Keleti szeglet, a Remény tengerének partja

Tárgy: Re: Keleti szeglet, a Remény tengerének partja 2017-01-15, 9:44 pm

// Kain - Épphogy, de visszaküldöm//

*Testének minden pólusával érzi a mögötte mozdulatlan alakot, mintha annak jelenléte, hője átvágna a tengerpart mindig enyhe időjárásán, a hullámok felől fújó szellőn. Mindkettejük mozdulatlansága is éget, így, látvány nélkül is. Nem segít a pofon nyoma sem a tenyerén.
Megint egy örökkévalóságig tartó pillanat, ahogy állnak a szélben, s mindkettejüket elemészti a saját és a másikból áradó nyomorúság. Silaronában a bőrén égő nyomok alatt valami nagyon hideg van, és nem tudja elnyomni. A reszketeg, mély sóhaj amit összeszorított fogakkal szív be, próbálva oly mozdulatlannak maradni, amilyennek élőlénynek lehetséges, nem olt és nem olvaszt. A keze, amivel ütött, csak egyre jobban sajog, valamivel, ami nem fizikai fájdalom.
Nem akarta megütni. Sosem akarta bántani. Kaint mindenki bántja, mindenki üldözi. Ő sosem akart az lenni, aki bántja.
Alig érzékeli a mozdulatot maga mögött. Amikor a kéz megérinti halványan összerezzen és megfeszül, jobban mint eddig. Az izmok a vállában finoman remegve tiltakoznak az erőfeszítés ellen. Elméje egy része sziszegve sikít, hogy húzódjon el. Egy másik csak meg akar szűnni. Megint egy másik vissza akar fordulni, megölelni a férfit és azt mondani, nem számít. És egy apró, de reális rész csak idegesítő hangon figyelmezteti, hogy ne dramatizálja túl, ez nem a világ vége. A világ vége épp tombol körülöttük, de ez nem az.
A szavakra összeszorítja az állkapcsát, észre sem véve a tompa fájdalmat tőle. Most az egész teste túlfeszült, már percekkel ezelőtt, és bár tudata szélén valahol felbukkan ez a tudás, nem igazán fogja fel. Nem érdekes eléggé, hogy foglalkozzon vele.
Mit mondhatna? Kérdezzen vissza, hogy akkor miért bántja most mégis? Hogy miért csinálta ezt, ha többet ér az életnél is? Hogy miért jött ide és vágta ezt így hozzá?
Felesleges lenne, és ezt ő is tudja. Nincs értelme az ilyen kérdéseknek, mert nincsenek rá válaszok és nem vezetnek sehová. Nem jutnának közelebb semerre, csak megforgatná a fájdalmat mindkettejükben.
Úgyhogy még több, túl hosszúnak tűnő másodperc után csak újra megfordul. Ívben teszi, kilépve Kain keze alól, s ellépve, a tenger, a világítótorony irányába. Ha a férfi nem állítja meg, elhalad mellette, míg arra a pontra nem ér, ahol nem sokkal ezelőtt még Kain várt rá, várta, hogy felbukkan-e egy óra, még egy óra múlva. Silarona leül a kőlépcsőkre, szemei az azonos színű tengert pásztázzák anelkül, hogy bármit is felfognának. És közben testének minden pólusával figyeli, az arany sárkány mozdul-e.*

Tárgy: Re: Keleti szeglet, a Remény tengerének partja 2017-01-16, 11:14 am

//Silarona - mellel leveszem, majd a lehulló labdát lábbal juttatom vissza cheers

//

*A nőstény megfeszül. Érzi, látja, szinte sugárzik a nőből a feszültség, s ha szánna rá erőt, hogy megfigyelje, hát igencsak zavaros aurát pillantana meg ebben a pillanatban, ám sajátja sem különb. Talán csak sötétebb a benne fodrozódó fájdalomtól, bűntudattól, hovatovább gyűlölettől, melyet saját maga iránt érez.
Érzi, nem tehet mást, nem engedheti el a nőt, és nem is csak maga miatt.
Ő rontotta el az életét, ő vette el tőle azt, amit saját maga úgy dobott el a csatában.
Habár van választása, saját belső elhatározása miatt mégsem mondhatja el ezt magáról.
Csupán egyetlen út létezik, s ez az út az, amelyen jár.
Silarona ugyan megfordul, ám egyben el is húzódik tőle, s a kéz, amely eddig az elf vállát érintette, most lecsúszik róla. Foghatná, megragadhatná, hogy ne csússzon ki kezei közül, de nem teszi.
Nem állítja meg, ha menni akar, nem tarthatja vissza, ám figyeli, merre tart.
Nem érzi magát jogosnak arra, hogy feltartóztassa, s így még egy darabig áll, aztán, látva, hogy a nő nem készül még eltűnni szemei elől, végképp magára hagyva az árulót, elindul utána.
Fekete bőrkabátját lobogtatja a szél, s haját is elfújja fakó arca elől.
Sötét, pillantása, befelé forduló figyelmét mutatja, ott ég benne a fájdalom, ám mégsem állhat meg. Még nem. A karcsú alakot nézi, a tengerkék szemeket.
Utána jön, s talán akkor is utána menne, ha a nő ellökné magától a mostaninál jobban is.
Mit neki Hajnal völgye, mit neki a Hatalmasok feladata, melyet a halhatatlanok vére ruházott rájuk!
Ebben a pillanatban hiába vonzza a völgy, hiába érzi, ott a helye, hogy születése okán keletkezett feladatát ellássa.
Lassú léptekkel közelít, mint aki mázsás súlyokat hord vállain, ám ezek a súlyok valójában a szívét terhelik, s lelkét.
Megáll Silarona előtt, s lenéz rá, aztán, ha a nő nem húzódik el, leül mellé a kőlépcsőre.
Ha elhúzódik, nem erőlteti, ha engedi, akkor ül, s egy pillanatig nem szól. A messzeségbe néz, majd mély hangján, épp annyira halkan, hogy a szél még nem nyomja el szavait, megszólal.*
- Amikor először találkoztunk, csaknem megöltelek.
*Nem néz a lányra, sokkal inkább maga elé réved.*
- Nem értettem, hogyan lehetséges, hogy bárki is értékel valamire saját népünk köréből. Te mégis láttál valamit, másképp néztél rám, mint azok, akik, a fejemért jöttek. Akkor is ott voltál, amikor élet-halál küzdelmet vívtam egy vadásszal, s akkor is, amikor kereső szellem talált rám.
*Saját szívében forgatja a tőrt az első találkozás, s az azt követő órák napok emlékeivel, melyek örökké beleégtek mostanra.*
- Nem akartalak közel engedni, nem akartam, hogy velem legyél, hiszen körülöttem csak fájdalom, veszély, s halál jár, mégis…ha akkor nem jössz, mára már talán nem is élek. Értelmet adtál a létezésnek.
~Valami olyat, ami több volt, mint értelem.~
- Már el sem tudtam képzelni, hogy szerethet egy sárkány, te mégis megtetted.
S aztán is megtetted, amikor újra és újra találkoztunk, kitartottál mellettem.
*Újra elhallgat. Talán Silarona még hallgatja.*
- Én ugyanazt érzem irántad, mint akkor.

_________________
"Egy kóbor álmodó.
Ez vagyok én,
messze szálldosó
a mindenség tengerén."

Tárgy: Re: Keleti szeglet, a Remény tengerének partja 2017-03-22, 10:01 pm

//Kain! Egy pillanatra magamhoz szorítom, aztán megy vissza! //

*Az elf testbe hajtogatott sárkány magára gömbölyödik a tengeri levegő csiszolta lépcsőkön, a kő hűvös még a szoknyája és a nadrágja bőrjén át is. A keménység sóvárgott elterelés, elég, hogy egy pillanatra valami másra koncentrálhasson, mint a fejében kavargó gondolatok. De nem elég, hogy igazán tompíthassa azok élét, ahogy azok sem elegek, hogy megakadályozzák elméjének azt a racionálisabb részét, hogy tovább gondolkozzon, hogy tovább beszéljen hozzá.
Nem tudja kikerülni a tényt, hogy fut. Hogy hiába, hogy nem ment el, nem engedett a viharrá válni vágyó érzelmeknek, amikről tudja, hogy a cselekvés, megszólalás utáni pillanatban már bánná őket. Mindezek ellenére tudja, hogy ez a csönd is menekülés, ebben a furcsa, kifacsart táncban arrébb és arrébb lépni is menekülés. És ha nem akar menekülni, abba kell ezeket hagynia és szembe kell néznie az érzelmeivel, önmagával, a büszkeségével, és Kainnal. Azzal, hogy egyikük fájdalma sem fogja megváltoztatni a döntéseket amik ide vezettek, sem Kainét, sem kettejükét, ami elválasztotta őket. És azzal is szembe kell néznie, hogy ha még itt van, az mit jelent, hogy tényleg maradni akar-e és tudja-e, hogy az mit jelent.
Egy része - már nem is tudja, melyik - pontosan tudja, hogy igen, maradni akar. De ez nem változtat azon, hogy ahogy a férfi megáll előtte majd leül mellé, hiába nem húzódik el, a feszültség a tagjaiban marad.
Nem akarja hallani amit Kain mond. Nem akarja hallani ezt a történetet, amit olyan jól ismer ő is, nem akarja hallani milyen volt ez Kain szemén át. Nem akar emlékezni, milyen volt ez a saját szemén át. Az egész csak túl sok.
A kék szempár egy hosszúra nyúló percig még a tengert nézi. Csak a vékony test apró rezdülései jelzik, hogy mégis figyelt Kain szavaira. A férfi jelenléte, tőle oldalra, mégis kissé mögötte, mintha égetné, keresztül ruhán és levegőn. Nem tud megfeledkezni a tényről, hogy milyen közel vannak egymáshoz.
Nem szólal meg, de egy perc - vagy három, vagy fél, ki tudja - után megmozdul. Hátrébb dől: egy apró mozdulat, változás a tartásában. De ez épp elég, hogy a válla Kainéhoz érjen, ha a férfi nem hajol el.*
- ...Hagyj nekem egy kis időt, rendben?
*Az arany sárkány jelenlétének égése nem múlt el, csak még határozottabbá vált a tompító légrétegek nélkül. De még ha Silarona nem is próbál most túllépni minden érzelmén, tudtára akarja adni Kainnak, hogy hinni akar egy folytatásban.*

Tárgy: Re: Keleti szeglet, a Remény tengerének partja 2017-03-23, 8:41 am

// Silarona - elkapom, pattintok párat, s hajítom is, a levegőben pörögve száll a cél felé//

*Kain nem érezheti át a Silaronában dúló érzéseket. Még azt sem értheti meg egészen, hogy a nőstény miért mutatja kifelé a kemény, ezúttal cseppet sem mosolygós és szeretetteljes viselkedését.
Nem szokott ehhez, de legalább ezt érti, nem várhatja el, hogy minden ugyanolyan lehet, úgy összességében sem várhat el semmit sem.
Az arany sárkányban magában is rettentő nagy érzelmek dúlnak, melyeknek nagy része eddig elfojtva ért odabent, mélyen, míg nem találkozott kedvesével, s vallott neki. Ezek most mind előtörnek, s gyötrik a mágusbőrbe bújt sárkányt.
Más ez a helyzet, amely így, vagy úgy, de egyfajta megtisztulást is jelent belül, hiszen kimondatott, amit eddig magában tartott, s belül őrölte. Most erősebben rombolja a sárkány lelkét, mint egy addig lappangó láng, mely hirtelen levegőt, s éghető anyagot kapna, s tűzvésszé lobbanna fel.
Intenzív, feszült érzés, fel sem tűnik, de szíve észveszejtő tempóban dolgozik, miközben a hímen a fájdalom látszik csak, s nem a saját maga iránt érzett, hanem a tiszta nő fájdalma iránt érzett, amelyet ő maga okozott.
Miután elhallgat, csend telepszik rájuk.
Az „elf” hátrébb dől, s hozzáér Kainhoz. A „mágus” még mindig kívánja ezt az érintést, ám ez most újabb erős érzelemként söpör végig rajta. Nem húzódik el mégsem, talán nyúlhatna a nő kezéért, s nem azért nem teszi, mert fél, hogy elhúzná azt, sokkal inkább az munkál benne, hogy nincs joga hozzá, s nincs itt az ideje sem.
Az, hogy a nőstény időt kér, teljesen természetes. Kainnak hosszú hónapok sokasága volt arra, hogy feldolgozza mindezen dolgokat, míg Silaronára ebben a pillanatban szakadt rá az egész, s okoz végtelen nyomorúságot.*
- Rendben.
*Nyögi ki dörmögve, s ebben az egy szóban benne van minden, a feladástól, a benne kavargó érzéseken át egészen a reménykedésig, hogy egy botlással a kétlábúval talán nincs még mindennek vége.
Nem húzódik el, tüdejét megtölti levegővel. Észre sem vette, hogy mióta ez az egész tart, aprókat, szaggatottakat lélegzett.
A sóhaj elhagyja, de nem lesz könnyebb. Túl sok minden van benne ahhoz, hogy az legyen.
Nem gondolkodik rajta, csak érzi, nem akarja magára hagyni az elfet, most nem, de nem tudja azt sem, hogyan tovább.
Ott ülnek a világítótoronyhoz vezető lépcsőkön egymás mellett, egy törékeny elf, s egy sötét mágus, távoli szemlélő talán békésnek láthatná ezt, ahogy a szél bele-belekap alakjukba, de ha közelebb merészkedne, könnyen lehet, meggondolná magát, s magukra hagyná őket.*

_________________
"Egy kóbor álmodó.
Ez vagyok én,
messze szálldosó
a mindenség tengerén."

Tárgy: Re: Keleti szeglet, a Remény tengerének partja 2017-04-28, 10:57 pm

//Kain, egy pillanatra csak megfogom és nézek, aztán repül vissza!//

*Silarona nem tudja, meddig ülnek ott, az épphogy-túl-hideg kőlépcsőkön, szinte mozdulatlanul az folyton morajló tenger partján, közel eléggé, hogy a végeláthatatlan víztömeg jelenléte beleegye magát a tudatukba, de távol ahhoz, hogy igazán magukon érezhessék azt. Úgy tűnik, mintha az idő metorpant volna velük: ha Kain meg nem töri, egy, az időben kifeszített pillanatként megáll velük a világ, s a nap vándorlása az égen az egyetlen jele a múló perceknek a susogó természet állandóságában. Vagy inkább lenne, igazán, ha a nőstény tudatába beszivárogna ez az információ. De nem teszi, s később sem tudná megmondani majd, percekig vagy órákig ültek ott, közel és távol egymástól. Az elf nem mozdul el, szinte visszafolytott lélegzettel óvva a halovány kapcsolatot kettejük között, a ruhák összesimulásánál alig több finom érintkezést, mintha megtörni hátat fordítást, erősíteni megbocsájtást jelentene. Döntések, amiket még – most még, és a következő pillanatban, és sosem – nem akar meghozni. Túl nagy jelentőséggel bírnak, túl nagy hangsúlya van egy apró rezzenésnek, a bőrükre alig nehezedő nyomás változásának.
Úgyhogy Silarona nem mozdul, ha Kain hagyja, csak ül, és elmerül ebben az apró és mégis túl fontos érintésben. Mintha abban a pár ujjnyi égő foltban benne lenne minden ami annyira jellemző rájuk. A menekülés, a veszély, az aggodalom, a félelmek, amiket nem tudnak lerázni. Az egymás iránti vágyódás, a vonzás, ami minden ellenére újra és újra egymáshoz űzi őket, az érzelmek, amik mellett egy helyénvalótlan pillanatban és egy helyénvalótan világban döntöttek. És most a félelmek kettejükért is, azért, hogy mi lesz velük és hova haladnak tovább: hogy együtt hagyják-e itt a világítótornyot és a tengert, kapaszkodva és összetartva egy köteléket.
Amire nem gondol, amit erővel a tudata legszélén tart, hogy ez az ő szava. Kain tiszteli. Tisztelte annál az első találkozásnál eléggé, hogy fontolóra vegye mint fenyegetést és mint nem azt; tisztelte mint partnert és mint társat. És most tisztelte mint nőt és személyiséget, őszintén, hitegetés és elhúzás nélkül, megadva neki a választást.
És nem menekült el, amikor nem vált biztossá az elő pillanatban, az első percekben Silarona mit akar. Nem hagyta itt, nem ment vissza a kétlábú….. nőstényhez. Itt ül, a bőre ruhákon keresztül is égeti a vörös sárkányét, tartásában valami több és kevesebb, mint bármely más pillanatban, és vár rá. Rá vár.*
- Nem tudom, mit kéne mondanom. - *Silarona hirtelen szólal meg, anélkül, hogy végiggondolná, mint is mond. Csak utat enged a fejében kavargó mondatoknak. - Nem akarlak elveszíteni. Sokkal több vagy nekem annál, mint amennyit bármelyik kétlábú ér. Vagy bármelyik sárkány. De közben hiszem, hogy a döntéseink jelentenek a legtöbbet, és hiába nem akarom, ez hat rám. Nem tudom kiverni a fejemből, azt mondani, hogy csak felejtsük el. Pedig akarom. Nem akarlak elveszíteni, elengedni. De nem tudom, tudok-e ugyanúgy működni, miközben megbolondít a tudat, hogy meg akarom érteni, miért.
*Nem teszi hozzá, hogy tudja, hogy nem mindenre van magyarázat, hogy néha csak cselekszünk anélkül, hogy igazán döntenénk. Azt se teszi hozzá, milyen értelmetlenül, összevisszán visszhangzanak a szavai a saját fülében, hogy úgy érzi, az első mondattal összefoglalt mindent. Csak reméli, hogy tett egy lépést.*

Tárgy: Re: Keleti szeglet, a Remény tengerének partja 2017-05-06, 7:58 am

//Silarona - találkozik a tekintetünk, majd várom, hogy elkaphassam. Pattintok vele kettőt, aztán dobom, hadd repüljön!//

*Minden folyamatnak vannak hullámvölgyei, és hullámhegyei. Egyszer fent van a lélek, egyszer lent, s ez így van jól.
Az arany sárkány is így ül a hűvös kövön, szél tépte alakját a világ minden kincséért sem húzná el, hiszen a vörös nőstény válla még épp az övéhez ér.
Úgy hihető, elérkezett egyfajta mélyponthoz. Hasonlóan mélynek érezhető, mint azon időkben, amikor épp Silaronával találkozott. Gyökerét vesztve, élni akarását veszítve tengődött akkoriban, s csak kevés választotta el attól, hogy a legközelebbi vadásszal, aki árulókat keres, már nem szálljon harcba, hagyja, hogy fejét vegye, s vigye el a fekete nősténynek, Furiának.
Ez a mélypont is olyan, a hím sárkány ül, s vár. Nem tehet mást, mint kivárja, amíg Silarona megtöri a csendet, megszakítja ezt a pillanatot, akár egy szóval, akár egy mozdulattal.
A sötét állapot ez, egy hullámvölgy legalja, mert hiába csillant fel a remény, hogy a nőstény nem állt odébb, nem próbálta meg széttépni őt – könnyen lehet, hagyta volna – hanem időt kért. Ki tudja, meddig tart az idő, míg eldönti, további mélységekbe taszítja-e Kaint, azzal, hogy eldönti, végül nem kér többet csalfa párjából, s váljanak el útjaik örökre, vagy megadja a reményt, hogy egyszer, valaha feloldozást nyer a hím.
Mindent elborít saját magát gyötrő bűntudata, s fájdalma, melyet most is égő, égető szerelme okoz az arany sárkányban, s a mind hosszabbra nyúló pillanat, a sovány kapoccsal, melyet az érintés jelent, pokoli mélységben tartja a sárkányt.
A várakozást végtelenségbe nyúló kínjait végül megtöri a karcsú elf.
Az éjfekete pillantás a nőstény arcára vetül. A fakó arc még nem fordul arra, a tenger felé néz, talán azt remélve, fájdalma, amely úgy borítja el, mint a roppant víztömeg medrét, elszakad tőle, s szertefoszlik, hogy helyét valami más, a remény töltse ki.
A sötét pillantásban ott van minden, nem rejti el, mekkora fájdalmak gyötrik, de hiába kívánkoznak azok kívülre, erőnek erejével bent tartja őket.
A szavak egyszerre lódítják meg a fagyott időt, s csapnak ostorként megkínzott szívére.
Egy dolog van bennük, amely most felébred benne. Azt érzi, talán a vörös sárkány valóban tett egy lépést, amely ugyanerre készteti őt is, hogy elinduljon kifelé a gödörből, s mint minden esetben, amikor eléri valaki a mélypontot, utána lassan, észrevétlenül, felfele lendüljön, hogy egy végtelen távolságban lévő hullámhegy felé vegye az irányt.
Nem igazán tud mit mondani. Az elf bőrbe bújt nőstény szereti őt, ahogy ő, a mágusbőrbe bújt hím is szereti az elfet, de mit szólhatna erre? Ekkor fordul a nőstény szép arca felé.
Talán nem a szavak azok, amelyek ebben a pillanatban képesek kifejezni mindazt, amit a férfi válaszolhatna.
Erős keze, melyen meglátszik viharvert élete, megmozdul, lassan, nem láttatva tétovaságát, bizonytalanságát, kinyúl, hogy ha a nőstény nem húzza el kezét, megérintse a vékony ujjakat.
Ha a nőstény nem húzza el, talán még meg is foghatja azokat, s ez esetben egyetlen dolog apró gyertyalángja lobbanhat benne, a reményé.*

_________________
"Egy kóbor álmodó.
Ez vagyok én,
messze szálldosó
a mindenség tengerén."

Tárgy: Re: Keleti szeglet, a Remény tengerének partja 2017-08-02, 12:02 pm

//Kain - ívesen megy vissza //

*A szavak túláradnak. A kínosan felépített mondatokba fűzött zavaros gondolatok nem enyhítik a vihart a nőstényben - nem is az érzelmit, hiszen, bármennyire megvetik néha, érzelmei mindenkinek vannak, s mindenki egyezik a tehetetlenségben, amivel irányítani próbálja őket. A vihar, ami néha a feszült könnyek szélére kergeti, a fejében van; nem hagyja gondolkozni, a gondolatok máskor tiszta lánca szétszakadt szemenként örvénylik benne, s bárhogy is nyújtózkodik, az összefüggéstelen foszlányok mint homok futnak ki az ujjai közül.
Pár másodperc csönd elég, hogy tudja, hiba volt megszólalnia. Nem mondhatott volna mást; a szavak igaza - Nem akarlak elveszíteni. - megbolondít a tudat - Nem tudom - még mindig égeti belülről, tények, amiket egyre kétségbeesettebben szeretne elfelejteni. De talán mondhatta volna máshogy. Kain szavai - Csak megtörtént. - együtt háltam vele - merülnek fel benne, kéretlenül. Talán meg sem kellett volna szólalnia - a csend biztos, biztosabb mint az ügyetlenül font mondatok, s ha van is benne kockázat, elenyésző. A csönd nem billenti semerre a helyzetet, és talán egy a pár pillanatnyi állandóság az, amibe kapaszkodniuk kéne.
Kain keze a kezén az, ami kibillenti a nőstényt a gondolatsorból. (Amikor nem akar, akkor persze tud egymáshoz vezető gondolatokat találni.) Engedte magát elmerülni bennük, s miközben az állandóra koncentrált, a mozdulatnyi változás váratlanul érte. Összerezzen; nem nagyon, de épp eléggé, hogy észrevehető legyen.
A kéz a kezén egy váratlan vigasz. Talán mert nem volt ideje, hogy mögégondolja mindazt, amit lehetett volna, vagy talán mert ez az első igazi érintés mióta Kain előállt azzal az olyan egyszerű, mégis olyan bonyolult mondattal, s ami mintha egy évszázada lett volna. Silarona megint összerezzen, de ezúttal az elöntő érzelmek váratlanságától. Az időkben, amit Kaintól külön tölt, néha kényelmesen elfelejti, mennyire gyerekké tud változtatni a szerelem bárkit, hogy hogyan löki vissza ez a hevesség egy olyan korba és olyan reakciókba, amikről az első kétszázötven év után biztosan hitte, hogy már túllépett rajtuk. De most egy érintés, és egy olyan megkönnyebbülés szabadul fel benne, amiről tudja, hogy félresöpri mindazt, ami eddig megbénította. Nem elég messzire, hogy megszabaduljon tőle, s távol sem olyan messzire, hogy megszüntesse őket, de most, egy percig, csak nem akar másra koncentrálni - akár hiba, akár nem -, csak arra, ahogy Kain keze hozzáér az övéhez, hogy itt vannak, mind a ketten, hogy semmi amit a világ rájuk dobott - Furia, a sárkányok, a háború, a menekülés, az elf nőstény - nem volt elég, hogy most ne legyenek itt.
A vékony ujjak önkéntelenül is mozdulnak, körülfonva a férfi kezét, olyan erővel szorítva, ami meghaladja mind az elfekét, mind a mágusokét. Ha Kain nem mozdul el, a finom érintés, amit óvva tartottak egyszerre közel és távol, most változik, ahogy a lány alakja kicsit összébb esik; nem érzi magában az erőt, hogy fenntartsa magát, vagy, hogy törődjön vele, s engedi, hogy vállaik egymáshoz szoruljanak. Barna tincsek hullanak az arcába, és a tengert színét tükröző szemek nem mozdulnak összekapcsolt kezeikről.*

Tárgy: Re: Keleti szeglet, a Remény tengerének partja 2017-08-03, 7:59 am

//Silarona - amint érkezik, egy nem túl erős lecsapással küldöm vissza//

*Silarona összerezzen. Kain beletörődve várja a folytatást. Hiszen a remény oly csalfa jószág, könnyen lehet, csak ő hitte a szavakat azoknak, amiknek értette őket.
Annyira akarja, hogy együtt maradjanak a vörös nősténnyel, hogy talán már saját elméje is becsapja, hogy azt értse, amit valójában szeretne.
Jól van ez így, elfogadja, bármit is adjon az élet, s bármily bosszút álljon is rajta az elf.
Az érintés varázslata azonban nem áll meg itt.
A nőstény sárkány nem fordul ellene, nem ugrik Kain torkának, még csak részlegesen sem változik át, hogy karmaival feltépve a feketébe öltözött mellkast, kiszakítsa onnan a még dobogó szívet…
Nem, Silarona ujjai körbefonják a hím erős kezét, s megszorítják. Bírja, harcedzett, kemény, mint a sziklák, melyeket már bontott vele, igaz sárkányként. Bírja, de megérzi a feszültséget, az indulatot, legyen az pozitív, vagy negatív, mely a szorítást táplálja.
A karcsú test megrogyni érződik, de oly gyorsan, hogy neki, szabad kezével nem is lenne ideje utánakapni, hogy megtartsa. Azonban nem rogy mégsem össze egészen, haja előrehull, s nézi az összefonódott kezeket, mintha maga sem értené, hogyan történt, vagy mintha csodát látna.
Mindezekre Kain nem tudja a választ, de az, amit eddig kapott, tovább pörgeti szívét őrült tempóban.
Szinte széttépik az érzelmek. A feszültség, mely mióta ott munkál benne, s a bűntudat, mely tovább növekszik, hogy szerelme nem úgy reagál, minként azt ő elgondolta. Arra készült, talán ez hozza el számára a véget, s mit neki a Hatalmasok, mit neki, hogy közéjük tartozhat, mit neki újdonsült tudása, odadobná mindet gondolkodás nélkül, csak, hogy békére leljen Silarona mellett végre.
Vállával megtartja a rá nehezedő testet, miközben azt érzi, ő ezt nem érdemelte meg.
Önkéntelen a mozdulat, amiben benne van mindaz, amit eddig érzett. A szerelem a nőstény iránt, az érzés, amit annak okozott, aki oly fontos neki, s olyan tiszta a lelke, mint a frissen hullt hónak, s az is, hogy ezúttal nem menekül el. Vállalja a felelősséget tettéért, legyen annak az ára bármily magas.
Szabad kezével a barna tincsek felé nyúl, s ha tudja, hátrasimítja a szeretett nő haját, talán még arcát is megérinti keze közben.
Mozdulata óvatos, de határozott. Silarona nem érdemelt meg semmit abból, amit kapott, ő a hibás, s ha teheti, tartja őt, s lágy csókot lehel a barna hajra.*

_________________
"Egy kóbor álmodó.
Ez vagyok én,
messze szálldosó
a mindenség tengerén."

Tárgy: Re: Keleti szeglet, a Remény tengerének partja 2017-10-14, 12:22 pm

// Kain - elkapom, mellkastól indítva vissza
(Nem mondom, hogy életem leghosszabb hiszen, de valahogy ez lett ????) //

*Egymásra borulva ülnek ott - két sárkány, egy mágus és egy elf, egy pár két fele. Több ez a támogatás, amit most adnak, mint a még mindig tétova fizikai kapocs. Most, a világból az életükbe szivárgó vihar ellenére, egy kicsit igazán egymásra figyelnek, és ezt tudják mindketten. Most nincs más, ami annyira számítana mint ők.
Kain mozdul - az ideúttól még mindig borzolt tincsekre sóhajként esik a csók. Az annyiszor váltott vágyódó, megkönnyebbült, kétségbeesett csókokhoz mérten tartózkodó érintés mégis puszta érzelem. Silarona nem mozdul - még mindig összekulcsolt kezeiket nézni, és elszántan a légzésére koncentrál. Ki, be. Talán nem tudja elrejteni - főleg így, egymáshoz érve -, de szeretné. Épp nyitnak, és ha a tudatalattija ledermed, megmerevedik az érintéstől, s visszafolytott lélegzettel és önkéntelenül ránduló ujjakkal várja, mégis mi történik, azt nem akarja Kain tudomására adni. Nem az, hogy taszítaná a férfit, hogy maga az zavarja, hogy ő hozzáér, de túl sok, mint érzékeny bőrön a durva anyag, mintha az érzelmek - nem is biztos benne, melyiküké - égetnék.
Arra koncentrál, hogy mozduljon, hogy természetes maradjon. Kilégzés, belégzés. Elengedni a vállaiból a tartást, még ha a teljes feszültséget nem is.
A szája széle, elrejtve a haja függönye mögött, felbillen, keserűen a saját reakcióján. Kain nagyobb keze köré fonja az ujjait, ha lehet, még szorosabban.*
-Mesélj. Mi történt a világnak annak a felén? - *A kérdés (kérés) halk, bizonytalanabb, mint szeretné. Nem lehet benne biztos, Kain merre járt, ahogy abban sem, bármelyikük szeretné, hogy felelevenítse az emlékeket. De tudja, és azt biztosan, hogy valami másról kell beszélniük, másról, mint a nő és a feszültség, amit hozott kettejük közé, különben soha nem fognak tudni előre lépni.*

Tárgy: Re: Keleti szeglet, a Remény tengerének partja 2017-10-15, 2:07 pm

//Silarona - Hm....mellkasról, impozáns látvány, lábbal emelem meg az érkezőt, aztán fejjel vissza! Wink

//

*Támogatás. Valahol az, hogy a karcsú elf nekidől, s ő vállával tarthatja, mintegy magán viselve a terhet is, mit tettének súlya hoz, támogatás neki is. Ő adhat támaszt, s ez több, mint amit elvárhatott eddig.
Ajándék, melyet nem tékozolhat el dőre módon. Érintés, ruhán keresztül is érezni azt az erőt, mely még mindig együtt tartja őket. Erősebb száz sárkánynál, erősebb talán a halálnál is.
Nem adja jelét, hogy valahol, távolról észleli a nő koncentrációját, amit rejteni kíván.
Nem, mert ő maga is, bár aktívan részese ebben a pillanatban, lényének egy része távolabbról szemléli a történéseket. Túl mélyek, túl súlyosak ezek az érzelmek ahhoz, hogy teljességgel átélhesse őket. Talán idővel, átszivárognak, s átitatják egész lényét, talán kiégetik belőle azt a rengeteg fájdalmat, ami most is benne van, hiszen ajándék számára az, hogy a nőstény még mindig mellette áll.
Drágakő, melyre vigyázni kell, hisz csaknem elveszítette.
Érzi ujjain a rándulást, s azt is, nem támadni készül vele a vörös sárkány.
Ujjaik jobb kezén összefonódnak, s a két sárkány így ül, míg Silarona fel nem teszi kérdését.
Ez a kérdés egy pillanatra meghökkenti Kaint. Nem gondolja, hogy szerelme túllépett volna a gyötrelmen, inkább témát váltani próbál.
Az arany sárkány sötét szemeit lehunyja. Felötlenek benne az emlékek.
Azok, amelyek ide vezették, miután elhagyta a Völgyet. Most az ő ujjai feszülnek rá Silarona vékony ujjaira, s szorítják meg erővel.*
- Beléptem a Hajnal völgyébe…..
*Ez a közlés talán a vörös sárkánynak nem jelent semmit, hacsak a mély hangon elmondott rövid félmondat nem, amely lógva marad a levegőben. Kain nem tud ilyen könnyen váltani. Miután átégnek rajta az érzések, miután csaknem elveszítette Silaronát, kezdje mesélni, hogy a Völgy nem ölte meg, nem őrjítette meg, sőt, kiderült, hogy ő egy a Hajnal-völgyet őrző Hatalmasok közül?
Mesélje el, hogy találkozhatott Dahakéval, halottnak hitt anyjával?
Hogyan kezdjen hozzá?!
Mély lélegzetet vesz. Felfogja, hogy Silnek erre van szüksége, hogy beszéljen, valami másról, amely kiemeli mindkettőjüket a mélységből. Így hát mégis nekikezd.
A szavak nehezen jönnek, tompán puffannak, ahogy Kain tárgyilagosan beszél.*
- …nem ölt meg, én magam azonban csaknem igen.
Ott volt anyám, kiről úgy tudtam, meghalt, hogy engem óvjon, mikor Enionban még tojásként léteztem.
*Szemeit, ha eddig nem szólalt meg, Silaronára emeli.*
- Nem bírtam ott maradni, vissza kellett jönnöm hozzád.
*Eszébe ötlik a vízió, amely a jövőt jelképezte, a kitörő vulkán, a mérges gázokban fürdő, kopár pusztaság, mellyé az ősiek, s háborújuk teheti a világot. Riana mutatta meg neki. A háború mindent megváltoztat.*
- Nem tudtam ott úgy élni, hogy te idekint vagy, én meg ott….

_________________
"Egy kóbor álmodó.
Ez vagyok én,
messze szálldosó
a mindenség tengerén."

Tárgy: Re: Keleti szeglet, a Remény tengerének partja 2018-03-31, 8:43 pm

~Hol késnek már? Miért nem hallom hírüket? Talán vissza kéne menjek északra...~
*Kattognak gondolatai, akárcsak a parton dolgozó hajóácsok szerszámai. Háború szagát hozza a szél, nem kérdés, hát, hogy miért húznak ki ennyi rönköt a keleti szeglet erdeiből a partra hosszan, ahol folyik a hajóépítés. De mi a helyzet velük, a fekete lovagokkal? Az a néhány lanuriai találkozás örök ellenfeleivel egészen új lendületet vitt életébe. Nem gondolta volna, hogy valaha is ki tudja egyenlíteni a számlát, de most nagyon úgy nézett ki, hogy végre számon kérheti őket mindenért.
Azonban egy idő óta már nem hall felőlük. Ennyien bátorkodtak idegen földre jönni, idegen háborúban részt venni? Ne már! És a többiek? Anno még több tízezren voltak Álomfalván, most meg pár évtizeddel és pár kontinenssel távolabb csak 50-60-nal ha összefutott? Ennyire introvertáltakká válhattak, már ki sem mozdulnak otthonról?
De miért is foglalkozik a múlt problémáival, hiszen valóban annyira régen volt már az egész. El kellett volna temesse azokat az emlékeket, meg a késztetést, a bosszúvágyat. Bizony, el is voltak zárva jó mélyen. Egy sötét fejezet volt életének könyvében, s valóban tovább is lapozott már azóta, de az utóbbi időben igencsak szeret visszaforgatni, élvezetét nyeri abban, ha visszalapozhat a múltra Igaz, már annyira elfakulttá váltak a régi dolgok, hogy több, mint valószínű, csak azért keresgél a múltban, mert a jelenben egy ideje nem talál semmit.*
~Na jó, ez szép gondolatmenet volt. Böszmeség lenne valóban elkezdeni utánuk nyomozni más földön, visszamenni és...Ami számított még sokat, azaz aki, az Glorien volt, de már ő is...~
*Evolyran jutott eszébe, a vele töltött édes-keserű pillanatok, melyek azonban sosem voltak sötétek, sötétek, mint az az időszak, melyet Nelorad-i várában töltött vámpírként. Hmm, az éjszaka gyermekének lenni egyben bizarr és különleges volt, s ha nem kéri meg Nibelont, az idő istenét, hogy tegye újra halandóvá...Néha felmerül benne, vajon akkor jól döntött?
A kopácsolás és kiabálás megszűnik a parton, a munkások mára befejezték. Megy le a nap, Aldo is feláll a tönkről, ahonnan a munkásokat figyelte, és a város fele veszi az útját. Amint az első csillag felragyog, egy kuvik a vállára ereszkedik. Mia baglya. Vajon követné őt Evolyranra is?*

Tárgy: Re: Keleti szeglet, a Remény tengerének partja 2018-05-02, 6:14 pm

//Banditák- küldetés//

A lovas ugy el-eltunik a szeme elől, mintha soha nem is lett volna. Balál meg kezdi unni ezt a macska-eger játékot. Kiváló nyomolvasó, de amikor a nyomok teljesen megszakadnak és eltűnnek a semmiben, akkor azért meglehet, talált valaki nála is ügyesebbet. Olyan ember pedig nem letezik.
Hogy mégis miért nem adja fel hónapok óta?
Mert pontosan innen tudja, hogy jó nyomon jár.
A jó nyom ezesetben egy meglehetősen szívós es gyors négylábu patanyoma. Egyenesen észak felé Norlan felől a kerekedelmi úton. Balál a partól távolabbi útra tér, amikor friss nyomra bukkan.
Így tesz most is.
Kicsit meghajtja a barna mént, hátha feljebb megláhat újra valamit. Álmában már járt a következő kanyarnál tornyosuló sziklák fedezekében. Vagyis tudnia kellett, hogy erre tart akit követ.

Tárgy: Re: Keleti szeglet, a Remény tengerének partja 2018-05-02, 6:54 pm

//Banditák-Küldetés//

Sajnos fellapozta a könyvét is, amikor nyomra lelt. Bár ne tette volna! Az egy dolog, amit lerajzolt a vadászatról az álmok alapján. Az is egy dolog, hogy egyesek prédát látnak errefelé az utazókban újabban. De amit a fővárosból rajzolt...az több volt, mint véres.
Vajon mi köze lehet az üldözöttjének a vérfürdőhöz abban a vailani házban?
Most oda tart vagy már rég megtörtént?
Megállította a lovát. A kulacsáért nyúlt és nagy kortyokban itta a vizet.
Mia... sose merte elmesélni neki azt az álmot. A lány beszélt a háztartásról, amit otthagyott... A sötételf inasról, a háziasszonyról, meg mindenről. Az apró ereklye gyűjteményről a vitrines szekrénykében a sarokban.

Tárgy: Re: Keleti szeglet, a Remény tengerének partja 2018-05-02, 7:07 pm

//Banditák - Küldetés//

A tarsisi nemesi fogadó széfjében mágusok órizte kincséről is. Ami már egyik sincs... Annak a nőnek mása sincs, csak a félelem és a fájdalom. Nincs senki, aki csak ennyit érdemel. Pedig belevaló hölgy.
Holnap talál még nyomot. Most már sűrűsödik a homály. A sziklacsoport alkalmas hely, hogy meghúzza magát vailanig meg egyszer az úton.
Még mindig Mián járt az esze. Ha beigazolódik a sejtése, az az alak előbb éri be, mint ő. A jelek szerint a főváros felé utazott ő is.
Talán lehet esélye. Az üldözöttje is minden késő este eltűnt szőrén szálán, mintha a föld nyelte volna el, biztosan megpihent ő is. Jó búvóhelyeket talált, vagy igen jól álcázta azokat.
Így gondolataiba merülve érte el a sziklákat fent, a magas parton. Az üreges-sötét semmiben megcsillant előtte valami. Elkapta a mént az irányból és hirtelen fordított rajta egyet.
Abban a pillanatban cifra káromkodás hagyta el a száját. Minden irányban volt legalább egy alak. Bekerítették s a sziklafalhoz szorították.

Tárgy: Re: Keleti szeglet, a Remény tengerének partja 2018-05-02, 7:34 pm

//Banditák-küldetés//

-Hogy az czifra hátú rézfánfütyülő szárnyas démon essen belétek! Nincs jobb dolgotok, mint engem ijesztgetni?

- A jó fészkes fekete fene se ijesztget. Dobd ide a tarsolyodat! És már mehetsz is, amerre akarsz!

- Hej! Előbb dodb le a fegyvereid és szállj le a lóról. Nincs szükséged rájuk. Csak az életedre. - hallatszott jobbról, a sziklától szemközt. Ott ketten vagy hárman álltak. Elől egy, ahogy hátul is, de lehettek többen megbújva a szikláktól a dús homályban.
Na, de legalább meg van a főnök. Az lehet, aki másodiknak szólt.

-- Gyakorlatias gondolat - sóhajtotta Balál a parti szélbe, mintha a haragját fújta volna ki. Nem volt túl elnéző magával szemben. Pontosan ugyanígy várhatta volna be az, akit követett. Ő meg pontosan ugyanígy sétált volna a csapdájába.
- Az a helyzet, hogy az én fegyveremmel ti mit se tudtok kezdeni- folytatta, miközben lassú, kimért mozdulatot tett, mintha leszállna a lóról.
Ahelyett azonban megragadta a hátán a hatalmas íjat -, azt se tudnátok, hogyan kell behelyezni a nyilakat és felajzani.

Szempillantás alatt történt minden. A nyík macerás kicsit, de a tegezbe lapuló vesszők egyike hangtalanul csúszott a helyére. A zsákból még gyorsabban simult a kezébe a hosszú kard, suhanva földre hullt a rongy, ami eddig rejtette.

A banditák megugrottak a lovaikon és Balál látta a vért maga előtt, ami úgy mocskolja reggelre a sziklákat, mintha véresóben áztak volna az éjjel. Valahogy elment a kedve a csatározastól.

Tárgy: Re: Keleti szeglet, a Remény tengerének partja 2018-05-02, 8:15 pm

//Banditák-Küldetés Vége//

- A tarsolyom meg nem eladó!
A porba köpött és féloldalasan megdőlt ahogy erősebben szorította a lovat a lába közt.
A por a köpése nyomán alaposan felkavarodott, míg azok ráugrottak. Először ketten, oldalról, majd szemből a harmadik. Akit a sötetben a vezérüknek gondolt nyomban sötét némaságba taszította a lovával együtt. Szája csaknem hangtalanul formálta az igét. Mire a ló megugrott és megbokrosodott a gazdáját pedig pont egy kisebb sziklának vetette le. Nagy nyerítések közepette összevissza eliszkolt, a férfi meg lathatóan magatehetetlenül feküdt ordítva markolászva a saját fejét.
Mikor újra hallani vélt valamit, összeszedve minden erejét, felkiálltott:

- Egy mágus! Hogy a csudába nem szúrtad ki este te idióta?

- Miért? A másik nem mondta? Te beszéltél vele.

- Támadjatok újra barmok!

A vessző hangtalanul haladt a hátul álldogáló felé, le is döntve a lováról. A ló szerszámba akadt míg az ijedt állat a másik után szaladt.

Kard a kardba akadt, hegyével tartva távol a támadóját. Mire a maradék észbe kapott, honnan-honnan nem, olyan porvihar kerekedett, hogy tele ment a szemük, szájuk, mindenük. Balál a köpenyébe bújtatta az arcát és kiugratott a csillagfénybe a homályból. Mindössze egy utonálló ment utána. Aki a főnök helyett kezdett a beszédbe.
Széles pallossal, kétkézzel csapott Balál feje felé. Az az íját felakasztva megakasztotta kardjával a csapást. Markolatig ütközve lecsúszott a támadás. Balál felszabadult, ügyesebbik baljába vette a karanáját.
És visszatolta az utolsó szikla faláig a lovast. Ott egy csavaros, kiszámíthatatlan mozdulattal kiütötte a pallost a kézből és a kőhöz szegezte a rablót.
- Ha élni akarsz a társaiddal együtt, akkor mesélj szépen nekem, arról a másik mágusról, aki megbízott benneteket. Az egy biztos, nem a gyógynövényes tarsolyom kell nektek, nem is az a pár darna!
A férfi nyelve nehezen oldódott, mondván, hogy jobban fél az idegen varázslótól, mint a kardhaláltól. Mégis mesélt zord megbízójukról, aki már nem először jár Vailan környékén, és kifejezetten figyeltet velük egyes jövevenyeket az úton. Drágakövekért és ropogós darnákért cserébe. Néha még fegyvereket is kapnak, ha jól végzik a dolgukat.
Hát, most nem kapnak semmit...
Balálnak támadt egy ötlete.

- Na ide figyelj! Elengedlek, ha ezt a tarsolyt odaadod a fekete mágusnak. - Azzal vékonyan megsebezte a férfi felkarját és összekente a tasakot.
- Teafű. Egy üzenettel.
Azzal egy rúnakövecskét vett elő. Mormogott valamit, amit a banditák nem érthettek. Beledobta a követ s megrázta a száraz teafüvet a tasakban, majd kivéve a követ, szorosra húzta a szütyőn a bőrszalagot.
- A kezébe add! Mond meg neki, hogy a szürkemágus ezt az üzenetet küldi neki. Most pedig jó éjszakát!
Azzal álmot bocsájtott mindegyikükre és odébbállt, a sötétben haragosan villogó tenger habjait kémlelve.

//küldetés vége//

Tárgy: Re: Keleti szeglet, a Remény tengerének partja 2019-12-31, 5:19 pm

//Banditák; Küldtés 1.//

Mia napjai lehetnének sokkal, de sokkal hosszabbak is, hogy mindent elvégezhessen, azt is, amire megkérik és azt is, amihez éppen kedve szottyan. Valahogy sokkal jobban érezné magát a bőrében.
Igazi áldás, hogy küldetéstudattal rendelkezik. Mióta a munkáját megkezdte a Tanácsházán, egyre határozottabban meg tudja fogalmazni, milyen fontos feladatot bíztak rá és de Sanctis úrra. Különösen a háborús időkre való tekintettel. Hiszen azt vallja, hogy a békeidőkre jól fel kell készülni, fel kell készíteni a birodalmat, a gazdaság pedig, válsághelyzetek ide vagy oda, a lehető leggazdaságosabban kell, hogy működjön. Ennek alapja pedig mindig is a legkisebb egység. A családok, klánok, népek elhagyott földjeinek pedig mihamarabb gomdozás kell, s megfelelő, új tulajdonos. De vajon mindig sikerül-e megtalálni a megfelelő birtokot a megfelelő kéz számára? Ebben van nagy szerepe az ő feltérképező, kutató és egyfajta leltárba vevő munkájának. Most is egy ilyen kiküldetésről halad délről Valian felé.

Tárgy: Re: Keleti szeglet, a Remény tengerének partja 2019-12-31, 5:29 pm

//Banditák; Küldetés 2.//

Kíséretével éppen rákanyarodtak a fáradt lovaknak könnyebb járást biztosító kereskedőútra. Fejében még a házban fellelhető ingóságok és a kert ragyogó, gondozott szépsége foglalt helyet minden mással szemben, elnyomva leltárt, statisztikák adatait.
Hamar akart visszaérni, ma le is akarta adni a jegyzeteit de Sanctis úrnak. Ezért is indult a rendelkezésére álló kocsi helyett lóháton, több statiszta helyett a legszükségesebben előírt kicsiny kísérettel, kikkel most egy hosszúnak tűnő, valószínűleg véletlenszerűen összeverődött csapat karavánt kerülgettek végeláhatatlanul.

Tárgy: Re: Keleti szeglet, a Remény tengerének partja 2019-12-31, 5:36 pm

//Banditák; Küldetés 3.//

Kísérete mindössze két katona és egyetlen írnok volt. Még jó ötletnek tűnt, hogy lóháton menjenek, hiszen Mia kiváló lovas volt s természeténél fogva még jobban ragaszkodott hozzá az összes hátas. De sajnos a karaván és az a botcsinálta írnok bizony hátráltató tényezőnek bizonyultak. A katonákhoz csak a háború miatt ragaszkodott kötelezően Valian. Egyéb időkben elintézhette volna akár egymaga is ezt a mai napi szemlét. De nem, neki most folyton a teszetosza írnokra és a végül már őt segítő katonákra kell várnia. Enyhén szólva is belepirult már ebbe a helyzetbe, haragos lett. S a fáradt, hűs sugarait teregető lanúriai nap már lemenőben.

Tárgy: Re: Keleti szeglet, a Remény tengerének partja 2019-12-31, 5:45 pm

//Banditák; Küldetés 4.//

Még egyszer megállt egy behemót, dúsan megrakott szekér mellett, melybek ponyváját szétfujta és megbontotta a tenger felől jövő keleti szél. Megfordult a lovával és szemforgatva nézte a messze lehagyott szerencsétleneket, az írnokkal az élen.
Visszaléptetett néhány métert es odakiáltott:
- Mikor jöjjek vissza magukért? Tudják mit? Inkább nyugodtan megnézem a naplementét uraim a Valiani Kikötő mellett a partról. A Tanácsházán találkozunk!
Némi kerülgetés es ügyeskedés árán hamar a szekerek elé került. Észre sem vette, hogy egy idegen lovas is kivágott a karavánból, le egyenesen a part felé.
Azzal lehajolt a kecses, fekete mén nyakára és a fülébe súgta:
- Szaladj, mint a szél! Tiéd a láthatár!

Tárgy: Re: Keleti szeglet, a Remény tengerének partja 2019-12-31, 6:18 pm

//Banditák; Küldetés 5.//

Hamarosan a város tornyos házai látszottak az alacsonyan álló napvilágnál.
Nem várt tovább, egy kis ligeten átvágva a partra ügetett. A keskeny csapás egy szikláktól övezett, romantikus kis öbölbe vitte. A fák közül kiérve, a homokos parton megállt. Leszállt a lováról, s kicsit azabadjára engedte, hadd legeljen.
~Bár itt lehetne Shuga!~
Néhány sirály rebbent szét a feje fölött, melyek öntudatlan mámorát követték egy ideje. Arrébb a ló felhorkant. Megrezzent a közelben a bozót, reccsent egy lehullt, száradó faág.
- Ne mozdulj! Ide az ékszereidet! A pénzedet is leteszed szépen a földre!
A lány még egyszer végigtekintett a vörösbe hajló égbolton, ott, hol az ég és a víz találkoznak, hogy talán szerelmesen egymást mosdassák. Lassú mozdulattal és kimért, színpadias, hangos sóhajjal fordult meg.

Tárgy: Re: Keleti szeglet, a Remény tengerének partja 2019-12-31, 7:02 pm

//Banditák; Küldetés 6.//

Mögötte mintegy három-négy öles férfilépésre útonállók láthatóan összeszokott társasága. Hárman állják félkörbe, úgy, hogy a tenger felé simán tudna menekülni. Arcukba kendők s gallérok húzva. Egyik egy vad harcos küllemű, északi hegyi barbárnak tűnil, bar sokkal alacsonyabb, lehet, hogy valami törpével kevert fajú. Társai közül az egyik elf, a másik embernek látszik. Biztosan nem ölni jöttek össze, de a kezükben lévő és a ruházatukba rejtett fegyvereiket elnézve attól sem riadnának meg.
Mia szeme nem a leggyakorlottabb ennek s a fegyverviselők ügyességének a megitélésében, annyit mégis kiszúrt, hogy a középütt álló pusztai harcos, ki talán valami barbár klán tagja, az egyedüli, aki határozottan tartja a fegyverét, a kétkezi dárdáját támadólag, míg a másik kettő csak lazán, mintegy ijesztésképpen. Egyikük, a férfiember széles vigyorral rá is szól:
- Mit izélsz mán'! Hiszen csak egy lányzó! Na, add ide szépen apucinak, amid a kezedbe' va'! Aztán kiteheted azt is, amit még nem láttunk!
A két nyiszlett felröhög, Mia pedig felhúzza a szemöldökét és lassan, szinte unottan végigpásztázza a triót.
~ Csak most ne veszítsem el a fejem! Higgadtan Mia!~
Aztán ugyanolyan kimérten beleakasztja sötét pillantását a barbáréba, akinek az izmos bőrén vérszínben csúszkál a napfény, s tovább nem is mozdítja azt.
Csak apró, feketecsipkekesztyűs jobbja mozdul. Óvatosan benyúl a másik ruhaujjába. Kihúzza a rejtett szütyőjét és kioldja a száját. Feléjük csillogtatja kevéske tartalmát, s tesz róla, hogy fényesebben csillanjon meg, mint a vadul ragyogó napfény, mely olyan, mintha utolsó, halálos lobbanásra készülődne a víz tetején. S talán úgy is van, mert abban a pillanatban elképesztő szikrázó szenvedéllyel megcsókolja a vizet és belebukik a hullámokba. Akkor Mia Rutonnak tényleg nem kell kevéske varázslat sem, hogy felragyogjanak anyja ékszerei.
Szeme sarkából jól látja az embert, ki azonnal mohón megugrik felé, keskeny pengéjű kardját is visszacsatolva.
- Ezt szeretnétek? Hát vegyétek el! Vagy legelésszetek itt érte, mint az ostoba birkák!
A leggyengébb akaratúnak és önfegyelműnek bizonyult ember négykézlábra ereszkedik, pedig már majdnem elkapta a szütyőt. De láthatóan Mia lába előtt a kavicsos homokot nyalni és ropogtatni támadt kedve hirtelen.
- Átkozott boszorkány, el is vesszük!- Szól az elf haragosan.

Tárgy: Re: Keleti szeglet, a Remény tengerének partja 2019-12-31, 7:48 pm

//Banditák; Küldetés 7. Vége//

- Ezt ugyan nem! - Teszi el egy csavarintott mozdulattal a helyére a szütyőjét, továbbra se vonva el tekintetét a barbáréból.
- Dehogynem kicsikém! Azután megüljük a nászt. Közeledik az éjszaka. Tudod, sötétség és csillagos ég. A legjobb dolog az életben.
- Tudom. Sötétség, tele csillaggal és iszonyattal. Na most ez vár rád.
Az elf úgy tűnt, egyszerre mozdult a máguslánnyal. Gondolhatta, hogy a legjobb védekezés a támadás. Mia azonban nem támadott, eszében sem volt. Egyetlen, de hathatós varázsigére pazarolta erejét, arra, ami tükörként visszaveri a tünde támadását. Úgy is lett. A mágikus gömb, mit az elf megidézett, még a levegőből visszapattant rá, hogy teljességgel megbénítsa és a földre küldje. Szerencsétlenségére valami kőben megütötte a fejét. Mia odapillantott. Az enyhén szólva fényét elveszített estben nem lehetett túl jól látni.
- Jól vagy? - Kérdezte. Aztán a beköszöntött csendben vállat vont. Megint a barbárt nézte s közben magassarkú csizmájával a legelésző fickó orrát rugdosta, mert az fűnek nézte őt, vagy valami más, finomabbnak.
- Nem ...vagyok én kóró...a... mindenedet!
A barbár horkantott egyet. Majd még egyet. Közben felsandítva elnézte az egyre alacsonyabban kőröző sirályrajt, ami visszatért Miához, de immáron az ő csatokkal és csontokkal ékes hajkoronáját vették célba.
Megfeszítette az izmait és enyhén beledőlt a támadó mozdulatba.
- Hát, meg köll hagyni, száraz nem vagy, az az egy biztos. Látom, a lovaink is átpártoltak hozzád, ahogy a sirályok. Gondolom kivájnák a szemem a kis helyesek, ha akarnád. Jó kis harcról maradok le.
- Túl okos vagy barbárnak. Ezek között műveltnek tűnsz. Én a helyedben megválogatnám a társaimat.
- Csak hozzám csapódtak.
- Persze, mert te vagy a kéz, de majd csapódik hozzád más. Egy válogatottabb banda. A seregben volna a helyed! Mi történt?
A barbár akkor a hátára tette a dárdát. A lány mellé lépkedett és szembenézett a pihenni készülő tengerrel. Valahonnan nagyon-nagyon mélyről sóhajtott.
- Már nincs meg a falum. Fent a hegyek között.
- Orkok vagy...?
- Orkok. Százával vonultak át a hegyen. Egy maroknyian voltunk. Az asszonyom megölt jópárat. A bátyámmal ketten vagy egy tucatot. De aztán mind ott vesztek. Én lezuhantam egy sziklaperemről, és felfogott az öreg fenyő. Öregebb, mint a falu volt. Nem kerestek. Mire felébredtem, már semmivé vált minden, amit az öregeink építettek. Üszkös romok, hamu és csontok.
A derekáról leoldott egy tasakot.
- Nekem is van örökségem. Amíg élek, ugyanúgy őrzöm, mint te a tiédet.
Kibontotta a madzagot, s beletúrt a tasakba. Némi por és fekete csontdarabok omlottak vaskos ujjai közül vissza.
- Lehet, hogy a testvérem csontjai, a kunyhónk felé volt.
- Ki tudja? - Válaszolt lágyan Mia, azzal bíztatás nélkül belenyúlt. Érezte a halál leheletét. Két szellem követte a férfit odafentről. De a tasakban lévő csontokhoz semmi közük. Megrázta kis fejét.- De itt vannak veled. Mind a ketten, akik a legfontosabbak neked. Nem akarják, hogy bosszút állj, ahogy azt se, hogy haramiaként végezd az életed talán egy bitón. Azt akarják, hogy békülj a sorsoddal és tedd azt, amire az isteneid elhívtak e világra.
A barbár kérdőn nézett, és némán elsorolt egy imát valamelyik istenhez.
- Mi az?
- Hát, én mondjuk azt csinálom, ami kedvemre való és ez az, amihez értek is. Te mit szeretsz csinálni?
- A legjobban? A fűben fekve csillagokat bámulni, szerelmeskedni...már bocsánat...és harcolni.
- A katonák közt a helyed! Mondom, a hadseregben. Beajánlhatlak, ha velem jössz Valianba.
Aztán lefeküdtek a homokba és bámulták a szürkülő eget. Mire Mia varázslata kimerült s elengedte a báránykát, aki fejvesztve elszaladt. Mindketten felnevettek.
Egy fertályóra múlva beértek a városba. Felettük remegtek az első csillagok. De az már egy új történet mindkettejük életében.

Tárgy: Re: Keleti szeglet, a Remény tengerének partja 2020-02-28, 11:43 am

//714. évi 8. küldetés: Elszabadult ruhák//

Már a Valianba tartó, ismerős kereskedő úton jár. Az idő egészen kellemes volt eddig, de most maga köré huzza a kabatját, s köpenyét, amit a szél cibál.
Kelet felé pillant s tekintete elidőzik a szürkéskéktől a világosszürkén át, a sötetszürkéig minden színben pompázó égbolton, miközben a levegő vibrál az elektromosságtól, a fények pedig oly különösek. Jól látható viharfelhők gyülekeznek, gondolataiba merülve, hogy nem vette őket észre?
- Ideje gyorsítanunk, egy kis ügetésre vagy talán vágtára... De még várj csak! Messzi vagyunk, s hosszú út van mögöted, lovacskám. Nem kell túlhajtanod miattam. Remélem, csak egy kis esőt kapunk. Dehát nem olvadunk el tőle! Úgyhogy nyugi!
Megsimogatja a ló nyakát.
Egy tanyát lát az útmellett. Kerítése közel, s párhuzamos a széles úttal. aminek egy oszlopához és egy fához kötözve ruhaszárítókötél lóg, végig lepedőkkel és ruhákkal, amikkel vígan játszik a szél. Sőt, talán inkább haragosan.
Mia nem foglalkozik vele, míg egy kisebb lepedőt a képébe nem fúj a szél, s egészen beteríti.
-Hogy az a...!
Mókásan táncolhat a lovon, mire nagy nehezen sikerül valahogy leszednie magáról, nehogy még jobban köré tekeredjen. Ezután kapja a következő ruhát, egy rakott, fehér szoknyát.
- Na, most már elég! Mi a...?
Ölében a ruhákkal átugrat a keritésen.
- Úgy látom, elkel némi segítség asszonyom!
Odakiállt a szaladó asszonyságnak, aki már szedi a lábát, de még elég messzi van.
Mia lekapkod annyi ruhát, amennyit csak bír, amíg lova izgatott prüszköléssel hívja fel a figyelmet magára. Indulni akar, hiszen irtózatos szélvihar kerekedik.
Akkora, hogy a kötél egyik végét leszakitja, s az az óvatlan lány köré tekeredik, mint egy álnok kígyó.
Az asszonyság felsikolt, Mia igyekszik higgadtabb maradni, de teljesen persze nem bír. Mégis azt tapasztalja, hogy kívülről látja szinte ezt a példanélküli esetet.
Nagyon nehezen mozdul a karja, de még elkapja azt a pillanatot, amikor képes rá. A ruhaujjából apja tőre csúszik elő. Védekezésül szétvágja a rettenetes jószagot vele. Kicsavart mozdulat. Nem tudja eldönteni, hogy a csuklója vagy a megszorult kötél nyoma fáj-e jobban törékeny kis testén.
- Szerencsére az elszabadult ruhák biztonságban vannak!
Kiállt a nőnek, aki erre ér oda.
-Jaj, jaj, nem sérült meg? Nagyon köszönöm!
Kissé bizalmatlanul méregeti egy darabig a feketeköpenyes nőt. Aztán megenyhül, annál is inkább, mert nem kellett varázslást megtapasztalnia. Talpra esett, jó szándékú a segítségére sietett hölgy. És szegény máris csurom víz.
- Kérem, kisasszonyka, kösse be a lovat az istállóba, adjon néki valami abrakot! Aztán jöjjön, húzódjon meg minálunk! Az uram és a fiam is hamarosan itthon lesz a mezőről, vacsorázzon nálunk! Maradjon holnapig, mig eláll a vihar! Vegyen egy meleg fürdőt!
Ez elég meggyőzően hangzik. Mia gondolkodik egy picit, aztán lecsap a közelben egy villám. IIlendően megköszöni és elfogadja az invitálást, mert semmi kedve a nehezen betört mént kitenni az ítéletidőnek.
Mindekinek jobb lesz így, s a Tanácsháza holnap is megvárja. Így tölt egy éjt egy egyszerű paraszthában, ahol hamar rájön, hogy nem is kell nélkülöznie, csak némileg többhöz, máshoz szokott. Irigység nélkül elmerül a háziak boldogságában. A szívében ott az a férfi, aki a szeretetet és az otthont jelenti. S mivel a vacsoránál kedvesen kérdezgetik, örömmel mesél szerelmes párjáról, s valiani otthonukról.
Talán egyszer, egy más alkalommal Mannahonról is mesélne, de most megelégszik ezzel, így is reggel heves vággyal ébred Shuga után. Elcsitult a vihar, csak sár, tócsák és letört faágak jelzik a tombolást. Sietősre veszi az indulást, mielőbb karjaiba zárhassa kedvesét.

//Küldetés vége//

» Nyugati szeglet
» Keleti kikötő
» A Remény temploma
» A Remény tengere