Olassië erdeje

//Arnelian - A döntés//

Már egy hete úton vagyunk Olassië felé. Hol felkéredzkedünk egy-egy szekérre, hol gyalog rójuk az utakat. Kereskedőkkel üzletelünk, vagy fogadókban éjszakázunk és jutunk élelemhez. Arnelian őrzi az álmaimat és én sokszor alszom el úgy, hogy közben a halk lantjátékát hallgatom. Próbáljuk megszokni egymás hangulatait és próbáljuk tisztázni a saját érzéseinket is. Igen, tisztázni a dolgokat… Pont ezért vagyunk úton.

Mert attól a naptól kezdve minden megváltozott. Attól a naptól kezdve ott, Tarsisban. Évek óta először találkoztam újra vele és a bánatos szemű idegennel,... és először AZOKKAL. Ami egyszerű főtéri huzavonának, csetepaténak indult, veszélyes véget ért azon a napon. Mert a fehér elf, a fekete mágus és az a rémisztő tarsisi katona teljesen felkavarta a mi életünket és a városét is. Attól a naptól kezdve váltak a dolgok ismét idegenné. És a bajt még az is tetézte, hogy az eset után két nappal a Tanács is befejezte az ülését és vissza kellett volna, hogy induljak Valianba. Kellett volna…

De talán jó is volt így. Jó volt, hogy éveken keresztül csak a munka volt az életem, mert a Könyvtáros nem mondott nemet, amikor arra kértem, hogy mentsen fel egy időre a feladataim alól. Csodálkozott ugyan, de nem utasította el a kérésemet.
- Mennyi időre kell nélkülöznöm? – kérdezte és én nem tudtam neki mit válaszolni. Egy hónap, kettő, talán egy év… Vagy az is lehet, hogy örökre… Nem akartam becsapni őt és magamat sem. Csak a bizonytalanság létezett. És Arnelian.

Amikor elmondtam Arn-nak a tervemet, nem tűnt túl lelkesnek, de én sem voltam az. Ám tudnom kellett dolgokat ahhoz, hogy változni tudjak. Tudnom kellett, hogy az a város, amely legjobban hasonlít az otthonhoz, vajon képes lesz-e marasztalni és új hazát adni, vagy megalkudva a sorssal, az emberek között élek majd. Mert erre vágytam már. Élni és úgy élni, ahogyan régen.

Könnyen indultam útnak, mert nem volt sok holmim, és amihez ragaszkodtam volna még kevesebb. Csak néhány személyes dolog, és anyám nyaklánca, amit aznap adott. Apámtól pedig csak az emlékek. Bár azokat volt súlyosabb cipelni.

Sosem gondoltam volna, hogy mindent elveszíthetek. Ahogy azt sem, hogy még találhatok bármit is ezen a világon. De találtam. Érzéseket. Mert az óta a nap óta már léteztek újra. Nem a fásultság és a nyomasztó magány, a hideg és a sötétség, a falak közé zárt fenyegető múlt. Hanem a remény, az öröm és valami más is.  Ezt kell most megtalálnom.

Az út hosszú volt és néha magamban is kételkedtem, hogy tényleg ezt akarom-e. De most nem vesztem el a kétségekben, ahogyan régen. Mert már nem voltam egyedül.

És ahogy az út végén a hatalmas fogaknak tűnő hegyek előtt megláttam az erdő ezerszínű zöldjét, tudtam, hogy segítséget kapok majd. Bár a zöld idegen volt számomra és azt gondoltam, hogy sosem cserélném fel a hófehéret erre az üde színre, most mégis jóleső érzés volt elképzelnem, hogy hamarosan a hatalmas fák alatt járhatok. Reméltem, hogy Arnelian is hasonlóan érez…

//Nie - A döntés//

Még csak egy hete utaztunk, pedig mintha legalább évek teltek volna el. Azután az eseménydús tarsisi délután után, mintha minden teljesen megváltozott volna, és nem szépen, lassan, ahogyan annak lennie kellett volna, hanem hirtelen, egyik pillanatról a másikra - pontosan úgy, mint egy varázslat. Becsapós bűbáj volt ez. Habár látásomat teljesen elvette tőlem és semmit sem tudhattam a jövőmből, hanem kilátástalansággal és sűrű, fekete köddel előttem kellett rónom az utakat, mégis úgy éreztem, hogy végre boldog lehetek. Egyre többször tűnt el a tompa fájdalom a fejemből, egyre többször mosolyogtam és egyre többször éreztem azt, hogy élek. A rémálmaim noha még mindig jelen voltak, már közel sem éreztem őket olyan jelentősnek, mint mondjuk egy évvel előtte, hiszen nem egyedül kellett megküzdenem velük.
Ott volt mellettem Nienna, az elmúlt hétben folyamatosan és minél több időt töltöttem vele, annál inkább tűnt világosnak, hogy nem véletlen kereszteződtek útjaink. Nekünk találkoznunk kellett, kétségkívül az istenek rendeltették így a dolgokat, hiszen tökéletesnek éreztem az egyensúlyt, ami közöttünk volt. Mellettem nagyon könnyen el tudott aludni, mert - úgy hiszem - biztonságban érezte magát, én viszont jóval kevesebbszer hajtottam álomra a fejemet. Inkább végigpengettem az éjszakákat a már öregecske hangszeremen és figyeltem a lányt, ahogyan alszik. Alva volt a legcsodálatosabb talán, bár ezt sosem mondám biztosra, hiszen akárhogyan is volt, akármit is csinált, mindig gyönyörűnek találtam és sokszor majdhogynem a lélegzetem is elállt szépségétől. Csak Ő és csak én. Ez volt a boldogság, amit annyira akartam.


Mindketten ezt a boldogságot akartuk és ahogyan egyre több fejünk felé tornyosuló zöld, élettel teli fát láttunk és a természet is egyre gyönyörűbb volt, végre talán beteljesedni látszott.

//Arnelian - A döntés//

Az erdő először végtelennek tűnik és varázslatosnak. A hatalmas, szinte az égig törő fák lombjai hol zölden, hol ezüstös színben tündökölnek, hogy egy pillanat alatt, ahogy a napsugarak a lágy szélben meglebbenő levelek között áttörnek, már minden arany színben ragyogjon fel. Fenséges hely... de egyben szívet tépően keserű is.

Bár már nem látszanak nyomai a régi öldöklő csatának, de a tudat, hogy a város védelmében elesettek holttestei hevertek mindenfelé, szótlanná tesz és Arn kezét keresem. Jéghidegnek érzem a saját ujjaimat… akár a szívemet.
- Kérlek… Menjünk tovább… Hátha elmúlik ez az érzés – kérlelem, és egy ösvényre mutatok, amely az erdő belseje és vélhetően a város felé vezet.

Csendben lépkedünk és szólni sem tudok az előtörő emlékektől. A leomló falak, az égő város és a fölötte köröző sárkányok képen olyan élénken bújik elő az elmém által emelt erősnek hitt és eddig áttörhetetlennek tűnő falak közül, hogy mozdulni sem bírok. Megtorpanok. Már eltűnnek a fák, eltűnik a fény és csak az árnyak vannak. A borzalmas üresség és a némaság. Ahogy megáll az idő az egykor oly gyönyörű, de most halott város felett. Nem létezem már ebben a világban, csak abban, ott, régen.

De most más, mint akkor. Most haragot érzek, dühöt és nem a végzet érintését, elszántságot és nem a kényszert, hogy olyan messze meneküljek, amilyen messze csak lehet. Aztán az itt és a most is kezd visszatérni… mert érzem a másik kezet az enyémben. És azt is, ahogy Arnelian magához húz és kapkodó lélegzetvételem végre csillapodik, ahogy a fejem a mellkasán pihen.

Már a gondolataim is tisztulnak. Tudom, hogy Olassië ma is áll, falai még erősebbek, mint voltak s a nép, aki benne él, őrzi jól a békét, mely most a fák között honol.

A megsebzett és felégetett fehér város képe pedig lassan a távolba tűnik és mi újból a fák alatt állunk…

//Nie - A döntés//

A lány egyre kellemetlenebbül kezdte érezni magát, ahogyan egyre beljebb és beljebb haladtunk a fák különböző színekben díszelgő lombkoronái között. Az arca erős fájdalomról tanús, nagyon mélyről eredőről, melynek sebeit az idő már foltozni kezdte, de amint megpillantotta a gyönyörű lombkoszorúkat újra felszakadt az összes, egy szörnyű és tragikus emlékáradatot vetítve szemei elé. Azok a gyönyörű, kék szemei elé, melyek most úgy csillogtak, mint egy törött tükör az éjszakában, ami mégis csodálatos képet mutatott.
Édes ujjacskái ösztönszerűen fúródtak az enyéim közé, ahogyan mélyen a szemeibe néztem. Mosolyogtam, noha abból egyáltalán nem a jókedv áradt, hanem a bizalom és az a hatalmas apróság, miszerint én megvédem, nem kell félnie semmitől.
- Minden rendben lesz, ne aggódj. - tettem másik kezemet tarkójára és húztam magamhoz.
Engedtem, hogy hallgassa ahogyan lüktet a szívem, miközben mellkasom elnyelte minden könnyét és bánatát, gyengéden végigfuttatva kezemet az arcán. Erre volt szüksége, ez hamar egyértelművé vált, hiszen amint felemelte fejét, a bánat már csak a múlt szeszélyének tűnt, viszont a kezét még mindig nem engedtem. Nem lehettem biztos benne, hogy végérvényesen megnyugodott, ráadásul önző is voltam, mint minden más kétlábú és mivel imádtam fogni a kezét, valószínűleg csak okokat kerestem, hogy ezt megtehessem. Bárhogyan is volt, már nem jártunk messze Olassiëtől.

//Arnelian, Ulunnor és a csapat - A döntés//

Igen, mindketten tudtuk, hogy az erdő védelme szükségszerű és elengedhetetlen, azonban a fák mögül előlépő csapat láttán először meglepődünk, de az otthonosan ismerős szavak teljesen megnyugtatnak. Hát én is az ősi nyelven folytatom és a mondatok úgy hullanak az erdő csendjébe, mint ahogy a hópelyhek hullanak a téli éjszakákon.

- Suilannam le, hîr nín! Goheno enni, dan* Arnelian ú-bȇd i lam edhellen. I nost dín cuia anann dî Telar. * Kérlek, ha nem bánod, használjuk a közös nyelvet – folytatom, hogy Arnelian is értse a beszélgetést. Ő és a családja régóta éltek már Telarban és a nyelv, amely egykor oly természetesnek tűnt mindannyiuk számára mára már csak emlék maradt. – Szándékunk tiszta, csak szeretnénk kis időre megpihenni Olassië városában. Ae annach dhȃf ammen. **


*(Üdvözlünk, Uram! Bocsáss meg, de Arnelian nem beszéli a tündék nyelvét. A családja régóta él Telar-ban.)
** (Ha engedélyt adtok.)

//Nie, Ulunnor és a többiek - A döntés//

Nyugalmunk nem tarthatott sokáig, hiszen a felettünk zöldellő lombkoronákat megremegtek, amint leugráltak róluk pár tünde. Látszott rajtuk, hogy tiszta vérűek voltak, tiszta vérvonalú családból, noha még így is ránk hozták a frászt először. Hirtelenjében még Niét is közelebb húztam magamhoz, de mikor egyikük, egy szőke elf előrelépett és üdvözölt minket a még mindig gyönyörűen csengő ősi nyelvükön, valamelyest, azaz hogy teljesen elszállt rémületem.
- Legyetek üdvözölve Olassië erdejében! Le suilannon! - mondta, miközben végignézett rajtunk, de már nem tudtam neki felelni.
Nienna gyorsabb volt nálam, meglehetősen segítőkészen, ahogyan ezt tőle megszoktam. Azon az ősi nyelven válaszolt, amit a férfi is használt, majd megkérte, hogy térjenek vissza a közösre. Szégyennek éreztem mindig, hogy én nagyjából egy betűt sem értettem az egészből, de már nagyapám is megfeledkezett ezeknek a szavaknak a tudományáról, mire én megszülettem, hiszen jó kapcsolatai révén beköltözött Telarba, még az éj-hasadéki csata előtt, mikor az emberek kihajtottak onnan nagyjából minden más fajút. Nem tartotta fontosnak tehát, hogy tovább örökítse a hagyományt, inkább élte az életét, hódított meg szebbnél szebb hölgyeket és egy a családunkat örökre megbélyegző, heves románcot követően testvére életet adott édesapámnak, vérfertőzéssel bemocskolva neveinket. Így már apám sem tudhatott egy szót sem az elfek (számunkra) elfeledett nyelvén.
- Elnézést. - hajoltam meg udvariasan. - Ilyesféle tudományok nem ragadtak rám, szállásra pedig mindenképpen szükségünk van. Tudják, eseménydús napokat éltünk meg az elmúlt hetekben. - mondtam sajnálkozva. - Arnelian Kyrath vagyok, tisztábbnál is tisztább vérű vérelf bárd.

//Arnelian, Ulunnor és a csapat Smile - A döntés//

Meglep Arnelian bemutatkozása, de úgy látom Ulunnor elfogadja, s így én sem tulajdonítok neki nagy jelentőséget. S miután az őrség tisztje az ösvényen utat mutat számunkra, Arn-ra nézek, és ő nem tiltakozik. Így elindulunk utána. Csak ekkor válaszolok a fel nem tett kérdésére.

- Jól látod, uram, szemeid nem csalnak meg. Otthonom és családom otthona régóta a Fehér Város volt – folytatom keserűen. – Szívem legnagyobb bánata, hogy nem mondhatom azt, hogy ha ott járnál, hasonló fogadtatásban részesülnél. S még valami, ami miatt bocsánatodat kell kérjem. Én immár nevedet tudom, de te még nem az enyémet. Bemutatkozásom elmaradt, de most hibámat javítom. Nienna nan E’Leinor-Syllen vagyok, s a Borzalom Napja óta már csak egy szellem. Orod Opelë szelleme. S bár nem osztozom népünk sorsában azzal, hogy az emberek között éltem, szívem éppoly nehéz. Azóta Valian – bár befogadott – , de sosem lett otthonom, csak egy hely, ahol élhetek. ..  – nézek a lantosra szomorúan, aztán ismét Ulunnor felé fordulva folytatom. - S az, uram, hogy Falqualion nagyurat említed… Népünk sorsa alázatra, de nem megalázkodásra kényszeríti őt. De hite tartja életben még a reményeinket… S úgy tudom, Thalion nagyúr hasonló hozzá… S Olassië népe az ő kezébe helyezte sorsát… Sajnálom, hogy még sosem találkozhattam vele…

Ami egy hete elképzelhetetlen volt, az most természetesnek tűnik, hiszen újra "sajátjaim" között vagyok és a régi szabályok újra érvényesek. Nekik újra tudok beszélni azokról a dolgokról. Régóta beszéltem erről bárkinek is és az is régen volt, amikor hallottam bármit is a családomról, társakról, barátokról, hisz oly kevés hozzánk hasonlóval találkoztam. Soha sem gondoltam végig azt, hogy mi is történhetett, mert azokat a napokat olyan mélyen elzártam magamban, amennyire csak lehetett. De ez a hely felkavar és egyben felszabadít, hát most ezt is megteszem, s amire ráébredek, szomorúsággal tölt el újra. Abban biztos vagyok, hogy apám az utolsó pillanatig védte a várost, s abban is, hogy anyám az ispotály romjai alatt lelte halálát. Tudom, mert a nyaklánc medáljába zárt holdkő már régen halott és sötét. Anyám ereje, amely szivárványosan csillogóvá tette már régen elszállt. S azt az ékszert sohasem tudtam viselni, csak egy apró dobozkába zártan hordom magammal azóta. Ők eltávoztak, ezt tudom, de vajon mi lett a többiekkel? ...

Elgondolkozva lépkedek az ösvényen a város felé és hogy próbáljam másfelé terelni a gondolataimat, próbálom elképzelni, milyen lehet az erdő által körülölelt város. Azt mondják, bár később épült, mint Orod Opelë, építői éppoly gondossággal faragtak meg minden követ, mint a régebbi korokban. S ha igazak a hírek, a fák társaságát a városon belül sem kell nélkülözni. Látom, hogy Arn engem figyel, így biztatóan rámosolygok, mintha minden rendben lenne...

//Nie, Ulunnor és a többiek - A döntés//

Kellemetlenül éreztem magamat a lány bemutatkozása közben. Tisztában voltam tragikus múltjával, elvégre fehérelf volt, azokra elég volt rápillantani városuk pusztulása után és szemeikben még csak keresni sem kellett a bánatot, annyira szembetűnő volt az, viszont a múzsa ezt annyira helyén kezelve és olyan illemmel adta elő, hogy talán még el is vörösödtem.
Szüleimtől nem átlagos nevelést kaptam; Persze, hogyan is kaptam volna, mikor egyikükkel sem foglalkoztak igazán soha, ők is magukat képezték minden téren, noha nekem ennél valamelyest jobb sor jutott, azt, hogy mit és hogyan illik mégsem tanította meg nekem soha senki. Kénytelen voltam figyelni és nagyjából követni a többi kétlábú szokásait ilyen téren, de Telar erre nem feltétlen a legmegfelelőbb környezet volt, szóval nem tudtam mást tenni, mint úgy csinálni, ahogyan gondoltam, hogy kéne és éppen ezért soha az életemben nem is lettem volna képes olyan szépen, olyan tisztán, olyan bánatosan, de mégis annyi tisztelettel beszélni, mint ahogy azt Nie tette.
Így lépkedtünk a város felé vezető ösvényen, miközben körülöttünk zengett az erdő hangos némasága. Láttam a fehérelfen, hogy hiába tetszik neki a látvány, hiába nyugtatja meg, hogy van kíséretünk, mégsem tudott felhőtlenül boldognak lenni. Hogyan is tudott volna, mikor a hely ha nem is tökéletesen, de Orod Opelëre emlékeztetett, ahol ő felnőtt, amit ő annyira szeretett és amit elvettek tőle. Tudta jól, hogy ugyanolyat már sosem kaphat, viszont - mint minden intelligens kétlábú - reménykedett. Tudta, hogy lehetetlen, de remélte, hogy visszakaphatja legalább egy apró szeletét annak, amit elszakítottak tőle úgy, hogy az már részét képezte.
- Minden rendben lesz. - mosolyogtam vissza rá és simogattam meg hüvelykujjammal a kézfejét.