hogyan leszel a kutyám akit kényemre kedvemre irányíthatok.
- Ugye azt tudod, ha nem sikerül te magad is szellemmé változol. S a pecsét elveszi az életed.
- Miről beszélsz? - Tekint vissza a könyvbe.- itt nem írnak semmi hasonlót sem.
- Szerinted én hogy kerültem ebbe az állapotba? Két hete még magam is élő ember voltam, s pont ugyan ezt csináltam mint te... de valami balúl sült el s másnap reggel e szellemtestben ébredtem.
*Elbizonytalanodott, arcára kiül a félelem. Még ő maga sem akarhat meghalni még van egykét éve hátra, s ezt ő is jól tudja.
- Mégis mi sült el balul?
- Most komolyan azt akarod, hogy én segítsek abban, hogy a szolgáddá tegyél? Ezt te magad sem gondolhattad komolyan.
*A férfi megsimogatja szakállát, nagy valószínűséggel azóta nőtt neki mióta itt van, nem egy földet verő darab de már eléggé hosszú. Majd becsukja a könyvet s még egy lépést közeledik felém. Majd ajkai szóra nyílnak.
- Ha elengedlek... elmondod mi volt az amit elrontottál?
- Ha elengedsz...
*Kissé tűnődik a döntés helyességén, majd a bizonytalanság győz. Felemeli kezét majd a rácsok eltűnnek, s én ismét szabad vagyok. Viszont előtte még valamit meg kell tennem mielőtt oly gyorsasággal kereket oldanék, hogy a szél nem ér a nyomomba. Kezeimben egy fekete penge s egy hasonló színű pajzs jelenik meg. Mind az én testemből való, maga a mágia teremt nekik alakot. A mágus is feleszmél a fegyverek láttán varázslatra nyitná ajkait, a karddal suhintok egyet tíz lépés távolságban áll, mikor a fekete penge áthatol testén, nincsenek sérülések, ha lenne most a férfi aki eddig előttem állt két darabra hullana. Viszont így is térdre kényszerül, elkezd köhögni véres csomó hullik ki fogai között.
- Te átkozott lidérc mit tettét velem!?
*Közelebb sétálok mire a fegyverek eltűnnek kezeimből, leereszkedem hozzá, hogy mélyen szemébe nézhessek annak ki eddig így megszorongatott.
- Ezt úgy hívják, hogy a halál pecsétje... Egy bizonyos mágia amit nem ismernek itt, tudod ez amolyan otthonról hozott dolog, míg ti itt külön formát adtok a mágiának, az enyémnek nincs ilyen jellege. Ez nem egy tűzgömb ami elől elugorhatsz, vagy elbújhatsz valami mögé. Be kell vallanom ha kicsit gyorsabban reagálsz s elkerülöd ezt az alig két méteres pengét akkor lett volna esélyed arra hogy visszazárj... De nem így történt s ha most meg is teszed perceken belül halott leszel, s veled együtt a mágiád is a semmivé lesz.
- Te mocskos kétszínű kígyó...
- Pontosan, akit egy kígyó megmar arra halál vár, ezért nem szabad játszani az olyan lényekkel mint én is vagyok, nehogy véletlen vissza vágjon. Te is tudtad mire vállalkozol mikor szellemre akartál vadászni, az a pillanat amikor elbizonytalanodtál saját tudásodban hozta meg számodra a vereséget barátom... S ha megbocsájtasz.
*Emelkedek el mellőle majd elindulok utamra, legalábbis így képzeltem el ezt a helyzetet mikor hallom az öregnek a szavait, s kezéből fénycsóva tart felém. Mire megfordulok már vészesen közel van ahhoz hogy védőpajzsot emeljek ellene viszont ahhoz nincs késő hogy egy portált nyissak neki. Egy fekete kis lyuk nyílik meg előttem majd mohón felfalja a fénycsóvát s a hátam mögött éri a falat. Úgy látszik ez nem pusztító mágia, ha élő dolgokról lehet szó, talán csak rám lett volna veszélyes.
- Amíg ezt nem csináltad arra gondoltam, itt hagylak meghalni békességben egymagadban...- Elvigyorodok a gondolatra- De úgy látszik ez nem felel meg...
*Alakom hírtelen láthatatlan lesz, s kezemet az ajkára tapasztom a mágusnak.
- Érzed ahogy elfogyott a hangod? Ez egy átok ami elrabolja az emberek hangját... s most kezdődhet a mulatság, ne aggódj amíg életben vagy amíg dobog a szíved minden egyes pillanatban azt fogod kívánni, hogy bárcsak ne születtél volna erre a világra...
*Öt perccel később egy megnyúzott emberi alak véres teteme hever ott a földön, saját kése volt a legmegfelelőbb eszköz erre a célra.
- Jó hosszú egy öt perc volt nem igaz?
*Már éppen kezemet szeretném megtörölni mikor kissé unott arccal nézek rájuk.
- Annyira mégsem buli ez az állapot... még csak a vér melegét sem érzem, viszont az illata... teljesen megbabonáz.... Na ég veled barátom!
*Majd magára hagytam a tetemet, már számos kuncsaft állt mögöttem, hogy részét vegye a lakomán ami nemsokára megkezdődik, rusnya tollatlan nyakú madár mindig is undorodtam tőlük, már csak a kinézetük miatt, s az hogy dögön élnek sem egy szívderítő látvány. Viszont még egy darabig figyelem ahogy elkezdenek marakodni a friss húsért majd magam is tovább állok. Ekorin akármilyen jó kezekben is van mégsem maradhat meg a vezére nélkül.

/Vége, bocsánatot kérek ha bele pofatlankodtam a jatekotokba/

/nem gond Hossin /

Olyan összhangban érzem magát Sou-val, hogy tényleg nem gondolkozom sokat, amikor a magammal hasonlóknak kijáró vállba öklözéssel „jutalmazom” a fiút és csak mikor annak meghökkenését érzékelem, akkor jövök rá, hogy azért nem a megszokott kocsmámban üldögélek.
Persze mindig emlékeztetnem kell magam, hogy egy mágussal vagyok ebben a szorult helyzetben, ami egyrészt a feszélyezettség érzetét kéne hogy keltse bennem, de valahogy ezt nem érzem, másrészt mégis csak egy majdnem hasonló korú emberről van szó, így ez mindig a feledés homályába vész.
Hamar túlteszem azonban magam a kis zavaron, amit hirtelen mindketten érzünk, legalábbis a másik részéről is hasonló bizonytalanság öntődik szavakba.
Viszont nem nagyon van most időnk azon aggódni, hogy mennyire megkedveltük-e egymást a rövid együtt töltött idő alatt vagy nem annyira, mert egy nagy baj közepén ücsörögtünk, amire nem sok megoldás kínálkozott. Csak pár kő és Sou varázstudása. De annak kiötlött módja ismét bizakodással tölthetett el.
- Biztos túl szigorú volt az a mester, de én már annak is örülök, hogy felvetetted. És biztos vagyok benne, hogy eléggé ösztönözve is vagy rá, hogy hatékonyan használd. – magyarázom a megjegyzésére egy vállvonással.
A nyomorult kis rágcsálók megindulása azonban rögön felajzza az érzékszerveimet és az egyik kő máris a kezemben van.
- Ez igaz! De azért veled együtt nem örülök, hogy pont mi vagyunk az, amin szívesen rágódnának. – értek vele egyet.
Ahogy lehetőségem adódik, azonnal ki is próbálom magam, mert abban bízom, talán egy sikeres találat elriaszthatja még az elején őket, mielőtt a nagyobb tömeg megindulna és nem tudom elrejteni örömömet, ahogy az első áldozatom visítva kapálózni kezd.
- Köszi, de ennyi biztosan nem lesz elég sajnos. – válaszolok, bár a hangomon azért érezni, hogy jól esett az elismerés, de tényleg nincs idő tömjéneznem magam, mert már több helyen is próbálkoznak, így itt az idő kipróbálni, hogy működik e Sou mágikus pajzsa.
Én ugyan nem látok semmit, de a fiú szavai alapján a láthatatlan fal már áll, ezért újabb lövedék kerül a kezembe, majd repül el a szimatoló fekete folt felé, de ez valószínűleg nem találta el jól, mert csak egy nyikkanás hallatszik, igaz, egy pillanatra eltűnik a dög, de aztán egy fintorral veszem tudomásul, hogy újból megjelenik.
De hirtelen, úgy talán egy fél méterre a rom falától, megtörik a lények lendülete és mintha tényleg falba ütközik volna, megtorpantak és egy vonal mentén kezdtek le-fel rohangálni.
- Úgy néz ki sikerült! – fordultam meg felemelt kézzel lelkesen vigyorogva, hogy megint meglapogassam, de még időben visszafogtam magam, inkább a kezemben szorongatott követ dobtam el erőteljesen és most szépen találtam is, aztán megint és megint, talán egy-két kő ment félre. – Ha bírod kitartással, szerintem nem kell sok, mintha ott világosodna az ég alja. – mutatok kelet felé, remélve, hogy nem a szemem játszik velem.

// no problem és remélem nem baj, de felkeltettem a Napot ^^ //

Valami vigyorféleség ült ki az arcára, ugyan csak egy rövid időre, szinte csak a gondolat erejéig. ~ Beleg minden bizonnyal kedvelné Jeremyt. ~ Hogy ebben miért olyan biztos? Nagyjából azért, mert szorult helyzet ide vagy oda, képesek így együttműködni. Jeremy tesz azért, hogy a legkisebb veszteségekkel éljék túl és egy pillanatra sem éreztette azt, hogy mindent arra bíz, akinek meg van a hatalma, hogy biztos legyen a dolguk. Nincsenek erőszakos elvárásai. Messzire viszont nem kell menni, hogy a kényszer egy más formáját és vele kézen fogva az erőszakot is megtalálja. Itt lopakodik alattuk, az árnyékba húzódva. Sou meg is borzongott, nem a hideg csalt libabőrt a hátára és nem is a sebéből kiinduló forró lüktetés, csak az, amit ösztönei megsúgtak neki. Nem volt eltántorító ereje, éppen ellenkezőleg. Ösztönzően hatott rá.
- Amíg csak rágódnának, addig nincs baj! – világított rá a szavakban rejlő igazságra, vagy is hát, inkább a mellett igyekezett érvelni, hogy bizony a kis dögök bármennyire buzgóak is, bizony hoppon maradnak. Bár az ő gyomra is elviselne valami laktatóbbat, de pusztán együttérzésből nem fogja felfalatni magát és azt sincs szándékában „megengedni”, hogy Jeremyt megkóstolják. Meglehetősen egyszerű ok, hogy megpróbáljon a lehető legnyugodtabb maradni.
- Ne becsüld alá magad! - bátorítani igyekezett Jeremyt. - Én úgy hallottam, igen is fájt az a találat. – részvét nélkül, de átérezve az állat fájdalmait adta bizonyítékát annak, hogy hiába csak kő, de ha jó helyen talál, bizony fáj és nem is kicsit. Közben pedig elkészül elsődleges és legfontosabb védvonaluk is, a mágia megfeszül, kicsit olyan, mint a szappanos víz karikában megfeszülő buborékja, csak ez erősebb és jól fogja bírni a karmok élét. Fura érzés volt, amikor a kő átrepült rajta. Sosem próbálta még, elméletben tudta, de az más. Arra számított olyan lesz, mint amikor egy kavicsot dobunk a tóba, fodrot vet és végighullámzik az így gerjesztett erő, gyengítve a pajzsot. De nem így lett, inkább olyan volt, mint belesétálni egy termetes pók masszív hálójába. Nem volt kellemes, de kellemetlen érzés sem, az első alkalmakkor, legalább is.
- Mm. – halkan hümmentett, nem mert még a beszédre sem igazán vetemedni. De elszánt tekintete, még hálát is képes volt megmutatni, amiért Jeremy okosan inkább a célba dobásban jeleskedett, mint a bajtársias vállveregetésben. Néhány fájdalmas visítás után már érezni vélte a feladat nehézségét, nem kellett volna arra gondolnia, de hirtelen nem igen értette, hogy lehetnek képesek ilyesmit hosszú-hosszú órákig fenntartani.
- Menni fog! – hitt benne, de vágyakozva nézett kelet felé, mintha tényleg szűnni látszana a sötétség. Világosabb és világosabb lett, de ragadozóknak csak nem akaródzott távozóra fogni, pedig még Sou is nagyban sürgette őket. Egyre megterhelőbbnek érezte megtartani, szinte a gondolat sebességével befoltozni a lyukat, amit a már kétségbeesett karmok szakítottak. Újfajta hangokat hallott, nem újak voltak, a lényektől származott, de más volt. Ha nem látja, kétségbe vonja, hogy valószínűleg a visszavonulást adták egymásnak hírül, mert vonakodva bár, de a gyorsan teret hódító világosság elől a megmaradó árnyékokat kihasználva, bújva, menekültek.
- Tényleg elmentek? – egy szuszra tette fel a kérdést, hogy utána nyugodtabban vehesse a levegőt. A pajzs még állt, fáradsága ellenére, sem engedi meg magának az óvatlanságot, vagy a könnyen jött remény megkönnyebbülését. Jeremy majd jól körülnéz, és ha éles szemei nem látnak semmit, majd akkor engedélyez magának pihenőt, így gondolkodott.

Nekem még csak ötlet szinten sem tetszene, ha csak megszimatolnának is ezek az undorító kis, nagyra nőtt patkányok, ezért eszem ágában sincs közel engedni magamhoz, vagy akár Sou-hoz őket, ami van egy kis darab kő is a közelemben, vagy bármi más, amit hozzájuk vághatok.
Nem voltak kétségeim a felől sem, hogy ugyan ez elmondható a mellettem kuporgó fiúról is, akiben eddig is bátor társra találtam, aki nem, hogy kisegített nehéz helyzetemből, de még ki is tartott mellettem, pedig volt olyan sejtésem, hogy akár itt is hagyhatott volna.
Mikor azonban megindult a kis mocskok támadása, már nem elmélkedtem azon kinek mi oka van arra, hogy védje a másik hátát, hanem elragadott a harci láz, azonnal felpörgetve minden érzékemet, meglódította a véremet, így sikerült is pontosan céloznom elsőre.
Aztán persze sikerült elkiabálnom a dolgot, de azért annyira nem estem kétségbe, csak pazarolni sem szerettem volna a sajnos behatárolt számú lövedékeimet.
- Ne félj! Nem fogják megúszni! – reagáltam Sou vigasztaló szavaira, miközben feszülten figyeltem, hogy vajon ha a fiatal mágus megoldja a pajzs kérdését, vajon módosít e ez az én hatékonyságomon.
Láttam a fiú feszültebb koncentrálását és aztán azt, ahogy a támadók megakadnak az általa létrehozott láthatatlan falon és amitől nekem egyből vigyorra állt a szám, főleg, miután kiderült a kövek röptét nem befolyásolja, most már sima célpontot nyújtva, alaposan ritkítani tudtam a soraikat.
- Tudom, hogy meg tudod tartani, csak még egy kis erőfeszítés. – biztattam én is viszont őt, mert én ugyan nem voltam annyira otthon a varázslat művészetében, mint ő, nekem csak kis mértékben sikerült elsajátítanom, az sem volt alkalmas hasonló nagy dolgokra, azért át tudtam érezni, hogy biztos nem lehetett könnyű neki.
Aztán, ahogy reménykedtem, az ég alja keleten világosodni kezdett, nem csak a szemem csalt meg az erőltetés után és egyre nagyobb tért hódított a feketeségből.
Az állatok még tettek egy-két kétségbeesett kísérletet az átjutásra, de Sou erősen állta a sarat és még én is leszedtem párat, mielőtt hangos ricsajozásba fogva lassanként elszivárogtak és nem soká már csak magunk ültünk fáradtan, kimerülten a fal tetején.
- Igen, el. – tápászkodtam fel, hogy alaposan körül tudjak nézni, még alattunk is a sarkokba, ahol még megült a homály. – Csak a döglöttek maradtak itt. – sóhajtottam megkönnyebbülten. – Hogy vagy? Szerintem várjunk még egy kicsit, aztán másszunk oda le. – intettem a falak közé, ahol a fura szimbólumok is voltak. – Aludhatnál egy kicsit, aztán felváltasz és én is pihenek, addig meg talán kiokumlálod, miként jutunk el innen. – mosolyodom el ismét biztatóan.

Kimondhatatlanul jól esett számára a bátorítás és bár látszatja nem volt, elszántságának újból feltöltődő erőkészletei igen is tettek a pajzs masszívságáért. Kibírja, ő is és a műve is! Ez a makacs kijelentés pedig azokban a pillanatokban kezdett igazzá válni, amikor a fény, a Nap sápadt sárga fénye elűzte a sötétséget és ezzel a benne, ahhoz szokott ragadozókat is. Szuszogott, mintha Nortelon kapuját kellett volna futtában elérnie, ujjait is görcsösebben szorította össze, az ismételgetve, hogy „Még egy kicsit.”. Végtelenül hálás volt a kérdésére érkező válaszért, a fal ezek után szinte azonnal eltűnt, de ezt sem, ahogy létét sem igen mutatta semmi. Sou nem mert hátradőlni, inkább előre hajolt és megtámaszkodott reszketeg karjain, fázott is talán, igen-igen, fázott. Jeremyre még is jókedvűen emelete a tekintetét, úgy érezte, nincs az a fáradság, ami képes lenne erőt venni rajta annyira, hogy ne mutassa ki, mennyire örül, hogy ilyen olcsón megúszták az estét.
- Elfáradtam, nagyon ... – kis hallgatás után döntött e mellett az állapotjelentés mellett. – De, de nem nagy dolog! Egy kis pihenés is megteszi és megismételhetjük. – a humora, ha lomhább is, de a régi. Kis kitartással talán megállna két lábán, de egy talán most nem volt elég biztató a számára, úgyhogy maradt úgy, ahogy volt. Vagy is. Lassan kiegyenesítette a lábait, a fal széle felé helyezkedve, lelógatva. Sápadt arcára volt írva, hogy kegyetlenül elzsibbadt. Míg lábaiba igyekezett életet lehelni, addig bőven volt ideje szemügyre venni a helyet, amit Jeremy mutatott.
- Nincs ellenvetésem! – nyújtózott, az sem zavarta, hogy így mozgásra készteti a kötés alatt már-már hegedésnek indult bőrt is. Arca is mind felszabadultabb lett, egy csomó jó dolgot hallott társa felől, ami már csak akkor lett volna ígéretesebb, ha puha ágy és bőséges reggeli is várná a sarokban. Igazából, már azzal a gondolattal is nagyon boldog volt, hogy senki nem akarja megenni. Azt, azonban nem felejtette el, hogy még, még nem.
- Apropó, a gondolataimba látsz? – vigyorgott Jeremyre. – Azt hiszem ülve is el tudnék aludni, arról nem is beszélve, hogy … - nagyot nyelve hallgatott el. Minek az ételről beszélni, hogyha jelenleg ez a dolog a plátóiak közé tartozik, inkább másra használta szabad szellemét, méghozzá a fürkészésre. Semmi sem utalt arra, hogy bármi élő lenne a közelükben, így megmozgatta most már engedelmes lábait, kezei sem remegtek már. - Szerintem, indulatunk. Te sem pihenhetted ki magad rendesen és a délelőtti órákat érdemes lenne kihasználni, azt hiszem később nem fogunk fázni. – magabiztosan meglódult és láss csodát, a korábban a kútban előadott produkcióját nem mutatta be. Azt nem mondhatja el, hogy nem izzasztotta meg ez a kis mászás, de ott volt támasznak a fal, így várta be Jeremyt. – Fogadd elismerésem, szép számmal ritkítottál közöttük. – fentről jobban kellett volna látnia, most még is pontosabban kivette a tetemet sötétlő foltját. Nem sietett a falak rejtekébe, mer útközben lekötötték a figyelmét a rúnák, egyet-egyet, az ismerősek közül meg is érintett. Aztán, kicsit csalódottan vackolta be magát az egyik biztonságosnak tűnő, a Naptól is védett sarokba. Az alvás azonban nem ment olyan könnyen, így érezte, a cafat papír is a keze ügyébe került, ahogy a medálként szolgáló kristály is. A helyzet viszont úgy nézett ki, hogy nagyon is hamar elejtette azt, ami a kezében volt és fázósan összébb húzva magát ellátogatott az álmok földjére, bizony még akkor is, ha Jeremyvel éppen szót váltottak volna.

Sok mindenen mentünk keresztül, mióta – el sem hiszem, hogy csak tegnap történt! – összefutottunk ebben a halott városban, de máris igen csak kedvelem a fiút és nem venném a szívemre, ha valami történne vele, míg van erőm mellette állni. Túléltük a perzselő hőséget, a barlangi utat, a lények első támadásait és már csak egy nagyon kis idő választ el minket attól, hogy ezt az újabb és remélhetőleg utolsó kétségbeesett támadást is átvészeljük.
Csak ketten, tudásunkat és erőnket összevetve sikerülhetett eddig is, - amit nem tudott az egyikünk, arra megtalálta a másikunk a megoldást, - és most már nem kellett sok, hogy a mostani harccal is így legyen. Erőt öntöttünk egymásba szavainkkal és lassan meg is lett az eredménye.
A fények egyre több helyet követeltek maguknak az ég alján, aztán felbukkant a Nap és én ujjongani tudtam volna, feledve, hogy tegnap még nagyon is szívesen leszedtem volna a ragyogó égboltról.
Nem volt kétséges, hogy mindketten erőnk végére értünk, mire a támadóink visszahúzódtak, hogy máshol keressenek táplálékot, ha már mi nem kerültünk az étlapjukra.
Sou- látszott, hogy teljesen elkészült az erejével, mégis ragyogott a tekintete, ahogy rám emelte.
- Nem kétlem, hogy ez a mágia sokat követelt tőled, de megmentettél vele mindkettőnket. – bólintottam szavaira. – Azért én kihagynám, ha nem muszáj. – vigyorodtam fel optimista kijelentésére.
Én is elfáradtam, bár biztosan könnyebb dolgom volt a dobálással, de a sötétben való koncentrálás eléggé lezsibbasztotta az agyamat és a szeme is égett az erőfeszítéstől. Mindkét karom fájt, egyik a sérüléstől, a másik a megerőltetéstől, de éltem és ez volt most a legfontosabb.
Egyelőre azonban nem erőltettem, hogy azonnal másszunk le a falról, hagytam a finak és magamnak is időt a szusszanásra és, hogy a nap már biztosan trónoljon az égen, elűzve még talán a legkitartóbbakat is.
- Csak magamból indulok ki, de mivel én semmit nem tudok tenni a kijutásunk érdekében, így az a logikus, hogy neked kell pihentebbnek lenned az ügy sikerre vivése miatt.
Nem kellett kimondani Sou-nak, hogy az alváson kívül mit venne szívesen, az én gyomrom is alaposan összehúzódott már az étel gondolatára is, de hát nem most volt először, hogy koplalnom kellett, így a háttérbe szorítottam ezt most.
- Induljunk. – egyeztem bele, mert természetesen igaza volt, éjjel a hideg kínzott minket, de ha fenn lesz a nap, a forróságtól mozdulni se igen lesz kedvünk.
Nem valami fürgén, de lejutottunk és most lehetett látni igazán, hogy hány állat pusztult el a dobások miatt. El sem hittem, akkor nem számoltam.
- Igen, de csak azért mert nem volt elég eszük, hogy rájöjjenek, azon a mágikus falon nem jutnak át. – tettem hozzá, hiszen csak azért nyújtottak olyan tiszta célpontot.
Megtaláltuk azt a romos részt, ahol a rúnákat is láttuk fentről és ahol volt még egy sarok, ahol délig védve lehetünk a napsugaraktól.
Szavaimhoz híven, igyekeztem nem elaludni és arra koncentrálni, hogy hátha meglátok valamit a rovások között, de nekem csak értelmetlen ákombákomok voltak. Nem zavartam társamat a beszéddel, pihennie kellett.
Nem sokára hallottam Sou egyenletes lélegzését és ez jó érzéssel töltött el. Erősen igyekeztem fennmaradni, de nem vettem észre mikor ragadott el a fáradtság. Arra ébredtem, hogy a nap égeti az arcom.

/még vissza kell rázódni /

Kit érdekelne az, hogy a menekvést is jelenthető kristály befészkelte magát a puha homokba és azt az elejtője még egy kicsit mélyebbre is nyomja, ahogy saját kényelme érdekében helyezkedik. Mondjuk, azt, aki nagyon is tisztában van azzal, hogy csak néhány órácskányi áldomás jut a hűs levegőből. No, szinte már nehéz szívvel lehet szót ejteni a pórul járt papírosról is, ami könnyedén hullik lefelé és enged mindenféle kóbor szellőnek. A szendergő hadat azonban eddig is sok csapás érte, az istenek kegyelme lehet, hogy eme értéktelen tépett lapot nem keverik a homoktól terhes romváros labirintusában. A szerencse, ki tudja kinek a közreműködésének hála a közeli és egyben a jótékony árnyat adó fal egyik résébe akasztja meg. Igen, így is keresni kell majd. De az egyöntetű szuszogás messze nem annak a hírnöke, hogy nem létező reggelijüket eldobva állna bármelyikük is csatasorba.
Sou a maga részéről a fal közvetlen közelségét részesítette előnybe, legalább is egy ideig. Szendergése nyugodt volt és egészen mélyen sikerült elaludnia, de csak az után, hogy hátat fordított annak, ami jótékonyan árasztotta magából a kellemes hőmérsékletű levegőt. Az érzés azonban a cselekvésig igazán nem hagyta nyugodni, nem, nem Jeremy volt a kiváltója annak a bizalmatlanságot keltő bizsergésnek, ami ott futkározott a hátán. Védtelen. Ha rajta ütnek még csak reagálni sem képes. Szembe kerülve a nyitottnak mondható térrel ez a rossz érzés egészen felszívódott. Pihent, feltöltődött. Csak az a fránya úr-szolga, amit mások egész egyszerűen gyomornak hívnak, nem vette a bátorságot, hogy felkeltse, mert éhes. Igyekezett nem figyelni arra, amire a teste vágyott. Egy széles folyó, tiszta víz és frissel fogott hal. Ugyan, ez egy sivatag kellős közepén és a zöldellő világtól egy lépésnyivel még távolabb egészen reális kívánság.
Mogorván ébredt fel. Éhes és a folyónak se híre, se hamva. Felülve már sokkal jobb kedélyállapotnak örvendet és némi füllentéssel élve, elégségesnek érezte a pihenést. Bátran, de azért nem túlfeszítve a húrt megmozgatta sérült karját is mielőtt felkászálódott volna. Szerencséjére nem érezte azt a kellemetlen égő érzést, amiről az éjszaka folyamán panaszkodott. Annyi tanulságot le tudott szűrni, hogy közel sem gyógyul olyan iramban, mint bármelyik másik korábbi sebe, belehalni azért nem fog. Szolid csendességgel megmosolyogta Jeremyt, őrült a ténynek, hogy nem annyira elvetemült az elszántsága, hogy bármi áron képes legyen fenn maradni. Ki tudja mikor és hogyan jutnak ki.
Ez a gondolat juttatta eszébe, hogy mielőtt elaludt volna mihamarabbi szabadulásuk kulcsait, nevezzük így, a kezében tartotta. Most, hogy már állt, kénytelen volt visszatérdelni a homokba és amilyen csendesen csak tudta, kipakolta a tarisznyáját, hátha Jeremy eltette őket. De ez nyilvánvaló, hogy nem történt meg. Második ötlete a lehetséges tetthelyre vezette, feltúrna a fekhelye körüli kis homokbuckákat és lás csodát. Megkönnyebbülve ült a fal tövébe újra szemügyre véve a kristályt, majd fürkészve, hogy a papíros merre is lehet. Annak rejtekhelyét azonban nem sikerült felkutatnia. Fontosnak érezte, mert a két tárgy együtt okozták a jelenséget, aminek révén ide került.
Mivel nem állt szándékában felébreszteni társát, barátját –inkább az utóbbiként gondolt Jeremyre-, visszakucorodott a fal tövébe és egy rövid ideig élt a lehetőséggel, hogy gondolkodjon. Fel is ötlött benne egy lehetőség, amire nem is igazán gondolt, de ahhoz nem ártana, ha előkerülne a cetli. Gyanútlanul lehunyta a szemét, több szem többet lát, csak meg kell várni, hogy Jeremy is felébredjen, de előfordulhat, hogy addigra meg Sou bóbiskol újra el.

//semmi gond, nekem is //

Egyelőre szerencsénk volt, mert a homok a sivatagi éjszakában is megőrizte a falak tövében a meleget, így jól befészkelve magunkat, még kellemesnek is volt mondható, ha nem az járt volna állandóan az agyamban, hogy mi lesz holnap…….
Tisztában voltam vele, hogy a mágus akár nélkülem el is teleportálhatott volna és, ha nem sikerül meglelnie a kijutásunk kulcsát, akkor meg is kell tennie, miért áldozná az életét miattam?
Persze felmerült bennem az is, hogy talán vissza is térhetne egy korsó vízzel és egy batyu élelemmel után, csak az volt a bökkenő, hogy elmondása szerint teljesen véletlenül került ide, így nagy valószínűséggel nem tudna visszajönni, igaz nem ismertem a mágia ezen mélységeit.
Az álom határán aztán el is határoztam, hogy keresek magamnak egy mestert és képezni fogom magam, mert valamennyi varázsos képességet azért örököltem, talán ez valami isteni jel, hogy nem árt fejleszteni.
A mocorgásra azonnal riadót fújt az agyam, de egyelőre csak a szemem nyitottam ki, hogy tájékozódjam, gondolatban alaposan leszidva magam, hogy mégis elaludtam, nyílt prédának kitéve magunkat, ha vannak itt olyan lények is, akik bírják a nappali fényt.
De aztán megnyugodva láttam, hogy Sou az csak, aki kezében a kövével épp visszazuttyant a fal mellé, aztán megnyugodott arccal hunyta le a szemét.
Viszont én már éber voltam és…….éhes és szomjas, ami már a nyálamat is elapasztotta.
Nem maradhatunk már sokáig és még egy éjszakát nem biztos, hogy túlélnénk, legyengülve főleg nem.
- Szerinted milyen ízük lehet ezeknek a dögöknek. – álltam fel leütögetve a homokot a ruhámról, mire fel is szisszentem, sebesült karom egyre merevebb volt és eléggé fájt is, inkább nem néztem meg.
- Talán olyan lehet, mint a patkányhús…….jobbik esetben. – szemeztem az éjjel leölt állatokkal. – Azonban ez csak az egyik problémánkat oldaná meg…….
Nem, nem akartam még kimondani sem a víz nevét, mert már rágondolni is rossz volt.
- Én viszont ezekkel – intettem a rúnák jeleire, - semmire nem jutottam. Remélem neked sikerül.

Gondolatai a letépett lapdarab körül tekeregtek, túlságosan is a kis szökevényre koncentrál és bár a külvilág nem szűnt meg létezni, elég nehézkesen vett tudomást bizonyos dolgokról. Mint, azokhoz a neszekhez hasonlókról, amit korábban ő keltett és még részben a kiejtett szavak is idetartoznak. A lényeget azért sikerült elkapnia és meglehetős riadalommal nyitotta fel a szemeit, rögvest tudta, hogy nem szeretné megkóstolni egyik dög húsát sem. Nem szeret koplalni, de ki szeret. Jellemzően azonban, amikor lehetősége lenne vadászni a gyomra képes elsuhanni a felett, hogy tulajdonképpen éhes, most bezzeg eme erényét bőszen rejtegeti.
- Azt hiszem, amíg nem muszáj, ezt a tapasztalatot kihagynám. – nem pusztán első látásra undorral mondta, teljes komolysággal gondolta. Pillantása jobbára az egyik közelben heverő, csontos testen nyugodott miközben feltápászkodott a földről, de valami feltűnt neki, ami sokkal közelebb zajlott. – Fáj? – tette fel a közel sem költőinek szánt, aggódó kérdést. Sikeresen elhatárolódva az elkallódott mágikus tárgy cafatjától, sorra vette mivel is tudna segíteni társának. Száraz gyógyfű akad még, a tűz megoldható, a víz beszerzése azonban nem kis kockázatot jelent. Márpedig bárminemű kenceficét a nélkül készíteni elég bajos lenne. Vagy, némi mágiával talán, de csak talán tudna némi folyadékot létrehozni, először jeget, aztán az időjárásnál köszönhetően lenne belőle víz. Már most nem volt biztos a sikerben.
- És… ez teljesen az én hibám, de elkevertem azt, a kis darab papírt, amit kitéptem a könyvből. – bűnösségének teljes tudatában, ha lehet a helyzethez mérten is elég rosszul érzi magát. Nem is igazán értette, mi végre sikerült nyugodtan újra leheverednie, lehet fel sem ébredt igazán? De, de ébren volt. – Talán jobb lenne, ha az is meg lenne. De haladjunk sorban, először cseréljük le a kötést a karodon. Este bölcs tanáccsal láttál el, amit te is megfogadhatsz. Addig meg hátha meg lesz a papírdarab, ha nem, akkor a nélkül próbálok ki valamit. Utána pedig, megkereshetjük a kutat egy kis vízért. – táskája mellé telepedve, kicsit bővére engedve a szavakat, eltette azokat a dolgokat, amire nincs szükségük és elől hagyta azt, amire igen is van. Igyekezett pozitív módon felfogni a dolgokat és csak remélni tudta, hogy Jeremy nem orrol meg rá nagyon, mert egyszerűen hanyag volt egy olyan helyzetben, ami ilyesmit nem tolerál.

- Hát én sem gondoltam másként. – bólintottam Sou szavaira, aminél sokkal beszédesebb volt az arcára ülő, önkéntelen utálat.
Szokásos vigyorral reagáltam rá, bár hozzám a sors nem volt olyan kegyes, hogy a patkányhús kimaradjon az étrendemből kölyökként, ha nem akartam éhen halni, de az szerencsére már régen volt és bár most is meg tudtam volna enni egy egész malacot, azért annyira még nem marcangolta a gyomromat-e rusnya érzés, hogy ráfanyalodja ezekre a dögökre. De, ahogy a fiú mondta a muszáj nagy úr és egyelőre még ott tartunk, ahol tegnap az itteni felbukkanásunk utáni percekben: sehol! Egy tapott lépést nem kerültünk közelebb a megmenekülésünkhöz.
Aggódás jól esett, de most nem az én „karcolásom” volt a lényeg, majd foglalkozom vele, ha lemegyünk a kútba vízért, itt most úgy sem bírnánk kimosni rendesen az átkötéshez.
- Csak elmerevedtem. Minden esetre ezt és a tiedet is rendesen ki kell mosni, de ahhoz le kell mennünk a kútba ismét. – intettem a tegnap felfedezett lejárat felé. – Ezt azonban még addig halogatnám, míg csak bírjuk a szomjúságot és a meleget. A jelek most fontosabbak, ha előrébb akarunk jutni.
Nem voltam boldog, amikor kiderült, hogy eltűnt a varázskönyv lapja, amin az az ábra volt, de hát örültünk, hogy túléltük a tegnapi támadást, nem hibáztathattam Sou-t azért, hogy nem egy fecni volt neki a legfontosabb az élethalál harcunk közben!
- Ezek a dögök nem esznek papírt, így annak itt kell lenni valahol. Megkeressük! – mondtam határozottan. – A karom ráér, nézzünk körül, szedjük össze, rajzoljuk le, vagy jegyezzük meg, amit csak lehet, aztán jöhet a többi. Agyalni már ráérünk a kút hűvösében és a víz mellett.
Remélve, hogy a kis kutyapatkányok vagy mi a fenék, szépen csicsikálnak napközben……
Ezt már nem tettem hozzá, csak a gondolataimban.
A fal mellett ahol az éjjelt töltöttük, elkezdtem feltúrni a homokot, de igazából a vak szerencse volt, ami segített, mert mikor felálltam, hogy arrébb menjek, a gyenge szellő, meglebbentette a papír szélét és így benyúlva a résbe, diadalmasan húztam elő a kis szökevényt.
- MEGVAN! – lóbáltam meg a fiatal mágus felé. – Vizsgáljuk meg a jeleket a falakon is, mielőtt még túl meleg lesz. – javasoltam, ahogy felé lépdeltem - Hasonlítsuk össze például azzal. – mutattam az egyik halvány pecsétszerű ábrára. – Olyan, mintha egyik……a másikhoz kapcsolódna, nem? – billentettem oldalra a fejem, hogy kövessem a vonalakat, de hát nem én voltam a szakértő, így kíváncsian néztem a fiúra.