Elsga - a romváros

Egy darabka füstölt halat rágcsálva igyekezett a kellemeset a hasznossal összekötni, ahogy haladt az erdőben. Enni és eljutni valahová. Az utóbbi okozott igazán gondot, fejtörést, mert hát ugyan hová is menjen? Mondjuk a felhők városába? A gondolat vonzó volt, de mostanában valami rejtélyes oknál fogva, ha betette egy városba a lábat, ott mindig történt valami. Az a hely pedig egyike azoknak, amire még véletlenül sem akarna bajt hozni, így jobb a lehetőségét sem megadni. Egy felröppenő madár zökkentette ki méla gondolkodásából, rögtön a magasba kapó tollas után nézett és a pillanat múltával, vágyakozó irigységgel követte a szárnyas gyors helyváltoztatását. Ha most történetesen van egy kő a közelben bizonyára, egy jól irányzott rúgással, kiadva frusztráltságát, helyváltoztatásra bírta volna. De nem volt, helyette volt fa és fa és még egy erdőre való fa. Tovább indult, de azzal a lépéssel a föld is megindult a talpa alatt.
~ Nem igaz! ~ De, nagyon is az volt. Nem az omladékony partfalnak volt sok a súlya, pusztán megtalálta eme cseppnyi erdő talán egyetlen üregét, aminek elvékonyodott teteje feladta a küzdelmet a rá nehezedő nyomással. Puhára esett, földre és temérdek mohára, bár annak többsége, mint utólag szembesült vele, nem mostanában került alá. Lassacskán végighordozta a félhomályhoz hozzászokó szemét az üregen, látszott rajta, hogy valamikor használták. A természet nem készít csak úgy fából polcokat és végkép nem tesz rá gyanús színű löttyöket magukba záró üvegeket. Feltápászkodott, csak óvatosan, mert minden mozdulására valami förtelmes ropogással válaszolt. Egy ágy maradványai okozták e zajt. Egy tompán megvillanó tárgy azonban felkeltette a figyelmét, nem is riadt vissza attól, hogy gáncsos szándékú gyökereken és vele érkezett száraz gallyakon kell átkelnie, hogy oda jusson. ~ Ez fémből van. ~ Meglepődött, ahogy ujjai alatt simuló tárgy anyagára ráismert. Metszően hideg volt, de a finom megmunkálása végett, csak a kosztól volt érdes. Megkapargatta, fekete volt, de a fény felé tartott lemezecske mély bordó árnyalatot mutatott. ~ Vér? .. És ez? ~ Tekintete visszatévedt az a feltehetően oltárra. Meglepődve pislogott, ahogy a sűrű szövésű porhálóból egy könyv fedelét sikerült kiszabadítania. Józanabbik fele ezt a pillanatot választotta, hogy jelezze a helyzet veszélyességét, csakhogy ő a kíváncsira hallgatott és felnyitotta a könyv fedelét. ~ Üres. ~ Végigsimította a makulátlan lapokat, furcsállta, sárgának, de legalább töredezettnek kellene lennie. Valami leesett, hirtelen, minden előjel nélkül. Ő pedig, mint minden frászt kapó, hátrébb hőkölt és várta a következő aljas „csapást”. De csak az erdő neszezett, madarak csipogása, bogarak szárnyainak dongó rezgése és a levelek suhogása élt körülötte. A bent rekedt levegőt, nagy korttyal cserélte frissre és egyben utána nézett annak, ami megijesztette. Nem kellett sokáig túrnia a száraz törek között, sem fintorognia egy feltehetően madárkoponya érintésétől, mert, hogy felvegye a medálféleséget, kénytelen volt odébb tessékelni. Érdekes, sárga csíkos türkiz színű kő volt, egyszerű, igen hanyag vasfoglalatban. ~ Mm. Nem tetszik. ~ Habozás nélkül tette a könyvre és az eddig üres lapok megteltek, ha van is rá lehetősége, hogy megnézze őket jobban, akkor sem ismerte volna fel a légies betűket. De ideje az nem volt. A föld másodjára nyílt meg alatta, meg tudta markolni az oltárt, de az életre kelő varázslat erősebb volt, jóval erősebb, mint a karja.
Számított egyfajta kellemetlen zuhanásra és egy kicsit erős földet érésre, nem azt kapta és még csak nem is hasonlított hozzá. Hirtelen meleg lett és száraz, fojtó homokszag váltotta fel az erdő hűvös, kissé nyirkos üde „zöld” levegőjét. A világosságról nem is beszélve. Kényszerűen hunyta be a szemét, hogy meg ne vakuljon, így csak érezte, hogy valami szilárd dolgon sikerült megállnia. Hunyorogva, apránként szokva meg a fényt nézett a lába alá, aztán a romos Nap marta kő vonalát követve messzebb. Falak omladozó keretén túl a végeláthatatlan pusztaságot pillantotta meg.
- Hogy a… ?- kezdett bele csodálkozva, de a káromkodások jellegzetes hanghordozásával. A markába szoruló láncra és az azon függő medálra vetette dühös pillantását, meg arra a darab papírra, ami még ujjai között ragadt. – Miért kell az ilyen tárgyakat szanaszét hagyni! – bátran morcoskodott hangosan, sőt, most még elrúgni való kő is akadt. Nem is habozott odébb tessékelni az ártatlan falmaradványt, dühét kiadva a kő után ballagott, egyenesen a hajdani város szívébe. ~ Vajon hova keveredtem? ~ Megtorpant, nem mondhatni, hogy vendégmarasztaló hangulata van a romoknak és nem azért mert már élettelenek, valami más miatt.

//Sou//

Az a nagy büdös helyzet, hogy alaposan eltévedtem! Az öbölből tartottam kifelé, mikor megtudtam, hogy valakik a nyomomba szegődtek. Nem akartam, hogy a kövessenek és aztán piócaként tapadjanak rám, amivel elvezetem őket a megbízómhoz, vagy valahol útközben végezzenek velem, ezért úgy gondoltam keresztülvágnék a sivatag egy részén, ahol könnyebben eltűnhetek a szemük elől, hiszen a homok hamar elfedi a nyomokat.
Persze nem voltam bolond és vezetőt fogadtam, de az a mocsok valószínűleg valami sivatagi banda tagja lehetett, mert tévútra vezetett, majd egyik éjjel, mikor már gyanút fogtam, hogy nem jó felé megyünk, úgy döntött, hogy nem várja be a társait, hanem maga végez velem.
Ediar szelleme vigyázhatott rám, meg az, hogy alapvetően éber alvó vagyok és a homok csusszanása felébresztett, így sikerült az utolsó pillanatban félregurulnom és a fickó tőre csak a vállam sértette fel.
Nem volt olyan bátor, hogy szemben is támadjon inkább elmenekült volna, de a tőröm utol érte még mielőtt eltűnt volna a tábortűz fényköréből a sötétben és a nyakamra hozhatta volna a cimboráit.
Aztán elvettem a maradék vizét és mivel nem maradhattam ott, hevenyészve bekötöttem a vállam, bár szerencsére nem volt a vágás mély, jóformán csak egy horzsolás, aztán próbáltam követni a nap irányát, de nem arra, amerre eddig a férfi vezetett.
Tudtam, hogy elég kicsi az esélye, hogy jó irányba megyek, de hát nem ülhettem ott várva, hogy hátha arra téved valaki, vagy megjönnek a türelmetlen rablók.
És eltévedtem! A vizem már csak pár korty volt és csak vonszoltam magam a tűző napon, szemem előtt üvegként szikrázott a homok, a ruhák nélkül fedetlen helyeken egyre jobban égett a bőröm, mikor megláttam a romokat.
Mivel már ez párszor megtörtént mióta kódorgok, először megint délibábnak gondoltam és csak akkor élénkültem meg, mikor felbuktam az egyik kőben, amit jelek borítottak, de nem értettem őket.
A kulacsom a kőhöz ütődött és a maradék vizemet beitta a mindig szomjas homok. Valami megpattant bennem és nevetni kezdtem, először csak kuncogva, aztán egyre hangosabban és végül hisztérikusan, aztán hirtelen hagytam abba.
- Itt fogok meghalni! Gondolom ez Elsga lehet, az elfek híres elbukott városa és én itt fogok meghalni. Mindig el akartam jönni ide, hátha varázslatos kincseket találok, de soha nem volt bátorságom. Most meg itt vagyok! - fordultam az ég felé fektemben, hagyva, hogy a nevetéstől kicsordult könnyeim végig folyjanak az arcomon és mondókámat a nagy kékségnek címeztem.
Kényelmesen feküdtem, minek változtattam volna ezen, talán kicsit később. Behunytam a szemem.

Megfordult, egy pillanatra az a kellemetlen érzése támadt, hogy figyelik. Tarisznyájába süllyesztette a medál és a darab papírost, ahogy szeme elmélyedt a magán már csak sejtelmes nyomokban, szépen vésett írást őrző, megdőlt falon és az, az alatta húzódó hűvös árnyékon. A félhomályban nem bújt el senki, még ő sem férne el ott kényelmesen. Az égre vezette tekintetét, tenyerével vetve árnyékot szeme elé. Még nem érzi a forróság szította szomjúságot, de e táj már bőszen issza a ruhájában megragadt nedvességet, de még el tudja kenni a kezére és ruhájára ragadt sarat. Lemosni volna igazán jó, de ha türelmesen vár, egyszerűen ledörgölheti majd a szikkadt rögöket bőréről. Körül nézett, árnyékos helyet fog találni, de a rossz érzése még mindig nem múlt el és ezért is szeretné tudni, hogy egyedül van, vagy osztozik még mással, másokkal ezen a kietlen helyen. Megindult, most találomra választva irányt magának, olyan helyet keresve, ahol kevesebb a magas fal és többet lát a közeli pusztaságból. ~ Mennyivel egyszerűbb lenne felmászni. ~ Éles karmai, ügyes mancsai meg is vannak hozzá, ám még nem tűnik elég biztonságosnak e rejtekhelyekben bővelkedő „útvesztő”, hogy csak úgy formát váltson. ~ Ez?~ Apró hangfoszlány, nagyon távolinak tűnik, vagy csak nagyon halk volt. Ahhoz azonban igen is elég, hogy behúzódjon hallatán az első alkalmas fedezékbe. ~ Nevetés? ~ Csodálkozik a felismerésen, ahogy erősebbé vált a kacaj. ~ Ez tényleg nevetés! ~ Már megy is a hang után, pedig, akárhonnét is nézzük, egy ilyen helyen, egy hahota nem a legbiztatóbb jel és ezt ő is tudta. Hallotta is, ahogy a hang változik, ijesztő hangszínt öltve mielőtt elhallgatott. De ez nem tántorította el. Az irány meg volt és egy érdeke szögben megrekedt omladék mögül előlépve már látta is a sötét foltot a homokban, ami határozottan nem volt kőszerű és még kevésbé rom. Ösztönösen szimatolt a levegőbe, de csak a maróan száraz esszenciát érezte, ami meg is tekerte orrát, de a világért sem hívta volna fel magára a figyelmet egy kiadós tüsszentéssel. ~ Csak nem hagyhatom a napon? ~ De! Mennyire, hogy ott kéne hagynia, mert mi van, ha gyilkos? Vagy csak okos trükk? De, ha csak egy kitikkadt vándor… a lelkiismerete nem hagyná békén. Közelebb ment, bár inkább osont, nagyon vigyázva, hogy ne legyen hangos, mert érteni akarta a szavakat is, amiknek inkább csak a végét sikerült elcsípnie. Ahogy közelebb ért, azt a meglátását, hogy nem rom kicsit átfogalmazta, mert a férfi romosnak tűnt. Nem mintha ő csapzott szőke hajával, száradó sártól maszatosan, mohaszálaktól tarkítva jobban festene, de csak üdébb volt.
- Vannak kincsek! – szólal meg a napot „élvező” arcát árnyékával borítva, ahogy fölé hajolt. – A napfény is az, de egy kicsit odébb akad hűs árnyék is. Ott talán kellemesebb lenne? – érdeklődött, ám óvatosan, némi feszültséggel. Hiába látta a cserepes ajkakat, a nap marta vörös foltokat a férfi bőrén, ilyen közelről enyhén, de vér szaga volt. Nem nézte meg jobban, inkább az arcának rezdüléseit figyelte, hátha időben meglátja a szándékát.

Annyira nevetséges volt, hogy túl éltem sok mindent legutóbb még egy hírhedetten kegyetlen kalóz bandába is beépültem, majd onnan is épp bőrrel távoztam és most egy kis kerülő miatt, amivel a követőimtől akartam megszabadulni, itt fogok elpusztulni a sivatagban.
Ráadásul még Elsa híres romjaihoz is eljutottam, csak éppen semmi hasznát nem veszem ennek a fegyver ténynek, mivel, ha nem találok vizet, akkor vajmi kevés esélyem van, hogy valakinek is elmesélhetem, hogy itt jártam. És akkor mit ér az egész?
Szóval sok minden volt, ami arra késztetett, hogy nevetésben törjek ki és ami végül olyanná vált, mintha elment volna az eszem, bár lehet nem álltam tőle messze.
Végül is, ha egyszer meg kell halnom, akkor legalább valami legendás helyen tegyem, nem? Bár még nem terveztem, hogy megtérek őseimhez, de ezt valószínűleg senki nem tervezi előre.
Miután kivihogtam magam, terveim között szerepelt még némi nyugodt napozás, mielőtt azért nekiállok felfedezni a helyet és keresni valami kellően dicső nyughelyet porhüvelyemnek.
Ennél már csak az lett volna rosszabb, ha még találok is valami kincset is és akkor nem jutok ki innen.
~ Brrr! Ebbe jobb nem bele gondolni! ~ űzöm el magamtól ezeket a gondolatokat, ahogy ott feszem csukott szemmel és tovább fő az agyam.
Ekkor valami árnyák vetül rám, ezt még a csukott szemhájam alól is érzékelem, de hamar felpattannak a szemeim, mikor még ehhez hang is párosul.
Először semmit nem látok, csak egy fényes glóriával övezett sötét foltot, de erőm maradékával igyekszem gyorsan arrébb gördülni és pillanatokkal később tőrömmel a kezemben állok a sráccal szemközt, mert már látom, hogy egy fiú az, bár elég csapzottnak tűnik.
- Te meg ki a fene vagy? És hol lettél …….sáros? Van itt valahol víz? – kérdezem tőle feszülten rámeredve, de közben remény csendül ki a hangomból, hiszen ha sár van, víznek is kell lennie, nem?
- És vannak………hol vannak a kincsek? – csapok le a szavaira, ahogy leesik mit mondott az elején.
Víz és kincsek? Vagy kincsek és víz? Mindegy sorrend, de ha van mindkettő, akkor én boldog ember leszek, bár még ha ez a fickó itt a kiutat is tudja, akkor még madarat is lehet velem fogatni.
- Egyedül vagy? – nézek rá, majd körbe összehúzott szemekkel, gyanakodva.
Mert mi van, ha ez a rabló banda egyik tagja? Kutatóan futtatom végig rajta a pillantásomat, hogy van-e nála fegyver.

A felnyíló szemek láttán a megkönnyebbülés egy kissé felszínes érzése vezette egy könnyed mosoly fele, amivel köszöntötte az idegent. Szavakhoz folyamodna, hogy a másik ne erőltesse meg magát, már így is túljuthatott azon a ponton, amit egészségének megingása nélkül megléphet. Nem lepődött meg a reakción, igazából azon sem ütközött volna meg, ha valamilyen módon nem elhúzódnak előle, hanem hamarvást letámadják. Azért az előkerülő pengére vetett egy szúrós pillantást, ahogy kiegyenesedve és a biztonság kedvéért egy öles lépést hátrálva a másikra emelte tekintetét.
- Egy pórul járt vándor és… a sár csak az első ballépés eredménye volt. .. - kezdett bele kilétének ecsetelésébe, de a víz kérdése azért elgondolkoztatta. Szerencsésnek érezheti magát, hogy kulacsát, ami ugyan már nincs egészen teli, de friss vízzel töltötte fel, nem is olyan régen. Ám, az osztozás egy idegennel e tájakon nem pont az előrelátó és megfontolt jellem ismérve. Lassan fél térdre ereszkedett, mielőtt azonban elfordította volna a viharvert fél lényről a tekintetét, merthogy annak nézi leginkább, vagy lehet, hogy semmi félségről nincs itt szó, csak nem annyira elf szerű, mint akikkel eddig találkozott. Szóval, vetett rá egy jelentőségteljes pillantást, ami leginkább a bizalmatlanságról szólt és az olyan állatok tekintetében tűnt ez fel, akik már megjárták az emberek „kedvességét” és most az idegen szerezettel nem igen tudják hányadán is állnak. Sou sem tudta, de levetve táskáját, felcsapva annak fedelét, némi keresgélés után kiemelte a kulacsát.
- Ez az egyetlen általam ismert vízforrás a környéken. – némi bizonytalanság és egyfajta sajnálat keveréke bujkált a hangjában, de a kulcsot a tőrét szorongató felé emelte. – Igyál nyugodtan! – ajánlotta. Érzi ő is, hogy közvetlensége gyanús lehet és egyfelől igazi ostobaság, mert mit tud erről az alakról, azon kívül, hogy úgy hitte itt éri utol a végzete. Ugyan akkor, számára a távolságok lerövidíthetőbbek, légvonalban minden egy kicsit közelebbi és fent, éjszaka a meleg sem mardossa annyira.
- Nézőpont kérdése, mivel te itt vagy, nem mondhatom, hogy egyedül vagyok. – kissé pimasszá fordul mosolya. Nem adott pontos választ, méghozzá azzal a szándékkal, hogyha a másik rosszban sántikálna, ne bízza el annyira magát, találgassa csak tovább, hogy rejtőznek e még, vagy sem. – Azt hiszem, itt nem kell nagyobb kincs a víznél és az árnyéknál. – értetlenkedve ingatja meg a fejét. ~ Hogy tud ilyen helyzetben valaki holmi értékesnek vélt tárgyakra gondolni?! Apropó.~ Rendületlenül tartja a kulacsot, ha még nem vették el tőle. – Talán kincsvadász vagy, hogy ilyen ritka látogatottságnak örvendő helyre tévedtél? Mmm, talán tudod is, hogy hol is vagyunk pontosan? – kíváncsiskodott, pont úgy, mint aki mára otthon felejtette a félelemérzetét és még azt is elfelejtette, hogy gyanús külsejű idegenekkel nem állunk szóba és a többi.

Igazán senki nem veheti tőlem zokon, hogy úgy reagáltam, ahogy, hiszen egyrészt már meglegyintett a csendes elmúlás, másrészt abszolúte nem számítottam rá, hogy valaki ezt megzavarja ezen a kietlen, elhagyatott helyen, ahol azt hittem rajtam kívül nincs senki.
Na meg aztán az előzmények sem adtak okot rá, hogy megbízzak csak úgy bárkiben, aki a sivatag mélyén megszólít, bár a kincsek emlegetése, sokat lendített azon, hogy hajlandó legyek kis időre a bizalmamba fogadni, vagy legalábbis sokkal kevésbé ellenségesen rámeredni.
Nem nagyon hat meg a szúrós pillantása, amivel kifejezi, hogy nincs ínyére e kezemben tartott fegyver és bár nem tesz semmilyen ellenséges mozdulatot, fegyvert meg egyelőre nem látok nála, azért megfeszített izmokkal figyelem minden rezdülését, amikor leteszi a tarisznyáját a földre és kotorászni kezd benne.
- Ha a pórul járásról van szó, akkor hasonló cipőben járunk. – biccentettem némileg kevésbé számon kérő hangon, mert nem szabad elprédálni, ha valaki talán a segítségemre lehet, de még nem győzött meg. – De, ha sáros vagy, azt jelenti, hogy valami vizes helyen sikerül ballépned és ez már igen csak reményt keltő, még ha nem is tűnsz tőle patyolat tisztának. - követem kezének mozdulatát, ahogy kibukkan a táskájából.
A felém nyújtott kulcs látványára is nagyot nyeltem, bár még ezzel sem jártam sikerrel, mert olyan száraz volt a torkom, mint a tapló, ha nem éri víz. Viszont értetlenül néztem rá, hogy vajon, mit akar ez jelenteni? Magára locsolta a vizet talán?
Még az is végig futott rajtam, hogy talán mérgezett az ital, de túl szomjas voltam ahhoz, hogy sokáig kéressem magam, ha már ott lóbálta az orrom előtt.
Azért a tőrt nem tettem el, csak leengedtem a kezem, majd pár lépést tettem felé óvatosa, hogy elvegyem a kulacsot, de erősen megtántorodtam, olyan szédülés tört rá,.
~ A fene, biztosan megfőtt az agyam ebben a hőségben!~
- Az előbb valami árnyékot emlegettél, ha jól emlékszem. – nyögtem ki, de a kulcs már a kezemben volt és a világért sem engedtem volna el, hogy az is kiboruljon. - Ezek szerint azt mondod nincs itt víz? – néztem körül hunyorogva és a számhoz emelve az edényt már ittam is nagy kortyokban, nem nagyon kellett biztatni.
Igazából az sem nagyon érdekelt most már, ha nincs egyedül, amúgy sem tudtam volna mit tenni, ezért mikor oltottam a szomjam, kis habozás után visszaadtam neki és a tőröm is eltettem.
- Hát, ha csak a kincs van és víz nincs, akkor nem vitatkozom az igazaddal. – lépkedtem utána, ha közben megmutatja, hol találunk árnyékot. – Szétrobban a fejem ettől a melegtől.
Ha tudná, hogy tolvaj vagyok, nem csodálkozna rajta, hogy bármikor, bármilyen helyzetben tudok kincsekre és a gazdagságra gondolni. Olyan ez nekem, mint medvének a lépes méz.
De most azt hiszem egy cseppet módosítok az álláspontomon, amíg nem látok egy kiutat.
- Nem, én is vándor vagyok, ahogy említettem az előbb, csak a sivatagi vezetőm, halott vándort akart belőlem csinálni. – érződik a fellobbanó düh a hangomon, hiszen miatta vagyok ebben a nyomorult helyzetben, ahelyett, hogy a megbízó pénzért csörgetve valamelyik fogadóban hancúroznék pár lánnyal és vedelném a jó kis hideg sört……Áááá, nem gondolni a hideg sörre……sőt semmilyen hideg italra….még melegre sem!
- Mi? – kapom rá a tekintetem meglepetten, bár aztán legyintek magamban. – Téged is átvertek? – kérdezem félig meddig állítva. – De hol élsz te? Azért tudhatnád, hogy a sivatagban egy ilyen romváros van csak, legalábbis én egyről tudok csak. Ez Elsga, az elfek elpusztított városa. Sokan keresték már és talán meg is találták, de annál kevesebben élték meg, hogy kijussanak a sivatagból, ha leltek is itt valamit. – sóhajtottam nagyot. – Muszáj vizet találnunk! Ki kell jutni innen, bár azért ha találnánk valamit………..a keresés közben……..Mond, hogy kerültél ide, ilyen……ilyen sárosan, ha nem itt lettél ilyen? Hová igyekeztél? – kérdezem feléledő energiával a víz után és érdeklődéssel.

- Ritalea útjai kifürkészhetetlenek, de élünk még és ez a fő. – optimista látásmód, bár szívesen hozzátette volna, pusztán a fegyver jelentette frusztráltságnak hangot adva, hogy kettőjük közül ő egy kicsit azért ügyesebben tette meg azt a lépést, ami végül idehozta. Bólintott, reménykeltő? Rögtön nemet is intett a fejével, mert az lenne, ha a dolog itt történt volna, de ez esetben az itt inkább ott helymegjelöléssel szerepelne helyesen. Közben előrántotta azt a bizonyos dolgot, ami egy picit talán megenyhítheti a másik gondos és helyes védekezését, de persze az is lehet, hogy pont kiugrasztja a ravasz nyulat e Napon pácolt ballépő' álcája mögül. Utóbbitól valahogy nem tart, az intő gondolatokkal azonban elbájolog csendesen.
– Leestem egy lyukba, vagy… inkább valakinek az elhagyatott boszorkánybarlangjába… – elgondolkozva billentette meg a fejét, ahogy visszagondolt az annyira nem is szűkös üreg berendezésére. Folytatta volna, méghozzá őszintén megvallva, hogy buta módon belecsöppent egy előkészített, vagy szándékosan felállított varázslat örvényébe, ami egyenesen ide hozta. Csakhogy a kulacsért induló érdekes mozdulatsort produkált, kacajforrásnak is kiváló lett volna, de Sou inkább riadtan ugrott talpra, hogy ha kell elkaphassa? Már pedig a gondolata sem vonzó annak, hogy esetleg kipárnázza a férfi számára a homokos talajt, megtartani viszont szégyen ide vagy oda, úgy sem tudta volna. Meg is állt, még ideje korán, a világért sem kockáztatta volna meg, hogy a penge felé lendüljön, inkább a kulacsot segített rövidebb távon célba juttatni, azaz a másik markába.
- Van is! Beljebb vannak még viszonylag éppen álló házféleségek, de véletlenül nem akarod azt eltenni? – most már veszi a merszet, hogy nyíltan utaljon a problémája okára. Kicsit talán morcosan vonta össze a szemöldökét, de mivel most már ő is osztozott a másikkal a Nap melegén kezdte a saját bőrén érezni, hogy miért is van oly nagy jelentősége a víznek. Megoldotta a köpenyét összefogó zsinegeket és meg is vált a ruhadarabtól, amivel együtt világossá vált az is, hogy miért tűnt úgy, mint aki minimum dagonyázott. – Még nem néztem körül, lehet, hogy valahol találunk vizet. – némi, szóval nem kevés bizonytalansággal inkább hangjában inkább a tarisznyájáért nyúlt, aminek szíját át is vetette a vállán. Indulásra készen érezte magát és meg is indult, lassan hagyva lehetőséget hogy a kótyagos lábú vándor könnyedén tartsa a tempót. ~ Helyes, amúgy sem szeretek vitázni. ~ Mondani viszont nem mondat, de jelentőségteljes bólintott, még vetett is egy oldalpillantást a vele baktatóra. Azonban egy sóhajba fulladó halk kacajt már igazán megérdemelt a helyzet, újra a táskájába túrt és ezúttal egy kisebb darab gyolcs került elő. Két keze közé fogta és szája elé emelte, hogy a következőleg vett levegő kifújásával hideggé tegye, ezt a következők hallatán sem bánja meg ~ Miért vagyok ennyire segítőkész? Könnyen meglehet, hogy nem is ő volt a vándor, bár nem tűnik hazugságnak. ~
- Tessék. – nyújtotta oda az itt-ott jégszilánkoktól csillogó rongyot. – Óvatosan, mert elég hideg. – inti óva az idegent, majd a kérdés hallatán hirtelen nem is tudja hova tenni. – Átve… Nem! – tiltakozott némi hevességgel, de aztán visszakozott is. Leginkább olyannak tűnt, mint egy lelkiismeretes kisiskolás, aki elfelejtett felkészülni az órára, mert mókásabb volt a pillangókat kergetni. – Én nem igazán vagyok otthon a történelemben és a térképeket rendre elhagyom, de Elsgaról hallottam már valamicskét... – akár egy vallomásnak is beillene és igen, az a halvány kis rózsaszínes árnyalat az arcán nem a Naptól van. - … Egy varázslat miatt jutottam ide. Északra tartottam, de nem kimondottabban volt úti célom, aztán szó szerint elnyelt a föld. Volt ott egy könyv, egy kicsit megtéptem, meg egy medál, az itt is van. – előhalászta a zsebéből és gondolkodás nélkül megmutatta a vándornak. – Talán valahogy segíthet kijutni innen…

// o/ sör, hűtve és nem túl habosan //

//elfogyasztva //

A kiszámíthatatlansággal is azonosítható istennő emlegetésével teljesen egyetértek, bár most kimondottan el lettem volna nélküle, hogy ránk vesse a szemét. Elég baj volt nekem, hogy tolvaj létemre megbíztam egy olyan fickóban, aki majdnem sikeresen vezetett a halálba és még csak akkor sem álltak mellettem az Istenek, mikor útirányt választottam. Vagy talán szándékosan vezettek az elf romokhoz? Ez csábító lehetőségnek tűnt, már csak az kellett volna, hogy víz is legyen itt, amit felfedezhetek és akkor ez a lehetőség is komoly eséllyel esik latba.
Minden esetre most kissé alább hagy a harciasságom és a kiszáradás kerül előtérbe, ahogy felém nyújtja a kulacsát, de úgy látszik a szomjazás és a Nap együttes hatása jobban megviselt, mint gondoltam volna, így kissé sutának sikerül a mozdulat, ahogy megszédülök, de már annyi segítség is elég, hogy megragadhatom a hűsnek ható vizesedényt.
Ezért aztán nem is igazán jut el a fülemig tisztán, amit arra válaszol, hogy mitől is lett sáros, vagy ha igen, akkor is csak felületesen jegyeztem meg, inkább már arra az árnyékos helyre koncentrálva, amit emlegetett.
- Akkor menjünk, mert azt hiszem már éppen kellő időt töltöttem el a Nap alatt ahhoz, hogy minden csepp folyadék, ami a testemben volt, eltávozzon belőle. – húztam meg a kulacsot alaposan, bár azért nem vittem túlzásba, mert valakitől egyszer hallottam, hogy abba halt bele, hogy hosszú szomjazás után tele itta magát.
Bár ez elég hihetetlennek tűnt már akkor is, most inkább úgy gondoltam, jobb a biztonság. És bár visszaadtam neki a vizespalackját, némi habozás után, de a tőrt már amúgy is el akartam tenni, így ezt nem is kommentáltam, hiszen láthatta maga is.
Mivel ő volt itt előbb, át is adtam neki az irányítást, hogy akkor mutassa, merre is vannak azok a jobb állapotban lévő falak, ahol remélhetőleg vége árnyékba vethetem be magam és nem főlök tovább, mert lassan már fűszerezni lehet.
- Az nagyon jó lenne, mert ezzel nem húzzuk sokáig. – intek a kulacsa felé, bár gondolom, ha nem találunk, akkor már nem lesz később vele ilyen nagylelkű és ez már most nyomasztóan hat. – De csak vették itt is valahol a vizet és bár a várost lerombolta a sárkány – legalábbis a legenda szerint – azért talán a vízlelőhelyet meg lehet találni. – nézek körül vágyakozva, de még mindig nem vagyok jó a nyomok olvasásában, főleg nem egy sivatagban.
Azért közben a társamat is szemügyre veszem, úgy látszik azért most már neki is kezd melege lenni és megszabadul a köpenyétől, ami alatt már egyáltalán nem sáros és eszembe juttatja, amit az előbb mondott, és most meg is ismételt, hogy miként lett olyan. Így eléggé hihető a története, bár most mát még óvatosabb vagyok, mint alapból.
Mielőtt azonban még nagyon belemerülhetnénk a további ismerkedésbe, mindent felül ír,amit a következő pillanatban tesz és mikor a kezembe nyomja a jeges kendőt, úgy nézek a szövetre, majd a fiúra, mintha kísértete látnék.
- Ezt meg, hogy…………Ez lehetetlen? Varázsló vagy? – vágott belém a felismerés, hogy miért is pottyanhatott bele valaki „véletlenül” egy boszorkány üregébe és vált egy mágikus teleportálás áldozatává. – Köszönöm! Ez életmentő volt! – hálálkodok neki lelkesen és most nem nagyon érdekel, hogy általában elkerülöm a mágusokat, még ha magam is bírok némi képességgel félvérként, de azok csak kisebb trükkök ehhez képest.
Mondjuk nem lenne rossz megtanulni, ki tudja mikor veszi ennek hasznát az elffia.
- Jeremy vagyok egyébként- nyújtom felé a kezem, miközben megtörlöm az arcom a jégkristályos kendőbe, majd a fejemre rakom, mindjárt sokkal, de sokkal jobban érezve magam. – És ne is foglalkozz vele, - intek a zavarára, hogy nem tud a helyről, - én is csak azért tudok róla ennyit, mert mindig vonzottak a kincses rejtélyek és szívesen kerestem volna fel a helyet, hátha maradtak itt még mágikus tárgyak, de…….de nem így terveztem. – sóhajtottam jó nagyot.
- Soha nem célszerű egy boszorkány dolgaiba ütni az orrunkat, minek piszkáltad? – ingatom meg a fejem, nem mintha bánnám, hogy itt van most már, mert lehet nélküle …túl sem élném, ha nem lelünk vizet. – Klassz! – lelkesedek a medál láttán. – De van valami ötleted, hogyan hozott ide? Gondolkozz! Mit tettél vagy mondtál? – nézek rá sürgetően, hátha tényleg van esély így a kijutásra.
Közben elértük a félig leomlott falrészt és gyorsan behúzódtam az árnyékába, ahol máris sokkal jobban éreztem magam.
- Kicsit kifújom magam, talán addig a Nap is lejjebb megy, akkor neki állhatnánk felkutatni a romokat, hátha találunk vizet, addig meg próbáljuk kitalálni, miként működött a varázslat, ami ide hozott. Ha mágus vagy ez nem lehet olyan nehéz? – vizsgálgatom a medált elölről, hátulról, jobbról-balról. – Tudsz még olyan hideget csinálni? – nyújtom vissza a már felmelegedett gyolcsot, reménykedve, hogy igen.
Ha ilyen képességei vannak, akkor talán nincs minden veszve. É meg bízom benne, hogy jó orrom van, eldugott dolgok feltalálásában és, hogy valamit legalább találok, elsősorban vizet, másodsorban………kincset. Végül is bármivel megelégednék, amit itt fellelnénk, hiszen óriási értéke lenne a piacon.

//um, az utolsó cseppeket.. szabad? *.* //

Hümmögve bólogatott egy aprócska mosolyt engedve meg magának, nem mondta volna ki és látszani sem engedte, hogy a hallottak alapján már keresztet vetett a kulacs tartalmának jelentős részére. Többek között ezért is, míg a kitikkadt vándor segít vízveszteségén tett tekintetével egy körsétát, ami némileg növelte gyermekcipőben járó aggodalmát. ~ Egy kóró annyi sem nő itt. .. Nehéz elhinni, hogy valaha élhető város volt és valahogy kételkedem benne, hogy lenne itt víz. De kell és előbb utóbb muszáj is lesz. ~ Elhessegetve aggodalmát átvette a felé nyújtott víztárolót és szó mi szó, azért meglepődött egy kicsit. Súlyra ugyan is nem tűnt úgy, hogy a vándor mohón ivott volna, többet is, mint bírt volna. Ellenkezőleg, igen mértéktartónak bizonyult és ez egy pozitív dolog volt, sietség nélkül gondosan visszahelyezte a tarisznyájába a tömlőt és mint árnyékos hely pontos felelhetőségének ismerője, elindult vezetve a már biztosabb lábakon állót. Amikor is pedig átnyújtotta a behűtött kendőt igazán nem is számolt az ilyen meglepett reakcióval, elvégre nem azt mondta, hogy sárkány, mert valahogy vannak olyanok, akik már kihaltnak hiszik faját, de a mágia, az valahogy eddig minden szegletének e földrészen, ismert volt. Megtorpant és megszeppenve nézte a szavakat kereső és ki is mondó vándort, hirtelen az a gyanúja támadt, hogy talán rosszat tett.
- Én.. én nem.. – kezdett volna szabadkozni, mikor elhangzott a hála szava is. – Oh, hát igen. .. Valami olyasmi. – motyogta, de hallhatóan szerencsére. ~ Olyasmi? ~ Gratulálva a szóválasztásához inkább megindult, minthogy a váratlan fordulatként véletlenül a falba verje a fejét, ezzel esetleg jelentőséget adva a kimondottaknak. – Szívesen! Apró trükk és melegben kifejezetten jól jön, amúgy meg…. Biztos lesz kút, vagy valami vízér, csak ne legyen nagyon mélyen eltemetve a homok alá. – a reménykedés kihallható volt a hangjában. Nagy valószínűséggel senkinek nem fűlne a foga a tűző napon való homokkal vívott csatához. Még is mosolyra derül, e vészterhes gondolatok között jól eső hallani a másik nevét, amit talán nagy jó indulattal a bizalom apró csírájának jeleként is lehet venni. A kézre nem néz értetlenül, de azért kell egy perc, hogy erre kellően reagáljon, elfogadva a kézfogást.
- Sou és örülök. Bár a helyszín megválasztás… – mutatkozik be ő is, egy kicsit félre billentve a fejét a mondat végére. Szerencse a szerencsétlenségben a találkozásuk? Meglehet, meg persze később ki is derül jól járnak e a másik jelenlétével vagy sem. Egyetértően bólogat, közben egy kis bucka jelölte saroknál el is fordul, a lábnyomait szerette volna követni, de azt a lenge szellő is képes volt elsimítani. Így maradtak a többé-kevésbé megjegyzett részletek.
- Hát… tudod, van egy nagyon rossz tulajdonságom, a kíváncsiság..- ismerte be töredelmesen. -.. és éppen indulni szándékoztam, amikor megtörtént a dolog. A könyv lapjai üresek voltak, míg azt hozzá nem érintettem. Gondolom. – egy pillanatara eltöprengett, és minthogy meg is érkeztek, a köpönyegét is leterítette. – Gondolom valami előkészített varázslat lehetett. Mondani nem mondtam semmit, csak rátettem. – törökülésbe helyezkedve morfondírozott tovább. A kérdések segítettek előrébb mozdítani gondolatait, de minthogy nem igen járatos az e féle mágiában, nem tud kielégít választ adni. Az elhangzottakra részben bólogat, de az őt aggasztó részekre csak tanácstalanul lesüti a szemét.
- Persze!– veszi át a felmelegedett kendőt, hogy a korábbi módszerrel ugyan úgy áthűtse és már az újra hűvös kendőt visszanyújtva folytatja. – Ez könnyebben megy, mint a teleportálás. Én nem igen ismerek varázsszavakat és ritkán használok tárgyakat. Mmm, lássuk csak. – előre hajolva, a homokba kezd rajzolni és nem egészen hat szép ívű betűszerűséges sikerül kreálni. – Valahogy így néztek ki a lapokon feltűnő jelek. De nekem nem mondanak semmit hacsak… - tekintete az árnyékba kúszó falra téved, a gazdag díszítésnek már csak nyomai látszanak, de azért, ami látszik, az hasonlít.

Bár nagyon szomjas vagyok, azért én sem vagyok hülye, hogy amíg nincs rá remény, hogy lelünk itt vizet, még ha az egy poshadt pocsolya is, addig igyekezzem visszafogni magam és tartalékolni azt a keveset, ami van. Azért nem fűt a vágy, hogy az utolsó kortyokért meg kelljen verekednem a sráccal, főleg nem az után, amit a kendővel produkál és kiderül, hogy valami mágusfélével van dolgom.
Mondjuk az sokat ront a megítélésén, hogy sikerült belesétálnia egy boszorkány térváltós csapdájába, bár lehet, hogy az nem is csapda volt, csak éppen elindított egy előkészített folyamatot, de ez elég nagy óvatlanságra vall a részéről. Igaz nem valami vén rókával van dolgom, de hát ezeknél a mágusféléknél még a kor sem számottevő kiindulási pont, lehet éppen kétszáz éves is, azt úgy néz ki, mint aki húsz sincs.
- Én is ebben reménykedem, mert nézd. – mutatok a majdnem teljesen leomlott falak tövében lévő állati ürülékre és apró lábnyomokra, amiket nem tudott elhordani a szél. – Valamik élnek itt és azoknak is kell víz, még ha hozzá is szoktak a sivatagi életmódhoz.
Azért azon kívül, hogy ez biztatónak tűnik, egy részem nem nagyon örül neki, hiszen ki tudja miféle jószágok ezek, még ha nem is túl nagy termetűek a lábnyomaik alapján.
De hát nem is láttunk mindent, lehet vannak itt nagyobb ragadozók is, akik meg ezeken az aprókon élnek?
- Igen, jobb helyet is találhattunk volna a nagy ismerkedésre Sou. – értek egy bólintással egyet vele, mikor megtörtént a kézfogás.
Ha tényleg az árnyékos rész felül jött, annak alig maradt némi nyoma és én biztos nem találtam volna vissza csak a nyomai alapján, így hagytam, hogy ő vezessen, mert ugyan voltak kisebb-nagyobb falmaradványok, de olyan igazán árnyékos, ami minden oldalról biztosított volna még a homok ellen is, amit a szél folyamatosan hordott, nem láttam, csak mikor kissé beljebb mentünk.
- Áááá, akkor ebben nem vagy egyedül! – húzódott vigyorra a képem, amit meg is bántam, mert a leégett bőr kellemetlenül megfeszült, bár a hideg, jeges kendő sokat enyhített rajta. – Azt hiszem elég időnk lesz a próbálkozásra, hogy kitaláld, mit és hogyan csináltál, mert valahogy nem sietős neki vágni újból a sivatagnak, főleg víz nélkül és anélkül, hogy tudnánk merre is induljunk. – foglaltam össze, ahogy én láttam a helyzetünket, mikor mindketten letelepedtünk a védettebb és valamivel hűvösebb helyen.
Azért már a kis ajándékért is hálás voltam, amivel a kendőt ismét lehűtötte, ez nagy mértékben enyhítette bőröm lángolását és a hőérzetemet, kezdett elviselhetővé válni a helyzet és az agyam is megfelelően működni.
- Szóval a teleportálás csak úgy fog menni, ha rájösz, mit csináltál akkor pontosan. – hagytam most is a hideg anyagot a fejemen, míg néztem mit rajzolgat a homokba.
Közben hátradőlök a két kezemre és a kezem a homokba mélyed, amit a fal tövébe halmozott a szél és valami keménybe ütköznek ujjaim. Kíváncsian fordulok arra és kotrom el a homokot, ahonnan egy üres szemgödrű koponya mered rám. Nem vagyok ijedős, de azért önkéntelen elkapom a kezem.
- Dremerre! Ezt kihagytam volna! – mormogom halkan, de aztán alaposabban megnézem a leletemet. – Ez nem lehet itt olyan régen, ez valami olyan szerencsétlen lehet, mint …..mi. – ezt nem szívesen mondom ki. – De nézd, olyan mintha összekarcolták volna a csontot. – nézegetem a csontot, ami rossz érzéssel tölt el.

Szinte már-már a sors által elrendeltnek tűnt az a nagy egyetértést, amivel egymás mellett haladtak. Mert hát, mint rá lett mutatva van társaságuk, ha aprók is és nekik köszönhetően szinte már bizonyos, hogy vizük lesz. Persze, elébb még meg is kell találni, de azt majd a pihenés után. A biztató fejlemények után kiváltképpen jó volt hallani, hogy a kíváncsiság nem csak az ő „vesztét” szokta okozni, nem is tudott egy kisebb vigyor nélkül tovább menni. Ami még is adott némi gondterheltséget az, az idekerülését okozó mágia mibenléte, bár, ahogy jobban belegondolt, nem is igen érti, hogy miért akar ilyen buzgón foglalkozni vele. Mondhatni nincs rá szüksége, bár tény és való, hogy nem kevés előnyt jelentene egyetlen varázslattal ilyen távokat megtenni. Életmentő! Ez volt közvetlenül a második gondolat, ami a mielőbbit követte.
- Egyetértek! –helyeselt. Aztán némi gondolkozás után még megtoldott a mondanivalóját. - Esetleg, ha a Nap már lejjebb ereszkedett és megnyúltak az árnyékok, nekikezdhetünk a víz keresésének és persze közben még lehet találgatni tovább a rejtélyt. – vetette fel az ötletet, mert mi tagadás a meleg most már őt is zavarni kezdtek. Sosem kedvelte és nincs is igazán hozzászokva, azt meg persze már kár is lenne felhozni, hogy bár hagyományos tüzet is képes lehetne „fújni”, az még mindig nem tartozik a kedvelt tevékenységei közé. A jég az más tészta, most kivételesen kedvező tulajdonságokkal rendelkezik, akkor is, ha a környezet a kelleténél hamarabb feléli. Valahogy a hol és amerre szépen elbújtak a jég körül forgolódó gondolatok mögött, pedig ahhoz is lett volna hozzáfűznivalója, de egyelőre még odáig sem jutott el, hogy majd később, alkalomadtán, vagy csak úgy felhozza. Mivel egy térkép jól jönne, akár egy homokba rajzolt is, mert könnyebben elképzelné merre is lehetnek és merre juthatnak ki a legkönnyebben. No persze az égen haladó fényes óriás is segít egy kép dolgot megállapítani, de igazán az éjszakai ég lesz bőkezű.
- Nem. – emelte fel a fejét Jeremyre pillantva, megtorpanva egy pillanatra a művészi alkotás létrehozásában is. – Nem egészen, hogy pontos legyek… tudok teleportálni, vagy valami olyasmit, de rövid távolságokra… és kellemetlen, meg kimerítő is. – önkéntelenül még meg is borzongott, mert tudta volna még folytatni. Nem tulajdonított volna a dolognak jelentőséget, ha így egy amúgy egyenes vonalból nem csinál hullámosat. Kijavítva a véletlenül vétett hibát el is készül a másolással, de már a formára hasonlatos idő marta falat méregette és valószínűleg megpróbálta volna meggyőzni magát, hogy már pedig egyformák, ha nem lepi meg a váratlan mozdulat. Aztán hall egy nem túl bizalomgerjesztő nevet is. Érdeklődve fordult a kincset nem is kereső, de már valamit megtaláló felé, kíváncsian pillogott, majd egy kicsit előrébb is hajolt, ahogy valamennyit elcsípett a fehéres dologból. Négykézláb ment közelebb, hogy közvetlenül megvizsgálja a kincset.
- Szép fogás! – bármilyen hihetetlen, ezt bóknak szánta. Minden undor nélkül telepedett le a koponya mellett és óvatos, finom érintéssel tapintotta ki a karmolások helyét. – Ő rosszabbul járt, mint mi! – javította ki a kalandort. - Vele ellentétben már előnyben vagyunk, ketten vagyunk és számolunk valami éhessel. - a sarkaira ült elgondolkozva. - A karomnyomok azonban aggasztanak, nem patkány, attól azért nagyobb, és amit a mielőbb felfedeztél nem tűnt olyan réginek. De itt nem hiszem, hogy dúskálni lehet az ételben. – osztotta meg aggodalmát Jeremyvel. A világért sem mondaná meg, hogy amik ilyen módszeresen metszették le az utolsó cafat húst a csontról, talán, de csak talán, nem próbálkoznak egy sárkánnyal. Persze, az éhség nagyúr. – Ha itt éjszakázunk, lehet, nem árt valami biztosabb hajlékot keresni. – valamin megakadt a szeme, az a valami pedig Jeremy öltözetén volt fellelhető. – A karod? Megsérültél?

Azt hiszem a nagy egyetértéseket mindig az ilyen szorult helyzetek alapozzák meg, mint amilyenbe mi is kerültünk, itt a sivatag közepén, egy majd, hogy nem csak a legendákban felbukkanó romvárosban, mindenféle segítség és túlélő felszerelés nélkül.
Bár ugyanilyen gyorsan fel is bomolhat ez az egymásra utaltság, ha valakinek a bőrére kezd menni a dolog, szóval azért én nem éltem bele magam, igaz a vizet visszaadtam, de hát még él bennem a remény, főleg a nyomokat látva, hogy lesz itt víz, ha nagyon keresünk.
Egyébként is éltem a gyanúperrel, hogy ha mágus a mellettem gyalogló fiú, akkor talán hamarabb tud kikeveredni ebből a kellemetlen helyzetből, mint én, mert nem kell messzire menni, csak ehhez a jeges trükkhöz és mindjárt nyilvánvaló, hogy kinek vannak nagyobb túlélési esélyei.
Az én érdekeim nagyon is arra ösztönöztek, hogy jobb, ha jó egészségben látom Sou-t magam mellett, amíg csak lehet, de ez már a részéről valószínűleg nem mondható el.
- Mindenképpen várnunk kell, míg csökken a nagy hőség, hiszen, amíg nem lehetünk biztosak a víz utánpótlásban, addig jobb takarékoskodni és minél kevesebbet mozogni, hogy ne verejtékezzünk még jobban. A fejünket azonban törhetjük, vagyis jobban mondva ennek nagyobb része rád hárul, hiszen én nem láttam, hogy mit csináltál, milyen jeleket láttál. – bólintok megerősítve elhatározásunkat az árnyékban pihenésről.
Meg vagyok győződve róla, hogy „csak” egy varázstudóval hozott össze a rossz sorsom és ez most, akármennyire nem vagyok oda értük, sokkal jobb, mintha egy magamfajta kalandozóba botlottam volna. A jeges borogatást nem cseréltem volna le most semmi másra. Tényleg hálás voltam érte.
Aztán persze kiderül, hogy nem volt rossz a tippem arra nézve, hogy én vagyok, aki egyelőre kolonc a másik nyakán, hiszen ő akár el is teleportálhatna, ha nagyon muszáj és a szomjúság nagy úr.
- Aha. – nyögöm ki, de igyekszem nem mutatni, hogy ez nekem sem kellemes, nem szeretnék egyedül maradni ezen a helyen, ha mégis bevállalná a nem szeretem teleportálást.
De egyelőre ne aggódjak azért, amit nem tudhatok előre, tartom magam egy régi tanítóm mondásához, így inkább a cikornyás homokba rajzolásra fordítom a figyelmem, egészen addig, míg ki nem tapintom a kezem alatt azt a koponyát, ami igen csak megdobogtatja a szívemet és nem a jó értelemben.
- Hát én nem így jellemeztem volna és azt hiszem szép fogásnak mondjuk egy gyűrűt, vagy egy karperecet jobban el tudtam volna képzelni, mint egy megcsócsált csontot. – morogtam megcsóválva a fejem, ahogy megújult érdeklődéssel vizsgálgatta a homok és más, egyelőre lehetőleg nem nagyon elképzelt valamik által tisztára pucolt koponyát. – Igen, én is erre a következtetésre jutottam és pont ezért nem vagyok elragadtatva, bár abban igazad van, hogy legalább tudunk róla, hogy van itt valami, ami fenemód éles körmökkel és fogakkal, na meg éhséggel rendelkezik. – húztam el a szám nem éppen vidáman. – Azonban ettől nem lettem sokkal boldogabb. – néztem körül máris némi aggodalommal és már nem is vártam annyira, hogy lemenjen a nap, amiért eddig minden pénzt megadtam volna. – Azt hiszem beljebb kell mennünk, eddig nem láttam olyan helyet, aminek épp falai lettek volna, de talán a város belsejét kevésbé ette meg az enyészet. – álltam fel, meg is feledkezve róla, hogy mennyire vágytam az árnyékba.
Szavaira a vállamra kapom a tekintetem és látom a ruhámat bemocskoló, már megszáradt vértfoltot, amire azonnal el is értem, hogy mire gondol. Valószínűleg nem tudom jól leplezni, ahogy belesápadok a gondolatba.
- Az a rohadék megszúrt! Nem mély és a mozgásban sem akadályoz, de valószínűleg felszakadhat, ha mozgok. – mondtam egy kis gondolatnyi szünetet tartva. – Gondolom jobb lenne, ha elkötnénk valamivel, a véres részét meg a ruhának kivágnám és itt hagynám?
A hangsúly ugyan kérdő, de már tudom, hogy jobb, ha így teszünk, nem örülnék, ha pont a vérszag vonzaná oda azokat a dögöket, melyek lecsócsálták a koponya gazdájáról a húst, bár még így sem biztos, hogy nem szagolják ki. Végül is egy sivatagi valamiről van szó, aminek ritkán akad a fogára ilyen ínyenc zsákmány, mint mi ketten…….vagy én egyedül.
- Keressünk egy jobban védhető éjszakai helyet. – indultam el, miután levágtam az ingem mindkét ujját, a véreset a fal mellé dobtam, a másikkal meg próbáltam bekötni a sebet. – Ha még velem akarsz tartani ezek után. – bökök a koponyára, aztán a karomra. – Bár legalább estig együtt maradhatnánk, talán addig kitalálod a visszateleportáló varázst és megmenthetsz egy …….magam fajta szerencsétlen félvért is. – vonom meg a vállam, mint akit annyira nem lepne meg, ha minél messzebb akarna tudni, pedig nagyon is számított.

Az egyetértés szép dolog és kétség kívül majdnem mindenben hasonlóképpen vélekedett, akár csak Jeremy, ám, az utolsó pontot nem szívesen vállalta volna magára. De, mint a nagy egyetértések csomópontjánál leledzve aligha tehetett másképpen, mint elfogadni a tényt, ő látta, ő tette és így nagyobb az esély a rejtély megfejtésére. Csak azt nem tudja rajta kívül senki, hogy nem egy vérbeli nyomozó és a rejtvényeket sem kedveli, részben azért mert képtelen a lényegére rájönni. Most azonban nem csak a saját épsége múlik azon, hogy hogyan is forognak tekervényei és ezt igyekszik több mint szem előtt tartani.
Egy pillanatra megakad, meglepetten pislog és megértve ahhoz a parányi hanghoz társuló minden rezzenést, zavartan fordította oldalra a fejét. Ő arra nem gondolt, hogy milyen kellemetlen gondolatokat ébreszthet a másikban a tudat, hogy míg ő, Sou képes innen eltűnni, ha helyzet úgy hozza addig a vándor már nem. Igazából szégyellte magát azért, hogy idáig nem jutott el és már meg is fogalmazódott benne, hogy biztosítja Jeremyt arról, hogy nem kell attól tartania, hogy egyszer csak itt ragad a nagy és forró, túlságosan perzselő pusztaság kellős közepén. De más felé evickélnek, visszakanyarodva a gyors megmenekülést lehetővé tevő, de egyelőre még előttük az ismeretlenség sűrű szövésű fátyla mögé bújó varázslatra. És. Még azt sem taglalhatják addig, míg a Nap alá nem ereszkedik, mert aki kincsre vágyott, az talált is egyet és még csak keresnie sem kellett. Ott pihent a keze alatt és most már Sou is végigsimíthatta a csupasz csont „sebeit”, amik semmi jót nem ígértek az elkövetkezendőkre. Egy futó mosollyal biccentve félre a fejét, nevetett is volna, de még is csak egy halott van a társaságukban.
- Hát… én nem kétlem, hogy igazad van. De vannak olyanok, akik egy ilyenért is annyit fizetnek, mint egy aranykarikáért.– Jeremyre pillantott, aztán vissza a koponyára, úgy hallgatott, elgondolkozni látszott, alsó ajkát is beharapta, hogy véletlenül se legyen kedve, ha sajnálkozva is, de mosolyogni. Valahogy a jellemzésben félig magára is ismert, éles karmok, éhség és ez az utóbbi az, amiben különbözik a még alaktalan lényektől, mert nem éhes. ~ Miért kell nekem most arra gondolnom, hogy ki kit fog megenni? ~ Ragadozó, ezt pedig miért is ne kamatoztathatná? Nos, talán azért, mert jelen formájában inkább zabálnivalónak jó, a másikban pedig már túl nagy lenne. Patthelyzet. Előrenyúlt, minkét kezével és homokot húzott a koponyára, hogy nem túl méltón, de legalább eltemesse, bár a szél valószínűleg úgy is kitakarja, aztán újra homok alá rejti.
- Fel a fejjel! Még nem ettek meg minket! – pillant társára, mert mintha némi kétségszerűt, aggodalmat vélne felfedezni a hangjában. Aztán persze, valahol meg is érti, főként felfedezve a jellegzetes színt és már érezve, vagy csak képzelve, a vérhez tartozó illatot. Nem lepődött meg a kérdése nyomán érkező választól, de azt azért furcsállotta, hogy feltétel nélkül elhiszi, hogy az áldozattal és nem a gyilkossal áll szemben. – Igen, több okból sem lenne rossz dolog és… Vá-várj! – meglepetten igyekszik közbevágni, mielőtt Jeremy átmenne szabóba. – Van nálam kötszer. – teszi hozzá gyorsan és visszatér tarisznyája mellé, amiben könyékig eltűnve kezd kotorászni. Nem telik bele sok időbe, hogy megtalálja azt, amit keresett. Egy kis vászonba csomagolt tégellyel és egy tekercsnyi gyolccsal a kezében áll Jeremy elé és ha engedi, akkor a lehetőségekhez mérten gondosan ellátja azt a nem túl mély sebet, jól tartó, de nem túl szoros kötéssel fedve le. Bár meg kell említeni, hogy a csomót egy kicsit erősebben húzta meg, mert a hallottak azért bántották, többek között ezért is pillantott fel Jeremyre némi sértett daccal mielőtt ellépett volna mellőle. ~ Semmi rosszat nem tett. Jogos, hogy bizalmatlan. Ki bízna meg buta mód egy idegenben? Árgh, rajtam kívül. ~
- Nem neveznélek szerencsétlennek. Először is megtaláltalak, ami a nevetésednek köszönhetően nem volt olyan nehéz és már is megmenekültél attól, hogy kétszersült legyél. Másodszor megtaláltad a koponyát, ezzel már megmentettél engem is az ismeretlen fenyegetéstől. Harmadszor pedig, van egy rossz tulajdonságom, mindenkiben megbízom, és nem szeretem, ha ezeknek a személyeknek bántódása esik. – lendületesen rakta egymás után a szavait, hogy a végére egy kicsit elhalkuljon és a félvér tekintete helyett a homokot bámulja. Sóhajtott egyet, aztán felkapta a köpenyét, hogy a táskájába gyűrje. – Szóval… Menjünk! - visszanyerte optimista lendületét, de azért némi kérleléssel hozzátett mondanivalójához egy keveset. - ..De, lehetőség szerint az elkövetkezőkben tényleg csak kincseket találj. Mert lehet értek a varázsláshoz, de pocsék a harci tudományom és csakhogy érezd lényeget, a halászathoz van érzékem és nem a vadászathoz. – részleteiben sikerült bemutatnia magát, egyfajta gyermeki őszinteséggel.

Nem kételkedtem benne, hogy talán vannak olyanok, akik az itt heverő bármilyen leletért komoly összegeket fizetnének, csak ezzel az a baj, hogy valószínűleg csak az eredeti ereklyék érnének ilyet, ez meg, amit épp az előbb sikerült megtalálnom, aligha az elpusztított tündék közül került ki.
Jó lett volna most gond nélkül csak azon jártatni a gondolataimat, hogy miként és hogyan derítsem fel a hely titkait és talán eltemetett kincseit, amit már oly sokan megkíséreltek valószínűleg, de most ez volt az, ami utoljára érdekelt. Hiszen mire megyek vele, ha szekérnyi kincsre is lelek, ha nincs rá módom, hogy elvigyem innen, hogy egyáltalán magam elmenjek innen.
Természetes, hogy eszembe jutott, hogy a véletlenül társamnak sodort fiú, aki egyben mágus is, ráadásul képes teleportálni, akkor is olyan nagylelkű lesz, ha az élete múlik rajta, mint mikor a jeges borogatást felkínálta. Végül is egy idegen vagyok neki!
Persze nem teszem ezt szóvá, nem fogalmazom meg aggódó gondolataimat, mert senki másban nem reménykedhetek jelenleg csak benne és miért hívjam erre fel a figyelmét. Ha jóindulatú lelket takar, akkor csak megsértődne, hogy egyáltalán eszembe jutott, ha meg nem az, akkor meg semmi értelme ezt felhoznom.
Eddig sem volt kellemes a közérzetem, amihez hozzájárult az erős nap, a fáradtság, de a koponyának és az azzal kapcsolatos felfedezések csak rontottak a dolgon. Szóval nem vagyunk egyedül itt és az idő valószínűleg nem nekünk dolgozik. Azért értékeltem, hogy próbálta Sou a humorosabb oldaláról megfogni az problémánkat.
Szó nélkül néztem, ahogy szépen visszatemette a fehérlő csontot és azt gondoltam, jó lett volna, ha meg sem találom. Ez most komoly? Azt gondolom jobb lett volna, ha az a valami, vagy azok a valamik váratlanul lepnek meg? Szerintem napszúrást kaptam, azért jutnak ilyenek az eszembe.
~ Inkább a megoldáson gondolkozz Jeremy! Hogy miként és hogyan juss ki innen! ~ szidom meg magam, mert nem jellemző rám, hogy ennyire megadó legyek a helyzet alakulásával szemben.
Tényleg nem súlyos a seb, amit az a féreg ejtett rajtam, de most a legkisebb sérülés is gondot okozhat, amire jó, hogy felhívja a figyelmem a mágus, így még időben orvosolhatjuk a problémát, ha igyekszem, de mielőtt még a ruhám látná kárát, a fiú megállít és én elismerően nézek rá, jó, ha felkészült valaki. Persze normál esetben nálam is lehetett volna, de hát nem ide készültem.
Nem vagyok jó felcser, így szívesen átengedem a seb ellátását és kötözését Sou-nak, aki ügyesen meg is teszi ezt.
- Látom, nem először kell ilyet tenned. – jegyzem is meg, de nem firtatom, honnan a szakértelem, hiszen minden valamire való vándor előbb-utóbb megtanulja. – Szzzzz! – csúszik ki a számon, ahogy utoljára húz a kötésen, de nem gondolok semmi rosszra, csak váratlanul ért.
Viszont, ahogy elmagyarázza, miben is tévedek, már nem vagyok biztos benne, hogy ezt az előbbit, nem-e azért kaptam, mert nem bízom benne, holott ő ezt megteszi és nem gondol rólam semmi rosszat.
- Rossz tulajdonságnak nem mondanám, inkább meggondolatlannak. – mosolyodom el végül egy kis zavart hallgatás után. – Nem egy életbiztosítás megbízni minden idegenben, de örülök, hogy, ha már idevetett a sors, akkor azt pont veled tette. – biccentek felé. – És köszönöm. – intek állammal a kötés felé, majd nem tehetek róla, de hangosan felnevetek, ahogy ecseteli ő miért érzi szerencsétlenül magát. – Legfőképp vizet találnék most, pedig egy nappal ezelőtt nem gondoltam volna, hogy ilyet mondok. Én sem vagyok egy nagy harcos, bár azért nem panaszkodom. Ha baj lesz, akkor majd kiegészítjük egymást. – indulok meg a volt város belseje felé, ahol magasabb falakat is látok. – De remélem még az előtt rájössz a visszajuttató varázslatra, mielőtt erre szükségünk lenne. – biztatom, mert az tűnik a legjobb dolognak, ha mielőbb eltűnünk innen.
A nap már legalább nem süt olyan erősen, bár még mindig van ereje és most remélem, hogy még annyi ideig nem is megy le, míg nem találunk valami zárt helyet magunk köré.
- Mit gondolsz, tényleg egy sárkány pusztíthatta el a várost? – néztem körül érdeklődve. – Olyan hihetetlen, hogy ilyen hatalmas lény létezzen, nem? Hiszen itt elfek éltek, akik azért meg tudták védeni magukat.

//Bocsánat, hogy megint ennyit késtem, másképpen jött ki a szabadság. ^^//

- Igen, volt időm gyakorolni, de szerencsére egy sem volt túl komoly. – érezni, hogy nem büszke e tudomány terén szerzett tudására, de nyugodt pont ugyan emiatt, a tudás miatt. Azt az apróságot, hogy míg Bleggel élt inkább a pórul járt erdei vadak sérüléseit igyekezett ellátni, amit többségében sikerrel végzett el. Tekintve, hogy ő egy sárkány, vehetné e tényt büszkeségre okot adónak. Az előbb említett tudás miatt meri megtenni azt, amit tett, noha kénytelen összeszorítani az állkapcsát a szisszenő hangra, mert máskülönben szabadkozásba kezdene. De ugye, azért sem! A makacskodás és a dac általában nem jóravaló tulajdonságok, de alkalomadtán szükségesek, most csak eszköze annak, hogy valamit kiküszöböljön, ami egy kicsit azért bántja. Okolni Jeremyt, főleg az elővigyázatossága miatt nem fogja, hiszen egy vérbeli vándor, egy kalandor meg pláne, talán a saját családjában sem bízik teljességgel.
- Valóban nem az, de ha nincs senki, aki megteszi az első lépést, persze kockáztatva, akkor valószínűleg nagyon nehezen köttetnének barátságok. Kicsit .. – elgondolkozott egy pillanatra. – ..óvatosabbak és ellenségesebbek lennének az emberek. Azt hiszem…- elhallgat. Igazából úgy istenesen sosem gondolta végig, hogy mennyire meggondolatlan, ez látszik is és közben mennyire nem tartja magát annak. Felettébb érdekes, azonban az önismereti órákat nem most fogja elkezdeni. – Nincs mit! – mosolyodik el. – És! Reméljük, hogy többre nem lesz szükség. .. Egyikünknek sem. – teszi hozzá, ám némileg már csendesebben és komorabban is, jórészt azért, mert tekintete bele-beleütközött a homok lepte falcsonkokba. Persze ez a borúlátónak is tekinthető arckifejezés rögvest megváltozik, ahogy ismét hallhatja a kalandor nevetését, ami ezúttal sokkal egészségesebb elmére utalt. Ezért egy kicsit nyugodtabb is lett, bár a horgászat felhozás még sem volt olyan szerencsés dolog. Egyre inkább érezte igen világos bőrén a Nap kegyetlen perzselését, az pedig, hogy nyakig elmerüljön a hűvös vízben igen csábító volt.
- Akkor ezt megbeszéltük. – vigyorodik el. Csak, azaz biztos jó cspatot alkotnak majd, ha esetleg nyakig benne lesznek a katyvaszban. – Vizet pedig találunk! Ha esetleg még sem, hát facsarok egy keveset onnét. – bökött az ég felé, fel is pillantva. ~ Már, ha lesz legalább egy gondolatnyi felhő. ~ Az ég változatlanul a kék egy vakító, de gyönyörű árnyalatában ragyogott és egy deka, de még egy foszlánynyi felhő sem volt rajta. – Igyekszem-igyekszem! – bár egyáltalán nem úgy hangzott, mint aki halálra törné magát a megfejtés felkutatása közben. Igazából, amióta Jeremy rátalált a koponyára egyszer sem gondolt a varázslat, vagy csak most nem rémlik neki? Most viszont előkotorta a papirost, nem nézte meg különösebben csak az ujjai között forgatta, fura tapintása volt, érdes és mintha mindjárt darabokra törne, de nagyon is egybemaradt. ~ Érdekes. Nagyon réginek tűnt, igazából illet volna elrohadnia, de nem úgy néz ki, mint amit elnyűtt volna az idő, csak az én barbárságom. Mágikus lenne .. a hogy? ~ Meglepetten pillantott a kalandorra, kicsit talán elmerült a gondolatai között, de a szerencsés témák közül valamiért a sárkányokra nem gondolt, pedig e város története egyet jelent egyel legalább is.
- Szere.. Jó lenne azt hinni, hogy nem, de … Azt mondják, hogy egy dühös sárkány volt, aki ezt tette. – ha jobban ismerné a múlt eseményeit, bizonyára pontosabb véleménye lenne és már keresztben lenyelte volna Jeremyt. A papírdarabot zsebre vágta, hogy egy vékony zsineget kerítsem magának, már igen zavarták a nyakába tapadó tincsek. – Annyira nem. Ha belegondolsz, a gyermekmesékben rengeteg rettenetes szörnyről regélnek, gyermekként feltétel nélkül elhisszük, hogy léteznek. Csak sose látjuk őket.. – összefogva minden kósza szálat magasan összefogja haját, nyakán kicsit megpihentetve a kezét. Az agyarak örök nyoma elgondolkodtatják. Végül arra jut, hogy miért is ne. – Én már találkoztam sárkánnyal… Rosszal és jóval is., szei… Odanézz! – lelkesen szinte felkiáltva, elfelejtve mondandóját lelkesen előre és kissé jobb felé mutatott. Nehéz lenne megmondani, hogy a jobb állapotnak örvendő egykori házak milyen elrendezésben fogták közre, de a homokból éppen csak kilátszó, ovális alakúnak tűnő kávára mutatott. – Ki merjem mondani? Vagy előbb nézzük meg, hogy az e, aminek hiszem?

Jó, ha az embernek olyan társa van, aki ért a sebkötözéshez, jeget tud varázsolni a szikrázó napsütésben és még meg is bízik benne, ez jár a fejemben, miközben Sou-t hallgatom, ahogy felhívja rá a figyelmem, hogy, ha senki nem kezdeményezne, akkor nem lennének barátok.
- Ebben tényleg igazad van, csak hát nem mindegy, hogy milyen helyen és mikor él az ember, hiszen egy fogadban, vagy egy karaván úton, azt hiszem ez sokkal kevésbé veszélyes, mint mondjuk, egy romváros peremén a sivatagban, ahol egy sebesült idegent kell megmenteni. – nevettem el magam, mert jól esett, hogy vannak még olyan érzésű emberek a világban, mint ő-
Még szerencsésnek fogom érezni magam a végén, hogy utazásaim során nem csak olyanokkal kerülök össze, akik megöl
ni akarnak – pedig a munkámból kifolyólag ez lenne a logikusabb, - hanem megismerni és barátkozni.
- De ne gondolj hálátlannak e miatt, mert az vagyok érte, csak nem sűrűn fut bele a magamfajta és ezért válik az ember kissé gyanakvóbbá. – teszem hozzá a szemébe nézve, amiben most láthatja, hogy komolyan hálás vagyok azért, amiért önzetlenül segített. – Azt mondják a remény hal meg utoljára, de én bizakodom benne, hogy nekünk nem ez lesz az utolsó mentsvárunk és inkább magunk irányítva a sorsunkat mászunk ki ebből a csávából. – pillantok most már sokkal érdeklődőbben körül, ami már inkább jellemző rám, mint a beletörődés.
A nap heve egyelőre nem sokat csökken, pedig már lemenőben van és most erősen remélem, hogy addig fenn is marad, míg nem találunk valami zártabb helyet, ahol, ha muszáj és Sou nem találja meg a visszavarázsoló rúnákat, meghúzhatjuk magunkat.
Eddig a kis nyomokon és a megrágott csonton kívül nem láttam más jelét, hogy ezt vajon kik vagy mik okozták, de néha a vállalható kockázatok mellett is szeretek biztosra menni.
Lehet, hogy csak akkor jönnének elő ezek a lények, ha már a halálunkon vagyunk, vagy az is lehet dögevők, a fene tudja, de azért szeretem, ha van, ami védi a hátamat.
- Ezt igazán örömmel hallom, így már kevésbé aggódom, hogy szomjan halunk. – néztem egy élcelődő fintorral a makulátlanul kék égre, mert sejtettem, hogy nem a napsugarakból akarja facsarni azt a vizet.
Nem akarom állandóan azzal nyaggatni, hogy törje a fejét a megoldáson, hiszen azt már nagyjából tisztáztuk, hogy nincs szándékában itt hagyni, akkor meg neki is legalább annyira fontos, hogy minél előbb eltűnjünk innen, mint nekem, ráadásul nem titkoltan vonzódik a vizes dolgokhoz, talán a mágiája miatt. Szóval úgy döntök inkább befogom ezzel kapcsolatban a szám, azzal, hogy még nagyobb nyomást helyezek rá, nem segítek.
Igyekszem tehát elterelni a gondolataimat és más témát választani és a hely persze adja magát.
- Igen, én így hallottam, csak hát elég ….hmm….nehéz elhinni, hogy léteztek, de persze abban is igazad van, hogy attól, hogy nem látunk valamit, még nagyon is létezhet vagy létezhetett. Hallottam olyan pletykákat, - mégpedig elég megbízható forrásokból, - hogy ismét láttak sárká………. – fogtam önkéntelenül halkabbra a hangom, mintha itt számított volna, aztán meghökkenve néztem a hajával babráló fiúra. – Hogy mi? Most ugratsz? – kérdeztem fürkésző tekintettel. – Azt mondod láttál már ……sárkányt? Élőt?
Tényleg nem tudtam, hogy most csak nagyot mond vagy komolyan beszél, olyan közömbösen, magától értetődően közölte, de nem láttam mosolyt vagy huncut villanást a szemében.
- Te komolyan beszélsz! Ritaela-ra! És milyenek? – tört ki belőlem a kíváncsiság azonnal.
De a kiáltása és a mozdulata félbeszakít, és a kardomhoz kapok, de aztán már látom mire mutat.
- Talán …kút lenne? Ha még nem temette be a homok, mi vagyunk a világ legszerencsésebb eltévedt kalandorai. – szaporáztam meg a lépteimet, hogy meggyőződjek róla, milyen állapotban van
Az utolsó métereket már futottam, aztán elkeseredett arccal álltam meg átnézve a káván.
- Homok! csak rohadt homok!
Persze meglepő lett volna, ah egy tisztavizű kutat találunk, bár az is igaz, hogy nem volt betemetődve, csak vizet nem láttam, a benne lévő pár méterrel lejjebb lévő homok pedig, mintha sötétebb színű lett volna. Talán nedves?
- Szerinted érdemes lemászni oda és megnézni? Lehet, ha lejjebb ásnánk…… - bizonytalanodtam el, de hát ez is több volt, mint a semmi.

- Hát, hiszed vagy sem, a fogadók szerintem sokkal veszélyesebb helyek, mint ez itt. Mert ott sosem tudhatod, hogy kinek szúrod a szemét, vagy pusztán csak a felszolgált étel minősége az, amit ha elfogyasztasz, kerülsz nagy csávába. Meg, a véletlenül kitörő csetepaték… - emlékszik vissza egy jeles alkalomra. – Tudod, az asztalok alól sok olyat lehet látni, amit inkább soha többé. – komolynak szánta a mondanivalóját, de nem tagadhatta le, hogy az emlék, ami valamiért pont most bukkant fel annyira szörnyű, hogy tényleg csak nevetve lehet elviselni. Azonban a mosoly egy elhangzott mondattal később picit zavarttá válik, ahogy gazdája is zavarba jön. – Nem, nem gondoltam és igazából nem is várok ilyesmit cserébe. – félszeg mosollyal sikerült kinyögnie a szavakat. Igazából elég régen tapasztalta meg mások őszinteségét és talán egy kicsit el is szokott tőle, elvégre egy bogaras, szigorú és kissé morózus gyógyító mellett töltött mindennapok rutinja képes más dolgokat megfakítani. Azonban, pont egy ilyen életrevaló és cseppet sem zord személyiség, mint Jeremy pont alkalmas, hogy nem vissza, csak előre tekintsen. Tekint is a szó átvitt és tényleges értelmében is. Meglehetősen lelkes vigyorral a bólogat, hogy Ritalea milyen meglepetéseket tartogat arról fogalma, azaz fogalmuk sem lehet, de hogy ők mit akarnak azzal nagyon is tisztában vannak és amíg ehhez tartják magukat biztos, hogy sikerrel járnak. De az ég továbbra is kék, a homok mennyisége sem fogy, csak a szél rakta dűnék magassága alacsonyabb talán, ám a város egykori falai sokkalta jobb állapotban sejtetik egykori szolid pompájukat. ~ Szép lehetett, egykoron. Nem is értem, még is miféle elme képes ilyen pusztításra és még is miért? ~ Nincs, ki megválaszolná a kérdését, neki azonban akadt egy, kettő, amire szeretett volna és adott is választ és ahogy az lenni szokott a lánc folytatódott. Kérdés és felelet.
- I-igen. Élőt és holtat is. – meglepetten válaszolt a fürkésző tekintett nyomásának engedelmeskedve, amit egy határozott bólintással is megtoldott. Nem hazudott, nem szokott, csak ha ráviszi a kényszer, most azonban nem erről volt szó. Azonban, bármennyire érdekelte, mint e témában érintett a felvetett téma, a felfedezése most sokkal fontosabbá lett.
– Annak tűnik, reméljük a legjobbakat! – csatlakozott Jeremyhez, de a rövid út közben nem sikerült időben elcsípni a tempóváltást, így egy kicsit lemaradva ért társa mögött ért a kúthoz. Aminek kávájában megkapaszkodva, a korábbi kis kocogástól lihegve mélyesztette pillantását a homályba, de éppen csak egy pillanatra, hogy kicsit buzdítva a másikat, megütögesse a vállát.
- Ugyan, ez még nem a világ vége. Elég nagy lehetett ez a város, nem hiszem, hogy ez lenne az egyetlen kút. – próbálta, az elkeseredettnek tűnt „kirohanása” után újból az optimizmus felé terelgetni Jeremyt. Óvatosan, hogy ne legyen túl feltűnő a levegőbe szagolt és újra a kút mélysége fölé hajolt, hogy a portól tompa szimata egy kicsit felélénküljön. Arca felderült és nyíltan az elbizonytalanodóra mosolygott.
- Érdemes hát! – ezzel a felkiáltással egyetemben akasztotta le válláról a tarisznyáját és nyújtotta át Jeremynek. – A karodra való tekintettel, majd én lemászom. – ajánlotta, de már meg is tette az első „lépéseket”, hogy leereszkedhessen. - Nem tűnik túl mélynek. Még szerencse, hogy a kedvenc városom Nortelon. – mondhatni ezekkel a szavakkal búcsúzott, miközben lábával és ujjaival fogódzkodót keresett magának. Akadt is jó pár repedés, így nem volt olyan nehéz dolga, addig, amíg meg nem csúszott, de nem esett nagyot és nem a talaj sem volt kemény, ellenben víztől volt nyirkos.
- Jelentem, vizünk már van! – kiáltotta fel, majd nekiállt kis gödröt ásni. – A táskámban kell lennie egy üres tömlőnek. ~ Végül is jó kor jut eszembe. Mm. Kellemesen édes illata van a levegőnek. ~ Nem gondoltam volna, hogy egy kút ilyen széles. – ahogy körbenézett, sokkal tágasabb volt, mint fentről az látszott, sőt, mintha egy ponton nem is akarna vége lenni. – Az elfek építettek volna csatornát? – motyogta.

// bocsánat, hogy ilyen suta lett a vége, de elfogyott az ötlet ^^ //

//semmi baj a reaggal //

Hát, ha valakivel egy sivatag kellős közepén akarok rekedni, a szabadulás vajmi kevés reménye nélkül, akkor azt hiszem nagyon elégedett lehetnék, ha az Sou lenne. Most is jót vigyorgok, ahogy meghallom, amit a fogadókról, csetepatékról és annak asztal alatti szemléléséről mond.
- Ez egy felettébb érdekes nézőpont, bár még sosem próbáltam. – oldódik kicsit a hangulatom, hogy aztán megerősítsem felé, hogy nem szoktam hálátlan lenni.
Igaz nem sok olyan baráttal dicsekedhetem, akik felé ezt gyakorolhatom, nem is sűrűn fordul elő, de azért ha kell tudom alkalmazni.
- Azért jó ha tudod, hogy én így érzem. – vonom meg a vállam igyekezve nem foglalkozni vele, hogy látom zavarba jön, mert én is hasonlót érzek és nem is értem magam, hogy miért mondom ezt el.
Lehet valami mágikus befolyásolás lengi be ezt a helyet? Vagy csak a fiú szokatlan őszintesége és nyíltsága az, ami hat rám? Vagy egyszerűen napszúrást kaptam?
Akármi is az oka most ezt annyira ne veszem zokon, hiszen senki nincs itt rajtunk kívül, hogy tanúja legyen, nem mintha szégyellném, csak hát…..fura.
A sárkányokkal való találkozása azonban mindezt azonnal háttérbe szorítja, mert olyat hallok tőle, amit eddig csak kocsmai pletykák formájában és nem hiszem, hogy csak azért mondja, hogy elnyerje a megdöbbenésemet és a feltörő kíváncsiságomat.
- És? És…..milyenek? Tényleg olyan hatalmasak? Hol láttad őket és…..és – hirtelen annyi kérdés jut eszembe, hogy azt sem tudom melyiket tegyem fel, csak, hogy közbe jön Sou felfedezése és ennek utána járni most sokkal életbevágóbb mondhatni, mint a legendák urai, de azért a téma nem lesz elfelejtve.
Nagyon is fellelkesülök az ismerős alakzat láttán, de sajnos a kételyeim azonnal bizonyosságot is nyernek, ahogy meglátom a homokot a kút alján. Nem is tudom miért reménykedtem, vagy, hogy mit vártam egy olyan helyen, ahol minden pusztulásnak és az enyészetnek van kitéve.
A vállveregetésre csak a fiúra emeltem a tekintetem, amiben bár elkeseredés ült, a remény nem hunyt ki.
- Nem, igazad van! – bólintottam egy nagyobb sóhaj után. – Még van időnk, hogy keresgéljünk tovább és talán még itt sem kell feladni. – nézek vissza a lent lévő homokra.
Még kicsit el is mosolyodom, ahogy beleszimatol a levegőbe, mint egy vadászkutya, de aztán eszembe jut, hogyan viszonyul a vízhez és feltámad bennem ismét a nagyobb remény esélye. Önkéntelenül nyúlok a tarisznyája után, hogy átvegyem tőle.
- Nortelon? Mi köze a felhők vá…..Jaaa! – csapok a homlokomra, mikor leesik mit akar ezzel. – De nem olyan vészes az a sérülés. – ingatom meg a fejem, de már másik is lefelé.
Nincs szándékomban megállítani, hiszen ha van ott víz, lehet gyorsabban megtalálja, mint én, csak aggódva nézem, ahogy lassan leereszkedik. Látom mikor megcsúszik és arra gondolok, talán mégis nekem kellett volna menni, hiszen nekem ebben igazán van gyakorlatom, de akkorra már lenn is van, mert tényleg nem volt annyira mély.
- Jól vagy? – kiáltom le, aztán felderül a képem. – Remek! Megkeresem. – guggolok le, hogy kibontsam a zsákját, aztán inkább a vállamra kanyarítom. – Inkább én is lemegyek és leviszem, biztos hűvösebb van ott lenn, mint itt és, ha már itt kell éjszakáznunk, lehet ott a legbiztosabb. – szólok le hangosan, hogy számítson rám, aztán már surranok is lefelé, gyakorlottan, egy kis mágiával is megtoldva, így hamarosan már mellette is ácsorgok. – Itt nyugodtan próbálkozhatsz a varázsalttal is, csak fentről támadhatnak meg, ha valakinek ez a…………szándéka – hal el a végére a hangom, mikor követem a tekintetét. – Mi lehet ez? – támad fel bennem a tolvaj és az örök kalandor.
Bár a víz nagyon is fontos, már el is indulok arrafelé, ahol nem látszik a kút fala, mintha egy barlangban folytatódna.
- Ez inkább természetesnek látszik, mint kéz alkotta csatornának……..vagy csak kihasználták az adottságokat. – tapogatom meg a falakat, ami itt is kicsit nyirkos. – Nézzük meg hová vezet. Talán találunk valami érdekeset. – csempésződik a lelkesedés a hangomba. – Most már azt tudjuk, hogy szomjan nem fogunk halni. – nézek kérdőn Sou-ra, hogy velem tart-e.

//Röstellem, hogy ennyit kellett várnod. Igyekszem rendszeresebben írni. //

Részben tudta ő, hogy elég lesz egy kis bátorítás a Kalandornak és lám, már is visszatért az optimizmusa. Örömteli jelenség volt, igen-igen, azt a megéledő mosolyt ő más számlája írta. A szimatolás valahogy olyan természetes dolog, még az emberek is alkalmazzák, úgyhogy, ha aggódott is, nem ez fogja a betegség magvait elültetni és teljesen a földhöz, ágyhoz szegezni. Lefelé haladtában hallja már Jeremy kérdését, de nem kell válaszolnia, mert, ahogy a szavak kiegészülnek, nagyon úgy hangzott, hogy válasz, méghozzá pontos válasz született rá. Egy hangot s nyert vigyorral teszi meg a következő lépést, bár furcsa mód egy fanyar gondolat is megkörnyékezi. Mert hát, mennyivel jobb volna a felhők városában, mint itt! Nem biztos, hogy sokkal és ez az a tény, ami egy kicsit elszomorította. Hiszen még nem tisztázta magát, még nem kért bocsánatot sem, mert csak úgy elmenekült, de egyszerűen még nem szedte össze eléggé a bátorságát. Talán jobb is lett volna, ha ettől a gondolattól idejekorán megszabadul, mert így elkalandozva nem oda tette a lábát, ahová szerencsésebb lett volna és így ért le gyorsított ütemben.
- Igen! – toldja meg szavait a kérdés hallatán. – Nem törtem el semmimet! – még szép, hogy örült ennek a ténynek. Gyönyörű látvány lett volna, ha lábát, vagy karját, esetleg mindkettőnek a csontját elroppantja. Innen kimászni, na meg lehagyni a várost épségben valahogy könnyebbnek tűnik, mint sérülten. Odébb húzódik, ahogy a fenti fényes világban megjelenik Jeremy sötét körvonala, így biztosítva egy kényelmes érkezést a másiknak. Nem ellenkezett és nem is értetlenkedett a Kalandor döntését illetően, hogy lejön. Valóban hűvösebb volt és bár a levegő párásabb volt, még mindig sokkal kellemesebbnek ígérkezett idelent lenni, mint odafent.
- Ez igaz. – bólint is. – De a mágia és a szűk helyek nem minidig vannak jóban egymással. – azonban csak megvonja a vállát. Tud figyelni, nem? Akkor pedig nem feltétlen kell attól tartania, hogy magukra omlasztja a plafont. Pillantása itt-ott megakad a járat falán, részben kíváncsi és megfogalmazódik benne az a vágy, amit néhány pillanat múlva Jeremy szóvá is tesz. Más részben viszont viszolygó tartózkodással, barátságtalanul próbálja megfejteni a sötéten csillogó csatorna kilétét. Ki tudja hová vezet. Talán semmi, de lehet, hogy kincsek, vagy ismeretlen ragadozók várnak rájuk a zegzugos sötétségében?
- Fogalmam sincs. – felkászálódva a földről, egy lépéssel közelebb Jeremyhez állapodik meg, hol a Kalandorra, hol a járatra pillantva. – Hát… - aggódó, leginkább ez volt leolvasható az arcáról. A lelkesedés azonban rá is átragadt és amúgy is kíváncsi volt már. – Miért is ne! – mosolyodott el. Néhány pillanat azonban elég volt, hogy más is kibukjon belőle. – Én még nem találkoztam ilyesmivel, nem igen szoktam a föld alatt mászkálni… Nem szeretem a zárt helyeket. – őszinte, kicsit borzong vallomással hallgatott el. Hezitált, tekintetével megállapodva a felfedezésre váró ismeretlen homályán. - De .. de,azért kíváncsi vagyok, hogy vezet e valahová és ha igen, mi is van a végén. Meg persze, nem szívesen maradnék egyedül. – nem félt, de tényleg nem akart egy „gödör” fenekén egyedül várakozni és minden neszre harckészen megugrani. Kicsit meghajolva a járat felé emelte kezét, ezzel udvariasan előre engedve Jeremyt. – Vagy menjek én előre? – visszanyerve korábbi lelkes jókedvét érdeklődött.

//Mindenkinél van ilyen, ha kell szívesen várok rád //

Nem vagyok egy pesszimista alkat és általában hamar túlteszem magam a rossz dolgokon, mert az élet megy tovább és aki csak azon rágja magát, hogy mi lehetett volna, vagy mi lehetne egy-egy cselekedet következménye, az nem él sokáig az én köreimben.
A kút pedig annak ellenére, hogy nem hozta a várt vagy inkább remélt eredményt, azért mégis csak egy jó jel volt és nem ártott ellenőrizni, hogy mi újság odalenn.
Sou már mászott is lefelé és nem bántam, hiszen, ha van odalenn víz, akkor egy vízalapú mágiát gyakorló biztosan megtalálja. Azonban a leereszkedésben nem olyan jó, mint egy képzett besurranó tolvaj és hamarosan a kút alján landolt, szerencsére a nem túl nagy mélység és a puha homok megakadályozza a nagyobb bajt.
- Ezt örömmel hallom. – fújtam ki a levegőt, aztán magam is kezdtem utána ereszkedni, mivel amúgy is vonzott a hűvösebb szint, ha mást nem legalább egy kicsit hűsölhetünk, míg elmegy a nagy forróság és talán, ha nem sikerül éjszakáig kijutni innen Sou varázslata által, egy védettebb lehetőség.
Pillanatok múlva már mellette állok és biztatóan megveregetem a vállát.
- Bízom benned, hogy azért csak kordában tudod tartani a mágiádat, vagy nem? – nézek rá azért kérdőn, hogy biztos legyek a megerősítő válaszában. – Na meg előbb……nézzük meg azt. – indulok meg hirtelen más érdekeset találva a sötét járat felé. – Talán egy nagyobb barlangba, vagy valami eltemetődött föld alatti helyre vezet, ott akár még jobban is próbálkozhatsz. Mint tudjuk az elfeknek sok varázstárgyuk volt, talán hasznát látnád egynek-kettőnek. – vegyül vágyakozás a hangomba, miközben a barlang falát vizsgálom.
Engem nem zavarnak a szűk járatok és a szemem is alkalmazkodott már a lenti félhomályhoz, kevés fény is elég ahhoz, hogy ha messzire nem is, de pár lépésre ellássak. Azért kihallom az aggodalmat Sou hangjából.
- Egy biztos, hogy a járat kissé lefelé lejt és mintha arra még nedvesebb lenne a levegő. Velem nem kell aggódnod, én még nem szorultam be sehová. – vigyorogtam rá. – Csak kicsit menjünk beljebb, ha nem bukkanunk semmire, akkor visszafordulunk, eltévedni nem fogunk. – intek az egyenesen húzódó alagútra. – Mennyire látsz a sötétben? – kérdeztem még mindig felfelé görbülő szájjal. – Azt hiszem jobb, ha én vezetek.
Itt jóval magabiztosabb vagyok, mint fenn, de azért biztos, ami biztos előveszem a tőrömet és kissé előre tartva indulok meg, lépteim nem is hallatszanak, szememet előre meresztem.
Olyan ötszáz lépés után a falak kezdenek szélesedni és a járat elfordul. Már teljes sötétségben megyünk, de a távolban, mintha halvány derengés tűnne fel. A nyirkosság marad, de a levegő mintha melegebb lenne, vagy csak a séta teszi? Halk csöpögést hallok.
- Lehet valami rejtett vízgyűjtő van előttünk? Neked mi a véleményed? – suttogom Sou felé, mert a hely visszahangzik, ami azt jelenti, hogy magasabb felettünk már a tér.

// köszönöm és most gyors voltam o/ //

Mi tagadás a vállát meglapogató kéz, maga ez az egyszerű gesztus képes kicsit veszélytelenebbé tenni a korábban elképzelt rémképeket. De ahhoz nem elég, hogy megkönnyebbült fél mosollyal teljesen elfeledje az élve eltemetés felettébb lehangoló gondolatát. A kérdés hallatán Jeremyre pillant, nincs meglepve, az ő korában ki ne követhetne el hibákat, azonban az erejét képes kordában tartani.
- Az nem okoz gondot. – valahogy egyáltalán nem volt lelkes a hangja, pedig hát, ez egy pozitív dolog lenne. De, ő ne tudná, hogy olykor balsikerrel választja meg a varázslatait és bizony sokszor múlott már Ritale jó szándékán, hogy azt olcsón megúszta. Igyekszik kicsiben gondolkodni és nagyon vigyázni. Lassacskán közelebb óvakodott a nyirkos falhoz, eddig csak távolról, mondhatni, a vélt biztonságból méregette, de most már rendesen is szemügyre akarta venni. Hűvös és enyhén érdes volt a fal, pedig egészen simának látszott. Sötét homokszemdarabok ragadtak az ujjaira, amiket óvatosan morzsolt el és illatolt meg. Semmi újat nem sikerült megtudnia, de, ez egyelőre jó jelnek tűnt.
- Lehet.. tényleg jól jönne. – elgondolkozva, még mindig a falat nézve válaszolt. ~ A medál és a város között biztos van valami kapcsolat. Mert még is miért hozott volna pont ide? Van ennél biztosabb véget jelentő hely is. ~ Egyáltalán nem örült az új kérdéseknek, amikre még nem ismerte a választ, de talán pont ezért kezdett el vele foglalkozni. Bár csak rövid időt szentelt a fejtegetésükre, mert egyszerűen akadt más.
- Ezt jó hallani, mert én már szorultam be… Ehm. – egy széles vigyorral hallgat el. – Még kicsi voltam, de nem eléggé. – pillant oldalra. Elvégre ebből az apró mondatból egyedül a” nem eléggé” állta meg többé-kevésbé a helyét. – Rendben! Attól pedig nem kell félned, hogy páni félelmemben le se tudsz vakarni magadról, vagy ilyesmi. – nem adott biztosítékot a szavainak, ha csak azzal nem, hogy magabiztosnak és felkészültnek látszik arra, hogy olyan helyre készül menni, ahol nem érzi jól magát. A kérdés hallatán azonban bajban érzi magát. Mondjon igazat? Vagy inkább füllentsen? Lesüti szemeit, hogy a sárkánylét mennyi agymunkával jár, csak lenne foganatja.
- Elboldogulok, mint egy macska. – vigyorodik el végül. A füle nem hegyes, de ez miért zárná ki azt, hogy innen-onnan van némi hasznos véröröksége? Egyéb iránt nincs kedve lebukni esetleges elszólások, vagy a „kósza” fényben felvillanó íriszei miatt. – Egyetértek! Nálam csak egy meglehetősen életes korú tőr van, lassan riogatásra sem jó, nehogy önvédelemre. – ezzel engedi át a vezetést Jeremynek. Akiről már korábban is lerítt, hogy felkészültebb, mint egyes sárkányok, csak éppen balszerencséje csillaga ragyogott egy kicsit fényesebben, hogy ide került. Sou jó néhány lépés megtétele után szomorkásan pillantott vissza, de a kanyar elnyelte a teret, ahol leereszkedtek. Megszólalni sem akaródzott neki, ami színtisztán annak a tudatnak volt köszönhető, hogy egyre lejjebb jutnak. Ezért lepődött meg, mikor a csepegő víz hangját felfogva, valami halovány, kis világosság is az útjukba került.
- Az, hogy nézzük meg! – hangját igen csak megcsitítva válaszolt. A járat jobb oldali falát választva, éppen csak hozzáérintve ujjait kicsit előrébb merészkedett. Néhány lépés után, nyilvánvaló volt, hogy az újonnan felfedezett terület több vízzel bővelkedik, mint az előző. A fal azonban itt tényleg sima volt és mind jobban halad előre, annál inkább egy újabb kanyar ívébe fordult. Orrát egy idegen édes illat csapta meg, nem tudta miért, de nem tetszett neki. Még sem állt meg, míg a fény erőssége állandóvá nem vált.
- Azt hiszem, ez egy újabb kút lesz. – pillantott Jeremy felé, hunyorogva a fentről érkező fénynek hála, ami látszatra éppen csak bekukucskál az egyre megviseltebb deszkák résein. – Akarom én tudni, hogy miért van lefedve? Mert ugye le van? – mutat a nagyon magasan körvonalazódó nyílás felé, miközben tekintete már másfelé jár. – Az alagút .. arra mintha folytatódna. – bizonytalanul előrébb hajolt és lépett is, amire talpa alatt valami elroppant. Csont volt, vékony és kicsi. Ezt is onnan tudja, hogy utána nézett annak, amit megtiport és roppantul nem volt ínyére a látvány. Kopott és szakadt volt az összeaszott bőr, amit megemelt, de a farok végén a csörgők még baljósan peregtek. Megilletődve tette vissza a földre a „zsákmányát”, de a feszült figyelem fél térdre kényszerítette. – Hallottad? – kérdezte, hátha csak a képzelete játszott vele. De a kaparászó hangot ugyan nagyon halkan, de megint hallotta.

//igen, örülök is neki //

Most, hogy a szomjanhalás rémképe kezd távolodni, hiszen a kút azt mutatja, hogy erről legalább lelehet am gond, egészen kezdek feloldódni. Aztán meg úgy néz ki, hogy a máguskölyök is egész jó fej és bízom benne, hogy előbb-utóbb megtalálja azt a rúnát vagy micsodát, amivel hipp-hopp elrepít minket innen, valami sokkal lakottabb és sokkal barátságosabb helyre. Hogy hová, a birodalom mely részébe, nem is nagyon izgat, ha vannak emberek és utak, akkor én már meg vagyok mentve. Mondjuk orkok ne legyenek és lehetőleg ne is valami csata közepébe csöppenjünk, de tényleg ezek a legnagyobb igényeim.
Szóval a lehangoltságom a múlté és, most, hogy a nap sem akar megsütni, még a sebem sem érzem. Kalandozó kedvem a kútból kiinduló vájat láttán ismét felcsap, hiszen a hely maga is egy legenda, ki tudja mit lelhetünk itt eltemetve a föld alatt.
- Nagyszerű! Látod máris sokkal jobb! Talán ez valami menekülő járat, vagy a víz vájta és csak felhasználták, itt-ott rásegítve a természet munkájára. – morfondírozok magamban, ahogy megindulok a járatban és kezem a nyirkos falat tapintják.
Én örülnék a legjobban, ha tényleg találnánk pár ereklyét, még ha nem is nagyokat és nem is sokat. Igazán nem vagyok telhetetlen!
El is határozom, hogy, ha végére járunk ennek, akkor többről is kifaggatom mágusbarátomat, mennyire lehet hatással a képességére egy-egy varázstárgy, de még az is lehet, hogy a saját szememmel látom majd.
Na jó, jobb, ha leállítom magam, mielőtt még készpénznek veszem, hogy akár lelhetünk is valamit.
Most figyelni és fülelni kell, mert ismét eszembe jut a koponya és az apró lábnyomok, ami segített, hogy elkalandozott gondolataimat helyre rántsa.
- Beszorultál? – vigyorodom el, bár ezt nem hiszem, hogy látja, legfeljebb hallja. – Majd, ha lesz időnk rá remélem mesélsz róla.
Ettől függetlenül tényleg nem hiszem, hogy a nyakamba ugrana félelmében, annál tökösebbnek tűnik.
- Aha! Az jó! – bólintottam a sötétben látásának biztosítására. – A macskák egész jól elboldogulnak, így nem fogsz elveszni ezek szerint. Gondolom ez is valami …hmm….képessége a mágusoknak. – teszem hozzá, bár sok tapasztalatom e téren nem volt, azért érdekesnek találtam.
Mikor meghallom a csepegést és a derengést megálltam és kérdőn néztem Sou-ra, aki meglepően tettre kész volt, pedig egész végig az úton éreztem benne a feszültséget, de hát ha nem szereti a bezárt helyeket, ez érthető, ahogy az is, hogy mielőbb ki akar jutni.
- Azért csak óvatosan! – lépek mellette tovább a szemem előre fúrva, hisz kényelmesen elférünk.
A fentről érkező világosság bennem is azt sejtette, amit Sou mondott, hogy egy újabb kúthoz értünk.
- Valószínűleg egy természetes vízgyűjtőre épült több kút. – jegyzem meg. – Le van fedve, de hát miért baj ez? Talán még azóta így van, mióta elpusztult a város.
Na jó, ezt én sem gondoltam komolyan, de ettől még nem nőtt a veszélyérzetem, ami viszont a talált „leletre” nem volt igaz.
- Valahogy nem örülök neki, hogy ezt találtad. – szusszanok mélyet. – Bár lehet, hogy jobb, ha tudjuk. – meredek a járat folytatása felé, miközben fülemmel a legapróbb neszt is igyekszem elkapni.
- Hallottam. – bólintottam halkan szólva. – De ez nem kígyó, hanem valami más. Talán valami rágcsáló, biztos, hogy vannak, hiszen a nyomaikat láttuk odafenn. Ez valószínűleg a koponyát is ők tisztították meg a karcolásokból ítélve. – tettem még hozzá és most ez még kevésbé hangzott jól, mint amikor fenn észleltem.
- Elég magasan van a kút széle és kérdés, mennyire van rögzítve a fedő. Nem nagyon van kapaszkodó. – vizsgáltam a kút falát, ami itt nem igen volt mászható, bár talán én még egyedül megkockáztattam volna. – Na most vagy visszamegyünk – intettem a hátunk mögé, vagy tovább indulunk. Valószínűleg egy újabb kútnál kikötve. – soroltam a lehetőségeket, bár az nem volt sok. – Én mennék tovább, de csak óvatosan, megnézve hová lépünk. Még mindig esélyes, hogy találunk valamit idelenn, hiszen lehet, hogy menekülésre, vagy elrejtőzésre is használták a helyet. És ha valaki menekül a legértékesebb dolgait magával viszi. – osztottam meg a tapasztalataimat a fiúval.
Ha velem tart, elindulok tovább és az újabb alagútban már hangosabban halljuk a kaparászást, mintha több lenne, de mintha a vájat falán túlról hangzana.
- Lehet mellettünk is fut valami barlang, onnan jön a hang. – tapasztom a fülem a falra.
Újabb pár száz lépés után ismét feldereng a világosság. Ekkor mozdul meg valami a földön, ahogy ellépek mellette. A tőröm önkéntelenül mozdul és ugrom is, de a hüllő gyors, talán elkéstem.
Ha Sou nem akar tovább menni, akkor persze hallgatom a javaslatát.

// kígyó //

Kicsit összezavarta a járat, bár tény, hogy valóban nem túl sokszor tette be olyan helyre a lábát, ahol sárkányként nem fért el kényelmesen és így tapasztalatok híján is van némileg. Azért egy-két dolgot, mikor még gondtalanul játszott a falusi gyerkőcökkel, magát is egynek gondolva közülük, megtapasztalt. Érdemben még sem tudott mit hozzáfűzni Jeremy szavaihoz. Egyenlőre bármelyik és mindegyik felvetés, akár egyszerre is bizonyulhatott volna igaznak. Kicsivel később azonban nem azért nem válaszolt mert nem tudta mit mondjon, hanem mert egyszerűen nem akarta tovább rontani az így már valamivel kínosabb fényben tündöklő elszólását. Persze minden érthetőbb, világosabb lenne, ha társa tisztában lenne azzal, amiről egyelőre esze ágában sincs felvilágosítani. Elég a végtelen puszta, a tűző nap keltette hőség – amitől kis szerencsével megszabadultak-, de van helyette baljós és egyben izgalmas alagút, ismeretlen éles karmú ragad … valamik.
- Nem olyan… élvezetes történet. – motyogta az orra alatt végül, egy sebtében összekapart torokköszörülést követően. Meg aztán már bólogathat is, mert hát tényleg kincs nem csak sejteni, de látni is azt, ami a sötétben motoszkál. – Biztos van olyan, de nekem nem… nem egészen onnan fakad… – tipikusan olyan válasz, amit kimondva meg szoktak bánni. Sou is bánta, de azért nem verte a falba a fejét, ami csábító közelséggel ajánlotta hűvös és csonttörő keménységét, hogy emlékezetes legyen a diskurzusuk eme pontja. – Örököltem. – toldotta meg, azzal a törekvéssel hangjában, hogy Jeremy könnyen kihallhassa belőle, hogy ha tehetne ellene nem örökölte volna. Persze, nincs így és hálás minden jó és még a rossz tulajdonságokért is, amit szüleitől, vagy csak gyöngysárkány létéből kifolyólag a magáénak mondhat. Szeret az lenni, ami. Bár, nem egy igazi ragadozó, mert nem érti a csaták lényegét és általában nem is tud jó döntéseket hozni, ha csatasorba kényszerül. Vajon lehetséges egy készülő háború küszöbén elkerülni a küzdelmet? Esélytelennek érezte. De most nem is arra kel gondolnia, itt és a most prioritása magasabb.
Egy bólintás erejéig megtorpant, újszerű volt számára, hogy így óva intik. Beleg mindig hagyta, hogy a saját kárán tanuljon, mint amikor a sekélyesbe gázolt és utána szedegethette magáról a tigriscsíkos piócákat, vagy amikor a szömörcét elkerülte, annak sokkal kisebb rokonai közt nyúlkált és vakarózhatott majd egy álló napig.
- Nagyon úgy néz ki. – értett egyet Jeremyvel a járatot illetően, míg a máikkal kapcsolatban csak a fejét rázta meg. – Ha csak kis mértékben igaz az, amit erről a városról beszélnek, aligha volt bárkinek is ideje lefedni a kutakat. Viszont… - megrázta a fejét. Nem, nem azért fedték le a kutat, hogy valamit ki, rosszabb esetben pont, hogy bezárjanak ide. Erre nem akart gondolni, de a következő pillanatban inkább felvette volna az elejtett gondolat fonalát az idő marta kígyóbőr helyett. Elhúzva száját Jeremy felé fordult és kissé megingatta a fejét, kifejezetten ő sem örül annak, aminek csontos maradványát eltiporta.
- Ugye tudod, hogy ez nem hangzott biztatóan? – érdeklődött némi színlelt bosszússággal. Felemelkedett és bár tekintetét a fény felé emelte, nehezen tudta nem figyelni az ütemtelenül ismétlődő zajt. Amit viszont társa elmondott, azzal mind saját szemmel bizonyosodhatott meg. – Túl bajos lenne itt felmászni, a plafont pedig nem tenném próbára, hogy kibír e egy szélrohamon, mondjuk. – taglalta röviden. A fent kút kávájáról a járatra siklott pillantása, majd annak még fel nem fedezett folytatására. A józanabbik fele nem hezitálna, visszamenne, azonban az ismeretlen vonzotta annyira, hogy elfelejtsen a kelleténél jobban félni tőle.
- Egy kicsit még menjünk beljebb és meglátjuk. Bármi is fenje ránk a fogát, elmenekülni aligha tudnánk, így miért lenne baj, ha esetleg elébe mennénk. – önmagának is érdekes gondolatmenet volt és még komolyan is gondolta. Követi Jeremyt, tekintete azonban bármennyire szeretne a hangot árasztó falra vándorolni, azt szigorúan a földön tartja. – Lehet. – pillantott fel, aztán megosztott figyelemmel a nedves, fekete föld és Jeremy között ingázott. - A falak is furcsák, nem csak a természet tette ilyenné és …ha tényleg így van, akkor lehet, hogy az egész város alatt szerteszét húzódnak járatok, lehet termek is. Talán… - sziszegő csontlapok hangja bírta némaságra, de nem maradt tétlen. Szelet idézve rántotta el a hüllőt, felmarva a talaj lazább rétegét is, ami így a falnak ütközve pattant szerteszét. A kígyó után kapta tekintetét és határozott mozdulattal taszította távolabb, jóval távolabb.
- Megmart? – kérdezte ijedten Jeremytől. Hirtelen nem is tudta, hogy a férfi kezét markolja el és feltűrve az ingének az ujját győződjön meg az igazságról, vagy letérdelve a lábával tegye ezt. A megkavart, e helyen szokatlan erősségű légáramlat azonban halhatóan megrepesztett valamit, homok, vagy föld az, amelyik kisebb és nagyobb darabokban potyog.

Mivel egyre jobban megkedveltem a fiatal mágust, aki a mai világban nem túl jellemző módon a segítségemre volt, amikor szükségem volt rá, nem akartam túlságosan zavarba hozni, pedig éles fülemet nem kerülte el, hogy igyekszik kitérő választ adni némely kérdésemre, vagy cselekedete, de hát, ahogy nekem is voltak titkaim előtte, úgy én sem várhattam el, hogy mindent az orromra kössön ilyen rövid ismeretség után……még hosszabb után sem.
Persze szívesen hallgattam volna meg, hogy mi ez az asztal alatt bujkálás, de neki talán nem volt annyira kellemes és ezt természetesen el tudom fogadni.
Próbáltam némi tréfával elütni, vagy lehetőséges magyarázatot adni, a sötétben látás képességére, de végül egészen mást hoz ki belőle, ami további rejtélyként kérdőjeleződik meg bennem, de érzem, hogy nem szívesen bonyolódna bele ennél részletesebb indokolásba, ezért ennyiben hagyom.
- Nem rossz örökség. – zárom le, de azért érezheti a hangomon, hogy csak lezárni akarom a témát, de nem győzött meg.
Az, hogy aránylag jól tájékozódom a sötétben és nem tartok a szűk helyektől, még nem jelenti azt, hogy nem tudom, mikor kell nagyon is óvatosnak lennem, és Sou-t is szeretném megóvni, ha már bevallotta, hogy nem lelkesedik az ilyen helyekért.
- Igen, ebben igazad van, de akkor talán kalandozók tették, hogy megóvják a vizet, ne hordja tele homokkal a szél. – vetem fel, bár én is érzem, mennyire erőltetett ez a magyarázat.
A fiú kezében tartott zörgő csontfüzér egyáltalán nem volt biztató. Soha nem szíveltem a csúszómászókat és egy aránylag szűk helyen nem lett volna jó beléjük futni, pedig, ha jobban bele gondolok, ennél kiválóbb rejtőzködési helyet el sem tudnék nekik képzelni: sötét, nyirkos, sok a búvóhely.
Szakavatott szemmel mérem fel a kút felfelé eső szakaszát és tényleg nem látok esélyt, hogy épségben fel is érjünk rajta, bár végszükség esetén megkockáztatnám persze.
- Egyelőre szerintem is felesleges kockázat lenne. – ismétlem meg hangosan a gondolataimat. – Ha nem találunk más kiutat, vagy sürgőssé válna a dolog, még mindig ott van a kisebb veszélyű visszaút. – intek a hátam mögé.
Néha a kezem is a járat falára teszem, hogy jobban érezzem a hangok rezgéseit és egyre biztosabb vagyok benne, hogy valami párhuzamos vájat lehet, ahol valami, vagy még inkább valamik járkálnak.
- Biztos vagyok benne, hogy nem csak a természet vájta ki, bár azt nem tudom, hogy csak az elfek műve-e van benne, vagy „más” is. – intek a falon túl hangzó neszezésre. – Azonban ez itt túl szabályos, talán mágia műve. – simítom meg a falat.
Aztán már gyors ütemben követik egymást az események, de akármilyen gyors is vagyok, ha nem lép közbe Sou a mágiájával, akkor biztosan nem úsztam volna meg, így is hajszál híján kerültem el a méregfogakat.
- Nem! – szakad ki belőlem egy nehéz sóhaj és bár a szívem őrülten dobog, nem állom meg, hogy ne jelenjen meg egy mosoly az arcomon tevékeny aggodalmát látva. – Hála neked, nem ért el.
Nem folytathatom azonban tovább, mert először csak halkan pereg a vállamra egy kis homok, de aztán hallani, ahogy nagyobb darabok is elkezdenek potyogni és még mintha egymáshoz súrlódó kövek hangja is párosulna hozzá.
- Futás! – ragadom meg a fiú kezét és rántom magammal előre, az ismeretlen sötétségbe, miközben mögöttünk egyre nagyobb darabokban hullik a mennyezet és hamarosan már a fényt sem látni.
Egy darabig csak a saját lihegésünk hallatszik, ahogy izzadva megyek előre, majd ismét derengés kel életre és egy lejtősebb rész után, hatalmas részben a természet, részben mesterséges terembe bukkanunk ki, amibe számtalan kisebb-nagyobb járat nyílik.
A kupola alakú terem közepén kis „tó” tükröződik a fenti kürtő fényében és sok-sok csont fehérlik körös-körül.
- Huhh! - nyögök fel.

// nem sok új van a nap alatt ^^ //

Egy rémisztően hosszú pillanatig, legkevésbé sem érdekelte, hogy az elvek, vagy akár sárkányok alakították e ki ezeket a járatokat, mert a hangok alapján már nem lehetett nyugodtan csak egyes számban emlegetni a „járatot”. Megragadta Jeremy ingujját és csak egy nagyon kicsi választotta el attól, hogy felgyűrje a ruhadarabot. Igazából észre sem vette, hogy mennyire megijesztette a puszta gondolata is, hogy látnia kell a méregtől elgyengülő alakját. A méreg, a mérgek között kevés olyan van, amelyik kegyes halált hoz és eme kígyóé nem azok közé tartozik.
- Biztos? – tekintetét a másikéba fúrta. Ki tudja, lehet Jeremyt is megfertőzte a hősök ostobasága és ettől óvakodva most árgus szemekkel figyelte, hogy megrezdülnek e vonásai, elárulva, hogy fáj e valamije. Nem tisztán, de azért sok mindent le tudott olvasni a kalandor arcáról. Kicsit megnyugodott, bár legszívesebben a képébe morogta volna, hogy törölje le az arcáról azt az idétlen mosolyt, de igazából ennek is örült. Nagy sóhajjal engedte ki a levegőt, de nem a térdeire támaszkodott, a plafonra emelte tekintetét és rosszat sejtve, meg persze végre elengedve Jeremy csuklóját, tett egy lépést hátra.
- Ez így nem lesz… - jó? Nem fejezhette be a mondatát, de szerencsére nem a helyére érkező méretes kődarab, hanem Jeremy miatt. Akinek parancsszavát nem lett volna bölcs dolog csak úgy figyelmen kívül hagyni, nem is hagyta, futott vele egy biztonságosabb helyre. Már ha volt ilyen a föld alatt, eltemetve … Pont ezekre a gondolatokra nem volt szüksége, de hát, kéretlenül jöttek. Mikor végre Jeremy lelassított, hálás volt érte, eddig nem volt megerőltető levegőt vennie, most azonban égett tüdeje és a torka is mintha zsibbadt volna. Össze is találkozott a fallal, arra az időre, míg egy kicsit megenyhült a szédülés.
- Kö..kösz..önöm! – fújtatta. Még mindig a szúró oldalát fogva indult Jeremy után. – Nem hittem volna, hogy már ennyitől… - bánta, hogy kis híján élve eltemette önmagukat, ugyan akkor, ha most újrakezdhetné és nem lennének támpontjai, ugyan ezt tenné. – Tartsuk meg jó szokásunk! – mosolyodott el. Mindaddig megússzák majd ép bőrrel, míg odafigyelnek egymásra, ahogy a mielőbb is. A jókedve azonban a fény megkerültével apadt el. Sután, inkább csak dacból törölte le a homlokán sokasodó gyöngyöket, kisöpörve arcából a nedvességtől odatapadt szálakat is. Vetett egy elkeseredett pillantást a mennyezetre, magasabban volt, nem is kevéssel, mint a korábbi, ám kialakításából eredően a feljutás is jóval bajosabb, ha nem lehetetlennek tűnt. Még sem a mászás, inkább a számtalan sötéten ásító lyuk aggasztotta jobban.
- Hát! – lépett előre, minden lelkesedés nélkül, de ügyelve, hogy talpa alá ne nagyon kerüljön csont. – Megtaláltuk a fészküket. ..Ahm.Visszafelé nem mehetünk, a kijárat szinte elérhetetlen. – fordult Jeremy felé. – Válasszunk találomra és menjünk tovább vagy… - pillantása a közelebbi járatra vetődött, hallgatózott, de lassan tovább indult, hogy levadássza azt az irányt, ahonnét a hangot hallotta. Végül megrázta a fejét, mert egyszerűen képtelen volt megállapítani honnét érkezik a körmök kopogása. - Mmh, inkább egy sárkány, mint egy csapat patkány, az legalább nagy és tudni merre van, de.. ez így idegesítő.

// legalábbis nem csak KÍGYÓ //

Általában sikeresen leplezem, ha valami zavarba ejtő dologba botlom, vagy olyan helyzetbe kerülök, ahogy most is, hiszen már az idejét sem tudom, mikor volt az, hogy valaki komolyan aggódott volna értem és Sou arcáról olyan őszinte aggódás tükröződött, hogy az összeszorította a szívem, amit egy vigyorral lepleztem, amiben persze benne volt a mérhetetlen megkönnyebbülés is.
Nem egyszer láttam már olyanokat kínok közt meghalni, akiket csörgőkígyó mart meg, de tudtam, hogy – bár csak egy hajszálon múlt, - nem értek el a dög méregfogai.
- Tökéletesen biztos. – bólintottam határozottan. – Ha megmart volna, ne félj, nem lennék ilyen nyugodt, eszem ágában sincs még feldobni a talpam, de szerencsére mindkettőnk reflexi kiválóan működtek. – fogom meg aztán a kezét és szorítom meg. – Köszönöm, nem felejtem el ezt neked soha.
Talán még elcseverésztünk volna egy darabig a nagy ijedtségre tekintettel, de sajnos nem a kígyó volt az, ami a legnagyobb veszélyt jelenthette volna most, hanem a baljós ropogás és nyöszörgés, amit először kisebb, majd nagyobb darabok kezdtek hullani a járat falából.
Szerencsére Sou egy pillanatig sem habozott, hanem rohant velem, így mire nagyobb robajjal beszakadt mögöttünk az alagút, már biztonságos távolságban jártunk.
- Azt hiszem jól kiegészítjük egymást. – lihegem én is a másik oldalnak támaszkodva. – Nem is biztos, hogy a te mágiád okozta, lehet, hogy csak a mozgás, vagy a hangunk, hiszen ki tudja, mikor járt itt valaki utoljára. – vigasztaltam, nehogy már magát okolja.
A helyzetünk ettől függetlenül nem volt rózsás, de hát még nem kell temetni magunkat, a járat tovább visz és biztos találunk másik kijáratot……..biztos!
Hamarosan aztán már fény is pislákol, ami jó jel, majd kibukkanunk a hatalmas teremnyi barlangban.
- Igen, hát az biztos, hogy valamik itt jól befészkelték magukat. – meregettem a szemem én is. – Viszont bőven van választék, merre induljunk tovább. – intek a járatok felé.
A kürtőhöz innen lehetetlen feljutni, ez azonnal látszik, így nem sok választásunk van, csak előre mehetünk.
- Látom neked is az jár a fejedben, hogy talán nem azt a vájatot kéne választani, ahonnan a hangok jönnek. – fülelek én is, de a terem falai szétszórják a hangokat, így szinte mindenhonnan hallatszik. – Az is lehet, hogy többen is vannak. – vágok egy grimaszt, miközben nem túl vidám pillantást vetek a csontokra. – Nem tudom milyen varázslataid vannak, az a széllökéses jó volt, bár talán az alagutak nem bírják jól. – veszem számba a lehetőségeinket. – Ha rágcsálókkal van dolgunk tűz lenne e leghatásosabb, azzal, hogy állsz? Ha nem jól, akkor nem ártana pár fáklyát készíteni……..ha még sem tudnánk elkerülni őket.
Hever itt pár hosszabb csont, azokra csavarok pár rongydarabot, hogy ha kell egy szikrával lángra lobbathassuk.
- Válasz egyet. – adom át a lehetőséget a járat kiválasztására.

//elódáztam a választást //

- Valami olyasmi. – tanácstalanul válaszolt a választható járatokat illetően. – Ez is egy probléma, kettő között még el lehet játszani kis csont vagy nagy, de így elég unalmas lenne egy idő után. – elhúzza a száját egy bujkáló mosollyal, ahogy a sorshúzást hozná fel a döntés elősegítéséhez. Fontolgatva újra és újra körbepillantott, a járatok tucatjai egyformának tűntek, de a sokadik rájuk vetett pillantásból már sikerült némi különbséget összehalásznia. Egy-egy járat a többinél sötétebb, tehát vagy rögvest elkanyarodik, vagy egyéb okból járatlan, míg másikaknál már kis vályú mutatja az itt élők csapását. Azok közül kellene választani, hiszen azon eljuthatnak a felszínre, de szinte biztosra vehetik, hogy vendéglátóikat is megismerhetik. Tehát, még sem arrafelé kellene a kiutat remélni.
- Minden bizonnyal. – válaszolt elgondolkodva. - Egy kisebb falka. Nem hiszen, hogy ez a vidék fent tudna tartani egy nagyobb létszámú csoportot. – remélte, mert csak remélhette, hogy így van és nem egy sáskarajnyi tömeggel hemzsegnek körülöttük. Társára pillantott, aztán kisvártatva el is mosolyodott. Tényleg jól kiegészítik egymást, mert amire ő nem gondol, vagy tudatosan nem vesz száma és így pillanatnyilag elkerüli a figyelmét, arra gondol Jeremy.
- Hát szél és illúziószerű varázslatokban vagyok inkább otthon. – segíti ki Jeremyt, hogy nagyjából képet kapjon arról, mivel lehet segítségükre. – A tűzgyújtás is megy, ha nagyon muszáj. – egy pillanatra talán érződik a tartózkodása, pedig már legyűrte a viszolygását a tűztől. – Viszont, egy-két fáklya akkor is jól jön, így a te kezedben is lesz valami, amivel azonnal tudsz reagálni. – érvelt a fáklyák mellett, de nem csak ezért. Mi van akkor, ha Jeremy eltakarja a kis dögöket, őt csak nem fogja bántani a „nemes” cél érdekében. A csontokra pillantott, majd egy kicsit odébb kotort párat a lábával, persze csak óvatosan. Mivel semmi sem látszott megmozdulni a közelében, lehajolva kezdte odébb tolni az útjában lévő maradványokat.
- Ha nem haragszol, pihennék egy kicsit, mielőtt tovább megyünk. (?) – bocsánatkérően nézett fel Jeremyre, akinek a válaszát mára a földre telepedve várta. – Meg, meg is szomjaztam! – bökött Jeremy válla felé, egy jókedvű mosollyal. Mert - remélhetőleg nem maradt el útközben a-, nála maradt tarisznyája. Ha megkapja a kulacsot, szomjúsága ellenére két-három kortynál több nem csúszik le a torkán, de az a mennyiség pont a jóleső és elég kategóriába tartozott, már. Minthogy neki ennyi elég volt a tömlőt Jeremy felé nyújtotta, valahogy hihetetlennek tűnt volna, ha ő nem szomjas, főként a mielőbbi futás után.
- Ha már a kígyót és a köveket megúsztad, ne a kiszáradás küldjön padlóra. – ezekkel a szavakkal adott értelmet a mozdulatának. – Meg aztán ki tudja hol és mikor lesz alkalmunk viszonylag nyugodtan leülni ééés eszembe jutott valaki. – újságolta, némi lelkesedéssel. Kezével lágyan áramlatot keltett, amiből kisvártatva megszületett valami. Egy fecske foglalta el felkínált mutatóujját, olyan volt, mint a füst utolsó foszlánya mielőtt eltűnik. Sou halkan szólt hozzá, saját nyelvén, mire a madár szárnyara kapott és pillanatok alatt eltűnt a legközelebbi járatban. – Ő majd körülnéz, egy kicsit okosabbak leszünk. Azonban… Szerinted megéri megkockáztatni mondjuk azt? – kíváncsi volt arra, mit is gondol Jeremy, ezért egy olyan járatra mutatott, amin nagyon is látszott, hogy használják.

//Ejnye-bejnye //

Egyelőre úgy néz ki, hogy a teremben egyetlen rágcsáló sem bujkál, de ez a hangokból ítélve, nem fog sokáig így maradni. Életemben már sokszor volt dolgom kisebb-nagyobb patkányokkal, de egyrészt közel sem biztos, hogy ezek a neszek tőlük származnak, másrészt ha sokan vannak és éhesek, akkor nem szívesen vártam volna be őket. Nem hiszem, hogy itt túl sok olyan finom „étel” kínálná magát, mint amilyeneknek mi tűnünk most a szemükbe, vagy az orrukba.
Ezért aztán igen csak fontos kérdésnek tűnik, hogy merre menjünk tovább és míg én csak az ösztöneimre és a fülemre hallgathatok, talán ifjú mágus barátomnak más lehetőség is van a tarsolyában.
- Szerintem sem a szerencsére kéne apellálni a választás tekintetében, még akkor sem, ha nem egy vagy több nagyobb hordáról van szó. Ráadásul még abban sem lehetünk biztosak, hogy patkányokról és nem valami másról van szó. – jut eszembe ismét a lecsupaszított koponya és most itt hever előttünk számtalan egyéb csont.
Tényleg nem akarok én a kedve elrontója lenni, de jobb, ha mindenre felkészülünk, mintha váratlanul szakad valami a nyakunkba.
- Ez is sokkal több, mint amivel én tudom segíteni az ügyet. – bólintok kicsit könnyebben a hírre, hogy azért van pár „trükk” a tarsolyában végszükség esetére. – Szerintem a tűz a leghatásosabb egy állat ellen és most sem hiszem, hogy másként lenne. Fáklyát meg akkor csinálunk.
Nem tart sok időbe míg elkészülnek a tüzes „fegyvereim”, de közben Sou úgy dönt, talán még sem annyira sürgős és a kis vízgyűjtő mellett, némi csontkupacot arrébb tolva letelepszik.
Kicsit hegyezem a fülem, hogy mennyi időnk lehet vajon még, de aztán némi könnyed vállvonással leülök mellé, miután visszaszolgáltatom a nálam maradt tarisznyáját a kulaccsal együtt.
Aztán elveszem a vizes edényt és én is kortyolok párat, hiszen jól esik az izgalmak után, bár még nem biztos, hogy véget értek.
- Erre tényleg nincs semmi biztosíték, viszont talán érdemes megtölteni a kulacsot, amíg van rá lehetőség. – intek a „tó” felé.
Aztán kíváncsian várom, hogy mivel rukkol elő, mert nem hiszem, hogy merő szerencsekísértésből pihengetünk itt. Rácsodálkozok az előtűnő kis madárra, melyet a mágus nem sok idő után útjára bocsát.
- Ez remek ötlet és örülök, hogy veled rekedtem a föld alatt barátom. – villantok rá egy biztató mosolyt. - Már, ha ezt a lapot osztották nekünk az Istenek. – tettem hozzá, hogy ne vágjon hozzám semmit.
- Azt? Gondolom abban biztosak lehetnénk, hogy valahová a felszínre vezet, de a nyomokból ítélve nem kevés láb taposta és azok a koponyák előtte sem túl lelkesítőek. – intek egy kis kupacra. – Én inkább arra a kevésbé használtra szavaznék, de ha már elővarázsoltál egy kis kémet, akkor még várnék egy kicsit a választással, hátha lesz jobb is.
Közben feltápászkodom és elsétálok a vízhez, hogy megnézzem iható-e. Óvatosan veszek egy kis kortynyit a kezembe és kóstolom meg.
- Hmm, ihatónak tűnik. –lötykölöm meg a számban.
Ekkor bukkan elő pár sárgálló tekintet abból a járatból, ami balra volt onnan, ahol mi kijöttünk.
- Azt hiszem megérkeztek a házigazdák. – markolom meg a kardom és a fáklyákat, visszaszaladva oda, ahol Sou ült. – Hol van a madarad?

//vízen járás alapfokon cserébe? //

- Váh. – behunyt szemmel borzong meg. Elképzelte, talán, túl szemléletesen. A valamit számára visszataszító külsővel áldva meg azt, ami nem patkány, de felettébb ügyesen megfosztja a prédáját a bőrétől, húsától és talán még a velőt is mesterien szippantja ki a csontokból. Inkább tovább lép, egyre kevésbé biztos abban, hogy látni akarja valaha is az itt honos ragadozókat, vagy dögevőket. A szétszórt csontokra is vet egy-egy pillantást. Nem szívesen turkálna a maradványok között, de ha már így érvelt a fáklya léte mellett, akkor illik besegítenie, ez esetben alkalmas lábszárcsonttal. Talál is egyet, amiért olyan nagyon nem kell megpiszkálnia az ingatag halmot. Rongy is akad nála, vagy szükség esetén a köpenye. Egyet azonban kicsit sajnál, hogy olajat, minthogy eddig sohasem volt rá szüksége nem tart magánál. Pedig most mennyire jól jönne.
- Több az, mint hiszed. – legyint, bár biztatásnak szánta. – A meglátás pedig helyes és azt is meg merném kockáztatni, hogy ezek a lények nem is nagyon találkoztak még tűzzel. Itt élnek a föld alatt. – puhatolódzik a hangok gazdáit illetően. Közben nem nagy lelkesedéssel magához veszi a kiválasztott csontot is, aminek társaságában a kissé megtisztított részre telepszik. Megkönnyebbüléssel veszi át a tarisznyáját, Jeremy morgolódhatott volna és érthető okokból sürgethette az indulást is, de ezt sem tette. Mi több a Kalandor is letelepedett, a dolog még hangulatos is lehetett volna egy igazi kalandhoz, csak hát a folyamatos, éppen csak percekre elcsendesülő kaparászás nem hagyta, hogy csak úgy megfeledkezzen a veszélyről. A tó említésére a vízre emeli a tekintetét, mivel most csitította meg szomját, nem érez késztetést a víz után. A kulacsa viszont nem fog magától újratelni , ha ezt ő vagy társa meg nem teszi, ha pedig nem, egyszer csak víz nélkül maradnak. Végül is, ki tudja, hogy a kúthálózat többi pontja mennyire ellátott.
- Igazad van. – még mindig a vizet kémlelve válaszolt. A megrezdülő felszínen eltorzuló árnyék azonban fényt gyújt elméjében, előbb is gondolhatott volna rá. Azonban most már nem habozott, a hívására alakot öltő lény, engedelmesen fogadta a feladatot. – Mond ezt akkor, ha kikerültünk innen. – figyelmezteti, cseppnyi komolyság nélkül Jeremyt, akinek bizony néhány mondata és tette egészen szokatlan Sou számára. Sok mindentől elszokott és van, amit igazán nem is tudott megtapasztalni. A járat jellemzésére viszont már komoly, egyetértéssel bólintott, de hiába mozdult meg mellette a férfi, ő nagyon is jól érezte még magát a földön és a korábban megszerzett csonttal sem kezdett semmit. Kézbe vette, de fél szemmel Jeremyt figyelte.
- Biztos, hogy … meg akarod kóstolni? – nem finnyás, bár pont úgy hangzott. Az ítéletet viszont örömmel hallja, de már kezdi gyanítani, hogy valami mást viszont már nem hall. Nem veszi észre a hely urainak érkezését, csak mikor már Jeremy szinte mellette áll, akkortájt fedezi fel a járatból előóvakodó érdekes lényeket. Ujjait is használva, füttyent egyet. A se nem patkány, se nem kutya, de még macskának sem mondható sötét szőrű lények is felfigyeltek a hangra. A hátuk mögül érezte meg a levegő mozgását, odapillantott, aztán ha sikerül, elkapja Jeremy kard nélküli kezét.
- Ne enged el a kezem! – adta ki az utasítást és egyértelműen a tó felé indult, futva. Nem állt meg a víz szélénél, magabiztosan lépett rá és a sima felszín, apró fodrot vetve megtartotta, Jeremyt is meg fogja, de a házigazdákat már nem. - Itt bekeríthetnek! Ha szűk is, a járatban legalább a hátunk védve van és az ott jónak tűnik. – bök előre, a tavacska túlpartján ásító járatra, amihez közeledve, már látni rajta a hasonlóságokat azzal, amin ideérkeztek. Azt, hogy gond nélkül átjutnak, csak remélni merte, ahogy azt is, hogy legalább a víz nem rejt olyat, amit jobb lett volna elkerülni.