Tarsis kapuja

Loara

A mai napra éppen befejeztem már a sebesültek ellátását. Volt itt törött csont, mérgezés, elfertőződött seb, és sajnos egy lábat is amputálni kellett. Elfáradtam már, mire a Nap lágyan nyaldosta a horizont szélét. A faluban tartottam hazafelé az Ispotályból, édesanyám még ott maradt, ám a gyógyítás nagyját már befejeztük, amikor farkasom morogni kezdett, majd hegyezni kezdte a fülét. Éreztem, ahogy az alkonyatban megdermed, és egy irány felé mered. A farkas hamarabb megérezte a közeledő idegent, mint ahogy határozott hangja elérte érzékeny fülemet.
- Ki az? - suttogtam és megálltam, hogy a hang felé forduljak. Érzékelem, hogy nincs más jelenleg a falu utcáján, így a lány bizonyára engem fog meglátni először. A farkasom megindul, ám lassan halad a felénk tartó nő felé. Halkan morog, jelzi az érkezőnek, hogy ne olyan hevesen, ám amint megérzi és látja a vérző gyermeket, halk ugatás szerű hangot adva jelez nekem. Felkapom a fejemet, és a hang irányába fordulok.
- Itt vagyok! Mi történt? - sietek a hang irányába, remélve, hogy nem ütközünk össze. Kezemet combom magasságában tartom és amikor farkasom szőrét érzem, megállok, és várom, hogy a nő is odaérjen hozzánk. Láthatja, hogy vajszínű szoknyát viselek, vállamon egy kendő, hiszen estefelé már hidegebb az idő, bár nem kell tartani még a fagyoktól, arra még néhány hónapot várni kell... Hajam most laza kontyban díszeleg fejem tetején, néhány rakoncátlan szál keretezi arcomat, melyben szürke, hályogos szemem mered előre, egyenesen a hang irányába. Kezemben botomat tartom, másik kezem pedig farkasom fején pihen.
- Milyen sérülés? Az Ispotály a falu nyugati részén van. Kövess! - mondom el az információkat, és remélem, hogy közben én is kapok néhányat, hogy tudjam: kit is hoznak és mi is történt vele. Határozottan és ütemes léptekkel indulok el arrafelé, ahonnan jöttem hazafelé tartva: az ispotály felé. Úgy tűnik, ma még nem szabadulok...

A közeledő nő ütemes lépteit figyelve állapítom meg, hogy mikor is érkezik hozzánk. Sebesen mozog, ám ahogy közelebb ér, immár csak felénk sétál, ám a lépteiből érezhető, hogy nem csak sétálgat, sietős a dolog. A másik farkas nem viselkedik ellenségesen - szerencsére, hiszen Meredith vicsorgása is inkább kíváncsi, mint ellenséges. Tudja, hogy valami gond van, megérzi, hogy a kisfiú, aki a farkas hátán fekszik veszélyben van és vélhetőleg nem a farkas okozta a gondot. No meg meg is rezzen a hatalmas méretű hím farkastól, bár nyilvánvalóan imponál is neki. Ezt persze csak lágy morgásokkal adja tudtomra, és csak egy halk vakkantás hagyja el a száját. Végül érzem, hogy a nő odaér mellénk, hallom fegyvereinek csörgését, nyilainak koppanását, de ez persze természetes. A legtöbb vándor fegyverrel jár-kel a világban, buta is lenne, ha nem tenné.
Az ismeretlen nő közli, hogy a hasfalát vágták meg a sebesültnek, és hogy erre mutatott. Talán falubeli? Aggódva gondolom végig, hogy melyik gyermek nem volt ma a faluban, és ki lehet az ájult sérült, akit az ismeretlen nő és farkasa hoznak.
- A folyó mellett? - fordítom oldalra a fejemet, ahogy haladunk gyors léptekkel az Ispotály felé. Talán furcsa lehet a nőnek, hogy milyen gyorsan megyek, de a botom kéznél van, farkasomat is érzem magam mellett, és számtalanszor megtettem már ezt az utat mind régen, mikor még megvolt a szemem világa, mint most, mióta már csak a sötétség vezet. Oldalra fordítom a fejemet és lágyan nyúlok a fiú felé, amerre őt sejtem, de Meredith kicsit morrant egyet, így visszahúzom a kezemet. Való igaz, hogy nem túl jó ötlet csak úgy, önfeledten egy hatalmas farkas felé nyúlni, még ha csak a gyermekre vagyok kíváncsi, akkor sem.
-Isaac, te vagy az? - szólítom az ájult fiút, és remélem, hogy hamarosan magához tér. Talán még mielőtt beérünk az Ispotályba, és elmesélheti, hogy mi történt vele és ki szúrta le. Bár természetesen ez még nem biztos, majd anyám megmondja, hogy mi történt. Az ismeretlen nő útközben elmeséli, hogy mágiájával elállította a vérzést, de többet nem tudott tenni. Egy mágus? Furcsa, hogy ennyire felfedi magát, de ebben a kis faluban ez természetesen nem gond. Itt szívesen látják a mágusokat, főleg én, hiszen lehet tőlük tanulni. Megakad a gondolatom a mondatán és oldalra pillantva nézek a nő felé.
- Talán vérmágiát használtál, hogy csak a vérzést állítottad el, a sebet nem forrasztottad össze? - egy kicsit is tapasztalt gyógyító már ért a sebforrasztáshoz, ám a vérzés elállítása valóban vérmágiás képességekre utal...

Valóban nagy szerencse, hogy mindkét farkas igen nyugodt természetű és nem ugranak egymásnak. Mint később kiderül, Fenrir - ez a neve a hatalmas hímnek - csak olyanokat bánt, akik meg is érdemlik. Megmosolyogtat a gondolat, hogy én - egyelőre - nem tartozok ezek közé. Valóban, hiszen még nem is ismernek, azt sem tudják, hogy ki vagyok és mit csinálok itt. Tempós léptekkel indulok meg az Ispotály felé, pontosan ugyanazon az útvonalon, ahol jöttem. Meredith még mindig kicsit feszült izmokkal sétál mellettem, de tudom és érzem, hogy most már a célpontra összpontosít és nem a másik hím farkasra, aki a másik oldalamon sétál. Az a néhány barátságos farokcsóválás úgy tűnik, hogy elég meggyőző volt arra vonatkozólag, hogy nem fogja bántani a kisebbet. Így immár farkasom is csak a célra koncentrál, hogy minél hamarabb az Ispotályba kerüljön a sérült fiú.
Szeretném megvizsgálni a gyermek sebét, ám farkasom morgása arra figyelmeztet, hogy ne nyúlkáljak szó nélkül a hatalmas hím farkas köré. Szerencsére gazdája megnyugtat, hogy a kezemet nem fogom elveszíteni eme mozdulat miatt, így egy mosollyal és biccentéssel ismét a fiú felé nyúlok, és megszólítom, lágyan megsimítom az arcát. Igyekszem kitapintani a pulzusát, valamint az arcának vonásait, amiből felismerhetném a fiút. A hangomra nem reagál, sejtem, hogy még mindig eszméletlen.
-Nagyon gyenge a pulzusa. Siessünk! - szólalok meg, ellépve a farkason fekvő fiútól és ismét az Ispotály felé indulok meg. Útközben rákérdezek a nő által használt mágiára. Nem sokan tudják elsajátítatni a vérmágiát, nem is hallottam "egyszerű" mágusról, aki ezt használná, csupán a vérelfek olyan szerencsések (?), hogy ezt használják. Úgy tűnik, hogy mást nem sikerült vele csinálni, és habár a nő elállította a vérzést, a pulzusa mégis csökken a gyermeknek. Talán belső vérzés, vagy valami szerv is sérült. Igyekeznünk kell!
- Meredith, értesítsd anyámat! - paskolom meg lágyan farkasom fejét. Ő halkan morrant egyet, nyüsszent, hogy nem szívesen hagy itt, ám végül egy jelzés után már el is rohan az Ispotály irányába. Nem vagyunk már messze, hallhatjuk, ahogy vakkant, majd anyám szavait is ki lehet venni a naplementében.
- Ő még ott van az Ispotályban. Lesz segítségem. - mondom ezt a mellettem igyekvő nőnek, hogyha esetleg azon morfondírozna, hogy egyedül hogy látom el a feladatomat.
- Mi történt? - jön elénk a kis fehér házikóból anyám. A nő láthatja, hogy nem valami nagy az Ispotály, ám a falu házaitól mégis eltérően nagy. Vagy inkább hosszú, hiszen inkább hosszúkás, mint magas. Az ajtó tárva nyitva, és anyám fut felénk.
- Sérült gyermeket hozott ez a nő. A vérzést elállította, de a pulzusa még mindig gyenge. Ő Isaac? - mondom el gyorsan anyámnak, hogy mi történt. Szőke, hosszú haja neki is hasonlóan kontyba van fogva, mint nekem. Ruhája felett egy fehér kötény van, amin néhány folt található. Ezt általában senki nem firtatja, hogy hogy kerülnek oda és mik azok. Hosszú, vajszínű szoknyája kilóg a köpeny alól, lábán kényelmes lábbeli, melyben könnyedén tud rohangálni odabent. Kék szeme aggodalomról árulkodik, vékony, kicsiny ajkai pedig szólásra nyílnak.
- Igen, Isaac. Egy vágás van a hasán. Talán egy apróbb tőr... - lép oda, szinte nem is törődve a farkassal, akár morog, akár nem. Nagyon céltudatos és látszik rajta az aggodalom, az sem érdekelné, hogy időközben belé marnának, csak a gyermek legyen ellátva.
- Vigyük be egy ágyra! - utasítja a farkast (?), és megindul elől. Halkan köhintek egyet, majd a nő irányába nézek.
- Sajnálom. Ő az édesanyám, Yohanna, csak most se lát, se hall. - mosolyodom el, ám az aggodalom az én arcomról sem tűnik el.
- Menjenek. - intek, hogy induljanak előre, és kövessék anyámat, miközben Meredith lágyan mellém sétál. Érzem meleg testét a lábamnál.
- Ügyes vagy, Kislány! Köszönöm. - suttogom lágyan megsimítva a farkas dús bundáját, majd követem őket befelé. Beleütközöm a nőbe, így bocsánatot kérve kerülöm ki őt, hogy az ágy mellé állhassak.
- Ki kell tisztítani a sebet, a többi része a te feladatod. - intézi hozzám anyám a szavait, és máris munkához lát. Hallom a szakadó textilt, érzem a fertőtlenítő éles szagát, hallom ahogy lágyan gluttyog, ahogy a ruhához ér, majd hallom, hogy Isaac hevesebben kezd lélegezni.
- Szerencse, hogy nincs magánál. Ez nagyon csíp... - húzom el a számat, és lágyan megsimítom a fiú homlokát, miközben várom, hogy anyám végezzen a feladatával. Utána én jövök mágiával, így kicsit erőt gyűjtök és igyekszem ráhangolódni a fiú szívverésére.

//Bocsi, kicsit hosszú lett O.o//

A fiú valóban nem valami laza sérült szenvedett, hanem elég komoly a kár. alig van pulzusa, és érzem az erőteljes vér szagát is, habár szerencsére vérelf barátunk ezt csillapította valamelyest. Ez persze nem azt jelenti, hogy belső vérzése nem lehet a fiúnak. Szinte biztos vagyok benne, hogy van, ezért is küldöm el farkasomat anyámhoz, hogy értesítse: beteget viszünk. Szegény már bizonyára éppen indult volna haza, ahogy én is tettem néhány perce, de az ilyen sebesülés nem várhat, ezt mindketten tudjuk. Kötelességünknek és hivatásunknak érezzük a gyógyítást, melyet minden ember és minden élőlény megérdemel. Pláne, ha még falubeliről is van szó, akkor aztán végképp nincs gondolkodni való. Ahogy farkasom elfut, a nő, Loara egy érdekes kérdést szegez nekem. Meglepődve fordulok a hangja irányába, de nem tévesztem el az utat, mely az Ispotályhoz vezet.
- Egészen pici korában fogadtam be, azóta nevelem és tanítom. Mikor elvesztettem a szemem világát, valóban kicsit szorosabb lett a kapcsolatunk, de nincs ebben semmi mágia. - mosolyodom el, bár szám szegletében mintha apró titok bujkálna. Valóban nincs a kapcsolatunkban semmi mágikus, egyszerűen annyira ismerjük már egymást és megbízunk a másikban, hogy ez így néz ki egy kívülálló számára.
- Fiatal korában én segítettem neki, amiért úgy érzem, hogy hálás. És most ő segít nekem. - mosolyodom el elmerengve a farkas korai évein. Hamarosan ismét megérzem Meredith közelségét, és hallom meg anyám hangját.
Nem igazán figyel semmire, csak a sebesült fiúra, így nem is igazán tűnik fel neki, hogy lovon, hordágyon, vagy egy hatalmas farkason érkezik a fiú. Gyorsan besiet, majd letesszük az ágyra a gyermeket, akiről kiderül, hogy valóban az, akire gondoltam. Isaac. Sóhajtok egyet, miközben érzem, hogy anyám tisztítja a sebet.
- Mi történhetett? - kérdezem, hátha ő már biztosat tud, közben Loara felé is fordulok.
- Nem láttatok senkit a környéken? -kérdezem tőle, és a többes számmal jelzem, hogy farkasát is "emberszámba" veszem.
- Egyszerű szúrás egy hosszú tőrrel. De hogy miért bánthatták ezt a fiút... Elvileg csak halásznia kellett volna a patak partján. - adja meg a kellő információt anyám, és elgondolkodva teszi hozzá az utolsó mondatot. Hangjából süt a szomorúság és az aggodalom, és persze a határozottság, hiszen teljes figyelmével a munkájára összpontosít.
- Nem volt nála, vagy mellette semmi egyéb? - fordul Loara felé anyám, és ekkor vet egy pillantást a farkasra is. Látszik arcán a határtalan döbbenet, talán picit hátrébb is lép, hátrahőköl, de nem szól semmit, csak nyel egyet.
- Állatot nem igazán szoktunk ide beengedni, tudja a fertőzés... - motyogja anyám, de végül is nem erőlteti a dolgot. Ki bírna kituszkolni egy ekkora állatot?
Hallom anyám hangjában a döbbenetet, és mivel Loarához beszél, sejtem, hogy a nő partnerét vizslatja. Én annyira nem döbbentem meg, lévén nem látom, hogy pontosan mekkora az állat, de sejtem, hogy hím és hogy jóval nagyobb, mint Meredith. Érzem, hogy a fertőtlenítőszer lassan elpárolog, és kezd hatni. A fiú légzése kicsit lassul, és már nem rázkódik annyira. A csípés elmúlt. Lassan lehunyom a szememet, majd a seb fölé rakom a kezemet és halk, lágy hangon kezdek énekelni. Furcsán nyugodt dallam járja át a szobát, ahogy fehér fény áramlik ki a kezemből és lassan bezáródik a seb, halvány piros heget hagyva maga után...

Az ismeretlen nő a kapcsolatunkat kezdi elemezgetni Meredith-szel. És valóban egyet értek vele abban, hogy a szeretet és a tisztelet hatalmas erő, talán a mágiánál is magasztosabb. Elmosolyodom a mondatára és lágyan bólintok. Én is így érzem. És hálás vagyok érte, hogy anno segítettem az elveszett farkas kölyöknek. Most már el sem tudnám képzelni az életemet Meredith nélkül és biztos, hogy hatalmas lelki törés lesz, hogyha elhagy, vagy valami történik vele... Tudat alatt talán ezért kezdtem el tanulni az állatok gyógyítását is, és ezért szeretnék minél több mágikus gyógy technikát tudni, hogyha eljön az idő, tudjak segíteni Meredithnek - ismét.
A sérült fiú végül az Ispotály egyik megfelelő ágyára kerül, szakértő kezet alá. Anyám gyorsan dolgozik, hajtja a kötelességtudat, valamint az is, hogy ismerjük a fiút, közülünk való. Fogalma sincs, hogy mi történhetett vele, vagy ki támadta meg. Talán egy tolvaj, akinek a halászott élelemre fájt a foga. De egy gyermeket? Ki vetemedik ilyen aljas tettre? Sajnos tudom, hogy bizony sokan, az éhség nagy úr a nincstelenek között.
- Semmi gond. Majd elküldünk néhány férfit, hogy nézzenek körül. Köszönjük a segítsége... - itt kicsit megtorpanok és végül helyesbítek, még mielőtt kimondtam volna a nem megfelelő ragot:
-...teket, hogy ilyen gyorsan reagáltatok és hoztátok ide a gyermeket és nem hagytátok sorsára. - hálásan nézek a nő felé, habár kérdés, hogy látja-e a hálát kiülni az arcomra, vagy kellene hozzá a tekintet is. Ami sajnos ugye az én esetemben nem igazán látható...
Amikor anyám végez a seb tisztításával, én következem és mágikus erőmet egy lágy dallamba vegyítve gyógyítom meg a fiú sebét. Látszódik a fehér fény, a lágy dallam szinte mindenkire nyugtatólag hat, és látható, hogyan gyógyul a seb. Nem tökéletes, de egy kis kötés és holnapra már minden rendben lesz. Mikor végzek, anyám bekötözi a sebet, majd lágyan ébresztgetni kezdi a fiút, akinek a pillája rebegni kezd, majd álmosan nyitja a szemét és néz körbe.
- Hol vagyok? A halak! - motyogja bágyadtan, majd eszébe jut kötelessége és felkelni próbál, de anyám erőteljesen és határozottan nyomja vissza az ágyba.
- Isaac, az Ispotályban vagy. Megsebesültél, így pihenned kell. - szólalok meg lágyan és fogom meg a gyermek kezét. Furcsa, átszellemült arckifejezés, majd enyhe pír jelenik meg a fiú arcán, ami egyértelművé teszi, hogy mennyire kínosan és egyben kellemesen érinti őt az érintésem. Ezt persze én nem érzékelem, így lágyan mosolygok rá.
- Szólunk édesanyádnak, de holnap már hazamehetsz. Csak az estét kell itt töltened. - nyugtatom meg lágyan megsimítva a kezét, majd lassan felállok és vendégeink felé fordulok:
- Isaac, ennek a nőnek és társának köszönheted azt, hogy ide kerültél. Légy hálás nekik. - mosolyodom el, és kifelé indulva még hallom, ahogy Isaac félősen köszönetet rebeg a vérelfnek. Hagyom őket kicsit beszélgetni még, ha van rá igény, de nem mozdulok. Hogyha Loara és társa kifelé indulnak az Ispotályból, ismét megszólítom őket:
- Köszönjük a segítségeteket, és engedjétek meg, hogy szállást és ételt biztosítsunk nektek az éjszakára. - ajánlom fel lakhelyünket a nőnek és farkasának. Nem venném a szívemre, ha már most alkonyatkor útnak indulnának oda, ahova tartanak. Szeretném biztonságban tudni őket az éjszakára.