Olassië erdeje

- Mocskait? – Hangom szinte suttogó, ahogy a szót kérdésként formálom, pedig már ott állnak az útközben hallott szóbeszédek, lényegre rövidített foszlányai elmém peremén, csak a lehetőségre várva, hogy felidézzék azokat. Harc, feledhetetlen, keserves, de még is dicsőséges véget ért a védők részéről. A megvetés még most is gúnyos élcelődő szavakat szül bennem, ahogy a támadókról beszéltek, elmosolyodom, hogy képes az emberi nép egyszerre kidüllesztett mellel, hősként kiállni, miközben szívében ott él a rettegés. Orkok, egy újabb nép mellyel még nem sodort össze a sors és kétséges, hogy valaha is szemem elé kerül akár csak egy is. Utam célja szinte karnyújtásnyira van, érzem, nem mágikus vonzás az, ami húz abba az irányba, ehhez nem kellenek ezek az erők, elég az, mi meglenne, ha csontomig lerágnának is a nyüvek. Ösztönök, vicsorgó, rendet ismerő, életre tanító sugallatok.
Megemelkedem, és egyúttal kioldom kontyom is. Először csak féltérdre állva hajolok a tó tükre fölé, elfordítva arcom veszem szemügyre a remegő képet, ami nem azé a testé, mint aki belenéz. Kristálypikkelyes pofám néz vissza rám, a víz az egyetlen, mi ha nem ügyelek felfedi a valóságot, lerántva rólam a jól takaró leplet. Ujjaimmal érintem a hűs felszínt, alig merítve meg benne, hogy szétziláljam az ametiszt fényű tükörképet, mintha csak nem tetszene a látvány, pedig, az nem teszik, amivel szembe kerülök. Lágyan hullámossá váló ősz tincsek, egy szemernyit sem barátságos tekintett és egy kellemetlen mosoly, ami hiteget, arra igyekszik utalni, hogy megértem és kíváncsi vagyok. Vajon az vagyok? Aztán..
- Vándor? - Nemlegesen ingatom meg a fejem. - Inkább hasonló cipőben járok, mint te. Egy kutató voltam, de most már a diplomaták állszent köpönyegébe igyekszem belebújni, hogy aztán ítélőszék és hóhérrá léphessek elő. – Egyenesedem fel, vállam mögé lökve, a legtöbb előre hullott tincsemet, továbbra is szemmel tartva a harcos amazont, aki talán nem ilyen feleletre számított. – és talán utána, valóban csak egy vándor leszek. – Töprengve teszem még hozzá. Talán ragadós ez az állapot, hiszen egy perce úgy tűnt, mintha elszakadt volna testétől, ás vidékeken, vagy más személyekkel lett volna. Lehet rájuk vágyik, vissza oda, ahonnét érkezett? Vállat vonva hunyom le szemem, mélyen beszívva az erdő illatát, bőröm libabőrőssé lesz, ahogy a körbevevő áramlatban elkeveredve fedezem fel, az ázott föld édes aromáját és a nedvesen füstölgő avar kesernyés, csípős illatát. Hátra vetem a fejem. Már minden porcikám epedezve sóvárok az eső és a viharok után, de míg ez a föld ellentétekben nem fukarkodik, addig időjárása csínján bánik az emlékezetekben is megmaradó természeti jelenségekkel. Saját vágyaim szólítanak csupán vissza szülőföldemre, de nem csak, nincs még egy olyan sziget, mint a Viharsziget, ahol a puszta levegő is szikrázik. De nem ragadok a párától terhes, kék fénycsóvákat ringató, szürke világban. Lelépek a kőről, ujjaim között forgatva a vékony ezüstszínű rudat, minek díszes végén, a fonalak végére kötött parányi kristályok kellemes csilingelő hangot adnak és felteszem következő kérdésem, egy újabb, ám csak fél lépést téve meg felé.
-Pihenni vágysz, vagy talán sötétszándékú vándorokra vadászol?

//most te ne haragudj, teljes az ihlettelenség -.- de tovább nem akartam húzni//

- Hallottam hírét. – És mint minden érzésekkel rendelkező lényt, meg kéne, hogy hasson a tény. Sokan haltak meg és akik életben maradtak borús emlékkel hajtják fejüket napnyugtakor nyugovóra, de nem, cseppet sem érdekel és ezt ebben a pillanatban leplezni sem igen akarom. Reagálnom sem kellet volna rá, de bármennyire is halk a hangja, túl jó a fülem, hogy a hangicsái semmivé váljanak és hogy szavai leginkább hangos elmélkedésnek tűntek. Nem kötelezhetem magam minden alkalommal arra, hogy figyelembe vegyem mit és miként hallottam meg, valahol ez is egy a komisz kisded játékaim közül és lassan kezd fárasztó lenni. Élvezem a játékot, azt, hogy okosan kell megtudnom mind azt, ami hozzásegíthet az életben maradáshoz ezen a földrészen, de akadnak gyenge pillanataim, mikor szívesen öntöm nyakon áldozatom a valósággal és abba vagy belefullad, vagy megviselten kikecmereg belőle.
És ez a nő. Tekintetem alakján állapodik meg, nem arcát fürkészem és nem is testének árulkodó rezzenésit keresem, egészként látom a nemes tartású lényt, akiből nem csikarhatok ki olyat, mire szükségem lenne és bár cseveghetnék, elütve az időt, kikapcsolva görcsös, kötelességtudó tudatom. De sosem voltam ilyen! Meghúzom magam a sarokba, de nem süllyedek a jótékony homályba, része maradok a képnek, cselekedeteim viszont mindig céllal mennek végbe. Nem vagyok jó csevegő és ebből adódóan társaságnak sem vagyok éppen megfelelő. Őszinte meglepődése nem szül érzelmeket bennem, elmosolyodhatnék, kárörvendőre formálva a görbét, de nem látok okot rá, hogy energiát fektessek a dologba és ugyan akkor szavai apró szikrát lobbantanak. Szűkebbre vonom pilláim rését, elérve, hogy igazán élessé mélyüljön a pillantásom.
- Könnyítene? … - Elmosolyodom, halkan kuncogom is hozzá, ahogy újra emlékeztetem magam arra, hogy itt nem látják a sárkányt bennem és ha látnák sem lennének képesek úgy kezelni. Lágy mozdulattal vonom kezem a mellkasomra. – Miből gondolod, hogy bármelyik nehézzé tenné a lelkem? A vándorlás, az új tájak keresése a véremben van, ahogy ösztön hajt az iránt is, hogy időnként életeket ontsak ki. – Az őszinte kíváncsiság egy elenyésző része visszacsengett lassan formált szavaimban, mintha csak mindegyiket jól megfontolnám ki mondjam, vagy inkább tartsam meg magamnak. Igazából, valamiféle érdektelenséget érzek letelepedni tagjaimon. Fárasztó, igen, valóban fárasztó, hogy itt a sárkány nem lehet sárkány, mert rögvest kardélre akarják hányni.
Megvonom a vállam újabb szavai hallatán, neheze kaparok magamban össze az együttérzésből akárcsak egy negyed maréknyit is, nem csodálom, hogy most még annyit sem sikerült kimutatnom. Egyesek ajkára ilyenkor hamar jön a szó, ez a karma, hogy megtapasztalja a váratlan fordulatok erejét és ez nem egy előnytelen tulajdonság, csupán tudni kell kiaknázni. De legalább okulni belőlük és valahol ennek a visszfényét látom megcsillanni a szemeiben. Bizalmatlanság szülte óvatosság, talán egy olyan lecke, amit már meg kellet tanulnia, találgatás, de miért is ne tornáztatnám az elmémet, segítségül hívva az ösztöneimet, mikben még nem igen kellet csalatkoznom.
- Ne gondolj ilyen egyszerű halálra. – Sötétül el a tekintetem, ahogy szavai nyomán újra emlékezem a betolakodók arcátlanságára. Lépek és ez úttal el is haladok mellette, szándékom visszatérni a levetett dolgaim mellé. Még is megtorpanok, mikor már egy jó két lépéssel elhagytam, még csak felé sem fordulok mialatt szavaimat hozzá intézem. – Ahogy magadban keresd a hibát is, miért nem éred el a könnyű életet. Véleményem szerint, ha valaki valamire áhítozik, igazán vágyik elérheti, kivéve .. ha fél tőle és ha valójában nem is akrja.

Először magam sem tudom várok e választ, vagy sem, de aztán nyílván való, hogy nem. Ahogy az is, hogy békés és mindenek felett nyugodt pihenésre szánt időm nem lesz társaságtól mentes, mert nem csak Fatima az, aki a forrás és a tó közelébe merészkedett. Ez már a túl szép, hogy igaz legyen kategória bőven megütött mércéjét mutatja. Egy lépést sikerül még megtennem, de aztán megállítnak az elhangzó szavak, egy grimasz fut végig az arcomon és ha nem parancsolnék tagjaimra, gorombán, természetes egyszerűséggel egy vállvonást követően tovább indulnék. Ugyan akkor a ösztön apró hangocskája, pontos előrejelzésekbe bocsátkozik, az új jövevény akár az egészségre is ártalmas lehet, az övére, de talán még az enyémre is. Ez a sugallat éri el, hogy félig Fatima felé forduljak, de csak felszínesen tekintve az alakjára, szemem sarkából ugyan is a mozgásra várok, ami elárulja hol rejtőzködik a hívatlan második. A pillanat viszont nem hozta meg a várt eredmény és ez szintekkel ront, amúgy is egyre mogorvább kedvemen és már-már azt fontolgatom, hogy puszta szeszélyből fordítom meg a szélnek áramlatát, hogy a most jótékonyan eltitkolt rejtőzködő illatát felém sodorja.
Közben még is sikerül választ adnom, egy hangsúlyos bólintás formájában. Fél, de nem a szó legtöbbet használt értelmében, de ehhez nem vagyok elég bölcs és nem is fordítottam elég időt ennek a léleknek a kifürkészésére, hogy meghatározhassam, akár számára is érthető formába öntve hogyan is áll valójában a békés élettel. És amúgy se jutna sok időm a lélektani fejtegetésre. Lehunyom szemem, ahogy elvillan előttem a vessző, belekapva tincseibe is, így lassulva meg valamelyest, de még így is elég erő maradt benne, hogy a röptének megfelelően, a legközelebb eső fa kérgébe fúródjon. Tekintetem azon állapodik meg, csak utána kapom az ellenkező irányba és ezért még kevesebb tárul elém, mint az amazon elé, akinek tekintete szavak nélkül is igen beszédes. Arcomra a ragadozok éles viccsora fordul mosoly gyanánt, de Fatimával ellentétben semmi sietséget nem érzek tagjaimban, had fusson, illata, testének jellegzetes aromája könnyen követhető és így pedig a mellette feltűnő idegen szag is azzá válik.
Elsőként a nyílveszőhöz visz utam, határozottan markolok rá, de gondolatban előrébb járok, mint a mozdulat, amellyel kitépem a fatörzsből. Ajkaimról suttogó szavak dallamos ívei gördülnek le és a tó vize már tükrözi a sötét felleget, ami magába issza minden földre vetett holmim, majd magába csavarodva eltűnik. Erre már nincs gondom és kardjaim sem kellenek, legalább is, míg a helyzet másként nem kívánja, de ha igen, akkor is inkább acélos karmokat nyújtok majd a támadó felé. A veszőt viszont nem hagyom magam mögött, egyetlen fegyverként, az elhagyott fegyverként tart velem, hogy újból gazdájánál lehessen, annak vérét fakasztva.
Az erdő szegélyénél egyetlen ízlelgető szimatolás elégnek bizonyult ahhoz, hogy nyomra találja, könnyű lenge esszenciája az elf nőnek tiszta nyomot ad és ahogy azt vártam, valami nehezebb, teltebb keríti azt körbe. Csendesek, óvatosak, de gyorsak lépteim. Különösen kellemes érzést nyújt, hogy mezítelen talpam alatt nyúlni érzem az avart, hogy a megbúvó kövek és indák, finom karcot hagynak puha bőrömön. Nem ragad magával a gyermekies öröm, a közeledő neszre lassítok az iramon és már látom az előrébb haladó Fatimát, az illat ami az övét szennyezte viszont kissé elkanyarodott jelenlegi irányától és szabdaltan magasabbról érkezik. Felzárkózom hozzá, ügyelve, hogy még idejében észlelje jöttömet, majd nemes egyszerűséggel felfelé mutatok. Visszább lépek és fától fáig haladok, megállva, ízlelgetve a levegőt. Ravasz a vadász, hogy eltűnjön a nyoma az földön fára mászott és a lehetőséget maga az erdő kínálja smaragdköves réztálcán. Csak sárkányorral nem számolt, ami egy kisebb tisztásig vezet, onnét újra láthatóak a nyomai és mintha nem csak a nyomai…

//jobbra vagy balra kívánod, hogy elnézek? (: nyúh //

És nem bírom tovább! Talán veszettség bujkál bennem, vagy csak a még fel sem fogott feszültség elevenedik meg így, de nevetek, harsányan jó ízűn és a gúnyt sem mellőzöm. Nem törődöm léptekkel érve el azt a pontot, ahol nagyjából egyenlő távolságra vagyok a két nőtől, de inkább egy leheletnyivel közelebb Fatimához. Na, nem mintha azért, mert társnak tekintem. Inkább csak azért, hogy az ellen számára legyen csalóka a tér, hogy távolabb esem tőle, pedig valójában alig néhány lépés lehet a különbség, amit néhány gyors mozdulat már ellensúlyozni is képes. Noha íjásznak tűnik, nem lehet panasza az érzékelésre, de ez még nem ok rá, hogy ne aknázzam ki a terep alkotta viszonyokat, mint a kellemes kis dombot, amelyet megtaláltam. De, mielőtt még bármelyiküknél elpattanna a húr, vagy őrültnek néznének, megszólalok a prédámat véve hűvös pillantásom fanyar gúnyt dédelgető fényébe.
- Én a helyedben, szégyenemben elbujdostam volna, de mivel hasonló mód ostoba lehetsz, - Vétek lenne hosszabban szót ejteni azon hímek mihasznaságáról, kik falkában képtelenek egy nővel végezni és félreértés ne essék, csak mert matriarchális társadalomban nőttem fel, nem nézem le jobban a férfi népet. Mihasznák és hasznosak egyaránt gyarapítják soraikat, de ezek, kikről szó esett, nem minősülnek hímnek. Ők azok, akiket megalázva a társadalom szélére vetettek nyugodt szívvel, mert utódaik nem fogannak és nem mocskolják, rombolják a hasznos vért tovább. - mint a megboldogultak, bosszúddal felesleges ellenségeket szerzel. – Félrebillentem fejem, ahogy kiejtem utolsó két szavamat, ezzel tisztává téve számára a helyzetet. Nem érdekel mi lesz Fatimával, az ujjaim között forgatott nyílvesszőt visszaszolgáltatom a gazdájának, aki immáron biztos lehet benne, hogy nem bajtársi gesztusból fogom ezt megtenni és ezen kívül …
- Fatima, ha átengednéd őt nekem .. – Csak egy villanás, ahogy rá emelem pillantásom. Az önuralom acélmaszkja ugyan is megrepedt, a nevetésem már hordozott magában valami eszeveszett mélységet és amivel most a prédámat követeltem, már inkább arra a mély hangra emlékeztetett, ami sárkánytorkom mordulásakor tör elő, most sem sok hiányzik, hogy hegyessé élesedő fogaim viccsorba ne villanjanak a merész nő felé. De ő elsődlegesen, ha fáj is beismerni, nem engem illet. Nem én voltam, akit megsértettek, mert minden hazugságot dédelgető szó sértés és hogy talán Fatima szava az, nem az én tisztem eldönteni, a kihívó fél ugyan is velem nem volt tekintettel rám. Nem talált el, de talán egy váratlan mozdulat, talán a véletlen, vagy pont a sors akaratából koponyámba fúródhatott volna ez a vessző, a nyíl, melynek törzse megroppan ujjaim szorítása alatt, megnyaklik, kettéhasadt, repüli már soha többé nem fog. Gyilkosnak is titulálható hangulatomról nem csak a testem árulkodik, a felhő is mely lassan fölénk vonul, pont olyan baljósan kavarog … Csak tudnám minek húztam fel ennyire magam?

Az arc újabb repedést üt önuralmam vékonyodó páncélján és a szavak. Ó ti szavak! Lázíthattok, békíthettek és elvehetnétek karjaimban, lábaimban zsibongó feszültséget, kiüríthetnétek a mellkasomat feszítő nyomást, de nem! Vadul lobognak indulatom lángjai, háborog lelkem tengere is és e kettő nemhogy kioltaná egymást, szítják minél inkább felkorbácsolva, vörös tajtékot vetve az egyre tornyosuló indulatok. Mi ez? A kérdés, melynek eleget tevő válasz tárgyilagosan sorolja fel az okokat és tényeket, fogalommá formálva, mi is ez. Az ok, amiért az ismert partokat, ismeretlenre cseréltem. A tény, mi minduntalan szabadságom szárnyaiból nyes le egy keveset. Az undor, ami elfog, akárhányszor e világ nagyjaiként nem tisztelt, inkább csak retteget feketéi felrémlenek és lenne még folytatás, de ajkaim némán morzsolják el, hangtalan visszhangként a támadó cafat mondatának egyetlen szavát.
- Könnyen …? – Szinte hozzá, a hangulathoz kívánkozik a viccsor, mi groteszké formálja emberi arcom, mert csak tovább bőszít az esetlen védőbeszéd, a tette indítéka. Ha ölni akar, öljön! Kardom éles pengéje megannyi gaz vérét itta már, de vele tartó ártatlanét is, puszta önzés, fennkölt értelemmel pedig a gyilkosság, mely megszabadítja a lelket a szenvedéstől, a kétségek közt való tengődéstől mi csak a bosszúra, az értelmetlen okra sarkalja. Ölni, ölni sokféleképpen és tengernyi okból lehet. De egy életet elvenni kiváltság és felelősség is, legyen az szeplőtlen, vagy éjfekete és ez sem csitít meg eléggé, ropog ujjaim közt a meghasadt vessző. Ha meglenne bennük a kellő, a természet adta erő és nem csak töredéke, forgácsait szórhatnám a szélrózsa minden irányába, de így legalább alkalmi áldozata dühömnek. És a szavak tovább folynak. Félig hátravetem fejem, lassan rázva, hiszen alig hiszem el, hogy a békés megoldás ennyire kézenfekvő és ennyire könnyen elérhető, de Fatima figyelemmel tart. Érezheti, talán érezheti mennyire nem áll szándékomban békésen rendezni ezt az egészet. Sért a lány meggondolatlansága. Sért, hogy hajszálon múlott -akár- a szemem világa és amúgy is, túl régen tombolhattam ki magam igazán és szemernyi késztetést sem érzek rá, hogy a kelleténél jobban visszafogjam magam. Ó, de nem ám!
Két kezembe veszem a kettétört nyílvesszőt, nosztalgikusan meredek a vékony favesszőre, aztán a tollas felét egyszerűen leejtem, míg a heggyel ellátottat a hátat fordító kishölgy felé indítom. Röpte nem lehet tökéletes, még ha dobó mozdulat az is volt, törött és hiányos, de nem követem nyomon felbukik el a levegőben, vagy sem. Sőt, Fatimára sem fordítok figyelmet, aki talán hamar rájön minek is lesz szemtanúja. Egy lépés, amit megteszek a bosszúját feladó lány felé, ez a pillanatnyi idő adatik meg az amazonnak, hogy tegyen valamit, mert a sötét massza magába issza emberi alakom, csak egy villanásnyi idő és már ki is löki magából a mezőt elfoglaló igazi alakom. Mancsommal habozás nélkül a fák közé csapok, egyről talán kettőről a kérget is lehántva, de a lényeg, hogy megkaparintom a törékeny kis testet. Felmarkolva fordulok vele együtt Fatima felé, de csak egy éles pillantást vetek a nőre, majd a szabadulni próbáló lányra pillantok. A szerencsétlen, kristály pikkelyeim révén már is felvágta tenyereit.
- Nem voltál elég figyelmes! – Dörrenek rá, mély és érdes hangon rezegtetve meg a levegőt. – Az ellenségeddé tettél. – Világosítom fel, de megölni nem akarom, vagy is hát .. igen, szívesen megszabnám apró kis testét, de igazán, semmivel nem szolgált rá. Elengedem hát, egyszerűen a földre pottyanva, de kissé lehajolva hozzá és mélyen, gorombán rámorogok, kimutatva ínyemet is, a benne sorakozó karnyi vastagságú agyarakkal egyetemben. Érezze csak át, hogy hiába hátrált meg, tette egy újabb folyamatot indított el, de jelenleg kiélem perverz hajlamaimat a rémítgetésében. – Legközelebb viszont és ezt megígérhetem, hogy ennyivel messze nem fogod megúszni és a halál csak egy kellemes vágyálom lesz. – Az utolsó tőrdöfésem felé, nem más, mint erősen összecsattanó álkapcson csupán néhány centire tőle. Aztán egyszerűen leengedem szárnyaim, ha mimikám engedné, biztosan elhúznám a számat, mert ez az eset, tipikusan az, mikor hírtelen fellobban a tűz, aztán semmi perc alatt ki is huny. Igen, ez történt. Most pedig unott tekintettel keresem fel Fatima alakját és nem, nem zavartatom magam, hogy úgy maradtam, ahogy megszülettem.

//no comment XD//

Az árnyék és fény, különös hatást képes elérni. Szikrázó fehérben tündöklő mancsaimra esik pillantásom, vékony, alig leheletnyi vörös erek húzódnak rajta, lecsorogva az élekről, miken a bolond leányzó felsértette bőrét. De, ahogy változik a fény, szűrtebbé válik, az elé sodródó felhőfoszlányoknak köszönhetően, a kristálypikkelyeim először lágy, sejtelemes mályvaszínt kapnak, aztán, ahogy megmozdulok, bőröm feketéje és természetes ametiszt színe pikkelyeimnek visszanyerik eredeti sötétbe hajló lila színét. Elfullad tűzhányó ürességével pillantok le újfent Fatimára, korábban kiáltott, egy nevet is említve, bár messze nem e miatt nem martam a törékeny kis lénybe. Viszont éppen elég ez a falatnyi morzsa, hogy megforduljon fejemben a kérdés: ki lehet az, akinek nevén nevezett? De ő kérdez először, őszintén meglepve szavaival és az erdő fáira vetülő acélszürke pillantásom ismét az ő alakján időzik és egy negyed pillanattal később, már sértetten emelem fel fejemet, oldalra kapva kissé, miközben leheveredek a fűvel gazdagon benőtt rétre.
- Szellemnek látszom talán? – Epés gúny, ami bőven megülő a hangok hullámait. Kinyújtom kissé lábaim, hogy nagyobb legyen a kényelem, de hogy testem egyensúlyban maradhasson, vékonynak tűnő, erős szárnyaim vázával támasztom meg magam és még könnyed mozdulattal fektetem el magam mellé tüskésvégű farkamat is. Felszakítom e mozdulattal kissé a földet, de ez olyan seb, ami hamar begyógyul majd, friss zölddel borítva el a karnyi széles lyukakat. – Gondolom, kezdesz rájönni, hogy nem vagyok az! És ha a ti szóhasználatotokkal fogalmazom meg a mondanivalómat, akkor ezen a földön nem is vagyok őshonos, de vajmi’ fontos az, hogy milyen sárkány vagyok. Nem? – Hajolok lejjebb, egészen közel hozzá és persze messze nem vagyok rá tekintettel, nem csak hozzá képes gigászi teremetem miatt, ez még az elenyésző része, ennél sokkal zavaróbb lehet az éles szemnek a gyér fényben is élesen villanó megannyi kristályprizma, ami szanaszét szórja a ráeső fényt. – Nem most látsz először sárkányt és nem is először váltasz szót egy megvetett bestiával. – A gúny még mindig lételeme a szavaknak, de undor is keveredik belé, ahogy elhaló morgás is. - Ki az az Axis? – Térek a lényegre immron tárgyilagosan. Igyekezve minden köntörfalazást kikerülni, habár a kíváncsiság csírája kisarjad még a nő irányában is. Másként viselkedik mint eddig bárki, aki itt nevelkedett és élte eddigi életét, vagy tudatlanként csupán mesének hitte a sárkányokat, vagy lángra gyúlt benne a félelem és gyűlölet tűzvésszé növekedő lángja. Erre Fatima, tárgyilagosan nézve, hamar, túlzottan hamar meglelte lelki egyensúlyát, nem rázza a pánik, sem a vágy, hogy sárkányfejet gyűjtsön trófeának és a tetejében még bátorsága is volt, hogy a lány elé vesse magát, még akkor is megpróbálkozott ezzel, mikor már biztos volt benne, hogy hiába. Megérzés csupán, de stabil, megingathatatlan lábakon áll, ahogy azaz érzés is, hogy figyelnek. Mintha csak az erdő fáinak ezernyi szeme nőtt volna, kellemetlen és még idegessé is tesz, de hiába fordítom fejem jobbra, aztán lassan balra, még a hátam mögé is elnézve. Szemeim nem mutatnak semmit, fülem már a lány rohanó lépteinek zaját sem észleli, a levegőben is fölöslegesen kutatok idegen illatok után, abban csak az erdő vadregényes esszenciái úsznak vegyes, folyton változó keverékként.

Félrebillentett fejjel várakozom, mert várakoznom kell a szavaira, résnyire nyitom szám, kéklő nyelven itt-ott előtűnik hegyes fogaim között, ahogy némi nedvességet igyekszem szétteríteni tikkadnak érzett számban. De be is csukom, még a végén azt hiszi, hogy ízlelgetem, találgatom mennyire lehet fogamra való a húsa, porhanyós, vékony és könnyen roppanó csontok. Félreértés ne essék, nem mardos az éhség. Még nem! A vér illata viszont nehéz és lassan fakul ki a levegőből, hogyan is várhatnám el, hogy ezt érezve ne gondoljak valami friss harapnivalóra. Leereszkedem fejemmel és gondosan tisztára nyalom mancsaim, az íz hamarabb felszívódik majd, mint az illat. Ez a kevés is elég volt, hogy emlékezzem arra, mennyire pocsék is kétlábú csupasz lények vére, fintorom mérges dörgedelemnek tűnhet, de hangtalan. Nem Fatimának szól, de ő éppen szóra nyitja ajkait és én lesem szavait és közben úgy határozok, nem emelem újra a magasba kobakom. Nem, inkább elfektetem mancsaimon, acélszín szemeimet egyenesen a kicsiny kecses alakra vetve, mindössze egy elhaló morgással véve tudomást a hallottakról. Valamiért elégtétellel tölt el, hogy a nő ruhája lélegeztem szerint inog meg alakja körül és magának Fatimának is állnia kell az intenzív áramlást, ami nos, leginkább ázott sziklafal szagának emlékét szíthatja fel benne. .. Érdekesebb az, amit ezek után szól, reagálva az elhangzottakra.
- Ritka népség. – Számomra olyan ritkák, hogy még sosem láttam, igaz aranysárkányhoz sem volt szerencsém. Ám az elmúlt napok valamelyikén a sors még is megajándékozott azzal, hogy egyet láthattam a Napsárkányok utódai közül és beszélhettem is vele. Persze a magam módján, de talán egy fehérrel is lesz alkalmam találkozni. De messze nem vagyok telhetetlen, már így is bőven akad mesélnivalóm, amit később egy fiatal férfinek leszek kénytelen regélni, bocsánatkérő dallamban szólaltatva meg a szavakat. – De ha valakié, akkor nem e föld szülötte. Gondolom. – Most még is csak megemelem a fejem, keveset fordítok is, orrlyukaim kitágulnak, ahogy minél több illatot igyekszem begyűjteni. – Az itteni sárkányok inkább önként és dalolva halnának, ha valaki fogságába, vagy pusztán az uralma alá kerülne. – Elmosolyodom, miközben a zöldet fürkészem, én is így viselkednék, ha valaki elvenné, így is korlátok közé szorított szabadságom akárcsak szeletkéjét is, de előtte megtépném, elérném, ha a kínnal is kell megállapodást kötnöm, hogy egy roncs legyen. Csupán egy vánszorgó csontváz, aki siratja önmagát. Bár ebben a megbocsájtás írmagját sem lehet fellelni, de mi lesz, ha valaki csapdába esett vadállatot fogad be, a gyengébbek megszelídülnek, de az erősek –mint a farkasok-, inkább lerágják lábukat, de nem válnak csontért hízelgő, talpnyalókká. Az újabb szavakra rögtön Fatimára vetül tekintetem, rámordulok, jelezve, hogy ennyire nem rossza a memóriám és ..
- Nem élek álnevekkel, itt, nincs rá szükségem! – Emelem meg a hangom. Frusztrációm kezd kiütközni a viselkedésemen is, ezért is veszek egy jó mély levegőt. – Kaneas egyik Cameja vagyok. – Ezzel magam is emlékeztetem a helyes viselkedésre, arra, amely pont úgy fordul napfényesről viharfelhősre, mint percekkel ez előtt az ég, de az már éppen csak szürkébe hajló felhőfoszlányokat sodor végtelen kékségén.
- Gond? Veszély? – Nyers modorom a csúcspontjához közelít, ahogy gorombán, erős hangsúllyal visszakérdezem. Egy azon pillanatban zavar az, hogy észrevette rajtam és az is, hogy ő nem észlel semmit. Önkéntelenül is halk morgás dübörög légcsövem falai közéé zárva. – Talán igen, talán nem. Ami biztos, hogy valaki szemmel tart minket. – Visszafogtam hangom és így vissza is kapott valamit normál leejtéséből, mentes volt minden olyantól, ami sérthet, vagy megbánthat. Ugyan akkor megoldásként érkezik a gondolat, hiszen ez az erdő csata színtere volt, nem is olyan régen, meglehet csupán a békét felvigyázók igyekeznek megtudni mi az, ami határozottan elriasztotta az erdő eme szegletéből az állatokat és mit fognak találni .. egy sárkányt. De legalább egy olyan sárkányt, aki még nem falta fel társát és nem is mutat rá hajlandóságot. Röpke eszmefuttatás, minek summázása meghagyja ennek valószínűségét.

//mélységes elnézést, ha van ötleted a helyzethez, bátran (://

Hangyányit billentem oldalra fejem, díszes szarvkölteményemnek hála, még ez a parányi mozdulat is hangsúlyossá válik. Szemeim nem tükrözik és sárkányarcom képtelen megformálni az ilyen árnyalatnyi érzéseket, mint ez esetben az elégedettség, mert igen, elégedett vagyok, hogy a nő összezavarodni látszik. Éppen ezért vetem rám, hosszú-hosszú percekre a tekintetem, kutakodom, arcának vonásait lesve, hátha leolvashatom miről szólnak gondolatai, mert nem hallom, nem hallhatom azokat és nem is érinthetem a lélek szövevényét, melyből érzéseket fogva tudhatnám mi is jár a fejében. Értetlenség talán és hiány, valaminek, vagy valakinek? De túl nyílt és túl .. túl, az istenek szerelmére a szemet növesztett erdő lassan felőrli az idegeimet! Kellemetlen remegés rángatja meg leheletnyit testem, amit ha nem fednének a kristálypikkelyek pont olyan látványos és egyértelmű jelzés lenne, mint a lovak esetében. Így viszont marad a gyorsan tovatűnő, halovány fényjáték, a többit legyűrőm és nem vágom újra az ártatlan földbe több mint idegességgel tüskés farkamat.
- Megzavartak az érzéseid. (?)– Közlöm, vagy kérdem? Kíváncsi vagyok, hogy miként értelmezi. Fejem elfordítom, de pillantásom még egy ideig rá vetül, hogy aztán újra az erdőt vegyem górcső alá, mert valóban kellemetlen, kellemetlen, hogy eluralkodik rajtam az érzés. Sarokba szorított vad és ez esetben én játszom a vad szerepét, a vadászok pedig még nem tűntek fel a színen. És mit teszek vajon, ha még is előtűnnek? A válasz mi sem egyszerűbb erre a kérdésre, ha támadnak, hát megvédem magam és aztán vagy megértik szándékaim, vagy nagyon gyorsan helyet cserélünk és vadászból préda, prédából pedig vadász lesz.
Fatima emelt hangját halva hátrébb húzom fejem, majd felé fordulok, mintha csak azért, hogy utána rögvest az éppen csak neszezőn zörrenő levelek felé nézhessek, valahová a hátam mögé. Önkéntelenül is halk mormogás szólal meg hangszálaimon rezegve, bölcs dolog lenne elnémulni, de a fegyverek és az óvatosságból támadásra kész testtartás nem elég, hogy sárkánybőrben úgy viselkedjem, mint a kétlábúban. Kinevetem magam, mélyen elzárva a gondolatok síkján. Hiszen én kétlábúként sem viselkedem úgy, legalább is sosem teljes, mindig megvan benne az, ami sárkánnyá tesz. Nem tudom meghazudtolni magam, erre ékes példa, hogy néhány pillanat elég volt, hogy a kis csapat kinevezett vezetőjét megleljem közöttük és ez nekik elenyészően kevés előre megtett lépést jelentett.
- Nem kívánok összetűzésbe keveredni az erdő népével. – Akkor talán nem érezhető dühvel és ennyire keményen kéne megszólalni, de nem én voltam az, aki a másik háta mögé settenkedett és erre nem ok, hogy sárkány vagyok. – Elfogadlak benneteket úgy ahogy vagytok ha megosztjátok velem szabályaitok, azokat tiszteletben tarom, De, ezt elvárom tőletek is. – Társnőjük, ki talán még mindig előttem áll, már megszokhatta érdes, mély hangomat, amit inkább erős nyomaték jellemez, mint lágy dallamosság és ez igaz az elhangzottakra is, de már kevesebb a fortyogó indulat benne. Az erdő őreiben viszont, mintha egyre nagyobb tanácstalanság halmozódna, nem tudnak mire vélni és a szavamat sem tudják elfogadni, ez a véleményem. Felhúzom ajakaim, éppen csak kivillantva acélszínű fogaim, de el is fordulok tőlük, lejjebb eresztve fejemet, egészen közel hajolva Fatimához, talán ha kinyújtja kezét könnyedén el is érheti az orromat.
- Mennyire tisztességes néped? Hátba támadnának bárkit, főleg, ha egy sárkányról van szó? – Elsuttoghattam volna a kérdéseket, de ez távol állt szándékomtól, mert azt akartam, hogy hallják és érezzék a sértést, egyszerűen vegyék észre a különbséget sárkány és sárkány között. Lehet ez ennek a világnak a rákfenéje, a népek távolról sem értik meg egymást és ha nem értik, nem is ismerhetik. Kialakult egy véleményük és ettől akkor sem hajlandóak elszakadni, ha a szemük láttára éri őket a csalódás, még sem minden úgy van, ahogy azt ők elkönyvelték. Érzem, csökkenne a feszültség, ha visszabújnék az illendőség és praktikusság alkotta álcámba, de miért legyen ez természetes, itt nem vagyok egyenrangú, csak egy sárkány. Váljanak ők sárkánnyá, ha ők elvárnák, én miért ne várhatnám el?

//nagyon nem tudtam mit írni, eddig ^^//

Nem vélek felfedezni szinte semmilyen reakciót, de amit nem árul el a szem, azt elárulja az illatok szélkönnyű vándora, csak használnom kell az orromat. Szinte előnyben érzem magam, pedig semmi okom rá. Nem láttam és nem hallottam a mögöttem leselkedőket, szaguk, mi most megszínezi a mező fő illatát. Megjegyzem. Hogy lesz e velük még dolgom, nos, nem tudhatom. Fatimával ellentétben az élc és a hosszú idő után már igen csak kikívánkozó rosszmájúság, düh, elérte célját és miért ne játszanék rá? Pillantásom siklik csak feléjük, azonnal megtalálva a felszólalót, az ő arca és tekintet mélységekkel árult el többet, mint az előttem álló nőé. Rámordulok, a hosszú mély hang, ami elhagyja torkom akár csak a távoli menydörgés és ahogy megszólalok, az indulat mélyít még egy árnyalatot hangomon. És nem érthetik, nem érthetik, mert hazám nyelvén szólok hozzájuk, visszakérdezve, amit talán, ha másból nem, de hangsúlyból érezhetnek. És én? Én megbízhatom bennük? Megbízhatom e egy itteni sárkányban? Újabb és újabb bántó felhang kapna hangokból font szárnyra, ha e földrész nyelvezetét venném ajkaimra.
Ostobaság pedig kézen fogva jár az ésszel. Prüszkölve emelem magasabbra a fejem, az ég felé fordítva tekintetem, mint ha az elkent felhőfoszlányok között valami nagyon érdekveszítőt kémlelnék. Madár sem reppen arra. Ezzel lakatot zárok a számra és csak bölcs hallgatásba fojtom morgolódásom, érdekes az, amit hallok, végtére is. Sokat elárul arról a személyről, aki nem kezdett bele buzgón önmaga védelmébe, mintha csak az előző felállás nyilvánulna meg, csupán más hozzá a helyzet. Tehát ilyen vagy te éjillatú asszony, magadba zárod jó mélyen azt, ami barázdákat róna arcodra és kendővel fedet el szemed beszédes csillanásait, hogy egy lépést se tehessenek feléd, hogy te lehess a márványszobor, akiről mindenki beszél, de senki nem ismer.
Felé sandítok, hogy tűr, alázattal hallgatja, hogy más védi meg. Az elf erdőőrök felé fordítom újra tekintetem, az egykedvűség és komikus pimaszság aligha olvasható le mozzanatlan sárkánypofámról, közben pedig finoman mocorgom, helyezkedem fittyet hányva arra, hogy minden mozdulatomra egyre és egyre feszesebbekké válnak a felajzott húrok. Alig érzem a mágia fonatát és kevés fegyver töri át gyémánt kemény pikkelyeimet. Nyugodt lehet és elbizakodott dölyfösséggel élhetnék ösztöneimnek, de aligha honorálnák feléjük suhanó mancsom és kitátott borotvaéles fogaim csattanását, egy-egy dühödt morgást színesítve.
- Gyanús mi? – Motyogom magam elé mogorván, úgy futtatva végig mancsom karmos ujjait a földön, mintha kedves hárfámon játszanék, csak a mozdulat vége feleannyira sem könnyed. Sőt. Egészen indulatos, ahogy belemarok, barázdát hagyva a földbe és ennyivel viszonylag be is érem, bár Fatima szavaira felhorkantok, majd mély levegőt veszek és … és semmi egyéb. Nem bólintok, igazat adva ezzel az elhangzottakra, mert nem feltétlen igaz. Valójában milyenek is a szándékaim? Aki nem piszkál, azt én sem, aki nem tör az életemre, annak én sem fogok az életére törni, aki nem bízik meg bennem, nos, ha meg is bízna, akkor sem viszonoznám. Viszont élve hosszú nyakam adta lehetőséggel, lazán megkerülőm vele Fatimát, fejem a feje magasságába kormányozva.
- Most, hogy mindenki tisztán látja kinek milyenek a szándékai. Nem akarok sértő lenni, de a hímek társaságát nem szívlelem..- Nem mintha a nőstényekkel jobb viszonyt tudnék kialakítani, de a kétlábúak cseppet sem vonzanak, ellenben egész érdekes ez pöttöm leányzó. Még ha a látszat igyekszik jó nagyot csalni. - .. igen, ezzel szeretném, ha nyugodtan fecseghetnénk tovább bajos női dolgainkról. – Nagy csapás lehet, hiszen sem hangom sem robosztus alakatom nem sugallja, hogy ó, de hisz ez egy nőstény. Minden esetre az erdő hű őreinek perzselő tekintetemmel kell megbirkózniuk, nincs benne sürgetés, csak a színtiszta megvallott igazság.

Olyan, igazságtalan! Hangzik a nyűgös gondolat, de hogy mink szól azt magam sem tudom. Kóbor póráz nélküli szökevénye valamelyik gyorsan eltakarított halomnak, érzem ezt most és ahogy hallom, amit hallok egyre inkább kezdek ráébredni, hogy mit is közölt velem a megérzésem. A lehetőséget kerülgetem egy ideje, de egyetlen egy porcikám sem vágyik rá és tíz körömmel kapaszkodom az ostoba érvbe, láttak ezek a férfiak láttak sárkányként és lássák meg, véssék elméjükbe emberi alakom is? Azt már nem! De miért is ne?
Köszönnek, elköszönnek pontosan és nem is tudom miért, de elfog a nevethetnék, amit éppen csak sikerül elfojtanom, nagy valószínűséggel, aki hallotta az érdes hangot legfeljebb köhögésnek veheti. Összébb is húzom magam, bár ennél kisebb aligha lehetek. A biccentéseket, egy-egy alig biccentéssel viszonzom, egy ekkora feje apró mozdulata is látványos, így felesleges meghajtani annyira, mint azt tenném apró alakomban, mert megtenném. Megértem tettük lényegét, még ha sértve is érzem magam szavaik által, mert én nem az összes sárkány vagyok és nem is az, aki szövetkezett a városuk ellen … rossz szájízt hagy ez a felvetés. Egy sárkány állhat az egész támadás mögött? Megérzés, amit a korábban elhangzott szavak támogatnak mankót nyújtva számára és ha így van, szánalmas, mily nagyra van magával a sárkány nép és tessék. Sárkányfattyak, legyenek bármik is, ha kissé is hasonlítanak ránk, győzniük kellet volna. Nem, nem önhittség ez. Egy maréknyi is vészes veszedelem fajtámból, felteszem az itteni sárkányokat sem kell a lenge szellőtől óvni és ha mágiába is ütköznek, ott van sajátjuk és legalább olyan éles eszük, korral gyűjtött tapasztalataik, hogy győzzenek. Vagy más szándék munkált itt is, mint saját országom esetén? Viccsorban villannak ki a fogaim a gondolat, a pillanatnyi eszmefuttatás eredményeként és még dühösen fújtatok is, egészen mélyen és erősen fújva ki a levegőt. Fatima alakjára fordítom tekintetem, ő is felém fordul és már szól is. Szavaival együtt változik arcom, nem sok jót ígérő gesztus mosollyá formálódik, igaz a kettő között hajszálnyi csupán a különbség.
Elérkezettnek látom az időt, hogy visszabújjak másik formámba, nekem nem lesz olyan kényelmes, de a mellettem álló és értem kiálló nőnek sem kell estére nyakfájástól szenvednie majd. Bár csak egy villanásnyi lenne a visszaváltozás ideje, de az elmém, az a makacs, megkötözött bolond ágál ellenne, így nehézkesebben lesz hatalmas termetem apró és emberi a sűrű, elektromosságtól vibráló súlyos fekete fellegből. Karommal, ha ellenállásba nem ütközöm, Fatima karjába karolok és még azon pillanatban meg is hajolok. Kibomló tincseim szinte a földet érik, ahogy egyre jobban meggörnyedek, mintha görcs rántana össze, még meg is rázkódom párszor, ezzel valamivel erősebben, már két kézzel fogva rá az amazon karjára. Utolsó szavai adják meg a kegyelemdöfést, nevetek és nevetek, nem törődve azzal, hogy talán nem tudja mire vélni, ahogy azzal sem, hogy lehet visszafordulnak az erdő őrei, csakhogy meglessék valóban jó ítéletet hoztak. És hogy miért nevetek? Lényegében csak azért, mert ehhez van kedvem. Ez idáig elnyomtam, másféle kormányozva gondolataimat, de meglepő módon, ettől egy kicsit könnyebbnek érzem magam. Nem szokásom, így, mondhatni tiszta szívből kacagni.
- Talán haragudni fogok még rájuk, kellemetlen tüske még mindig oldalamban az, ahogy beszéltek. – Váratlanul hagyom abba a nevetést és nézek fel Fatimára, de még nem engedem el. – Tanítsd meg a gyermekeknek, hogy ne csak nézzenek, lássanak is. Figyeljék a vadászó farkast, a nagymacskákat és olvassanak a mimikájukból, így könnyebben szót értenek egy sárkánnyal is, aki mindössze küllemében más tőlük és a ragadozóktól is. – Most engedem el, egy lépésnyit távolodom is tőle, hogy kényelmesen kinyújthassam kezem az ég felé, nyújtózkodom még egy keveset, felidézve e test képességeit. Kimondott szavaimra gondolok, szerintem helyesek voltak. Nem azt mondtam, hogy a sárkányok békések, messze nem, ragadozók, de meg van bennük bármely más nép értelme és tudásvágya és talán ezért is mérnek minket saját mércéjükkel más népek.
- Érdekes lélek vagy. – Keresem fel pillantásommal tekintetét, sajátom kutakodónak tűnik, pedig nem igyekszem többet látni annál, amit mutatnak. – Kíváncsivá tettél és mert a békére törekedtél az előbb, szeretnék veled tartani egy kis ideig. Többet akarok belőled látni.


//elnézést a lassúságért, de gyilkos ez a hét T.T//

Megrázom fehér sörényem és nagy gonddal fésülöm hullámba rendeződő tincseit levegősebbé, hogy végül az egészre rámarkolva megcsavarjam és vállam elé húzzam. Játék csak, ösztönös tett, közben a földet lesem és ezért nem is követem a körbetekintő pillantást és nem is lépek azonnal Fatima nyomába. Várok. Egy, még egy lépés, húzzon közénk valamivel nagyobb távolságot. Mélyre szívom a levegőt, ahogy gorombán kiebrudalom a gondolatot, mert itt a lehetőség a várva várt alkalom, hogy szabadon mozogjak és itt üti ki a szemem az erdő. Vékonyka törzsek, ágas-bogas lombok, pattanó tüskeként felfelé meredő bokrok, hát kell ez nekem? Ha otthon lehetnék, a Suttogó erdőben, ahol még egy magamfajta, szépen megnőtt sárkány is babszemnek érezné magát, nem haboznék, de itt és most, megrázom fejem, elutasítva az ajánlatot. Láthatja, hiszen visszanéz és én őt nézem, szúrósan, halovány kíváncsisággal és szavaira csak egy leheletnyit mélyük a csillogás élénk lélektükreimben, pont azzal a mozdulattal, ahogy vonásaim elhelyezkednek a félmosolynak megfelelően. Nem mondanám kedvesnek, inkább egy végletnek, abból a keverékből, amit egy negyed rész meglepettség és nagyobb részt önteltség adna ki, de elárulok valamit. Nem vagyok meglepve a szavak hallatán és még kevésbé önt el a mámor, hogy biz én is különleges vagyok a szemében. Érdekel? Nem! A legkevésbé sem, mert ezzel ha csak egy kicsivel is, de többet látok belőle és megállapíthatom, nem is olyan nagy kettőnk között a különbség, talán tényleg csak annyi, hogy míg ő elveti az érzéseket és azok minden megnyilvánulását igyekszik eltörölni, addig én élek minddel. Formálom, kedvem szerint öltöm egyik álarcot a másikra, olykor újakat is faragva. De ettől még nem ismerem! Néhány szökkenő lépés, légies hajlítással, mi mellé visz és egy kicsit tovább is, hogy királynői méltósággal megfordulva álljak újra szembe vele.
- Minden sárkány más, de gondolom hasonló a megállapítás az össze többi élőlény szempontjából is. Nincs két egyforma ember sem és így tovább. – Valamiért megvonom a vállam és végre elengedem óvón körbefont tincseimet. – Akkor elégítsük ki egymás kíváncsiságát. – Mosolyomnak újra mélysége lett, de nem támadó, ám méltán érezteti, hogy talán csapda is lehet. Körmönfont mondatok, amikben nagyítóval kell az igaz és helytálló szavak fellelni, de bennük vannak, ahogy a kérdések is lehetnek roppant felszínesek és még is, még azokba is lehet csempészni valami kis apróságot. Olyat, ami megragad, amire észrevétlen kicsusszan az a válasz is, melyet oly nagyon megtartottunk volna magunknak. És még is. Meglehet nem több csak egy leheletfinoman kekeckedő mosoly, csak ennyi.
- Mindig tartom magam az elveimhez, ha kérdezel kérdezhetek, de választ csak akkor adok, ha kapok is. – Ezzel lefektetem elkövetkező beszélgetésünk általam megkövetelt szabályait. Úgy vélem igazságos, vele és önmagammal szemben is, noha korrektségem időnként ingatag lábakon áll, ám felé, ha másért nem is, helytállásért megtartom eme szokást.
- Nem olyan meglepő, ha így elsuhan az idő ott, ahol jól érzed magad. Én csupán egy kopott lépcsőt kedveltem, ahol megeredtek a gondolatok, csend és zsivaj egyaránt körül vett. – De az a lépcső már a múlté, már soha többé nem telepedhetek rá, emlékezetem egy fontos része és ezzel lelkemé is, ahogy lassan tárgyból jelképpé válik. Vajon a tudás és felemelkedés, vagy az önteltségé és bukásé lesz? Fel, avagy lefelé vezet majd utam? Ha vezet egyáltalán és nem markolom húsz körömmel azt a néhány enyhet és megnyugvást hozó fokot, mez még a múlt zenéje. Tovább lépek, félig fordulva el tőle, ám arcom, de leginkább kérdővé formálódó vonásai még felé néznek. Nem kell kérdeznem, képes leolvasni arcomról a szóvá nem tett kérdést: Merre? És ha az irány meg van, nyomába szegődőm, akárcsak egy udvarhölgy úrhölgye mögött. Olyan múlt szagú ez a jelenet, a vékony, de erős hát, a leomló sötét zuhatag, csak a belekeveredő ezüstös tincsek és a tenger átható sós illata hiányzik.
- Visszatérve. – Szólalok meg, meglehet néhány percnyi csend után. – Gyűlölöm az alakváltást, mintha szétszaggatnának és üveggel teli dézsába dobnának, egyszer egy nap éppen elég volt belőle és ha jól körbe nézel, ez az erdő nem kedvez egy sétáló sárkánynak és még kevésbé annak, aki mellette, előtte, vagy mögötte kívánna haladni. Így mindkettőnknek …- Keresem a szót, néha talán elveszve e földrész nyelvezetében. - ..praktikus? Nos?

//bocsi-bocsi, reaggal szerettem volna nyaralni menni és szentül meg is voltam győződve, hogy elküldtem O__o hát nem, de most pótoltam mert azt elbénáztam XD de ez jobb lett már ha legalább erre jól emlékszem -.-//

- Ez nem is egy kérdés volt. – Húzom ajkaim vidámnak tűnő vigyorba, de gyorsan tovatűnik és arcom zárkózott elmerengő vonásokkal pótolja hiányát. Egy rövid ideig némán nézem, nem fog tetszeni számára a válaszom, legalább is az, amit elmém első hallásra megformált szavai nyomán. De hát ez van és az igazságon most nem áll szándékomban csorbítani, ahogy a feltett kérdésekre is csak részben adhatok választ.
- Hogy miért? Fogalmam sincs, nem tartozom Lanuria sárkányai közé, hogy ők miként vélekednek, mit és miért tesznek számomra túl zavaros. – Mogorván az égre pillantok, egy összeszedett, egyértelmű szabályokkal teli világból származom, ahol mindenki így vagy úgy, de megtalálja az életcélját, meg van a szabadsága, a saját akarata érvényesül és még is elfogadja a Caalest feljebbvalójának és érte az életét sem fél adni. Nem rettegik, hacsak ellenfelei nem, de itt! Itt az, akinek mancsában roppant hatalom nyugszik, öntelt gyereknek tűnik és mind ez csak hallomás által szőtt véleményem. Gőgös, hatalmával saját népét bilincsbe verő, megvetendő lény. Elmosolyodom, a vonások félviccsorba rendeződnek, aztán oldalra pillantok.
- De, a hazámban. – Nyújtom ki kezem, hogy elérjek egy a föld felé boruló ágát, végigfuttatom ujjaim a levelek között, mintha csak szélharanggal játszanék. Nem olyan szép, de a zöld érméknek is tetszetős zizzenő hangja. - Mi kezdetektől fogva kíváncsisággal voltunk azon népek felé, akikkel azon a földön osztoztunk. Ők nem vágytak a mi javainkra és mi sem az övékre, lassan szövetség forrasztotta egyé a nívek és a viharsárkányok népét, melynek alapjai egymás kölcsönös tisztelete volt és ez él a mai napig. Együtt élünk, sokunk azért, hogy megvédje a társadalmunk, mások azért, hogy valami újat adjanak. És az alakváltás. – Halkan nevetek, visszahúzom a kezem és Fatima felé fordulok. Most látszik rajtam, tisztán, hogy mennyire gyűlölt része ez a létemnek és még is, ott játszik lényemben a büszkeség, hogy erre is képes vagyok, hogy megtanultam és használhatom kedvem szerint. Eszköz ez a tudás, otthon praktikus, itt pedig tökéletes álca a kéretlen szemeknek.
- Láttál, pikkelyeim a legvastagabb bőrpáncélokat is és akadt, hogy a kaneasi fémpáncélt is átnyesték. A nivek sosem kértek minket valódi alakunk feladására, vezetőnk határozott így, hogy megóvja őket és hogy tisztességgel, egyenrangúan küzdhessünk meg ellenfeleinkkel. Emberként az ember ellen, bár ez a világ itt más, látod, nem haboztam sárkányként fellépni a lány ellen, otthon meg sem fordult volna a fejemben. – Más világ, más szabályok. Újabb mosoly, ami bujkál, valami rosszindulatot hordozva magában. Én és a szabályok! Nevethetnék fog el, de legyűröm a késztetést és felzárkózom az amazon mellé. Tekintetét keresem, feleltem és adtam valamit, ami élesebbé, veszélyesebbé teszi beszélgetésünket. Részben tartom magam otthonom elveihez, de ha a helyzet úgy kívánja, szívesen eleget teszek az ittenieknek, miszerint a sárkány kevéssé fordul barátságos szándékkal egy ember, vagy a szerű lény felé. De nyugodtan az arcába mondhatnám, felelsz, vagy magadra vess!
- Meg akarod érteni a sárkányokat talán, de ahhoz meg kéne mutatnod, hogy mit érzel. Miért rejted el az öröm, bánat és düh vonásait? Egy embert becsaphatsz, egy sárkányt már nem, a szagod ugyan is elárul. – Ott a kérdés, amivel az elevenébe kívánok látni és csak piszkálva jelzem, hogy bár uralkodhat vas szigorral magán, a testében meginduló folyamatokon aligha. Nevetnek és gyakorta megalázóan vetik oda, rettegsz, a szagod elárul .. de ez alapjában véve igaz. A félelemnek, fanyak és kesernyés a szaga, míg az örömnek édeskés, ahogy a dühé már édes és keserű is egyaránt. Egy parányi előny, csak mert jobb a szagkásunk.

Hagyom gondolatai közt barangolni. A kérdés könnyed volt és sokan olyan egyszerűen fűznék hozzá szavaikat, mert és csak zúdulna az áradat, de lám ő megfontolja mit és hogyan kíván velem megosztani. El sem hiszem, de elismerés bontakozik ki irányában érzelmeim egyvelegéből. Ritka adomány ez és nem is szívesen adom, talán neki valamivel könnyebben, mert ugyan annak az éremnek két oldalát mutatjuk. Ő lenne a forma, ami állandó és én az írott szó, mert az változik, ahány nyelv annyiféle módon kanyarodnak a cirádás betűn. Szavak, vers is szól hozzájuk, élesebbek és veszélyesebbek, mint a legkitűnőbb kovácsmunka, a pengénél, mi sárkányok végét hozza el is mélyebb és maradandóbb sebet üthet.
Rezzenéstelen figyelem, már mikor rám pillant érzem, hogy felkészült és ajkai meg is nyílnak. Türelemmel hallgatom, ajkaim lágy mosolyt adnak ki, amely csak egy pillanatra élénkül meg, ahogy fajtám szóba kerül és csak ténfergőn csapódik a gesztushoz a gondolata. Ha tudnád! De tovább is áll, hiszen a szavak áradata tovább folyik és egyre színesebb, érdekesebb hangokon hozza elém, mutatja be újra az előttem álló személyt. Értéket látok abban a sok talán-ban, abban a tengernyi okban, amit felsorol, hogy miért is rejti el a vonások armadáját, de most magam sem mutatom ki mit is gondolok. Tetszik, vagy teljesen elítélem, meglehet, teljesen hidegen hagyná véleményem, de most egy tükörrel néz szembe, ugyan az arc percek óta, egyetlen tovasuhanó rezzenéssel. Mikor elhallgat, tekintetem lejjebb suhan, mintha most kezdeném el kiértékelni a hallottakat, aztán rá emelem pillantásom, de az tényleg csak egy pillantás, mert íriszeim hamar fúródnak a fellettünk elterülő ég kékjébe. Annyi mindent elárult magáról, kétely ébredt bennem, vajon nekem menne? Képes lennék összeszedni és szavakba önteni vágyam, célom, nem azokat, amiket elém löktek, vagy belekapaszkodtam, mert a makacs akarat agyarai belé martak és nem eresztik. Azt a mélyen elrejtett vágyat. Mi is volt? Már nem emlékszem.
- Nevetés és sírás. – Szólalok meg, ahogy utána lépek, hangom elgondolkodó és valóban e két dolog körül járnak gondolataim. Lehet most azonban értékelnem kéne, mély és elgondolkodtató intést fogalmazni meg, hogy ezzel meggyötri és lassan apróra hasogatja saját lelkét. De a lelkek mind mások, egyik sem egyforma, az egyik meghasad az első igazi bánattól, a másik vérzivataros időkben is szilárd marad, valamelyik mindent megtesz és áhítozva vágyik mások mosolyára, de van, aki a sikolyok közt érzi otthon magát. Akkor miért is fogalmaznám meg, hogy akaratom szerint változzon? Senkim és én is senki vagyok a számára. Két ismeretlen, akik egy pillanatot együtt töltöttek.
- Nevetsz és sírsz, nem kell gyöngyöző kacajt hallatnod, hogy örülj és nem kell könnyeket sem hullajtanod, hogy szomorú légy. Mindezt legbelül érzed, ez elég, nem? – Nem Fatimára nézek, a közeli számomra egészen furcsa levelű bokrot figyelem, méregzöld és messziről is élesnek tűnik pereme, a kis tüskében végződő leveleknek. Meg is állok, leguggolva előtte, így véve közelebbről szemügyre. Mindig is érdekeltek a növények, de egy sem maradt életben nevelésem alatt. Elhúzom szám és inkább magára hagyom a természet eme teremtményét, hogy újból felzárkózzam egy másik különleges teremtménye mögé.
- Te elf vagy. – Kijelentés enyhe kérdő hangsúllyal. – Nos, te most beszélgetsz másodszor sárkánnyal, én viszont először elffel.

//hah, hát most nem voltam Yz állapotban XD de nem akarok várakoztatni -.-//