Olassië erdeje

The member 'Nizzre' Zotreth' has done the following action : Kockadobás

#1 'Védekezés' :


--------------------------------

#2 'Támadás' :

The member 'Edward Dylan' has done the following action : Kockadobás

#1 'Védekezés' :


--------------------------------

#2 'Támadás' :

The member 'Nizzre' Zotreth' has done the following action : Kockadobás

#1 'Védekezés' :


--------------------------------

#2 'Támadás' :

The member 'Edward Dylan' has done the following action : Kockadobás

#1 'Védekezés' :


--------------------------------

#2 'Támadás' :

// Mese - Olassië alkonya
Edward//


* Az eltűnő pajzs és a lángok martalékává váló klónok végre az igazi harc kezdetét vetítik elő. A füst oszlásával Zotreth azt pillantja meg, amit a legkevésbé akar. Még egy klónt.*
~ Nincs még elege?
* Érdektelenül hallgatja egy darabig Dylan szövegelését. Pontosan tudja mi a gyengéje varázslatának. Ha nem tudná, már rég nem lenne az élők sorában. Nem valami kezdő mágus ő, aki felelőtlenül bánik varázslataival, ráadásul még saját igéinek hatásával sincs tisztában. *
- Untatsz még egy darabig, vagy mutatsz valami újat is végre?
* Nem zavartatja magát, hogy közben ellenfele is beszélni próbálna. A harc szóra még így is felfigyel. Köszönhetően ellenfele egyre monotonabbá váló stílusának és a figyelmeztetésének, nem nagy meglepetés a mellé kerülő klón. Reflexei ez alkalommal sem hagyják cserben a mágust. Sikeresen kerüli el az első csapást, ami után a többit már kardjával tudja hárítani (balban van a pálca).
Zotreth számára nem volt nehéz feladat észrevenni a klón támadásai közben megbújó hibákat. Könyörtelenül ki is használja, mikor két erőből érkező támadás között egy gyors vágást ejt a klónon. Nem éri meglepetésként, mikor egy ilyen sérülés után a klón eltűnik, földre ejtve kardját, ami már többször is hárította csapását.*
- Ez így cseppet sem érdekes. Már csak ilyen satnya utánzatra telik? Ennyi maradt az akármennyiből? Csak nem kezdesz fáradni?
* Zotreth egyáltalán nem kíváncsi ellenfele reakciójára, neki csak az számít, hogy a kard még mindig a földön pihen.*
- Lupa ne kopapa.
* A föld is beleremeg a varázslatba, mikor Zotreth keze a földet éri. A föld mintha folyékonnyá válna Dyaln mellett és követve Zotreth másik kezét, mellyel Dylanra rántja azt. Tudja jól, hogy Dylan pajzsa még aktív és igen erős, ezért könnyű szerrel tompíthatja a támadását, sőt még hatástalan is lehetne, ha végül nem egy földkupac alá kerülne, aminek folyamatos nyomása, állandó támadásnak teszi ki a pajzsot. Ezzel Zotreth némi időt nyerve magának, ami alatt előkészítheti a terepet a csata folytatására.
Ha véletlen Dylan el akarna teleportálni, Zotreth már annyiszor volt szemtanúja varázslatának, hogy bár nem ismeri az igét, de észrevette annak hibáját. Még pedig, hogy előre lehet érezni a megjelenés helyét. Még a megjelenés előtt arra irányítja egyik villámát, hogy annak kellős közepén jelenjen meg ellenfele.*

Nizzre' Zotreth támadása: 12 (kocka) + 7 (mágikus támadóerő) + 6 (pálca sebzése) = 25
Edward Dylan védekezése: 11 (kocka) + 8 (mágikus védekezőerő) + 3 ( elf kard) = 22

Edward Dylan (25-22)*2=6 életpontot veszít.

// Naná! //

The member 'Nizzre' Zotreth' has done the following action : Kockadobás

#1 'Védekezés' :


--------------------------------

#2 'Támadás' :

The member 'Edward Dylan' has done the following action : Kockadobás

#1 'Védekezés' :


--------------------------------

#2 'Támadás' :

The member 'Nizzre' Zotreth' has done the following action : Kockadobás

#1 'Védekezés' :


--------------------------------

#2 'Támadás' :

The member 'Edward Dylan' has done the following action : Kockadobás

#1 'Védekezés' :


--------------------------------

#2 'Támadás' :

Kora hajnal, ideálisnak tűnő időpont egy vándornak, aki egy erdőn át a hegyek felé tart. Aki ezt mondta, rész igazságot szólt. Az erdő, mely megajándékozott nyugalmával és üde illatával, lehetne az éjjeli égbolt alatt is, éppen ugyan olyan sűrű és szinte áthatolhatatlannak tűnne, mint a sápadt, első napsugarak által fénnyel megszórva. Azóta persze jócskán eljárt az idő és nem kevés a távolság sem, ami már mögöttem van, de az élelmes kérdés határozottságom ellenében is megfordult a fejemben. Megannyi út és csapás is nyújtana könnyebb, gyorsabb haladást és ruhámat sem tépné úton útfélen a komisz, horgas tövist növesztő ág, de utamba sodorhatna bárkit és elvenné a vadon édes ízét. Ámítás, nem kicsi, nagy, hogy ez a terület még érintetlen, nem vágott fáiba kéz és nem hordta arrébb köveit sem, hogy másoknak kényelmes és oltalmat nyújtó hej teremjen serény munkája nyomán és ez nem ítélet. Noha csak sejtés az melyik nép erdejébe tévedtem és puszta hallomás csupán természethez való hűségük, közelebbinek érzem őket a természethez, de még elfeket sem kívánok látni.
Újabb ág akaszt meg, csizmám szárát felfogó szalagba kapaszkodva bele, nem nehéz és nem is körmönfont a terv, amivel sértetlenül szabadulok ki, de mintha csak jelzés lett volna számomra. Állj és ne tovább! Fülemet halk csobogás hangja üti meg és már ösztönösen kutakodom a víz frissítő illata után a levegőben, csalatkoznom sem kell, bár még sem a felhőtlen öröm ölt alakot arcomon. Mást is hoz a szél, foszló, az idő által kikezdett holt test szagát. Határozott mozdulattal húzom szét a terebélyes bokrot, amely utamat állja az újonnan választott irány felöl, de ilyen apróság nem szokott zavarni, átbújok a szétválasztott ágak között és rálépek egy vadnak, kitaposott útjára. A bűz sokak gyomrát felforgatná, de esszenciájának folyamatos erősödése azt jelezte, hogy hiába hagytam magam mögött megannyi kacskaringott és hiába írtam le megannyi vargabetűt, közeledem. A kutatás hamar véget ér, a tetemek hollók vacsorájaként végezték, haramiák, szerencsétlen utazók lehettek. Egy lépést sem teszek, mi közelebb vinne hozzájuk, mert nem az én tisztem végső tisztességet adni ezeknek, annak dolga volna, ki életüket elvette és a kötelességtudat láncai megcsörrenek. Talizmánom belsejéből vizes tömlőm kerül elő, melyből tenyerembe öntök egy maréknyit a vízből, pocsékolásnak érzem, egy felesleges gesztusnak, de nem csak harcra neveltek, tiszteletre is. Elhintem a vizet és saját nyelvemen fűzöm a holtakhoz, azokat búcsúztató szavaim.
- A Víznek és a Szélnek ajánllak benneteket, jussotokat szabja ki az Élet Asszonya és a Halál Ura. – Egyszerű és lényegre törő, ahogy a végére tűzött varázsige is, minek nyomán a testek vízzé váltak és a lágy szellő cseppekre szedve elszórta azokat, táplálni fogják a földet, de kórságot már nem hoznak rothadó húsukkal. A levegő is hamar megtisztult, a természet önnön hatalmából áraszttotta el ezt a helyet, fű és vadvirágok kellemes elegyével, nem felejtve ki belőle azt a parányi foszlányt, ami rögvest a vizes követ juttatja eszembe. Feltűnt már, de foglalkozni még is csak most kezdek jobban vele, hiszen a csobogás nem szűnt meg, halkabb lett ugyan, de utamon idáig végig elkísért. Magam mögött hagyom a helyet, hogy megpihenhessek a víz partján.
Ligetes, borostyánokkal felfuttatott fák, a keskeny köves domboldalból előtörő forrás, minél nem csillapíthatatlan, de szomjamat oltom és néma tisztelettel nézek végig a fákon. Követve a méregzöld, dús füvön leveleik és a Nap fényének árnyjátékát. Nem is kell tengernyi gondolat, hogy eldöntsem ez lesz újabb megállóm helyszíne és köpönyegemet máris a hűvösbe terítem, leoldva csuklómról az összes ékszert rá is dobom, leakasztom derekamról is az övet, melyen szelíd csilingeléssel koccannak össze tű fegyvereim. Egyet leakasztok és könnyed, egyszerű kontyba fogom vele hajam. Az eddig levetett csecsebecséimhez, nyakláncok és tetejükre csizmáim kerülnek, megszabadultam mindentől, ami akadályozna és valami régen elnyomott bohóság késztett arra, hogy nekiiramodva a tóba vessem magam. A meder köves, de nem karistolja fel bőrömet, hűvössége nem pont kellemes, inkább maró, de pont ez tesz egyetlen elenyésző pillanat alatt frissé. Még is egy napfényben fürdő követ választok a parton, ahová ki is ülök száradni, megigazítva szétcsúszott hajam, eligazgatva hófehér ruhám és már ekkor is dúdolok, aztán a szavak már maguktól jönnek, ahogy a vízben lágyan ringó tavirózsákról a kristályos vízfolyamra esik pillantásom...♪

A dalnak hamar, szinte túl hamar véget ér és nincs meg a kellő indíttatás, hogy újra és újra szólamra bírjam a szavakat, nem, inkább csendben dúdolom tovább a ritmust, csak gondolatban szőve hozzá a verset. Valamivel közelebb húzódtam a vízhez, hogy lábfejeimet elmeríthessem a hűs, tiszta vízben, hullámokat keltve, természetellenes ringásba hozva a sötétzöld, szőnyegként elterülő legyező alakú leveleket. Balommal megtámasztom magam, míg jobbomat az ég felé emelem, egy pillanatra fel is pillantok, élvezve a tenyerem nyújtotta árnyékból a látványt. Szikrázó kék ég, foszlányosan gomolygó, szinte fátyolszerűen áttetsző, a képhez a keretet pedig a fák vad zöld leveleinek, szabálytalan sokasága adja. Olyan nyugodt, de még is meg van az egészben az a szikra, ami ébren tart és nem andalít el annyira, mint …
A madarak hangja, ami hosszú idő után, egészen eddig a percig élővé tette az erdőt, megszűnt. Nem nézek körbe és nem is kutatom a sűrűn, terebélyesre nőt bozótost, sem a fák törzsének kusza labirintusát, inkább lehunyt szemmel a hallásomra támaszkodva fürkészem a tájat. Motoszkáló neszek, csupán ennyire jut éles fülem, valami közeledi és az a valami igen ügyes, hogy szinte hangtalan éri lába a földet és hagyja el, de jön vele valami más is, hangosabb és ismerősebb. Elővigyázatosság jól berögzült szokása veteti velem a mély levegőt, amit ízlelgethetek, kedvem szerint válogatva ki, mi az, ami ismerős és ami ismeretlen, így akadok a foszlányban a lovak jellegzetes aromájára és valami egészen másra. Ismeretlen, teljesen idegen és nincs alak, amihez társíthatom, csak annyit vonhatok le következtetésként, hogy nem ember.
Mozdulhatnék, de nem teszem, ha a jövevény ártani is akar nekem, meggyőzőm arról, hogy mást szemeljen ki prédájának és bár fikarcnyi hajlandóság sincs tagjaimban, hogy sárkányként mutatkozzam, a rémisztgetést követően pedig újra ebbe az apró testbe passzírozzam magam, hogy zavartalan folytathassam az utam. Bosszantó ez a földrész. A gondolatmenetbe még sem kezdek bele, jobb is így, a víz nem vett haragomtól viharos hullámokat dús füvű partjaira és milyen érdekes, ahogy indulatom felkorbácsolná a tó vízét, annak nyugodt fodrai úgy emésztik el méltatlankodásomat. A nyilvánvalóan szándékosan ütött zajra nem fordulok meg, mintha nem is hallottam volna, továbbra is vizet nézem, mintha csak megbűvöltek volna az apró kristályos taréjok. Ahogy közeledik, mint akit csak éppen elcsíptek a szem sarkában feltűnve, nézek végül fel rá, fagyosan, avagy semmi túlzás nélkül a megszokott pillantással. Némaságban maradva, egy mélyebb főhajtással köszöntöm ezt a teremtményt, nemes és karcsú alakja végleg kizárja az emberi származás lehetőségét, nem keresem fel tekintetét, ez egyszer mást fürkészek. Egy nő mindig ügyesebben rejti el lelke kívánságait, de testének rezdülései annál többet árulnak el, ezért is követem léptének mozdulatát, s nyomában ruhájának rezdüléseit. A mosolyt, mely megelevenedni kíván, elfojtom és lesütött pillákkal, valamicskét fordulok felé, enyhén hátra vetett fejjel nézve újra rá.
- Érintetlensége talán az elmék fakulásának köszönhető, - Szabad kezemmel könnyű mozdulatot teszek, a fák felé intve, amiknek rendezett sorai nem lehet a természet műve. - de kétség kívül ékköve lehet ennek az erdőnek. – Hangom mély és szokatlanul nem illik, ahhoz az alacsony alakhoz, akit megformálok, érdessége hordoz is magában valamiféle óvatosságra intő zöngét. Viszont, mindenki maga dönt, mennyire akar a közelembe férkőzni és hogy azt, milyen szándékkal teszi. Most úgy néz ki, nem több és nem kevesebb, puszta ismerkedésnél … egyenlőre.
- Yz’Aires. – Ejtem teljes természetességgel ki nevem, mert valljuk be Lanuria nyelvének szavait, még mindig hangsúlytalanul használom. – Te magad is egy vándor volnál, vagy ezen erdő egy őre? Még a falvakban vettem hírét az itt a természettel harmóniában élő népnek, akik mindenről tudnak, ami fáik alatt és talán felett zajlik. – Udvarias lépés lenne közelebb invitálni, de tetteim nem mindig vannak összhangban szavaimmal, most is ez a helyzet áll fen. Beszédességem egyszerű hajlandóság arra, hogy diskurzusba merüljek a nővel, Fatimaval, de mozdulataim tartózkodóak, sem pillantásom nem enyhül, amivel ez úttal egyenesen a másik szemeibe nézek, tartásom sem változik. Mondhatjuk úgy, egyfajta dominancia kezd kiütközni rajtam, miszerint ez a hely, jelenleg az enyém. Ó egek, a sárkány vér ösztöneit olykor nehéz emberi léptékben csepegtetni.

//ugyan, nem lóverseny ez (://