Keleti szeglet, a Remény tengerének partja

Furcsa helyzet állt elő, az biztos, hiszen én csak köszönni akartam Eclairnek, utána mentem is volna tovább. De úgy tűnik, nem volt szerencsém, ha már egyszer azzal vert a sors, hogy sehogy nem tudtam elkerülni az istenek, hiába próbálkoztam olyasmivel, mint tisztes távolságot tartani a víztől, vagy esetleg nem beleütközni a kedves apámba. Végül mégiscsak egyet találtam, és amilyen a szerencsém, éppen elég jó kedve volt a beszélgetéshez, így amikor nagy nehezen rávettem magam, hogy itt hagyjam ezt a csodás partszakaszt, nem kellett sok neki ahhoz, hogy egyszerűen felpattanjon és utánam szaladjon. Mondjuk ezt nem is nagyon csodálom, tekintve, hogy nem siettem el a dolgot túlságosan, de azt még én is szemtelenségnek tartottam a saját magam szabályai szerint, hogy szó nélkül ott hagyta a nőt, akivel beszélt. Eddig nem akartam elhinni, hogy ezt most tényleg halál komolyan gondolja, hiszen ha jól tudom, ő nálam sokkal többet szokott törődni az illemmel, sőt, ami azt illeti, az istenek között senki nincs, aki kevesebbet foglalkozott volna vele, mint én, az örök lázadó. Ezért is szépen meglepett a viselkedése, de inkább semmit nem kérdeztem és próbáltam nem egy rosszalló képet vágni a dologra, hiszen milyen az már, hogy nekem valami nem tetszik? Kérem szépen amennyi dolgot mellettem kénytelen mindenki elviselni, kezdve a nem túl kellemes hangulatváltozásaimtól, keresztül a lehetetlen reakcióimon, semmi okom nem lett volna kiakadni. Egyedül azt a szerencsétlen emberlányt sajnáltam kicsit, aki egyszerűen nem érthette a helyzetet, és most nézte, hogy mi a fene folyik itt. Szerencsére kicsit távolabb állt tőlünk és még mindig nem tért magához a helyzetből, mivel így nem hallotta, miképp válaszol nekem az elfek istennője a dicséretre. Még szerencse, tekintve, hogy én vele ellentétben nagyon sok időt tartózkodom az emberi világban, és nem nagyon szeretem, ha kiderül ki is vagyok, tekintve, hogy utálom megváltoztatni a külsőmet és legtöbbször ezzel a kinézettel szoktam szaladgálni. Ráadásul a legtöbbeknek elég csak meghallani az isten szót ahhoz, hogy minta szerűen lefagyjanak, ami utána minden, csak nem éppen szórakoztató, tekintve, hogy azt hiszik, ha nekem ellent mernek mondani, akkor kapásból küldöm őket a világ legrémisztőbb mosolyával egyetemben Dremer karjaiba. Na, milyen hülyének néznek ezek azt már meg sem kérdezem, csak egyszerűen taktikusan elhallgatok dolgokat az emberek elől, aminek hála szinte minden olyan dolog, ami kicsit is érdekelhet, a saját valódi formájában jelenik meg előttem is.
- Lehet, de a "kedves", karót nyelt vezetőjükkel még mindig nem jövök ki így neked mondom. - válaszoltam a szokásos természetes hangomon, és nagyon nem érdekelt, hogy mennyire gondolja ezt tiszteletlennek egy öreg, nálam legalábbis öregebb és bölcsebb személlyel szemben. Mert szerintem ez még messze nem volt az, ami azt illeti, leginkább csak őszinte vélemény nyilvánítás arról, hogy vannak emberek, akikkel egyszerűen még most sem tudok kiegyezni. Mint például az említett személy. - Semmi érdekes, kicsit felhúztam a vizek urait, így ha nem haragszol a tengerhez ennél nem nagyon megyek közelebb... - jegyeztem meg apró mosollyal a számon, én ugyanis még mindig nem bántam meg ezt a tettemet, és ami azt illeti, teljesen biztos vagyok benne, hogy nem is fogom. Közben sikeresen beért minket a varázsló hölgyemény is, és bemutatkozott, mire aprót mosolyogtam. Oké, egy leleplezett, de ő nem tudja, hogy isten vagyok, és addig jó nekem. - Hana vagyok, örülök, hogy megismerhetlek! - mondtam kedvesen, miközben egy éles pillantást vetettem Eclair felé, nehogy hozzá tegyek olyasmit, mint a holdistennő, amitől a csaj tuti nyuszivá válik. Remélem értette, mit akarok, mert nem lenne túl vicces, ha megpróbálna átverni. - Engem nem zavarsz, csak nem tudtam, mennyire ismeritek egymást, ezért akartam elmenni... - jegyeztem meg vidáman, hiszen nem lett volna vicces hallgató harmadik félként bepofátlankodni valahova, ami azt illeti.