Tovább állott az Ibolyaszemű leány, ott, ahol könnyű lábbelije ezelőtt is a homokba süppedt izmos testének súlya alatt; s nézte, amid ezidáig nézett, ennélfogva pedig egyre, s egyre jobban elszörnyedt. Előbb legbelül érezte a lassacskán tömörülő, láthatatlan csomót, melyből ridegebb-hidegebb lég áradt, mint maga a Lanur-hegység; mélyen bensőjében, anyagi valójának kellős közepén - azután azonban a gömbtömeg, s vele együtt a kínzóan pulzáló sugárzás is terjedni-növekedni kezdett, olyannyira, hogy a leány lélegezni is alig volt képes. Hol volt már a kósza gondolat, miszerint segítenie kellene a letáborozásban? Hol voltak az utazók, akikre, tekintvén, hogy a gyógyítójuk későn csatlakozott, igazán ráfért volna egy állapot-ellenőrzés? Nem volt már senki és semmi, csak mindaz, amit aközött a két szekér között lelt a fénylő, remegő, virágszín szempár. Semmi, csupán a súly által kitágított benső elevenébe költöző rettegés, mely oly erővel hatolt Laryss húsába, s elméjébe, mintha valaki megrántotta volna karját, s a válla kiugrott volna a helyéről. Olyan volt, akár egy lökés, egy taszítás - a végtelenbe. Mintha a horizontig, s azon is túl terpeszkedő homoktenger helyén egy tágas, kietlen szakadék nyúlt volna, mely csak arra várt, hogy elnyelhesse magában a zuhanó leányt.
S hogy miért zuhant?
Öltözéket, s bőrt tépő, kegyetlenül süvítő szélként sikoltott hófehér, hegyes fülébe az üresség - mert hiszen az volt. Úgy érezte, túl messze állt ahhoz, hogy mindent tisztán hallhasson, s túl messze ahhoz is, hogy tehessen valamit. Túl messze, s ezért hát úgy vélte, talán szemfényvesztés volt csupán, mi lassacskán tudatába kúszott: egy érzékcsalódás, s a valójában kristálytisztán kihallott szavak, a tábor hangja mellett alig-kivehető, ám elf-érzékeinek köszönhetően észlelhető neszek hazug nyelven kántálták mellette a látottak értelmét. Nem. Laryss nem akart igazat adni nekik, s néhány pillanatig még igyekezte visszanyelni a mellkasából feltörni készülő kétségbeesés vad robaját. De hasztalanul próbálkozott... ellenállása pedig még az elkerülhetetlen szörnyűségénél is borzasztóbb elnyomással taglózta le őt, mintha csupán egy csenevész fűszál lett volna egy súlyos, rátaposni készülő bakancs árnyékában. És a taposás pillanata; akárha álmából riadt volna fel a semmiben zuhanás bénító érzésére; mindenre, s mindenére kiterjedve itta bele magát a gyógyító lényébe. Visszavonhatatlanul.
Felülírt mindent, mit addig biztosnak vélt, s az északi tünde egy ideig nem látott mást, csak az Égboltszemű hatalmasra duzzadt mágiáját: azt az aprócska szikrát, melyet Nienna nan E'Leinor-Syllen oly kevésszer, s oly haloványan mutatott meg, hogy Laryss elméjében csaknem soha nem is élt másként, mint grifflovas-növendék. A legígéretesebbek legígéretesebbike, az elmúlt évszázadok legerősebb kötelékével, s vakmerő elszántsággal, mi oly magasságokba juttatta, hogy szinte nem is érezték szükségét mágusnak nevezni őt. De hiszen az volt, már akkor is. Az volt, hiszen Amyas, a mestere is elvárta bizonyos igék ismeretét, s szigorúan megkövetelte az önkontrollt azon területen is, ráadásul édesanyja, Artanis, az ispotályvezető is okította gyógyításra, amennyiben talált maguknak időt reá. Varázsló volt, csak éppen mintha oly titokban művelte volna mindezt, hogy Laryss egyszerűen nem vette észre... vagy a távolság okozta a bajt? Nem. Tudta jól, hogy nem a válasz. Nie-t nem ilyennek ismerte, nem EZT a Nie-t ismerte, s mit sem sejtett hatalmasra duzzadt erejéről sem egészen ezidáig. És az aprócska termetű, máskor mindig biztos kiállású, rendíthetetlen gyógyító most egyvalamit volt csupán képes érezni a régen látott, szeretett, s visszakapott személlyel kapcsolatban.
Rettegést.
Féltése, aggodalma, s a keserédes öröm, amely egymáshoz intézett szavaikat kísérte, kísértetként kerengett körülöttük a déli Nap hevében szilárd lángokká forrósodott homokszemcsék felett, a tikkasztó légben; ott, hol a jégszilánkok is táncukat járták, s hol a Démonmágus igyekezett megtörni a halálos ritmust. Az, ahogyan ezt tenni kívánta, szemernyi kétséget, s ijedelmet sem ébresztett a leányban, ki utolsó éveit Jégkarom-csúcson töltötte, sárkányok, tizenegyezer éves szellemek, s rendíthetetlen törpe nők társaságában. Ki már túl sokat látott az egykori vörös ragadozóból lett teremtményből ahhoz, hogy beléje vetett hite meginoghasson, hogy a szeretetének forrása, melyben lelkét fürösztötte, elapadhasson. Ó, nem. Efféle dolog már nem történhetett volna mindazok után, miket Shuga és Laryss együtt átéltek. Nem... A leány pontosan tudta, hogy testének elváltoztatása, s mágiájának mindennemű felhasználása okkal viseltetett, éppen úgy, ahogyan akkor is, midőn reménytelenség és bánat közepette a barnaköpenyes karmai közé eresztette az öntudatlan Valturaan-t. Többször is. Rengetegszer. S a mágus nem csak izmait tornáztatta, nem csak sápatag bőrét kenegette, nem csak az álmát mélyítette, ha úgy látta jónak, s ha úgy sejtette, azzal megfosztja fájdalmaitól. Nem. Shuga Melfyomer-nek sokkal bonyolultabb, sokkal rémületesebb igéket kellett életre hívnia ahhoz, hogy Kilime fiát óvja, és bár nem mindük célját értette rögvest a fehér elf, utóbb azok létjogosultságát is meglátta-belátta, éppen úgy, ahogyan az apja által toborzott ismeretlenek eltávolításához választott hadművelet részleteivel is megbékélt már. Bízott benne, s tudta, hogy az ifjú testét nem szállja meg többé, akkor sem, ha ismét képes lesz rá - addig, míg anélkül is boldogul majd. Mert az Örök Szórakozott csínyeinek is volt egy határa, a Végtelenül Meggondolatlan cselekedeteinek is adattak korlátok, s éppen ezért... talán ezért nem borzadt el a mágus emberségének elvesztésétől többé.
Ami azonban a varázslatok megidézésének okát illette, a szörnyűség egyre sűrűbben és fullasztóbban tekeredett a lecövekelt gyógyító teste köré; még akkor is, ha jól tudta, hogy a tábort veszély fenyegeti. Még akkor is, ha azt is tudta, milyen is Nie - a mágia-nélküli Nie -, hogy nem ártana senkinek, s ezért hát semmi sem lehet az, aminek látszik. Nem, nem lehetett. A helyzet, amelybe cseppentek... amelybe Nie-t üldözték, megbosszulta önmagát, s magjává a másik leány felfokozott, felszabadított érzelmeit, a felszakadt sebeit választotta, melyeken keresztül egyenes utat talált a megdöbbentő hatalomhoz, melyet az ártalmatlannak tűnő könyvtáros karcsú teste rejtegetett. S éppen ez volt a baj forrása, a lehetőség megteremtője: az, amelyre Laryss ezidáig nem is gondolt. Hogy Adan és Artanis egyetlen gyermeke hirtelen szerezte meg erejét, éppen úgy, mint amikor egy mágikus teremtmény cseperedésével nem fejlődött összhangban a testében lakozó anyagtalan áramlás. Mint amikor Valturaan vesztette el a fejét, serdülő lévén, és bár nem számított különös - de még csak átlagos - erővel bíró fiókának, indulatai folyvást arrafelé vitték, amerre nem kellett volna. Amely irányokban érzései a legkönnyebben léphettek kapcsolatba a mágiával - úgy, ahogyan Nie esetében is ez történt. De hiszen nem volt szörnyeteg! Ő semvolt. Fióka volt a tehetségéhez képest, melyet az istenek neki rendeltek.
Nem, nem a leány volt a gyógyító ijedelmének okozója, s talán soha nem is lehetett volna. Erejét félte, mellyel képes lett volna elpusztítani az egész karavánt, most, hogy a múltja összeért a jelennel, s ők ketten, Shuga és Laryss képtelenek voltak hallgatni arról, amiről kellett volna. S míg az utóbbinak még mindig nem állt rendelkezésére semmi, mivel segíthetne a csapaton, tudta, hogy az előbbi most is azon dolgozik: tudta, hogy a mágus-lény a töméntelen energia elfogyasztására készült, bárhogyan is akarta ezt megtenni - s tudta azt is, mennyire kockázatos és felelőtlen döntést hozott ezáltal, legfőképpen önmagára nézve. Hiszen az Ibolyaszemű tudott a varázsló különös állapotáról, egy éve már, hogy tudott. Megtudta azt minden részletében, midőn Shuga kivetítette elé, és jól sejtette azt is, hogy egészen azóta semmi sem változott ez ügyben. Hát ezért rettegett a leány. Ezért zihált, s küzdött, hogy a felhevült, mégis ridegséget hordozó lég tüdejébe hatolhasson.
Ezért.
Nie-ért.
Shuga-ért.
Mindannyiukért.
Azokért az ismeretlenekért, a táborozókért, akik felé most oly csalóka érdektelenséggel viseltetett. Még akkor is, ha érezte a veszélyt, mely őket fenyegette, s hallotta a hangot, mely erre figyelmeztetett mindenkit. Nem kellett már azon aggódnia, miért is nem segít számukra lefekvéshez készülődni, ó, nem... S nem elég mélyen ivódott bensőjébe a homokban rejtőző ellenség sem, melyet a vörös hajú idegen már bizonyára mindenfelé keresett. De nem... Nem fordult meg, hogy a segítségére siessen, hogy mindannyiuk életét próbálja menteni, különben nem lesz majd, mire Nie veszélyt jelenthetne. Nem. Az a veszély eltompult. Mindkét veszély kifakult, kifeslett, elfoszlott előtte - benne -, és a leány csak állt tovább. Csak állt, s hallgatta a szavakat, érezte a mágiát, mégsem mozdult, meg sem rezzent. Nem létezett már számára semmi sem, csak az, melyet ezen a napon, itt és most elveszthet, és az minden volt. Egyszerűen minden.
S ezért hát az idegenül ismerős igéből sem ért el hozzá semmi az értelmen kívül, s a tudaton, hogy létezett számára értelme. Még csak azt sem engedte elméjében elmerülni, mit is varázsolt az idegen sárkány. Merthogy az volt. De Laryss-t ez sem tarthatta vissza tovább... Hát ment. Csak ment, lassan, s bizonytalanul, akár egy járni tanuló gyermek; nem félvén a felszín alatt lapuló vészt. Nem félvén a felette terjengőt sem, még akkor sem, ha mostanra az apró szilánkok legapróbbjait feléje, a tábor felé is elrepítették a centripetális erők, s netalán holdszín bőrét karcolták. Akkor sem, ha az éles homokszemek könnyeket, s fájdalmat csaltak ibolya szemébe. Ment, arrafelé, ahol úgy vélte, mindent elvehetnek tőle. Sem szólni, sem cselekedni nem tudott egyebet, azonban nem is gondolt reá - csak sétált, még csak nem is rohant, mintha nem tudta volna eldönteni, mit, s mennyire segítsen. Hogy segítsen-e egyáltalán avagy csak nézzen, s azért haladt előrébb. Mintha nem láthatna már tisztán. És talán így is volt. Ha valóban nem, úgy hát ezt érezte, ámde legalábbis azt, hogy nem érzett tisztán. Nem gondolkodott tisztán. Csak egyetlen dolgot tudott: adni akart. Mindent. Az életét is, hogy megmenthesse őket.
Mintha érdektelen lett volna, vagy őrült, úgy festhetett. Úgy szemlélte a sötét lángokat, melyek a homokból ébredtek, válaszul a jégörvényre, s egyre inkább eggyéolvadván vele. Nézte, hogyan fogadja magába a perzselő pusztaság forróságát is megszégyenítő tűz a temérdek, rideg, irányítás híján kegyetlen tajtékokká alakult energiát. Csak látott. Ennyire volt képes. Talán még azt sem foghatta fel, hogy az Ashanis-nak nevezett sárkány varázslatát követően Shuga taktikája talán mindkét veszedelmet kiiktatta, s mindannyian megmenekültek. Nem. Laryss nem várta a megkönnyebbülést, még nem, s nem is nézte, hová csapott le a Nie bensőjéből származó erő. Hogy hová csapott le a korábbi varázslat. Ahogyan azt sem nézte egyetlen percig sem, hol, s hogyan keresték a karaván tagjai a reájuk leselkedő teremtményt. A gyógyító hagyta. Hagyta, hadd evakuáljon a szekérsor vezére, hadd mondjon igét az elf bőrbe bújt sárkány, s hadd szívja el a démonvarázsló a néhai grifflovas mágikus erejét. Hagyott ő mindent, s nem figyelt a szavakra sem, nem figyelt semmire már. Csak csendet látott maga körül, s idegen csend volt akkor is mindenütt, midőn odaért az alélt leányt cipelő alakhoz, Kilime régi párjához - mintha nem foglalkoztatná, baja esett-e. Hogy bajuk esett-e.
De igen.
Olyannyira rettegett és aggódott, hogy felfogni sem bírta többé. Magán kívül ereszkedett le a homokba, ahogyan a mágus a gondjaira bízta Nie hófehér testét, s kezei között tartotta őt, azt sem tudván, mit tegyen vele. Azt sem érezvén, hogy egyáltalán létezett a világon, s cselekedni volt képes. Érintkezésük helytelenségéről is halovány emléke derengett csupán, de Laryss nem mozdult. Nem mozdult sem azért, hogy a másik leány fejét a homokba eressze, sem azért, hogy tekintetével Shuga-t kövesse, sem pedig azért, hogy meglássa, minden s mindenki épségben van-e még. Csak a félelem volt neki, mely lopakodó ragadozó módjára vetette reá magát a mindent betöltő ürességre, hogy bekebelezze azt, s újfent rettegéssel fertőzze meg a gyógyító minden gondolatát.
Ez a rettegés azonban más volt.
Nie
Hozzászólások száma : 963 Munkahely : Könyvtárossegéd
Tárgy: Re: Elsga - a romváros 2021-10-28, 10:11 pm
//Kincskeresés avagy a pokoljárás// //Mesélő//
*Jeremy kiáltásai azonnal célt érnek, bár nem biztos, hogy a tolvaj ezt az eredményt várta, sőt kívánta. Mert figyelmeztetése nyomán a kísérők vad összevisszaságban próbálják a kocsikat és az állatokat biztonságba helyezni, miközben persze egymást akadályozzák a mentésben. S hogy ne csak az emberek kapkodása és riadalma fokozza a zűrzavart, hát az állatok is – talán az alant lapulót, talán az emberek idegességét megérezve – a rémülettől dermedten álló, vagy éppen kitörni készülő jószágokká válnak.
S ha mindez a percekkel ezelőtt még egykedvűen táborverésre készülő társaságot meglepetésként éri, hát ANNAK ennél jóval nagyobb a meglepetése és persze sokkal megrázóbb is.
Mert az izgalmas vadászat egyszerre fájdalmakkal teli és számára majdnem végzetes tapasztalássá válik néhány pillanat alatt. Először csak a rezgések változnak meg a feje fölött, s minden rendezetlenné és kiszámíthatatlanná válik. Ha kíváncsisága meggondolatlanságra ösztönözte volna, ha feljebb kúszott volna, közelebb a felszínhez, talán hallhatta volna a hangokat is. Bár érteni akkor nem értette volna azokat, s nem hitte volna fenyegetésnek Ashanis/Alamaise szavait sem. De ha annak vélte volna, akkor is képtelen lett volna bármit is tenni a semmiből lecsapó, fénylő fenyegetés ellen, amely akkor talán vesztét okozta volna a rengeteg szem és láb gazdájának. De ő sosem volt figyelmetlen, s talán ez volt a szerencséje. Hogy nem volt türelmetlen sem. Mert a sárkány által megidézett villám így nem érhette el őt. Az összesűrűsödött energia a homok gyilkosává vált csupán, megolvasztva, s faágakhoz hasonló formába rendezve a milliárdnyi apró kvarcszemcsét. Így hirtelen karvastagságú ásvány-gyökerek indulnak egyetlen pillanat törtrésze alatt mindenfelé, s lökik félre az útjukba kerülő nagyobb kődarabokat, csontokat, s koppannak hangosan a LÉNY páncélján is, fájdalmasan taszítanak odébb ízekből álló lábakat, testrészeket. Ha tudna, hát ordítana kínjában, dühében, de mert nem teheti, hát haragját az ellen fordítja, mi gyötrelmének okozója volt. Ezért töri apróra a létrejött szándéktalan „műalkotást”, arra gondolván, hogy fenti áldozatai igyekeznek ellene törni, s védeni magukat ELLENE. S miközben felfelé igyekszik, bosszút állni, s végre megkaparintani jogos jussát, hát lassan láthatóvá válik teste, s tűnnek fel a homokból kiemelkedő páncélos törzse mellett vastag, szőrrel borított lábai.
Pedig odafent már így is hatalmas a zűrzavar. Hiszen a villám nem csak odalent, a homok mélyén okozott bajt, hanem idefent is. Hiszen hatalmas fénye és hangja azokat is megrémítette, kik eddig fékezni próbálták, s irányítani a lovakat, s szekereket. S akik eddig még nem törtek utat a homokban, hogy minél távolabb jussanak a tolvaj által jelzett veszélytől, most már ők is kétségbeesetten kapaszkodnak a kocsik ülésébe, ponyváiba, s száguldanak szanaszét a szélrózsa minden irányába. S útjukat mindenfelé csomagok, felszerelések, vagy akár homokban fekvő mozdulatlan, vagy éppen jajgató alakok jelzik.
Már senki sem figyel Shugára és Laryss-ra. S míg egyikük megfékezni és túlélni igyekszik a sivatagban tomboló vihart, a másik is a túlélés miatt retteg. De nem a saját maga túléléséért. Így nincs túl sok tanúja annak - tán csak Jerry és a kendőbe burkolódzó lány -, amint a hatalmas ízeltlábú lassan tűnik elő a homokhalom alól, magával ragadva a villám alkotta kvarcdarabokat. Talán el sem hiszik, amit látnak, s a számtalan, fekete, gonoszul csillogó szem az ő tekintetüket is foglyul ejti. Talán elképednek hatalmas méretén, s talán semmit sem tudnak tenni a rettegés ellen, amit a szörny látványa kelthet bennük. Megállíthatatlannak, s legyőzhetetlennek tűnik, de nekik most mégis meg kell küzdeniük vele, ha túl akarják élni a sivatagot. S talán félelmük az oka, hogy a Sivatag Vadásza már félig előbújik, amikor a mágus a szörnyre zúdítja a nyers, uralma alá hajtott energiákat.
A robbanás hatalmas, amely a szörnyeteg még homok alatt lévő hátát éri, feltépi a páncélját és zúzza használhatatlanná egyik hátsó lábának ízületeit. Egy pillanatra úgy tűnik, a fájdalom, a kín megfutamodásra készteti a lényt, de aztán győznek az ösztönök és – mert sérüléseit nem „érzi” végzetesnek – győz a vágy és a rémség újból megindul a két közelben álló felé…*
***
//Nie//
*Nem, hiába a kétségbeesett kérés, sőt még inkább parancs, Shuga Melfyomer nem mozdul, s ahogy Nie az éjfekete, pupilla nélküli szemekbe néz, már képtelen másfelé tekinteni. Nem láthatja a kendőbe burkolódzó nő igyekezetét, amellyel a karaván felé indul és nem látja Laryss mozdulatlanságát sem. S ha a fehér alak immár nem kelt benne féltést és aggodalmat, hát már az érzései sem lesznek képesek védeni őt, nem óvhatnak meg másokat sem tőle és nem tarthatják vissza semmitől. Ha eddig a lány próbálta kétségbeesetten magához kötni a mágikus erőket, most azok kötik őt térhez és időhöz, a pillanathoz láncolják, és ehhez a rémséges helyhez. Körül hálózzák karcsú, hófehér alakját, s jelenlétüket csillámló jégtűk, s örvénylő szilánkok jelzik. Nem mozdul, s talán már nem is lenne képes rá, hiszen a kavargó erők már nem csak varázserejét tartják fogva, s olvasztják egybe a jégvihar örvénylésével, hanem lassan szívják el az életerejét. Óvatosan, észrevétlenül tépnek ki egy-egy darabot belőle, csak hogy egyre nehezebb legyen számára a lélegzés, a létezés.
Talán ezt látja meg a mágus, s ez veszi rá őt a cselekvésre. S Nie először észre sem veszi a változást. Hiszen a köpenyes alak képe nem tűnik el nyomban, nem lesz semmivé a lány szemei előtt. Csak a férfi arca válik egyre fakóbbá, ahogy lassan mosódik egybe a jégörvény által felkavart homokszemekkel. Csak a barna tűnik el, a déli fák törzsét idéző szín, aztán az éjfekete, hogy végül Shuga egy legyen sivataggal. Alakja ne legyen más, mint homokszemek tömege, amelyet a mágus ereje tart egyben.
S amikor már Nie szinte alig tudja megkülönböztetni tagbaszakadt alakját a dűnéket alkotó finom portól, Shuga akkor indul felé. Alakja hirtelen kezd el nőni, s Adan és Artanis gyermeke azt hiszi, hogy látása is áldozatául esett a küzdelemnek, melyet testével és érzékeivel vív. De aztán meglátja A Másikat. Élesebben, mint bármi mást az életében, hiszen ŐT most nem a valódi szemein keresztül látja. Ez alkalommal nem. A mágia teszi láthatóvá számára a hatalmas, elképzelhetetlenül rémséges alakot, ki felé hajol, mit sem törődve jégtűkkel, fagyott szilánkokkal, kavargó örvénnyel. S Nie kiáltana, űzné messzire, mert az arc, amely hozzá közelít, s amelyet lassan ellepnek a fekete, s bíborszín lángok, iszonyattal tölti el. Így hát újult erővel küzd, jéggel, s hideggel a lángok ellen. S a borzalom csak új, gyötrelmes szintre ér, amikor látja, hogyan olvad egybe a mágus ismerős arca ezzel a szörnyével. Mert Shuga arcát már maga előtt látja, s nem messzebb, kívül a forgatagon, s nem tudja, hogyan juthatott át a mágikus akadályon, hogy nem ártottak neki a kiszakított fagyott, éles szilánkok. Csak azt látja, hogyan zsugorodik össze a rémséges fej, hogy észrevétlen "egyesüljön" a másikkal, s Nie már képtelen külön-külön látni a kettőt. A barnaköpenyes arcában már ott sejti ŐT is, s amikor megérzi az ölelő karokat, csak menekülni, futna a Másik elől, Shuga elől.
De már nem teheti. Már csak küzd a fájdalom ellen, ami a bensőjében ébred. Olyan érzés, mint ha valamit kitépni igyekeznének belőle, valamit, ami az övé, s ami kötődik hozzá, minden sejtjéhez, gondolatához. S ha a mágus nem tartaná szorosan, hát összegörnyedne, két kezével óvná a saját testét és a benne lakó VALAMIT, amit most elvenni igyekeznek tőle. ŐK KETTEN. S küzd, hogy ne tehessék. Megmaradt erejét veti latba, de érzi, hogy lesz egyre kevesebb az esélye, hogy fejti le lelkéről az idegen akarat az árnyakat. Lassan bontja le az emlékekhez, gondolatokhoz kötődő sötétséget, ahogyan összekuszálódó szálakat bogoznak ki fürge, mégis határozott ujjak. Lassan kúszik fel a gyomrából a torkába a borzalmas érzés. És Shuga arca már ott van előtte és ott az a Másik is. De a lány nem akarja látni egyiket sem. Nem akarja érezni, hogy lesz egyre kevesebb az ereje, amivel megtartani igyekszik VALAMIT, amit ŐK igyekeznek kiszívni, kiszipolyozni belőle, s amelytől megválni egyet jelent számára azzal, hogy elveszti múltját, az abban gyökeret vert fájdalmát. De közben azt is érzi, nem csak elvesz tőle valamit az ismerős, mégis ismeretlen alak. Valamit, amely ugyanannyira kötődni igyekszik, de amely nem fekete és ködös, hanem fehér és fénylő, akár Észak csillagai. Csak erre bír koncentrálni, csak ez ellen, vagy talán ezért harcol, és így nem látja, csak érzi, hogyan veszi el az „egyiket” és hogyan adja neki a „másikat” a borzalmas kettős. Nem láthatja a fekete árnyakat és nem láthatja a fényt sem, amelyek helyet cserélnek odabent, a lelkében, hogy amikor az utolsó, apró, éjfekete gomoly is elhagyja eddigi „otthonát”, ő már ne legyen OTT és AKKOR. S amikor az utolsó jégkristály elolvad, már kész a változásra. Mert a fény, amely a mágus jóvoltából megtölti, az ITT-hez és a MOST-hoz mutat neki majd utat.
Ha képes lesz elfogadni, s ha képes lesz küzdeni érte…
De még nem teszi. Nem teheti, hiszen ereje oda, s ha a mágus nem tartaná erősen, hát a homokba hullna. De ezt sem érzi, ahogyan azt sem látja, hogyan lesz az elvesztett sötétségből erő, másfajta, védelmező, amelyet a homok alól előbújó veszedelem ellen fordítanak. Azt sem, hogyan kapja fel Shuga, s bízza Laryss gondjaira, hogy aztán ott is hagyja őket.
De aztán már érez, s ahogy az égkék szemek a világra nyílnak, az újra, amelyet most kapott, felismeri azt, aki ott ül mellette. *
- Laryss… Miért nem mentél el? Csak bajt hozok rád…
Egy pillanatra a kezembe temetem az arcom, ahogy a figyelmeztetésem után kitör a káosz! Nem elég, hogy minden bizonnyal valami ocsmány szörny támad ránk pillanatokon belül, az eddig tapasztaltnak tűnő karavánvezető és karavánkísérők bemutatják, hogyan lehet a lehető legjobban elcseszni valamit. Igaz, hogy távolodni próbál mindenki, de egymásba fordítják a szekereket, akadályozva egymást, a megriadt állatok hangjától pedig az is megvadul, aki eddig nem tette. - Csináljatok már valamit! – ordítom a karavánvezető felé, miközben a saját szekerem lovait igyekszem eltávolítani a közelből, melyek megriadnak és kiszakítva magukat a kezemből eliramodnak, szerencsére a kimászni akaró valamitől elfele. Aztán jött a villám és a csattanás, amitől hátratántorodtam és seggre ültem, de a lélekjelenlétem nem hagyott el, rákjárásban próbáltam minél jobban eltávolodni a gyorsan dermedő homoktól, nem gondolkodva, csak cselekedve. És milyen „szerencsésnek” mondhatom magam! Hiszen nem nyel el a homok és nem is ragadok benne, mint valami bogár a borostyánban, így láthatom rémálmaim megtestesítőjét előmászni a nemrég még táborozásnak kijelöl hely és a homoktölcsér közepéből. - Ez …….nem……lehet…..igaz! – nyögtem fel, ahogy egyre feljebb és feljebb emelem a tekintetem az óriás PÓK-ra vagy mire. – Rühellem a pókokat! – sóhajtom, ahogy tovább araszolok hátrafelé, de most már óvatosabban, nem akarván magamra irányítani a figyelmét, mivel már szinte csak én és….. – ha oldalra pislogok, látom a beburkolt alakot, - tehát Ashani lebzsel a közelben. Olyan hatalmas a dög, hogy pár lépéssel utolérhet és eltaposhat, de nem akarok erre gondolni, csak arra, hogy a szerencsefia vagyok. Erre koncentrálok, erre KELL koncentrálnom és nem a gonosz szemeire, a szőrős, undorító testére…………Nem itt fogok meghalni! Mire kételkedhetnék ebben, jön az újabb robbanás és szinte ujjongva nézem, ahogy beletép a szörnybe. Valamelyik mágus lehetett, majd megköszönöm nekik……., de NEM, a dög nem dobta fel a talpát! És megindul…….. - Hogy Dremer verje beléd a……..kaszáját! – pördülök meg és pár tántorgó lépés után futásba kezdek. - Nem fogsz megzabálni, a haverjaidnak sem sikerült! – kiáltom vissza rá dühösen. Azt tartják „szégyen a futás, de hasznos”, hát én egy ilyen ellen, semmi szégyellni valót nem látok benne. - SHUGA!!!!! NIENNA! HOL A FENÉBEN VAGYTOK! - nem nagyon értem rá körbenézelődni, így fogalmam sincs, hogy más bajuk is van. - CSINÁLJATOK MÁR VALAMIT, MIELŐTT A SZÖRNY FELZABÁLJA A KARAVÁNOTOKAT! TI VAGYTOK A MÁGUSOK, VAGY MI!
* Akkor megérte volna ez a támadás, ha a szörny azonnal meghal. Azonban a villám nem talált, és csak még nagyobb lett a zűrzavar, ami a homoktölcsértől már így is kialakulóban volt. A karavánt kísérők agyba-főbe menekültek, s nem csak ők buktak el a süppedő talajban: a dűnék oldalán meginduló homok kocsikat is felboríthat, ami megsebesíti a lovakat, nem beszélve az őket menteni igyekvőkről, ráadásul a magunkkal hozott felszerelés java részét is megsemmisítheti. Egyszóval, a helyzet nem volt túl rózsás, és én csak az előttem lévő veszedelemre tudtam koncentrálni. De legalább most már előbújt, így nem kellett sejtésekre hagyatkozni. Ahogy a hatalmas, pókszerű lény előbújt, szinte azonnal ránk tapasztotta valamennyi fekete, pupilla nélküli rovarszemét. S én is erősen meregettem rá azt a kettőt, ami nekem megadatott, de ezt hamar megzavarta Jeremy esztelen kiabálása, és a tény, hogy futásával talán még a lovakat is lehagyta.
Én pedig ott álltam, egy pillanatra földbe gyökerezett lábakkal, mely nem is annyira a félelemből eredt, inkább csak a szörnyülködésből, hiszen bevallom őszintén: kisebb termetű lényre számítottam. Ekkor valaki - minden bizonnyal Shuga - megtámadta a szörnyet, akinek ettől egyik lába pálcaként zúzódott össze.
Ez engem is észhez térített, a szörnyet pedig csak még dühösebbé tette. - Jaketis et venum! - Mivel ott állt szinte előttem, ez a varázslat még hatásosabb lehetett. Kezeimből zöld tűz lövellt a szörny felé, mely ha eltalálja, páncélját azonnal falni kezdi, és mintha száraz kórót gyújtottam volna, úgy terjed szét a kemény kitinen. *
A varázslat ami elszabadult, végre elvesztette a forrását, a Nie még mindig aggasztóan beszél, de ezt kezelje Laryys. Mielőtt tovább mehetnék, Niéből, halvány fény pászmák törnek elő, vajon mi okozhatja ezt? Remélem nem az apja utolsó ajándéka, amit bennem rejtett el az az alattomos zsaroló elf nyavajás. De ami még ijesztőbb tovább terjed Laryssra is, de gyanítom nem így lett tervezve. Noha esélyes hogy őt is beleszőte az az ütődött.
A varázslat ami Niében kelt életre miután a lelke sötétségét kiűzte a testéből, halvány izzással jelezte a működését és a két lányt azonos események képsoraival terhelheti vagy erősítheti meg. Az emlékek sora nem a mágus szemszögéből láthatóak, bár erre majd csak később derül fény. Az első képek, egy kastély méretű vörös sárkány üvöltésével kezdődik, ami a szemlélőt, és a mellette lévő fiatal elf nőt is a földhöz vágja. A sárkány ugyan nem indít újabb támadást, hisz az ellenfelei gyakorlatilag már legyőzettek. A szemlélő újra lábra ál, és a kardját a sárkányra fogja. - Lefogunk győzni téged, nem fenyegeted tovább Orod lakóit. Tudjuk hogy az ősieknek kémkedsz. A sárkány meglepődik a szavakon, egy pillanatra elmélázik és lesújt a kardot tartó férfira. Az újra repülni kezd, és elsodródik a nőtől. A sárkány átlépi a félkómás nőt, és a ház méretű fejét az elféhez tolja. - Azt hiszed hogy két taknyos elf fióka le tud győzni egy felnőtt harcos sárkányt egy piszkavassal, valami hihetetlenül gyenge mágiával, és még fenyegethetsz is? Neked elmentek otthonról Adan! Még ha egy normál méretű sárkánnyal gyakorolnál megértem, de mire számítottál? Hever le az elf mellé, majd a nőt is átemeli hogy egy helyen legyenek. Puhán leteszi majd megszaglássza. Bár csak a fogai akkorák hogy a nő gyerekesen kicsinek látszon mellette, az még se fél a sárkánytól, noha kisseb rémület azért még dolgozik benne is. De ő is a sárkánnyal ért egyet, ezt szóvá is teszi. - Melfyomernek igaza van, egy kisebb sárkányt talán letudnánk győzni. De, egy elhízott példányt sokkal nehezebb. – Fordul el nevetve. A sárkány megmerevedik, végig tekint önmagán, majd a nőhöz tolja oda a túlméretezett fogakkal teli száját. - Nem vagyok elhízva, ne sértegess te vékony aprólék. Fordul el duzzogva, majd egy vérelf férfi alakját veszi fel. - Amúgy a tervetek nem volt rossz, és egy normál sárkánynál valószínűleg bejönne. Mind a hárman felnevetnek, és a beszélgetés elcsúszik a helyszín is változik, Artanis is idősebb már, a kezében egy gyermeket tart. A nő mögött a már látott elf férfi hajol át, noha kicsit mintha áttetsző lenne. - Remélem ugyanolyan idegesítő lesz ő is a számotokra, mint ti nekem. Nie, és a kis lány biztos jó barátok lesznek, és rengeteg bajt fognak kavarni ezek ketten. - Akkor kinyírlak Melfyomer, nem kell hogy a lányunk is épp olyan bolond legyen mint te, meg az apja. Nőjön fel szépen és egészségesen, ne akarjon bajba kerülni, hülye térképek miatt. Mint Adan és én. Téged nem is emlegetlek, kisértet létedre elég ütődött maradtál. Pedig egyeseknek a halál komolyságot hoz, úgy látszik esetedben kikerült a dolog. A szellem felnevet. A képek kicsit felgyorsulnak ahogy két fiatal elf lány egyre növekszik, és keverik egymást minél több bajba. Amit a szellem, és Ardan simítanak el, néha nem épp gyengén. A következő lassú szakasznál, már egy hegy magas bőrgúnyás torzonborz hegylakó cseveg a párossal, ahol Artanis is idősebb már, és kevesebbet mosolyog. A lányuk hallja, amikor valaki érkezik, de nincs igazán kedve ahhoz, hogy bárkivel is találkozzon. Az anyját nem igazán akarja látni, mert megint vitatkoztak a "grifflovasság" és az Ispotály-beli feladatok miatt. Kikukkant a szobájából és az arra járó Nosmaeth-től kérdezősködik, aki megerősíti, hogy apjához érkezett vendég. Jó alkalom arra, hogy kisurranjon. Összekapkodja a holmiját ás leóvakodik a lépcsőn, aztán az ajtóhoz igyekszik. Már majdnem odaér, akkor hallja meg, hogy nyílik apja dolgozószobájának ajtaja. - Nie várj szeretnénk valakinek bemutatni. Egy sóhajtás, de visszafordul, mert apja kérésének nem tud ellenállni, de akkor a nyitott ajtóban meglátja Shugát, aki az anyjával beszélget és inkább a menekülés mellett dönt. - Adar vuin*, a vendéged szerintem nem fogja sajnálni, hogy nem találkoztunk és tulajdonképpen tudnia sem kell róla, hogy itthon voltam... Kérlek, ments ki nála... Megteszed!? Al-nak megígértem, hogy ma még kimegyünk egy kicsit a Déli Kapun túlra és hamarosan sötétedik... Ugye nem bánod??? Adar nem tiltakozik, már szelel is el. Adan besétál a beszélgetőkhöz. - Az átkod megfogant, kösz ütődött sárkány … A kép ismét vált. Hegy belseje a helyszín, az egyik nagyobb barlang előtt közel egy tucat elf, és a barbár vitázik. -Amays ha megpróbálsz belépni, letépem a fejedet. -Szól az ember - Az egy sárkány és jogom van végezni vele! - Amays semmihez sincs jogod, a város ura tud az ittlétéről. Engedélyezte, sőt a helyet is ő nézte ki. Ha átléped a hatáskörödet, te jársz pórúl. És nem azért mert a mágus beveri a képed. - Az a dög a lányommal van, megvédem és észretérítem őt. - Szerintem itt te vagy bajban Amays,- Szólal meg a mágus- ha te vagy az általad küldött gyilkosaid átlépik az 500 méteres határt, letépem a fejedet és pörköltet főzök a testedből az orkoknak. Szóval takarodj mielőtt téged ér meglepetés és leváltanak a poziciódról. Noha a képességeidet egyikünk se becsüli le, de az elfogult érzéseid szégyen az elfek népére. - Amays higgadj le térj haza és pihend ki magad ne hozz szégyent a becsületedre. Te meg ne fenyegesd mert te is megjárod. Érthető voltam Shuga? - Naná. A férfi befordul a védet hely felé és besétál. Az elfek nagyrésze távozik. A szemlélő követi az embert. - Amúgy bugyant vagy Melfyomer, beleveszel egy vadászba? Ahogy beérnek, egy fiatal elf lány térdel egy fiatal sárkány mellett. A lány apja épp odakint van Adan felsóhajt. - Látom te is problémás korba léptél mint a barátnőd. Teljesen elment az eszetek? A kép újra ugrik, néhány villanás Nie és Laryss életéből a férfi szemszögéből. Az utolsó jelenetben a szemlélő fekszik, a szemei egyre homályosabban látják a valóságot. - Ígérd meg hogy mind a három gyerekre vigyázol. De főkép Niére. Ő nem olyan mint az anyja és én, bármit is állítsatok. Ez egy haldokló utolsó kérése, védd meg, akkor is ha önmagától kell. Tartozol, nem kevéssel, tartsd be az esküd Melfyomer. Vagy az életed végéig kísértelek. Adok egy apró ajándékot a lányomnak, és talán Laryssnak is. Hisz őt is úgy kedveltem mintha a sajátom lenne. Fogd az emlékeim egy részét és add át neki, nekik ha úgy alakul. Nem tehetek többet érte, értük. Artanis már átkelt, és én is útrakész vagyok. Vigyázz a lányomra nyomorúlt dagadt sárkány. A szavai elhalkulnak, a sötétség lassan elnyeli. Éles fény szűrődik a sötétségbe, mielőtt teljesen végleg elnyelné a sötétség, a barátja utolsó szavait még hallja. - Az életemet adom értük, ha már értetek nem tehettem semmit. – Hangzik az idegesség a fájdalom és a harag a szavaiból, noha biztos visszatartja azokat a sárkányból lett rém. – És nem vagyok kövér nyomorult elf. Az utolsó amit még érez, a mágus érdes keze, ezzel a varázslat és a melegség lassan véget ér a két lánynál.
A harc elég idegesítővé fajult Jeremy pánikol, mindenki szanaszét. Én meg mágián kívűl, ősz hajjal. - Jeremy pofa súlyba, higgadj le vagy feltálallak Kainnek. Úgyis szeretne megnyúzni téged. Húzd elő a fegyvered és készülj arra hogy leverjük ezt az izét, amit nem te jósoltál össze. Megúszod a verést. Ashanis varázslata bűzt generál ahogy a szörny testébe mar. Felkapok egy kétágú villát, és a gyáva harcosokra is ráförmedek. - Nyomorultak, szedjétek össze magatokat, mindenki ragadjon meg egy villát, és fordítsuk fel ezt a falánk dögöt. Ezzel rossz példát mutatva, beakasztom a fejéhez közeli lábába a nálam lévő villát. Majd teljes természetfeletti erőből megemelem azt. Remélhetőleg jönnek segíteni, nem lenne túl szerencsés egyedül két vállra fektetni a pókot. - Ashanis, a varázslatod ismételd meg a hasán is, két felől hamarab rágják át egymást. És hogy a póknak eszébe se jusson a sárkányra támadni, a kardomat tolom a szabad kezemmel a sebbe, amit Nie és az én falánk varázslatom okozott. A lány remélem él a helyzettel, és Jeremy is remélhetőleg besegít a szörny mihamarabbi kiirtásába.
Rettegett a leány, s tán legkevésbé a déli Nap kíméletlen tüzében felforrósodott homok alól előbukkant lény okozta mellkas-szorító érzését. Talán a leghaloványabban számított most a hátborzongató teremtmény jelentette fenyegetés a gyógyítónak, kit Artanis E'Leinor, a Bukott Fehér Város egykori ispotályvezetője tanított. S hogy mi került a helyére? Aggodalom. Féltés. Nem a korábban-táborozni-készülőké, nem - s a leányt egyesek önzőnek nevezhették volna azért, mert nem maradt ideje, ereje törődni a biztonságukkal - ... A démonmágus életét féltette, melyről egy ideje már tudta, mennyire törékeny; s féltette elhunyt mentora egyetlen gyermekét is, kit alig kapott vissza még, noha teljesen soha el nem veszítette őt. Féltette őket, mint saját szíve dobbanását, s jobban is féltette annál. Jobban önnön légvételénél, akárha édesanya volna, s ő adta volna számukra életüket.
És jobban még annál is.
Reá sem nézett a barnaköpenyesre - nem érezte szükségét, míg járni látta, míg hallotta beszélni, s míg érezte azt az élt a hangjában, mellyel mintha a világot figyelmeztette volna arra, micsoda erők és különös dolgok rejtőznek benne. Laryss tudta, míg másképp nem látja őt, míg gyanúja nem fogan, hogy elrejti szenvedésének mértékét; nem fogja elveszíteni. Azonban a sápadt, hóarcú leány, ki mellette feküdt, nem mutatta jelét efféle életnek. Mozdulatlan volt, hideg, és idegenül ismerős, ám látványa nem ezért érződött keserédesnek a tünde mellkasában. Az Ibolyaszemű emlékezett a sötétségre, a vadságra, az elszabadult erőkre, melyeket Shuga Melfyomer összetett lénye mind bekebelezett, s emlékezni is fog reájuk, amíg e földön jár. Mégsem értette, hogyan létezhettek, s hogyan létezhettek éppen abban a leányban, Nienna nan E'Leinor-Syllen-ben. Mitől, miből származhattak, honnan eredtek, s miért burjánzottak el ennyire? Mert az Orowennë-gyermek nem hitte, hogy testvére eltökéltsége, vakmerősége oly hatalmas bajba sodorta volna őt... Nem hitte, és mégis érezte, mi lengte körbe nem sokkal ezelőtt; hogy milyen tömör volt, szörnyűséges, hátborzongató és veszélyes; s hogy a démon-teremtmény tisztító-szertartása ellenére is hagyott valamit maga után az öntudatlan leányon. Valami szívszorítót, melynek észlelésébe a gyógyító lelke beleremegett, ahogyan a fakó arcot, s a csukott szemeket figyelte. A szemeket, mik hamarosan megmutatták mélységes, fénylő kékségüket testvérüknek, az égboltnak, s azután megtalálták maguknak az ibolyákat - csak hogy még az érzésnél is rémületesen aggasztóbb szavakat hozzanak magukkal, melyeket Valturaan jegyese hitetlenkedve hallgatott.
- Nie, ez nem igaz. - válaszolta, s hangja lágyan, mégis komolysággal átitatván képezett selymes felhőt, mely körülölelte a másik leányt.
Fájdalmat is hordozott, méltó párját a halovány szemekben nyughatatlanul gomolygó aggodalomnak, s e kettős mégis valami igazán egyszerűt igyekezett a jégörvény teremtőjének tudtára adni. Laryss sohasem hitt volna mást. Egyetlen percre sem gondolta volna, hogy Heledir akarattal fordulna ellene avagy bárki más ellen, ki nem jelent ártalmat, s tenné ki megduzzadt erejének; és azt akarta, hogy ez az ő számára is világossá váljék. De nem maradt ideje többre, nem értethette meg vele jobban, s nem folytathatta sem szóval, sem cselekedettel, mit már elmondott; ugyanis ekkor apja magához tért tanítványának teste fényleni kezdett, tisztán és vakítóan. A gyógyító nem volt képes eldönteni, vajon a mágusszerzet műve volt, avagy csupán hidegen hagyta az esemény, mintha számára természetes jelenségnek lettek volna tanúi; azonban érezte a mágiát a fényességben - még akkor is, ha ennek felfedezésével nem próbálta meg azonosítani azt. Csupán a pászmák érintésének gondolatáig, s félig kinyújtott karjáig jutott el, midőn a melengető, puha, kellemes ragyogás legnagyobb értetlenségére egyszeriben átterjedt reá is. Egyre jobban és jobban beborította őt, mígnem eltűnt előle a sivatag forrósága - cáfolhatatlan bizonyítéka annak, amit sejtett: hogy a varázslat jóval többet foglalt magában némi vakító, lágy langyosságnál.
E feltételezést, ezt az érzést erősítette meg a vérfagyasztó, lélegzet-meggátoló üvöltés, mely ismeretlen, s mégis ismerős tájat késztetett a félelemtől való remegésre. Ismeretlen, mert hiszen hiába borította hó, s hiába tűnt a Lanur-hegység részének; az eléje táruló, egyre csak tisztuló környezet képe nem létezett Laryss emlékei közt, hiába kutatott bennük; s ugyanez jellemezhette volna a velőtrázó ordítást is, melyet a homályosság csökkenésével egy egyenesen feléje tartó, hatalmasra nőtt vörös sárkányhoz kapcsolt. És a gyógyító leány eleget látta már annak vonásait, hogy kétsége sem férjék hozzá: Melfyomer volt az, Kilime életének párja és társa. Ha nem lett volna biztos benne, hogy az Artanis és Adan gyermekéből terjedő erők okozták a látomást, úgy azt hitte volna, valamiféle hamis eseményt, egy megtévesztést csempésztek elméjébe, s talán éppen Agare sivatagának tikkasztó, kegyetlen hőségét kellett volna okolnia azért, amit látott. Azonban túl sokat tartózkodott már mágia-művelők közt, s túl sokat tanult tőlük ahhoz, hogy akarva avagy akaratlanul félrevezethessék őt - jól tudta, hogy szemlélete nem sajátja, s bár nem volt képes megfejteni, hová került, s ki által támadta meg az égi ragadozó; Shuga-t kizárhatta a lehetséges jelöltek listájáról. Nem tőle származott az Emlékadomány, a varázslat, mely valósághűen felelevenített bármely átélt eseményt, hiszen akkor a sárkány szemszögéből kellett volna végigmérnie a tájat. Olyasféle ige volt ez, mellyel a mágusszerzet annak idején a jégszemű ifjút fenyegette, olykor látatlanban, olykor pedig szemtől szemben is; azonban abban az esetben inkább megfosztotta volna őt múltjának bizonyos részleteitől, nem pedig adott volna melléjük. S a barnaköpenyes többször adott, bár gyakorta más módokon tette azt.
Ha pedig Melfyomer teljes valójában támadt feléje, akkor hát ki volt az, ki emlékét megosztotta vele?
Ki lehetett, aki ismerte őt, s már létezett akkor, midőn a Sziklaféreg még a felhők közt szárnyalt? Az a rettentően hatalmas, izmos test, mely oly erővel és oly gyorsan teremtette földre ellenfelét, hogy a leány nem volt képes felmérni a mellette álló fehér elf orcáját. Az öltözetéről, s vonásairól nőnek ítélt személy éppen úgy merült el a hóban, akár a perspektíva tulajdonosa maga. S a holdszínű, fagyos takaró felkavarodott a lendülettől, az öltözet, s a halovány fürtök zilálttá váltak a felfordulásban; ám a látópont mégis felemelkedett, s fegyver szegeztetett a vörös sárkánynak. Fénylett a nagy gonddal megmunkált penge, mely az északi tündék hagyományai szerint készült, az ő míves kardjuk volt... és bár a leány immáron képes volt kapaszkodni valamibe az emléket illetően, egyáltalán nem értette, mégis hogyan, és ami még fontosabb, miért került volna éppen Melfyomer a Lanur-hegységbe? Miért egy vörös, ha kevésbé zord éghajlatokon nagyobb hasznukat vehették az ősiek?
S noha nem kérdését válaszolták meg, az éles penge magasba emelését követő szavak megannyi dologra fényt derítettek a gyógyító elméjében. A hang, s tulajdonosának, Adan Syllen-nek felismerése megrázta az Ibolyaszeműt. Az ő emlékét látta, akárhogyan is volt lehetséges, ráadásul úgy érezte, mintha egy darabban ő is az elhunyt őrhöz tartozna... mintha ő állott volna a sárkánnyal szemben, ki otthonát fenyegette; és Laryss szinte látta, ahogyan szíve - a sajátja - összeszorul hirtelen támadt, bár a tapasztalások okán zavaros gondolatoktól. Shuga ugyanis sohasem említette, hogy harcoltak volna egymással, ő és Nie édesapja. Sohasem említette, hogy Orod Opelë ellen támadt volna, pedig más dolgokról - szörnyűséges dolgokról - részletesen beszámolt nekik, sőt, egyeseket arra is használt, hogy okítsa őket - a fiókáit. Miért nem beszélt hát arról, hogy megpróbálta elvenni Adan életét? Hiszen olyan erős és hatalmas volt, hogy egyetlen jól irányzott mozdulattal végezhetett volna vele.
Mintha csak a leány aggodalmai keltek volna életre, Melfyomer ekkor befejezte a töprengést, s az előzőnél is nagyobbat taszított az Őrség tagján; akkorát, hogy a csapás lendületét még az emlék átélője is érezni vélte. Adan messzebb került a földön fekvő nőtől, kiben a kiképzőmester gyermeke ekkor Artanis-t ismerte fel; noha nem sok ideje adatott megszemlélni, vajon jól van-e, mert a feléje - Adan felé - közelítő, óriási sárkányfej minden tapasztalata ellenére is borzalmasan ijesztő látványt nyújtott. A legrosszabbtól tartott, még akkor is, ha árulkodó jelként elhangzott a név, melynek ismerete egy - minden bizonnyal a sokadik - ütközet kellős közepére bizony nem illett volna. Melfyomer szavaira koncentrált, hiszen másra nem lehetett képes: a fej eltakarta előle Artanis-t, ráadásul cseppet sem beszélt barátságosan, amelynek okát Laryss egészen másnak hitte, mint amire végül, a ragadozó elhallgatásával ráeszmélt.
Gyakorlás?
Nézte, ahogyan a több épületnyi teremtmény melléje telepedik, s odaemeli az Égboltszemű édesanyját is. Nézte, hogyan bizonyosodott meg épségéről, mintha attól tartana, hogy túl durván bánt vele, s a nő arca volt az, mi elárulta számára, mégis mennyire régi emléket követhetett nyomon. Nagyon fiatalok voltak, s ha az ifjú menyasszonya belegondolt, a hangjuk is egészen más színben fürdött még. Melfyomer tehát sárkányok elleni küzdelemre tanította őket, ami azt feltételezte, hogy ismeretségük jóval mélyebbre hatolt a látottaknál; s melegség töltötte el a leányt, ahogyan hallgatta beszédüket. Sohasem hitte volna éppen e két tündéről, hogy efféle kapcsolatot ápoltak volna a Sziklaféreggel, vagy akár bármely más fajtársával. Hallgatta hát őket, a vérelfet, a gyógyítót és az őrt, s közben részese volt évszázadokra visszanyúló szövetségüknek, melyet ezúttal éppen olyan homályosság szakított meg, mint ami a jelenség kezdetét kísérte. Laryss azonban nem gondolkodhatott a látottakon, s azon, mégis hogyan juthatott el hozzá Adan emléke; ugyanis a következő pillanatokban már Artanis-t látta maga előtt, kezében az aprócska Nie-vel. Amyas leánya végtelen szeretettel viseltetett a gyermekek iránt, s fogadott testvérét látván, még több kedvesség töltötte meg bensőjét, melyet ugyan rögvest fájdalom szennyezett be, mihelyst ráeszmélt, hogy a gyógyító-mester mögül vizsgálódó vérelf alakja azért hatott inkább a képzelet szüleményének, mert már nem volt életben.
Az újabb kibontakozó párbeszédből világossá vált, hogy a leendő grifflovas még nem lehetett több húszévesnél, jóllehet, ezt hatalmas, égboltszínű szemei, s lágy, kerekded, kicsinyke vonásai is rögvest elárulták. Hogy Laryss majdani érkezéséről mi végre lehetett tudomásuk? Talán Eilidh az emlék idején már várandós volt? Az nem magyarázta, honnan sejthették, hogy leány érkezik az Orowennë-házhoz; azonban Laryss legnagyobb meglepetése nem ezen jelentéktelenné törpülő részlet körül összpontosult, hanem az elkövetkező képsorok, s a mondanivalójuk körül. Shuga mindvégig jelen volt a Fehér Városban, ezt a leány sejtette, elvégre azidőtájt Därur már fogságba ejtette Kilime-t, s a gyógyító értelme, szíve azt diktálta, hogy a mágus, bár mindketten tagadták érzéseiket, közel akart lenni a nőstényhez, hogy kiszabadítsa, amint alkalma adódik. Azonban arról álmodni sem mert volna, hogy mindkettejük életét a kezdetektől fogva nyomon követte Nie szülei jóvoltából. Ott volt mindenütt, s a két szülő oldalán vigyázta tetteiket, fejlődésüket, melynek leheletnyi szeleteit Adan szemein át élhette újra. Szembesült a gyermeke iránti szeretetével, s azzal is, hogy neki is jutott belőle, főképpen, miután elvesztette édesanyját. Szembesült oly dolgokkal is, mikre nem akart emlékezni: napokra, tárgyakra, helyszínekre, és mégis mindez inkább értékesnek bizonyult számára, mint elszomorítónak.
A rengeteg kép, melyek főként Nie cseperedéséhez tartoztak, különlegesen közel engedték Laryss-t a család életéhez; olyannyira, hogy már-már helytelennek érezte, hogy látta őket. Mégsem volt ideje röstelkedni, ugyanis az emlékek folyama újra lassult, s a homályosság után egy olyan helyiségben találta magát, melyet jól ismert. A ház volt az, amelyben mentora, s a családja lakott, a télikerttel, s megannyi részlettel, melyek, ha az emlék e pillanatban megszakadt volna, azonnal elözönlötték volna a leány elméjét. De a képek nem szűntek meg követni egymást, és a gyógyító, édesapja szemein át nézte végig, ahogyan Nienna nan E'Leinor-Syllen az életének leendő legidegesítőbb, legfárasztóbb részével való megismerkedést utasította el tudatlanul, legfőképpen pedig: titokban és sietve. S ha Laryss nem sejtette volna, hogy mindez rengeteg szomorú és fájdalmas következményt vonzott magához a későbbiekben, még fel is derült volna egy kissé.
Talán a varázslat hatása volt, talán a leány Adan emlékei felé kitüntetett határozott figyelme - egyszerűen nem érezte saját érzéseit egészen, s mintha nem lett volna ura tetteinek, gondolatainak, mióta a meleg fényességbe került. Az újabb homályossággal kísért váltás során is elmaradt-eltompult minden, mi Laryss-t magát alkotta; nem létezett, noha a gyógyító tudta, hogy töprengett a látottakon, a hallottakon, és azokon kívül is jócskán akadtak érzelmei, melyekben biztossá vált az eltelt idő alatt. Mégis tehetetlenül sodródott, noha különös utazása cseppet sem volt erőszakos. Lágyan hullámzott a következő helyszínre, amelyet szintúgy ismert már. Sötétedett, s a nyílt téren álldogáló elf-alakokat így még nehezebbé vált felismernie - akkor is, ha Adan magasságával talán némi előnyt szerzett ez ügyben. Az arcok, melyeket elkülönített a többitől, olykor zordak voltak, olykor sérülésektől eltorzultak, azonban akadtak teljesen szokványosak is - eltekintve attól, hogy a leány kevésszer, s még kevesebbet látott népéből oly gyűlölettel tekinteni, s oly vehemenciával, erővel markolni fegyvereket. Talán hamarabb is ráeszmélt volna mivoltukra, vagy tán mindvégig tudta, s csupán az elkerülhetetlen felfogásával teremtődő fájdalmat szerette volna mérsékelni - nem fordíthatta el fejét, hogy ne lássa apját, a mágussal szemben, a Fehér Városban rejtőző, s oda hívott Vadászok élén; ki éppen akkor fosztatott meg attól, hogy saját házába beléphessen. Az Ibolyaszemű tisztában volt már nemzője legrejtettebb titkával, mégis képtelenül nehéz volt számára látni az arcot, mit évek óta nem tudott. Nehezebb, mint odaveszett mentoráét karjában a Gyermekkel, Aki Túlélte. Mindkettejüknek, s Adan-nak is csalódást okozott, elárulta őket, mikor elmenekült az ostrom éjjelén, s bűntudatát sohasem feledhette. Most azonban visszatért a leges-legelső érzelem, mit az Emlékadomány iránt táplált. Félt. Félt a gyógyító-tanítvány, mert sejtette, miért tartja vissza Amyas-t a barnaköpenyes. Sejtette, hogy azok a szavak nem csak akkor, s nem csak oly távol törtek Valturaan életére, azt azonban újfent meg kellett értenie, hogy az Égboltszemű édesapja, s édesanyja is sokkal többet tudtak róluk, életükről, és mások életéről is, mint mutatták. A lelkébe vájtak a szavak, melyek ártottak, s melyek védelmeztek. Égették azt, egyre jobban, midőn felfogta, s elmélyítette magában, hányan, s mennyire óvták őket, a három gyermeket. Mily módokon, s mennyire lépték hát túl határaikat, a szellemdémon, a gyógyító, a városőr, a vezér, és még sokan mások?
Fájdalmát eltompultan, megbénítva érezte csupán, s így lelke egyelőre megmenekülhetett az összeomlástól. Emlékezett erre a napra, s emlékezett Adan szavaira is, melyek most önmagából hangzottak, s az Őrség katonájának perspektívája által a múltbéli Laryss-t látta maga előtt, az öntudatlan ifjú mellett. Artanis akkor nem tartott vele, azonban már korábban tudomásukra hozták, hogy az Aluviel vérvonal utolsó élő utódja rendkívüli gyengeségben szenvedett, s egy ideje már nem is távozott a falakon kívülre, ahonnan oda érkezett. Laryss arra is emlékezett, mit válaszolt Nie édesapjának. Azt felelte, Drest akart a városban maradni, annak ellenére is, hogy nem ott született, ennélfogva pedig nem birkózott meg kellőképpen az éghajlattal - legalábbis másra utaló jeleket ő, mint ispotály-béli dolgozó, sem fedezett fel rajta. Talán joggal és okkal nem javította ki egyikük sem. Talán szándékosan hagyták félreértésében elmerülni őt ezúttal is, s bizonyosan nyomós indokuk volt arra, hogy nem mondták el az igazat soha. Vajon elmondták volna, ha több idő adatik nekik? E kérdést is hiába tette fel önmagának a leány, ki szembesült vele, hogy az Égboltszeműhöz hasonlóan előtte is oly sok titkot tartottak. Előttük, s ők ketten egymás előtt is. Ezért szerepeltek külön a következő képsorokon, sohasem együtt, sohasem összetartozván. Adan mégis mindkettejükkel törődni igyekezett, s a gyógyító gyakran érezte rajta, hogy még mindig reménykedik. Reménykedik, hogy a két leány egy napon újra egymásra talál - és Laryss minden egyes napon késztetést érzett, hogy keressen, menjen, amíg meg nem találja Nie-t, s mutassa meg, valóban hisz abban a bizalomban, melyet kettejük közös munkájával felhalmoztak az évtizedek alatt.
A remény puhaságát azonban éles késként szelte át a halál hátborzongató hűvöse. Egy állapot, melyet az Ibolyaszemű csupán kívülről látott, olykor tehetetlenül, most azonban átélte azt, a súlyosan sebzett Adan emlékén keresztül. Érezte, ahogyan távozik belőle az erő, s minden összpontosítása ellenére egyre kevésbé képes tisztán látni barátja, Shuga Melfyomer vonásait. Azokat, melyek nem tükröztek oly érzelmet, mit gazdájuk nem hagyott számukra, még akkor sem, midőn a haldokló beszélni kezdett. Az őr szavaiból áradó fájdalom tükre volt a leány fájdalmának, mégsem engedte azt útjára egészen. Aggodalmat közvetített a magába vesző gyógyító felé, s végeláthatatlan szeretetet. Oly szeretetet, melytől úgy érezte, darabokra hasad a szíve. Szavai, s a démonszerzet szavai az elevenébe hatoltak, azonban kedvesség és megnyugvás vonult végig lelkén, ahogyan a lassacskán elmúló városőr utolsó éber pillanatait kísérte végig. Érezte, ahogyan a mágus megfogja kezét, s érezte, hogy átkelése könnyed volt, és békés.
Éppen olyan békés, mint a múló fényesség, mely a valóságba visszatérő gyógyítót fogadta. A bokáján ült a forró homokban, a fekvő Nie-vel maga mellett, és semmire sem volt képes figyelni a világból. Arca az ég felé nézett, s könnypatakok áztatták, noha nem mindannyiuk származott keserűségtől és kínoktól. Nem származhatott, mert az Emlékadomány jó érzéseket is beléje plántált... olyanokat, melyek nálánál, s lelke befogadóképességénél is nagyobbra nőttek, s melyek szétterjedtek, odabenn, elnyomván a veszteség, a megbánás és a halál feketeségét. Az ibolya szemek a kéklő messzeségbe révedtek, de nem leltek benne semmit, s nem is tehették volna. Az emlékek, a tudás és nem tudás, minden, amit látott, hallott és érzékelt, beborították őt, s maga körül mindent, mit létezésnek vélt. Hatalmukba kerítették őt, s éppen úgy, ahogyan az elmében maguknak új helyet kereső forrásuk; lágyan és finoman tették azt, akárcsak az utolsó érintés.
Nie
Hozzászólások száma : 963 Munkahely : Könyvtárossegéd
*Jeremy, a tolvaj nyilván mindig képes volt arra, hogy gyorsan inaljon el szégyenletes és kevésbé szégyenletes tettei színhelyéről, hiszen gyorsasága nagymértékben hozzájárulhatott legendás hírnevéhez. És ezen hírnév ez alkalommal sem kerülhetett volna veszélybe, ha lett volna olyan, aki látja a félelf „menekülését”. Nem, a rohanás nyilván most is dicséretére vált volna, azonban a tökéletes elismerés fényét beárnyékolták volna Jeremy Talbot szavai, amelyek aközben törtek elő önkéntelenül belőle, hogy eliszkolni igyekezett rémséges és főleg dühös támadójuk elől. Jerry szavai önkéntelenek voltak, de semmiképpen sem szükségtelenek és eredménytelenek. Hiszen – és erre biztos választ csak az istenek tudnának adni – Ashanis-t/Alamaise-t valami mégis felijesztette elképedéséből adódó dermedtségéből. És nem csak hogy felijesztette, de úgy tűnik, ez alkalommal már alkalmasabb fegyvert is adott a lány kezébe a szörnyeteg ellen. Mert az általa megidézett smaragdszín lángok oly gyorsan kezdték el emészteni a rémséges kreatúra testét, hogy most először láthattak biztató esélyt arra, hogy nem fognak veszíteni a Sivatag Borzalma ellen. És talán ezen esélyen javíthat az a tény is, hogy Shuga is csatlakozik az elszántnak talán nem, de mindenképpen kitartónak nevezhető pároshoz, s bár a mágusnak oly csekély varázsereje maradt, amellyel talán arra sem lenne képes, hogy egyetlen aprócska homokszemet odébb pöcköljön, testi erejét mégis igyekszik latba vetni a hatalmas ízeltlábúval szemben. Mivel megjelenése nyilván örömmel tölti el a duót, talán kevesebb figyelmet fordítanak a barnaköpenyes külsejében bekövetkezett változásra. De miért is tennék? Hiszen Shuga esetében eddig sem a hajának színe volt az, amely feltűnővé tette őt, bármerre is járt. Ahogy minden bizonnyal a termete és a szavai lesznek most is hatással mindenkire, kísérőkre, őrökre és hajtókra, s ha így lesz és parancsai nyomán előkerülnek a villák és a botok, talán sikerre is vihetik a röviden, de annál hangosabban vázolt tervet.
De ehhez az is kell, hogy a kendőkbe burkolózó Ashanis/Alamaise is megtegye a magáét. Azonban a lánynak igyekeznie kell. Mert a hatalmas test menekülni igyekszik a kíntól, amelyet a varázslat okozott gazdájának, s így a lény nem törődik azzal, hogy hatalmas lábai kinek a csontját törik el, vagy kinek a testén tépnek sebeket, vagy akár kinek a halálát okozzák. Így csak egyetlen esélyük lesz, hogy megfordítsák a küzdelem állását, s legyőzzék a szörnyet, mert ha nem teszik, az visszabújik a homok alatt megbúvó rejtekhelyére, s sosem lehetnek biztosan abban, mikor, melyik pillanatban támad rájuk újra.
Az a két alak ugyanis, akik most még távolabb, egymásba kapaszkodva nézi a lassan oszló képeket, s akiket halványuló, fehér fény borít be, nem sokat tehetnek a győzelemért. Lar és Nie most éppen a múltba merül alá, s az, hogy mit jelent majd számukra Adan "adománya", még kérdéses.*
***
//Nie//
*Azt hiszi, a szavak gyújtanak fényt a lelkében. Laryss szavai. Azt reméli, békét hoznak neki talán ITT is és OTT is. Mert először nincs kétsége afelől, hogy a Homály Arctalan Ura a lány által mutat utat neki az Eltávozottak Birodalma felé. Ostoba, s talán elhamarkodott gondolat ez, de Nie úgy érzi, teste és lelke is oly hideg és fagyott, akár a jég, amelyet varázslata hívott életre, s ereje is oly kevés, hogy arra sem képes, hogy maga mozduljon, csak hogy Laryss-t mentse önmagától. S ezt az elképzelését az sem cáfolja meg, ami következik, s ami oly lassan tűnik elő, akár egy álom. De nem álom az, már azt is látja. S ha nem tudná, nem látná, hogy nem saját múltjából származnak a képek, tán ijedt is lenne, rémült és elhagyatott, de így azt gondolja, a Halál Istenének ajándéka ez, csak hogy ne rettegjen átkelni a Szürke Határon.
Mert hiszen ŐKET látja, azokat, akik elmentek, de akiket sosem múló szeretettel szeret még most is. Adan-t és Artanis-t mutatja neki a „látomás” úgy, ahogyan ő sosem látta őket. Mert nem láthatta ily fiatalnak és boldognak már a szüleit, ahogyan biztos abban, hogy arról sem hallott, ami éppen most előtte zajlik. És ha nem tudná, hogy szülei nem vesztek oda ifjan, most rémülete még borzasztóbb lenne. Mert akkor azt látná, amit sosem akarna. Hogy halálukat azok számlájára írhatja, kik végül tényleg elragadták őket tőle. S Nie számára gyötrő bizonyossággá válna az, hogy legyen bármilyen is a valóság, forduljon bármerre is a világ, s az életek sora, a Sorsok Asszonya már kiválasztotta a vég vörösben izzó, éjszínnel tarkított fonalát, s azt biztosan, s kibogozhatatlanul összecsomózta a két ezüstös szállal, amely Adan-é és Artanis-é.
De mert tudja, hogy nem akkor és nem ott ért véget életük, hát Nie azt is tudja, hogy téved. Hogy a háznyi rémség nem veszi el sem apja, sem anyja életét, s hogy a képek tovább peregnek, azt is látja, hogy talán éppen menteni próbálja a sárkány őket azzal, hogy hagyja, erejüket, fegyverüket ellene fordítsák. De nincs ideje meglepődni ezen, mert egy pillanattal később már mást lát.
Anyját látja és önmagát Adan szemein keresztül, s érzi, ahogyan apja érezte azt a szeretetet, amely még most is kitart őbenne. Mert hiszen ezt mindig érezte, hát miért is csodálkozna ezen? Az érzést, amely mindig jelen volt élete bármely pillanatában, légyen az akár a legsötétebb, akár a legvilágosabb. Hiszen hogyan is lehetne elfelejteni egy érzést, amely olyan puha, meleg és biztonságos, akár egy takaró, amely beburkolja és megvédi őt. Apja szeretete ugyanis mindig ilyen volt, védte őt mindentől és mindenkitől. S ezt most először érzi újra, mióta a Fehér Város, és vele minden elpusztult körülötte. Érzi, és fagyott tagjai lassan átmelegednek, ahogyan a lelke is. Talán már mozdulhatna is, de még nem teszi, mert a „mese” folytatódik.
Nie önmagát látja. Türelmetlennek, sértettnek és dacosnak, hogy aztán más, apja szemén lássa a saját szeretetét, amely Adan Syllen-é volt és még most is az. Mert látja a menekülését és látja aztán azt, hogy apja egyetlen mondata elég ahhoz, hogy megfékezze indulatait. De nem csak kettőjüket látja. Látja a mágust, másnak, tán kissé idegennek a hófehér falak között, s Nie csak most ébred rá, sokkal régebben „ismeri” őt, mint eddig hitte. S talán pont ez a „régebben” volt az, amelyet elzárni igyekezett magában. De most nem erre gondol, hanem csak a hálára emlékszik, arra, hogy Adan hagyta, hogy annyira legyen szabad, amennyire csak lehet.
Aztán ismét mást lát. Látja, de nem érti először a képeket. Nem érti, hiszen nem is értheti azt, amit Amyas Orowennë titkolt előle, titkolt ELŐLÜK. Először talán boldogsággal vegyes szégyent érez, fájdalmat Laryss apja láttán, hogy aztán egyre nagyobbra nőjön benne a fájdalom és egyre apróbb legyen az öröm. Mert hallja a vitát, amely talán értelmet adna Valturaan vélekedésének régi mesteréről. Talán elgondolkodna a szavakon. Akkor megtenné, ha nem látná fogadott testvére arcát, ahogyan apja felé (feléjük) tekint. De látja, s a szánalom akkor is a szavát és kérdéseit szegné, ha képes lenne feltenni őket, ha Laryss-t faggatná. De persze nem teheti, mert érkezik az újabb kép, amely fájdalmasabb minden eddiginél.
Mert a homályos, lassan elszürkülő világ képe akkor is félelmetes lenne, ha nem lennének a szavak. Az ismerős hangon kimondott „búcsúzás”, amely minden kétsége oszlat, hogy Nie mit is lát. Mert látnia kell, ez alkalommal nem fordulhat félre, s ha akarná, sem tehetné meg, hogy ne hallja apja utolsó szavait. De vajon akarná-e valóban? Vajon mi lenne nagyobb kín annak, ki ITT maradt? Vajon az fájna jobban a lánynak, hogy látja, az elkerülhetetlen vég nem volt magányos és nem volt kegyetlenül rideg, vagy az, hogy az hogy élete végéig kételkednie kell abban, hogy apja oly véget ért, amely méltatlan volt az életéhez. Mert hiszen Adan Syllen sosem volt egyedül, s ha a lány eddig kételkedett abban, hogy hálával tartozik-e Shuga Melfyomer-nek, hát e kétely egyetlen pillanat alatt oszlik el. A kéz, amelyet szinte a sajátjában érez, a barnaköpenyes összes ellene elkövetett „bűnére” felmentést ad még akkor is, ha az a kézfogás sosem történt meg. Mert egy másik IGEN.
S végre mozdulnak már az ujjai, s a képek, az érdes kéz is eltűnnek, ahogyan a fény sincs már sehol. Már csak ők vannak ketten a sivatag forróságában, az aranyszínű homokon. S Nie végre újra érzi önnön fájdalmát, de már érzi Larét és Shugáét is. Mert már nem látja az árnyakat, amelyek mindezt elfedték előle. A rejtett titkok, amelyek fájdalmat okoztak, most már belesimulnak a valóságba, a vélt bántásból biztos féltés lesz, a szigorból aggodalom, a merev korlátok pedig biztonságos védőfallá válnak.
Csak a veszteség fájdalma marad. De ez sem pusztító már. Senki ellen nem fordul, az ellen sem, akiben megszületett, aki most is érzi. Olyanná válik, akár egy régóta hordozott, lassan gyógyuló seb. Amiről sosem feledkezünk meg, mindig emlékszünk arra is, hol és mikor szereztük. De már nem eleven, nem fáj mindig ugyanúgy, és már néha vannak oly idők is, mikor a kínt is kezdjük feledni, amit okozott. És a seb nem magától forr össze, hiszen voltak, akik gyógyírt hoztak rá, bekötötték, csak hogy enyhüljön a szenvedés. És Nie most pontosan ezt érzi. Azon talán majd később fog elgondolkozni, hogy vajon mi okozta azt, hogy lelke könnyebbé vált. Hogy vajon Shuga tette volt az, amely gyógyulást hozott, vagy talán a képek, amelyeket apja hagyott rá, és amelyeket osztozhatott valakivel.
Mert hogy osztozott, ebben már biztos lehet. És amikor ránéz Laryss-ra, úgy érzi, hogy ha eddig egyezségük okán voltak testvérek, hát Adan „ajándéka” most már örökre azzá tette őket. S ha Nie látja, hogy az ibolyaszín tekintet már nem az ismeretlent és a láthatatlant kémleli, hát végre újra szólni mer, s reméli, szavai végképp megtörik a bizalmatlanság átkát.*
A lábam ereje cserben hagy, amikor meghallom Shuga – most valamiért nem olyan erélyes, de elég ösztönző – hangját. Nem gondolom, hogy valóra váltaná a fenyegetését, de ha nem segítek neki saját maga is elég kreatív tud lenni és bár elég félelmetes ez a büdös dög, ami még büdösebb lesz, ahogy eddigi békés utitársam bemutatja, hogy mindenki titkokat rejteget, hiszen olyan varázslatokat lövell a lény felé, hogy azt egy erős mágus is megirigyelhette volna…… Azt hiszem keveset mondok, hogy egy csepp kedvem sem volt visszafordulni és megvívni a szörnypókkal, de nem igazán volt választásom, ezért aztán egy kedves, laza mozdulattal először bemutatok Shuganak – bízom benne, hogy tényleg nagy szüksége van rám, - aztán kihúzom a kardom a hátamon lévő tokból és ……..Mi az Istenek? Mi történt Shugával????? Egy rövid pillantást vetettem arra, ahol Niennat láttam nem régen és döbbenten láttam, hogy a földön hever, mellette pedig az újonnan csatlakozó lány…… Hirtelen nagyon sok kérdésem lett volna, de először ehhez a hívatlan vacsoravendégünktől kellett megszabadulnunk. Sokat nyom a latban, ha a karaván többi tagja is összekapja magát és fegyvereket ragadva, elvonja a homoklakó figyelmét, amit még a kínok ellenére is ki tud préselni magából, habár láthatóan inkább már az ösztönei vezérlik. - Ez nagyon sokba fog neked kerülni mágus…..! – szisszenek fel fájdalmasan, ahogy elszánom magam, mert ha a dögnek lesz ideje eltűnni, egy pillanat nyugalmunk sem lesz a bosszújától. Kiengedem a varázserőmet, ami a segítségemre van, hogy könnyű és gyors legyek, mint egy célra irányított nyíl és a megroggyant lábakon felszaladva, egészen a lény fejéig szaladok – remélem észre sem vesz, - aztán az első utamba eső szemnél, teljes erőmből, markolatig merítem benne a kardom, bízva benne, hogy elérem az agyát és azon nyomban megmurdel. Minden esetre azonnal el is rúgom tőle magam és jó messze ugrom, nehogy elérjen haláltusájában, vagy ……dühében……. Ha már nem kell tartanom a dögtől, akkor meghajolok gúnyosan Shuga felé. - Így megfelel Ó Uram és Parancsolom?
Tárgy: Re: Elsga - a romváros 2021-11-28, 10:07 am
// Kincskeresés vagy a pokoljárás //
* Nem gondoltam volna, hogy Jeremy kiáltozása megteszi a hatását. A nagydarab mágus végre beszáll a harcba, bár úgy tűnt, hogy a fehér elffel történtek kivették belőle ereje nagy részét. Teste változásai kevésbé leptek meg. Mágus volt, és én egyikben sem bíztam meg igazán.
Shuga tettei és szavai Jeremyt és engem is további cselekvésre ösztönöztek, bár úgy tűnt a vörös hajú ennek kevésbé örült. A zöld lángok elárasztották a lény hasát is, amitől az égett szaru bűze csak fokozódott a környéken, s halvány füstfelhőt húzott az égre. Mindeközben némi aggodalommal figyeltem, nehogy a két harcoló hozzáérjen a zöld lángokhoz, amik nem válogattak abban, kiről olvasztják le a bőrt és a páncélt.
Reménykedtem benne, hogy mivel ilyen sok oldalról kapja a támadást, a pókszerű lény összezavarodik és lelke végül Dremerhez távozik.
Ezekben a percekben nem volt időm a két fehér elf felé nézelődni, hiszen ott álltam a sivatagi szörny előtt, és bármelyik óvatlan pillanatomban könnyűszerrel kilapíthatott volna. Ezt az élvezetet pedig nem akartam megadni neki.
Ám nem voltam rest taktikát váltani, ha esetleg a szörny féktelen tombolása felém irányult volna. Pillanatok alatt tudtam kardot rántani, és arrébb bukfencezni, ha kellett, a teleportálásról nem is beszélve. *
Tárgy: Re: Elsga - a romváros 2021-12-14, 10:03 pm
//Kincskeresés avagy a pokoljárás//
A csata jól alakul, a pók vesztésre áll. Már már menekül, és Jeremy is harcba szál végre. Tette legyen bár hasznos, a kalmár felem felsikít amint meghalja a fém semmi máshoz nem hasonlítható hangját. - Ne a szemééét Jeremy rengeteget ér. Ha még egyet kiszúrsz hamarabb érünk mi ketten Elsgába mert megkergetlek az tuti. Üvöltök a félelfre, némileg jogosan, hisz az ajándék szörny egyes testrészei rengeteg darnát fognak nekem hozni, és ugyebár jelentősen növelik az utazás mondhatni üres kasszáját. Így cseppet sem örülök a kölyök tevékenységének. De ha menthető akkor lesz egy készlet óriás pók szemem, amiket jó áron eladhatok a gyűjtőknek. Na meg más szervei is begyűjtésre kerülnek, kivéve ha a sárkány lány varázslata nem hagy belőle semmit… - Ne engedjük elmenekülni, a sérült példányok szeretnek bosszút állni. És nem az urad vagyok, hanem az az idióta akit Kainnél a szerelme miatt belerángattál a saját életed miatt. Szóval mozgás és nyírjuk ki, szemek TABU. Morranok, és szinte egy időben már nevetek is Jeremyn, hisz megtalálta a szörny leggyengébb pontját, amiből én pénzt szeretnék nyerni. A melák már ásná vissza magát, de eleresztem a fegyvereim, és kicsit megnövök és erőből tartom vissza a nyomorult csillogó pénzérméket érő szörnyet. Az életéből már nem lehet sok hátra, így apait anyait beleadok a kapálózó pusztító lába mellett. Amik új sebeket okoznak, hála az esztelen életmódomnak.
Saját emlékei, s a hozzájuk kapcsolódó fájdalom azonban valahol az áthatolhatatlan, kellemesen simogató tömeg mögött egyre sűrűsödő, mozgékony szálakkal olvadt össze az Adan ajándéka által keltett gondolatokkal, melyeket a különös varázslat csakugyan elnyomott. S Laryss e kettősségben kémlelte az eget a tikkasztó homokon, arra is képtelen lévén, hogy átérezze, hogy megérezze, a veszélyes forróság már a ruháján is átütött, s hófehér bőrét égette. Nem mozdult meg, nem tett semmit - mintha nem tehetett volna semmit. Mintha valami más - valaki más - költözött volna lelkébe, s ő ráébredt, hogy újdonsült társát, mely végigkíséri majd életén, neki magának kell beengednie tudatába, szívébe, hogy áldását az odabenn rejtett kincsekre helyezhesse, s megkönnyítse a súlyok cipelését. Hogy hagynia kell... El kell lazulnia, s egyszerre nézni szembe az idegen és váratlan, mégis otthonosan hívogató; és az érezhetően fájdalmas dolgokkal, amelyek mögötte húzódtak, a ködfátyolos puhaság takarásában. Hiszen ez mind Ő volt. Ő is volt. Ez mind együtt volt az elmúlt, mely találkozott a MOST-ban, s minden egyes gondolatnak, érzésnek joga volt a létezéshez. Joga volt formálni a formálhatót. És joga volt arra is, hogy lehetőségeket és folytatást teremtsen az ibolyaszemű leánynak.
Hiszen nem kellett megállnia. Adan nem azért mutatta neki, amit mutatott, hogy elszörnyülködjön, mit vesztett el. Hogy Nie mit vesztett el, s mi mindenről nem tudott. Azért mutatta neki, hogy emlékezzen, hogy ő is megtudhasson oly dolgokat, amelyeket nem tudhatott volna. Amelyeket előle is elhallgattak. Azért mutatta, hogy többé ne legyenek feloldatlan, fagyosan és sötéten gomolygó, füstösen fullasztó csomók a torkában és a mellkasában a VOLT miatt. Azért, hogy végül megláthassa mindazt, ami VAN. Hiszen kikről azt gondolta, elhagyták őket, itt élnek bennük, s immáron jobban, erősebben, tisztábban, mint ezidáig. Hiszen mindenki nem távozott, mindenkit nem vesztettek el. ŐK nem. Ő nem...
A sós patakok áztatta arc megváltozott, midőn életének legközelebbi, s legvalósabb kincse felsejlett előtte. Visszatért onnan, ahová eltévedt, s azon nyomban keresni kezdte fogadott nővérét az ibolya tekintet. Keresni, ám nem azért, mert attól félt, őt is elveszíthette. Mert már nem félt. Nem. S noha bűntudatát, hibáinak emlékét, fájdalmait nem oldhatta fel a meleg, tovatűnt fény láthatatlan lenyomata, nem takarhatta be nyugovóra térését szorgalmazván a súlytalan lepel; Laryss Orowennë úgy érezte, erőt és segítséget kapott, hogy felhúzhassa Nienna nan E'Leinor-Syllen-t a sötétségből, ahová került. Legnagyobb meglepetésére pedig éppen ugyanezt olvasta ki a boltozat tükörképeként kéklő szempárból. Mintha beléjük írták volna, hogy azt látták, amit ő. Hogy azt érezték, amit ő. Hogy egyszerre élték meg az adományt, melyet a démonszerzet bocsátott reájuk ígéretéhez híven; s hogy most, az emlékképek elfogytával a fehérségen kívül is e kapcsot keresték egymásban. A megerősített híd másik végét, melyről már a távolból is lerítt, mennyire fénylik. Hogy megannyi lágyan lebegő, puha, világító gömb borít be körülötte mindent, s a fényesség utat mutat nekik. Felfed előttük mindent.
Felfedi, ami az övék.
Felfedte.
S ahogyan Artanis leánya megszólalt, az élet hömpölygő folyamként tért vissza a gyógyító tagjaiba, s ő remegő szívvel, meghatva nyújtotta feléje kezét, mely nem tétován közeledett a másik tündéhez. Immáron nem. Kész volt érinteni. Kész volt támogatni, s nem félt attól, hogy szándéka nyomán olyat cselekedne, mi nem kedves Heledir-nek. Nem félt attól, ami VOLT, s attól sem, ami LESZ. Mert pontosan tudta mindazt, ami VAN.
Talán néhány pillanatig nem foglalkoztatta semmi más azon kívül, hogy feltápászkodtak, s hogy Nie - kinek életéért nem sokkal ezelőtt borzasztóan aggódott - láthatólag egészen jól volt, ahhoz képest, ahogyan nemrégen festett. Ahhoz képest, ami történt; ami történhetett volna. S ha valaha is idegennek és távolinak hatott számára, hát már nem látott effélét vonásaiban, már nem képzelte maga elé ijedelmében, aggodalmában. Már csak mellette akart állni, ott, ahol mindig is kellett volna lennie. Ott, ahová való...
Talán...
S nem ez volt a talán, hanem mindaz, amiről eközben megfeledkezett. Mindaz, ami lassacskán látóterének határára kúszott, akár egy baljós árnyék, s felébresztette őt merengéséből. Felébresztette, hogy meglássa: máris szükség van arra, amit felfedezett, s amit elhatározott. Hogy máris össze kell fogniuk, s védelmezni egymást, hiszen veszélyben forog az életük, s nem csak az övék. Laryss már látta. Látta, ahogyan a hószínűvé fakult szálak váratlansága mögött felismert Shuga, a vakmerő és bátor lánghajú félelf, és a karaván csaknem egyetlen tünde tagja a hatalmas és borzalmas, ismeretlen teremtménnyel küzdenek; és látta azt is, hogy az ádáz csata az összes jelenlévő életébe kerülhetett. Látta a tengernyi, megszámlálhatatlan, égető homokszem alól felbukkanó lényt, a lábakat, a kifejezéstelen szemeket, s látta dühét is, mely óceánok hullámzásaként mozgatta meg a sivatag talaját. Látta a pusztítást, s engedte, hogy bensőjéig hatoljon a veszély bénító érzete. Engedte önmagának, hogy végigmérje a kimerültnek látszó, mégis elszánt mágusdémont, s engedte fülének, hogy hallhassa szavait. Engedte, hogy féltése iránta is feléledjék, ugyanakkor fel-feltörni igyekvő kérdéseit kíméletlenül elnyomta, mintha sohasem léteztek volna. Nem most volt itt az ideje korholni Shuga Melfyomer-t saját épségének kockára tételéért, nem most. Nem most, amikor mások is megtették ugyanazt, mert erre volt szükség. A ruganyos léptű ifjú félvér, ki úgy mászta meg a szörnyeteget, akár egy gyermek a faágakat, hogy elérje az almákat, s a gyógyító már-már szédelgett a mutatvány láttán. Nem akarta látni, mégis tovább nézte. Nézte, ahogyan igéi mondását folytatja a sötét hajú tünde, s ráeszmélt, ismét ráeszmélt, hogy ki is ő. Hogy mi tudott meg róla. És Laryss hálás volt neki is, itt-létéért, hálás volt ismeretlenségükben is, mert tudta, mennyit jelentett egy sárkány szövetséges. Nála jobban talán csak azok érthették ezt, kik évtizedek, évszázadok óta küzdöttek a háborúkban, s volt oly szerencséjük, hogy efféle szövetséggé kovácsolhassanak egy megismerést.
Azonban a reménységeken túl látta azokat is, kik tétován léteztek csupán a tűző Nap sugarai alatt, a bénító félelmet sugárzó, mozgalmas forgatagban. S mintha látta volna azt is, hogy vártak - még ha ők maguk sem tudták ezt. Vártak valamire. Valakire. Egy útra, amelyet megmutatnak nekik. Egy útra, amely talán mégis felsejlett előttük a barnaköpenyes szavai, s fogadott bajtársaik tettei nyomán, ők mégsem mertek reálépni. Mert egyedül voltak. Igen. Egyedül voltak, s valójában nem is tudták, mit tegyenek. Elméjüket beborította a rettegés, s így nem érhetett el hozzájuk az elhatározott hármas tusájának buzdító ereje - azonban egy másik erőt felmutathatott nekik. Közelebb vihetett hozzájuk, hogy érezzék, hogy ők is biztosan LÁSSÁK... Ezért hát, midőn egymásba vetett támaszuknak köszönhetően megkérdőjelezhetetlenül érezte, hogy Nie talpra állt, s meg is tudott maradni lábán, eleresztette kezét, hogy a velük együtt utazók felé mutasson vele. Eleresztette, ugyanakkor azonnal a másik leány karjáért nyúlt, amennyiben úgy tapasztalta, hogy rászorul, s még azt is szorgalmazta - természetesen finomkodó mozdulatokkal -, hogy Nie átvesse karját a vállán.
- Nem, itt nem, és ők sem, ameddig nem szedik össze magukat. - utalt sietve körvonalazódó tervére - Segítsünk nekik. Bátornak kell lenniük, és azok lesznek, ha érzik, hogy számíthatnak ránk. Velük együtt te is biztonságban leszel. Visszanyered az erődet, mi pedig harcolunk.
Legszívesebben fel sem húzta volna néhány pillanattal ezelőtt, ha nem munkált volna benne oly nagyon az egykori ispotályvezető gyermekének menekítésére való vágy. Azonnal nekilátott volna, hogy elvégezze, amit érte tehet, azonban jól tudta, hogy a mágikus kimerülés ellen, amelynek az egész jelenség akkor tűnt; egyedüli hatásos gyógyírként a pihenés szolgált. Az, amit most még nem tudott megadni a másik leánynak, s csak annyit tehetett érte, hogy távol tartja tőle az ártalmakat, amíg el nem jő a pillanat, midőn nyugalomban és biztonságban a fogadóból eltulajdonított párnára fektetheti nővére fejét, s ő megkezdi őrködését odakint a ponyva előtt. De most... most egyetlen dolgot tehetett, s azt már kimondta. Hívása, s féltése ibolya szemében is ott csillogott, ahogyan környezetük szüntelen kémlelésével, nővérének bármely pillanatban való megóvására, azonnali igemondásra készen, arra várt, hogy a leány beleegyezzen javaslatába, s ők, oly sebességgel, ami Nie-től tellett, elindulhassanak a karaván tagjai felé, hogy jelenlétükkel felemelhessék a szellemmágus által fogadott harcosok fegyvereit, ahogyan Adan Syllen emlékei tették azt velük magukkal.
Nie
Hozzászólások száma : 963 Munkahely : Könyvtárossegéd
*A sivatag szörnye érezte, hogy élete hamarosan véget ér. Sőt, nem csak érezte, hanem biztosan tudta is. Tudta, s éppen ezért elszántságának minden még benne munkáló szikrája, teste minden még működő izma, elméjének összes gondolata is már csak azt próbálta meg kiharcolni a rémség számára, hogy létének utolsó pillanataiban bosszút álljon azokon, kik halálát okozták. A testét rohamos gyorsasággal felfaló lángok fájdalma elvakította, s így az az egyetlen szeme, amelyet Jerry kardja döfött át, sem lett volna segítségére. Hát ízekből álló, félelmetes lábai vaktában próbáltak ellenséget találni, s elvenni bárki életét is cserébe a szenvedésért, amelyet az idegen teremtmények okoztak neki. De mert látása már nem segítette, s érzékei és teste sem működött már úgy, ahogy kellett volna, tette, cselekedete nem kecsegtetett már eredménnyel, s – bár ő ezt nem tudta - oly felesleges is volt már. Csak arra volt jó, hogy sebeket okozzon a mágikus erejét vesztett mágusnak, Shuga Melfyomer-nek, ki hasznot látva a szörnyeteg halálában, nem akarta, hogy a szinte már karnyújtásnyira lévő és főképpen roppant nyereséges üzlet, amelyet a pók szemei és egyéb - esetlegesen megmaradó - testrészei jelentenek, kicsússzon a kezéből. Ashanis/Alamaise és Jerry viszont nem a nyereséget látják a teremtmény haláltusájában, hanem a veszélyt, és így sértetlenül kerülik el a veszélyes végtagokat, s mindketten azt várják, a zöld lángok végül győznek s lény fölött, kinek halálával tán veszíthetnek és nyerhetnek is mindannyian. Mert a mágus nyilván veszíteni fog, jó sok darnát, ha Ashanis varázslata végül a teremtmény fejét is elemészti és persze mindannyian veszíthetnek, ha nem sikerül megfékezni az állatokat és összeszedni a szanaszét heverő holmikat. De nyerhetnek is, hiszen a lény pusztulásával útjuk talán kevésbé lesz izgalmas a sivatag mélyén heverő városig.
S hasonlóképpen sértetlen a két lány, Lar és Nie is, akik most még távolabb állnak, ám a gyógyító javaslatára talán éppen most indulnak a küzdelem színhelye felé. De vajon mire lesz elég Artanis és Adan gyermekének lassan visszatérő fizikai ereje? Mert mágiája éppen úgy semmire, ahogyan a barnaköpenyesé. S vajon Laryss mit tehet és mit kíván tenni fogadott nővéréért, vagy a kissé odébb harcolókért?
***
//Nie//
*Legalább már nem fekszik odalent a lassan átforrósodó homokon. Legalább már újból érzi a testét és érzi és látja is Laryss-t maga mellett. A vihar szerte foszlásával és az elszabadult energiák megzabolázásával Nie-nek legalább már nem kell rettegnie, hogy bárkiben is kárt tesz, hogy aztán újabb és főként súlyosabb vádakkal illethesse önmagát… Nem, mert már ezt sem kell tennie. Nincs szükség önmarcangolásra és önvádra, s nincs szükség semmilyen titokra sem, amely elválasztja az igazságtól és a valóságtól… Már ezt is tudja. Hiszen Shuga, s a máguson keresztül apja ajándéka nyugalmat hozott a lelkének, de még nehezen tér magához az elképedéséből. Nehezen hiszi el, hogy a végtelenül bosszantó és idegesítő mágusféle – mert már azt sem tudja, minek is nevezhetné Shuga Melfyomert – Adan-nak tett ígéretéhez híven az életét adta volna őérte, s nem habozott volna ezt tenni a többiekért sem, ha … Ha, mert Nie-nek fogalma sincs, mi történt volna, ha a barna köpenybe burkolódzó alak nem lép közbe és nem menti meg… Önmagától…
Mert sosem érezte még így az „erejét”. Sosem tapasztalta még a végtelennek tűnő „forrás hatalmát”, amely táplálja, s életben tartja a képességet, hogy megtegyen olyan dolgokat, amelyeket eddig sosem. Még sosem keltett pusztító jégvihart, sosem érezte azt, hogy része a természet mindent átformáló erejének, és sosem érezte emiatt a rettegést amiatt, hogy képes lenne minden és mindenki pusztulását okozni, aki az útjába került. Sosem érzett ilyen tehetetlenséget, talán csak…
És ez is meglepi. Máskor, ha a Pusztulás Napjára gondolt, oly fájdalom járta át a lelkét, amellyel képtelen volt megbirkózni. És mert így volt, hát igyekezett sosem gondolni már ARRA a napra. De most, hogy felidéződik benne a borzalom, amely elvett tőle mindent és egy időre mindenkit, a kín jóval kisebb, mint eddig bármikor, s nem gátolja abban sem, hogy az őt támogató „húgára” figyeljen, s a lány szavai, s törődése gyógyírt jelentsen szenvedésére. És mert már képes megállni a lábán, képes lassan haladni is a karaván felé, és mert kihallotta az aggodalmat Lar szavaiból, így nem marasztalja a lányt, ha az menne. Tudja, a másik is aggódik, s várná tőle is a segítséget, de Nie azt is tudja, hogy most nem lenne sokra képes. Hát azt mondja, amit mondania kell, azt kéri, amit magától is kérne, hasonló helyzetben.*
- Lar, menj csak, s segíts nekik… Nekem most nem veszitek hasznomat, s ha itt maradnál velem, tőlük vennéd el a támogatást, amire nagy szükségük van, ezt én is látom. Kérlek, menj, én rendben leszek, hála Shugának és neked… - próbálja meggyőzni a mellette álló alakot Nie, miközben elgémberedett ujjaiba próbál életet lehelni. – Menj csak, jól vagyok! – bizonygatja, miközben a távolabb folyó küzdelmet figyeli. – Hagyj csak itt, Shugának segítségre van szüksége, ahogy nézem…
*S ha Val kedvese végül elindul, ha nem kell már tovább győzködnie, még utána szól…*
- Köszönöm, hogy itt vagy és hogy nem adtad fel… És kérlek, vigyázz magadra... És rájuk is!
Biztosan elment az eszem, hogy ilyen tettekre ragadtattam magam, de annyira elegem volt! Egyrészt ott volt Shuga sipákolása, hol, azért mert nem csinálok semmit, hol meg az a baja, hogy csinálok., na meg aztán rájöttem, hogy nincs hová szaladni, ha csak nem akarok megint kóborolni a sivatagba ki tudja meddig…… - A fene essen beléd Shuga! Most már döntsd el végre, hogy csináljam ki, vagy tálaljam fel a nemesebb részeit vacsorára! Kaint meg hagyjuk! Te sem vagy a szíve csücske! – ordítottam vissza nem kicsit lihegve és dühösen, nem volt elég, hogy meg kellett másznom a fájdalomtól rángatózó monstrumot, még vigyáznom kellett arra, hogy a csapkodása el ne találjon, arról már nem is beszélve, hogy szószorulásban szenvedő útitársam közben folyamatosan kellemetlen szagú és még kellemetlen hatású zöld tüzeket gyújtott a lényen, amibe nem lett volna jó belemászni, vagy megérinteni. - Ashanis, ha kérhetlek, legalább a feje környékét kíméld, ha nem az a célod, hogy a sorsára jussak! – kiabáltam felé is. – Nyaktól lefelé mehet! Mivel láthatóan a maradék szemét már nem használta, csak őrjöngve csapkodott, így inkább a fej és törzs közötti gócpontot igyekeztem átvágni, ahol a legsérülékenyebb a szeme után. Bár utáltam a pókokat, pont ezért nem ártott ismerni a gyenge pontjaikat……
A hozzászólást Jeremy Talbot összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2022-01-08, 5:54 pm-kor.
* ~ Könnyű azt mondani!~ feleltem gondolatban Jeremy szavaira. A tűz arra terjedt, amerre kedve tartotta, hiszen nem emlékszem, hogy valaha vigyáznom kellett volna ellenfelem hátába kapaszkodó szövetségesekre. De szerencséjükre éppen kezdett kimerülni a varázslat, s én már nem küldtem a szörny felé újabb nyalábot.
Helyette varázsnyílvesszőket indítottam a már sérült tora felé, ahol reményeim szerint a megégett páncélon keresztül nagyobb sebesülést tudok okozni neki. - Utna! - Egy legyintésemmel öt varázsnyíl száguldott a sipítozó lény felé, s én kétszer mutattam célpontomra.
Eközben persze nem volt különösebb időm foglalkozni azzal, hogy az a két kétlábú miről fecseg egymással a szörny hátán, és arról is csak sejtéseim voltak, hogy a másik két fehér elf merre téblábol. Annál is inkább foglalkoztatott az, hogy a szenvedésében csapkodó lény veszélyeztette a lovakat és a szétszóródott csomagokat, így azon voltam, hogy minél előbb megállítsam. *
A szörny lassan kiszenved, Jeremy a hátán lovagol, én még mindig oldalról igyekszem visszatartani a dögöt hogy lelépjen. Ashanis meg úgy tűnik kivégzi a pókot egy duplas varázs támadással, ami elég látványos és talán energia igényes is. A két lány jelenleg még nincs itt de jobb is így, de az hogy a csapatból mindenki más szanaszét van az bosszantó. - Lassan vége a dögnek, már nem sok kell neki. Jeremy ha jót akarsz magadnak, menekülj a hátáról. Ez nem fenyegetés, csupán javaslat. Most már nincs veszteni valója tombolni fog ez még neked árthat utánam a legtöbbet. Aki nincs a közelében, lándzsákat íjat ragadjon, aki itt van az húzzon a pók közeléből, mert már nem sokáig bírom tartani. Ez még nem is hazugság, és pokoli mázlim is volt hogy a pók a lábaival engem még nem talált meg. De ez előbb utóbb megtőrténik, és abba jelenleg nem gondolok bele mi történhet. Ha Jeremy és a segyítőim távoznak én is minél előbb eleresztem a szörnyet, persze előtte eszem az érzelmeiből, hogy egy viszonylag pár ütést kibíró testpajzsal védjem le magam. A szervezetem nem örül az új varázslatnbak, ez a számból fojó vér és a köhögés gerejesztette légmozgás is jelzi. De amint lehet eltakarodok a pók közeléből.
Tárgy: Re: Elsga - a romváros 2022-01-27, 10:35 pm
// Kincskeresés vagy a Pokoljárás //
719 évvel az éj-hasadéki csata után
Temérdek aggodalma mellett nem érzett semmi mást, csupán a hetek, hónapok, évek alatt felhalmozódott szeretetet, melyet AKKOR képtelen volt átadni az azt illetőnek. Amelyet talán MOST sem lett volna bölcs döntés neki ajándékozni, a tikkasztó forróság, égető sugarak és a hatalmas teremtmény ellen folytatott harc közepette; Laryss Orowennë mégsem állhatta meg, hogy ne tegye meg mégis, egy kissé más módon. Hogy ne nézze őt, ne kísérje figyelemmel óvón minden mozdulatát, s hogy ne adja tudtára némán, szavak nélkül, mi is béleli ki puhára lelkét a védett burokban, melynek hajszálvékony fala feszült csupán köztük, s az odébb folytatódó csata között. A zavargással teli külvilág között. Hogy egyáltalán mi tarthatta fenn azt a burkot, azok után, ami e napon történt.
Az ibolyaszemű leány örült, hogy felhúzhatta nővérét, s örült, hogy megtartották őt lábai - noha nem kerülte el figyelmét a kézfogásban megérzett gyengeség, mely féltővé tette őt, s ezért hát nem tágított, egyengetni igyekezett Nie megkezdett, lassú útját maguk előtt, azzal, hogy némiképpen átvette a másik test cipelésének terhét. Az eltűntnek hitt kiképzőmester gyermeke menteni próbálta elvesztettnek hitt barátnéját, még akkor is, ha messze jártak még a veszély legnagyobb és legharagosabb forrásától, s talán éppen arrafelé tartaniuk nem kellett volna. Menteni próbálta őt, ám könnyen megeshetett, hogy elsősorban nem a póklénytől, mely el nem érhette volna őt - nem tőle, s nem a vele viaskodóktól, hanem mindattól melyet az emlékek s a kiejtett szavak rájuk mértek. A gondolatok, s érzések halmazától, mit védelmezőik a múltból hívtak életre, hogy holtukban - s egyesek esetében csupán félig abban - is taníthassák őket valamire. A dolgok bonyolult voltára. A váratlanra, mely a legvadabb képzeleteket is felülmúlva változtat meg mindent. Az elfogadásra és végtelen, feltétlen szeretetre. Arra, amit Laryss maga is adni kívánt a megviselt, égboltszemű leánynak.
Minden igyekezetét bevetette, hogy egyszerre váljék képessé a mellette - küzdve - gyalogoló mozdulatait, s az odébb dúló harc eseményeit nyomon követni. Megfájdult a szíve a leányért, már korábban is megértette, hogy rejtélyes ereje túlnőtt rajta, s elképzelni sem akarta, mégis mit érezhetett most. Nem akarta, mégis megtette, mert megtehette. Mert pontosan tudta a hídon átszivárgó érzés-foszlányok milyenségét, s azt is hogy mire - kire - emlékeztették őt. Hiszen az ifjú fehér sárkányt is láthatta volna maga előtt e percekben. Láthatta volna őt, ahogyan kétségbeesve igyekszik meggyőzni róla, hogy jelenléte veszélyes, és egy napon borzalmas dolgokat tehet vele, ráadásul még akarnia sem kell. Hivatkozott mindenre, mi eszébe jutott: hirtelen mozdulatokra, akár álmában, akár éberen; s szándékosakra is, amelyeknek kivitelezését elvétheti. Jóllehet, mágiáról szó sem kellett, essék ahhoz, hogy Valturaan rettegni kezdjen önmagától, mégis, a két helyzet félresöpörhetetlen hasonlóságokat mutatott egymással, s ezért hát a gyógyító leány értette Nie fájdalmát, amennyire ezt megtehette. Értette őt, s a lelke sajdult bele abba, amin valószínűleg e pillanatokban is keresztülment.
Támogatta őt, csendesen, s eközben a föld rengését hallgatta, a mélyből előbukkant szörnyeteg megannyi lába alatt, s hallgatta a sikolyait is, a kínlódását, mi meggátolta abban, hogy pontosan értse a folyó társalgásokat, és talán abban is, hogy beavatkozási vágyat érezhessen - mert nem látott már mást, csak egy szerencsétlen, szenvedő teremtményt, s nem is fog addig, míg úgy nem érzi, hogy útitársainak baja esik, amennyiben máshogy cselekszik. Nem látta még sehol a vörhenyes hajút, aki őrültek módjára lovagolta meg a lény hátát, oly fürgeséggel és egyensúllyal, mit a tündék között is megirigyelhettek volna; mégis féltette őt ismeretlenül, s azt remélte, támadásai célba érnek, a saját, s az állat érdekében is. A különös, zöld lángok kialudni látszottak, s ekkor az olassië-i elfnek hitt ál-alakos sárkány varázsnyilai vették át helyüket, melyek pontosabbak voltak, kisebbek, irányíthatóbbak, ám nem kevésbé hatásosak. Legalábbis így vélte a leány, ki végül a harmadik személyre is ráemelte tekintetét. A fehér hajkoronára szert tett Shuga-ra, aki nyilvánvalóan ereje tetemes részét emésztette el Nie erejének megfékezésével, elnyelésével, és azután az emlékvarázslat működésbe hozatalával. Laryss-nak pedig közelebb sem kellett volna mennie ahhoz, hogy tudja, a barnaköpenyes igencsak rossz állapotba került. Elméjébe ivódott, akár anélkül is, hogy akarattal figyelt volna rá, s úgy szilárdult veszéllyé, féltéssé őbenne, ahogyan a lépteik mélyedtek a perzselő, parányi homokszemek közé. S mivelhogy haladt, az egyik gond irányába, a másik gonddal maga mellett, egyelőre nem érezte meg saját vívódását arról, mit is kellene tennie valójában. Hogy igazán jó terv mellett döntött-e.
Azért sem figyelhetett fel rá, mert meghallotta az egykori grifflovas hangját, mely újabb töprengenivalót eredményezett a számára, ugyanis nem értette, miért kért tőle ilyet hirtelen. Nem értette, miért nem látta már helyesnek, biztonságosnak a másik azt, amiben az imént megegyeztek - azt, ami megnyugtatta volna Laryss lelkét, legalább egy egészen kissé. A karaván nem-harcoló tagjaival együtt hagyni, s ott, a társaságukban tudni az erőt gyűjtő Nie-t, amíg ő életet lehel a mágus verbuválta katonákba, akik azután segédkezhetnek végezni a szenvedő teremtménnyel. Ennek eredményeképpen a gyógyító is hamarabb láthat igazi munkájához, s a további sérülések is elkerülhetők. De úgy festett, a másik északi nem osztotta véleményét, sőt, egyenesen tehernek képzelte magát, egy akadálynak, amelyet jobb volna minél hamarabb hátrahagynia, hogy a valódi feladatával foglalkozhasson. S mintha csak a leány néma tiltakozása öltött volna testet körülöttük, Laryss tovább sugározta köréjük óvni akarását, s tovább noszogatta a másik tündét, hogy reá nehezedjen. Nem akarta ott hagyni őt, kiszolgáltatottan, a sorsára, még ha ez nem is volt igaz. Még akkor is, ha elválásuk röpke időnek tűnt volna csupán. Nem tudta elengedni, s egyúttal azt sem viselte volna el, ha bárki más maradandóan megsérült, s netán meg is halt volna. Hűvös súllyal a mellkasában gondolt az idegenek, ismeretlenek elvesztésére, kiket Melfyomer az ő gondjaira bízott a felkérésével; és akkor óvatosan, lassan fordult szembe Adan és Artanis leányával, hogy a két vállat ért, halovány ujjak nyomán fájdalom-csökkentő varázslat terjedhessen szét Nie testében. Ám Laryss ekkor még nem végzett. A lábaira koncentrált, a vastag bakancs által eltakart-elfedett ujjakra, s azokon keresztül parancsolta meg a homoknak, hogy hűljön ki alattuk. Váljék ülésre, fekvésre alkalmassá. Mintha sietett volna... így tehát akképp tűnhetett, hogy hallgatni fog a kimondott szavakra, s bármelyik pillanatban elindulhat - azonban hiába hangzott el a szívmelengető búcsúztatás, az Ibolyaszemű nem mozdult meg.
Nem ment el.
Nem tette, mert bár korábban úgy vélte, gyér és meglehetősen eredménytelen harctudására formáltak szükséget a távoli csapattársak, be kellett látnia, hogy tévedett. Tévedett, s ezt nem más értette meg vele, mint a saját feladata, az, ami miatt ma itt lehetett mindannyiukkal, Agare kietlen és gyilkos sivatagában. Amiért most a felettük terpeszkedő kékség apró másait kereshette, mielőtt válaszra nyitotta volna ajkait.
- Nem, Nie. Nem hagylak itt. - felelte halkan, s hagyta, hogy a másik elhelyezkedhessen, ha úgy tartotta megfelelőnek - Az a teremtmény már csak haldoklik. Tovább kínozzák őt, ha nem végeznek vele gyorsan, és ameddig ezt nem teszik meg, nem segíthetek sem Shuga-nak, sem másoknak, akik megsérültek. És azok, akik itt vannak, az ő felkéréséből jöttek. Rá kell hallgatniuk, nem rám. Meg kell ezt tanulniuk. - folytatta, noha ő maga nem telepedett le, inkább a távolt kémlelte, mintha várakozna valamire - Ha úgy látom, veszélybe kerülnek, megyek. De ahogyan a dolgok alakulnak, talán a halálba vittem volna mindannyiukat, ha a lényre uszítom őket. - indokolta meg döntését, azután pedig, újfent átadván magát a másik leány utolsó szavainak, meghatódottságának utat engedve felelt azokra is - hiszen nem bírta volna ki, hogy ne tegye.
Szíve csordultig telt a megannyi jelentéssel, melyet az elméjében visszhangzó mondatok hordoztak, s az ibolya lélektükrök hamarost elhomályosultak. S noha tulajdonosuk fáradhatatlanul küzdött, hogy mihamarabb újra láthasson a többiek érdekében, elhallgatása után még jó néhány pillanatba beletelt, míg győzelmet arathatott, s megparancsolhatta lelkének, hogy boldogságát mélyebbre rejtse egy kissé, s legnagyobb részét máskorra tartogassa. Későbbre. De még ezen a napon.
- Én is köszönöm, hogy itt vagy, és hiszel bennem. És magadban is.
Nie
Hozzászólások száma : 963 Munkahely : Könyvtárossegéd
*Nem csak a mágikus, smaragdszínű, mindent elemésztő tüzek okozták a vesztét. Nem Jeremy Talbot páratlan vakmerősége és kardjának ereje volt végzetes számára egyedül. Nem évszázados tapasztalatai vezették tévútra és okozták halálát. Talán a Sorsok Úrnője fordította el róla figyelő és óvó tekintetét egyetlen pillanatra, vagy a csillagok és bolygók furcsa együttállása döntött sorsáról. De ahogyan az erejét vesztett varázslat fényei lassan elhalnak az alaktalanná váló testen, úgy múlik el az élet a szörnyetegből is, megmentve Shugát és a többieket is az újabb sebektől és ártalmaktól. S ha az ereje végét járó mágus még ebben az állapotában is a bevételért aggódott, amelyet már az expedició eredményeként könyvelhetne el, némileg igazolva a hosszasan szőtt, nagyszabású terveit a Mágustanács felé, hát megnyugodhatott. Mert Ashanis/Alamaise varázslata nem tett nagy kárt az annyira féltett, hatalmas és szörnyűséges fejben, s így csak a Jeremy fegyvere által okozott sérülés az, amit veszteségként könyvelhet el. S némi veszteséget a felborult szekerekben rejtőző holmik eltűnése, sérülése is okozott, mert persze sem a járművek, sem az állatok nem úszták meg a majdnem végzetesre forduló kalandot sértetlenül. Leszakadt ponyvák, szétszóródott csomagok hevernek mindenfelé, s az egyik szekér kissé ügyetlen hajtója az elszabadult lovait keresi, kik a Sivatag Szellemének látványától, s a megjelenését követő zűrzavar hangjaitól megriadva száguldottak el a homokdűnék között valamerre. S ha eképpen felmérnénk azokat a „károkat” is, amelyek az emberekben estek, hát Shugával kellene kezdenünk, aki minden tekintetben a legtöbb áldozatot hozta a csapat megmentéséért, s aki most kínzó köhögéssel küzdve próbál lélegzethez jutni. Ha képes lenne rá, hogy kövesse az események alakulását, elégedetten szemlélhetné, hogy sebtében adott utasításai végül célt értek, s a csapat nagy része most a kiszenvedett szörnyeteg körül áll, fegyverekkel a kezében. Néhányan persze már azokon próbálnak segíteni, kik a felfordulásban zuhantak le a kocsikról, vagy a hátasokról a homokba, vagy az alatta rejtőző kövekre, s most törött karokkal vagy lábakkal, zúzódásokkal borítva hevernek szerteszét. Mások pedig már a holmik gyűjtésébe fogtak, attól tartva, hogy az élelmet, s hordókban ledugaszolva elzárt innivalót homokkal borítja be a hirtelen feltámadó szél. Nekik segíthet a másik két „hős”, a félelf tolvaj és a Rejtőzködő is, hiszen az, ki ellen eddig küzdöttek vállvetve, A LÉNY már nem okozhat bajt senkinek.
S a szél talán enyhülést hozhat a két lány, Lar és Nie számára is, kik még mindig nem értek el a karavánhoz. Mert Nie ereje lassan, de biztosan visszatér, s ez remélhetően Lar aggodalmát is mérsékli majd, ami nem engedte, hogy Adan és Artanis leányát magára hagyja. Hiszen Valturaan kedvese vonakodott otthagyni fogadott nővérét. De most döntenie kell, mert láthatja, a barnaköpenyes és mások is a segítségére szorulnak.
S a segítséggel igyekeznie kell, mert a sivatagi szél nem mindig jelent jót. Nem csak a kínzó hőséget oldhatja, hanem mást is jelenthet…
***
//Nie//
- Én is köszönöm, hogy itt vagy, és hiszel bennem. És magadban is.
*S a szavak jelölik ki az irányt, hogy merre kanyarodjanak NIe gondolatai, s merre a szavak, miket a másiknak szán, a fiatalabbnak. Annak, ki most segíthet a többieknek, amit ő nem tehet meg.*
- Lar hiszek benned és ezért kérlek még egyszer, hogy menj! Itt nem tehetsz semmit, rajtam nem kell segítened, ezt megtetted már. Áldozatotok, amit te és Shuga hoztatok, nem lesz hiábavaló. Ugye te is tudod? Nem lesz semmi bajom, de nekik most rád van szükségük. A te képességeidre. Kérlek, igyekezz, mert Shuga talán ostobább cselekedetet soha életében nem követhetett el, mint azt, amit az imént tett és attól tartok, még ő maga sem mérte fel, mit tett önmagával, csak hogy mentsen. Ha elveszítjük, sosem bocsátom meg magamnak… És neked sem… - teszi hozzá félig komolyan. – Menj és segíts neki! És a többieknek is. Rendben leszek, csak egy kis idő kell – s miközben beszél, próbál meggyőző lenni, próbálja titkolni keze, s térdei remegését. – Kérlek, igyekezz! Nem kell féltened! Megyek én is, amint tudok… Tedd meg, kérlek!
*S Nie reméli, meggyőzheti a gyógyítót, hogy mennie kell. Mert valóban bízik benne. Bízik abban, hogy Laryss látja, hogy mit kell tennie. Hogy az évek, amelyeket anyja mellett töltött, nem voltak hiábavalók. Hogy megérti, érte itt és most nem tehet már semmit, de azokért, kik megóvták társaikat, még sokat. S ha Val kedvese végre elindul, hát a lány megnyugodva sóhajt fel. S a sóhajjal együtt gondolatok is ébrednek benne. S a képek, amelyek megjelennek előtte, már nem apja „hagyatékából” származnak, csupán emlékek.*
~- De Adan… Azt mondta, nem érzi a falakat…- a suttogás halk és apja szobájából hallatszik. - Nem érezte a mágikus korlátot, amit köré vontál? De az hogy lehet? – Adan hangja is suttogó. – Hogy léphet túl rajtuk? Ezt nem értem, Artanis… - Én sem… Először azt hittem, nincs egy cseppnyi képessége sem… Olyan suta és ügyetlen, de hiszen tudod… Azt hittem ez az oka… De mi van, ha éppen ellenkezőleg? Ha megijeszti az, amihez nyúlhat és inkább nem teszi? ~
~ A szobájában ül, az ágyon, s apja meleg tekintettel próbálja vigasztalni: - Nie, drágaságom, tudom, hogy nem volt szándékos… Nosmaeth lába rendbejön és örül a virágnak is, amit vittél… Édesanyád is csak azért volt mérges, mert a házban játszottál azokkal a jégkristályokkal… Semmi baj sincs, ne pityeregj emiatt, jó? ~
*S Nie már tudja, számos ilyen eset volt. De aztán egyre kevesebb, mert így volt a jobb. Jobb volt nem tenni, mint rosszul tenni. De már érti, anyja miért nem erőltette… Mert ő talán nem lett volna ilyen erős, mint Shuga. S talán nem menthetett volna meg tőle mindenkit… De erről majd beszélnie kell a mágussal, ahogy sok minden másról is… De ahhoz túl kell élnie ez a kalandot annak a bosszantó alaknak… Ahogy mindenki másnak is…*
Akármit is varázsolt Ashanis a szörnyre, az legalább nem veszélyeztetett közvetlenül engem a fejénél, de nem is akarok tovább időzni, mert nem tudom, hogy Shuga nem akar-e egy villámot lőni a seggembe a nagy szám miatt. A szörnynek meg egyébként is vége, érzem a rángásaiból, ahogy az ereje elhagyja és a fájdalom legyűri. Ideje elhagynom a helyemet és távolról szemlélni a haláltusáját, mielőtt magával ránt engem is. Jó messzire ugrom hát, elrúgva magam a testtől és gurulással tompítom az esésem, aztán pattanok is fel, hogy körbenézve számba vegyem a veszteségeinket. Vajon itt a vége az expedíciónknak? Látom a felborult szekereket, a bóklászó lovakat, melyeket pár ember próbál nyugtatni, a szétszóródott holmikat, az itt-ott nyögdécselő sérülteket, de hála az isteneknek holtakat nem látok és a két lány is közeledik a táborhoz, így ezek szerint ők sem szaladtak világgá. Shugára szegeződik utoljára a pillantásom, aki nem fest túl jól és ez őszintén meglep. Eddig még a haja szálát sem igen láttam meggörbülni….. - Hééé! Shuga! Nem vagy formában, elég megviseltnek látszol, de ugye nincs harag a szörnyella miatt, a másik szeme még megmaradt. – állok meg a szekerünk mellett, ami oldalra dőlve hevert, mert ha a mágus berág, legyen fedezékem.
* Az irtóztató fenevad végre holtan terül el a sivatag homokjában, én pedig dühösen pillantottam körbe: a karaván szanaszét szóródott, mind a lovak, mind az emberek és a csomagok egy része. Szemöldökeimet összeráncolva egy szó vagy parancs nélkül elindultam, hogy összeszedjem őket. Megidéztem Ólmost, és a messzire kóborolt lovak szagát követve visszahoztam az ijedt jószágokat. A mágikus lónak nem esett nehezére messzire nyargalni a homokon, vágtában hamar sikerült összeterelni a lovakat. Így nem volt időm foglalkozni a fehér elfekkel vagy a mágussal, bár néhány pillantásból tudtam, hogy nem esett bajuk. A vágta még jót is tett a dühömnek, kicsit kiszellőzött a fejem közben.
Amikor pedig ezzel végeztem, Ólmost eltettem, s a csomagok és a szekerek körül segítettem, hiszen ott is keletkezett némi kár, ráadásul a szekereket is meg kellett vizsgálni, nem-e lett bajuk borulás közben. Az emberekről nem is beszélve. *
Tárgy: Re: Elsga - a romváros 2022-03-02, 12:51 am
//Kincskeresés avagy a pokoljárás//
A csata véget ér, én végre lélegzethez jutok. A tábor felbojdul, én meg szertnék meghalni. A kimerülés kerülget, de nem adhatom meg magam eme gyengeségnek, főleg amikor egy pimasz hang is cseszegetni kezd. Sárkány hölgy Ashanis, már ha ez a neve megéri a bizalmat. Kérés és parancs nélkül teszi a leghasznosabbat, fájdalom de növekszik a számára kiutalandó ceh összege. Felpofozom magam, és utasításokat kezdek osztogatni. - Aki ellógta a harcot mozgassa meg a seggét és a felborult szekérről mentse ami menthető, a többiek készítsék elő a sátrakat, és a lovak védelmére a helyet. Jeremy édes egy komám, jó hogy emlékeztetsz magadra. Sétálok felé, megmozgatva a fájó elgémberedett és minden valószínűség szerint fájó karomat. Benézek a szekérbe ami mellett döntött úgy cseszegetésembe kezd. Az első szekéren hála a jónak semmi törékeny nincs és a ládák még egyben vannak. A kocsi tengelyeit és kerekeit is leelenörzöm, Jeremyt perpill ignorálom, noha verés céljából közelítettem meg. Vérmágiát használva rögzítem a ládákat az eredeti helyükre, ez elég látványos hangal jár. De Jeremyt gyanítom a számból és az orrombol folyó vér füstéválása köti le. Nem lehet kicsi a döbbenete, hisz ez a vérelfek egyik fájdalmas varázslata a kimerülés ellen. És jelenleg rajta kívűl errefelé nincs vérelf, még ha csak félig az. A haragomat a vigyorgo arca felhorgasztja, és nem épp stílusosan de a szekeret felrántom a fekvő helyzetéből, pár pilanatig megtartva. Eltöprengek hogy Jeremyhez vágjam e, hisz bosszantó a kölök. De mázlista is mert sajnos az én jövőm rajta múlik, így leteszem a szekeret és hátat fordítok neki. Letörlöm az új vérpatakot a számról, és a többi szekér után nézek. - Ne hidd hogy meguszod a cikizésem, de most fáradt vagyok agyoncsapni téged. Amíg tudok inkább a kármentéssel foglalkozom. Kitekerni a nyakad ráérek Elsga után is. Az legalább jövedelmező lesz. Rogyok meg kicsit, hisz gyakorlatilag ismét megerőltettem magam. A szervezetem gyanítom sikít a kimerűltségtől. Így a többi szekeret már az Ashanis álltal vissza hozott hátasokkal huzzuk talpra. A két lányt kikerülöm, egyikőjükhöz sincs most kedvem, se erőm.
Egyetlen cseppnyi jelentőséget sem tulajdonított a szellőnek is aligha nevezhető fuvallatnak, amely lágyan belekarolt a frizurájából kiszabadult, holdszínű szálakba, s táncra késztette őket a Nap által felperzselt parketten - a kietlen homoktenger száraz és nehéz légoszlopain, amelyeknek csekélyke megváltozását Laryss Orowennë talán még csak nem is érzékelte a szemük előtt kibontakozó, igencsak veszélyessé váló felfordulás zajai közepette. És nem csak maga az aggodalomkeltő esemény foglalta el a gyógyító elméjét könyörtelen hódítók módjára, nem csupán a helyzet maga késztette félelemre, hanem az abból következő első kérdés is, amelyre még mindig nem lelte meg a tökéletes választ: Mit tehetne most? Mit tehetne ő egyáltalán? Mit tehetett volna, ha a karaván nem az övé volt, s ha nem lehetett biztos abban, hogy egyáltalán bármiféle hatást is gyakorolhatott a szétszéledt emberekre és elfekre? Mivel okozhatta volna a legkevesebb kárt a szekerek, s az élők szempontjából?
Nem arról volt szó tehát, hogy az ibolyaszemű leány tétlenül álldogált volna a kellemessé hűtött homokszemeken, s kibúvónak használta volna testvére állapotát. Korántsem arról, hogy tétlen is szeretett volna maradni, s hogy egyáltalán maradni szeretett volna, amikor jól látta, s jól értette, mekkora veszélybe sodorta magát Shuga, s mekkora veszély leselkedett a felfogadott bajtársakra, még a hatalmas, soklábú lény haláltusája közben is. Tenni akart, cselekedni, ráadásul gyorsan: segíteni a sérülteken, összeterelni a rémült lovakat, megszabadítani a hatalmas teremtményt - az életet szerető és tisztelő leány számára már igencsak hosszúra nyúlt - szenvedéseitől, és nem utolsó sorban, megóvni mindenkit. Hogyan is viszonyulhatott volna békével tehát a nem sokra tőlük lezajló káoszhoz? Hogyan választhatta volna a puszta szemlélődést, ha egyszer éppen az ellenkezője nyomasztotta őt, s aggatott váratlan terheket vállára? A Bukott Fehér Város gyermeke úgy érezte, ő maga is szívesen használná kardját, hogy a megsebzett szörnyeteget a túlvilágra segítse - de vajon mire ment volna e döntésével? Mit ért volna el vele, ha hanyatt-homlok rohanni kezd, s egyszerű, ám annál hatékonyabb tervével egyszerre csillapítja az állat fájdalmát, s távolítja el a veszély közeléből a borzalmasan festő barnaköpenyest? Valóban sikerre vezetett volna e művelet? Avagy talán éppen e próbálkozással bőszítette volna fel a sivatag lakóját, s ítélte volna halálra a hátán lovagoló félelfet, Melfyomer-rel és az álcázott sárkánnyal egyetemben?
Abban sem volt biztos többé, hogy a mágus által felfogadott karaván tagjai közé kellett volna sietnie, hogy együttműködésre késztesse őket, s nem csupán amiatt, hogy úgy festett, még a vezetőjükre sem hallgattak - az is merőben nyugtalanította a leányt, hogyan ítélték volna meg az ismeretlen harcosok a szó szerint égből pottyant gyógyítójuk újabb hirtelen felbukkanását, és azt, amire rávenni igyekezett volna őket. Senki sem szolgálhatott volna válaszokkal számára, ezért hát a lehető legkockázatosabb, mégis talán mindenki szempontjából legbiztonságosabb lehetőség mellett foglalt állást, amelyet fogadott nővére felé is tolmácsolt az imént. S azért tette ezt, hogy megerősítésre tehessen szert általa - legalább arra, ha önálló döntésre képtelenné tette a rendkívül rémületes és kockázatos helyzet. Azonban ha még nem volt eléggé bonyolult és nehézkes, mi gondolatai közt és mellkasában terjengett, hallgatásának egy további okát is sikerült feltárnia a következő pillanatokban. Mert hallgatott az északi leány, hiszen képtelen lett volna jobban és szebben szavakba foglalni érzéseit, melyek társasága viszontlátása által keltek életre, mindazzal a reménnyel és erővel egyetemben, amit szövetségük és bizalmuk megújulása ajándékozott számára. De hiába pazarolta volna idejüket azzal, hogy újabb mondatokat alkot, s nem is tette, csendes maradt, hiszen tudta, hogy a másik megértette, megérti majd őt - hogy néha a kevesebb valójában több, s az érzések térnyerésének fontossága e percben mindennél előbbrevalónak számított. Laryss ugyanis, aggodalmai közepette aligha adhatott volna hangot megfelelően mindannak, mit szívében raktározott, s ezért maradt hát néma. Ezért szólalhatott meg az égboltszemű Nie a kettejük közt hirtelen beállott csendben, s ezért folytathatta ezidáig sikertelen meggyőzését is, mellyel mielőbbi távozásra akarta bírni régen látott szövetségesét.
És a leány megértette őt.
Tudta, hasonlóképpen cselekedett volna fordított esetben, ha ő jutott volna bajba, s neki kellett volna várnia, pihennie, míg erőre kap. Tudta azt is, hogy pontosan ugyanarra sarkallta volna Artanis és Adan gyermekét, ugyanazt kérte volna tőle: hogy ne maradjon vele feleslegesen, és segítsen azoknak, akiknek valóban szükségük lehet rá. Hogy ne fossza meg bajtársait erejétől, tehetségétől, csupán azért, mert mellette kívánt maradni. Mégsem fogadta kellőképpen az újabb kísérletet... Úgy érezte, ha megadja magát, azzal elfordul a másik leánytól, újra egyedül hagyja őt, újra elárulja, akárcsak azon a napon. Úgy érezte, ha elszakítja róla tekintetét, és megpróbálja meggyógyítani a barnaköpenyest, Nie alakja, s vele együtt az egymásra találásuk friss és képlékeny emléke is köddé válik majd, megszűnik létezni számára, elmúlik, akárcsak egy álom ébredés után. Úgy érezte, választania kell, kit veszítsen el, s már a gondolat maga hatalmas csomót idézett a leány torkába, ahogyan a neki szánt szavakon töprengett. Hiába rejtegette a másik, Laryss látta küzdelmét, látta kimerültségét, s látta azt is, mit kellett átélniük - neki és Shuga Melfyomer-nek. Aggódott érte, aggódott mindkettejükért, azonban az egykori ispotályvezető leányát régebben ismerte az ifjú sárkánynál, akinek hasonló helyzetben várható viselkedésére az imént elhangzott kérlelés emlékeztette. Hasonlóságaik listája azonban ezzel véget is ért, hiszen a gyógyító tudta, hogy vele ellentétben Nie nem fog semmiféle ostobaságot művelni, míg hátrahagyják, nem fog semmi meggondolatlant a fejébe venni, ha már egyszer megérezte saját határait, s eldöntötte, hogy önnön és társai biztonsága érdekében nem volna szabad bármivel is próbálkoznia. Azt is tudta hát a mesterét vesztett tanítvány, hogy, ha örülnie nem is, de inkább megkönnyebbülnie kellett volna, semmint rettegnie, elvégre nővére valóban nem erősködött, nem kezdett el vitatkozni vele arról, hogy mindenképpen vele kíván tartani, veszélybe sodorván ezzel önmagát, és az Ibolyaszemű bármely tervét, melyet kivitelezni akart.
Halkan sóhajtott hát. Nem Valturaan számára hűtötte le a homokot, s nem Shuga számára, hogy bármitől is tartania kellett volna, amennyiben elsétálna onnan. Nem történhet semmi, míg távol lesz - ezt értette meg végre. Azt, hogy minden, az egykori grifflovashoz kapcsolódó félelme alaptalannak bizonyult, s az idejét, erejét rabolta azoktól, akiknek szükségük lett volna rá. Megadóan, noha egyetértéssel bólintott, s tudta, semmit sem kell felelnie, semmit sem kell mondania, hiszen testvére anélkül is értette őt; mégsem állhatta meg, hogy ne szóljon hozzá még egyszer utoljára, mielőtt távozik. Hogy ne ragadja meg az utolsó pillanatot, s ne öntsön annak elteltével is erőt a másikba.
- Megyek, igyekszem, ne félj. - válaszolta hát, jóllehet, fel kellett emelnie a hangját ahhoz, hogy érthető maradhasson, ugyanis bár a teremtmény sivalkodása, haláltusájának végeztével elhalt, a robaj, amellyel összerogyott, megnehezítette a társalgást, sőt, még az ingatag talajt is megremegtette a talpuk alatt - Te pedig pihenj. - folytatta azután, újra halkabban, s jelentőségteljesen, szeretettel mélyesztette ibolyaszín tekintetét az égkékbe - Várlak, Nie.
Azzal sarkon fordult, s szapora léptekkel indult meg a szétzilált karaván, és a lény teteme felé. Útjának idejét azzal töltötte, hogy szemügyre vegye a körülöttük elterülő terep változásait, hogy közeledésével már a karavánt alkotó személyek állapotának felmérésével törődhessen. Éppen úgy kutatott további veszélyforrások után a távolban, mint ahogyan, a borzalmas látvány kelleténél több pillanatig tartó vizsgálatát elkerülvén, arról igyekezett megbizonyosodni, hogy a felszín alatt lakó teremtmény valóban megtért-e Dremer-hez - s mivel ez utóbbira rögvest biztosítékkal szolgáltatott a tagok mozdulatlansága, a leány végül futásra válthatott át. Gyorsaságának szükségességét a távolban felkavart porfellegek támasztották alá, amelyek cseppet sem jelentettek jót, még egy olyan illető szemében sem, aki sohasem kelt még át sivatagon. Hát rohant az északi tünde, egyenesen a megfakult üstökű démonmágus felé, mialatt konstatálta, hogy a vakmerő félelfnek talán sikerült sértetlenül lekászálódnia az állatról, és a magát olassië-inek álcázó égi ragadozó is meglelte újabb feladatát az elszabadult hátasok megkerítésében. Laryss úgy hitte, nem ért rá azon töprengeni, vajon mire készült a vörös hajú idegen, s hogy vajon származásából kifolyólag avagy kimerülése okán kellett-e mágikus támogatás számára a szekerek felállításához - mert azt gondolta, arra készült. Sohasem látott még olyat sem, hogy valaki látszólag a semmiből teremtsen maga alá lovat, mégsem engedhetett utat meglepettségének - nem, hiszen a Tanács tagja által felfogadott útitársak szerteszét hevertek a korábbi döngések és lökések jóvoltából, ráadásul úgy festett, egyesek szabadságukat is elvesztették a törmelékek és súlyos tárgyak alá szorulva.
Hazudott volna önmagának, ha azt állítja, nem rettent meg a látványtól, s nem szorult össze a szíve a gondolattól, hogy talán halottak is fekhettek közöttük. Hazudott volna, ha azt hajtogatja elméjében: nem kívánt segítségükre sietni a másik két harcos mellé. Mégis megálljt kellett parancsolnia minden arra irányuló vágyának és törekvésének, hiszen egyedül ő hathatott Shuga-ra, s egyedül ő láthatta el, bármiféle sérüléseket is okozott magának. Hát egyenesen hozzá rohant legelőbb, s minden egyes lépésével jobban féltette őt, ahogyan a mágus rosszat sejtető vonásai mindinkább kibontakoztak előtte. Erőt kellett vennie magán, hogy ne szóljon rá messziről mindenki előtt, amint felfogta, mit merészelt tenni, és bár egyelőre igazán keveset értett az első szekér helyreállításában szerepet játszó varázslatokból, valamint az indulatos szavakból, amelyek egy Jeremy nevezetű illetőnek - valószínűleg a félelfnek - szóltak; Laryss képes volt félretenni kérdéseit, s miután némi figyelmet fordított az ifjú szörnylovas állapotának távoli, kizárólag szemmel történő felmérésére, tovább sietett, hogy még azelőtt elérhesse a mágust, mielőtt amaz a - szintén sérülések után kutató pillantás által végigmért - tünde-sárkányt is faképnél hagyhatta volna.
- Megtiltom, hogy tovább folytasd a munkát, Shuga! - közölte vele, cseppet sem mérlegelve többé azt, vajon hogyan hangozhatott, s miféle gondolatokat ébreszthetett a mágussal kapcsolatban a körülöttük tartózkodókban - Kérlek, gyere ide, azonnali ellátásra szorulsz.
Nem késlekedhetett, azt egyre tisztábban látta, s azt is érezte, ahogyan félelmei mindinkább erősödnek, növekednek bensőjében. Azok az érzések, amelyek lendülettel látták el Nie szavai nyomán, most azonban küzdelmet okoztak számára, koncentrálást igényeltek tőle, hogy elnyomva maradhassanak, hogy senki ne lássa a leányon, mennyire aggódott a démonvarázsló életéért. Hogy mennyire tartott már csak attól is, Shuga megtagadhatja a kérését, és akkor további szavakra, további önmegtartóztatásra lesz szüksége, hogy csapata előtt megőrizze az expedíció vezérének tekintélyét, ugyanakkor arra is rábírja, hogy saját életét menteni engedje. S ha a másik fehér elf végtagjai a kimerültségtől remegtek, akkor hát Laryss Orowennë teste a félelemtől.
Nie
Hozzászólások száma : 963 Munkahely : Könyvtárossegéd
*A feltámadó szél újra és újra, egyre nagyobb erőre kap a dűnék között és szórja tele homokszemekkel az egyre összeszedettebben tevékenykedők szemét, arcát, kúszik be a ruhák redőibe, köpenyek ráncaiba. De a kocsik már állnak, s az egyikről, amely „végzetes” sérüléseket szenvedett a zűrzavarban, már holmikat is lepakolták és szétosztották a többi szekérre. Minden más használható dolog is lekerült róla, így a ponyvák és szíjak is, amelyek most összecsomagolva hevernek egy-egy zsák mélyén.
Alamaise/Ashanis is szó nélkül teszi a dolgát, ezzel vívva ki Shuga elismerését, aki talán azon is elgondolkodhat, miközben megpróbál úrrá lenni gyengeségén, hogy amíg lábadozik, talán nem lenne haszontalan dolog a Két-alakban-rejtőzködőt megbízni az irányítással, de legalább is az ellenőrzéssel. Abban talán nem lehet biztos, hogy a sárkány vajon elvállalná-e, ahogyan az is kétséges, hogy Jeremy Talbot megmenekülhet-e a mágus haragjától. Persze addig, amíg a mágus helyre nem jön, elodázhatja a büntetést, s talán elég ideje lesz arra is, hogy meggyőzze a barnaköpenyest arról, hogy lépjen túl a sérelmein, s ahogyan eddig is, az expedíció hasznát tartsa szem előtt.
Az pedig, hogy mennyi ideje lesz erre, nagyban függ Valturaan kedvesétől, Laryss-tól, akinek már most, a sivatagi kaland kezdetén latba kell vetnie gyógyító képességeit. S ezekre a képességekre legfőképpen Shuga szorul most rá, aki nem habozott, hogy védje saját, legfőképpen gazdasági szemléletű érdekeit, de még inkább bajba került társait. S mert e nemes cselekedet nem csak mágikus képességeit, de fizikai erejét is jócskán, majdnem végzetesen próbára tette, így mindenképpen jobban teszi, hogy ha hallgat a meglepő határozottsággal utasításokat adó elf gyógyítóra és aláveti magát a „kezeléseknek”.
A társaság másik fehérelf tagjának is ezt kellene tennie. Hiszen Nie is csak akkor válhat leghamarabb „használhatóvá” a csapat számára, ha kipiheni nem túl okos tette következményeit, ahogyan fogadott húgának ezt meg is ígérte. Hát nyilván ő is a kocsik felé sétál, ha végre lábra áll. Talán a szomjóság hajtja, de az is lehet, hogy valóban pihenni szeretne a kissé nomád körülmények között.
A pihenés pedig most mindenkire ráférne, és erre igyekszik őket rábírni a változó sivatagi időjárás is. Mert ahogyan egyre erősebb lesz a szél, úgy válik egyértelművé, hogy egy ideig nem indulhatnak tovább. A kocsik közé felkerülnek a ponyvák, s alájuk húzódhatnak be viszonylagos biztonságba az állatok, míg a vihar elültét várják. Az emberek meg a kocsikon kereshetnek menedéket, ha eljön az idő, esélyt kapva pihenésre, étkezésre, gyógyulásra. Előkerülhetnek az elcsomagolt ételek, a lezárt palackok, a kötszerek és kencék. S talán a kérdések is előkerülnek majd, amik sokakat foglalkoztatnak. Hogy hová is mennek… Hogy miért is indultak útnak… És ha a mágus állapota javul, talán válaszok is születnek.
***
//Nie//
*Csak a szelet hallja és látja. Látja a felkavarodó port, amely semmi jót nem jelez és ezért ő is közelebb igyekszik a többiekhez. Hát elindul lassan, miközben úgy érzi, a lábai és a szerteszét folyó homok küzdenek egymással, hogy talpon maradhasson. De az újabb lépések egyre biztosabbá válnak, erőt hoznak, egyre többet, s ő egyre gyorsabban lépked a szekerek felé, miközben látja a lassan szabályos alakzatot alkotó tábort, a megkerült, s most már nyugodtan álldogáló állatokat, s az egymást támogató embereket. De aztán a felkavarodó homokszemek őt is elérik, s meg kell állnia, hogy köpenye ujjával tisztítsa meg a szemét a bántó portól. Aztán inkább a csuklyát is a fejére húzza és annak védelmében tekint körbe újból. Hát így látja meg Lar-t is, amint Shugával beszél és reméli, Val kedvese meggyőzi majd a mágust arról, hogy most magára figyeljen. És látja Jerry-t is az egyik szekér mellett, úgy tűnik, sértetlenül. S bár az ifjú félelfhez való viszonya zavarba ejtően kusza, most kétségtelenül örül annak, hogy épségben találja a bosszantó alakot.
S ha Shuga hajlandó szót fogadni Lar-nak, ha a lány úgy látja, anyja tanítványa nem hagyja, hogy Shuga tovább rontson saját helyzetén, hát Nie Jeremy felé indul, csak hogy megbizonyosodjon jóllétéről és figyelmeztesse őt a közeledő veszélyre. Az ismeretlen lányt is keresné, azt, akivel múlt éjjel váltott néhány szót, de őt most nem látja. Az idegen és mégis ismerős alak talán az állatoknál segít, vagy a csomagokat rendezi. Nie nem tudja miért, de szeretné őt is biztonságban tudni, így jobb, ha róla is kérdez a tolvajtól. Vagy még jobb, ha ő maga keresi meg. De most a félelf tarthat számot figyelmére, s bár a lány nem felejti az otromba neveket, amivel a félelf illetni szokta, ő most nem áll bosszút ezért.*
- Rendben vagy, Jeremy Talbot? – áll meg előtte és néz végig rajta. - És az a furcsa lány is? Jobb, ha szólunk neki is és a többieknek is, hogy már ne nagyon induljanak semerre. Hamarosan ideér a vihar…
Tudom, hogy nem jó dolog, ha magára haragítja valaki a démoni mágust, de sosem bírtam a nyelvemmel, most meg egyébként is tele voltam életkedvvel és boldogsággal, hogy életben maradtam az esélyeim ellenére is. Miért nem halmozzam az élvezeteket, ritkán van esélyem beszólni Shugának, anélkül, hogy retorzióra számíthatnék tőle. Minden esetre azért kicsit összeszorul a gyomrom és megfakul a vigyorom, amikor felém sétál, különösen azért, mert úgy néz ki, mint aki mindjárt ott helyben elvérzik, aztán meg fajtám, vagyis annak elf része mágiájával erejét fitogtatja, mind a szekérben lévő holmik összerakásával, mind a szekér felállításával, ami azt jelzi felém, hogy azért még van annyi ereje, hogy kitekerje a nyakamat. Igaz, biztos vagyok benne, hogy nem fogja……….vagy majdnem biztos……. Kissé hátrébb lépek azért, nem mintha ez egy varázslónak sokat számítana, aztán ahogy elfordul és nem történik velem semmi, visszatér a vigyor. - Ha megkapod amit akarsz, mindent meg fogsz bocsátani a te ..tolvajodnak. – szólok utána, persze nem kiabálom világgá, legfeljebb Nienna hallhatja meg, akit nem is vettem észre, hogy visszatért és nem olyan messze épp felém közelít. A tábor kezd magához térni és mindenki menti, ami menthető, a mellettem lévő szekér pedig Shuga jóvoltából már rendben van, így kétségtelen, hogy a Jéghercegnő engem vett célba. Meglepődök, hogy pont én vagyok az első, akitől ezt megkérdezi, de látom, hogy a másik lány….a gyógyító, már Shugával bajlódik. Szívesen válaszolnék könnyedén, hogy holmi zúzódások és apró vágások miatt panaszkodjak, de ………..kétségtelen, hogy nem most van itt az ideje a további tréfálkozásnak, hiszen vannak, akik súlyosan megsérültek. Ezért aztán már halványabb mosollyal, de megvonom a vállam és az egyik gyorsan kifeszített sátor ponyvája alá hordott sebesültek felé intek az állammal. - Ők rosszabbul vannak, én megleszek és szerintem Ashini-nek sincs baja, ő okosabb volt és távolabb maradt a dögtől, igaz, jó nagy kárt tett benne .A vihar pedig….. – belefordítottam az egyre erősebb szélbe az arcom és beleszippantottam a már most homokszemcsékkel teli levegőbe, - tényleg hamar itt lesz, jobb lesz, ha hasznossá teszem magam a lovakkal és a szekerekkel, hogy készen álljunk átvészelni. De……..te…..jól vagy? Olyan fehér vagy, mint a fal, jobban tennéd, ha magad is lepihennél. – dünnyögöm, mert ritkán próbálok valakihez kedves lenni, legalábbis őszintén, valamiért azonban a két lány ezt váltja ki belőlem…….
Tárgy: Re: Elsga - a romváros 2022-03-23, 11:25 pm
// Kincskeresés vagy a pokoljárás //
* A tábornak lassacskán sikerült összerendeződnie. Nem csak én, hanem a kísérők is tették a dolgukat. Mind sivatagot megjárt - vagy legalábbis a közelében élő - kétlábúak voltak, ha meg is voltak rémülve, azért igyekeztek magukban leküzdeni ezt és találtak maguknak feladatot. Közben nekem is feltűnt a horizontot eltakaró homokvihar közeledte, amely mintha szemfödőt igyekezett volna nyújtani a kimúlt szörnynek. Talán gyászolta is gyermekét ez a kietlen sivatag.
Az embereknek volt hová bújni, de a lovaknak nem nagyon. Bár biztosan ők is láttak már ilyen vihart, azért jobbnak láttam, ha fejük köré egyszerű védőburkot idézek a vihar végéig. Elvégre a homok könnyen kikezdené sérülékeny szemüket. Arcomon is szűkebbre húztam a kendőt, már a szemem is alig látszódott ki alóla. Hamar megvizsgáltam a hátasokat, hogy van-e rajtuk sérülés, de az ijedelmet és egy-két horzsolást leszámítva megúszták a kalandot. Ám ahogy elnéztem őket, nem szívesen időztek a döglött póklény közelében. Feltűnt persze az is, hogy a mágus igencsak halálán van, de időközben mellé szegődött a segítség. S a másik fehér elf is visszatámolygott a táborhoz, aztán Jeremyvel kezdett társalogni - ki tudja miről? Ezeket a pillanatokat viszonylag távolról szemléltem, a lovak takarásában.
Csak eztán sétáltam közelebb. A kétlábúak egy része már fent volt a szekéren, én magam pedig bepillantottam egyenként az elponyvázott platókra amolyan ellenőrzésképp. Az egyiken megpillantottam egy férfit, aki üveges szemekkel tekintett maga elé. Bár a többieknek sem volt túl derűs ábrázata. Örültek, hogy ezt most túlélték, de féltek attól, ami rájuk várhat. Nem tudtam, meddig tartanak majd ki, hogy mikor hangzik el valamelytől, hogy idáig s ne tovább, ám úgy tűnt, még senki sem állt a feladás élére. Talán ennyire jól fizet nekik ez a mágus? *
- Szedjétek össze magatokat - böktem oda az embereknek kissé nyersen, aztán valamivel enyhébben folytattam - A nehezén már túl vagyunk.
* Persze ebben még én magam sem hittem egészen, de igyekeztem magabiztosan állítani, hogy talán megérik a holnapot. Ekkor láttam, hogy egyvalaki csak segítséggel tudott vánszorogni az ideiglenes óvóhelyre. A szakállas férfi a lábát törte boruláskor, s nagyokat nyöszörgött menet közben. Végignéztem, ahogy az egyik szekérre felteszik. Eközben gondolkodtam, hogy én segítsek-e neki, vagy hagyjam meg inkább az egyik fehér elfnek? Nem voltam benne biztos, hogy gyógyítók, csak sejtettem. A varázsláshoz értettek, annyi szent, de valószínűleg ki is merültek a "magánszám" alatt. Így végül felpattantam a platóra az emberek után, hogy megvizsgáljam a sebesültet. Nem voltam szakértő a témában, de megvolt a képességem ahhoz, hogy meggyógyítsam. *
A fáradság kezd legyűrni, még a bosszantó lánnyal sincs kedvem vitázni. Miközben a szekerükhöz tartunk, Ashanis is parancsokat osztogat, nem is értelmetleneket. Egy röhejes döntés fogalmazódik meg bennem, ami kevésbé vicces, mint ahogy közölni fogom vele. - Ashanis, totdat ons by die ruïnes kom, neem my plek in, dit sal tyd neem vir my om daar te kom. Daardie gekerm, martel my met soveel take as moontlik. /Ashanis amíg a romokhoz nem érünk átveszed a helyemet, idő kell míg helyre jövök. Azt a nyavajást, kínozd meg minél több feladattal./ Mutatok a nagyszájú félelfre, és mivel Jeremyre nézek, kiöltöm rá a nyelvem. Ha Laryss morogni kezd, békülékenyen emelem védekezésre a két tenyerem, és felmászom a szekérre ami elég szélvédett, főleg hogy a sárkány védelmez is minket. A szekérben el kezdem leszórni a köpenyem, vértem ingem amik alól előtűnik Nie műve, illetve már a ruházatom is elég tré állapotban van mégsem idegesítem fel magam. De a lányt valószínűleg annál inkább hisz sok kicsi jég kristály mellett egy letális darab is kiáll belőlem amit rejtett eddig a ruházatom. Lepakolom a botom, a gyűrűm, és a fehér kristályos karkötőm. Majd el heveredek mert remélhetőleg kiszedi a hátamból a nagyobb darabokat, miközben én is magasabbra kapcsolom a testhőmet. De míg Nie nem eszméletlen ezek a fránya tüskék nehezen olvadnak el, és ahhoz bizony mágia kéne de az nincs. Nem nézek Laryssra de gyanítom leüvölti a fejem a sérülések láttán. Amin noha gyengén de nevetni kezdek. - Ha esetleg töblet hatalomra lenne szükséged, használd a holmim nyugodtan. Engedelmeddel pihenek, kicsit hisz lassan elájulok a vérveszteségtől. Nem is húzom tovább a dolgot, megadom magamat a békés sötétségnek. Már csak abban bízok hogy Dremert nem eszi ide a fene. De még se ájulok el hisz valószínű hogy kárálni fog végig. Jaj szegény én.
Nem, nem foglalkozhatott a káoszban szanaszét fekvő, ülő, térdelő, kúszó vagy beszélő alakokkal. Nem vethetett közelebbi pillantást vöröslő sebeikre, s nem győződhetett meg kétségeket eloszlatóan arról sem, hogy soraik közt minden életet - ha nem is épségben, de mégis - sikerült megőrizniük. Nem indulhatott körútjára, hogy felállítsa a fontossági sorrendet, az orod opelë-i ispotályvezető által leginkább szorgalmazott feladatot, amely a munka hatékonyságát, s minél kevesebb áldozatot volt hivatott elősegíteni balesetek, csaták és járványok idején. Bizonyára máshol is alkalmazták, hisz' megannyi bejegyzés, értekezés és könyv született meg arról, hogyan deríthető ki a szervezetet ért károk súlyossága mágiával avagy anélkül; hogyan becsülhető meg, mennyi időt és energiát emészt fel egy-egy eset; s hogyan kell sorba rendezni azokat, természetesen mindezeket a szóban forgó cselekvőképes gyógyító képességeinek függvényében. Laryss Orowennë rengeteget olvasott, s rengeteget gyakorolt is, így könnyűszerrel, ütemes sebességgel megtehette volna e napon, élesben, késlekedés nélkül, még az egyre erősödő szél, s a vakító, égető napsugarak fojtogató jelenlétének ellenére is. Nem jártasságának hiánya képezte tehát az akadályt, ó, dehogy: elsődleges feladatának kellett eleget tennie, méghozzá mielőbb, mely magában foglalta a karaván irányítójának, Shuga Melfyomer-nek ellátását, védelmezését, beleértve saját magától is. E küldetést bízta rá az eroniai odahaza, Jégkarom-csúcson, s az ibolyaszemű leány a nem sokkal ezelőtt történtek tükrében úgy ítélte meg, eme prioritás kivételesen a fel-nem-állított sorrend élére helyezte a démonmágust. Hisz' kétség sem férhetett hozzá, hogy a holtan heverő, megtépázott teremtményen kívül az ő teste szenvedte el a legtöbb kárt.
Azért sem mozdult el kiválasztott pozíciójáról, mert látta, ami látnia kellett ahhoz, hogy biztos lehessék a dolgában: látta, hogy az Ashanis-nak nevezett ál-tünde már hozzáfogott a feladathoz, ami az övé lett volna, s nem sokkal később látta azt is, hogy a félelf és a visszatérő nővér is hasonlóképpen jártak el egymással szemben. Nem volt hát szükség jelenlétére, s nem volt szükség az általa felállítandó sorrendre sem - egyelőre legalábbis nem tűnt úgy, mintha bármikor büntetlenül és szabadon megtehetné. Nem úgy tűnt, mintha egy gyógyító feltűnése és szava vált volna elengedhetetlenné a felbérelt csapat ráncba szedéséhez, annak ellenére sem, hogy a leány a "megtiltom" szóval merte illetni a vezetőjüket. Úgy festett, bárkire hallgattak, s úgy festett, egyikükben sem merült fel, hogy talán egyeseket nem volna szabad megmozdítani, míg meg nem bizonyosodnak állapotuk mikéntjeiről. Talán megrémültek, talán összezavarodtak, féltek, dühösek voltak, aggódtak... Éreztek, ahogyan ő maga is. Laryss azonban megtanulta már, hogyan gondolkodjék hidegvérrel, s ezáltal: hogyan segítse elő a meggondolatlanságok és további balesetek bekövetkeztét. Megtanulta, hogy határozottnak, higgadtnak kell maradnia, mindenekfelett. Megtanulta, hogy készen kell állnia, s nem szabad félnie hallatni a hangját, amennyiben utasításokat lát szükségesnek. Hiszen az istenek által alkotott teremtmények élete múlhatott azokon.
- És megtiltom, hogy hozzáértő személy jelenléte nélkül elmozdítsátok a kritikus állapotban lévőket! - szólt, s remélte, hogy elég hangosan jelentette ki ahhoz, hogy valamennyien meghallhassák.
E cselekedetével nem Shuga Melfyomer szavait vonta kétségbe, sem pedig a hatalmi pozícióba emelt nőstény sárkány rátermettségét; de még azokét sem, kik tán a harcosok közt bújtak meg. Azt tette, amit egy karaván gyógyítójának tennie kellett, annak érdekében, hogy EGYÜTT sikerre vihessék a mentőakciót. Fényes, mégis kemény, rezzenéstelen ibolya tekintetét egymás után emelte a Jeremy Talbot-nak nevezettre, Nienna nan E'Leinor-Syllen-re, Ashanis-ra és az általa egy helyre toborzottakra. Átható lélektükrök voltak azok, melyeket magukon érezhettek, ám nem elnyomás, nem harag, s nem csalódás ült bennük, hanem egy egyszerű üzenet, melyet az ifjú jégsárkány kedvese még egy bólintással is megerősített.
"Mindannyiótokra számítok."
Ez persze korántsem jelentette azt, hogy ne értette volna a nyelvet, amelyen a mágus megszólalt. Pontos fogalmat szerzett a szavak által a Tanács-tag szándékairól, s ahogyan addig is, úgy hát most sem zavartatta magát a nőstény sárkánynak kiosztott felelősség gondolatát ízlelgetvén. Hiszen, éppen úgy, ahogyan Nie-nek is megvolt az oka tagadhatatlan és szemmel látható kedvességet, törődést, közvetlenséget mutatni a félelf felé, Shuga is bizonyára nyomós indokot talált arra, miért bízhat meg feltétlenül Ashanis-ban. Laryss pedig egyikük döntésében sem kételkedett... abban azonban annál is inkább, vajon a borzalmasan, hátborzongatóan festő démonszerzet hagyja-e magát ápolni. Hát tennie kellett valamit, hogy elhatározottságát megoszthassa társaságával, s tennie, hogy az idegen sárkány semmiképpen ne fürdesse Shuga Melfyomer továbbított neheztelésének gyümölcsében a vörös hajú ifjút. Tennie, hogy ellentmondást-nem-tűrését megértsék, s utasításait kivétel nélkül igazán komolyan vegyék. Ugyan nem volt alkalma évszázadokon át egy ispotály falai között gyakorolni, ám akadt szellemének, személyének oly darabja, mely annak idején méltóvá tette őt Artanis E'Leinor figyelmére. S ezen darabok nem rejtőztek - ott csillogtak az eltántoríthatatlan, bátor tekintetben, s ott áramlottak az aprócska alakot éltető vérben; ki ekkor, tán néhányak meglepetésére, majdnem-tökéletes kiejtéssel és hangsúlyozással szólalt meg a sárkányok népeinek közös nyelvén, hogy akaratát és parancsait szilárd alapokra fektesse - legfőképpen a Sziklaféreg előtt.
- Senki sem kínoz meg senkit. - kezdte hát, s ekkor egy kis időre Jeremy felé pillantott - Az a feladatunk, hogy együtt átvészeljük és sikerre vigyük a küldetést. A tiéd - emelte vissza tekintetét a mágusra, kinek látványától összeszorult a mellkasa, s ha nem ura önmagának, még hangja is elcsuklott volna - továbbá az, hogy bölcsen vezesd a társaidat; és az enyém az, hogy megóvjalak saját magadtól. Ezt a parancsot kaptam és ez a saját szándékom is. Menj fel a ponyva alá, mielőtt mindenki füle hallatára, a közös nyelven emlékeztetlek rá, hogy mit jelent majd számodra, ha nem fogadsz szót nekem. - fejezte be, azután pedig tovább folytatta, az emberek nyelvén, mialatt rájuk is felnézett - Akinek pihenésre van szüksége, az tegyen úgy. - utalt példának okáért legfőképpen Nie-re egy néhány pillanatig tartó szemkontaktus kíséretében - Amint itt végeztem, jövök.
Sem arroganciát, sem támadási szándékot nem árasztott magából. Hisz' ő Laryss volt, nem Valturaan. Nem egy felbőszült fióka. Nos... felbőszült, az talán mégis volt, tekintve az állapotot, amelybe a barnaköpenyes sodorta magát; önuralma azonban páratlanul és pontosan ölelte körbe nem kívánatos érzéseit: félelmét, aggodalmát, feszültségét. Szótlanul figyelte, hogyan hátrált meg a mágus feltartott karokkal, s éppen olyan szótlanul követte is őt; nem pazarolva többé időt mások szemmel tartására. A szükséghelyzetek, a szövetkezések arról szóltak, hogy feltétlen bizalmat szavazzanak egymásnak, és Laryss Orowennë, mint a karaván egyetlen főállású gyógyító-tanonca, azt tette, amit tennie kellett. Alaposan elfedte a fény és forróság útját a hátuk mögött, s mire megfordult, már a démonlény levetett ruhadarabjaival találta szemben magát. Hallotta a kelmék surrogását, s ezért nem beszélt, amíg a ponyvával foglalatoskodott: tudta, hogy Shuga nem tiltakozik, s nem érdekelte, hogy a burkolt fenyegetés, Kilime haragjának közvetlen gondolata, avagy saját tetteinek felmérése késztette végül engedelmességre. Mindez ugyanis nem számított most. A fehér elf leány szigorú tekintete mögé rejtette félelmét és fájdalmát, a megmutatkozó sérülések láttán, s úgy szemlélte meg a szekér aljára kifektetett tárgyakat. Azt gondolta, a Sziklaféreg saját magának készítette ki őket, hogy az általa életre keltett varázslatok után, erejét némiképp visszanyerve, meggyorsíthassa talpra állását, így hát erre sem szólt semmit. Legalább magával hozta őket - így vélte. Így, s aközben képtelen volt elfeledni a megtépázott, felszaggatott bőr és hátizmok vörösre festett látványát, s képtelen volt elfeledni a vadság és erő uralta fogadott nővért, ki e pusztítást megidézte, s ki, a mágussal egyetemben, majdnem odaveszett belé. Képtelen volt nem látni a veszélyt, amely gyilkos hideggel átitatott pengéjű bárdként lengett a barnaköpenyes élete felett, s képtelen volt nem látni a felelősséget, mely az ölébe hullott.
- Felelőtlen voltál és ostoba. Megint. - mondta, szinte már suttogta, szárazon és mégis, megannyi érzéstől átitatván -, amelyeket Shuga egytől egyik azonosíthatott - azután pedig összeszorította ajkait, ahogyan a hátára feküdt szellemmágus felnevetett.
Nem vallott reá e beszéd, ugyanakkor az egykori vörös sárkány ismerhette annyira, hogy megértse, mit jelzett, s mit jelentett. Ismerte annyira, hogy ne tegye próbára türelmét, önuralmát, mely visszatartja őt, és ismerte annyira, hogy tudja, féltése és dühe ellenére gyengéden bánik majd vele, óvatosan, mégis nagyfokú hatékonysággal. Nem szólt többet a leány. Hagyta, hadd pihenjen a mágus elméje, amennyire megtehette - hagyta, hiszen látta már fogadott nővére jégvarázslatát, oly sokszor azelőtt; s bizonyos volt abban, hogy megfelelő koncentrálással megolvaszthatja az éles, hatalmas szilánkokat, anélkül, hogy kihúzásukhoz, s a sérülések roncsolásához kellene folyamodnia. Bizonyos volt abban, hogy ereje elég lesz, ezért hát letérdelt a fekvő mellé, a szekér aljában, s feltűrte felsőruházata ujját. Éles, ibolyaszín tekintetét még egyszer végigjártatta az áttetsző, metsző szilánkokon, mielőtt a legnagyobb, s legsúlyosabb felé nyúlt volna fegyverforgatásban edzett ujjaival. Érezte tenyerén a fokozódó hőt, amely Shuga-ból áradt, s hálás volt a mágus újabb meggondolatlan cselekedetéért, amellyel az ő munkáját segítette elő. A számára felajánlott eszközökhöz nem nyúlt, s nem is fűzött semmit használatuk engedélyéhez. Jól tudta, hogy minél hatalmasabb erőt birtokol egy varázstárgy, annál nagyobb kell ahhoz is, hogy azt mozgósítsák; és ő... a közelébe sem érhetett annak, amit a barnaköpenyes vagy Nie birtokoltak. Hát a sajátját használta, amelyet a Fehér Városban edzett utoljára rendesen, s amelyet kockázatos gyakorlással próbált nehézkesen fejleszteni égi teremtmények, sárkányok között. A sajátjára hagyatkozott. És a saját, mezítelen ujjai érintették a legborzasztóbb sebet okozó szilánkot, amelyre, úgy vélte, külön figyelmet kell fordítania.
- Nîdo. - parancsolta a jégnek, s várta, hogy amaz majd köddé válik - a szó legszorosabb értelmében.
Azt várta, hogy a démonlény testhője és a saját mágiája megolvaszthatják, s azon nyomban el is párologtathatják a csapdába ejtett folyadékot, hogy az, a sivatag homokjával beszennyezvén, ne fertőzze a sebeket. Azt várta, hogy a felhasított hús marad hátra, s a fémes szagú vér, amelynek áramlását az ujja végére összpontosított borzasztó forrósággal szüntetheti meg, beforrasztva az ereket, amelyekből származik.
- Uruio. - szólt halkan, hogy ne zavarja az alvót - hisz' gondolt arra, hogy a mágus valamiképpen elérhette azt az állapotot, ahogyan Valturaan-ra is azt bocsátották évekkel ezelőtt, testének minden kínja ellenére -; s ha sikerrel járt, égett szövetek és vér szaga töltötte meg a levegőt, visszataszítóan hangzó sistergés közepette.
Magát a sebet ebben az állapotban nem zárhatta be, s egyelőre kötszert sem lelt látható felületen a ponyva alatt. Figyelmét a többi szilánk felé fordította, s annyiszor ismételte meg a mozdulatokat és az igéket, ahányszor meg kellett tennie, hogy felszabadíthassa a Tanácstag hátát, s megállíthassa a vérzést, mely a jégdarabok eltávolítása nyomán újult erővel hódította meg a puha, védtelen bőrt és izmokat. Néhány pillanatig a élig ellátott teremtmény felett ült, mintha attól tartana, valamit nem vett észre, hogy valamiről megfeledkezett - ám nem lelte látható jelét ennek; azt pedig nem feledte, hogy belső sérülésekre még nem ellenőrizte a mágust. A kötözés tehát várhatott; annál is inkább, mert Laryss nem tudta, bölcs dolog lenne-e zavarnia a másik leányt, avagy inkább az el nem pusztított rakomány tartalmát ismerőktől kellett volna megpróbálnia beszereznie a szükséges eszközöket. Várakozásának vége szakadt, amikor nem fedezett fel újabb vagy megmaradt vérpatakokat; s az északi gyógyító nekilátott, hogy - először fizikai vizsgálat során, - amelyben a kötések akadályozták volna; - majd pedig mágia segítségével - felmérje Shuga belső szerveinek, csontjainak állapotát.
Nie
Hozzászólások száma : 963 Munkahely : Könyvtárossegéd
*Talán valóban gyermekének halálát kívánja megbosszulni a természet, talán csak a sors kártyái közül válik egy láthatóvá, de miközben a karavánhoz egyre közelebb ér a sivatagi homokot felkavaró szélvihar, amely talán megszokott e helyen, történik néhány váratlan dolog is.
Váratlan, mert talán Alamaise/Ashanis maga sem gondolta, amikor Valian főterén csatlakozott a csapathoz, hogy hamarosan nem csak egyszerű tagja, hanem egyenesen „helyettes” vezetője lesz az expedíciónak. De mert így van, vagyis jelenleg még csak így lehet, s erre felhatalmazást oly módon kapott, amely egyesek számára a kilétét is felfedi, hát most döntésre kényszerül a személyét mindenki előtt titkolni igyekvő lány. Nem kell azonban aggódnia túlzottan, mert Shugán kívül csak Lar érti a szavakat, amelyeket a sárkányok ősi nyelvén ejtenek ki, s így rajta kívül most még csak ketten tudják, hogy „kinek” is szólnak azok az utasítások. Az azonban mindenképpen bizonyos, ha a Rejtőzködő elfogadja a „megbízást”, sokkal nagyobb gondjai lesznek, mint néhány zúzódás, elveszett holmi, vagy akár egy törött láb. Ám ha nem bízik saját magában, vagy talán nem kíván nagyobb felelősséget vállalni a kialkudott fizetségért, akár vissza is utasíthatja azt. Döntésében minden bizonnyal segítené őt, ha tudná, a mágus legtöbbször jól méri fel utastársai képességeit, így, ha Shuga kevesek számára érthető, s főképpen megérthető szavai eljutnak hozzá, akkor a közelgő vihar előtt a Két-alakban-rejtőzködő lehet az, akinek a csapat biztonságáról kell gondoskodnia az egyre romló körülmények között.
S hogy feladatát ne végezze egyedül, két segítséget is kaphat. Ezek egyike a félelf, aki most jelezte Nie-nek, hogy „hasznossá” kívánja magát tenni. A másik pedig ő, Laryss fogadott nővére. Ugyanis Nie éppen Alamaise/Ashanis-t keresi, csak hogy meggyőződjön arról, hogy a lány rendben van-e. Vagyis, ha a kendőkbe burkolódzó sárkány – felmérve a helyzetet – az irányítást választja, úgy a félelf biztosan követi majd a parancsokat, s talán Nie is támogathatja, aki – bár híján van mágikus erejének – még tehet valamit a sebesültekért. Ahogy azért a férfiért is, ki lábát törte, miközben az egyik szekeret igyekezett menteni, amit elragadtak a rémült állatok, s most, miután a csapat tagjai felsegítették, egy másikon szitkozódik.*
- Az Istenek zúzzák porrá azt a kocsit… Hogy a Káosz nyelné el mindörökre azt a batárt…
*Hangoskodása talán felkelti Nie és Jerry figyelmét is, így könnyebben találhatják meg Shuga újonnan kijelölt megbízottját, aki talán – látva az egyre sűrűbb porfelhőt – nem habozik majd, hogy védett helyre tereljen mindenkit. S így Laryss is zavartalanul foglalkozhat a mágus sérüléseivel, kit önfeláldozása a szokottnál is nagyobb bajba sodort. Még szerencse, hogy ebben az állapotban is képes némileg támogatni a saját gyógyítását és Lar erejét sem emészti fel teljesen a jégszilánkok eltávolítása. Artanis tanítványa azonban gondos és alapos, ahogyan azt megtanulta a Fehér Város Ispotályának első gyógyítójától, ezért tudja, Shuga sebeit le kell fednie, hogy a szálló homok és por ne fertőzze meg azokat. S ha a vizsgálat után annyira megnyugtatónak ítéli „betege” állapotát, hogy magára hagyja és ha megtalálja a karaván vezetőjét, ki szintén a hangoskodó felé tart, beszerezheti a szükséges eszközöket a további kezeléshez.
De igyekezniük kell. A porfelhő hamarosan eléri őket, eltakarva a napot, sötétséget hozva. Akkor már veszélyes lesz bármerre is indulni.
***
//Nie//
*A lány csak áll az egyszerű szekér mellett, tenyerét a porlepte ponyvának támasztva és hallgatja Jeremy-t, akinek szavaiban nyoma sincs gúnynak és Nie látja, hogy pillant rá kutatón, s meglepetten a félelf. S ha az ifjú meglepett, hát Nie is az. Meglepi a kérdés és a mögötte rejlő aggodalom is, amelyet Jerry mutat. S meglepi az is, hogy örül, hogy a másikat sértetlennek látja, s hogy hiheti, harmadik társuknak sem esett baja. Nem bosszantja egykori „adósa” aggódása, nem kelt benne haragot, sőt indulatot a tolvaj törődése sem, ahogyan ez máskor történne. Sőt hálás neki, hogy ezt a figyelmet neki áldozza, hogy félelme őszinte.
Hiszen akár igaza is lehet Talbot-nak… Talán nem úgy, ahogy a mellette álló alak gondolja. Mert nem fáradtság az, amit a másik felfedezni vél rajta… Nem olyan, vagy nem CSAK olyan, amit kipihenhet bárki is. Mert amit a vörös hajú ifjú sápadtságnak lát, a bőr halvány színének, az benne furcsa, hideg üresség, hiány… Nem, nem kínzó és nem olyan, amelyet mindenki betölteni vágyna… Nem olyan, amelynek hűvössége melegséget kívánna, takarókat, s a tűz lángjait, ahogyan az átfagyott ujjak. Inkább olyan, akár egy új otthon, amelyet még nem laktak be lakói. Olyan, akár egy frissen épült házban a fényes, tiszta szobák és termek, az áttetsző, hatalmas ablakok, amelyeket nem fednek függönyök és amelyeken bárki be-, vagy kitekinthet. Amelyeken keresztül szinte eggyé válik minden, ami odabent és ami idekint van. Valahogy áttetszőnek érzi magát, olyannak, akár az emlékképek, amelyeket Shuga tárt eléjük. Illékonynak… De mégsem gyengének…
Maga sem érti, mit érez, s ha az ifjú pihenést javasolna, hát Nie talán maga is menne, csak hogy az ébredéssel minden megint ugyanolyan legyen. Hogy ne érezze magát ennyire „másképpen”.
De nem, ezt sem szeretné…
Valahogyan tudja, a pihenés most nem javítana a helyzetén, varázslattal segítenie a csapatot most oly hiábavaló lenne, hogy megpróbálni sem akarná. Próbál rájönni, vajon mi is lett más, mi lett új, de érzékei, s érzései, amelyek régi tapasztalatokon alapulnak, cserbenhagyják. Azt várja, elvesztett erejét visszanyeri, ám nem érzi a varázshatalom „áramlását”. Úgy érzi, egy burokban van, ami akár egy szűrő, nem engedi át a mágia folyamát „tisztítatlanul” hozzá, csak hogy mielőbb újra „teljes” legyen. Úgy érzi, most semmi sem történik gyorsan… Minden lelassul, átalakul. A gyógyulás folyamata, amit máskor akár az ujjhegyeivel érzett, most sehol sincs. Csak apró áramlatokat érez, oly kicsiket, amiket ezelőtt talán észre sem vett volna, s azok is oly kérlelhetetlenül tiszták, akár egy gyolccsal teli rostán átszűrődő, szennyezett víz, amelyet a sok-sok réteg finom anyag cseppenként ereszt át, csak hogy a korsó, amelyben végül összegyűlik, kristálytiszta folyadékkal töltődjön meg.
Így hát nem próbálkozik, csak hagyja, hogy megtörténjenek a dolgok, és a pihenést javasló szavakra válaszul indulat nélkül szól, s csak azt mondja, mit az ifjú maga is tudhat már.*
- Ha ideér a vihar, úgysem tehetünk mást, mint hogy elbújunk előle és pihenünk. De addig, amíg erre várunk, akár segíthetnénk Ashanis-nak és a vezetőnknek! Én rendben leszek – feleli, jelezve a félelfnek, hogy a javaslata ez alkalommal nem került elfogadásra. – És most menjünk! Merre láttad őket?
Nem, azt nem mondhatnám, hogy megbántam volna a szavaimat, amivel Shugát illettem, ám azt mindig megbánom, hogy nem gondolkozom el azon, hogy kimondjam-e őket vagy csak gondolatban küldjem el a címzettnek. Most is eltöprenghetek ezen, bár ez háttérbe szorul, miközben a nyomorult sivatagi gyilkos okozta káosz kezd magába szippantani, de még ezt is felülmúlja a Nienna okozta kellemes meglepetés. Talán mióta megismertük egymást most beszélgetünk először „normálisan” egymással: Ő nem megvető én meg nem vagyok élből gunyoros, erre reagálva. Felfogom, hogy ezt valószínűleg a rendkívüli helyzet hozza magával és mivel a kedvenc mágusom nem azért hozott magával, mert olyan gyengeelméjű és elveszett lennék, kevés dolog kerülte és kerüli el a figyelmemet. Ez is az életben maradás egyik nem olyan nagy titka, csak kevesen alkalmazzák. Nekem sok időm volt megtanulni. Ezért aztán bér egy szót nem értek abból, amit Shuga Ashanis-nak mond, elég időt töltöttem a bakon a lány mellett ülve, hogy tudjam, nem csak szégyenlősségből takargatja magát annyira és kerüli a feltűnést. A mágiájának áramlása nekem sokat mondó, de hát sok mindent tapasztaltam már az életben, hogy nem ítélkezzek senki felett, mert más. Biztos megvannak a maga céljai, hogy itt van velünk, de az is lehet, hogy csak simán a megélhetésért küzd, mint oly sokan. a „kívülállóknak” nem sok lehetősége van, ha be akarnak illeszkedni………Engem nem bántott és mást sem itt, sőt…az életét kockáztatta a karavánért és részben – vannak akik előtt teljesen – fel is fedte magát. És igen, a legújabb probléma, ami már Nie szavai előtt is felkeltették a figyelmemet: a sivatagi vihar, amely már sok utazó halálát okozta és a miénket is okozhatja, ha nem készülünk fel rá. Ha nem tudjuk időben összefogni a lovakat, ha nem állítjuk akadályként az útjába a szekereket és tereljük alájuk az embereket, akkor sok mindent veszíthetünk még, talán többet, mint amit a homok által kiokádott teremtmény okozott. És Shuga nyilván most nincs olyan állapotban, hogy kirázzon a köpenye ujjából egy védővarázslatot! És ezt nem csak én látom így! Ezért bár sosem voltam csapatjátékos és épp az előbb fenyegettek meg – ehhez nem kellett értenem, mi a mágus szavainak értelme, a zsigereimben éreztem, - a Jéghercegnőnek igaza van, a problémák ráérnek, most igyekezni kell mindenkit biztonságba juttatni, mert egyedül még a legendás szerencsémmel sem élném túl. - Ha nem tévedek épp annál a szekérnél van, ahol a kiabálás hallatszik. – intek a nyüzsgés felé. - HÉÉÉÉ! EMBEREK! – ugrom fel fürgén a mellettem álló szekér tetejére, hogy mindenki jól lásson és halljon. – AKI CSAK MOZGÁSKÉPES KAPJA ÖSSZE MEGÁT ÉS SEGÍTSEN ASHANISNAK ÉS A KARAVÁNVEZETŐNEK A SZEKEREKET FELÁLLÍTANI ÉS KÖRBEÁLLÍTANI, ÖSSZESZEDNI A LOVAKAT ÉS BELÜLRE VINNI, HOGY MIELŐBB PONYVA ALÁ HÚZÓDHASSUNK, KÜLÖNBEN NEM A SEBEITEKET NYALOGATHAtjÁTOK, HANEM DREMER LÁBFEJÉT CSÓKOLHATJÁTOK HAMAROSAN! Egészen kiszáradt a szám ennyi beszédtől, nem vagyok én valami kicseszett szónok. Azért mikor Nienna mellé ugrottam, rávigyorogtam és megvontam a vállam. - Csak besegítek a se……..annak a sebesült ma….mágusnak, hátha elfelejti az előbbit. Na menjünk és segítsünk Ashanisnak!
A hozzászólást Jeremy Talbot összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2022-04-21, 6:16 pm-kor.
* Még mielőtt felugrottam volna a szekérre a szentségelő férfi után, a nagydarab mágus szólt hozzám – méghozzá sárkánynyelven.
Komor tekintetemet rászegeztem. Már majdnem meglepődtem, de elvégre mágus… Ki tudja, mi mindent tanulnak azokban az átkozott tornyokban? Biztos a sárkányvarázs miatt vélte azt, amit. Persze nem ez lett volna életem első gyanúba keveredése, amit így vagy úgy, de tudtam kezelni. S a mellette álló, lilaszemű fehér elf is az ősi nyelven kezdett társalgásba, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga kétlábúak között.
– Bár mintha a nevemet említetted volna… – torpantam meg egy pillanatra Shugától nem messze – Fogalmam sincs, mit szeretnél tőlem mágus – vágtam rá, szinte élből a közös nyelven. – S talán nem túl szerencsés az emberek előtt az átkozottak nyelvén szólnod hozzám, mintha értenem kellene – tettem hozzá elf nyelven, melyet ha a mágus nem is feltétlenül, de a fehér elfek és Jeremy bizonyosan értették.
Merthogy a napsütötte kétlábúak sem süketek. Az egyszerű, babonás népek nehezen fogták fel, hogy aki érti vagy beszéli a sárkányok nyelvét az nem maga is az vagy nekik kémkedik, s ez a gyanú igen veszélyes helyzeteket teremthet. Ami – talán mondanom sem kell – egy ilyen egymásra-utaltságban nem túl szerencsés.
Így végül is válasz nélkül lépdeltem tovább, hogy segítsek a törött lábú embernek. Én magam is felléptem a platóra, s ekkor hallottam meg Jeremy kiabálását. Kinéztem a ponyva alól, láttam, hogy a segítők teszik, amire utasítják őket. Teszik, amit amúgy is tudnak. Úgy tűnt, a félelfben több lelkesedés van a vezetés iránt, így hát hagytam érvényesülni. Nem kiáltoztam az embereknek... meg amúgy sem éreztem jelenleg szükségét. Amúgy is úgy véltem, hogy aki ilyen hosszú és veszélyes útra indul, az ehhez illő kísérőket fogad. Nos, elnézve őket talán hellyel-közzel igazam volt. Jobban mondhatták otthonuknak a sivatagot, mint közülünk bárki is. Még ha ez a szörny alaposan rájuk ijesztett.
A szekéren aztán neki láttam a törött csont összeforrasztásának. Mormogva ugyan, de azt az igét használtam, amit a sárkányispotályban tanultam. Hamar hatott is az áldás, a csont összeforrt, a fájdalom megszűnt.
Ezután ismét kitekintettem, hogy hogy állnak a dolgok a pakolással és a szekerekkel. Láttam, hogy Nie mintha az én szekerem felé tartana, így ha esetleg a mi kocsinkat választaná, segítő kezet nyújtok neki a feljutásban.
Mindezután már csak a vihar végét kellett kivárni.*
Ashanis egy pillanatra megdermed, bár ennek jelen helyzetben több oka is lehet így még tévedhetek is a személyét illetően. De a kifogás amivel érvel, már a sárkányok sajátja ha olyannal találkoznak aki elég jól beszéli azt a nyelvet amit egy iskolában se tanítanak. Lévén nincs rá nyelvész, és a sárkányok kevés személyt tisztelnek meg azzal, hogy megtanulhassák. - Az itt levők közül, jó ja mi hárman beszéljük. Igen te is, hiába próbálod tagadni. És hármunk közül csak Laryss nevezhető beavatottnak. És biztos vagyok benne hogy mindent értettél. – Felelek a lombjárók nyelvén, ha már ezen szeretne titkolózni, amit jóval többen ismernek. – De legyen megismétlem, három napig míg talpra állít a sebeimből, és a kimerültségből. Azaz míg Elsga romjaihoz érünk, felkérlek hogy vedd át a munkám, amihez be kell látnom remekül értesz. Amúgy rólam boldogtalan tudja hogy beszélem ezt az ősinek és átkozottnak nevezett nyelvet, méghozzá közel másfél ezer éve vagy még több is, egy ideje nem számolom. Szóval kérlek tedd meg ezt a kérést, és engedelmeddel távozok kezeltetni magam mert lassan itt halok meg a csevegés közben. Markolok a kocsiba, és ugyan nem tudom válaszol e, de a szédülés előtt a kocsira menekülök. Nem épp erőtől duzzadva, és ha az orra jó a lánynak érezheti a vér szagát is ami belőlem árad.
A fekvés közben már csak Laryss korholását hallgatom, ha lenne erőm válaszolnék, de én és a szörny pihenni térünk, előjöhet az ostoba humán felünk, ő ellógta a csatát, és milyen jól tette. Hagyom hogy a sötétség magához szólítson. - Egyet kell értsek veled, ez most felelőtlenség volt a krokitól. De egyértelműen kedvelünk titeket, és ezért akár bele is halunk, ha valamelyikőtök ostobaságot művel. Erről szólt az elmúlt évtizedeink létezése. Legyen szó Niéről Valturanról, avagy épp rólad. Miközben kínoz, én is ellenőrzőm a szervezetünket, amit a két tulok enyhén szólva leamortizált. Mágiát csak akkor használhatok, ha megakarom ölni magunkat. A fájdalom, amivel a kezelés jár, lassan üvöltés és az eszméletvesztés szélére sodor. De végre lassult az életerőm elszivárgása, ha a mágiája továbbra is ebben az ütemben halad akkor én is besegíthetek az erőm visszaszerzésébe. Ekkor jut eszembe a táskám, ami kint hever valahol a homokban, és a benne levő saját készítésü bódító szerem is abban van. - A harmadik szekéren akad minden amivel csökkentheted a fájdalmam, ha nem semmisült meg vételezz belőle jó sok fájdalomcsökkentőt. Kelleni fog, mert erre nem pazarolhatod a mágiád. Bár van egy ötletem. Az övemen levő kis szütyőhöz nyúlok, és az eszembe villan hogy nem lenne bölcs dolog kézzel érni az egyik benne levő kőhöz, mert drasztikus csevegésem lenne Dremerrel. Igy hát kiöntöm őket, három kristály potyog ki belőle. Az egyik öklömnyi és olyan fekete mint Anzar pikkelye, na meg ha fehérköpenyes nézné sikítva rohanna el a közeléből. Az érintése halált hoz bárkire, bár ha igaz Balál állítása, akkor záros határidőn belül fel is lehet vele támasztani azt akit a tetszhalálba küldött. - Van egy ötletem, az egyik fehér követ használd fel arra hogy csökkentse a fájdalmamat, később majd feltöltöm… A feketéhez csak kesztyűben érj hozzá vagy Dremer téged is egy szolid csevejben részesít Ernyedek el, de előtte a köpenyem rántom a feketére, és bebugyolálom mert nem szeretném ha baja esne a lánynak vagy másnak. Ennyire futotta az én erőmből, és érzem hogy a sötétség engem is magával visz lassan.
Tárgy: Re: Elsga - a romváros 
2021-10-26, 7:30 pm
