Elsga - a romváros

A fénylő kísérő, az éjjeli sötétség néma őre megszűnt létezni a fejük felett, s a távozó barnaköpenyes sem kaphatott tőle többé megrovó csivitelést. Az erő, mi éltette, szükségtelen pazarlássá vált, noha az Ibolyaszemű előtt egyelőre rejtve maradt, mi végről határozott így Nie - hogy melyik lehetőség volt az, mely beteljesedett, amely valósággá vált, s hatása, így vagy úgy, azonban: az egész előttük álló küldetésre kiterjedhetett. Nem tudta a leány, mit jelent az Égbolt-szemek csaknem tapintható fájdalma; nem tudta, hiszen félt tüzetesebben megvizsgálni a másik északi gesztusait. Félt az esetleges válaszoktól, amelyeket bennük lel majd, s félt hát egészen addig a pillanatig, amíg a mester egykori tanítványa felé nem fordult, s minden figyelmét neki szentelvén, beszélni nem kezdett hozzá. De rettegése mindössze addig tartott - addig tarthatott csupán, hisz' Nienna szavai színültig teltek valamivel, ami, annak ellenére, hogy a fehér elf MOST nem kért a kiadós magyarázatból, reménnyel töltötte meg az elszálló szavak után maradó űrt, amely talán ennek hiányában igazán bizonytalan, lélek-szorongató érzések táptalajául szolgált volna. Reménnyel, amellett pedig várakozással - türelemmel, mert Laryss tudta, hogy erre kérték - fertőzte zaklatott bensőjét, mely remegett a reá váró hatalmas és nehéz feladat eljövendő megpróbáltatásainak árnyékában. Ugyanis cseppet sem volt egyszerű dolga, még akkor sem, ha a Fehér Város bukása után történtekről mélyen hallgatni határozott volna. De nem határozott így, és az engedélyt... sőt, a felhatalmazást is megkapta, hogy megoszthatja Nie-vel a Titkot, amelyet Kilime parancsai szerint Shuga Melfyomernek kell majd kigyomlálnia a másik leány elméjéből, ha a mágus úgy ítéli meg: mégis túl nagy teher a számára... Ha minden rossz irányt venne, ha minden, amit az Ibolyaszemű elérni kíván, hirtelen romba dőlne. Ezek azonban olyasféle parancsok voltak, amelyek mellett a gyógyító saját utakat próbált ásni magának a sivatag homokján keresztül, ha közös megegyezésük, s beavatásra irányuló szándékaik kudarcba fulladnának. Mert először is... nem fulladhattak. Laryss nem akarta elveszteni régi barátnéját, nem, még egyszer újra már nem lett volna képes elviselni mindazt, amit megélt; ennélfogva pedig elhatározta: rendkívül óvatos lesz, s ha úgy látja, hogy a múltbéli dolgok, az eltávolodás magyarázatai, egyszerre elégnek bizonyulnának, hát nemes egyszerűséggel nem mondja majd tovább a különös történetet. Nem, addig, amíg Nie késznek nem érzi reá magát.

Mert a Menedék készen állt az ő bizalmára, ahogyan annak idején a másik tündéét is merőben megbecsülte.

Ami pedig az események titkos - és borzalmas viselkedéssel jellemezhető - felügyelőjét illette, a hófehérbe öltözött, karcsú alak büntetés-elképzelésére Laryss csupán a szemét forgatta mélységes egyetértése gyanánt... ugyanakkor nem győzött gondolkodni azon, vajon miért is tette ezt vele a démonlény? Az iméntiek ugyanis erősen túltettek minden eddigi vele kapcsolatos tapasztalatán, s ha nem voltak itt a gyermekei, főként pedig az ifjú, kit a leginkább bosszantani szeretett; akkor bizony eme elfogadhatatlan viselkedésnek valami más oka kellett, hogy legyen. Valami, ami egészen különb alapokon nyugodott, mint a mágus szórakozottsága. Valami, amit ő nem láthatott, mégis, a varázsló-teremtmény ismeretének birtokában feltételezhette ennek a másik valaminek a létezését is. Ezzel igyekezett hát csillapítani elméje, lelke egyébiránt is szigorú határok közé szorított háborgását, s mélyen magába hatolni engedte azt a rég látott, holdszínű mosolyt, amely mintha egy egészen új fejezet kezdetét jelentette volna... Amely önmagában is falként állott az elmúlt és a tapinthatatlan jövő között, mintha nem engedné, hogy a félelem,a gyötrelem, s az aggodalom megfertőzzék azt. És Laryss ajkainak széle is felfelé igyekezett, ahogyan a szívesség rejtélyes említésén tűnődött - noha részben talán értette, miféle szívesség lehetett -, s Orod Opelë lakóira oly' nagyon jellemző, bólintással, fejhajtással jelezte mélységes egyet- és megértését a másik felé. Nem akarta tartóztatni őt, hiszen maga is látta a madaras gyűrűt a minap, s ha a démonszerzet által valóban felszínre emeltettek ANNAK a napnak az eseményei; ha éppen MOST találta a legjobbnak magát Nie-t is megmeríteni abban a jéghideg, lezúduló forrásvízben események tudásáról, személyek ismeretéről, holt lelkek megrázóan fájdalmas, mégis melengető szeretettel körbefont szavairól; ha ugyanazt tette vele, amiben már ő is részesült édesanyja miatt, akkor jobbnak látta, ha nem kérdez. Ha nem állja az Égboltszemű útját. Akkor sem, ha Shuga Melfyomer némi jeget is ajándékba kap a köszönet mellé.

Maradni fog, ettől mi sem tetszett volna természetesebbnek. Lerítt róla, hogy mozdulni sem tudna innen, nemhogy egyenesen távozni... köddé válni, lassacskán halványulván, ahogyan egyszer már megtette. Nem. Laryss már nem akarta, hogy szüleik néma, hűvös "harca" újból közéjük telepedjék. Nem félt már az igazság felfedésétől sem. Nem félt megmutatni, mit fedezett fel, amíg egyedül volt a világgal szemben... nem, hiszen látta a másik leányt. Látta a mélységes elfogadást, amely csaknem a semmiből fogant, oly' ismeretlen iránt, amelyet Valturaan egyetlen feltételezett szava sem festhetett volna le Nie elé. S ha az Ibolyaszemű tudta volna, hogy mégis megtörtént, ámbár nem egészen hangok formájában; ha sejtette volna, honnan ered a néhai grifflovas küzdelme a hozzá köthető rémisztő rejtélyek tudásáért, akkor talán kevésbé kavargott volna a gyomra az elmondandóakat illetően.

- Itt leszek. - válaszolta, mielőtt halovány mosolyát eltörli a megkönnyebbüléstől könnyed, gyötrő aggodalom.

Nienna nan E'Leinor-Syllen a biztosság ajándékát kaphatta e két egyszerű szó hallatán. Olyan ígéret került birtokába, amely megengedhette számára, hogy habozás nélkül távozzék, s ne gondoljon tovább a mezítlábas alak eltűnésére, mint lehetséges jövőre - hiszen már nem volt az. Éppúgy nem volt, amennyire Laryss sem láthatta az indulni készülő karaván elejét, ahová Shuga távozott, azonban ha láthatta volna, sem rezzent volna meg egy egészen kicsit sem, a sáskák hallatán. Furcsább és megdöbbentőbb dolgokkal is szembesült már ott, ahonnan ő jött, így aztán, a másik fehér tünde tovasietését követően nem volt más dolga, mint végigmérni azokat, akik ezidáig rajtuk szórakoztak, s szigorú, szúrós jégvirág-pillantással illesse őket. Nem volt rest némán rendre utasítani, még akkor sem, ha nem az ő emberei voltak, kik olyan jól mulattak. No de legalább nem fásult, kedvetlen csapatot verbuvált az a barnaköpenyes... ami pedig a nem-vigyorgókat illette, azok nem intéztek hozzá egyetlen szót sem, amikor - idegen lévén - felkapaszkodott az említett szekérre, hogy majd ott lelhesse meg az, aki akarja. Nem jelentett be semmit, nem kötötte az orrukra, hogy megérkezett a gyógyítójuk, ó, dehogy. A szigorú külső alatt azért merőben érdekelte őt saját alul-öltözöttsége, s a lábujjai közé behatoló, melegedő homokszemek. Neki is látott hát, hogy letisztogassa-lesöpörje magát, mielőtt holmijai elrendezéséhez lát. Érdekes módon szerzett ágyneműjét nem dobta csak úgy félre, hiába volt állott szagú, fülledt, használt darab, amelyet bizonyára nem tartottak eléggé tisztán. Felkészítése nyomán már tudta, milyen jó szolgálatot fog tenni az éjszakai hideg ellen, így hát egyszerűen csak tisztára varázsolta azt, és bár igazán kedvelte hálóhelyének különféle szárított növényekkel való illatosítását, ezúttal nem folyamodott ezen praktikához. Nem akarta pazarolni véges készleteit, amelyeket nem tölthetett fel ég inkább Elemont piacán, tekintve rémségesen gyér, csaknem mindössze északi növényekre korlátozódó ismereteit. Azt sem értette volna, mit akarnak eladni neki, ezért hát kerülte e megoldást, s úgy döntött, a szokásostól még nagyobb körültekintéssel óvja majd, amit magával hozott.

A kenőcsöket vette sorra legelőször, azután a tinktúrákat, s egyenként ellenőrizte a reájuk helyezett igét, mely a kiszáradástól, szennyeződéstől védte őket. Erről persze hamar eszébe jutott az a különleges jég-víz-virág, amit Shuga-tól kapott közel egy évvel ezelőtt, s amelyre azóta is nagyon vigyázott, épp ugyanígy ellenőrizvén az állapotát. A szobájában tartotta - amely az elmúlt időszakban kissé a fehér ifjúévá is vált; a hatalmas, széles fiókokkal rendelkező szekrény tetején. Jó volt erre gondolnia... megerősítette hitét a mágus megalázó viselkedésének keresendő értelmében, s könnyebben fogott hozzá ahhoz is, hogy a többi holmija között rakjon rendet. Természetesen hozzá sem ért ahhoz, ami nem az övé, noha alaposan át kellett gondolnia, hová és hogyan helyezze a karaván ellátására szolgáló szerzeményeit. Nem akarta, hogy víz érje azt, ami szárított, őrölt, aprított, s arról is gondoskodnia kell majd, hogy semmi se vesszen el, ne boruljon ki, ne törjék össze, s ne keveredjék olyasmivel, amivel nem volna szabad. Még élelemmel sem, így aztán minden mást, amely a kocsin tartózkodott, meg kell majd vizsgálnia. De talán még várhatott annyit, hogy Nie visszatérjen - a világért sem akarta volna úgy fogadni, hogy ő éppen egy hordó fedelét próbálja felemelni, avagy egy ládába igyekszik bepillantást nyerni.

Leült hát az értékes alapanyagokat tartalmazó bőrtáska mellett, s a ifjú köpenyén kényelembe helyezvén magát, nekilátott, hogy legalább felöltözzék, ha egyes többlelkű lények még mosakodni vagy reggelizni sem engedték. Na nem mintha az utóbbi oly' könnyen ment volna, ha alkalma nyílna rá.

***

【Ｍáｓ　ｓｚeｍｍｅl】

Laryss a helyén maradt.

Egy tapodtat sem mozdult el csomagja, s a kitisztított, Shuga Melfyomer által ellopott ágynemű társaságából. Csendesen várakozott a jégkarom-csúcsi ifjú köpenyén, s noha minden békésnek tűnt a kora reggeli felfordulás ellenére; az Ibolyaszemű bensőjében minden mozgott-zizegett-kavargott, ahogyan arra gondolt, mégis mi előtt áll most.  Nem olyasféle mozgás volt, mint amely a karaván szekereit, s a meg-megsuhogó fehér ponyvát jellemezte - nem lassú, vontatott és nyugalmas. Az ő lelke sebesen gomolygott a reá váró feladat okozta érzésektől, emlékektől, s a megannyi mondanivalótól, amelyről tudta: egyszerre semmi esetre sem szabad megosztania szegény, szerencsétlen Égboltszeművel. Nienna nan E’Leinor-Syllen-nel, akinek világát egyszer már összedöntötte egy ostrom, másodszor pedig, nos, egy bizonyos fehér sárkányfióka. Laryss nem kívánt volna harmadik lenni egy szörnyű sorban, ha ismerte volna mindazt, mit elhallgattak előle - azonban nem kellett tudnia semmit ahhoz, hogy belássa: egyáltalán nem akart efféle listákon helyet foglalni, amíg még életben van.

Így hát, midőn a perzselni készülő, gyilkos Nap egy pillanatra behatolt az elhúzott ponyva mentén, s a hófehérbe öltözött megjelent, majd pedig csendben helyet foglalt, Laryss feszültsége menten a tetőfokára hágott. Tekintetük rövid időre kapcsolódott össze csupán, Nie mégis láthatta, hogyan küzd önmagával, hogyan harcol félelmei ellen, s mennyire kitartó… mennyire beszélni akar.

- Itt vagy, ahogy ígérted… - szólt az Égszín szemű, s a gyógyító csak ekkor volt biztos benne; meg tudja tenni azt, amiért idáig elmerészkedett - Én pedig hallgatlak… Ahogy ígértem…

- Nem volt valami sok időnk egymásra akkor. - kezdte némi idő után, s mintha csak tűnődött volna, jelentette ki, noha messze több volt e szavakban, mint azt egy kívülálló megérthette volna - Egyre több kötelességünk és felelősségünk váltotta fel a hosszú, éjszakába nyúló beszélgetéseket... És én nem tettem semmit. Belemerültem apám csalódottságába, és mire észbe kaptam, már késő volt.

A kettejük között régen kiforrott kaput - tekintetük összekapcsolódását, melyen keresztül oly sok mindent megértettek, s megtudtak -  ezúttal nehezére esett megtartania; mintha félne, hogy elenyészett, elveszett az évek alatt, s ha megpróbálna belemélyedni, a törékeny maradványok romos épületként omlanának össze körülöttük, a zavaros légben. De nem fordult el tőle, nem sütötte le szemét, s nem habozott megtartani a varázslatos hidat - hiszen oly’ régóta várta e napot, e perceket… Hatalmas, eget rengető, végzetes hiba lett volna, ha hagyja, hogy a hőn áhított esély szempillantás alatt távozzék életéből.

- Elhagytalak. - folytatta, s máskor határozottan-szelíden csengő hangja most fájdalomtól csöpögött - Ott hagytalak, a rád váró fényes jövővel. Nem tudtam rávenni magam, hogy eléd álljak, és megbeszéljük, bármi is történt.

Igen. Bármi.

Mert volt egy bármi. Volt valami, amely mégis képes volt kikezdeni kettejük különösen szoros, már-már testvéri - s annak is ritka - kapcsolatát. Volt valami, mely közéjük ékelődött, s láthatatlan munkával falat épített a hídra. Pontosan az út felénél. Elzárta-elszigetelte őket egymástól, s ármánykodásával végül elérte, hogy e két lélek soha többé ne lelje meg egymást.

De elérte-e vajon?

Az ingatag alapokon nyugvó híd kibírta első megmérettetését, a találkozó pillantások átjáróját; csakhogy rögvest szembe is nézhessék a következővel. A másik fehér elf ugyanis időközben leszegte fejét, s nem figyelte már Eilidh és Amyas gyermekét. Nem figyelte őt - szemével nem. Azonban hatalmas tévedés lett volna azt állítani, máshogyan sem képes szemmel tartani, s értesülni rezdüléseiről, érzéseiről. Elég volt az a pillantás, amely még mindig karcsú, az út viszontagságai ellenében is meglehetősen rendezett, s tiszta alakján nyugodott. S elég volt hát arra is, hogy Laryss is érezhesse; hogy ő is értse, tudja jól: a másik is önnön viharával csatázik. Harcot vív, s ahogyan ő is nem sokkal ezelőtt, bizony szólni akar. És a leányt megrémítette, mennyire képes olvasni Nie-ben annyi év után. Megrémítette az is, mit a holdszín arcon látott végigvonulni.

Megrémítette, mert nem azt látta, amire számított.

- Laryss, miféle fényes jövőről beszélsz? - kérdezte a kiképzőmester egykori tanítványa - Hiszen minden elveszett! Minden és mindenki! És azt hittem, te is! Miféle jövő érhet meg ennyit, mondd? Hogy hihetted, hogy fontosabb lehet ilyesmi a számomra?

Valian korábbi Könyvtárossegédje nem csattant fel dühtől tajtékozván, s nem zavarta messzire magától az évek óta nem látott barátot. Indulatok hada lengte körbe őt, s kavarta fel az anyagtalan szálakat, a lélek, szív, s elme bonyolult szövedékét, melyet ők ketten már jó ideje gondolkodás, erőlködés nélkül kivetettek egymás köré. Maguk köré. És e szövevényes, gyönyörű hálózat most bánatról, s önmarcangolásról árulkodott. Nem volt hát csoda, ha Laryss nem értette…

- S ha így hitted, hát én adtam rá okot... - folytatta Nie, s a gyógyító bensője megremegett a temérdek fájdalom láttán - De ha így volt, akkor miért hibáztatod magad most is, amikor már tudod, hogy én sem kerestelek? Miért Amyas-t és magadat okolod azért, amiben Artanis és én ugyanolyan vétkesek vagyunk, s ugyanúgy okolhatod érte a Nagyurat, apámat és bárki mást is, mert senki sem látott előre semmit. Miért, Laryss? Miért...

És valóban.

Nienna nan E’Leinor-Syllen, a Csodagyermek, az a különleges, kifinomult, érzékeny, s tehetséges lény, kit az istenek Orod Opelë gondjaira bíztak; elvesztette oly fényes jövőjét. Elvesztette, hiszen vakmerősége, túlzott elbizakodottsága megkövetelte jogos fizetségét, s hűséges társa, a legendás kapocs utolsó birtokosa, Aladelus Morawan Phaa volt az ár. Nem kellett hát a Fehér Város ostroma, hogy lerombolja életét - az mégis jött, s elrabolta tőle mindazt, mi megmaradhatott volna belőle. Mindazt, mire szüksége lett volna ahhoz, hogy lelke felépüljék, s új célt találjon magának édesanyja, édesapja társaságában. Bűnbakok keresésével azonban csupán időt pazaroltak volna - hisz’ nem voltak, nem volt egy sem. Nem volt hibás az ambíciózus, kreatív, kitartó, úttörő Nienna sem, ahogyan kiképzője sem, kinek nem sikerült féken tartania a leány törekvéseit.

A Bukott Ajándék-gyermek mégis hallgatott, mintha nem tudta volna mindezeket. Mintha nem ismerte volna megmaradt népe álláspontját. Mintha… akkor sem ismerte volna fel Laryss feléje sugárzott érzéseit, ha eléje voltak kiterítve. Azonban a félárva leány tudta, hogy a szavakat keresi; keresi őket valami egészen máshoz, s mégis olyasvalamihez, amely számára egyszerűen, s következetesen az elhangzottakból vált leszármaztathatóvá.

- Miért titkoltad el Őt? - kérdezte, s a megemlítettek nehézsége sem érte váratlanul társaságát.

Nienna mégsem hagyta megválaszolni azt, s a gyógyító úgy hitte, azért nem tette, mert eleget töprengett már rajta kínok között, s talán hitetlenkedvén, becsapva érezvén önmagát; a megfejtés pedig mindkettejük számára nyíltan terült el elméjük tárgyaló-asztalán. Nyíltan, s kegyetlenül hozván el számukra a rideg valóságot, amelyben élniük kellett.

A ragadozó-gyermek eljegyzőjét még különleges, finom fonalakból szőtt hálójuk ellenére is teljesen váratlanul érte a reá zúduló érzelem-áradat, így hát csendesen hallgatott, s egyetlen pillanatra sem engedte tekintetét elvándorolni róla. Minden érzést magába fogadott a szavakon keresztül, de nem volt szabad hagynia, hogy azok orvul megállítsák. A legutolsóaknak sem. Egyiknek sem. MOST nem. Bármily szörnyű is volt, mit tapasztalt, emlékeztetnie kellett magát, hogy a mellette ülő szenvedése oly méreteket öltött, amelyeknek létezését ezidáig feltételezni sem merte volna. Újfent le kellett hát nyelnie félelmét, gyors és letaglózó csatában, melynek meglétét nem igyekezett leplezni. Hagyta, hadd lássa-érezze amaz, s hadd tudja meg, mennyire komolyan gondolta: őszinte lesz. Nincs több titok.

- Akkor még nem tudhattuk, mi következik. - válaszolt - Így van. Én sem tudtam, hogy előtte még Ő jön majd, Nie... Azelőtt, hogy elveszett volna a jövőd, a népünkével együtt. Azelőtt, hogy az övé is elveszett volna, mert elvettem tőle. Bebörtönöztem egy idegen testébe, idegenek közé, és ha nem kapok segítséget, akkor az életét is én veszem el. Nem a Nagyúr, nem apám, és nem a rémült és zavarodott grifflovas, akinek választania kellett volna, kihez marad hűséges: az otthonához, vagy egy rég látott baráthoz, aki elárulta? Ahhoz, aki négy teljes évig egy könyörtelen, gyilkos szörnyeteget rejtegetett, és azt állítja, hogy szereti?

Nem volt szükség arra, hogy nyomatékosan beszéljen. Ő is halk maradt, csendes, akár egy lopakodva morzsát csipegető, életét féltő kismadár. Nem akarta, hogy bárki is szavaik tanúja legyen, s nem akart erőlködni sem, hogy megértesse magát. De nem is kellett erőlködnie. Nienna tökéletesen értette őt, ahogyan ez fordítva is megesett, ezért hát néhány pillanatig hallgatott csupán, hogy gondolatait ráncba szedje; majd pedig hangtalan, gondterhes sóhaj hagyta el ajkait. Nem akarta felidézni az elnyomott emlékeket, és a bűntudatot. Azt a mérhetetlent, az elnyomót, a pusztítót. A gúzsba kötőt. Mindenért, amit másoknak okozott. Apjának. Mesterének. Az Égboltszeműnek. Valturaan-nak. Orod Opelë-nek.

- Azért hibáztatom magam, mert csak ezt tehetem. - magyarázta - Mert a cselekedeteim önzőek voltak... Elfordultam az apámtól, hogy valóra váltsam az álmom. Kizártam őt az életemből, mert úgy könnyebb volt. Elszakítottam Valturaan-t mindattól, amit ismert, csak mert szükségem volt rá. És te... - kereste újra az égszín szemeket - Joggal hihetted, hogy egyszerűen csak eldobtalak, mintha már nem kellenél. Én sem kerestem volna magam.

A hófehérbe öltözött megrázta a fejét, mintha maga sem kívánna szembesülni azokkal, amelyeket kimondani szeretett volna. S talán valóban nem is akart. Talán nem volt értelme ezt tennie, hiszen amiről beszélt, már réges-régen elmúlt. Támogatásuk ereje meg nem fakulhat, s amit egymásról, s együtt hittek, mind ott maradt, a szétvert, rejtett falak között; s ők csupán azt hozták ide magukkal, amit megtartottak emlékül.

- Te sosem voltál önző, és Drest... - ejtette ki az idegenül csengő nevet, leges-legelőször Laryss füle hallatára - Ő választott, ahogyan te is... Ezt már tudom. Nem a te döntésed volt, hanem kettőtöké. És te mindig megfontoltan tettél mindent, ahogyan a döntéseidet is alaposan átgondoltad mindig. Sokkal alaposabban, mint én bármikor is addig. Amyas pedig sosem érezhette, hogy elfordultál tőle, hiszen annyira szeretett téged. Sajnálom, Lar, hogy őt emlegetem, hiszen azt sem tudom...

Megint elhallgatott, s ezúttal sem kellett magyarázatot hozzáfűznie. A kedvesen, régi időket idézve becézett pontosan tudta, miért nem hangzik el több szó, hogy a mondat végére érjenek. Azért, mert nem volt szabad véget adniuk e felettébb érzékeny témának… azért, mert ő talán nem is sejthette, él-e, hal-e a mestere, s ahogyan a másik leány is merő óvatossággal kezelte a megboldogult, áldozattá vált felmenők ügyét; hát neki is azt kellett tennie, saját maga, és az Ibolyaszemű érdekében is. Nem tudhatta hát, hogy felesleges. Hogy Laryss Orowennë pontosan tudta, mi érte apját, s mivé alakította életét mindaz, ami megtörtént. Mindaz, melyen keresztülmentek, abban a házban. Mindannyian. Nem tudhatta, ám a gyógyító tudta, mit jelent elveszteni egy szülőt, s esze ágában sem állott kérdezni a tegnapról, megtudakolni a madaras gyűrű előkerülésének titkát. Nem.

Annak is eljő majd az ideje.

- Azt mondod, éveken át titkoltad őt... - folytatta Nie, s Laryss sem neheztelt reá; noha neki magnak sem okozott megkönnyebbülést e másik kérdéskör - Az, hogy mindezt eltitkoltad, olyan helyzetet teremtett, amely mindent megváltoztatott. Mert AZT a titkot végül nem tőled tudtam meg. Ő mondta el nekem... - jelentette ki a rideg igazságot, mely szakadatlanul bántotta-ostromolta az Ibolyaszemű szívét - S a szavait először hazugságnak, de legalábbis megtévesztésnek éreztem, s menteni akartalak a felelősség alól, mert nem hihettem mást. Menteni magam előtt is, mert nem akartam haragudni rád és nem akartalak hibáztatni ezért. Mert azt hittem, ilyen nem történhet meg. Veled nem, Laryss...

Fájtak számára a szavak, s talán éppen annyira fájtak, amennyire másikuknak is. Talán mindkettejük számára éppoly’ hihetetlenül csengett még e percekben is az, mi immáron valóság volt, s leplezetlen, akár az elméjüket, lelküket összekötő, különös híd ereje. Azé a hídé, amelyet fáradhatatlan munkájuk, egymásba vetett bizalmuk, s egymás iránti végtelen törődésük alkotott meg, s amelyet láthatott mindenki más is, ki ismerte őket, s együtt is találkozott velük. És most, ennyi év távollét után, volt, mihez nem nyújtott elég támogatást e kapocs. Volt, mi kételyt, kérdéseket szült, s tán mindketten tudták, gondolkodniuk kell majd, megállniuk valahol - méghozzá hamarosan. Ma, itt és most nem juthatnak a végére mindennek. De talán jobb lett volna az elején kezdeni.

Laryss nem tudta eldönteni, vajon valóban a szüleik ellen munkálkodtak-e ők ketten. Vajon valóban elárulták-e őket, cserbenhagyták-e őket saját álmaik kergetésével, avagy magukat hagyták volna cserben, ha nem tesznek így? S vajon, elárulták-e őket önmaguk megvalósításával? Hiszen szemmel látható ellentétük gyermekeikkel és egymással, nem hozott lelkükben felszínre ártó dolgokat; nem okozott ártalmas romlást, visszafordíthatatlan kárt. Nem tiltottak semmit - következésképpen nem is lehetett ellenük fordulniuk… Sokat gondolkodott rajta, de ezt sosem sikerült igazán megfejtenie. Ahogyan azt sem, mi történhetett Amyas-szal azután, amit Olassië-ben megtudott róla... amivel, úgy érezte, jobb, ha nem most terheli Nie lelkét. Hisz' épp elég volt minden más, mi terítékre kerül e napon. A többi szó, mely minden bizonnyal éppúgy elméjébe ég majd, ahogyan az övébe is bele fog. Visszavonhatatlanul, mintegy határvonalként terpeszkedvén múlt és jelen, jelen és jövő között; új ígéretek, s új remény ajándékát hozván el nekik. Csak elérhessék.

- Ellenük lehettünk. - utalt a nemzőkre, s tanítókra, ám végül nem fejtette ki gondolatait - nem most érezte szükségesnek ezt sem  - És az ellen, ami ellen ők is. Nem hibáztatlak, Nie. Nekem sem jutott volna eszembe az, ami megtörtént, sem magamról, sem pedig rólad. Az eltökélt, céltudatos, szorgalmas és szervezett ifjú lovasról. A kiképző-állomás… nem, Orod Opelë büszkeségéről... Azt sem tudtam, hogy képesek-... - próbálta szavakba önteni a jégszemű ifjúval, s az övéivel kapcsolatos összegyűjtött, meghökkentő tudását, eredménytelenül - Nem tudtam semmit, ameddig mindaz, amit nem tudtunk, lassan és véglegesen át nem formálta az életem... És most sem tudok mindent. Ahogyan azt sem, mégis miért mondta el neked...? Hogyan gondolhatott rá egyáltalán?!

Gondosan összegyűjtött, s önmagában raktározott félelmét immáron némi neheztelés, s a másik tündét illető féltés vonta be lágy lepellel. Egymástól féltette őket - őt és a sárkányt -, s erre Nie is ráébredhetett, midőn tovább hallgatta őt. Bárhogyan is tette. Szemmel, avagy anélkül.

- Hogyan tehette ezt meg veled? Velünk… Egyszerűen nem értem, Nie. - adott hangot mindinkább annak, amit az elmúlt hónapokban megfejteni igyekezett, jobbára egyedül; mivel a kamaszodó ragadozónak esze ágában sem állott elárulni annál többet, mit kiszedhetett belőle - És azt sem értem, mindaz után, amit hallottál tőle, hogyan volt lehetséges… hogyan történhetett meg, hogy... - tétovázott néhány pillanatig - hogy nem gyűlöltétek egymást? Miért hittél neki? Miért maradtál vele három napon át? Miért változott meg a véleményed, amit egész nemzetünk történelme plántált a fejedbe?... Miért üzentél? Azután, aminek kitett. - kérdezte, s azért tehette ezt, mert az éjjeli fényhozó, a csöppnyi üzenőmadár remény jelét hagyta nála, amelyben nem tudott kételkedni többé.

S akkor történt.

Megismétlődött valami egészen rendkívüli, noha nem teljesen úgy, mint ahogyan legelőször történt. Ezúttal nem tartott hosszú-hosszú órákig, amelyek perecnek látszottak csupán. Ezúttal nem éles fogak, s mély, elgyötört, halk szellemhang bocsátotta terhét a gyanútlan, vakmerő, puha érintés gazdájára; hanem az említett gazda szólt; ő beszélte el, miért kellett az első elbeszélés, s mit okozott, mit indított, mit kezdett, s mi ért véget…

Elmondta, hogyan tartotta szóval Valturaan, s hogyan számolt be mindarról, mi valaha is megtörtént vele… És bár Laryss merőben kételkedett abban, hogy az ő sárkánya egyáltalán gondolatként foglalkozhatott e lehetőséggel; Nie sohasem hazudott volna. Annál is inkább nem volt szabad hitetlenkednie, mert minden összekapcsolódott, s egybesimult, ahogyan hallgatott. Olassië őrei csak akkor értesülhettek az ifjú és az Égboltszemű ismeretségéről, s csak akkor jelenthették, ha az valóban megtörtént. Ha Kilime fia valóban felfedte magát az egykori grifflovas előtt - és ahhoz, hogy ezt megtehesse, hát ott volt az ő mérhetetlenül fájdalmas elvesztése, a reménytelen keresés… amelyre édesanyja ítélte őt.

Nie beszélt hát. Elmondta, hogyan értesült élete első beszélő sárkányának teljes történetéről, amelynek elhallgatása éjszakába nyúlt, anélkül, hogy bármelyikük is időben észrevette volna. Elmondta, hogyan rombolta le minden hallott szó, minden tapasztalás mindazt, mit ismert, s biztosnak vélt e különös világról, csak hogy újakkal töltse meg azt; olyanokkal, amelyek rettenetesen borzasztónak látszottak, mégis maradásra késztették őt, előbb az éjjelre, azután pedig három napra, egy elhagyatott farmházban, a Sárkány-hegység vészjósló vonulataival a hátuk mögött.

- Az a hely pont olyan elhagyatott volt, mint Drest. - próbálta eléjük festeni a lakatlan épületet a másik fehér elf - Hideg és üres volt, mint amilyen ő maga lehetett, amikor nem talált sehol. - folytatta, s Laryss önkénytelenül is összeszorította ajkait a másik fájdalma láttán… annak láttán, mennyire együttérez a sárkánnyal.

Hogy mennyire hajlandó volt közel engedni magához egy veszélyes ragadozó szokatlan és hihetetlen érzelmeit, hogy azután még hónapokig, s talán örökké felidézhesse. És a gyógyító leány úgy vélte, Nienna ezzel emlékeztetni akarja magát valamire. Olybá tűnt, mintha valóban tudni akarná, ő hogyan viseltetik majd e szörnyű teher hallatán; s mintha nemcsak azért használná, hogy rajtuk, kettejükön segítsen, hanem azért is, hogy a változást is mozgásban tarthassa, mi szívében folyt, tán még e percekben is. Nie tudni, érteni akarta az ifjú lelkének reábízott titkait, mintha ő is elf volna, vagy ember… vagy bármely más faj egyszerű tagja.

És Laryss Orowennë szíve hangosan, szeretet-teljesen dobbant meg ezt felismervén.

- Hittem neki, mert hiába volt értelmezhetetlen minden, igaznak tűnt, amit mondott. Hiszen nem volt értelme hazudnia. Semmit sem remélhetett tőlem, csak válaszokat. S hogy miért maradtam? - mondotta tovább töretlen lendülettel - Miattad... Mert ha megtetted azt, hogy titkok mögé menekültél előlem MIATTA, akkor fontos neked. S te is fontos vagy neki. Amiatt maradtam, mert nem akartam azt az egyetlen apró szálat elveszíteni, amely elvezethet hozzád. ŐT elvezetheti hozzád. Hát végül válaszok helyett kérdéseket adtunk egymásnak... És reményt.. S az üzenet ennek szólt, Lar... És hogy gyűlöltem-e? - kérdezte, s a leány akkorra már kissé sejtette a válasz mibenlétét… s készen állott arra is, hogy hallja azt - Igen, azt hiszem, pillanatokra igen... Ahogyan téged is... A fájdalomért, és a tudásért, amit nem akartam és mégis megkaptam... De ő megmutatta az érzései és a tettei által, hogy hogyan nézhetek rá MÁS SZEMMEL... Mert megmutatta, hogy nem csak arra képesek ők, amit ADDIG a napig léttam belőlük. Megmutatta az érzelmeit, a ragaszkodását, a félelmeit... - árulta el, s Laryss nem hitt volna neki, ha nem tudja: mást sohasem hallhat tőle, csak a színtiszta igazat - Tükröt tartott elém, amelyben a saját rettegésemet láttam. Féltem tőle, megrémített, hogy aztán lássam az ő rémületét emiatt. Nem hittem, hogy egyszer ilyesmit fogok tenni, de ő mégis rákényszerített erre, s most hálás vagyok érte... Ha ő nincs, s nincs a tudás, amelyre általa tettem szert, a világ másmilyen lenne számomra, Lar... Vagy talán nem is lenne - folytatta, és a másik érezte, hogy van még, lesz még mit megbeszélniük… de nem szakította félbe őt - Ő adott, Laryss... Egy új élet lehetőségét adta... És téged...

Nehezen, s még annál is nehezebben hallgatott immáron a gyógyító-növendék. Ugyanis amit az imént hallott, egyszerre érte váratlanul s egyszerre számított is rá valahol mélyen, az éjszakai gondolkodása óta. Mégis hirtelen rohanták le őt a Nie szavai mögé rejtőző érzések, gondolatok, akárcsak egy támadni készülő sereg. Egy seregnyi hihetetlen gondolat, melyek egyaránt fájdalmasak és felháborítóak. melyek egyaránt kedvesek, lélegzet-elállítóak, felszabadítóak, megborzongatóak. Ha Nie számára hihetetlennek, felfoghatatlannak tűnt mindaz, mit Valturaan a tudomására hozott, s mivel megbízta őt, akár egy bennfentest; valakit, aki igazán közel áll hozzá; ami ott történt, Olassië fáinak szomszédságában, Laryss számára egyenesen lehetetlent is jelenthetett volna, ha nem ismeri jól a szóban forgó fiókát, s a régvolt grifflovas, régen látott barátnéja szívének nagyságát, jóságát... Azt gondolta, másképpen alakul majd… hogy a jegyesében való csalódása, s önnön bűntudata itt-léte alatt csupán növekszik majd; most mégis ott ült a másik Elveszettel szemben, s az elhangzottakat ízlelgetvén, azokban nyakig mártózván, s kellemességüket magába szívván, azon kapta magát, hogy már egyáltalán nem tud haragudni a sárkányra. Nem… Elárasztotta őt az Égboltszemű hálája, az áldozat-hozatala, a töretlen reménykedése, a meghökkentő változás, amely előbb lerombolta, majd újra felépítette egész életét.

És…

És ő mégsem könnyebbült meg…

Most már leszegte fejét, s lesütötte szemét is. Az örömöt, amely megannyi más érzelem kíséretében belengte körülöttük a lég minden zugát, bánat és bűntudat szennyezte be újra. Újra?

- Hát itt vagyok, Nie. - suttogta - Valóban megkaptál tőle engem is. De kérlek, mondd... még mindig nem látod, hogy mennyi mindent vettem el tőled? AZNAP ott hagytam a Fehér Várost, nem kértem a sorsából, ami az enyém is... Nem maradtam. Elmenekültem, magára hagytam mindent. Nem voltam ott, hogy legalább az édesanyádat megmenthettem volna. Hátat fordítottam neked és a mesteremnek, és ezzel elvettem tőled a családod. Mert én még megkereshetem a te mestered... bármikor megtehetem. De nélküle sem voltam egyedül soha. Nem voltam elveszett, mint Val - de te az lehettél, és... - tartott néhány súlyos pillanatnyi szünetet - ó, Nie. Ki tudja még, mi voltál... Ki tudja, mennyit szenvedtél. Nem győztem rád gondolni, és remélni, hogy jól vagy, azok után, hogy elfordultam tőled - tőletek -, és elhagyatottságra, árvaságra kárhoztattalak!

Szörnyűséges bűntudata ezúttal végre nem az ifjú karjai között tört utat magának céltalanul, mint oly sokszor azelőtt, mégis akkora vehemenciával nyelte el pillanatnyi boldogságát, mintha egyetlen egyszer sem beszélhetett volna róla senkinek. S minden gyötrődése, melyet magában tartott, itt és most, egyszerre tört fel belőle, s ha az Égboltszemű figyelte kettejük hídját; hát érthette azt is, mit jelent. Hogy mennyit gondolt rá valójában. Hányszor rágta át a borzalmas emlékeket, s hányszor kutatott megoldások, jobb végkifejletek után, csak hogy minden kísérletének eredményeként önpusztító érzések közepette leljen magára.

S ahogyan lelkének leghőbb vágyát hozta napvilágra, a minduntalan határozott, büszke, eltökélt, szeretetteljes holdszín arcot elborította a leplezetlen szégyen, az Ibolyaszemű leány pedig ültéből térdre ereszkedett, majd két tenyerét is Nie elé fektette a kocsi aljában uralkodó félhomályban; s feje mély meghajtásával jelezte megbocsáthatatlan tettei még annál is mélységesebb megbánását.

S hogy miért volt e gesztus, mit jelentett?

Először is, tiszteletről árulkodott. Önálló, titokzatos nép volt a fehér elfeké, s noha távolságtartónak nevezhették őket, ez nem jelentette azt, hogy nem is beszéltek egymással, nem cselekedtek másokkal együtt, nem választottak párt avagy barátokat. Mert mindezt megtették, és a megfelelő társasági helyzetekre megfelelő válaszaik, megoldásaik is szépen sorakoztak. Laryss meghajlása tehát nem megalázkodásról szólt, hanem végtelen tiszteletről, amellyel Nie-t illette. Arról, s hűségéről, őszinteségéről… ez esetben pedig vétkességéről is. Hibájáról, amely majdnem a kapocsba került. A hídba. A másik elvesztésébe. Ám hordozott még mást is ezeken kívül: azzal, hogy a gyógyító fejet hajtott előtte, s térdét a földhöz érintette, megbocsátást kért. Vállalta tetteit, s azok következményét, ennélfogva pedig kegyelmet kért magának. Ha úgy tetszik: ítéletet. Azonban Nienna, Adan és Artanis leánya bizonyára értette, miféle választás elé állítják.

Adna-e még egy esélyt, avagy sem?

Megmentené-e azt, mi egykoron mind az övék volt?

Visszafogadná-e bizalmába a bűnöst?

De a hófehérbe öltözött nem választott, s Laryss lelkébe néhány pillanatra újfent félelem költözött. Nem, Nie nem választott, hisz’ nem választhatott. Nem tehette meg, amíg ő maga is számot nem adott mindarról, mit a gyógyítóhoz hasonlóképp magában tartott. Mindarról, amely szavai nyomán meglepte ugyan a földre borulót; ő mégis számított reá. Számított arra, hogy a válasz elmaradásának nyomós oka van, s azt meghallgatni is hajlandó volt - mindvégig megőrizvén korábbi testhelyzetét.

- Ha te elhagytad a várost és el népünket, hát ugyanazt tettem én is. - felelte, s ekkor Kilime fogadott leányában egyszeriben megállt az ütő - Bűnöm, s szégyenem túl nagy volt, hogy maradhassak, s túl nagy a fájdalom, hogy még ezekkel is megbirkózni tudjak. A bűntudatban osztozom, de az én vétkem sokkal nagyobb, hiszen sajátjaim vére szárad a lelkemen. Addig, amíg a sorsunk szálait nem kötötték egybe, s nem találkoztam Drest-tel, azt hittem, te is ott vesztél az Ispotály romjai alatt, Artanis-szal és a többiekkel együtt. Amíg veled nem találkoztam, azt hittem, Amyas-t is ott érte sorsa a Város romjai között. Így láthatod, csak adtok nekem mindketten. De én elveszek tőletek folyton.

Nem, ez nem igaz. Nem volt igaz, Nie tévedett, s Laryss bármit megtett volna, hogy azonnal elmondhassa. Hogy félbeszakíthassa, s tiltakozni kezdhessen. Azonban nem volt oly’ helyzetben, amely megengedte volna, hogy megtehesse, s nem is lesz, egészen addig, amíg Nie így vagy úgy, de fel nem oldozza ítélet-váró állapotából.

Nem. Ezt a válasz még annyira sem várta a másik fehér elftől, mint az előzőt. Annyira sem várta, mint annak teljes bizonyosságát, hogy a sárkány és a tünde valóban valami egészen csodálatosat adtak egymásnak akkor, a másik Nagyúr területének határai mentén. Abban már nem kételkedett, noha tudta, teljes felfogásához, lelkében való elmélyítéséhez még így is temérdek időre lesz szüksége. S ha nehézségei akadtak a jóval, a bámulatossal, a szívmelengetővel szemben, úgy hát nehézségek sora kísérte Nienna újabb megszólalását is. Laryss még csak nem is értette egészen, mit hall. Mi több: egyszerűen csak nem akarta hallani. Mert nem értett egyet a büntetéssel, amelyet az Égboltszemű, az ispotály vezetőjének egyetlen leánya önmagára kiszabott. Fájdalmasan hallgatta végig önostorozását, s legfontosabb társa elvesztését. Mérhetetlen aggodalmát, s vakmerőségéből való kiábrándulását. Csak hogy mindazok után, mi kifinomult, pontos, apró vonásokkal a felemelkedő orcára nedvességet festett, valami még irtózatosabbal találja szemben magát.

Hiszen a másik leány épp úgy érzett, mint ő.

Éppoly szégyenletesnek és végzetesnek tartotta tetteit, mint maga Laryss Orowennë, és ez borzasztóan fájt a gyógyítónak. Ezt a feloldozást soha, de soha nem akarta hallani, s az első pillanatokban azt kívánta, bár ne is kezdtek volna ennyire elmerülni gondjaik sötét, nyirkos tavában. Azt kívánta, bár még mindig csak a szekér fáját nézhetné válaszra várván. Azt kívánta, Nie bár érthetné mindazt, amely abba a néhány könnycseppbe záratott, örökre. S talán… segíthetett számára ebben.

- Nem voltál szörnyeteg. - kezdte - Most sem vagy az, Nie. Nem vagy az, ha azok után, amit másodkézből megtudtál, képes voltál rám nézni, és képes voltál arra, hogy megmentsd az életem másik felét. Nem vagy szörnyeteg, mert mindenki, akivel találkoztam, aggódott érted, és rólad kérdezett. Szemernyi megvetéssel sem illetnek. Láttam a szemükben a bánatot, amellyel a sorsodban osztoztak. Ha haragudtak is korábban, annak már legalább egy éve nyoma sincs a szívükben...

S ő sem haragudott rá soha - de ezt felesleges szócséplés lett volna kimondania. Hiszen ott volt körülöttük, ott volt a hídon, s ott volt felemelt fejű, térdeplő alakjában is. Féltette őt, s AZNAP, amikor Valturaan legifjabb testvérét, a mindössze háromévesforma Panu-t gondjaira bízták, azonnal róla kérdezett, amint úgy érezte, megteheti. Azonnal megtudakolta, merre van, s mi lett vele, a választól pedig minden légvételével irtózott, s most, ennyi idő távlatából is elmondhatatlan szomorúság, végtelen bánat lett úrrá rajta, miután némiképp maga mögött hagyta a szörnyű hírek emlékét.

Ám maga mögött kellett hagynia őket, hisz’ korántsem végzett még, közel sem mondott még el mindent. És bár úgy határozott, bizonyos témákról említést sem tenne elsőként; e percekben azt gondolta, egyetlennel mégis kivételt kell, tegyen. Igen. Azt kellett tennie, máskülönben soha nem tudná kifejezni, mi lelkében lakozott, s lakozik.

Nem emelkedett fel egészen még ekkor sem. Tartott attól, amit mondania kell, s attól is tartott, ami mindkettejüket emésztette. Tartott tőle, ha ennél többet is elárul, azzal - legfőképpen az ifjút ért szörnyűségeket értvén ezalatt - önmagának is gátat szab, s újabb nem hitt poklokat szabadít a mit sem sejtő Nie elméjére, lelkére, amelyeknek pihenésre, mérlegelésre volt szükségük, mielőtt készen állnának befogadni a többit - azt, amely még a megállapodásukban szereplő őszinteséghez tartozott… Lélektükrei vizesek, homályosak lettek, s ő nehéz, hosszúra nyúló, gondterhes légvétel kíséretében, fájdalmasan reá nézve folytatta.

Tekintete fátyolossá vált, ahogyan elhallgatott, hogy erőt és bátorságot gyűjtsön a folytatáshoz, amely talán még az eddigieknél is nehezebbé válik majd…

Szavai elhaltak, megvilágosodás helyett azonban mégis bizonytalanságot lelt az égboltszínű szemekben. Látta a tétovaságot, az elveszettséget, amelytől éppen megóvni akarta őt, de türelmesen várt, közben pedig önnön rettegésével dacolt a kissé már elkoptatott deszkákon támaszkodván. Mert hitte, hogy Nie-nek valóban gondolkodnia kell. Hogy elméje rejtekében máris meglelheti a válaszokat, amelyeket keres, s azután majd azokat is, amelyeket neki szán. Hitte, ha elég időt ad számára, egyedül is kitalál a Rengetegből, és akkor… csak akkor, végre tovább léphetnek. Hallgatott tehát, amíg a zavaros, ködös oldal feltisztulását remélte, s figyelte, mikor jutnak, mikor érnek el hozzá igazán az általa kiejtett szavak. Figyelt, s töretlenül remélt hát, csak hogy a következő pillanatban hátborzongató gyorsasággal futhasson végig egész testén egy érzés.

A keserédes tévedésé.

- Szánom őt, ha igazat beszélsz róla és szánlak téged és Drest-et is, ha igaz, amit érzel emiatt. - mondotta, s minden további nélkül, lassan és óvatosan a sárkány menyasszonya felé nyúlt kecses, hószínű ujjaival - A megbocsátás mindkettőnknek jár, ugye te is így hiszed?

A gyógyító leány nem számított az érintésre, s nem azért, mert évekkel ezelőtt látták egymást utoljára. Azért fogadta meglepődöttségben úszván, mert hiszen nem tartozott közös nyelvükhöz, egyáltalán nem tartozott. Mindazt, mit érezhettek az elmúlt percekben, a lég hordozta, s a félhomályban csillanó tekintetük, amelynek lágy, mégis mindent elborító kiterjedése körülöttük lebegett-gomolygott szelíden; s olyan volt, akárha egymás sorsának könyvét ütötték volna fel, s azt olvasnák, ahogyan az új bekezdések íródnak Ritalea sercegő tolla alatt. Nem volt hát szükségük bensőséges mozdulatokra, Laryss mégsem tiltakozott, nem húzódott el a hófehér ujjak elől - úgy maradt, ahogyan eddig is: az Égboltszemű előtt térdepelvén a kocsi aljában, miután meghajtotta magát előtte, hogy tiszteletét, megbánását, s fájdalmát fejezze ki. A szánakozáshoz tartozó érzéseket sem kellett, hogy szavakba öntse - a másik északi bizonyára máris látta rajta, azt kéri: ne tegye. Ne szánja őket, s ne haragudjék magára sem. Ők már egymásra találtak, és Amyas szörnyűséges helyzete is megoldódik egyszer. Magát szánja inkább, amiért ő csupán ennyit volt képes adni számára. Ennyit. nem többet. S megannyi kételyt, önvádat is mellé.

Ámde azután… mégsem így gondolta.

Minden megváltozott - úgy is mondhatnánk: egyszeriben helyére került. Oda, ahová való, s ahová évekkel ezelőtt kellett volna kerülnie. Azelőtt, mielőtt e gyötrő érzések egyáltalán kibontakozhattak volna bennük. Azelőtt, hogy sötétségben hagyták volna egymást, zárt ajtók, s elszalasztott lehetőségek mögött, amelyek terhe fojtogatóan telepszik a múló napok egymásutánjára, csakhogy ő maga soha ne múljon el igazán. Igen. helyére került minden, az ő kezükben pedig míves, könnyed, karcsú kulcsok kerültek, amelyekkel az őket fogva tartó zárakat nyithatták. S azzal, hogy úgy hitték, nem érdemlik meg kalitkájuk kinyílását; magát a lezárást, a feloldozást, a megkönnyebbülést tagadták meg saját szívüktől, s egymáséitól is. A kéz pedig, mely az övén nyugodott, nem csupán választ hordozott, nem csupán felemelte őt a földről, hanem azt is leplezetlenül jelezte felé: Nienna nan E’Leinor-Syllen készen áll arra, hogy megragadja kulcsát, s elfordítsa azt.

Készen áll arra, hogy kilépjen a fényre, s elinduljék azon a folyosón, amely feléje vezet. Hiba lett volna hát, ha ő maga akadályozza meg. Hiba lett volna hát visszasüppednie - visszasüppedniük - a csalóka önostorozásba. Nem engedhette, hogy ez történjen, s azt is felismerte, a másikuk is épp ugyanaz ellen harcol. Ellenségük egy volt tehát, a kulcsok pedig a zsebükben lapultak…

- Igen. - felelte csendesen, s elfogadta az engedélyt, elfogadta a feloldozást, amely a kézfejére vetült, akár egy hűvös, puha kendő, melyet a béke jeléül nyújtanak át neki - Azért jöttem, hogy számot vessek a bűneimről, és a bocsánatodat kérjem. Melletted akarok állni, ahogy régen, és ha nem hinném, hogy mindketten megérdemeljük a lezárást, el sem jövök, Nie. Nem jövök, ha nem érzem, hogy kész vagy rá, és vársz rám. Ha nem érzem, hogy te is megbocsátottál, még mielőtt elmondhattam volna, mit tettem.

Amikor a másik keze elengedte őt, Laryss felemelkedett, s a sarkára ült. Tetteik, szavaik súlyát nem seperte le magáról, egyelőre nem - azonban itt volt az ideje, hogy kissé könnyebbé tegye számukra a lélegzést. Itt volt az ideje, hogy együtt megragadják azokat a kulcsokat. Hát nekilátott, hogy egyetlen, végtelenül egyszerű varázslattal végre láthatóvá is tegye őket.

***

S valóban...

Úgy lebegtek előtte az odaképzelt sorok, mintha lelkük, szívük régmúlt gyermek-fájdalmát volnának hivatottak elcsendesíteni, ahogyan akkor is enyhültek, midőn a jégszemű ifjú hangszálain elevenedett meg az ispotály-vezető egyetlen leányának szánt altatódala. Az az altató, amellyel Nienna nan E'Leinor-Syllen igyekezett nyugalmat biztosítani a hazugsággal szennyezett gyászából felocsúdott fiatal hímnek, Olassië, s a Sárkány-hegység között. Különös kérés volt, s létezéséről Laryss csupán annyit tudhatott, amennyit az északi ragadozó tünde-éneke elárult számára: hogy e szerzemény egészen biztosan Orod Opelë falai közül való, s hacsak nem talált magának egy kóbor lelket Falqualion nagyúr népéből, ki bármilyen oknál fogva dalra fakadt volna előtte, úgy a gyógyító egészen biztos lehetett benne, hogy nem régről ismeri, nem könyvből tanulta meg, hanem egyenesen a másik leány hangja nyomán sajátította el, s tette számára - tán akaratán kívül - a lezárás szimbólumává, és olykor, eszközévé is. Laryss remélte, hogy Nie érti majd, mire gondolt, mikor szóba hozta, azon felül, hogy végső megbizonyosodásra volt szüksége az ügyet illetően - ugyanis, akárhonnan vizsgálta volna a dolgot, akkor sem lett volna képes kitalálni, miként is kerülhetett sor közöttük efféle eseményre. Mert abban biztos lehetett, hogy Artanis leánya nem ült az ágy szélére, hogy megvigasztalja a rémálmokból magához tért, cseperedő ifjút. Azt sem gondolta volna, hogy Val ne talált volna módot arra, hogy az esetlegesen kialakult viharral szemben tanúsított, rémséges félelmét leplezni tudja... s ha mégis tévedett, úgy hát nehezen hitte volna, hogy az Égboltszemű, Drest kilétének felfedése-felfedezése után nemes egyszerűséggel leereszkedett volna hozzá, a fájdalom, elhagyatottság és félelem szövevényes nyiladékába, hogy némi kedvességgel enyhítse a gyermeki szív szenvedését. Nem... bármire gondolt, minden képtelenségnek tűnt, s mégis e minden végén, folyvást ugyanarra jutott. Arra, hogy csakis Nie lehetett a dal forrása, senki más e világon.

Ekkor azonban az a bizonyos világ, melyet a fehér ponyva egy nagyobb, s egy egészen parányi részre osztott; egy hanggal telt meg... olyan hanggal, melyhez személyes jelenlét csalhatatlan bizonyítéka társult, s melyből Laryss Orowennë joggal hihette, hogy félhomályos, tikkasztó forróságba zárt, s mégis régmúlt emlékeitől deres magányukat idő előtt, s lopva megsértették. Hiszen ha nem hallották meg a démonszerzet közeledtét, az jó ideje hallgatózhatott is, anélkül, hogy ottlétét felfedezhetnék - mert fehér elfek voltak, s nem sárkányok. Még az emberekénél kifinomultabb érzékeikkel sem lettek volna képesek felfedni érkeztét, bármennyire is lassan haladt a karaván. Bármennyire is szélcsend honolt odakint. És a gyógyító leány azon kapta magát, hogy neheztel a szellemlényre.

Még azelőtt, hogy egyáltalán megtudta volna: amaz ennél jóval mélyebben is fel kívánja zavarni társalgásuk ülepedését. És bár a kora reggeli incidenshez kedve lett volna egy-néhány szót fűzni, ezúttal nem mozdult el helyéről, s türelmesen figyelte Nie-t, ki időt kért tőle, azután - minthogy természetesen megkapta -, kitekintett a ponyva alól, csak hogy egy kérdéssel találja szembe magát, melyet maga Laryss is kiválóan hallott. Talán korábbi megbeszéléseik eredményeként még a többiek előtt tudomására juthatott, merre készül a démonszerzet, s mi célból, mégis a részese kívánt volna lenni az egésznek - jelenleg ugyanis csupán kegy későn érkezett, kéretlen útitársnak érzete magát, aki minden eddigi közösség-kovácsoló megpróbáltatásból kimaradt. Ámde akkor sem mozdult, mikor a másik fehér elf visszatért, s bizonyára az említett térkép keresésébe fogott. Az Ibolyaszemű nem figyelte, merre járnak a hófehér kezek. Volt néhány régi,övéitől származó szokása, amelyeket az idő, s a változó társaság sem volt képes kiölni belőle, s ezek között előkelő helyet foglalt el mások holmijának, s terének módfeletti tisztelete. A leányt nem érdekelte, honnan, s hogyan kerül elő a kívánt tárgy - jól tudta, meddig, mennyire, és legfőképpen: mivel szemben kell kíváncsinak lennie, így hát némán szemlélte volna a szekér egyéb részeit, amíg Nie el nem hagyja azt. Igen, ezt tette volna, ha a másik nem szólt volna hozzá távozása előtt.

Különösen, furcsán, s egyszerre idegenül és ismerősen csengett Heledir hangján az a név. Az, amelyet úgy ejtett ki, ahogyan az ifjú is elvárta, teljességgel mellőzve az eroniai ősnyelv érdekes zöngéit. Valószínűleg nem is tudta volna, hogy máshogyan is ejthetné - hogy máshogyan kellene ejtenie mindenkinek, beleértve a tulajdonost magát, ki azonban megtagadta reá hagyott örökségét, s éppúgy neheztelt érte, mint ahogyan Laryss tette most a barnaköpenyes irányában. Ami azonban csekélyke életidővel volt ellátva... hisz' Nie - az a Nie! -, mintha egészen más helyre, más időbe, s más lélekállapotban kerültek volna hirtelen; könnyeden elmosolyodott. És az a mosoly talán örökre Laryss emlékezetébe égett. Még azt sem fogta fel rögtön, hogy a becenevét is használta, azt, melyet tőle kapott, s melyet hosszú évek óta most hallhatott először. Nem titkolta hát, hagyta, hadd teljék meg tekintet nedves, zavaros boldogsággal, s figyelte, ahogyan régi barátnéja elcsodálkozik kedvese viselkedésén. S vajon hogyan csodálkozott volna még, ha tudja, amit ő is tud? Ha ismeri mindazon dolgokat, amelyek kedvesen, mulatságosan, apránként színezik mindennapjaikat, s tiporják földbe a sárkányokról alkotott - téves - kép ormótlanul magasló, rideg sötétségét... Ám ez nem a megfelelő pillanat volt arra, hogy beavassa őt, s hátráltatni sem szerette volna, így hát néma helyesléssel szemlélte őt, s leplezetlen megkönnyebbülését, válasz gyanánt felragyogó, halovány mosolyát küldte neki kíséretül odakintre, hová nem követte őt ezúttal sem.

Nem kérdezett, s nem avatkozott kettejük ügyébe, még ha akaratlanul is hallhatta minden szavukat. Hallotta, ámde nem hallgatózott. Csendes volt, s mégsem árnyak közt lapuló kém módjára ült a helyén. Szemlélt, s gondolkodott, szavak nélkül kérdezvén önmagától, mégis mi történt az imént? Mely istenség adta meg számára e csodát? Ki tette lehetővé mindazt, mit egymástól, s egymással karöltve kaptak? 

Melfyomer? 

Talán...

S talán ők maguk is, kiknek lelke, szelleme felkészült a vallomásra, az elengedésre. A továbblépésre. A lezárásra, mely új kapukat nyithat, új hidakat építhet számukra, egy másik irányban. És bár a múlt felemlegetése fájdalommal telítette szívét, Laryss mégis mérhetetlen szeretettel telt meg, amíg ők odakint az útvonalakról értekeztek. Azt is látta, érezte a másik leány minden rezdüléséből, hogyan változott; hogyan lett még precízebb, még felelősségteljesebb; s egy ifjabb testvér büszkeségét vélte felfedezni magában - régmúlt- s otthon-ízű érzést, mely cseppet sem érkezett ideje korán. Hiszen a gyógyító tudta: pontosan onnan fogják folytatni, ahol abbahagyták. Hogy micsodát? Mindent.

***

Ám ahogyan az odakinti eszmecsere a végéhez közeledett, nem várt fordulatot vett. Egy olyan irányba kanyarodott el, amerre Laryss önként soha - legalábbis mostanában biztosan - nem irányított volna semmiféle társalgást. Shuga Melfyomer szavai ugyanis, amellett, hogy - még annyi év ismeretség után is - meglepőek voltak, egy seregnyi sötét felhőt, szorongató érzéseket, s még kellemetlenebb emlékeket hoztak felszínre a fehér elf lelkében; és ő egészen biztos volt benne, hogy nem csak az ő tengerén támadt némi erőszakos szélvihar. Mert nem a barnaköpenyes sajátos törődésével volt baj, nem az okozta az ifjú kedvesének láthatatlan megrendülését, hanem az, amit a megható cselekedet benne - bennük, mindhármukban - előidézett.

Emlékezett arra a napra.

Tisztán emlékezett a leírhatatlan, elmondhatatlan szörnyűségre, mely kibogozhatatlan, ragacsos, tüskés lepelként tekeredett köréjük, s változtatta káosszá a valóságot, amit már jól ismertek. Amelyről azt hitték, jól ismerik, s hogy megmásíthatatlanul, rendíthetetlenül áll, szilárd alapokon, melyekhez nem képes elég mélyre ásni még a felélesztett háború karma sem. Emlékezett a hirtelen, kapkodva meghozott döntésekre, a sikolyokra, az összeomló épületek robajára, és a vörös hó-fedte talajra, mely tovatűnt a lába alatt, ahogyan az életéért rohant az idegenné, rémisztővé vált fák között. Azok között a fenyők között, amelyek annyira hasonlítottak a tisztás fáihoz, és azokhoz a fákhoz, mik a közös rejtekhelyet, az apró barlangot védték a kíváncsi szemek elől. Akkor semmiféle kellemes érzést nem árasztottak a gyanta-illatú tűlevelek, s csakhamar nem is maradt számára más a bénító félelmen kívül, mely csontjaiig hatolt, akárcsak a lanur-hegységi szél egy idegen átfagyott tagjaiban. Hát ő is idegen világba cseppent azon a napon... Előbb Valturaan édesanyja, Kilime cipelte őt messzire a borzalmaktól, az érthetetlen történésektől, a csatától, amelyek árnyékában karom karomnak ütközött; azután már a legifjabb gyermek, Panu védelmével bízták meg, s amikor végre úgy érezte, képes volna újra beszélni, hogy képes volna kiejteni azokat a fontos kérdéseket, hát meglátta őt. Meglátta a hatalmassá váló ember-lényt, mely őrülten dühöngött, ordított, hogy azzal adjon számot veszteségéről, fájdalmáról, haragjáról. Az volt az első alkalom, amikor Laryss szembesült a Tanács mágusának másik alakjával, a Vörös Démonnal, kihez hasonló lényt még életében nem látott, s azután sem akadt hasonló az útjába. Halálra rémült tőle. Egyszerűen nem bírta felfogni, mit környezete eléje tárt, s megszólalni sem mert, még nagyon sokáig. Azt a különös kristályt is akkor vette észre csupán, midőn Kilime - ki utóbb az egyetlennek bizonyult, ha Shuga megfékezéséről, megnyugtatásáról volt szó - végre képes volt eljutni hozzá. A mágus tartotta ujjai között, s a gyógyító akkor éppen annyira nem tudta mire vélni rendeltetését, mint ahogyan befogadni... elfogadni sem volt képes azokat a csaknem felismerhetetlenségig torzult szavakat, velük együtt pedig Adan és Artanis halálát...

Tudott a titkos temetőről is, amelyet a szellemlény a dzsungelben őrzött. Jól tudta, mekkora távolságra volt Orod Opelë romjaitól, s micsoda kockázatot vállalt a mágus azzal, hogy egész sírokat csempészett oda. Kockázatot? De hiszen rengeteg erejébe is került. Az életébe is kerülhetett volna - így vagy úgy. Nem is csoda, hogy Kilime mérges volt rá, noha akkoriban még cseppet sem értette, mégis miért viselkedett úgy, mintha élete egyik értelmét készültek volna elvenni tőle, méghozzá örökre... Igen. Kilime kellett volna most. Jó lett volna, ha itt lehet velük, gondolta az Ibolyaszemű. Mert ő biztos volt abban, hogy Nie visszatér majd a ponyvák mögé, s amíg ő talán nyújthatott neki némi támogatást, úgy maradt magára Shuga mindazzal, amit önmagában is felkavart. Számára nem volt senki, akivel igazán őszintén beszélt - vagy talán beszélni mert -, csak az eroniai nőstény; legalábbis, Laryss úgy vélte, vele megteszi. Hogy ők megteszik egymással, még mindig. Annak ellenére is, ami kettejük között történt.

Semmit sem értek volna a szavak az ő szájából, még akkor is, ha ugyanazokat mondta volna, mint az ő nagyasszonyuk; s Amyas gyermeke tudta, hogy hol van rá szükség. Tudta, jó helyen van. A legjobb helyen, ahol most lehetett. Mégsem szólt, amikor az Égboltszemű belépett hozzá. Nem szólt semmit, pedig tudta, miért, s mitől menekül a mágus; ahogyan tudta azt is, mit akart mondani a másik lánynak. Fogadott nővérének, kire csak lopva tekintett mindaddig, míg ő mozdulatlanná nem vált a láda mellett, s míg ő maga kissé helyre nem igazította mindazt, amire az elhangzottak emlékeztették. Mert hallott mindent, s elképzelni sem tudta, azok mégis hogyan érinthették Nie lelkét - azét, ki kettejük közül először szembesült velük. Sokáig hallgatott hát. Sokáig? Hosszú percekig, melyek többnek tűntek valódi idejüknél, s azokban igyekezett meglelni a helyet, ahová mindazt teheti, mi lelkében életre kelt. Amit a másiknak szánt, mielőtt újra el nem nyelte őt a némaság.

- Itt vagyok, Nie. - kezdte, s máskor szilárd, határozott dallamon pendülő hangja most halk volt és lágy - olyan, amilyennek az egykori grifflovas a régmúltban már megszokhatta - Itt leszek, efelől most ne aggódj. Veled hallgatok, ameddig erre van szükséged.

Még mindig ott ült, az ifjú köpenyén, felhúzott térdekkel, s miután befejezte, a nyakához emelte hófehér kezét. Oda, ahol az ezüstszínű lánc lógott, melyen ezúttal nem a régről ismeretes kardmedál függött, hanem egy igazán különös fehér elf jegygyűrű. Ha egyáltalán annak volt nevezhető. Ám Laryss nem azért nyúlt hozzá, hogy iménti szavait félreseperje, mintha csak játék lett volna minden értelmük. Mindaz, mit magukban hordoztak. A megértést, a megannyi türelmet, s azt a félreértelmezhetetlen érzést, mely azt sugallta: "rendben lesz minden". Hogy ez a kis kitérő semmit sem változtat meg az útban, amelyre most együtt léptek. És talán az erős, hófehér ujjak maguk is támaszt kerestek e percekben - hogy valóban azzá válhassanak, s azok maradhassanak. Hogy ne hazudtolhassák meg önmagukat azok a kiejtett szavak, melyek mögött saját fájdalma, s törhetetlen igyekezete rejtezett. Az igyekezete, színtiszta szándéka arra, hogy végre akképpen törődhessen a másik leánnyal, ahogyan az elmúlt évek alatt kellett volna.

Látta.

Látta már, hogy mindhiába igyekszik bensője ködös, rejtett mélységeiben tartani azt, ami odalentre való. Hiába küzd, hogy ne élje át újra ugyanazt a rémséget, melyet évekkel ezelőtt kellett. Amelyet tegnap este kellett. Hiszen éppen úgy, ahogyan azon a borzalmas napon is, midőn a jégszemű ifjú hazatért; az ibolyaszemű gyógyító nem volt képes megakadályozni azt a temérdek dühöt, kétségbeesést és fájdalmat, mi a lelkekben született. Valturaan lelkében, Shuga-éban, és az övében is. Mindenkiében. Mindenkiében, amiért hallgattak, s elzárkóztak előle, megfosztván őt egy jobb, nyugodtabb, biztonságosabb élettől, s Laryss meglétének tudásától - és Valturaan-éban, amiért elárulva, félredobva, hitét-meglopva érezte magát mindattól, mit reázúdítottak. Amit azon a napon is Melfyomer kezdett meg, noha kérdés volt, hogy váratlan események, avagy dolgozó lelkiismerete okán művelte azt, amit.

Ezúttal is kérdés volt hát.

S ezért nem tett talán semmit a leány, azon kívül, hogy figyelmeztette őt tettei helytelenségére, a minap, a fogadóban, ahol már késő volt ezt cselekednie. Ahol már megtörtént a baj, s érzelmek áradata ragadta magával az égszemű fehér elfet, Nie-t, kinek nem lett volna szabad ekképpen értesülnie mindarról, mi tudomására jutott. Akinek nem lett volna szabad átélnie, amit átélt, sem akkor, sem pedig most. Mert most is ez történt - a kiképzőmester egyetlen leánya anélkül is sejtette volna, hogy a láda mellett térdepelő szekér-társa megingatja fejét, s ő elképzeli mellé hűvös, rideg tekintetét, mely éppolyan fájdalmasan égette őt, ahogyan tegnap tették a szavak. Azok a szavak, amelyekre most már nem tartotta érdemesnek őt a másik leány. És Laryss lelke elnehezült a bűntudattól, mely Artanis leányának kínjai nyomán éledt fel benne, könyörtelenül szétszabdalván minden mást, mi útjába került - mert kínokat hordozott az a dermesztő, égszínű szempár, amelyet a gyógyító nem láthatott, s azután sem látott meg, hogy a másikuk hirtelen a távozás mellett döntött. De hogyan is ne döntött volna, ha Ő nem távozott?

Hagyta a leány, hadd menjen.

Hadd engedje szabadjára fájdalmát, csalódottságát, s minden szenvedését, hol nem lehet tanúja ő sem - ő, ki egyike volt okozóinak, a gyalázatos bűnösöknek, kiknek vétkeit még fel sem fedték egészen az évek, s a hónapok. Kiknek vétkei nem csupán az ifjút terhelték mérhetetlen súlyokkal, hanem az egykor volt grifflovast is, akinek családja, addigi élete veszett oda; s ki tudja, még hány lelket szerte a világon. Laryss Orowennë nem lehetett, s nem is volt soha elnéző magához ezért. Jobb lett volna, ha távozik, s békében hagyja régi barátnéját a hőségtől némiképp óvó ponyva alatt; ő maga pedig számot vet bűneivel, újra számot. Még mindig számot. S ha ennyire tisztában volt vele, mit kellett volna tennie, hogy mi lett volna helyénvaló részéről, hát miért nem tette? Miért nem ment el?

Ahogyan tagjai az otthon, biztonságban hagyott, lassacskán megnyugvó ifjú sötét köpenyét érték, az Ibolyaszemű nem érzett megkönnyebbülést többé, sem pedig helyét nem lelte tovább a száraz, forró sivatagban, a sajátjává vált kocsiban, s önnön lelkében. Azóta, amióta csak meghallotta a démonmágus első hosszan eltitkolt tényekre utaló szavait, nem számíthatott egészen önuralmára, nem tudhatta, meddig képes távol tartani önmagától mindazt, mi mozdulatlanul ülő, aprócska alakjára omlani készült; ahogyan azt sem, mégis mi lesz az. Ugyanaz lesz-e, mint legutóbb? Hiszen maga a kérdés is felesleges... Sohasem létezhetett két azonos pillanat. És bármi is legyen, ami eljő majd, a gyógyítónak kétsége sem férhetett hozzá, hogy egyenesen rettenetes lesz. Éppolyan megismételhetetlenül rettenetes, mint életének minden addigi baljós és gondterhes felhők által eltakart perce.

Bánta már a leány, hogy nem mozdult, s a helyén maradt. Bánta, hogy megfosztotta védelemben eltöltendő magányától a fogadott nővért, ám újabb hibáját sem javíthatta ki ennyire könnyedén. Nehéznek ígérkezett minden, mi előtte állt, ám az Ibolyaszemű sejtette, hogy gondjaival cseppet sincs egyedül. Sejtette, mert sejtenie kellett, hogy Shuga is bánja már elhamarkodott közléseit, s ő maga is a következményeket latolgathatja, a megoldáson törheti a fejét - ha létezik egyáltalán. Tudta azt is, hogy a legtöbb nehézséggel most az Égboltszeműnek kell felvennie a harcot, ki egyszerre szembesült mindazzal, mit nekik már sikerült feldolgozniuk az évek során, amelyeket együtt töltöttek - nekik, kivéve az ifjút, ki még mindig a titkok útvesztőjében kereste önmagát, amíg társasága többi tagja elmúlt tettek hozadékát félte szótlanul, s féli most is. Ez pedig, a távozott iránti aggodalommal összefonódván, váratlan, s igencsak kifordított erővel ruházta fel a félárvát, aki érezte most már, hogy nem volt szabad magába süppednie. Nem volt szabad szívét, lelkét marnia, amikor cselekednie kellett, szólnia a barnaköpenyesnek Nie-ről, kit a leány nem remélt odakint találni, a szekérhajtó mellett, s megérzésében nem kellett csalódnia, midőn elhagyta rejteküket, melynek levegőjét fájdalommal szennyezett jégszilánkok mocskolták be. Bensőjük néma vihara megfertőzte a helyet, s Laryss-nak nem volt tovább maradása a lassacskán haladó kocsin sem.

A forróság égette fedetlen bőrét, s kaparta tüdejét, ő mégsem fordult vissza, miután körülkémlelt, hogy megállapítsa, merre mehetett a másik. Egyetlen élőre sem tekintett, ha sietős, szapora lépteivel elhaladt a közelükben - így pedig nem vette észre a távolodó fehér alak után siető másodikat sem - hiszen nem volt már szükség a hajnaliak után semmiféle bemutatkozásra, még akkor sem, ha Laryss saját hajlandóságát, s a gesztus illendőségét érezte volna. Egyetlen nyomra vezető támpontként az irányt használta, amerre a nagyra nőtt, gyakorta kiállhatatlan alak korábban kereket oldott. A fehér sárkány jegyese úgy vélte, a saját expedícióját neki kell vezetnie, így hát meg sem állott, egészen addig, amíg el nem érte a legelső szekeret. Bármiféle figyelmeztető jel nélkül termett mellette - mert hiszen Shuga nem társult már senkihez odafent a szekereken -, néhány pillanattal azután, hogy a démonszerzet elrendelte a táborverést. Laryss érezte, hogy neki is segítenie kell, azonban sürgősebbnek ítélte, mi ide vezette őt, s mi erőt öntött végtagjaiba, megkeményítette orcáját, noha elrejteni nem rejthette mindazt, amit érzett. Azt a mélységes, tátongó lyukat a mellkasában, a megbánás és önmagában való csalódás kusza gomolyagát. És dühöt is. A gyógyító dühös volt a különös teremtményre, s immáron nem azért, mivel hajnalban megalázta őt. Nem, ó, dehogy. A minap történtek, s a nemrégiben megesetteket jött sarc-számba venni, s ezt átható, ibolya pillantása menten elárulhatta a mágusnak, és akár a nem messze tartózkodó fiatal, vörös hajú férfinak is, ha felfigyelt volna a nem túl barátságos beszélgetés-kezdetre. Az ismeretlenek társasága lehetséges, hogy nem kívánatos volt, a leány mégsem mutatta, s menten el is kezdte azt, amiért jött. Mintha ott sem volna a fiú, ott sem volna az egész karaván s mégis, mintha pontosan tudná, hogy ott van, és legalább az elején néhányan mindent hallani fognak. A közös nyelvet választotta hát, s nem tért át sajátjára; jóllehet, ha megtette volna, sem feltétlenül érte volna el, amit akar. Embernek tűnt számára az idegen, noha egyelőre mást nem is kívánt megállapítani róla, azon kívül, hogy ott volt társaságukban.

- Nie elment. - közölte szárazon, s figyelmeztetően.

Szavai hűségesen tükrözték vissza minden érzését, s eléggé megdolgoztatták elméjét ahhoz, hogy ne azt kutassa, vajon mit gondolhat az Égboltszemű. Vajon mit élhet át most, hogy világa másodjára is megsemmisülni látszik általuk, s mindaz által a ragacsos, sötét massza által, mit maguknak kevertek ki Orod Opelë elestekor, azelőtt, és azután egyaránt. Elegendő munkát szolgáltatott számára ahhoz, hogy ne késztesse folyvást futásra a korábban távolodni látott, apró alak gyötrő emlékképe, s a temérdek veszély, melyben érezte őt. Ment volna utána, ment volna, hogy épségben visszahozza őt, miután mindent elmagyarázott... azonban jól tudta, a mindennek, az ő mindenének semmi köze sem volt Adan, Artanis és az elvesztett fivér nyughelyéhez, ezért hát éppen úgy elmondhatta volna, ahogyan Shuga is. Elmondhatták volna, ám nem most, és nem akárhogyan. Nem akárhogyan, mert egyetlen lehetséges közlés sem lett volna elegendő magyarázat mindarra, ami akkor történt, öt évvel ezelőtt. Mert egyetlen titok elárulása magával hozhatta volna a többi felfedésének szükségességét, ahogyan most is történt, s végső soron a fehér elf leány nem lelte helyzetük megoldását. Nem érezte úgy, hogy Nie után indulhat, s nem ezért járult a mágus elé sem. Mielőtt bármit döntöttek volna, jobbnak látta, ha... nem, azt akarta, hogy a démonlény lássa, mit tett. Hogy legalább rajta keresztül lássa.

- Elhagyta a karavánt, azért, amit mondtál neki. Mindent hallottam. Nem értem, hogy lehettél ilyen felelőtlen. Megint! - emelte fel hangját egyetlen szó erejéig, valamennyit szabadjára engedvén abból, mi mellkasát feltörni készült - Azt hittem, hogy tegnap elég világos voltam. Egyszer már eljárt a szád egy évvel ezelőtt, emlékezz, mit okozott! A meggondolatlanságod, az arroganciád. Most megismételted a hibát - folytatta, ám lerítt róla, hogy egyre nehezebb beszélnie -... ez sem volt elég neked?! Meddig akarod még bántani, mondd?

Az éles, ibolyaszín tekintet lassacskán fényesebbé vált - talán könnyek gyülekeztek benne, nem lehetett volna megmondani. Egyvalami azonban biztos volt: a higgadtsággal, s mégis földhöz szegező erővel kiejtett szavak többet hordoztak annál, mint amit Shuga Melfyomer talán első értelmezésre felfedezhetett bennük. A leány ugyanis joggal, s egyszerre jogtalanul is utasította őt rendre, s vonta kérdőre. Joggal tette, mert nem tűrte volna a tegnapiak további folytatását, s azokért egyedül a barnaköpenyes vállalhatott felelősséget - és jogtalanul, mert a dolgok, melyek elárultattak Nie számára, általa is ismertek voltak. Általa is elhallgattattak, hosszú évekig. Mennyiben volt hát ő, a lassacskán-kitárulkozó, ártatlanabb?

***

Emlékezzen.

Azt akarta. 

Azt akarta, hogy felidézze a tébolyt, amit életre hívtak az át nem gondolt szavak, s az érzések, melyeket másban keltettek. Az Ibolyaszemű láttatni szerette volna a démonszerzettel, hogy az akkori események pontos tükörképet mutatnak, s hogy ez a kép éppen az, mi most velük megesik. Hogy éppen úgy hánytorgatnak fel fontos dolgokat idő előtt, s hirtelenséggel, mintha túl kívánnának lenni rajta - hiszen az volna jó mindenkinek. Azonban az emberek, a többi Kétlábon-járó, de még a sárkányok lelke sem így működött. Nem lehetett kész mindüké egyszerre leszámolni akár csak egyetlen eggyel is a közös problémáik közül; s végképp nem lehetett kész ugyanazt érezni azzal kapcsolatban, ha az elméjükben zajló munka sem egyezhetett meg soha egészen. Ám erőfeszítések árán összehangolhatták őket, s az a bizonyos összehangolás, ha nem is békét, de egyfajta lezárást hozott volna el számukra, ha képesek elérni azt. Vérrel-verítékkel írt imát kellett volna papírra vetniük az istenekhez, a majdani megkönnyebbülésért, az egymás általi bűnbocsánatért, nem pedig pengét formálni a betűkből, s egymás bőrét felszakítani vele. Nem azt kellett volna tenniük, amit Shuga tett most - Nienna-val - és akkor - Valturaan-nal -, s Laryss abban reménykedett, hogy a barnaköpenyes ezt végre meglátja.

De nem látta.

Ahogyan azt sem láthatta, ő rontott-e tovább a helyzeten, miután a karaván toborzója elhagyta a ponyva fülledt félárnyékát; avagy már nem volt mit súlyosbítani rajta. Nem láthatta, és mégis... azt gondolta a gyógyító vétkezett, s bármit is tett, saját maga kényszerítette az Égboltszeműt a szekérsor elhagyására. Hogy ő volt az. Egyes-egyedül. Az igazságtalan vád talán valaki mást azonnal kihozott volna a sodrából, s a vérig sértett illető úgy leteremti a mágust, hogy az egész karaván rájuk figyel. Talán valaki más, függetlenül attól, hogy része volt-e benne avagy sem, elhárította volna magáról a felelősséget, és talán lettek volna olyanok is, akik egyenesen elrohannak - hogy azért-e, mert megijedtek vagy azért, mert nem tudják elviselni a bűntudatot, a saját dühüket, az már mellékes -; az Orowennë-leány mégsem tette egyiket sem.

Hiszen az a vád tulajdonképpen nem volt hamis.

Igazságtalan volt, valóban, azonban Shuga nem tévedett abban, hogy a fehér elf is szerepet játszott az események alakulásában, egészen onnantól kezdve, hogy elzárta magát, s elhallgatta előle Valturaan megismerését. Azután pedig, hogy Kilime oltalma alá került, oly remeteségbe kellett vonulnia, mint igen keveseknek, azért, hogy a Jégszemű testvéröccsét, Panu-t, mások s önnön életét is megvédhesse. De nem számított, miért tette mindazt, amit tett, ha döntéseivel, beleegyezéseivel tovább súlyosbította szerzett sebeik állapotát. Mert ez történt - erre utalt a démonmágus, és noha ahelyett tette, hogy saját cselekedeteiről számot vessen, még igaz volt. Igaz volt, s eme igazság minden egyes telő pillanattal mindinkább a gyógyító leány elevenébe hatolt. Borzalmasan érezte magát, s csak nézett a hüllőszerű szemekbe némán, ezernyi fallal körülvéve magát, mintha további választ remélt volna, valamiféle megoldást. Egy felismerést. Csak az "is" maradt hát meg neki, árván, s egyenesen belemosódva egy ismeretlen szavába, melyek hangosan és erővel érkeztek feléjük nem messze onnan. Az ismeretlen, mint itt talán mindenki, pontosan tudta vezetője nevét, bár különösen fiatalnak tűnt a karaván többi tagjához képest. Vörös hajú embergyermeknek tűnt, ki még ki sem lépett teljesen a felnőttkorba, így hát nem kellett volna errefelé semmit sem keresnie - Laryss-nak azonban túl kevés lélekjelenléte volt ahhoz, hogy ezért kérdőre vonja a varázslót. Továbbá magáról a varázsló csapatáról volt szó... a tünde pedig tudta már, Shuga minden döntésének jelentős oka volt. 

A siheder - mint kiderült, Jeremy - ittlétének is bizonyára akadt, s kérdése is valamelyest utalhatott volna erre, ha az Ibolyaszemű képes lett volna felfogni azt egészen. Afelől azonban, hogy veszélyt jelez, kétsége sem támadt, így pedig tovább hallgatta volna őket, félretéve mindazt, mit bensőjében hordozott; úgy, ahogyan tennie kellett. Ahogyan tenniük kellett, mert hiszen skorpiók ide vagy oda, nem állt rendelkezésükre idő holmi félelemre. Legalábbis, ő ezt gondolta. Azt, hogy a táborozástól is fontosabb biztosítani a csapat védelmét, s a barnaköpenyes majd utasításokat ad saját kezűleg verbuvált embereinek, azonban nem így történt. A mágus elrohant, s Laryss-t nem a távozása borzasztotta el, hanem az irány, amerre tette.

Két szekér fehér ponyvája között látta meg, a tikkasztó hőségtől hullámzó-aranyló távolban. Meglátta a másik északit, s a varázsló egyik felfogadottját, ha pedig nem látott volna mást, úgy lelke némiképpen megörült, megnyugodott volna, hogy valaki érte ment. Utána ment, amikor ő nem volt erre képes. Amikor nem mert egyet sem lépni arrafelé. Ment, de vajon mire jutott vele? Vajon mitől látta olyan szörnyűségesen baljósnak az ifjú sárkány kedvese? Az arany hullámzás egy ponton mintha észak ridegségével fonódott volna össze. Fényes volt, csillogó, akár a felhevült homok, és mégsem ugyanolyan. Mégsem képlékeny, égető halmok egésze, mely a Nap legmagasabb álláspontjához közeledvén, valamilyen oknál fogva erősebben vibrált, mint Agare sivatagának többi dűnéje. És a leány emlékei nyomán kéretlen megerősítést nyert, csaknem azonnal képes volt beazonosítani a jelenség okát, mert hiszen jól ismerte annak minden formáját, bármely távolságból.

Jég.

S az nem lehetett, hogy Nie, az a Nie, akit ő ismert, egy szövetségese ellen fordulna. Nem lehetett, s alátámasztotta ezt a barnaköpenyes hirtelen távozása is, kinek példáját a gyógyítónak még most sem sikerült követnie. Nem mehetett oda - egyszerűen nem. Maga sem tudta, mégis milyen erő tiltakozik benne ennyire a szándék ellen, mely aggodalomból, bűntudatból, törődésből és félelemből született; s mégis tiszta volt, Artanis leányának, s az ismeretlennek javát kívánó, mozgósító érzés, mely bármit képes volna legyőzni. És most nem így történt. Az esze, a szíve mindketten tudták, hol kellene most lennie, hogy hol akart lenni, azonban... e pillanatokban cseppet sem számított, hogy számára mi volna jó. Az számított, s egyedül csak az, hogy Nie-nek, Shuga-nak, a két ismeretlennek, a karavánnak mi a legjobb, s nyilvánvalóan nem az lett volna, hogy váratlan társasága tovább rontsa az események eljövendő kimenetelét. Azt sem lett volna szabad engednie, hogy a barnaköpenyes odébb álljon, mégsem állta útját, sem varázslattal, sem pedig anélkül: sejtette, hogy sietségének oka van, s talán nem csupán Nie és az idegen nő. Súlyos, kavargó, félelemhez hasonlatos, nehézkes légzést okozó érzés kerítette hatalmába őt, s azon kapta magát, hogy fogalma sincs, mit is tehetne. Hogy hol volna a helye, hogy egyáltalán néznie kellene-e azt, amit néz, ahelyett, hogy figyelmeztetné a tábort.

Ahelyett, hogy pontot tenne az értelmetlen gondolatok végére.